Bogos Boróka
Enyedi László
Geszti Ivett
Jakab Erzsébet
Laczi Sarolta-Eszter
Náznán Andrea Bernadett
Józsa István
Szilágyi Júlia „Álmatlan könyv” című kötete elé 1
Enyedi László
Geszti Ivett
Jakab Erzsébet
Laczi Sarolta-Eszter
Náznán Andrea Bernadett
Józsa István
Szilágyi Júlia „Álmatlan könyv” című kötete elé 1
|
Az utóbbi jó félévszázad történelmi eseményei hogyan befolyásolták egy erdélyi magyar alkotó életét, munkáját? Szilágyi Júlia irodalomkritikus, esszéíró, egyetemi tanár, több jeles Magyar kitüntetés tulajdonosa. A kolozsvári egyetem Bölcsészkarának diákjaival beszélget.
|
Szilágyi Júlia történetet mond – és az a törtémet nemcsak egy személyes sors elbeszélése.
Hangja olykor elcsuklott, szeme a múltba révedt, ruháját igazgatta, mintha a múlt dolgait akarta volna rendbe hozni. Tragédiák élt át, azok mégsem ültettek el benne, se bosszúvágyat, se önsajnálatot, hanem egy hatalmas kíváncsiságot a történelem és a másik ember iránt – mondja.
--Én elég drámai körülmények között lettem koraérett gyermek, de egyszerre találkoztam azzal, ami az emberekben a legrosszabb, és azzal, ami az emberekben a legjobb. Az emberek egy része el akart pusztítani, és a másik része megmentett. Na most, hogy mondjam… van egy zsidó mondás, hogy aki megment egy embert az megmenti az egész emberiséget. Az eszméről van szó, az elvről, ami egy alapvető keresztény tanítás is, hogy szeresd a felebarátodat. Minden vallásban létezik ez a törvény. A világon sehol nem tartják be, még a saját fajtájukkal sem tulajdonképpen. Valahogy olyan pokoli, váratlan dolog volt, mert azelőtt úgy éreztük, hogy normálisan élünk, normális emberek között, és azok az emberek ugyanazok voltak, és mi is ugyanazok voltunk, és hirtelen az egész, addig számomra nyugodt gyermekkor, valamilyen pokollá változott. Sárga csillagot kellett a kabátomra varrni, hogy megkülönböztessenek a többi gyerektől.
Március 15-én, minthogy osztályelső voltam és jó szavalónak tartott a tanító néni, rám bízta, hogy elmondjam a Talpra magyart. Amikor aznap hazafelé indultam, a sarkon néhány fiú alaposan elagyabugyált, és azt mondták, hogy büdös zsidó vagyok, semmi közöm Petőfihez, hogy is merem a számra venni a nevét és mondani a versét. Véresen érkeztem haza, le volt tépve az iskolatáskám… Én tudtam, hogy zsidó vagyok, de ugyanakkor úgy éreztem, hogy magyar is vagyok. Ez a kettős identitás elkísért az egész életemben. Magyar szakot végeztem, nem véletlenül. Nem válogathattam, végeredménybe… nekem ez a nyelv a hazám, és nem értettem, valószínűleg ők sem értették, hogy mit tesznek, és azt sem, hogy miért. De van olyan, hogy korszellem és vannak periódusok, amikor valahol ott van a levegőbe valami, ott volt a levegőbe: a gyűlölet…
Átszöktünk Romániába… Leontin bácsinak volt egy birtoka, itt Kolozsvár határában, a Feleki-tetőn túl, a bécsi döntés ketté vágta a birtokát, fele a magyar részre, fele a román részre. Ez volt a mi szerencsénk – mert ő, mint általában a határ menti emberek –, hogy nem tehetik csempésznek. Leontin bácsi, az iskolázott ember, úgy érezte, hogy tennie kell értünk valamit, hát adott mellénk egy embert, hogy átszöktessen a határon. ...havas eső esett, én hét és fél éves voltam, az egyik unokahúgom ötéves, a másik három, egyik nagynéném állapotos volt, hetedik hónapban… nekivágtunk a határnak éjszaka. A németek megerősítették a határőrséget kutyákkal, mert több családnak eszébe jutott, hogy milyen közel van a határ és megpróbáltak átszökni. Volt, akinek sikerült, és volt, akinek nem. De mielőtt mi szöktünk, azelőtt egy tizenhét személyes, és egy kisebb csoportot adtak át. Azoknak egy része a gestapóhoz került. Leontin bácsi a csempészhálózat egy másik emberének adott át, egy román határőr parancsnoknak. A parancsnok fel volt háborodva, mert arról volt szó, hogy anyu és én. Aztán a nagynéném annyit rimánkodott a nagybácsimnak, hogy győzze meg Leontint, hogy a többieket is vigyék, így végül heten mentünk.
Először hallottam román szavakat életemben, hogy: unu, doi, trei, patru cinci, șase, sapte... Hát neki se volt mindegy, hogy mit kockáztat… Egy nagyon fiatal kiskatonával elindított minket, aki azt mondta, hogy ha találkozik a magyar kollégákkal vagy a német kollégákkal, átad minket. Azt mondja majd, hogy elfogott minket, és csináljanak velünk, amit akarnak. Szerencsére nem találkoztunk senkivel. Nem kerültünk vissza a gettóba. A Kis Szamos végén van két öt emeletes régi blokk, na, ott volt a gestapónak a kolozsvári parancsnoksága. Ott azokban a pincékben gyilkolták az embereket. Már azokat, akik a gazdag polgárságból jöttek, és mindent ki akartak belőlük szedni.
Itt nem elvekről és eszmékről volt szó, elsősorban. Vagy lehet, hogy voltak emberek, akik a meggyőződésük szerint cselekedtek, én ezt nem tudhatom. Elsősorban a pénz, a rablás, a... Végeredményben minden háborúnak, amióta világ a világ, ez volt a fő motivációja. Mindig kellett valami, eszmei indíték, amivel az embereket bele lehet hergelni a háborúba…
Új-Tordán egy román parasztházba kértünk bebocsáttatást, hogy egy kicsit rendbe hozzuk magunkat. Nem sokkal később bejött egyközépkorú német Wehrmachtos katona. Mi a kemencepadkán ültünk: három asszony három gyermekkel az ölébe. Megnézett minket és valamit beszélt kézzel-lábbal a gazdával, a gazda emlegette Kolozsvárt, márpedig a kolozsvári esemény a deportálás volt. És mutatott ránk, tehát egyszerűen elárult minket. Hallottuk az autót, ahogy elviszi a teherautóján a szénát, és vártuk, hogy visszatérjen, de nem jelentett fel, és nem jött értünk. Ember volt.”
Néhány pillanatnyi csönd következett, majd Szilágyi Júlia mély lélegzetet vett.
--Tordán vártak minket – folytatta --, volt ott egy csoport, amelyik fogadta a menekülteket. Különböző magánházaknál helyeztek el. Zsidóknál, és nem zsidóknál, akik vállalták. Hamis iratokkal tovább menekültünk… Anyu már a karikagyűrűjét is oda adta… az óráját… mindent, mert akármilyen szakaszába került ez a folyamat, mindenhol le kellett adni a vámot. Mi nem voltunk gazdag emberek.
--Apám már évek óta munkaszolgálatos volt. A Don kanyarnál is ott volt, s onnan, a nagy visszavonuláskor, a lengyel határon bevagonírozták őket… onnan került Dachauba. Az első láger Németországba… Azt már a harmincas évekbe létesítették.”
A háborúról, az oly sok emberáldozatot követelő háborúról beszél.
--Minden a frontnak kellett. Akkor már negyvennégy tavaszán, egy kilátástalan háború volt, ahol már csak a halottak számát lehetett szaporítani. A háború végén Berlin romokban állt… Én voltam Berlinben, most már csodálatosan néz ki, és szerintem Európa bármelyik városánál civilizáltabb és tisztább. De főként ők elvégezték azt a morális megtisztulást, hogy a passzivitásukkal lehetővé tették azt a sok szörnyűséget. Az ő nevükben Hitler őrülete, hatalommániája, kezdeményezett. Tömegek nélkül ezt nem lehet csinálni, háborút sem lehet csinálni. Nem a tábornok megy, és nem az országfő megy harcolni, hanem a kisember. Akarja, nem akarja. Az emberek hagyják magukat terelni, mint a nyáj. Azzal szédítik őket valószínűleg, hogy mi győzünk. De a másik oldalon is ugyanezt mondják. Hol az egyik győz, hol a másik. De az emberek pusztulnak. Miért? Na? Hát ez a nagy kérdés.
Az emberekben egyre fokozódó hatalomvágyról beszél.
--Ha az embereknek egy csoportja, vagy bizonyos egyének teljes hatalmat nyernek a többiek felett, fokozatosan azt hiszik, hogy nekik mindent szabad. Viszont ha megmaradtak volna egy közepes sorsban, akkor eszükben sem jutott volna, hogy mindenki ki van nekik szolgáltatva. A hatalom az ember egyik legnagyobb ellensége. A hatalom egy olyan kísértés, aminek nagyon kevesen tudnak ellenállni. Na, most én ezt talán a kelleténél korábban értettem meg, megadtam az árát, de életben vagyok és hálás vagyok, hogy élek.”
Szilágyi Júlia visszzaemlékezéseiből azt is megtudtuk, hogy miután véget ért a háború, édesanyjával együtt visszatért Kolozsvárra, szülővárosába -- amely otthontalanokként fogadta őket.
--Én, aki gyerek voltam, nem sokat értettem abból a sok pokoli dologból, ami történt velünk. Egy szál ruhába voltunk, amikor haza jöttünk. Nem volt semmink, mert beköltöztek a lakásunkba. Mikor mentünk haza ott láttam egy leánykát a biciklimen, a kabátomban. Szóval, ez így ment…
--Mi történt 1948-ban ?
--Volt egy Zsidó Népi Szövetség, amely igyekezett összeírni a zsidó lakásokat, ahonnan deportálták az embereket, és igyekeztek összeszedni, ami maradt. Kirabolták azokat a lakásokat, úgyhogy nem sok maradt. Odahívták azokat, azt a kevés embert – ahogy minket is –, hogy válasszunk ki néhány bútort, berendezési tárgyat, asztalt, ágyat, széket, ezt is azt is. Kevesen voltunk, mert például az, hogy én, hogy mi megmenekültünk, az egy abszolút statisztikailag kivételes állapot volt. Az én korosztályom szinte teljesen elpusztult.
Aztán élete egy újabb fordulópontjáról mesélt, mégpedig arról az eseményről, amikor tízévesen közölték első versét az Igazság című újságban
--Egy verset írtam, amit nagynéném hiúságában megmutatott egy újságírónőnek. Az bevitte a kéziratomat az Igazság szerkesztőségébe. Nekem akkor eszembe sem jutott, hogy én publikáljak. Tíz éves voltam… Bekeretezve egy interjúval közölték. Rettenetesen szégyelltem magam, mert csúnya volt az írásom. Én balkezes vagyok… A főszerkesztő azt akarta, hogy vigyék el, azt a kislányt a szerkesztőségbe, hogy meg tudja ismerni. Ott ült, vagy állt egy kékszemű ember, és kérdezte, hogy: Te írtad ezt a verset igazán? Jaj, de jó. Én úgy szégyelltem magam.”
--Mi késztette arra, hogy írjon?
--Hát én tulajdonképpen kicsi koromban fodrász akartam lenni. Hogy mi késztetett arra, hogy írjak? Ahogy megtanultam olvasni, rájöttem, hogy az valami csodálatos dolog… olvasni… Nem írni akartam, én olvasni akartam, csak hát abból nem lehetett megélni.
Úgy gondoltam, kell valami olyan szakma, ami a megélhetésemet, az egzisztenciámat biztosítja. Miután a tanáraim és a szüleim is belátták, hogy máshoz nem értek, hát hagyták, hogy írjak, és elég hamar írtam, de nem voltam hajlandó hamar könyvet kiadni, bár felajánlották. Nem hittem, hogy az első írásaim a polcra valók. Véleményem szerint, a lapok, azok jönnek s mennek, de amivel polcra kerülhetek, ahhoz még várni kell, érni kell, tanulni kell.
Szilágyi Júlia még hozzátette, hogy az év folyamán megjelenik egy könyve, amely a gyerekkoráról meg a családi előzményekről, a szülők, nagyszülők, rokonok helyzetéről szól, Álmatlan könyv lesz a címe.
--Hála Istennek nem ültettek el bennem se bosszúvágyat, se önsajnálatot – mármint a nehéz események –, hanem egy hatalmas kíváncsiságot a történelem iránt, a másik ember iránt.
Ez a kíváncsiság vezette őt az esszéírás felé, és a tény, hogy ennek a műfajnak inkább békés jellege van, mintsem a kritikaírásnakl mondja.
Hangja olykor elcsuklott, szeme a múltba révedt, ruháját igazgatta, mintha a múlt dolgait akarta volna rendbe hozni. Tragédiák élt át, azok mégsem ültettek el benne, se bosszúvágyat, se önsajnálatot, hanem egy hatalmas kíváncsiságot a történelem és a másik ember iránt – mondja.
--Én elég drámai körülmények között lettem koraérett gyermek, de egyszerre találkoztam azzal, ami az emberekben a legrosszabb, és azzal, ami az emberekben a legjobb. Az emberek egy része el akart pusztítani, és a másik része megmentett. Na most, hogy mondjam… van egy zsidó mondás, hogy aki megment egy embert az megmenti az egész emberiséget. Az eszméről van szó, az elvről, ami egy alapvető keresztény tanítás is, hogy szeresd a felebarátodat. Minden vallásban létezik ez a törvény. A világon sehol nem tartják be, még a saját fajtájukkal sem tulajdonképpen. Valahogy olyan pokoli, váratlan dolog volt, mert azelőtt úgy éreztük, hogy normálisan élünk, normális emberek között, és azok az emberek ugyanazok voltak, és mi is ugyanazok voltunk, és hirtelen az egész, addig számomra nyugodt gyermekkor, valamilyen pokollá változott. Sárga csillagot kellett a kabátomra varrni, hogy megkülönböztessenek a többi gyerektől.
Március 15-én, minthogy osztályelső voltam és jó szavalónak tartott a tanító néni, rám bízta, hogy elmondjam a Talpra magyart. Amikor aznap hazafelé indultam, a sarkon néhány fiú alaposan elagyabugyált, és azt mondták, hogy büdös zsidó vagyok, semmi közöm Petőfihez, hogy is merem a számra venni a nevét és mondani a versét. Véresen érkeztem haza, le volt tépve az iskolatáskám… Én tudtam, hogy zsidó vagyok, de ugyanakkor úgy éreztem, hogy magyar is vagyok. Ez a kettős identitás elkísért az egész életemben. Magyar szakot végeztem, nem véletlenül. Nem válogathattam, végeredménybe… nekem ez a nyelv a hazám, és nem értettem, valószínűleg ők sem értették, hogy mit tesznek, és azt sem, hogy miért. De van olyan, hogy korszellem és vannak periódusok, amikor valahol ott van a levegőbe valami, ott volt a levegőbe: a gyűlölet…
Átszöktünk Romániába… Leontin bácsinak volt egy birtoka, itt Kolozsvár határában, a Feleki-tetőn túl, a bécsi döntés ketté vágta a birtokát, fele a magyar részre, fele a román részre. Ez volt a mi szerencsénk – mert ő, mint általában a határ menti emberek –, hogy nem tehetik csempésznek. Leontin bácsi, az iskolázott ember, úgy érezte, hogy tennie kell értünk valamit, hát adott mellénk egy embert, hogy átszöktessen a határon. ...havas eső esett, én hét és fél éves voltam, az egyik unokahúgom ötéves, a másik három, egyik nagynéném állapotos volt, hetedik hónapban… nekivágtunk a határnak éjszaka. A németek megerősítették a határőrséget kutyákkal, mert több családnak eszébe jutott, hogy milyen közel van a határ és megpróbáltak átszökni. Volt, akinek sikerült, és volt, akinek nem. De mielőtt mi szöktünk, azelőtt egy tizenhét személyes, és egy kisebb csoportot adtak át. Azoknak egy része a gestapóhoz került. Leontin bácsi a csempészhálózat egy másik emberének adott át, egy román határőr parancsnoknak. A parancsnok fel volt háborodva, mert arról volt szó, hogy anyu és én. Aztán a nagynéném annyit rimánkodott a nagybácsimnak, hogy győzze meg Leontint, hogy a többieket is vigyék, így végül heten mentünk.
Először hallottam román szavakat életemben, hogy: unu, doi, trei, patru cinci, șase, sapte... Hát neki se volt mindegy, hogy mit kockáztat… Egy nagyon fiatal kiskatonával elindított minket, aki azt mondta, hogy ha találkozik a magyar kollégákkal vagy a német kollégákkal, átad minket. Azt mondja majd, hogy elfogott minket, és csináljanak velünk, amit akarnak. Szerencsére nem találkoztunk senkivel. Nem kerültünk vissza a gettóba. A Kis Szamos végén van két öt emeletes régi blokk, na, ott volt a gestapónak a kolozsvári parancsnoksága. Ott azokban a pincékben gyilkolták az embereket. Már azokat, akik a gazdag polgárságból jöttek, és mindent ki akartak belőlük szedni.
Itt nem elvekről és eszmékről volt szó, elsősorban. Vagy lehet, hogy voltak emberek, akik a meggyőződésük szerint cselekedtek, én ezt nem tudhatom. Elsősorban a pénz, a rablás, a... Végeredményben minden háborúnak, amióta világ a világ, ez volt a fő motivációja. Mindig kellett valami, eszmei indíték, amivel az embereket bele lehet hergelni a háborúba…
Új-Tordán egy román parasztházba kértünk bebocsáttatást, hogy egy kicsit rendbe hozzuk magunkat. Nem sokkal később bejött egyközépkorú német Wehrmachtos katona. Mi a kemencepadkán ültünk: három asszony három gyermekkel az ölébe. Megnézett minket és valamit beszélt kézzel-lábbal a gazdával, a gazda emlegette Kolozsvárt, márpedig a kolozsvári esemény a deportálás volt. És mutatott ránk, tehát egyszerűen elárult minket. Hallottuk az autót, ahogy elviszi a teherautóján a szénát, és vártuk, hogy visszatérjen, de nem jelentett fel, és nem jött értünk. Ember volt.”
Néhány pillanatnyi csönd következett, majd Szilágyi Júlia mély lélegzetet vett.
--Tordán vártak minket – folytatta --, volt ott egy csoport, amelyik fogadta a menekülteket. Különböző magánházaknál helyeztek el. Zsidóknál, és nem zsidóknál, akik vállalták. Hamis iratokkal tovább menekültünk… Anyu már a karikagyűrűjét is oda adta… az óráját… mindent, mert akármilyen szakaszába került ez a folyamat, mindenhol le kellett adni a vámot. Mi nem voltunk gazdag emberek.
--Apám már évek óta munkaszolgálatos volt. A Don kanyarnál is ott volt, s onnan, a nagy visszavonuláskor, a lengyel határon bevagonírozták őket… onnan került Dachauba. Az első láger Németországba… Azt már a harmincas évekbe létesítették.”
A háborúról, az oly sok emberáldozatot követelő háborúról beszél.
--Minden a frontnak kellett. Akkor már negyvennégy tavaszán, egy kilátástalan háború volt, ahol már csak a halottak számát lehetett szaporítani. A háború végén Berlin romokban állt… Én voltam Berlinben, most már csodálatosan néz ki, és szerintem Európa bármelyik városánál civilizáltabb és tisztább. De főként ők elvégezték azt a morális megtisztulást, hogy a passzivitásukkal lehetővé tették azt a sok szörnyűséget. Az ő nevükben Hitler őrülete, hatalommániája, kezdeményezett. Tömegek nélkül ezt nem lehet csinálni, háborút sem lehet csinálni. Nem a tábornok megy, és nem az országfő megy harcolni, hanem a kisember. Akarja, nem akarja. Az emberek hagyják magukat terelni, mint a nyáj. Azzal szédítik őket valószínűleg, hogy mi győzünk. De a másik oldalon is ugyanezt mondják. Hol az egyik győz, hol a másik. De az emberek pusztulnak. Miért? Na? Hát ez a nagy kérdés.
Az emberekben egyre fokozódó hatalomvágyról beszél.
--Ha az embereknek egy csoportja, vagy bizonyos egyének teljes hatalmat nyernek a többiek felett, fokozatosan azt hiszik, hogy nekik mindent szabad. Viszont ha megmaradtak volna egy közepes sorsban, akkor eszükben sem jutott volna, hogy mindenki ki van nekik szolgáltatva. A hatalom az ember egyik legnagyobb ellensége. A hatalom egy olyan kísértés, aminek nagyon kevesen tudnak ellenállni. Na, most én ezt talán a kelleténél korábban értettem meg, megadtam az árát, de életben vagyok és hálás vagyok, hogy élek.”
Szilágyi Júlia visszzaemlékezéseiből azt is megtudtuk, hogy miután véget ért a háború, édesanyjával együtt visszatért Kolozsvárra, szülővárosába -- amely otthontalanokként fogadta őket.
--Én, aki gyerek voltam, nem sokat értettem abból a sok pokoli dologból, ami történt velünk. Egy szál ruhába voltunk, amikor haza jöttünk. Nem volt semmink, mert beköltöztek a lakásunkba. Mikor mentünk haza ott láttam egy leánykát a biciklimen, a kabátomban. Szóval, ez így ment…
--Mi történt 1948-ban ?
--Volt egy Zsidó Népi Szövetség, amely igyekezett összeírni a zsidó lakásokat, ahonnan deportálták az embereket, és igyekeztek összeszedni, ami maradt. Kirabolták azokat a lakásokat, úgyhogy nem sok maradt. Odahívták azokat, azt a kevés embert – ahogy minket is –, hogy válasszunk ki néhány bútort, berendezési tárgyat, asztalt, ágyat, széket, ezt is azt is. Kevesen voltunk, mert például az, hogy én, hogy mi megmenekültünk, az egy abszolút statisztikailag kivételes állapot volt. Az én korosztályom szinte teljesen elpusztult.
Aztán élete egy újabb fordulópontjáról mesélt, mégpedig arról az eseményről, amikor tízévesen közölték első versét az Igazság című újságban
--Egy verset írtam, amit nagynéném hiúságában megmutatott egy újságírónőnek. Az bevitte a kéziratomat az Igazság szerkesztőségébe. Nekem akkor eszembe sem jutott, hogy én publikáljak. Tíz éves voltam… Bekeretezve egy interjúval közölték. Rettenetesen szégyelltem magam, mert csúnya volt az írásom. Én balkezes vagyok… A főszerkesztő azt akarta, hogy vigyék el, azt a kislányt a szerkesztőségbe, hogy meg tudja ismerni. Ott ült, vagy állt egy kékszemű ember, és kérdezte, hogy: Te írtad ezt a verset igazán? Jaj, de jó. Én úgy szégyelltem magam.”
--Mi késztette arra, hogy írjon?
--Hát én tulajdonképpen kicsi koromban fodrász akartam lenni. Hogy mi késztetett arra, hogy írjak? Ahogy megtanultam olvasni, rájöttem, hogy az valami csodálatos dolog… olvasni… Nem írni akartam, én olvasni akartam, csak hát abból nem lehetett megélni.
Úgy gondoltam, kell valami olyan szakma, ami a megélhetésemet, az egzisztenciámat biztosítja. Miután a tanáraim és a szüleim is belátták, hogy máshoz nem értek, hát hagyták, hogy írjak, és elég hamar írtam, de nem voltam hajlandó hamar könyvet kiadni, bár felajánlották. Nem hittem, hogy az első írásaim a polcra valók. Véleményem szerint, a lapok, azok jönnek s mennek, de amivel polcra kerülhetek, ahhoz még várni kell, érni kell, tanulni kell.
Szilágyi Júlia még hozzátette, hogy az év folyamán megjelenik egy könyve, amely a gyerekkoráról meg a családi előzményekről, a szülők, nagyszülők, rokonok helyzetéről szól, Álmatlan könyv lesz a címe.
--Hála Istennek nem ültettek el bennem se bosszúvágyat, se önsajnálatot – mármint a nehéz események –, hanem egy hatalmas kíváncsiságot a történelem iránt, a másik ember iránt.
Ez a kíváncsiság vezette őt az esszéírás felé, és a tény, hogy ennek a műfajnak inkább békés jellege van, mintsem a kritikaírásnakl mondja.
Szilágyi Júlia ”Álmatlan könyv” című kötete elé 2
Szilágyi Júliát a munkásságának kezdeteiről, a kritikáról esszéírásra való áttéréséről, illetve életművének korszakolásáról is kérdeztük. Élete során kialakult személyes kapcsolatairól, házasságairól, illetve fiával való bizalmas viszonyáról is beszélt. És 1956–ról és 1989--ről.
A szokásostól eltérő módon, magánúton szerzett érettségi diplomát, mondta, mert néhány hónappal a középiskola befejezése előtt férjhez ment, az emberhez, akit szeretett, s akit képtelen volt cserbenhagyni. Első férje egy okos, tanult kémikus volt.
--Akkoriban egy olyan mentalitású társadalomban éltünk, ahol a nő feladata a házaséletben, a gyereknevelésben ki is merült. Ezt én nem tudtam elfogadni, mert én túl akartam lépni ezen az elvárt kereten. Nézeteink különböztek: én egyetemre szerettem volna menni, ő viszont ezzel nem értett egyet. Házasságuk nem működött úgy, ahogy szerették volna, ezért elváltak útjaik.
Második férjével már gyerekkorában találkoztak, mondja, de csak azt követően ismerkedtek meg közelebbről, hogy a Babeș – Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarára felvételizett.
--Idővel kiderült, hogy félig-meddig szomszédok vagyunk, ő közbe az egyetem prorektora lett, amikor én felvételiztem. Anyámat jól ismerte, és kérdezte, hogy miért nem szóltak neki, hogy felvételizek. Anyám válasza erre az volt: Julika nem tűrné el, ő magába bízik.”
Tulajdonképpen minket ’56 hozott össze. Ő volt az a férfi, aki meg tudta magyarázni, mi történik ’56-ba. Színes politikai látókörrel rendelkezett, mert amit én nem értettem, nem tudtam, azt meg tudta nekem magyarázni. A környezetemben ő volt az egyetlen ember, aki nem vesztette el a fejét, nem kezdett el inni, bridzselni… vagy mit tudom én. Nem került börtönbe… soha nem adta fel… Én mindig is egy olyan embert akartam, akire felnézhetek, és ő ilyen ember volt. --Mindezek ellenére, ez a házassága is válással végződött. Ő így vélekedik a történtekről:
--Nekem két férjem volt, én elvált asszony voltam kétszer is, mert valószínűleg nekem nem való a házasság, de ennek ellenére mindkétt volt férjemmel baráti kapcsolatban maradtam, ami több a szerelemnél, hiszen a bizalom a fontos – mondja.
Amikor ’56-ról kérdeztük így válaszolt:
--Én azt hittem, hogy a háború után az emberek úgy érezték, annyi vér folyt, annyi pusztítás történt, hogy valahogy másképp kéne berendezni az életet és a világot. Valahogy nem ilyen lovat akartunk, nem tudtuk elképzelni, hogy az emberek jó szándékkal igyekszenek egy igazságosabb rendszert kiharcolni. Mégis bejöttek a tankokkal és letartóztatták néhány kollegámat, akik abszolút nem voltak politikus emberek. Olyan badarságokat mondtak a tárgyalások keretén belül, például ilyen vádakat hoztak fel: Honnan tudja – kérdezték az egyik kollegától –, hogy a másik nacionalista? Azt válaszolta: Látom az arckifejezésén. Szomorúan hallottam, hogy a bíróságon elfogadták vádnak. A másikat kérdezték: Hogy vette észre, hogy ez nacionalista? Úgy, hogy magyar nótákat énekelt – hangzott a válasz. Szóval ilyen tárgyalások voltak, kirakatperek. Tulajdonképpen arra ment az egész, hogy jól rájuk ijesszenek, hogy akármilyen marhaságért bezárják az embert. Senki ne bízzon senkibe és ne énekeljen magyar nótákat, ne vágjon pofákat. Szóval valami egészen elképesztő volt.
Elgondolásunk szerint a ’89-es események újabb fordulópontot jelenthettek számára, ezért kíváncsian vártuk a választ arra, hogy hogyan élte meg ezt az időszakot:
--Akkor én már nyakig benne voltam mindenben, mert aláírtam minden tiltakozást, a Szabad Európa Rádió felolvasta a nevemet mint ellenzékit, és hívattak „a hatóságok”… és kérdezősködtek… és megfigyeltek… és lehallgatták a telefonomat. Minden reggel, mikor mentem az egyetemre, itt ült a házam előtt egy férfi egy autóban. Egy nap rámosolyogtam. Később kiderült, hogy nem volt jó ötlet, mert utána gyorsan gázt adott és eltűnt. A következő nap egy másik ember jött.
Pillanatnyi szünet után folytatta:
--Már pontosan tudtam mit akarok: ártatlan lenni, de ha valami bajom lesz, akkor legalább tudjam, hogy csinálok valamit.
Elkezdtük kerülni egymást mi emberek, mert nem tudtuk, hogy melyik az, akit úgy megfélemlítettek, hogy az édesanyját is feljelenti. Szóval én így magyarázom meg néhány nagyszerű embernek a megtörését, a megtöretését… Voltak azonban olyan emberek, akik aljasságból, karrierizmusból, vagy gyávaságból nem tudtak ellenállni. Ilyen is volt. De szerintem nagyon sok ember a félelem áldozata lett.
Az elmúlt rendszernek a működési elve a félelem volt… a félelem, s a bizalmatlanság… Akkoriban, én szerkesztőségben dolgoztam, mivel én tudtam a legjobban románul, ezért mindig én beszéltem az állam embereivel, akik gyakran jöttek, törvénytelen dolgokat kérni. Trükköm a bukaresti elvtársakkal, hogy amikor valami lehetetlent kívántak tőlünk, akkor azt mondtam: rendben van, megcsináljuk, de adják írásba. Nem adhatták írásba, így mindig megszabadultunk a törvénytelen elvárásoktól.
Az is szabálytalan volt, hogy külföldieket fogadjunk. A szüleim kétségbe voltak esve, hogy én mégis fogadok külföldi újságírókat. Természetesen, ez sem volt törvénybe foglalva, csak úgy tettek, mintha törvényes lenne. Tulajdonképpen fogadhattunk külföldieket, de jelentenünk kellett a rendőrségen, ők kijelöltek egy helyet, ahol találkozhattunk. Hát én nem jelentettem. De hozzá tenném azt, hogy amikor ilyen vendégeket fogadtam, a fiam már kamaszkorú volt, aki tudott angolul. Ott ült mellettem, mindent végighallgatott, azt akartam, hogy tudja milyen világban él. Nem küldtem ki. A szüleim később kétségbe voltak esve. Egy alkalommal, amikor anyu a kávét hozta be, meg is kérdezte: Honnan tudod, hogy nem szekusok? A cipőjükről –válaszoltam. Egész más volt a cipőjük…”
--A rendszerváltás után eljött-e a várt világ?
--Nem, ez a világ nem az a világ. Ez újabb csalódás. Ezt már nagyon nehéz volt elviselni, és máig is nehéz. Igaz, hogy írhatok, amit akarok, a kutya se törődik vele.
--A munkássága jelent alternatívát, életet?
--Túl voltam a harmincadikon, amikor az első könyvem megjelent: Swift és a huszadik század. Egy önálló munkával akartam előállni, ez viszont nagyon nehéz volt, mert nem tudtam hozzájutni a forrásokhoz. Nem engedtek ki 18 évig az országból, így, tehát leveleznem kellett. Valahogy mégis sikerült, összehoztam. Végül nem doktoráltam, mert láttam milyen az a doktorátus abban a rendszerben. Ilyen provinciális dolgok voltak: az embert nem engedték hozzájutni azokhoz a forrásokhoz, amelyek a kortárs szemléletet képviselik…
Lemondtam a kritikáról, mert rájöttem, hogy a kritikát a rendszer arra használja, hogy kinyírjon embereket, akik nem tetszenek neki. Ebbe nem tudtam belemenni. Szóval tulajdonképpen nem is vettem észre, hogy tértem át az esszére. Ott szabadabb voltam, és rájöttem, hogy a természetemnek az felel meg. Én nem bántam meg, hogy az esszét választottam. Ez egy nagyon érdekes dolog. Ha az egészségem engedi és ez a könyv meglesz, első kurzusom témáját szeretném megírni: A várakozás az irodalomban. A várakozás, mint téma.”
Én ugye szabadon szeretek beszélni, nem olvasok fel, Isten ments. Látnom kell az emberek arcát, hogy kialakuljon az a légkör, hogy megértsük egymást, és ha valaki mégsem érti, azt is látom. Ilyenkor igyekszem valahogy közelebb hozni a témát az illető diákhoz. Azért volt jó kapcsolatom a diákjaimmal, mert nem állt közöttünk egy papírdarab. Éreztük egymást, és én ehhez, az óta is ragaszkodom. Mindig apró kis cetlikre írtam a legfontosabb adatokat. Eleinte roppant féltem. Engem a rendszerváltás idejében nem engedtek tanítani. Azt állították, hogy nem szabad rám bízni fiatalokat, hogy ne adhassam tovább a téves nézeteimet. Említették azt is, hogy olyanokat mondok társaságban: hogy nálunk az emberi méltóságnak nincs értéke. Én személy szerint nem emlékszem erre, de biztos, hogy mondtam… illetve valószínű, mert így gondolom.”
--Történelmi dátumoktól, fordulatoktól függetlenül hogyan, milyen belső fejlődésben, milyen szakaszokban látja alakulni életművét?
--Az első könyvem, az már egy korszak, de mutat egy tendenciát. Ez kismonográfiaként jelent meg, de lényegében esszé. Az után pedig, igyekeztem ahhoz a felismerésemhez igazodni, hogy nem választom el a magyar irodalmat a világirodalomtól, mert egy könyv vagy jó, vagy nem jó. Ez a második könyvemben már benne is van. A Mit olvas Hamlet herceg a címe. Új korszaknak azt nevezném, amikor elkezdtem tanítani. Én csak 90-től kezdtem tanítani, amikor mások nyugdíjba mennek. Nagyon meg voltam ijedve, mert sose tanítottam, és sose éreztem magam tanárnak. Szeretek beszélgetni irodalomról, de akkor mindig kiderül, hogy az irodalom nem csak irodalom, mert be kell hozni a vallást, a történelmet, mindent. Tehát az új korszak a Lehet-e esszét tanítani című könyvemmel kezdődött, az már egy kurzusnak az anyaga.
Az „Álmatlan könyv” szakmai élet és magánélet összefoglalása lesz.
Szilágyi Júlia munkássága motivációként szolgálhat mindannyiunk számára.
