Biró Mónika-Anita
FIKCIÓ ÉS METAFIKCIÓ WOODY ALLEN
ANNIE HALL C. FILMJÉBEN
Bevezető
A fikció és a metafikció megjelenését, alkalmazását és hatásait vizsgálom Woody Allen Annie Hall című filmjében, illetve annak történetalakításában. Az általam választott film, avagy mű a forgatókönyvíró, ugyanakkor főszerepet játszó Woody Allen pályájának kiemelkedő, életművét remekül megragadó és összefoglaló filmmunka, amelynek megszerkesztettségében, felépítésében és képvilágában nagy szerepet játszanak a fiktív elemek, maga a fikció: a film ironikus hangvételének képi megvalósítását, a sajátos történetalakítást teszi lehetővé. Elsősorban elengedhetetlennek tartom a fikció, illetve metafikció fogalmak meghatározását. Ennek tárgyalását követően térek rá a választott munka vizsgálatára.
A fikció és a metafikció
Juan José Saer A fikció fogalma című cikkjében meghatározza a fikció fogalmát, illetve annak feltehető célját, eszküzként betöltött funkcióját. A fikcióról alkotott mindennapi kép szerint, olyan megnyilvánulás, amely ellentéte az objektív igazságnak, a valóság elferdítése, valamilyen szinten egyfajta hazugságként fogható fel. Ezzel szemben Saer kiemelei, hogy fikció nem a hamisnak követelt jog, ugyanis az adott szerző vagy író nem azért ír fikciót, hogy felelőtlenül kijátsza az igazság feldolgozásának szabályait, hanem éppen azért, hogy rávilágítson annak komplex jellegére. A fikció eleve a bizonyíthatatlanba helyezi magát, így nagy mértékben megsokszorozza a feldolgozás lehetőségeit. Nemhogy hátat fordít az objektív igazságnak, hanem sokkal inkább mondhatni fejet ugrik a zavarosba, azt a hatást keltve, mintha ismerné a valóságot, megjelenésében kevésbé földhözragadt az igazság keresése. A fikció tulajdonképpen egy sajátos paradoxon, hiszen amikor a hamishoz folyamodik, azt a hihetőség növelése érdekében teszi. Ugyanakkor azt sem igényli, hogy valóságnak higyjék. Ez létesésének alapfeltétele, mivel csak így válhat érthetővé, csak így nyilatkozhat meg a világ egy sajátos feldolgozásaként, amely elválaszthatatlan attól, amit feldolgoz. Összességében félúton helyezhetjük el az igazság periférája és a hamisért való rajongás között.[1]
Továbbá a metafikció „stílusában és témájában egyaránt a fikció [tényére] fókuszál” – mondja John Garner amerikai író - és nem arra, hogy egyfajta valóságot hozzon létre.[2] Kedvenc témája a nyelv vagy a szerző szerepének problematizálása, illetve a szöveg és a „valós világ” kapcsolata.
A metafikció öntudatos, önmagára referálgató szöveg, amely különböző sajátos „valóságrétegeket” vonultat fel és felhagy a mimézissel, azaz a valóság utánzására törekvő írásmóddal. Egy alapvetően (ön)ironikus, játékos, sőt, könnyed és vicces műfajnak értendő.[3] Mint önmagára reflektáló szöveg értelmezhető a metanarrativitás eszközeként is, hiszen mint írott, esetleg beszédben elhangzó szöveg önmagára, vagy önmaga természetére utal. Ugyancsak jellemző a szerzői megszólalás, a szerző általi reflektálás a saját maga által elmondottakra, sőt előfordul, hogy a megszólalás magát az olvasót is egyetértésre buzdítja.[4]
Woody Allen és az Annie Hall
Woody Allen mind a filmes szakmában, mind pedig az írók körében kiemelkedő művekkel és filmes alkotásokkal rendelkezik. Az 1977-ben kiadott Annie Hall című filmje elindítója azon munkáinak, amelyekben az amerikai filmhagyományt ötvözi az európai filmrendezők iránti rajongásával. A filmbeli történet egy neurotikusm bizonytalan komédiaszerzőről szól, Alvy Singerről, aki beleszeret egy énekesnőnek készülő lányba, Annie Hallba. Az író áétal megformált hős önmarcangoló humora csupán egyetlen motívuma amodern város romantikus kapcsolatainak.
A választott film három alapvető jellemzőben különbözik a filmes művészet átlagos alkotásaitól. Elsősorban a történetet narrátor vezeti, és pont ennek következtében a film figyelemfelkeltő jellegzetessége a sok felesleges narrátori beszéd. Ez kevésbé mondható filmszerű elemnek, sokkal inkább az iróniát hívatott közvetíteni. Másodsorban a filmbeli történet nem metonimikus síkon halad, hanem gondolati, asszociációs síkon, amelyek az elbeszélő kör össze. a harmadik megkülönböztető elem a film irdalmi jellege, annak folytán, hogy a film elemzése során az alkotás irodalmi fogalmakkal is jellemzhető és minősíthető.
A film a főszereplő szerelmi életét, Annie Hallal való kapcsolatát, ősszességében a nőkkel való viszonyát beszéli el. A történet folyamán be van mutatva az Annie-vel való találkozás, bizonyos momentumok a kapcsolatukból, illetve a szakításuk. Mindemellett egy-egy kis részben láthatjuk Alvy kapcsolatát két előző feleségével is, valamint Annie két előző barátját. A történet maga a szereplő, az egyes szám első személyű narrátor révén vana végig vezetve. Egy reflektív elbeszélői távolságból beszél, tulajdonképpen kommentátorként van jelen. Ezáltal arra vállalkozik, hogy a látottakat a fogalmi kifejezés síkján, kívülről is, más hozzáállásból és nézőpontból, egy utólagos objektív nézőpontból magyarázza. Mindez a filmnél egy lazább szerkezetű, epizódokra épülő formát eredményez, amelyben a film különböző szekvenciáit az asszociáció általi elbeszélői gondolatmenet köti össze. A részek közötti kapcsolatot az elbeszélői kommentár biztosítja. A hozzárendelt képzelet következtében ahogy a narrátor elkezd mondani valamit, az képben is megjelenítődik. A narrátor kiszól a nézőknek, azáltal metalepszist hoz létre, a történet világából kilépve összekapcsolja a mű és a befogadó világát. Ezáltal egy fiktív kapcsolatot létesít a különböző médiumok között. „Az események menetét szándékosan megszakítva keres helyet a néző külön tájékoztatásának, beavatásának érzelmi vagy gondolati összefoglalásai számára. Lehetőséget ad ez egyben a cselekmény még szabadabb, kötetlenebb kezelésére is: semmiféle időbeli kronológia nem köti a filmalkotó kezét: a kihagyás, időben való kalandozás könnyen megoldhatóvá válik, mert a narrátor eligazít a változó dimenziókban is.”[5] Ezáltal egy fiktív élethelyzetet teremt, amelyben a történések folyamatosan magyarázva vannak, illetve az idősík kezelése teljes mértékben a narrátorra van utalva. Ugyanakkor a metafikció jelleget is megteremti azáltal, hogy magyarázatai az esetek többségében magára a mondandójára, a történetre referálnak. Továbbá mindezek révén az elbeszélő értelmezővé is válik, tehár visszahajló figyelemmel rálát magára is. Gyakori a metainterpretáció: megmagyarázza a saját maga által mondottakat, illetve a magyarázatot is felülmagyarázza. Ezáltal keretezi is a történetet. Az indításban és a zárásban felvezeti és zárja is a témát. A keretben lezajló történet során ugrál az időben és a térben, sőt nem csak maga a narrátor, hanem a szereplők is. Megkülönböztethetjük a narrátor Alvy-t, illetve aszereplő Alvy-t, aki Annie-vel együtt a cselekmény által vezeti a történet vonalát.
A filmre egyaránt jellemző az impresszív és az expresszív montázs is. A képrészleteket logikai és kronológiai elvek kapcsolják egymáshoz, azonban vannak olyan esetek, amikor egészen megdöbbentő a szekvenciák kapcsolódása. A montázstechnikára jellemző az ok-okozati viszonyok kifejezése is, valamint az, hogy a hőz, avagy a narrátor belző világának kivetülése a különböző részekben váratlan tartalmakat adhat az eseményeknek.
A filmben fontos szerepe van az iróniának. Az értelmező elbeszélő, a kommentár, illetve Alvy Singer alakja mind szerepet játszanak létrejöttében. Alvy akár a nézőnek, akár egy szereplőnek mond valamit, olyan mintha egy fölényes pozícióból beszélne, azonban ez csak látszat, így a felső nézőpntból való érvényes értelmezés nem jöhet létre. Az önmagára való rálátás következtében, a sok magyarázat révén önirónia jön létre, és ennek hatására tulajdonképpen saját magával keveredik ellentmondásba. A túlzott, fölösleges beszéd miatt Alvy az önellentmondások által bolondot csinál saját magából, mivel amit éppen mond, az akkor abban az időben nem érvényes. Mindez nem csak arra vonatkozi, amit mond, hanem a beszédmódra is, hiszen mindezt okoskodva, intellektuális hatású beszéddel mondja. Az értelmiségi beszédmódot a ligikus és módszeres gondolkodással, illetve a különböző tudományok (művészet, társadalomtudomnyok) ismeretével és elemzésével hozza létre. A sok okosság, a műveltség, a kulturális tudás, a kritika és a mentalitás mind rálátást biztostanak saját magára is. Mindennek következtében az irónia az elemző, értelmiségi, racionális gondolkodásra irányul, lényegében az okoskodást figurázza ki. A filmbeli történetmondás az irónia következtében előreláthatatlan kanyarokat vesz. A fordulatok révén a történetalakítás kifordítottá válik, ezért a néző nem azt kapja, amire számít, vagy ami elvárható lenne.
A szereplő Alvy Singer szájába van adva a forgatókönyvíró Woody Allen művészetfelfogása, miszerint: „Az ember a művészetben mindig a tökélyre törekszik, s igyekszik megvalósítani azt, amit az életben nem sikerült.” Ennek a mentalitásnak a filmbeli megjelenítése többszörö iróniát eredményez, mivel pont nme érvényes. Alvy ezt a nézőknek kiszólva mondja, mikor az egyik színdarabjában a férfi és a nő közti kapcsolat helyrejön.
Az irónia lapjául szolgáló narrátoori kommentár teremti meg azt a fiktív felső és köztes nézőpontot, amely az egy egyén által átélt eseménykhez magyarázatot kapcsol gondolati síkon, úgy hogy ezáltal megszünteti a kronolgikus idősík érvényességét. fiktív időt és állapotot teremt, s közben metafikció által reflektál az egész elbeszélhetőségre és elbeszélői játékra.
A film zárlatában Alvy Singer egy vicc segítségével fejezi ki saját hozzáállását a szerelemhez:
„Eszembe jutott az a régi vicc, nyilván ismerik, mikor az egyszerű ember elmegy pszichológushoz, és azt mondja:
- Doktor Úr, A bátyám bolond, tyúkanyónak képzeli magát.
Mire a doktor:
- Miért nem hozta el hozzám?
- Én elhoznám, de akkor ki kelti ki a kiscsibéket?
Hát valahogy így gondolkozom én is a szerelemről. Teljesen irracionális, őrült, abszurd dolognak tartom, de almondhatatlanul vágyom utána. Azok a kiscsibék kellenek!”
Ez az abszurdum Woody Allen felfogásában leképezhető magára az életre is. Az ilyen abszurd elemek a fikció révén teszik érthetőbbé, hihetőbbé és egyszerűen emberközelibbé, átérezhetőbbé a mondanivalót.
Ugyanakkor a hírhedt komikus műveiben témaként jelenik meg a szex is, mint a testi vágyak, öszötönök kélésének lehetősége.
„Cloquet jól tudta: a szex és a szerelem két külön dolog, de mindkettőt csodálatosnak tartotta, amennyiben a partnerek egyike sem visel homorú alakú partedlit. A nők, jegyezte meg magában, lágyan elborítanak. a lét is teljesen elborít. […] Cloquet gyakran gondolt a magában való lét és a másban való lét közötti különbségre, és arra a következtetésre jutott, hogy bármelyik csoportba is tartozzék az ember, mindig a másik szórakozik jobban.”
A kiművelt gondolkodás és a pszichoanalitikus emberkép, valamint a tudatalatti ereje közötti elentétben is megmutatkozik mindez, mivel az ember próbálná megragadni, irányítani azt, ami ösztön, azonban nem tudja megfogni. A gondolkodás és az ösztön szembenállása mindkét feleség és Annie esetében is megmutatkozik (Allison esetében Alvy okoskodása, a második feleség esetében a körülményeskedés, valamint Annie esetében a tudatmódosító szerek fogyasztása).A szembenállás miatta a személyiség szét van szedve, az ész és a testi vágyak, a test nem egyesülhet, nem jön létre az önazonosság. Az irónia éppen ezt veszi célba és ezt a racionális gondolkodást szeretné kiiktatni, hiszen emiatt az ember sehol sem tud az lenni ami, nem tud a jelenben lenni. A racionális gondolkodás ellehetetleníti, távoltart a jelen pillanatától. Az okoskodás nem engedi létrejönni a tőkéletes jelenlétet. Ezzel kapcsolatosan érdemes megfigyelni Annie Hall alakját. Szép, értelmes és okos nő, mégis amikor Alvy-vel ismerkedik, szórakozottnak és esetlennek tűnik. A figura pont ettől válik bájossá, ez kedves benne, így válik hitelessé az alakja, nincs benne semmi mesterkéltség. Az öltözéke és ő maga is eredeti, érdekes, ugyanakkor mégis furcsa a viselkedése. Ez a paradox teszi Annie-t önazonossá, valami eredetivé, ami nem része az ironiának.
Kulturális hivatkozások
A filmben sámos hivatkozás és utalás van korábba nagy filmrendezőkre: Ingmar Bergmanra, Federico Fellinire és Buster Keatonre. Woody Allen filmje és Bergman filmjei között kapcsolatot képez a közös probléma, miszerint az ember képtelen önmaga lenni, ezáltal képtelen teljes életet élni. Ilyen módon Alvy Singer története értelmezhető egy metanarratívában elmondott történetként. Bergman filmjeiben ez a létprobléma hatalmas szenvedést jelent az emberek számára, mely az idő elteltével önagresszióvá fajul. Itt, Allen filmjében ez a probléma kevésbé egzisztenciális értékű, viszont éppen ezért nagy horderejű az irónia és a komikus általi rádöbbentés.
Fellini a Bergmanéhoz hasonló problémával, a lét értelmetlenségével foglalkozott, azonban másképp fogalmazta meg és fejezte ki. Woody Allen később alkotott, mint a két másik rendező. így ugyanaz már nem is jöhet létre nála. Ugyanazok a kódok, ugyanazok a módszerek már nem érvényesek. Allen sokkal inkább egy bohócsze alakot hoz létre a hiperérzékeny, bizonytalan zsidó értelmiségi figurájából. A film Buster Keaton alakját is megidézi. A némafilmszínész nagy ereje éppen némaságában rejlett, a szimbolikus művészet közvetítőjeként volt ismert. A néma ember alakja kapcsán hozhatjuk összefüggésbe Woody Allen filmjével, mivel Alvy pont a sok beszéd miatt tűnik ki. A figura folyton beszél, mivel sohasem tudja azt kifejezni, amit szeretne, nem tudja befejezni, mert mire kimondja az adott szituációban már érvénytelen. Ezáétal végtelenné, érvénytelenné válik a beszéd. A némaság és a beszéd szembeállításában hivatkozik Keatonre. Az általa megformált alak eleget tesz az értelmes bohóz hagyományának, az alak jelentésének, azonban ez itt már lehetetlen és érvénytelen. Ebben az értelmezésben az ironikus viszony már szomorú kicsengésűvé válik. A fiktív bohóz szerepe is egy újabb értelemzési lehetőséget kínál az eddigiek mellé.
A kulturális utalások, a filmszakma nagyjainak a megidézése révén egy ironikus relativizálás jön létre. Nincs végleges igazság, vagy teljes értékű igazság az elemző, reflektáló beszéddel és az állandóan önmagát kifordító racionalitással kapcsolatban.
Konklúzió
Összességében elmondhatjuk Woody Allen, mint rendező, filmjének története során abszurd humorát hol valósághű meseszövéssel, hol gazdag jellemábrázolással ötvözi, hol pedig könnyed történetalakítását is alárendeli az iróniának. A film úgy teremti meg a fikciós hatásokat, hogy egy mindnenapi témát, mindennapi történetet beszél el számos abszurd elem, narrátori megnyilatkozás és az irónia alkalmazásával. Nyitott és tág körű értelmezhetőségi lehetőséget biztosít. A narrátoi beszéddel magyarázni akar, de pontosan ezzel a magyarázattal teremti meg a nem szokványos történetelbeszélést, amelyet az örökérvényű irónia, a fikció és a metafikciós elemek tükrében értelmezhetünk.
Könyvészet
BÍRÓ Yvette
1998 A hetedik művészet. Osiris Kiadó, Budapest.
ECO, Umberto
2004 La Mancha és Bábel között irodalomról. Európa Könyvkiadó, Budapest.
SAER, Juan José
2001 A fikció fogalma. Nagyvilág: világirodalmi folyóirat, 46.évf., 5.sz., 796-800.
http://moly.hu/merites-rovatok/posztmodern-es-angol-nyelvu-irodalom-11 (utolsó megtekintés: 2016.06.19.)
GALÁNTAI Zoltán
2010 (június 24.) A metafikció után. http://galantai.blogspot.ro/2010/06/a-metafikcio-utan.html (utolsó megtekintés: 2016.06.19.)
Jegyzetek
[1] Juan José Saer, 2001.
[2] Galántai Zoltán, 2010.
[3] http://moly.hu/merites-rovatok/posztmodern-es-angol-nyelvu-irodalom-11
[4] Umberto Eco, 2004.
[5] Bíró Yvette, 1998.
A fikció és a metafikció megjelenését, alkalmazását és hatásait vizsgálom Woody Allen Annie Hall című filmjében, illetve annak történetalakításában. Az általam választott film, avagy mű a forgatókönyvíró, ugyanakkor főszerepet játszó Woody Allen pályájának kiemelkedő, életművét remekül megragadó és összefoglaló filmmunka, amelynek megszerkesztettségében, felépítésében és képvilágában nagy szerepet játszanak a fiktív elemek, maga a fikció: a film ironikus hangvételének képi megvalósítását, a sajátos történetalakítást teszi lehetővé. Elsősorban elengedhetetlennek tartom a fikció, illetve metafikció fogalmak meghatározását. Ennek tárgyalását követően térek rá a választott munka vizsgálatára.
A fikció és a metafikció
Juan José Saer A fikció fogalma című cikkjében meghatározza a fikció fogalmát, illetve annak feltehető célját, eszküzként betöltött funkcióját. A fikcióról alkotott mindennapi kép szerint, olyan megnyilvánulás, amely ellentéte az objektív igazságnak, a valóság elferdítése, valamilyen szinten egyfajta hazugságként fogható fel. Ezzel szemben Saer kiemelei, hogy fikció nem a hamisnak követelt jog, ugyanis az adott szerző vagy író nem azért ír fikciót, hogy felelőtlenül kijátsza az igazság feldolgozásának szabályait, hanem éppen azért, hogy rávilágítson annak komplex jellegére. A fikció eleve a bizonyíthatatlanba helyezi magát, így nagy mértékben megsokszorozza a feldolgozás lehetőségeit. Nemhogy hátat fordít az objektív igazságnak, hanem sokkal inkább mondhatni fejet ugrik a zavarosba, azt a hatást keltve, mintha ismerné a valóságot, megjelenésében kevésbé földhözragadt az igazság keresése. A fikció tulajdonképpen egy sajátos paradoxon, hiszen amikor a hamishoz folyamodik, azt a hihetőség növelése érdekében teszi. Ugyanakkor azt sem igényli, hogy valóságnak higyjék. Ez létesésének alapfeltétele, mivel csak így válhat érthetővé, csak így nyilatkozhat meg a világ egy sajátos feldolgozásaként, amely elválaszthatatlan attól, amit feldolgoz. Összességében félúton helyezhetjük el az igazság periférája és a hamisért való rajongás között.[1]
Továbbá a metafikció „stílusában és témájában egyaránt a fikció [tényére] fókuszál” – mondja John Garner amerikai író - és nem arra, hogy egyfajta valóságot hozzon létre.[2] Kedvenc témája a nyelv vagy a szerző szerepének problematizálása, illetve a szöveg és a „valós világ” kapcsolata.
A metafikció öntudatos, önmagára referálgató szöveg, amely különböző sajátos „valóságrétegeket” vonultat fel és felhagy a mimézissel, azaz a valóság utánzására törekvő írásmóddal. Egy alapvetően (ön)ironikus, játékos, sőt, könnyed és vicces műfajnak értendő.[3] Mint önmagára reflektáló szöveg értelmezhető a metanarrativitás eszközeként is, hiszen mint írott, esetleg beszédben elhangzó szöveg önmagára, vagy önmaga természetére utal. Ugyancsak jellemző a szerzői megszólalás, a szerző általi reflektálás a saját maga által elmondottakra, sőt előfordul, hogy a megszólalás magát az olvasót is egyetértésre buzdítja.[4]
Woody Allen és az Annie Hall
Woody Allen mind a filmes szakmában, mind pedig az írók körében kiemelkedő művekkel és filmes alkotásokkal rendelkezik. Az 1977-ben kiadott Annie Hall című filmje elindítója azon munkáinak, amelyekben az amerikai filmhagyományt ötvözi az európai filmrendezők iránti rajongásával. A filmbeli történet egy neurotikusm bizonytalan komédiaszerzőről szól, Alvy Singerről, aki beleszeret egy énekesnőnek készülő lányba, Annie Hallba. Az író áétal megformált hős önmarcangoló humora csupán egyetlen motívuma amodern város romantikus kapcsolatainak.
A választott film három alapvető jellemzőben különbözik a filmes művészet átlagos alkotásaitól. Elsősorban a történetet narrátor vezeti, és pont ennek következtében a film figyelemfelkeltő jellegzetessége a sok felesleges narrátori beszéd. Ez kevésbé mondható filmszerű elemnek, sokkal inkább az iróniát hívatott közvetíteni. Másodsorban a filmbeli történet nem metonimikus síkon halad, hanem gondolati, asszociációs síkon, amelyek az elbeszélő kör össze. a harmadik megkülönböztető elem a film irdalmi jellege, annak folytán, hogy a film elemzése során az alkotás irodalmi fogalmakkal is jellemzhető és minősíthető.
A film a főszereplő szerelmi életét, Annie Hallal való kapcsolatát, ősszességében a nőkkel való viszonyát beszéli el. A történet folyamán be van mutatva az Annie-vel való találkozás, bizonyos momentumok a kapcsolatukból, illetve a szakításuk. Mindemellett egy-egy kis részben láthatjuk Alvy kapcsolatát két előző feleségével is, valamint Annie két előző barátját. A történet maga a szereplő, az egyes szám első személyű narrátor révén vana végig vezetve. Egy reflektív elbeszélői távolságból beszél, tulajdonképpen kommentátorként van jelen. Ezáltal arra vállalkozik, hogy a látottakat a fogalmi kifejezés síkján, kívülről is, más hozzáállásból és nézőpontból, egy utólagos objektív nézőpontból magyarázza. Mindez a filmnél egy lazább szerkezetű, epizódokra épülő formát eredményez, amelyben a film különböző szekvenciáit az asszociáció általi elbeszélői gondolatmenet köti össze. A részek közötti kapcsolatot az elbeszélői kommentár biztosítja. A hozzárendelt képzelet következtében ahogy a narrátor elkezd mondani valamit, az képben is megjelenítődik. A narrátor kiszól a nézőknek, azáltal metalepszist hoz létre, a történet világából kilépve összekapcsolja a mű és a befogadó világát. Ezáltal egy fiktív kapcsolatot létesít a különböző médiumok között. „Az események menetét szándékosan megszakítva keres helyet a néző külön tájékoztatásának, beavatásának érzelmi vagy gondolati összefoglalásai számára. Lehetőséget ad ez egyben a cselekmény még szabadabb, kötetlenebb kezelésére is: semmiféle időbeli kronológia nem köti a filmalkotó kezét: a kihagyás, időben való kalandozás könnyen megoldhatóvá válik, mert a narrátor eligazít a változó dimenziókban is.”[5] Ezáltal egy fiktív élethelyzetet teremt, amelyben a történések folyamatosan magyarázva vannak, illetve az idősík kezelése teljes mértékben a narrátorra van utalva. Ugyanakkor a metafikció jelleget is megteremti azáltal, hogy magyarázatai az esetek többségében magára a mondandójára, a történetre referálnak. Továbbá mindezek révén az elbeszélő értelmezővé is válik, tehár visszahajló figyelemmel rálát magára is. Gyakori a metainterpretáció: megmagyarázza a saját maga által mondottakat, illetve a magyarázatot is felülmagyarázza. Ezáltal keretezi is a történetet. Az indításban és a zárásban felvezeti és zárja is a témát. A keretben lezajló történet során ugrál az időben és a térben, sőt nem csak maga a narrátor, hanem a szereplők is. Megkülönböztethetjük a narrátor Alvy-t, illetve aszereplő Alvy-t, aki Annie-vel együtt a cselekmény által vezeti a történet vonalát.
A filmre egyaránt jellemző az impresszív és az expresszív montázs is. A képrészleteket logikai és kronológiai elvek kapcsolják egymáshoz, azonban vannak olyan esetek, amikor egészen megdöbbentő a szekvenciák kapcsolódása. A montázstechnikára jellemző az ok-okozati viszonyok kifejezése is, valamint az, hogy a hőz, avagy a narrátor belző világának kivetülése a különböző részekben váratlan tartalmakat adhat az eseményeknek.
A filmben fontos szerepe van az iróniának. Az értelmező elbeszélő, a kommentár, illetve Alvy Singer alakja mind szerepet játszanak létrejöttében. Alvy akár a nézőnek, akár egy szereplőnek mond valamit, olyan mintha egy fölényes pozícióból beszélne, azonban ez csak látszat, így a felső nézőpntból való érvényes értelmezés nem jöhet létre. Az önmagára való rálátás következtében, a sok magyarázat révén önirónia jön létre, és ennek hatására tulajdonképpen saját magával keveredik ellentmondásba. A túlzott, fölösleges beszéd miatt Alvy az önellentmondások által bolondot csinál saját magából, mivel amit éppen mond, az akkor abban az időben nem érvényes. Mindez nem csak arra vonatkozi, amit mond, hanem a beszédmódra is, hiszen mindezt okoskodva, intellektuális hatású beszéddel mondja. Az értelmiségi beszédmódot a ligikus és módszeres gondolkodással, illetve a különböző tudományok (művészet, társadalomtudomnyok) ismeretével és elemzésével hozza létre. A sok okosság, a műveltség, a kulturális tudás, a kritika és a mentalitás mind rálátást biztostanak saját magára is. Mindennek következtében az irónia az elemző, értelmiségi, racionális gondolkodásra irányul, lényegében az okoskodást figurázza ki. A filmbeli történetmondás az irónia következtében előreláthatatlan kanyarokat vesz. A fordulatok révén a történetalakítás kifordítottá válik, ezért a néző nem azt kapja, amire számít, vagy ami elvárható lenne.
A szereplő Alvy Singer szájába van adva a forgatókönyvíró Woody Allen művészetfelfogása, miszerint: „Az ember a művészetben mindig a tökélyre törekszik, s igyekszik megvalósítani azt, amit az életben nem sikerült.” Ennek a mentalitásnak a filmbeli megjelenítése többszörö iróniát eredményez, mivel pont nme érvényes. Alvy ezt a nézőknek kiszólva mondja, mikor az egyik színdarabjában a férfi és a nő közti kapcsolat helyrejön.
Az irónia lapjául szolgáló narrátoori kommentár teremti meg azt a fiktív felső és köztes nézőpontot, amely az egy egyén által átélt eseménykhez magyarázatot kapcsol gondolati síkon, úgy hogy ezáltal megszünteti a kronolgikus idősík érvényességét. fiktív időt és állapotot teremt, s közben metafikció által reflektál az egész elbeszélhetőségre és elbeszélői játékra.
A film zárlatában Alvy Singer egy vicc segítségével fejezi ki saját hozzáállását a szerelemhez:
„Eszembe jutott az a régi vicc, nyilván ismerik, mikor az egyszerű ember elmegy pszichológushoz, és azt mondja:
- Doktor Úr, A bátyám bolond, tyúkanyónak képzeli magát.
Mire a doktor:
- Miért nem hozta el hozzám?
- Én elhoznám, de akkor ki kelti ki a kiscsibéket?
Hát valahogy így gondolkozom én is a szerelemről. Teljesen irracionális, őrült, abszurd dolognak tartom, de almondhatatlanul vágyom utána. Azok a kiscsibék kellenek!”
Ez az abszurdum Woody Allen felfogásában leképezhető magára az életre is. Az ilyen abszurd elemek a fikció révén teszik érthetőbbé, hihetőbbé és egyszerűen emberközelibbé, átérezhetőbbé a mondanivalót.
Ugyanakkor a hírhedt komikus műveiben témaként jelenik meg a szex is, mint a testi vágyak, öszötönök kélésének lehetősége.
„Cloquet jól tudta: a szex és a szerelem két külön dolog, de mindkettőt csodálatosnak tartotta, amennyiben a partnerek egyike sem visel homorú alakú partedlit. A nők, jegyezte meg magában, lágyan elborítanak. a lét is teljesen elborít. […] Cloquet gyakran gondolt a magában való lét és a másban való lét közötti különbségre, és arra a következtetésre jutott, hogy bármelyik csoportba is tartozzék az ember, mindig a másik szórakozik jobban.”
A kiművelt gondolkodás és a pszichoanalitikus emberkép, valamint a tudatalatti ereje közötti elentétben is megmutatkozik mindez, mivel az ember próbálná megragadni, irányítani azt, ami ösztön, azonban nem tudja megfogni. A gondolkodás és az ösztön szembenállása mindkét feleség és Annie esetében is megmutatkozik (Allison esetében Alvy okoskodása, a második feleség esetében a körülményeskedés, valamint Annie esetében a tudatmódosító szerek fogyasztása).A szembenállás miatta a személyiség szét van szedve, az ész és a testi vágyak, a test nem egyesülhet, nem jön létre az önazonosság. Az irónia éppen ezt veszi célba és ezt a racionális gondolkodást szeretné kiiktatni, hiszen emiatt az ember sehol sem tud az lenni ami, nem tud a jelenben lenni. A racionális gondolkodás ellehetetleníti, távoltart a jelen pillanatától. Az okoskodás nem engedi létrejönni a tőkéletes jelenlétet. Ezzel kapcsolatosan érdemes megfigyelni Annie Hall alakját. Szép, értelmes és okos nő, mégis amikor Alvy-vel ismerkedik, szórakozottnak és esetlennek tűnik. A figura pont ettől válik bájossá, ez kedves benne, így válik hitelessé az alakja, nincs benne semmi mesterkéltség. Az öltözéke és ő maga is eredeti, érdekes, ugyanakkor mégis furcsa a viselkedése. Ez a paradox teszi Annie-t önazonossá, valami eredetivé, ami nem része az ironiának.
Kulturális hivatkozások
A filmben sámos hivatkozás és utalás van korábba nagy filmrendezőkre: Ingmar Bergmanra, Federico Fellinire és Buster Keatonre. Woody Allen filmje és Bergman filmjei között kapcsolatot képez a közös probléma, miszerint az ember képtelen önmaga lenni, ezáltal képtelen teljes életet élni. Ilyen módon Alvy Singer története értelmezhető egy metanarratívában elmondott történetként. Bergman filmjeiben ez a létprobléma hatalmas szenvedést jelent az emberek számára, mely az idő elteltével önagresszióvá fajul. Itt, Allen filmjében ez a probléma kevésbé egzisztenciális értékű, viszont éppen ezért nagy horderejű az irónia és a komikus általi rádöbbentés.
Fellini a Bergmanéhoz hasonló problémával, a lét értelmetlenségével foglalkozott, azonban másképp fogalmazta meg és fejezte ki. Woody Allen később alkotott, mint a két másik rendező. így ugyanaz már nem is jöhet létre nála. Ugyanazok a kódok, ugyanazok a módszerek már nem érvényesek. Allen sokkal inkább egy bohócsze alakot hoz létre a hiperérzékeny, bizonytalan zsidó értelmiségi figurájából. A film Buster Keaton alakját is megidézi. A némafilmszínész nagy ereje éppen némaságában rejlett, a szimbolikus művészet közvetítőjeként volt ismert. A néma ember alakja kapcsán hozhatjuk összefüggésbe Woody Allen filmjével, mivel Alvy pont a sok beszéd miatt tűnik ki. A figura folyton beszél, mivel sohasem tudja azt kifejezni, amit szeretne, nem tudja befejezni, mert mire kimondja az adott szituációban már érvénytelen. Ezáétal végtelenné, érvénytelenné válik a beszéd. A némaság és a beszéd szembeállításában hivatkozik Keatonre. Az általa megformált alak eleget tesz az értelmes bohóz hagyományának, az alak jelentésének, azonban ez itt már lehetetlen és érvénytelen. Ebben az értelmezésben az ironikus viszony már szomorú kicsengésűvé válik. A fiktív bohóz szerepe is egy újabb értelemzési lehetőséget kínál az eddigiek mellé.
A kulturális utalások, a filmszakma nagyjainak a megidézése révén egy ironikus relativizálás jön létre. Nincs végleges igazság, vagy teljes értékű igazság az elemző, reflektáló beszéddel és az állandóan önmagát kifordító racionalitással kapcsolatban.
Konklúzió
Összességében elmondhatjuk Woody Allen, mint rendező, filmjének története során abszurd humorát hol valósághű meseszövéssel, hol gazdag jellemábrázolással ötvözi, hol pedig könnyed történetalakítását is alárendeli az iróniának. A film úgy teremti meg a fikciós hatásokat, hogy egy mindnenapi témát, mindennapi történetet beszél el számos abszurd elem, narrátori megnyilatkozás és az irónia alkalmazásával. Nyitott és tág körű értelmezhetőségi lehetőséget biztosít. A narrátoi beszéddel magyarázni akar, de pontosan ezzel a magyarázattal teremti meg a nem szokványos történetelbeszélést, amelyet az örökérvényű irónia, a fikció és a metafikciós elemek tükrében értelmezhetünk.
Könyvészet
BÍRÓ Yvette
1998 A hetedik művészet. Osiris Kiadó, Budapest.
ECO, Umberto
2004 La Mancha és Bábel között irodalomról. Európa Könyvkiadó, Budapest.
SAER, Juan José
2001 A fikció fogalma. Nagyvilág: világirodalmi folyóirat, 46.évf., 5.sz., 796-800.
http://moly.hu/merites-rovatok/posztmodern-es-angol-nyelvu-irodalom-11 (utolsó megtekintés: 2016.06.19.)
GALÁNTAI Zoltán
2010 (június 24.) A metafikció után. http://galantai.blogspot.ro/2010/06/a-metafikcio-utan.html (utolsó megtekintés: 2016.06.19.)
Jegyzetek
[1] Juan José Saer, 2001.
[2] Galántai Zoltán, 2010.
[3] http://moly.hu/merites-rovatok/posztmodern-es-angol-nyelvu-irodalom-11
[4] Umberto Eco, 2004.
[5] Bíró Yvette, 1998.
