Bereczki Ágota
EGYSZER VOLT, HOL NEM VOLT
Látszat és valóság, az irodalom sűrűn vitatott ellentmondást ébresztő koncepciói, az irodalomban a fikció és metafikció együttes létezésének kialakulása hosszas folyamaton ment végig, majd végül a posztmodern irodalom berkein belül talált leginkább kifejezésre, létezésének csúcspontját a modern társadalmi felfogások biztosították.
Az emberek hosszú időre visszamenőleg, már az antikvitás korában olyan világot próbáltak megteremteni, melyben az akkori kor társadalmának nem lehetett része. Egy olyan világot, amely a fikción keresztül olyan élményt tud nyújtani olvasóinak, amely távol viszi őket a korabeli valóságtól, ahol életük új otthonra talál. Ez a mozgatórugó késztette az embereket, évszázadokon át, újabb és újabb nem létező világok megteremtésére, egy olyan élet kialakítására, amely idillikus képet mutatott minden létező számára, olyan hely ahol a gonosz mindig elnyeri méltó büntetését, és természetesen ahol a jó győzedelmeskedik az erény pajzsa védelmében, ahol nincs szenvedés és nincs különbség gazdag és szegény társadalmi rétegek között. Az ily módón megteremtett világ leghűbb képviselői a mese alkotói, még az orális kultúra idején, majd később a romantikus művészet képviselői lettek.
A mesék világában az emberek képzelete kiteljesedhetett, ezért gyakorlása kevésbe volt felosztva társadalmi rétegek szerint, általában oralitás jellemzi, ami arra utal, hogy kötetlenebb körülmények között került bemutatásra. Az oly jellemzővé vált: Egyszer volt, hol nem volt kezdet, egy olyan felfogást vezetett be, mely élesen meghúzta a falat a fikció és a valóság világa között. Ez a világ volt az a hely ahova a korabeli emberek menekülhettek az élet olykor nagy megpróbáltatásai elől, kezdő mondata mégis jelezte, hogy ez egy olyan látszat, amely igazából nem létezik, térben és időben függőben van. Továbbá a magyar irodalomban, későbbi írók már más irányban fejtették ki a fikcionalitás mibenlétét, ezt a kort leginkább a nemzeti vonalat erősítő alkotások többsége jellemezte, amelyik irányzat mondhatni, a XIII. században válik nagykorúvá, úgy, mint a Kőszívű ember fiai Jókai Mór alkotásában, vagy a mindig zöld Egy magyar nábob ugyancsak Jókai Mórtól, vagy lírai alkotásoknak a legnagyobb képviselői: Kölcsey és Vörösmarty.
A XIX. században egy, az előző felfogással ellentétes nézet volt kialakulóban, amely a romantikus tendenciákkal szembeszállva, egy realisztikus, valósághű világ megteremtésén fáradozott. Hadat üzenve a korábbi felfogásoknak, a realisták arra törekedtek, hogy irodalmukkal egy olyan világot teremtsenek, mely nem ábrándok várfala mögé húzódva próbál hangot adni szemléleteinek, a realisztikus irodalom a kortárs világ problémáinak, elmarasztaló tevékenységeinek, akár hibáinak kiemelésével, felnagyításával, esetleg ironizálásával törekedett megtörni az irodalmi fikció ködfalát. A magyar realista irodalom több nagy képviselőt is kitermelt keblei közül, mint például Gárdonyi Géza, Mikszáth Kálmán, majd későbbi, a XX. század, realista törekvések kiteljesítői: Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond és sorolhatnánk tovább.
A XX. század után, napjainkban is folyó új, differenciálódott szemléletmód került kifejezésre, egy olyan tendencia, mely látja a nyelv hanyatlását, amely úgy érzi, ami igazán fontos az életben az a nyelv által képtelen kifejeztetni magát. A nyelv hanyatlása, elsekélyesedése új alkotói módszerek megszületéséhez vezetett, kialakult a csend- valamit a metafikciós, öntudatos irodalom művelése. Ennek az irodalmi formának a kialakulásában fontos szerepet játszik a napjainkban is folyamatosan teret nyerő, mediális eszközök robbanásszerű növekvése. A medialitás a Guttenberg Galaxis felbomlását eredményezte, a könyvek másodrangú szerepet kaptak, mivel a média eszközeivel szemben, ők nem tudtak egyszerre több érzékszervre is hatni. Ennek eredményeként, a kortárs alkotóknak szembesülniük kellett az olvasói réteg csökkenésével, így műveiket egy szűkebb társadalmi rétegnek kezdték dedikálni, minek folytán alkotásaik interpretálásához, működésbe lendítéséhez szükséges lett egyfajta dialogicitás kialakulásához. Ez a dialogicitás mű és olvasó között jött létre, magába foglalva az olvasói interpretálás eredményeit. Röviden mondva, a mű az értelmezéssel egy síkon keletkezett, az értelmezéssel együtt született meg és vált értékké a modern társadalom számára.
Úgy a fikció, mint a metafikció, napjainkra már felértékelhetetlen szerepet játszik az irodalmi mű megszületésében, éppen a különbözőségük az, ami kiegészíti egymást és segít egy olyan olvasói élmény megteremtésében, amely talán egyik a másik nélkül nem alakulhatna ki. Ez az élmény az interpretálás, az irodalmi mű rejtélyének, titkának megfejtése, amely izgalmas úton vezeti át értelmezőjét, olyan önmegértési lehetőségeket szolgáltatva, amit az előző művek nem tudtak kiváltani olvasóikból. Hans- Georg Gadamer filozófiai szemléleteire alapozva, a mű már nem egyszerűen egy gyönyörködtetés céljából megalkotott írás, ahhoz hogy igazán megértsük, lényegét feltárjuk, mélyebb megértésre van szükség, létünket lássuk meg benne, először létezésünk egészét kell, hogy megértsük, majd csak ezután tudjuk az irodalmi alkotást igazán értelmezni.
Fikció és metafikció együtt lépnek működésbe egy mű kibontakozása során, a fikció látszólag jelenlevő világok kiépítésére szolgál, míg a metafikció megnyitja az olvasók előtt az ablakot az alkotott világ szemlélésére, utat enged az azonosulásnak, ugyanakkor megvilágítja a keletkezési folyamat lépéseit, az alkotói gondolatiságot. Ez a szimbiózis az, ami érvénybe lép Salman Rushdie, Brit- Indiai író, esszéista, a posztmodern felfogás egyik felkarolója, felkavaró világnézeteket felelevenítő regényében, a Shame- ben (Szégyen).
A nyelv az egy olyan független rendszer, melynek segítségével önálló világok teremthetők, az irodalom ezt a tulajdonságát kihasználva hoz létre különböző életszituációkat, világképeket. Cs. Gyimesi Évára hivatkozva „az irodalmi mű szövege tehát önnfentartó: megértéséhez nem kell valamely szövegen kívüli helyzet újraalkotásához folyamodni.”[1], az a tapasztalat, hogy fehér lapon megjelenő fekete betűk egy olyan képpé állhatnak össze, mely megfelel vagy ellentmond a valóságnak, akárhogy is legyen, olyan használatokat generál melyek formálják a világnézetek kialakulását. Az írás régmúlt idők óta szolgálja az emberiséget, mint megörökítő erő, a tudás mely a fennmaradás, hagyományozódást segíti napjainkig, az antikvitás korában is a civilizációk fejlettségi szintjének hírnöke ként szolgált. A tény hogy az emberiség előszeretettel használja ezt a formát, bizonyítéka az örökkévalóság, megőrződés utáni vágynak, mellyel az ember tovább éltetni szeretné azt a felét, amelyik eltávozik élete befejeztével, valamint a tudás generációkon át történő továbbadásának a legjobban kihasználható módját is képviseli.
A fikció létrejöttével megszületett az irodalom, ami a nyelven keresztül nem létező világokat teremtett meg, sokszor az író korához hűen, ennek eredményeként hitelessége több ízben is megkérdőjeleződött. „… az irodalom logikailag különös, ha nem is hazug, de nem is valódi kijelentésekkel él.”[2]olvashatjuk Gyimesi Éva írásában, az irodalom hitelességére vonatkozó kijelentését, az irodalom mibenléte pontosan ebben a kétértelműségében talál kifejezésre, mivel a szöveg autonóm, értelmek összességében lép életbe. Ha az ember a hitelességét kérdőjelezné meg, pont ezt a rejtélyt tenné semmisé, ami az irodalmat megkülönbözteti minden más közlési módtól, ez az a titok, mely az irodalmi szöveget rejtélyessé teszi, így hangolva rá az olvasót a mű titkának kibontására, megfejtések lehetőségének megtalálására. Az így megalkotott szöveg sajátos érzelmi és tapasztalati világot teremt, kizárva a valósággal szembeni megegyezést. Tehát az irodalmi mű teljességében egy a valóságtól eltérő szabályrendszer szerint funkcionál, eltérő konvenciókat tart be, így a fikció nem azonosul a külvilággal, hanem épp ellenkezőleg: sajátos világot épít fel a nyelv használatán keresztül. Ahogy Gyimesi Éva is kifejtette a fikció „teremtő beszéd”[3], autonóm tulajdonságokkal van felruházva, és arra vár, hogy az író tollán át működésbe léphessen, eddig nem tapasztalt élmények generálásával csábítsa olvasóit világa megfejtésére, a megértés felé. A nyelvileg teremtett világ állításai első olvasatra, külső szemlélőként semmiben sem különbözik a valós állításoktól, ugyanazokat a funkciókat látja el, valamint szerepét tekintve is általában azonosul a valódi állításokkal. Az irodalomban használt kifejező mondatokat a manipuláció, az olvasó valamilyen irányban történő befolyásolása vezérli, ezek a cselekvő vagy a beszédtettnek nevezett állítások, amelyek használatán keresztül, nem egyszerű állításokra tesz kísérletet, hanem valamit cselekedni is akar velük, befolyásolni, az olvasókat a szerzői intenció befogadására késztetni. Habár az irodalomban, pragmatikai szempontból ez a funkció differenciálódik, mivel a szöveg autonomitása sokszor ellentétébe fordítja a kijelentéseket, ahogy ez a mesét indító mondatokban is jelen van, egyszerre állítja valaminek a helyszínét, kezdetét, majd ugyanazon mondaton belül le is tagadja azt. Az ilyen „lehetséges világok”[4] létrehozása következtében, a szöveg igényli az olvasói befogadást melynek segítségével az egyszerű fekete jelek életre kapnak és működni kezdenek. Az irodalmi szöveg befogadása egy fontos szempontot követel meg az olvasóitól a teljesség elérése érdekében és ez a képzelet. A képzelet nélkül minden valótlan állítás, szerzői intenció elhal, élettelenül hanyatlik vissza a fehér lap fogságában anélkül, hogy titkát érvényesíthette volna, esztétikai felépítettségén át megszűnteti az olvasók által valósnak tapasztalt világot és egy eltérő dimenziót nyit meg, melyben megérthetik önmagukat, kibonthatják saját létük értelmét. Ez az olvasók által létrehozott „imaginárius világ”[5] az, amit a fikció képes teremteni pusztán a nyelv használatából, melyen keresztül a tapasztalati lét egy szimbolikus megteremtettségét láthatják maguk előtt kibontakozni. A fikció lényege, ebben a szimbolikus reprezentációban bomlik ki, kerül előtérbe, ez az, ami működteti és meghatározza, és amely az olvasói képzeleten és magán az olvasási folyamaton keresztül nyilatkozik meg a hozzá értő szemek előtt, mindig újabb és újabb élményeket, nyomokat hagyva maga után.
Az élesen szembeszökő ellentmondások, kételyek korát éljük, emberi mivoltunkat már nemcsak a számító gondolkodás, de a mindenségbe, a létünkbe vetett hit megkérdőjelezése is meghatározza. Ezen a vonalon elindulva érezték úgy a késő realizmus képviselői a XX. század második felétől egész napjainkig, hogy írásukkal, nem egy elvont életre terelő illúziót kell alkossanak, hanem éppen hogy a valóságnak, az életszerűnek a létrehozásán kell hogy munkálkodjanak. Ilyen módon alkották meg a realista műveket, melyek erős befolyása alatt, életszemléleteket dolgoztak ki, különböző módszerek használatával az irodalmat egy új pályára terelték. Ilyen módszerek közé sorolható a narrátor megváltozott szerepe a mű sorában, a dekonstrukció, a váz megbontása, a metafikció és így tovább, ezeknek a módszereknek a működésbe léptetésével a forma bontás elkezdődött, a hagyományos módszerek átértékelődtek és egy differenciálódott helyet töltöttek be társadalmunkban.
A posztmodern irodalom innovációs elméleteinek köszönhetően a narrátor helyzete is megváltozik. Mivel ezen elmélet alatt dolgozó írók már majdnem hogy elnémulnak, a szöveg autonomitásának köszönhetően hagyják azt hogy magát teremtse, önnön magából bontakozzék ki, az író hátra lép, és hagyja a művet hogy szője saját szálait. Ennek a felfogásnak köszönhetően a mindentudó narrátor háttérbe szorul és hagyja, hogy helyét egy önálló gondolkodással, életszemlélettel felruházott narrátor vegye át, létének tudatában vezesse a történetet a végéhez. A metafikció gyakorlatba léptetésével, amely a kételyek súlya alól tekint az olvasókra, az elmét szólítja meg a képzelet mellett, egyfajta dialogicitást vár el, követel meg mű és olvasó között. Ez a párbeszéden alapuló kapcsolat határozza meg a mű megírását követő sorsát, hogy tud- e olyan kérdéssel elő állni, vagy éppen pont fordítva, tud-e olyan válasszal szolgálni, amely rámutat a kérdező, a befogadó életét meghatározó, a rejtélyt kibontó értékekre, amely megtalálása után az olvasó úgy érezné, hogy előre lépett a bizonytalanság ködének a felszakításán és fénysugárként szolgált a létünket takaró sötétségen keresztül. Mivel a fikció nagyszámú diskurzust jelenít meg, egyben foglal magában, a metafikció ennek a tulajdonságnak a részeként éles ellentéteket hordoz magában. A legjobban szembetűnő tulajdonságai közé sorolható az a szövegben jelenlevő beszélői kettősség, mely saját ellentétébe fordul, így megkérdőjelezvén saját létének autoritását. Mihail Bakhtin meghatározásával élve, e a két hang között, egy mű során lefolyó konfliktus, az író saját autoritása megkérdőjelezésének a vetülete[6]. Példának vehetnénk Samuel Beckett „Texts for nothing” [Szövegek a semmiért] című rövid történetét. Melynek keretein belül, kételyek hálójába gabalyodva próbálja meghatározni írói jogosultságának, saját létének pozícióját a posztmodern társadalom berkein belül, már a címen belül is megjelenik ez a belső vívódás, életének ez a kettős, ellentétes hangulata. A metafikció során kialakuló ilyen fajta relativizációs folyamatok, a posztmodern kor társadalmának megkérdőjelezéséből indulnak ki. A kulturális viszonylagosságon keresztül megszólal egy határozatlan, bizonytalan, ön- megkérdőjelezésekbe bocsátkozó hang, amely a társadalom pluralitását próbálja egyensúlyba hozni, egyben a materialista mivolta ellen kíván lázadni. Bókay Antal magyar irodalom kritikus, ezt a fajta társadalom felépítést, a termelési módok összehasonlításával próbálja példázni-. Véleménye szerint, a posztmodern társadalom embereit a pénz és a fogyasztás jellemzi, megszervezésének alapján a szolgáltatás és a reklám áll, ennek következtében a fogyasztói társadalom túlzott mennyiségű kínálattal találkozik. A kínálat számának megnövekedése azt eredményezi, hogy nincs esély a pontosabb felülvizsgálatra, így a csomagolás szablya az áru minőségét, ami egy nagyfokú bizonytalanságot eredményez. Ennek a kornak a hőse nem az ember, hanem az ember által kitermelt szemét melyben nincs egy meghatározott rendszer, és mennyisége miatt problémát kezdett jelenteni a társadalom szempontjából, feldolgozása sok fáradsággal jár, sokszor eredménytelenül. A metafikció alapja ez a kétely, a saját létünk megkérdőjelezése, így minden alkotott, élő vagy élettelen létjogosultságának újraértelmezése is. Ennek alapján, az ilyen fajta eljárás teremt egy fiktív világot, majd kijelentést tesz, álláspontot foglal a megteremtett fiktív világ érvényességével szemben, ami ugyancsak kételyeket ébreszt az olvasóban, az alkotás hitelességével, szerepének mibenlétével szemben. A teremtett világ fiktivitásának ilyen téren kifejlesztett tudata, még inkább elmélyíti azt a felfogást, hogy az egész történelem, emberi létnek a valósága ideiglenességbe létezik, egyfajta kiábrándult világfelfogásnak a közvetítőjeként lép az olvasók könyvespolcaira.
A posztmodern irodalomfelfogás egyik képviselői közé tartozik Salman Rushdie, aki regényeiben nagy előszeretettel használja a metafiktív világ megteremtésének előnyeit, azt az állapotot, amikor az író saját alkotásának célját és viszonylagosságának tudatát vetíti rá írása lapjaira, ily módon bizonytalanítva el olvasóit hitelessége, álláspontjának érvényessége felől. A „Szégyen” című regényének középpontjában Bilquis és Raza Hyder gyermekének, Szufija Zinobia, élete áll, mely fizikai és mentális deformáltságával jelöli meg a kontemporán társadalom hátrányosságait, a szégyent, mint vezérmotívumot állítva a kultúra csökevényesedésének elindító szimbólumául. Regényének „Behind the scenes” [A színfalak mögött] című fejezetében, mély hatásként jelenik meg a metafikció használata, mely rányomja pecsétjét a további fejezetek befogadására.
„If this was a realistic novel about Pakistan, I would not be writing about Bilquis and the wind (…) But suppose this was a realistic novel! Just think what else I might have to put in. (…) The book would have been banned, dumped in the rubbish bin, burned. All that effort for nothing! Realism can break a writer’s heart. (…) I am only telling a sort of modern fairy- tale (…) What a relief! ”[7] [Ha ez egy realista regény lenne Pakisztánról, nem Bilquisről és a szélről írnék (…) De tegyük fel ez egy realista regény! Csak gondold el mi minden bele kellett volna még tennem. (…) A könyvet letiltották volna, szemétbe dobják, elégetik. Annyi erőfeszítés, semmiért! Realizmus össze tudja törni egy író szívét. (…) Én csak egy fajta modern tündér- mesét mondok el (…) Micsoda megkönnyebbülés!]
Salman Rushdie, mágikus realizmust mesterfokon megjelenítő regényének ez a fejezete, legtisztábban kifejezésre juttatja a metafikció fontosságát, posztmodern írások létezésére nézve. Ebben a részletben észrevehető egy bizonyos ironikus oppozíció, egy kettős megszólaltatott narrátori hang, amely megteremt egy fikcionális illúziót, majd ellentétébe helyezve azt, lemezteleníti, és külvilágra helyezi, az olvasóknak tudatosan előrevetíti szándékát és annak irányító szemléletét. Egyszóval leír egy alkotási folyamatot, majd ironikus tagadással beszél erről a folyamatról, megteremtésének következményeiről. Mindegy elpanaszolja a realista alkotók társadalmi kitaszítottságát, politikai körökbe való megvetettségét, ezzel erősítve a szerepvállalás nagyságát, céljának elérése érdekében folytatott harc nehézségét. Ezzel az ironikus tagadással, mellyel lealacsonyítja regényének mondanivalójára szánt fontosságát, mikor tündérmeséhez hasonlóvá teszi, jogosságát, hitelességét a viszonylagosság falai mögé rejti, pontosan ezzel az ironikus kifejeződéssel vonja magára az olvasói figyelmet, kelti fel érdeklődésüket hogy az írói intenció észrevételével, elfogadásával komolyan vegyék mondanivalóját. Megszólítása ahhoz a réteghez intéződik, mely olvasásban megszerzett gyakorlata által és a képzeleti világának telítettségével meg tud teremteni egy olyan imaginárius képet, melyben az írói intenció kifejezésre jut, szándékai, beszéd- tette hallgató fülekre talál, és a realista világ átélésével saját létük megkérdőjelezésébe, fontosságuk átértékelésébe kezdenek. A kortárs fiktív elemekre építő irodalom, ebben az esetben a Szégyen című regény erre a mű és olvasók között létrejövő együttműködésre alapoz. A válaszra és hozzájárulásra egy más látszat megteremtése érdekében, ahol az alkotás és befogadó egyidőben születik újjá, találja meg azt a titkot, amely az életének struktúráját befolyásolja, létének egészét szervezi és irányítja. A történet lefolyása során létrejövő mű és olvasó között alakuló dialogicitást az úgynevezett öntudattal felruházott narrátor segíti elő, indítja el kialakulásának útján. Patricia Waug írása alapján, az öntudatos narráció „implies a fiction that self- consciously reflects upon its own structure as language.”[8] [magában foglal egy fikciót amelyik tudatosan rávilágít a saját struktúrájára, mint nyelv.] Tehát a tudatos cselekvéssel rendelkező narrátor, kibont egy olyan értelmezést, amely rámutat arra a nyelvi egységre, arra a szabályrendszerre melynek segítségével a történet formálódik, majd az olvasás, a megértési folyamat során fényre derül a szöveg valódi intencionalitása, amely már a folyamat lezárta után, többé nem viszonylagos, mondanivalóját objektíven meghatározza.
Az ábrázolt világról alkotott kép, általánosításon esik át, így mondhatjuk, hogy az így megalkotott mondanivaló nemcsak a Pakisztáni társadalomra, hanem a világ összességére vonatkozik. Így a metafikció és a benne alkalmazott öntudattal rendelkező narrátor felhasználásán keresztül egy olyan általános társadalmi kritika születik meg, amely e technikák bevonása nélkül nem születhetett volna meg, nem lett volna képes ilyen tisztán vonatkoztatni az élő dolgok összességére, világszemlélete egy bezárt helyen élt volna tovább távol a valóság felszabadító közegétől. Ahogy Salman Rushdie is kifejtette egyik beszélgetése során Michael Reder, a Mississippi Egyetemi Nyomda részéről érkező szóvivőnek, a történetmondás nemcsak a fantázia és az elvarázsolt történetek világában kell hogy létezzen, hanem módja lehet az igazság és a valóság objektív beállítottságú kifejezésének is, ahol az írók nyíltan kifejezhetik érzelmeiket, világnézetük megnyilvánulásának tárgyiasult helyévé válhat.
Metafikció nem születhetett volna mg fikció nélkül, az a világ nélkül, mely a valóság bevonása nélkül, csupán a nyelv segítségével hoz létre imaginárius, nem létező életeket, helyzeteket, történeteket, melyekkel az olvasó egyesülni tud és nekiláthat a titkának a megfejtéséhez. A titok, amely minden irodalmi műben él és mindig kibontásra vár, az a rejtély, ami megkülönbözteti a mi világunkat a fikció látszati helyétől. A metafikció pedig, továbbra is generálja az élesen szembeálló ellentéteket, új megnyilvánulásoknak adva teret, hagyományokon túllépve teremti az irodalmi szövegeket. Oppozíciók eltúlzott regénybeli alakításával, továbbra is megbontja a keretet, ellen- technikákat alkalmaz és konstrukció helyett, inkább dekonstruál, így szolgálva mindig innovatív jelentésekkel és megértési folyamatokkal és állandó homállyal az irodalom titka körül.
Bibliográfia
Patricia, Waugh: Metafiction. The theory and practice of self- conscious fiction. Taylor and Francis e- Library, 2001
Salman, Rushdie, Shame. A Novel. Behind the scenes. Henry Holt and Company, New York, Picador USA, 2000. Shame: A Novel. Copyright 1983 by Salman Rushdie
Cs. Gyimesi Éva, Teremtett világ. Rendhagyó bevezetés az irodalomba: Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1983
Michael, Reder. Conversation with Salman Rushdie. University Press of Mississippi, 2000
Ihab, Hassan. “Toward a concept of Postmodernism”(From Postmodern Turn, 1987)
Jegyzetek
[1] Cs. Gyimesi Éva, Teremtett világ. Rendhagyó bevezetés az irodalomba: Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1983, 30 p.
[2] Cs. Gyimesi Éva, Teremtett világ. Rendhagyó bevezetés az irodalomba: Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1983, 18 p.
[3] Cs. Gyimesi Éva, Teremtett világ. Rendhagyó bevezetés az irodalomba: Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1983, 23 p.
[4] Csúri 1890, b: 172, pdf.
[5] Cs. Gyimesi Éva, Teremtett világ. Rendhagyó bevezetés az irodalomba: Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1983, 30 p.
[6] Bakhtin, 1973, p. 106, pdf.
[7] Salman, Rushdie, Shame. A Novel. Behind the scenes. Henry Holt and Company, New York, Picador USA, 2000. Shame: A Novel. Copyright 1983 by Salman Rushdie. Pp. 65- 68
[8] Patricia, Waugh: Metafiction. The theory and practice of self- conscious fiction. Taylor and Francis e- Library, 2001, p. 14
