Benedek Karola, Fülöp Zsuzsanna, Gáti Júlia, Kiss Csilla, Józsa István
„NE ENGEDJÉK SZÉTSZÉLEDNI AZT, AMI EGYKORON ÖSSZETARTOZOTT!”
BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN költő, műfordító (Budapest)
a Babeș-Bolyai Tudományegyetem diákjaival beszélget
Prof. Dr. Keszeg Vilmos, volt tanítvány:
Szívesen írok Bágyoni Szabó Istvánról.
1972-ben kezdtem középiskolai tanulmányaimat a tordai Mihai Viteazul Elméleti Líceumban. Magyartanárom és osztályfőnököm Imreh Lajos volt, akit a Transindex Romániai Magyar Lexikonában 2010-ben mutattam be mint folklórgyűjtőt.
http://lexikon.adatbank.ro/tematikus/szocikk.php?id=16
A szócikkben nem mondtam el Róla mindazt a jót, amit egy klasszikus vágású pedagógusról én is, egy egy egész város is, legalább három generáció tudott, tudtam: meghatározta egy település értékrendjét évtizedeken át, és évtizedekre előre.
Egy év múlva Imreh Lajos nyugdíjba vonult, hogy átengedje helyét Szabó Istvánnak, aki bágyoni születésű volt, de csak később lett Bágyoni Szabó István. Tizedik osztályban tehát, 1973-ban vagy már 1974-ben, a tanév közepén váratlanul Bágyoni Szabó István jött be magyarórára. Talán az önkényuralom kora volt soron. Madáchot, Aranyt már mindenképpen Ő adta le. Madáchot később én is az ő órái szerint tanítottam. Tizenegyedik osztályban pedig a Nyugat következett. Pista hatására rajongtunk Adyért. Volt érzéke ahhoz, hogy a korszakhatárokat érzékelhetővé tegye. Ekkor jelent meg a Varázslataink című antológia (Kriterion, 1974). Benne a tanárunk néhány verse. Költő tanított bennünket.
Ady után magunkra hagyott. Pontosabban, Ő elment, Ady maradt velünk. És maradtunk kétségbeesésben, mindaddig, amíg Becze Piroska tanárnő megérkezett az iskolánkba. Szerette a szép verseket. Csendesen, lelkesen beszélt. Amikor kisebbik gyermeke betegsége miatt néhány napra kimaradt, hogy ne maradjunk le az anyaggal, mi adtuk le az anyagot egymásnak. Mikor visszatért, megkérdezte, honnan folytassuk. Hálásak voltunk a bizalmáért.
És egyáltalán, mindhárom magyartanáromnak. Pedig akkoriban sötét felhők tornyosultak fölöttem. Elmondjam? Elmondom. Ki szerettem volna lépni a Kommunista Ifjúsági Szövetségből. Pedig emiatt az iskolából is távoznom kellett volna. A magaviseleti jegyemet 6-osra szállították le. És maradtam. Mind a KISz-ben, mind az iskolában.
Bágyoni Szabó Istvánra visszatérve. A Jósika Miklós Művelődési Körbe már az iskolába érkezése előtt járni kezdtünk. Amíg ő volt a tanárunk, addig is, később is rendszeresen mentünk. Az iskolai önképzőkört újrakereszteltük, Balázs Ferencről neveztük el. Osztálykört indítottunk, tanár nélkül, 2-3 hetenként ültünk össze, szavaltunk, könyveket ismertettünk, írásainkat, kritikáinkat olvastunk fel, írókkal váltottunk levelet, szavalóversenyt szerveztünk. S minderről rendszeresen vezettünk jegyzőkönyvet. Egy alkalommal Bágyoni Szabó Istvánt is meghívtuk, hogy egy, az Ifjúmunkás pályázatán nyert eredeti grafikát neki ajándékozzunk.
Az Utunk szerkesztőségébe távozott. Olykor egyetemista koromban felkerestem ott. Ekkor ajándékozta nekem kőnyomatos egyetemi jegyzetét a felvilágosodásról. 1989-ben távozott az országból. Folyóiratgyűjteményének egy részét rám testálta. Azóta mail-t szoktunk váltani, ha Tordára jött, találkoztunk. Néhányszor én is meglátogattam a családját. Gyakran hívott fel telefonon. Amikor 2005-ben Torda–Aranyosszék konferenciát szerveztem, szívesen jött haza, a Jósika Miklós Művelődési Körről tartott előadást. (Aranyosszéki álmok – egy álmatlan történelmi időszakban. In: Keszeg Vilmos – Szabó Zsolt szerk.: Aranyos-vidék magyarsága. Aranyosszék, Torda és vidéke változóidőben. Kriterion, Kolozsvár, 235–241).
Könyveit rendszeresen elolvastam, mind a verseit, mind a szociográfiáját. Azt hiszem, tisztán látom mindenik prózakötetének személyes vonatkozásait.
A lovak és az emberek (Bágyoni Szabó István: A lovak estére hazaérnek) Helikon IX. (1998) 3. 15–16. Ezt utólag ő lopta bele a PoLíSzba: Gondolatok Bágyoni Szabó István A lovak estére hazaérnek című regényéről. PoLíSz. 82. sz. 2005. március. 98–100.
Konténerlét (Bágyoni Szabó István: Elszabadult konténerek) Korunk XVIII. (2007) 1. 94–100.
Az újrateremtett szülőföld. (Árkossy István – Bágyoni Szabó István: Világ árnya – világ fénye). Látó XXII. (2011) 10. 96–100. http://www.lato.ro/article.php/Az-%C3%BAjrateremtett-sz%C3%BCl%C5%91f%C3%B6ld-%C3%81rkossy-Istv%C3%A1n--B%C3%A1gyoni-Szab%C3%B3-Istv%C3%A1n-besz%C3%A9lget%C5%91k%C3%B6nyv%C3%A9r%C5%91l/2193/
A Kések idejéről nem írtam a megjelenésekor. Erre később tértem vissza. Amikor honismereti könyvet írtam a Torda környéki iskolásoknak.
Bágyoni Szabó István. In: Keszeg Vilmos: Aranyos-vidék. Honismereti könyv. Kriza János Néprajzi Társaság – Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár. 335–339.
Keszeg Vilmos
2018. november 21.
Benedek Karola:
Mi késztette arra, hogy Budapestre költözzön? (1989)
Ez többirányú és többünket - családomat, de egész generációmat - érintő kérdés. Elszabadult konténerek (Naplóregény 1986-1989) c. könyvemben – amely az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban jelent meg 2005-ben – voltaképpen Budapestre való áttelepedésünk indokait, kálváriás napjait írtam volt meg. Állítom: nem SZÉPirodalom – számunkra legalábbis! Arra gondoltam, kérdésére válaszolva, inkább ebből idézek most pár passzust. Íme:
„Igen, a HELYZET adott. Adott a hely és idő, de bizonyára adott a jövendő napok, évszakok markában felmutatandó történés- (vagy bűn-) halmaz is, amit minden áron át kell majd vészelnünk, s lehetőleg közösen, ha nem szeretnénk azt, hogy a tehetetlenség lelkünket örök időkre megülje. Megülje és belegyömöszölje abba a matériába, amit 1919 után mozdulatlannak tűnő, megrabolt vagy elorzott szülőföldnek nevezünk, de amely a folytonosságot, a mozgásban lévő helytállást – és nem a meddő HELYBENÁLLÁST – várja el tőlünk, hálátlan és érdemekre méltatlan szüleményektől.
Tudjuk, ismerjük, voltak az erdélyi magyar szellemi világnak olyan nagyságai, akik a sokszorosan elzálogosított és megalázott szülőföldre 1919 után – nem „visszanéztek”, hanem előre nézve – visszatértek egy megálmodott Erdély hívására… Kós Károly és Kuncz Aladár példája hol már! Nincs hívás! Nincs KIÁLTÓ SZÓ! A szülőföld szent hívása szűnt meg azzal, hogy erről az elhanyagolt, elkártyázott, elárult „szülőföld-fejedelemségről”, egykori országrészről, maga a „Keletbe, mint vörös posztóba kapaszkodó” anyaországi politikai hatalom mondott le. (Mint azt a Kádár János vezette magyar pártdelegáció tagjai cselekedték 1958. február. 22-27-i erdélyi látogatásuk során, amikor is teljes egészében kiszolgáltatott minket, itt élő magyarokat a román nacionalizmus kényének, kedvének [1]. Nemzetárulás? Több ennél: egy nemzetrész eladása! E nélkül aligha folyamodhatött volna a román pártvezetés az „erdélyi ötvenhatosok” tömeges letartóztatásához, hogy röviddel utána iskoláink, egyetemeink és más kulturális intézményeink tervszerű felszámolásához kezdjenek.)
[1] A kolozsvári magyar egyetem felszámolását több politikai-történelmi tényező együttes jelenléte tette lehetővé: 1958. január 7-én meghalt dr. Petru Groza, akiben az erdélyi közvélemény az egyetem alapítóját látta; 1958 februárjában a Magyar Népköztársaság hivatalos párt- és kormánydelegációja marosvásárhelyi és bukaresti látogatásán Kádár János nyíltan elismerő szavakkal illette Bukarest „nemzetiségi politikáját”, s ezzel az erdélyi magyarság sorsát teljes egészében román elvtársai kényére-kedvére bízta. 1958 júliusában kivonták a szovjet csapatokat Romániából, ami szárnyakat adott a féktelen román nacionalizmusnak – miközben minimalizálódott Magyarország Varsói Szerződésen belüli súlya.
Az 1970-es évek után megmozdult bennünk is, alattunk is a föld. Páskándiék, ugyebár, kinősültek, szinte a Helszinki Nyilatkozat aláírásával egyidőben… Kint vannak már Csiki Laciék, Bodor Ádámék, Láng Gusztiék, Tamás Gazsiék, Köntös-Szabó Zoliék, Kocsis Pistáék példának okáért. De „csomagolnak” már Kenéz Feriék is. És az egyetlen bőrönddel „ott-rekedtekről” nem is szóltunk. Egyik erre hivatkozik, másik arra: a betiltott könyvekre és előadásokra, a gyógyíthatatlan (vagy a román gyógyszer- és élelemmizéria miatt csak épp Pesten gyógyítható) asszonyra, gyerekre. Az újabb börtönöktől – Szamosújvároktól, Nagyenyedektől vagy Duna-Deltáktól – való rettegés mellett előléptek a II. háború huzataiban Magyarországon „rekedt”, de mára „támogatásra szoruló” nagynénik és nagybácsik, még elérhető rokonok. Beindultak a felmenő ági hozzátartozók tüzetes felkutatásai, és akinek nincs szerencséje a „kutatgatásban”, annak zsebébe kell ám nyúlnia – egyre több azok száma, akik egy-egy bútordarab, vagy egy-egy kiskocsi áráért „szerzik meg” a sosem létezett budapesti rokont… „
*
Ha visszatekintek húsz éves házasságunkra, s ezzel párhuzamosan szinte ugyanannyi éve zajló és halódó irodalmi munkásságomra: két nagy gyermeket és egy szétvert íróasztal előtt álló embert látok, akiknek több rendbéli „újrakezdésnél” egyéb nem jutott. Nagysármást, az első katedrát – családalapításunk, induló életünk védelmében – fel kellett cserélnem. Lakásunk Tordán volt, feleségem, Vera munkahelye úgyszintén, természetesnek tűnt, hogy e vidék felé húzódjak – elég volt már a több éves szekerezésből, szánkózásból, hányattatásból Sármás-Ludas-Torda között… és vissza. De akkor még nem fogtam fel, hogy a magyar katedrák zsugorítása Kolozs megyében erősebb, mint a Maros-Magyar Autonóm Tartományban, ahová szegény Nagysármás és környéke is beletartozott…
Nagysármásról egyéves „fizetés nélküli szabadsággal” jöttem Tordára (rajoni központ volt még akkor Torda), ahol ilyen-olyan kapcsolatok révén – hiszen középiskolai tanulmányaimat itt végeztem, az országos tantárgyversenyeken nyert díjaimat (országos első lettem a XI. oszt-osok magyar irodalmi versenyén) családom és az iskolám mellett voltaképpen a rajoni tanügynek is „hoztam”. Tehát ismertek, tudtak rólam – és: katedra-helyettesítést ajánlottak fel Harasztoson, alig pár kilométerre szülőfalumtól, Bágyontól. Igen ám, de román irodalom-rajz-biológia-kórus órákkal kellett beérnem – valamennyi a harasztosi iskola román osztályaiban, s bennük részben magyar gyerekekkel… Azzal vigasztalt az egyik rajoni alkalmazott, hogy az előttem Harasztoson éneket oktató magyar zenetanár kolléga már Bukarestben van, a Román Televízió magyar adásánál… Tamás Gábor a neve. Őt csak dalaiból ismertem, de a költő Kiss Jenő fiát, Zolit (magyart oktatott) még az egyetemről… Elfogadtam tehát a Harasztoson felajánlott állást, Kiss Zoltántól hallottam, hogy ebben a faluban alig akadt 2-3 román származású tanárember. Elfogadtam, mert élnem kellett, és abban reménykedtem, hogy akár egy év múlva is másként lehet.
És úgy lett. Egy évre rá megszűnt a nagysármási katedrám, az első és egyetlen, amelyet a román állam „garantált” nekem. Le is út, fel is út! Három hónapig húztam-húztuk otthon, Tordán, fizetés nélkül, egyetlen pénzforrásunk Feleségem soványka fényképész-fizetése volt.
Futottam én fűhöz, fához – hozzám illő, tehát „szabad magyar katedra” Tordán vagy környékén semmi. Aztán egy szép napon feltűnt a kapunkban Nedelka Géza tanár úr – akkor a tordai Mihai Vitéz Líceum igazgatóhelyettese –, s átkiáltott a léckerítésen: magyar tanárembert keresnek az ifjúsági turisztikai hivatalhoz. Ha jól emlékszem, egy hét múlva állásban is voltam… Hogy utána – a rengeteg negatív élmény birtokában – úgy megunjam az egészet, mint nászát a kilencet kölyközött kutya: az külön történet.
*
Ennek az időszaknak a meg- és átélés ténye mellett számomra egyetlen eredménye van: a Jósika Miklós Művelődési Kör tető alá hozatala. Talán épp azért szövetkeztünk Vásárhelyi Gézával, orvos-költő barátommal, aki azokban az években került Tordára (és ennek támogatására nyertük meg az írószövetség kolozsvári fiókjában súllyal rendelkező Lászlóffy Aladárt), hogy Aranyosszék és Torda „testközelből érzett” magyartalanítása ellen tegyünk valamit. Szervezkedtünk, felkerestünk más vidéki irodalmi köröket (pl. a nagyváradi Ady Endre Kört), alapítottunk körülöttünk új köröcskéket (a nagyenyedi gimnazisták Áprily Köre létrejötténél bábáskodtunk, a torockói művelődési körnél úgyszintén…). Szervezetten ott voltunk marosvásárhelyi és kolozsvári színielőadásokon, mi több: tordai bérletsorozatot csikartunk ki a Kolozsvári Magyar Színháztól. Ott voltunk az erdélyi szoboravatásokon – Székelykeresztúron a Petőfi-szobor, Farkaslakán a Tamási-emlékmű népünnepéllyé vált felszentelésén. Persze, amikor a helyi hatalmasságok azt tapasztalták, hogy hátuk mögött megszerveztük a Tordáról és Aranyosszékről elszármazott magyar írók, költők, művészek első tordai találkozóját, bizony alaposan közibénk vágtak. (1973 májusában soha nem látott tömeg előtt egész napos programban ismét itthon láthattuk – és a bukaresti Tv magyar adása jóvoltából láthatta az egész világ – a szépíró Székely Jánost, az Aranyosrákoson született Létay Lajost, a két Lászlóffyt, Sigmond Istvánt, Anavi Ádámot, Ábrahám Jánost, Köntös-Szabó Zoltánt, a történész Mikó Imrét és Csetri Eleket, a népdalgyűjtő Demény Piroskát, a színháztörténész Kötő Józsefet, a színész Miske Lászlót és másokat.)
Közénk csaptak istenesen. De előbb, hogy a biztonság embereit reám (is) állíthassák, kiszorítottak az ifjúsági turisztikai hivatalból, és – Istennek hála! - visszakerülhettem a tanügybe (magyar irodalomtörténetet és filozófiát oktathattam a tordai LMV magyar diákjainak... többek közt Keszegh Vilmosnak ( a Babes-Bolyai mai professzorai egyikének!) és kedves nejének is..., hogy 1-2 év múltán aztán kapva kaptam az első adódó alkalmon – mert az Utunk szerkesztői valószínű felfigyeltek Jósika-körös munkánkra –, és hívásukra (Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán tordai otthonunkban adták tudtul Létay Lajos főszekesztő meghívását) a laphoz kerültem, Kolozsvárra. Hogy milyen beosztásban ténykedhettem, a csuda bánta, mert hiszen ott voltam – gondoltam én –, ahol az irodalom levesét főzik…
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
És....: Néhány éves Torda-Kolozsvár közti ingázásomat követően aztán Kolozsvárra költöztünk 1975-ben, a Törökvágás alatti Hátszeg u. 12-ben vásárolt blokklakásunkba.
*************************************************************************************
DE: érkezett 1985, második regényem (A lovak estére hazaérnek) bukaresti letiltása. Amire istencsapásként – valamiben, valahol bűnt követtünk volna el? – jött a sors verdiktje: a magzathalál. Ami kolozsvári létünk folytathatatlanságát is jelenthette volna... (Szerencsénkre a következő „terhesség” vágyaink szerinti lett: fiúnk született – kevéssel Magyarországra való áttelepedésünk előtt.)
*** (Lásd: Elszabadult konténerek. Naplóregény 1986-89. IJK Irodalmi Jelen Könyvek. Arad, 2005)
*****
Költészetében mely jelentős arányban fejezi ki szülőföldje, Aranyosszék iránti szeretetét? Hogyan?
Válaszom a kérdésében van: igenis, jelentős arányban. Így kezdtem, és így is folytattam… Első kötetem (Kriterion, 1976) a Földközelben címet viseli, és lényegében „szülőföldbe-kapaszkodásom” verseit tartalmazza. Belém sajdul, amikor arra gondolok, hogy áttelepedésünkkor a román konténer-kurkász elsőnek ezt a könyvecskét mutatta fel nekem – persze, a hátsó oldalon vigyorgó szerző fotójára mutogatva. Persze, ez a kötet is Nagyváradon maradt, a vámhivatal tyúkketrec-szerű bódéjában – 10 papírzsáknyi társával együtt…- , amíg aztán, jó félév múlva, már magyar állampolgárként, utánuk nem mehettünk…
Visszatérve a szülőföldem, Aranyosszék iránti szeretetemhez: Bertha Zoltán debreceni egyetemi tanár, irodalomkritikus, költészetem kitűnő ismerője és elemzője, egyik legfrissebb esszéjében írja:
„Az erdélyi Bágyoni Szabó István, a nevezetes Forrás-nemzedék markáns poétája 1976-ban ugyancsak Földközelben címmel adta közre debütáló verseskönyvét. (Ugyanebben az évben a temesvári Mandics György verseskötete A megtalált anyaföld címmel jelent meg.) A szállóige vagy szálló metafora akár egymástól függetlenül is mindenütt hasonló (palackpostás) üzeneteket sugárzott: a világ magyarságának együvétartozását, pneumatikus összeköttetését az ontológiai centrummal: a mindenségben is magához fűző földrajzi, történelmi, szellemi szülőhazához, a szétszóratásban, szétveretésben is a megmaradásra törekvő integer, egységes magyar néphez és kultúrnemzethez. Minden tájon az adott vidék szépségeihez, atmoszferikus múltjához, remélt jövőjéhez odakötődő érzületrengeteget árasztott. A föld tehát életközpont, amelyről Bágyoni Szabó István szerint „úgy írnak a költők, mint AKI MEGTART, ébreszt” (Séta Liliom-Nyárban). A „földet karolom keményen”, s „földem túloldalán fekete árnyam” – vallja (Talán Odüsszeusz...).”
Igen: a Szülőföld megtart. Megtart és kötelez - még akkor is, ha pillanatnyilag távol élsz Tőle... Mert ott van, követi nyomdokaid, hiszen serkentve taszít előre az a szellemi-erkölcsi „vagyon” és magatartás, amit a Jósika Miklósok, a Balázs Ferencek, a Székely Jánosok, a Lászlóffyak és minisztérium)megannyi társuk hagyott rád... gyermekkor-udvarod rád testált emlékképei mellett.
Igen: „köteleznek” azok a történelmi tettek is, amelyekről az erdélyi történelemkönyvek bizony, sokáig, nagyon sokáig nem írhattak, s tán még ma sem vállalkozhatnak az említésükre. Itt van például a Bágyonban, szülőfalumban székelt belsőerdélyi székely húszárezred 32 katonájának a „törtélemformáló” tette 1849-ből. Történelmi tény (noha elhazudtolták), hogy Nagyenyed magyar lakosságának jórészét a városra törő mócok fölkaszabolták és holttestüket halomra rakták a gimnázium előtti téren... Két bágyoni „studiozus” – ezt látva – haza sietett, és riasztotta az Aranyosszéket védő bágyoni huszárokat. Mondják: amikor a Gimnázium udvarába betért 32 lovas huszár Isten felé emelte kardját: könnyező diákokkal és imádkozó tanárokkal teltek meg az intézmény ablakok.
Nos, két évvel ezelőtt ennek a 32 hős huszárnak sikerült egy gyönyörű emlékeztető szobrot állíttatnunk szülőfalumban. Suba László szobrászművész (Jósika-köri tag) munkájának felavatása hatalmas népünnepéllyé terebélyesedett!
Miért bomlott fel 1976-ban az Ön által alapított Jósika Miklós Kör?
Egy-egy ilyen, országos hírre szert tett közművelődési kör, mint amilyen a Tordai Jósika Kör volt, amit egész Aranyosszék magáénak tudhatott a 70-es évek közepén – bizony, sok „ellenséget” is szerezhetett… Vagy talán helyesebb azt mondani, hogy néhány régi sorstársban is föltámadhatott az irigység, vagy legalábbis annak „földi mása”. Nos, hét év után (ennyi ideig „elnökösködtem” a Kör élén) azt kellett tapasztalnom, hogy – noha megnőtt a rendezvényink utáni érdeklődés, sokszor zsúfolásig telt a tordai parkban lévő kultúrház nagyterme – valakik ennek ellenkezőjét terjesztik a városban. Híre kelt, hogy „a nacionalista magyar Kör” egyesülni óhajt a román Pavel Dan nevét viselő köröcskével, ami elképzelhetetlen volt számunkra… Új munkahelyemen (tanítottam már a helyi középiskolában) fura dolgok is történtek: a XII. évfolyam diákjai számára írtam egy jelenetet, be is mutatták az irodalomtörténeti óránk keretében, melyben az Erdélyi Helikon szerkesztőségét, Bánffyék, Kós Károlyék, Dzsida Jenőék, Kuncz Aladárék világát szándékoztam diák-közelbe hozni – az 1919 utáni elveszített Erdély irodalmi és társadalompolitikai életének jobb megértése érdekében… Igen ám, de a „bemutató” után eltűnt a darab kézirata! Ma sem tudok a sorsáról semmit, így a komáromi középiskola diákjai (az Utunk közölt néhány soros híradást az „előadásunkról”, ez vitte hírünket odaátra – és kérték, levélben, hogy küldjem ÁT a szöveget, amit meg is tettem!) sosem juthattak a „színdarabunk” kéziratához… Mint ahogy magam se … Úgy éreztem magamt, mint akibe beleszorítják a lelket… Nem csoda, hogy amikor az Utunk főszerkesztője meghívott: legyek a kollégájuk, kapva kaptam a lehetőségen.
*
Mely művek fordításával foglalkozott-foglalkozik?
Műfordítás-köteteim: Al. Andriţoiu: Pogány pillanat (versek, Bukarest, 1983), N. Prelipceanu: Földi veszélyek (versek, Bukarest, 1986). Hajónapló. Fiatal román költők antológiája. (Bukarest, 1990. ebben Elena Stefoi és Mircea Dinescu költeményeit ültettem át magyarra.) Megjegyzem: a Nagyváradon élő és dolgozó Al. Andriţoiu verseinek a fordításáért írószövetségi díjat kaptam 1983-ban , aminek az eredménye egy hétnapos moszkvai „írószövetségi látogatás” volt. Most is emlékszem a „Druzsba Narodov” c. lap redakciójának behavazott ajtaja előtt hosszú perceket vártunk, amíg be tudtunk hatolni a vendéglátó szerkesztőkollégákhoz...
Persze, ennekelőtte is fordítottam oroszból, de ez a friss moszkvai „élmény” méginkább az odaáti írótársak munkái és sorsa felé fordította a figyelmemet – és belevágtam például Ny. Rubcov költeményeinek a magyarításába... a román és az angol szerzők munkái mellett.
Manapság is figyelemmel követem a szomszédos kultúrák versterméseit. Így kerültem „műfordítói kapcsolatba” – nyilvánvaló, ennél többről van szó! – Konrád Sutarskyval, a Budapesten élő lengyel költőbarátommal. Lengyel-magyar nyelvű verskötetet szeretnénk – ezúttal a mi írásainkból – tető alá hozni... Gondolom, az erdélyi kollégák és a feltételezett varsói olvasók – már az egykori Erdélyi Fejedelemség lengyel kötődése okán is – szívesen fogadják majd ötletünket..
Fülöp Zsuzsanna:
Milyen mértékben járult hozzá a kolozsvári magyar irodalom szak ahhoz, hogy a későbbiekben irodalmi pályára lépjen?
Egyetemi éveim csak megerősítettek abban a tudatban, hogy „jó úton járok” – középiskolásként ugyanis két alkalommal is – díjakat „hoztam haza” az 1956-ban megalakult tordai magyar középiskolámnak. Bármennyire furcsán hangzik, de én már akkor „elköteleztem” magam a kolozsvári Bolyai Egyetem magyar-szakjával. Tehát: „irodalmi pályára-lépésemet” (ha van ilyen!) elsősorban az ’56-os „születésű” tordai iskolám rendkívüli reám-hatásában látom. Ami aztán – a dolgok rendje szerint – folytatódott kolozsvári egyetemi éveim alatt is. Itt említem meg, hogy Tordán Imreh Lajos magyartanárunk támogatásával – és Szöllősi Ferenc igazgató úr jóváhagyásával – iskolai irodalmi kört alapítottunk… e sorok írójának az „elnöklete” alatt. Ebben a körben kerültek bemutatásra-felolvasásra azok a „szakdolgozatok”, amelyek iskolaavatásunk évéhez, illetve az országos versenyeinken elért eredményeinkhez kapcsolódtak.
Mi az oka annak, hogy éppen Tordán tanított?
Én nem nevezném OK-nak! Inkább következmény-nek hívnám… Örömmel foglaltam el a felajánlott katedrát, hiszen azokért a szülőkért, tanulókért vállaltam el egykori tanárom (Nedelka Géza, Torda egyetlen magyar tanügyi inspektorának a) felkérését, akikért annak idején tető alá hoztuk a Jósika Miklós Közművelődési Kört.
Mi a legnagyobb különbség az erdélyi és a budapesti irodalmi életben? Miről kellene itthon példát vennünk?
Úgy látom, hogy 1989-es áttelepedésünk óta az anyaországi kollégák irányunkban tanúsított érdeklődése valamelyest megcsappant, amit nem tartok példaértékűnek…és amire nem számítottunk. Igaz, ez nem általánosítható, de időnként meg-megtapasztaljuk…
Gáti Júlia:
Gondolt már arra, hogy esetleg visszaköltözzön szülőföldjére?”
Nem gondoltam ilyesmire, kedves Júlia! Én Budapesten is, akárcsak odahaza, erdélyi magyar ember és erdélyi magyar alkotó maradtam… Lelkemben és munkáimban egyaránt. És nem azért vállaltuk az áttelepedést – egy újszülött gyerkőccel a hónunk alatt -, hogy „sétálgassunk” Európában, hanem azért, mert az a bizonyos pohár „betelt”… Odahaza, akkor, NEM LÁTTUNK más megoldást… Ma már azt mondom: a „történelemnek” kellene – vagy kellett volna - megtennie azt a lépést, amire MI, Európa „vándorló magyarjai” nem vagyunk képesek… Maradt tehát az egyetlen eszköz minderre: az ÍRÁS.
A szülőföldjén kívül milyen más főbb ihletforrásokat tudna felsorolni írásaiban?
Ezt inkább a munkáim egészét jól ismerőkre bíznám… Gondolom, kedves Gáti Júlia, hogy – amennyiben írásaim az elkövetkező években, egyetemi tanulmányai után is még érdekelni fogják: Önmaga is meg tudja majd adni a választ… Egyet viszont szentül állíthatok: NEM CSUPÁN a szűk szülőföld gondjai foglaltak vagy foglalnak le. A szerte-szakított magyarság sorsa, kultúrájának a hányatott volta (és annak eredményes megőrzése) bizony örökös témája kell hogy legyen egy magyar értelmiséginek – tanárnak, lapszerkesztőnek, lelkésznek, írónak egyaránt. De eme „szellemi-lelki témának” a feldolgozása, biztos „talajt” feltételez. Hogy se tollad, se te ne lehess megvetett, ne lehess üldözött…
Mit gondol, mennyiben befolyásolta volna a karrierjét, ha annak idején nem hozza meg a döntést, hogy Budapestre költözzön?
Íróember NE gondolkozzon karrierben! Magam sem cselekedtem ezért… és így! Az írás legyen őre a jelen valóságának, amit azért „bütykölünk össze”, hogy utódaink – a jövendő nemzedékek igaz képet alkothassanak korunkról, … ha vissza kívánnak tekinteni mireánk, erdélyi származékokra! Ami – kis túlzással – mind a nyugat-európai, mind az amerikai magyar literátorokra is érvényes!
Józsa István
A magyar kultúra ma is szigetekből áll, az egyes részek között ma sem elég szoros, élő a kapcsolat. Hosszú, kalandos történet. Ön szerint a sokat emlegetett összmagyar kultúrán belül milyen sajátos karaktert képvisel, jelent az erdélyi magyar kultúrrész?
Köszönöm a kérdést, tisztelt Tanár Úr! Igen, tudjuk, hogy „szigetekre” szaggatta kultúránkat a történelem – és ez manapság még egyes „szigeteken” belül is érvényesíti hatását. Úgy vélem, hogy az összmagyar kultúrán belül a mi erdélyi részünk legfontosabb sajátja: hogy se gyökereiben, se módszereiben nem bontható – mert nem bomlasztható – tovább. Magyarán: a történelmi tragédiáink osztottak és bontottak minket – a kultúránk viszont (szinte az előbbiek egészséges ellenhatására), isteni hatásként: mellénk állt, minket védett, MIRÓLUNK szólt.
És ez óriási tény – mának is szóló figyelmeztetés… Ige, ebben látom a mai erdélyi magyar Írás jelenlétének a fontosságát - azok számára is, akik (bár erdélyiek, de) csak lélekben élnek Odahaza.
Úgy vélem, hogy a kolozsvári Tanár Urak – e kérdezz-felelekben is részt vevő – kedves Tanítványai jövőbeni „feladatai” ezek után világosabbak: NE ENGEDJÉK SZÉTSZÉLEDNI AZT, AMI EGYKORON ÖSSZETARTOZOTT!
Bágyoni Szabó István
SZAKMAI ÖNÉLETRAJZ
Erdélyben, a Kolozs megyei Bágyon faluban születtem 1941. jún. 10-én. A Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsész karán szereztem magyar nyelv és irodalom szakos tanári képesítést. Egyetemi hallgatóként a bölcsészhallgatók Gaál Gábor Irodalmi Körének irányítását Szilágyi Domokostól és Lászlóffy Aladártól örököltem meg.
Tanári pályám a mezőségi Nagysármáson kezdődött, majd Tordán folytatódott, ahol 1970-ben a környékünkön igét hirdető papköltő, Balázs Ferenc példájára „vidékfejlesztő irodalmi csoportosulást”, a Jósika Miklós Művelődési Kört alapítottam. 1974-1989 között a kolozsvári irodalmi hetilap, az Utunk (ma Helikon) belső munkatársaként munkálkodtam – vállalt feladatom az erdélyi magyar irodalomtanárokkal való kapcsolattartás volt; az évenkénti országos irodalmi olimpiák diákíró-tehetségeinek (így Kovács András Ferenc, Fekete Vince, Keszeg Vilmos és mások) írásait „hozhattam be” a lapba.
Első verskötetem (Földközelben) 1976-ban jelent meg Bukarestben. Ezt követően regénnyel jelentkeztem. A Kések ideje 1979-ben látott napvilágot, Domokos Géza kiadó-író hathatós segítségével – és az Anyaország könyvesboltjaiba is átkerült. A Kések ideje nem csupán szakmai elismerésemet, hanem a román hatalom rosszallását is „kivívta”. Hiszen a folytatás, A lovak estére hazaérnek c. regény (bár a Kriterion 1985-ös kiadói tervében benne foglaltatott) Romániában már nem jelenhetett meg.
1989 júniusában Magyarországra telepedtünk át. Budapesten az Unió, az Új Magyarország, a Pest Megyei Hírlap, majd a Szabad Föld kulturális rovatait vezettem. Budapesten élek – minimál nyugdíjból. Verseimet, esszéimet a Hitel, a Magyar Napló, a Kortárs, a Parnasszus, az Agria közli - az erdélyi Látó, illetve Helikon mellett.
A Román Írószövetség műfordítói díját 1983-ban nyertem el Al. Andritoiu verseinek magyarra fordításáért.
Köteteim:
Földközelben (versek, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest,1976);
Kések ideje (regény, Kriterion, Bukarest,1979);
Végtelen reggel (versek, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1980),
Nyitott cella (versek, Kriterion, Bukarest, 1982),
A lovak estére hazaérnek (a román cenzúra által 1985-ben betiltott regény – Budapest, Kráter Kiadó, 1995),
A pók kivégzőudvarában (válogatott versek, Budapest, Kráter Kiadó,1997),
Az abbamaradt mondat (versek, Kő Pál illusztrációival, Budapest, 2004),
Elszabadult konténerek. Áttelepedési napló (Arad, 2005),
Világ árnya, világ fénye. Beszélgetőkönyv (társszerző: Árkossy István) (Kriterion, Kolozsvár, 2009.),
Az idő festett orcái. Esszék, beszélgetések, jegyzetek. (Budapest, 2010).
Egy íróasztal vendégei. Esszék, írói levelek, interjúk. (Győr, 2015.)
Erdélyi hármasoltár. Regénytrilógia (Kések ideje, A lovak estére hazaérnek, Képek a porból) (Kriterion, Kolozsvár 2015)