Józsa István
ANDREJ TARKOVSZKIJ
GONDOLATOK
A Tarkovszkij-filmek, azok metaforái gondolatok életét képszerűsítik. „Filozófus volt” – írták, mondták gyakran a rendezőről,[1] a megállapítás viszont annyiban helyes, amennyiben minden gondolati költészetet művelő alkotó filozófus, gondolkodó is egyben. Filmgondolatai sajátos életet élnek, életük alapelvei metafizikus koncepcióvá, emberi sorssá állnak össze. De ha sorsszerű is, semmiképp sem passzív: dinamikus, amennyiben ezek az emberalakok őseiben az isteni, az eredendő koncepciótól eltérve – „bűnbeesés” – a 20. századi romlás állapotában, a közép- és kelet-európai „helyzetben” újra egy időtlen eidolont, kozmikus lényeggel való azonosulási lehetőségeket keresnek. A rendező a gondolatok életének dinamikus folyamatait vizsgálja. „Nemcsak” hagyományos értelemben vett művész, aki forgatókönyveket filmesít meg, hanem gondolkodó, aki revelációit költi képekbe. Világa sokáig elérhetetlen maradt a hagyományos, főleg az ideológiai alapokon működő kritika számára, sőt elhallgatták (...) Követnünk kell Tarkovszkij gondolatainak dialektikáját, újra kell járnunk gondolatainak megvilágosodáshoz vezető kálváriáját – amíg csak filmjei első és második valóságában igyekszünk megragadni alakját, nem értjük szellemét.
Világszemlélete dinamikus, ha például az Andrej Rubljovban vagy a Nosztalgiában előzetes elmekonstrukcióhoz keresett is kifejező motívumokat, emberalakokat, helyzeteket, képeket, az nem valamiféle kimerevített állapotot eredményez. Ettől függően szerkezetében és dinamikájában kell interpretálnunk. Új világot fedez fel, sőt teremt, újrateremt, egy sok ezer éves, elvesztett világot, újra felfedezteti azt a befogadóval – és alkotó gesztusa nemcsak régiónkat fogja át. E világ bemutatásában, változásában, annak metaforalépcsőin bontakoznak ki az egyes emberi sorsok, a létező emberi világ sajátos szemlélése ez, melyben a felemelkedés és alászállás egyszerre, együttesen jelenti a perspektíva tágítását; az egész mélyére hatolását pedig a költői ihlet biztosítja.” (...) Andrejnek nem analitikus, hanem intuitív észjárása volt” – írja Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij.[2]2 Felvetődött az a lehetőség is, hogy matematikai gondolkodása volt, filmjei apró részletekig menően annyira minuciózusan – stb.; a tizenkilenc ismert gondolkodástípus közül azonban az övé egyértelműen, egyébként deklaráltan a metaforikus, az pedig a költő gondolkodása.[3] Világszemléletét vizsgálva nem elvont gondolatrendszert találunk, ez a koncepció magának az emberi és univerzális sorsnak az ihletett megragadásában fedhető fel. Művészi koncepció, költői, filozófusi, ideatikus természetű. Gnosztikus. Filmjeit nézve, megismerését, megvilágosodását újraélve, a befogadás transzállapotáig emelkedve mintha megtisztulnának, szellemiekben nemesebbek lennének, és ez az igazán nagy tehetségek alkotásainak egyik legfőbb ismérve. Ideatikus természetű művészi világát a heideggeri fenomenológia útján kell megközelítenünk, vagyis mint egy közösség döntéseinek összességét leképező életművet.[4]
Gondolkodóként, „filozófusként” idealista, és akárcsak Platón, felismerte a gondolatok meghatározó erejét; már első filmje, az Úthenger és hegedű, Szergej szellemi érése, egzisztenciális alternatívája: gyermekké válása kitűnően példázza ezt. Kövessük most ezt a meghatározó erőt, mert mindegyik hőse egy-egy gondolat, Szása, Szergej, Kelvin, Snaut, Gibarian, Iván, Rubljov, a Stalker, a Professzor, az Író megdöbbentő módon kétszeres dialektikát tár elénk: mindegyikük, egymáshoz való viszonyaik, párbeszédeik az önpusztítás-önemésztés és önújrateremtés gondolatát bontják le. Mindegyikük egy-egy gondolat, egy-egy metafora, az apja elé letérdeplő Kelvin az égi atyához megtért tékozló fiúé, Iván az áldozaté, Rubljov a krisztusi kegyelmet felmutató művészé, a Stalker a hit általi megismerésé – Tarkovszkij ezeket a gondolatokat antropomorfizálja, metaforikus emberalakjainak metaforikus „útját” követi. Gondolatok sorsát követi. Íme valami az ember feladatáról ebben a mentális Univerzumban. Tarkovszkij filmje gondolatok emberalakká és útjává szerveződése és képszerűsödése, konkretizálódása, táguló Európát és táguló világot átfogó mozgásukban mindegyikük az ember és teremtéssel kapott világának sorsát mutatja be. Tarkovszkij szerint a gondolatok dinamikájukban, szerveződésükben meghatározzák az ember sorsát, ontológiai, egzisztenciális fontosságúak. Mert a gondolatban koncentrálódik és rejlik a teremtő és emésztő energia, Iván „ingázása”, Rubljov vezeklő útja, a Stalker és két társának tájékozódása, Gorcsakov olaszországi kapcsolatteremtési vágya a gondolatok pusztító erejét képszerűsítik, illetve annak felismerésével azok világteremtő hatalmát. Tarkovszkij e világteremtő gondolatainak rendje egészen sajátos, egyedi, személyes, egészen eltér Platón felfogásától. Tarkovszkij gondolatai nem a létezők eszményi prototípusai – melyeknek Platón szerint, ugye, az ember a maga barlangjának falán csak az árnyékát –, hanem az emberi, szűkebb vagy tágabb világ létezőinek sorsai. Sorsok? Inkább antisorsok, melyek a létező ellenvilág ellen vezérlik önújrateremtéshez az embert. És mindezt mint az Univerzum emberi sorsproblémáit. A filmek ugyanakkor semmiképp sem tézisművek, nem csupán egy gondolat kifejtése céljából születtek, a gondolatok művészi képeinek teljességgel immanens részei, életük művészi módon bontakozik ki. Tarkovszkij gondolatok filmköltője, azokat mint a létezés alapprincípiumait szemléli, tragikussá vált sorsukat követi. Az értelmetlen megsemmisülés közelségének a megtapasztalásáig – a Solaris űrutasainak felismeréséig, a Zóna keresett szobájának a küszöbéig, Gorcsakov égő gyertyával való átkeléséig –, illetve az újjászületés, a kegyelem lehetőségéig. Filmjeiben nem elvi – „filozófusi” –, hanem művészi módon old meg bizonyos ideatikus célokat – ez a gondolatok útjának helyesbítés. Emberek, metafizikus emberalakok, metaforák, gondolatok útja, sorsa, az emberi gondolkodás mint megismerés és mint létezés prelogikus szakaszától – hova? Merre? Meddig?
Mert mindez egyetlen fölöttes gondolatért történik.
Világszemlélete dinamikus, ha például az Andrej Rubljovban vagy a Nosztalgiában előzetes elmekonstrukcióhoz keresett is kifejező motívumokat, emberalakokat, helyzeteket, képeket, az nem valamiféle kimerevített állapotot eredményez. Ettől függően szerkezetében és dinamikájában kell interpretálnunk. Új világot fedez fel, sőt teremt, újrateremt, egy sok ezer éves, elvesztett világot, újra felfedezteti azt a befogadóval – és alkotó gesztusa nemcsak régiónkat fogja át. E világ bemutatásában, változásában, annak metaforalépcsőin bontakoznak ki az egyes emberi sorsok, a létező emberi világ sajátos szemlélése ez, melyben a felemelkedés és alászállás egyszerre, együttesen jelenti a perspektíva tágítását; az egész mélyére hatolását pedig a költői ihlet biztosítja.” (...) Andrejnek nem analitikus, hanem intuitív észjárása volt” – írja Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij.[2]2 Felvetődött az a lehetőség is, hogy matematikai gondolkodása volt, filmjei apró részletekig menően annyira minuciózusan – stb.; a tizenkilenc ismert gondolkodástípus közül azonban az övé egyértelműen, egyébként deklaráltan a metaforikus, az pedig a költő gondolkodása.[3] Világszemléletét vizsgálva nem elvont gondolatrendszert találunk, ez a koncepció magának az emberi és univerzális sorsnak az ihletett megragadásában fedhető fel. Művészi koncepció, költői, filozófusi, ideatikus természetű. Gnosztikus. Filmjeit nézve, megismerését, megvilágosodását újraélve, a befogadás transzállapotáig emelkedve mintha megtisztulnának, szellemiekben nemesebbek lennének, és ez az igazán nagy tehetségek alkotásainak egyik legfőbb ismérve. Ideatikus természetű művészi világát a heideggeri fenomenológia útján kell megközelítenünk, vagyis mint egy közösség döntéseinek összességét leképező életművet.[4]
Gondolkodóként, „filozófusként” idealista, és akárcsak Platón, felismerte a gondolatok meghatározó erejét; már első filmje, az Úthenger és hegedű, Szergej szellemi érése, egzisztenciális alternatívája: gyermekké válása kitűnően példázza ezt. Kövessük most ezt a meghatározó erőt, mert mindegyik hőse egy-egy gondolat, Szása, Szergej, Kelvin, Snaut, Gibarian, Iván, Rubljov, a Stalker, a Professzor, az Író megdöbbentő módon kétszeres dialektikát tár elénk: mindegyikük, egymáshoz való viszonyaik, párbeszédeik az önpusztítás-önemésztés és önújrateremtés gondolatát bontják le. Mindegyikük egy-egy gondolat, egy-egy metafora, az apja elé letérdeplő Kelvin az égi atyához megtért tékozló fiúé, Iván az áldozaté, Rubljov a krisztusi kegyelmet felmutató művészé, a Stalker a hit általi megismerésé – Tarkovszkij ezeket a gondolatokat antropomorfizálja, metaforikus emberalakjainak metaforikus „útját” követi. Gondolatok sorsát követi. Íme valami az ember feladatáról ebben a mentális Univerzumban. Tarkovszkij filmje gondolatok emberalakká és útjává szerveződése és képszerűsödése, konkretizálódása, táguló Európát és táguló világot átfogó mozgásukban mindegyikük az ember és teremtéssel kapott világának sorsát mutatja be. Tarkovszkij szerint a gondolatok dinamikájukban, szerveződésükben meghatározzák az ember sorsát, ontológiai, egzisztenciális fontosságúak. Mert a gondolatban koncentrálódik és rejlik a teremtő és emésztő energia, Iván „ingázása”, Rubljov vezeklő útja, a Stalker és két társának tájékozódása, Gorcsakov olaszországi kapcsolatteremtési vágya a gondolatok pusztító erejét képszerűsítik, illetve annak felismerésével azok világteremtő hatalmát. Tarkovszkij e világteremtő gondolatainak rendje egészen sajátos, egyedi, személyes, egészen eltér Platón felfogásától. Tarkovszkij gondolatai nem a létezők eszményi prototípusai – melyeknek Platón szerint, ugye, az ember a maga barlangjának falán csak az árnyékát –, hanem az emberi, szűkebb vagy tágabb világ létezőinek sorsai. Sorsok? Inkább antisorsok, melyek a létező ellenvilág ellen vezérlik önújrateremtéshez az embert. És mindezt mint az Univerzum emberi sorsproblémáit. A filmek ugyanakkor semmiképp sem tézisművek, nem csupán egy gondolat kifejtése céljából születtek, a gondolatok művészi képeinek teljességgel immanens részei, életük művészi módon bontakozik ki. Tarkovszkij gondolatok filmköltője, azokat mint a létezés alapprincípiumait szemléli, tragikussá vált sorsukat követi. Az értelmetlen megsemmisülés közelségének a megtapasztalásáig – a Solaris űrutasainak felismeréséig, a Zóna keresett szobájának a küszöbéig, Gorcsakov égő gyertyával való átkeléséig –, illetve az újjászületés, a kegyelem lehetőségéig. Filmjeiben nem elvi – „filozófusi” –, hanem művészi módon old meg bizonyos ideatikus célokat – ez a gondolatok útjának helyesbítés. Emberek, metafizikus emberalakok, metaforák, gondolatok útja, sorsa, az emberi gondolkodás mint megismerés és mint létezés prelogikus szakaszától – hova? Merre? Meddig?
Mert mindez egyetlen fölöttes gondolatért történik.
[1] Lásd például A. Mihalkov-Koncsalovszkij: Andrejről álmodom. Filmkultúra, 1990.
[2] A. Mihalkov-Koncsalovszkij: I. m.
[3] Az ismert gondolkodástípusok: a matematikai, elemi kombinatorikus, bináris, szelektív, metaforikus, modelláló, szemiotikai triádikus, anyagi triádikus, topológiai, energetikus-entrópiai, hipotetikus és kombinatorikus, végtelenségre nyitó, transzformáló, sakkozói, heurisztikus stb. Íme hát, Tarkovszkij egyértelműen – költő.
[4] Lásd M. Heidegger: Lét és idő. II. fejezet, 7. §
