Bolgyán-Bora Zsuzsánna
Szophoklész, Shakespeare, Freud:
​Az Ödipusz-komplexus a pszichológiában és két drámában

​

Bevezetés

„Fölfedezte magában az anyja iránt érzett szenvedélyt,
és az apjával szembeni féltékenységet; bizonyosra vette,
hogy ez általános emberi jellemvonás, és hogy ennek alapján
érthetővé válik az Oidipusz-legenda nagy hatása.
Még a Hamlet-tragédia ennek megfelelő
értelmezésével is kiegészítette gondolatmenetét.”
(Ernest Jones, 1973: 289)
 
– írja Freud követője a neves pszichiáterről, életéről és munkásságáról szóló művében, mintegy összefoglalva jelen szakdolgozat témavonalát, lényegét. E rövid idézet kifejtése, magyarázása, példázása, elemzése tulajdonképpen a soron következő négy fejezet tartalma.

         Dolgozatom témája tehát a Sigmund Freud által bevezetett, magyarázott és példázott fogalom, az Ödipusz-komplexus bemutatása, mely általánosan ismert, viszont gyakran félreértelmezések és szakmai viták tárgya. Különösnek és figyelemre méltónak tartom azt a jelenséget, mely e pszichológiai tétel sajátossága: Freud több könyvében, de tulajdonképpen néhány oldalban összefoglalta gondolatait e témában, míg utódjai megszámlálhatatlanul sok újságcikket, tanulmányt, esszét, értekezést közöltek a meghökkenést kiváltó elméletet méltatva, értelmezve vagy kritizálva.  

         Célom, hogy röviden ismertessem mindazokat a tényezőket, hatásokat, melyek saját bevallása szerint jelen voltak a híres neurológus-pszichiáter életében, és hozzájárultak az általunk értelmezni kívánt pszichológiai tétel megfogalmazásához (A huszadik század Ödipusza című fejezetben, melynek címét Hans-Martin Lohmann 2008-ban megjelent könyvének címéből kölcsönzöm). Fontosnak tartom továbbá, hogy a lehető legérthetőbben, ugyanakkor részletesen bemutassam az Ödipusz-korszak lefolyását, annak következményeit az egyénre nézve, és példákkal illusztráljam jelenlétüket, a könnyebb értelmezhetőség érdekében. Ez történik meg az első fejezet alfejezeteiben, melyek Az ödipális korszak és következményei, illetve az Anyakomplexus az irodalomban címet viselik.

         Az Ödipusz-komplexus jellegzetességeinek ismeretében, a második és harmadik fejezetben két híres dráma kerül előtérbe. Szophoklész Ödipusz királyának és Shakespeare Hamletjének elemzése révén igyekszem megkönnyíteni az értelmezési nehézségeket, rávilágítva arra, hogy Ödipusz mítosza Szophoklész feldolgozásában hogyan ihlette meg Freudot, és milyen közös vonásokat vélt felfedezni a neves pszichiáter a balga-bölcs király és Shakespeare Hamletje között. Mindkét dráma esetében kitérek a mondavilágra, mondabeli történetekre, melyekből a szerzők ihletet merítettek, valamint a különbségekre, amik e történetek és a tragédiák között felfedezhetőek, továbbá ismertetem röviden a drámák cselekményét, jellemzem a fontos szereplőket, és elemzem a főhősök viselkedését az Ödipusz-komplexus szempontjából.  
         Mindezek után szükségesnek tartom összefoglalni, a megfelelő könyvészetre támaszkodva, azon kritikákat és ellenérveket, melyek támadták vagy részben kifogásolták az előző fejezetekben összegzetteket. Ezt a teljesség igénye nélkül teszem, azzal a szándékkal, hogy rávilágítsak arra: közel sem beszélhetünk egyetlen, cáfolhatatlan, megvétózhatatlan értelmezésről, mely mindenki meglátása szerint érvényes az adott műre, s ezzel mintegy előrevetítem a konklúziómba foglaltakat. A freudi elemzést megkérdőjelező gondolatokat Az Ödipusz-komplexus kritikája című fejezetben tárgyalom részletesen, kitérve többek között Szabó Árpád, T. S. Eliot és Jean-Pierre Vernant kritikájára.

         Végezetül Konklúziómban igyekszem összefoglalni következtetéseimet az általam tárgyalt témáról és meglátásaimat, melyeket a kutatás során szerzett tapasztalatok formáltak. Dolgozatom semmiképp sem egy végleges mű, egy lezárt egész, mely módosíthatatlan, megmásíthatatlan, sőt, szándékomban áll bővíteni, kisebb-nagyobb kitérőkkel gazdagítani és, ha szükségessé válik, javítani az idővel továbbgondolt részeket, részleteket.

         A továbbiakban a mítoszhős nevét saját szövegben a magyar helyesírás szabályai szerint (Ödipusz), címekben, illetve idézetekben pedig az eredeti szöveghez hűen fogom használni.

 
I. A huszadik század Ödipusza

         Sigmund Freud 1856 és 1939 között élt osztrák származású zsidó neurológus és pszichiáter, neve és újító pszichológiai megközelítése világszerte ismert és elismert. Az elfojtás, a felejtés, a gyerekkorban lejátszódó érzelmi folyamatok, a hipnózis, a szexualitás elemzése és az álmok értelmezése terén oly mértékű áttörésnek számít életműve, hogy kutatók és gyakorló pszichológusok mai napig sikerrel használják fel megfigyeléseinek eredményeit. Érdeklődési köre rendkívül széleskörű, melyet jól bizonyít a tény, hogy az irodalomtól a szociálpszichológiáig, az antropológiától a mélylélektanig fellelhetőek, sőt bizonyos esetekben elemzések, kísérletek, bizonyítások alapjául szolgálnak el nem avult nézetei. Hatása cáfolhatatlan, neve pedig összefonódott a pszichoanalízis fogalmával.

         „Ha valaki a pszichoanalitikus gondolkodásról szeretne képet kapni, nem kerülheti el, hogy azokkal a problémákkal és kérdésekkel foglalkozzék, amelyek Freudot is arra késztették, hogy elméletét úgy és olyan módon dolgozza ki és folytonosan formálja, ahogyan ő tette.” (Schneider, 2001: 7) A megfigyeléseiről, következtetéseiről tartott beszédei, és a különböző, fókuszáltabb vagy szerteágazóbb témákat tárgyaló könyvei azonban érdekfeszítően és közvetlen stílusban foglalják össze mindazt, amire laikusok vagy a témában jártasak egyaránt kíváncsiak lehetnek. És ha lehet még szimpatikusabbá, mindenki számára emberközelibbé teszi a híres pszichiátert az a bevált szokása, miszerint előszeretettel elemezte saját álmait, tapasztalatait, emlékeit és élményeit. Ezt a sajátos önelemző módszert a továbbiakban az Ödipusz-komplexus szempontjából vizsgálom.

         Mielőtt meghatároznánk és értelmeznénk a Freud által bevezetett fogalmat, érdemes megismerkednünk azokkal az önéletrajzi elemekkel, melyek segítették őt tézisének felállításában. Ezek a fontos tényezők főképpen az analitikus-neurológus gyerekkori érzelmeihez kapcsolódnak. Freud nagy családban nőtt fel, apjának első házasságából már két felnőtt fia volt, és második házasságából, Sigmundon kívül, még hat gyereke született. Szigorú és következetes apaként Jakob Freud mély benyomást tett a kisgyerek Sigmundra, kapcsolatuk különös volta később a pszichológus analitikus módszerének nehezen megfejthető tárgyává vált.

         Minden fiúgyermek fejlődésére és érzelmi világára elsődleges hatást gyakorol a szülőkkel kialakított kapcsolata, Sigmund pedig „testileg, sőt bizonyos mértékig szellemileg is apja pontos hasonmása volt.” (Jones, 1973: 30) Intelligenciájuk, nyíltságuk és buzgó érdeklődésük a világ dolgai iránt szeretetteljes apa-fia viszony kialakulását sejtetik. A gyerek viszonyulása és érzelmi hozzáállása azonban korántsem ilyen egyszerű és megjósolható a családon belüli kapcsolatok hálójában. Sigmund és Jacob kapcsolatát alapjaiban befolyásolták a fiú anyja iránt táplált érzései.

         Amalia életvidám, feltűnően csinos, élénk, jó kedélyű nő volt, férjénél húsz évvel fiatalabb. Sigmund volt édesanyja kedvence, már kisgyerekként híres pályára szánták, taníttatták, kivételeztek vele. A fiú, mintegy félreértelmezve a rendkívüli törődést, édesanyja személyében találkozik életében először a szexualitás vágyával, gyöngéd érzelmei beteljesülésének útjában pedig, úgy érzi, kizárólag édesapja áll. A híres pszichológus részletesen beszámol arról, hogy „két- két és fél éves kora között hogyan ébredt fel libidója anyja iránt, amikor egyszer meztelenül látta.” (i. m., 34) Bár emlékei homályosak, és pontos idejük is nehezen meghatározható, annyi bizonyos, hogy nagy hatást gyakoroltak a gyerek érzelmi életére.

         A kisfiúnak fölöttébb hiányos elképzelései lehettek a szexuális aktus mibenlétét illetően, kíváncsisága mégis ösztökélte, olyannyira, hogy egy alkalommal belopódzott szülei hálószobájába leselkedni. Édesapja határozottan kiparancsolta a gyereket az intim közegből, mely tovább növelte a fiú ellenszenvét. Pozitív érzelmei anyja iránt negatív érzéseket váltottak ki belőle a szeretett férfi iránt, s ez a folyamat érzelmi ambivalenciához vezetett: „tudattalanjában merőben másképp viselkedett apjával szemben, mint tudatában.” (i. m., 37)

         Sigmund továbbra is tisztelettel fordult a tekintély képviselője felé, anyja viszont örömforrást jelentett számára, és annak elvesztésétől rettegett. Pozícióját fenyegetve érezte a kistestvérek érkezése által, s mivel szeretete apja iránt nem engedett iránta több ellenszenvet táplálni, a „probléma okozója” iránt táplált haragját nagyobb testvéreire, közeli rokonaira vetítette ki. Anyját imádta, s úgy érezte, minden új szereplő megjelenése veszélyezteti kettejük szoros kapcsolatát. „Apja a gyermek szemében a tekintélyt és a frusztráció forrását testesítette meg, tudatosan továbbra is következetesen ragaszkodó, csodáló és tiszteletteljes magatartást tanúsított iránta.” (i. m., 37) Negatív érzéseit viszont egyértelműen a szülők közti bensőséges viszont váltotta ki.

         Mindezen élményeket Freud, nem véletlenül, apja halála után tudta végérvényesen feldolgozni, analizálva gyermekkori önmagát. Érzéseinek és tetteinek elemzése után pedig diagnosztizálta az Ödipusz-komplexust.
           

I.1. Az ödipális korszak és következményei

Sigmund Freud „legfőbb következtetései merőben újszerűek, váratlanok voltak.” (Jones, 1973: 306) Ledöbbentette kortársait, és gyakran még a mai olvasó is meglepetéssel konstatálja műveit olvasva, hogy milyen nyíltsággal és modern hozzáállással kezeli a tabuközeli témákat, miként világít rá a meglátni nem kívánt jelenségekre, és hogyan magyarázza azokat. Rácsodálkozást kiváltó gondolatai, elméletei egyike (a sok közül) az Ödipusz-komplexus. Nem hiába vitatták és vitatják mai napig ezt az ellentmondásos érzéseket, véleményeket szító pszichológiai tételt, Freud ugyanis „nyíltan feltárja a gyermek erotikus és ellenséges viszonyát szülőjéhez.” (i. m.)

A kisgyerek érzelmi életében szülei játsszák a legfontosabb szerepet. Az ödipális korszak két eleme is hozzájuk kapcsolódik: a fiú szeretetet érez az anya, és féltékenységet, dühöt táplál az apa iránt, nem tudja elkerülni a lelki dilemmát, ugyanis arra ítéltetett születése pillanatában, hogy végigmenjen egy fejlődési perióduson, melynek egyik állomása az Ödipusz-komplexus beteljesülése. Az ambivalens érzelmi tünetek három és hét éves kor között erősödnek fel, de ez az időbeli behatárolás csak hozzávetőleges, a fiú akár korábban is túleshet az ödipális korszakon, vagy annak hatása tovább is elhúzódhat.

„Az anya iránt a gyermekben egész korán tárgyszeretés fejlődik ki, amely az anyamellnél kezdődik és a tárgyválasztásnak azt a típusát mutatja, amely gyámolításra tart igényt.” (Freud, 2011a: 39)  A kisfiúban felerősödnek a nemi vágyak, és anyjához egyoldalúan pozitív viszonyulást mutat. A gyerek első infantilis nemi vágya tehát azt a nőt illeti, aki életében először közel kerül hozzá, ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy az anya többet foglalkozik fiával, mint lányával, mely jelenséget a fiú helytelenül interpretál, és kimutatja vágyát, miszerint anyjával akar aludni, mellette szeretne lenni öltözködésnél, illetve el akarja csábítani.

Próbálkozásai természetesen kudarcba fulladnak, s a kisgyerek máris levonja a helytelen következtetést, miszerint szerelmi beteljesülésének akadálya csakis kizárólag az apa. Annak ellenére, hogy a fiú továbbra is szereti apját, ettől a pillanattól kezdve ellenfelének, vetélytársának tekinti, el szeretné távolítani őt és az anyával való kapcsolatban helyettesíteni. Ritkán vesszük észre e változás jeleit, pedig eléggé szembetűnőek. „A kis emberke az anyját kizárólag magáénak szeretné tudni, zavarónak érzi az apja jelenlétét, kedvetlenné lesz, ha az apa az anyja iránti gyengédsége jelenlétében megnyilvánul, megelégedését fejezi ki, ha az apja elutazott vagy távol van. Gyakran szavakban közvetlen kifejezést ad érzelmeinek, megígéri az anyjának, hogy feleségül fogja venni.” (Freud, 2006: 272) Vágya azonban továbbra sem teljesülhet be, s emiatt gyakran álmodhat apja haláláról azt kívánva, hogy ha „ellenfele” elutazik, soha többé ne térjen vissza.

Ez a séma viszonylag egyszerű, de a valóságban jóval bonyolultabb, összetettebb Ödipusz-komplexus jelentkezhet. Gyakran előfordul, hogy adott szülő iránt táplált gyermeki érzések egyirányúsága megszűnik, és a fiú érzelmi világában „ambivalencia-konfliktus” (Freud, 2011b: 132) lép fel. A kisgyerek teljesen elvész az ellentétes érzések kavalkádjában, „leány módjára is viselkedik, vagyis gyengéd, nőies az apával és ennek megfelelően féltékeny, ellenséges az anyával szemben.” (Freud, 2011a: 40) Az effajta ödipális jellemzőnek egyik vagy másik fele számos esetben csak halványan észlelhető, egyidejű hatásuk azonban egyértelmű énbeli változásokat eredményez, melyek lefolyására a későbbiekben térek ki.

Egy másik mutációja az Ödipusz-komplexusnak még az előbbinél is bizarrabb és összetettebb, elemzése viszont az ősidőkbe nyúlik vissza: a gyerek állatokra vetíti ki apjától való félelmét, az iránta érzett ellenszenvet, ok nélkül tart a kutyáktól, lovaktól, vagy éppen a baromfiudvar lakóitól. „Az anyai miatti vetélkedésből keletkező gyűlölet a fiú lelki életében nem terjedhet szét akadálytalanul, meg kell küzdenie az ugyanazon személyre irányuló és kezdettől fogva fennálló gyengédséggel és csodálattal.” (Freud, 2011b: 131) Emiatt a gyerek az állat halálát kívánja, hisz pozitív érzései nem engedik, hogy az apa halálát kívánja, viszont ha az apától való félelem megszűnik, akkor a gyerek nem fog tartani többé ok nélkül az adott állattól sem. Az érzelmei miatt nehéz helyzetbe kerülő kisfiú tehát próbálja megkönnyíteni lelki boldogulását, a düh, halálvágy és félelem „apa-pótlékra” (i. m., 132) való átirányítása azonban nem célravezető: az ambivalencia is tárgyat cserél.

Ezt a komplex jelenséget Freud a törzsi lét, az elterjedt kannibalizmus korába vezeti vissza. A mai lét, az apagyilkosság és az anyával való közösülés súlyos elítélése abból fakad, hogy évezredekkel ezelőtt megtörtént mindaz, ami a gyerek vágyaiban megmutatkozik. A kannibálok megölték apjukat, negatív érzéseiket szabadjára engedve, ugyanakkor felfalták annak holttestét, az apával való azonosulás jeleként. Mindezek után a bűntudat rávezette az embereket, hogy amit tettek, nem jó, az anyával való együttlétben pedig az gátolta meg őket, hogy testvéreikkel kellett harcba szállniuk a vágyott nőért. Hogy a lelkiismeret-furdalás fel ne eméssze őket, vagy éppen egymás gyilkosaivá ne váljanak, elfogadták a szabályt, miszerint tettük többé nem ismétlődhet meg, az apa megölése és az anya szexuális kisajátítása tabuvá vált. Ennek következtében, egy totemállatot választottak maguknak, és kivetítették rá minden apjuk iránt és annak halála okán táplált érzésüket, és „kötelezték magukat, hogy életét megbecsülik, vagyis nem ismétlik meg rajta azt a cselekményt, amelynek következtében a tényleges apa elpusztult.” (i. m., 146) Ez a fogadalom a fiúk bűntudatából eredt, és utólagosan az apát akarta kiengesztelni. Ugyanakkor, az ambivalencia továbbra is fennállt, ugyanis szertartásos körülmények között újra és újra megölték a totemállatot, emlékezve diadalukra. A teljes folyamat pozitív hosszútávú fejlődéshez vezetett, fokozatosan a „Ne ölj!” parancs megalkotásáig. Idővel a totemállat szerepét az istenség vette át, „melyben az apa visszanyerte emberi alakját.” (i. m., 149) Az apa megtestesítésének módja pedig átvándorolt a vallásból a társadalmi konstrukcióba, és megjelentek a királyok (vö.: i. m., 134-150).

A gyerekek Ödipusz-komplexusának lezajlása is sajátságos: fokozatosan erősödik, mígnem eléri csúcspontját, ekkor pedig eltűnik, és egy lappangási időszak veszik át a helyét. Ennek a változásnak különböző okai lehetnek, ugyanakkor pozitív, illetve negatív következményeket is vonhat maga után. Lehetséges, hogy a fájdalmas csalódások, a hiábavaló hosszútávú reménykedés betetőzése az ödipális korszak vége, tehát valószerűtlensége számolja fel az anyakomplexust. Viszont esetenként az is előfordulhat, hogy egy kiemelkedő, a gyerek szempontjából negatív történés vezet hirtelen változáshoz.
„Egy másik nézet szerint az Ödipusz-komplexus a végéhez kell érjen, mert eljön az idő a feloszlására, ahogy a tejfogak is kiesnek, amikor a maradandó fogak nyomni kezdik őket.”[1] (Freud, 1978: 176, saját fordítás: B.-B. Zs.) A gyerek érzelmi életében bekövetkező érzelmi válság az emberi örökség része, determinált jelenség, és menetrendszerűen eltűnik, amint a következő fejlődési szakasz bekövetkezik. A folyamat lezajlását ugyanakkor elősegíti a kasztrációs félelem is. A fiú szexuálisan fejlődik egy bizonyos pontig, ahol a nemi szervek átveszik életében a vezetői szerepet – ez a fallikus szakasz egyidejű az ödipális korszakkal. A gyerek érdeklődése pénisze iránt gyakran megmutatkozik, és még a szobatisztaságra való nevelés sem érte el célját. Ezen okokból kifolyólag a szülő megfenyegeti a gyereket, hogy ha továbbra is ezt a magatartást folytatja, azt a keze vagy a pénisze bánja. Időközben a kisfiú is felfigyel arra, hogy a felnőttek nem viselkednek hozzá hasonlóan, ugyanakkor megfosztják az anyamelltől is, ráadásul pedig fél a fenyegetés beteljesülésétől. A kasztráció megvalósulásának valószínűségéről akkor bizonyosodik meg végérvényesen, mikor meglátja a női nemi szervet.

„Az Ödipusz-komplexus két kielégülési lehetőséget biztosíthat a gyereknek: egy aktívat és egy passzívat.”[2] (i. m., 178, saját fordítás: B.-B. Zs.) Ennek értelmében a kisfiú választhat: az apja helyébe lépve kíván közösülni anyjával (emiatt érzi az apát akadálynak), vagy kiszorítja az anyát, és az apa szeretetének örül (így az anya fölösleges). A kasztrációs félelem azonban meghiúsítja bármelyik lehetőség beteljesülését, ugyanis ha a kielégülés a nemi szervébe kerülhet, akkor konfliktus merül fel „a test e része iránti narcisztikus érdeklődés és a szülő iránt érzett libidinális vágy között.”[3] (i. m., 179, saját fordítás: B.-B. Zs.) A gyerek egója kerekedik fölül, az apa tekintélye pedig beszivárog a gyerek személyiségébe, megformálva a fölöttes én magját, ami fenntartja az incesztus elleni tiltakozást, és biztosít a vérfertőző érzések visszatérése ellen. A vágyak szublimálódnak, és a továbbiakban már nincs szexuális jellegük: meggátolták őket céljuk elérésében, és ragaszkodássá változtak.

„Az Ödipusz-komplexum lerombolásával szükségszerűen együtt jár, hogy a gyermek anyjához kötöttségét feladja.” (Freud, 2011a: 39) Emellett a kisfiú megerősödik férfiasságában, fennmarad bizonyos mértékű gyengéd kapcsolat az anyával, és lelkiismerete fejlődésének érdekében is fontos lépéseket tesz. „Az egész folyamat egyrészt megvédi a nemi szervet, elhárítja az elvesztésének veszélyét, másrészt megbénítja azt, megfosztja funkciójától.”[4] (Freud, 1978: 179, saját fordítás: B.-B. Zs.) Ennek következménye a látens korszak, a gyerek szexuális fejlődése leáll. Rendkívül fontos tényező mindezen történések során az elfojtás, mégis többről beszélünk az érzések egyszerű féken tartásánál. Valamiképpen a komplexus elpusztítása, lerombolása, hatályon kívül helyezése kell, hogy bekövetkezzen, és ezen a ponton dől el, hogy a folyamat megfelelő módon zajlik-e le, vagy kóros, patológiai tünetek lépnek fel.

A nem normális mederben lefolyó változások súlyos negatív jelenségeket vonhatnak maguk után. Ebben az esetben „az elfojtott dolog nem tűnik el mindörökre, hanem visszatér, de torz formában – például álmok, tévesztések vagy neurotikus tünetek formájában, amelyekhez vágy és elhárítás, szenvedés és kéj társul.” (Schneider, 2001: 10) A fiú nem tud leválni a szülőről, és az anyához való infantil ragaszkodás az egyik legjelentősebb befolyásoló tényező a pubertáskori párválasztásban. Ha ennek leküzdése nem történik meg, a fiatal első komoly szerelme egy nála jóval idősebb nő lesz, az ebből fakadó traumának köszönhetően pedig ez a rendellenesség idősebb korban is megmarad. A kamasz fiú nem képes felszabadulni az apa tekintélye alól, elmarad a fejlődés ezen állomásán, és felnőttként is gyerek módra fog ragaszkodni a szülőhöz, ami abnormális. A hasonló rendellenességet mutató személyek házasságban hűvös természetűek, nemileg pedig érzéketlenek lesznek, ugyanakkor a szülő iránti szeretetet nem tartják bűnösnek, ezért vágyaikat, vonzódásukat is ebbe a kapcsolatba pumpálják bele, és így a férfiak akár egész életükben „szerelmesek” az anyjukba. Erre a traumára utal az a viselkedésminta is, ha párkapcsolati csalódás esetén adott személy kizárólag (vagy nagyrészt) a szülő iránti érzéseiben, vele való kapcsolatában keresi a vigaszt (vö. Freud, 1995: 81-112). Mindezek mellett fennáll a veszélye annak is, hogy „fiú egész életén keresztül az apja tekintélye alatt görnyed, képtelen rá, hogy libidóját idegen nemi tárgyra vigye át.” (Freud, 2006: 275) Ez pedig egyenes út egy kudarcokkal teli, közel sem teljes és félresiklott élethez.

Egyértelmű tehát, hogy az Ödipusz-komplexus mint fejlődési korszak nagymértékben befolyásolja a fiúk szerelemhez, szexualitáshoz, kapcsolatokhoz való hozzáállását, és maradandó hatást gyakorol rájuk, akár negatív, akár pozitív értelemben. A neurotikus módon Ödipusz-komplexusba szenvedő férfiak pedig gyakran választanak maguk mellé hasonló rendellenességgel küzdő nőt, kettejük gyerekei pedig nagy eséllyel szintén kórosan anya- vagy apakomplexusosak lesznek. 
          

I.2. Anyakomplexus az irodalomban

         Amint azt korábban említettük, Freud Ödipusz-komplexus elmélete ismert az irodalomtudomány és az irodalom kedvelőinek körében is. Olyan szerzők műveiben fedezhetjük fel a motívumot, mint Szophoklész, Seneca, Boccaccio, Shakespeare, Voltaire, Dosztojevszkij, Nietzsche vagy T. S. Eliot. Irodalmi motívumként való felhasználása könnyen magyarázható: nagy hatást gyakorol az olvasóra, nézőre (a későbbiekben részletesen magyarázom, hogy miért), meghökkentő jellege ellenére pedig, vagy éppen abból kifolyólag, érdekfeszítő, az embereket érdeklő szituációkat generál. Úgy érezhetjük, hogy mindannyiunknak közünk van a fikció világában lezajló eseményekhez, és ebből kifolyólag sajátunkká válik az alkotás.

         A továbbiakban, a felsorakoztatható rengeteg irodalmi példa közül, Szophoklész Ödipusz király és Shakespeare Hamlet című drámáját elemzem kizárólag az Ödipusz-komplexus szempontjából. A választás nem önkényes, Freud gondolatmenetét követi. A neves pszichiáter „ezen az úton elindulva magyarázza az Oidipusz-legenda indítékát, és fölveti annak eshetőségét, hogy ez rejlik a Hamlet-dilemma mélyén is.” (Jones, 1973: 310) A Freud-követő Ernest Jones pedig még a híres neurológusnál is részletesebben tárgyalja Shakespeare hősének tétovázását. Az Ödipusz királyt és a Hamletet mutatom tehát be, kitérve a drámákat ihlető mitológiai történetekre, a mellékszereplők jellemzésére, a drámák szerkezeti sajátosságaira, esetleg más, a freudi meglátásokat mellőző elemzésekre, de mindenekelőtt a főhősökre és a bennük lezajló lélektani folyamatokra koncentrálva, figyelembe véve tetteiket, fontos kijelentéseiket és általánosságban az élethez való hozzáállásukat.
 
 
II. Ödipusz király története(i)

         Ödipusz mítosza több mint 3000 éves, írott formában először Homérosz Iliász című eposzában említik, i.e. 800 körül. Mint arra már a korábbiakban utaltunk, rengeteg különböző változata van, melyekben apró szerkezeti elemek, nevek vagy éppen események hogyanjai és mikéntjei különböző módon épülnek be a történetbe. Fontos ugyanakkor megemlítenünk, hogy a leglényegesebb mozzanatok és azok következményei a helyükön maradnak.

„A mítosz legkorábbi fázisában a költők még szabadon kiélhették leleményességüket anélkül, hogy a történet hagyományban rögzített cselekményétől jelentősen eltértek volna.” (Bremmer, 2004: 123) Példának okáért a jóslat és a jósda is a mítosz keletkezése után jóval később kerültek bele Ödipusz történetébe, hogy csak az egyik legjelentősebb változást említsük. Vizsgáljuk meg tehát körültekintően a mítoszt és annak változatait, ezáltal összeállítva dolgozatunk „főszereplőjének” élettörténetét.

Ödipusz sorsa apja ballépéseinek köszönhetően pecsételődik meg. Laiosz, még gyerektelen férfiként, beleszeretett Pelopsz fiába, Krüszipposzba, akit a lovaskocsi hajtásának technikájára oktatott. A fiatal férfi iránt táplált érzései miatt a „fiúszerelem feltalálója” (Kerényi, 1997: 209) névvel is illették (a mítoszváltozatokban eltérő, hogy Krüszipposz viszonozta-e avagy nem az idősebb férfi szerelmét). Laiosz megszöktette vágyai tárgyát, melynek következtében Pelopsz megátkozta őt: ha valaha is fiúgyereket nemz, az apja gyilkosává és anyja ágyasává válik. A mítosz változataiban eltérő Laiosz családi állapotának leírása: kérdés, hogy már korábban elvette feleségül Iokasztét, vagy csak a Krüszipposszal történt kaland után házasodik meg. Az elrabolt fiú további sorsa is különböző módokon képzelhető el: egyes változatokban Laiosz fogságában Iokaszté addig gyötri, míg elpusztul, másokban apja sikeresen kiszabadítja egy háború során. Annyi azonban bizonyos, hogy az átok egyik variánsban sem veszti érvényét.

Laioszt a delphoi jósdából is háromszor (vagy csak egyszer) figyelmeztetik, hogy Thébai akkor szabadul fel az átok alól, ha ő utód nélkül hal meg. A király azonban nem szól feleségének a jóslatról, csak távolságtartóan viselkedik vele. Iokaszté, nem értve férje viselkedését, elkeseredésében leitatja Laioszt, és ágyába csalja (egy másik változatban annak ellenére megteszi ezt, hogy tud a jóslatról). Kilenc hónap múlva megszületik a kis Ödipusz.

A „halálba küldés” mozzanata a mítosz összes változatában megjelenik, ez ún. narratív trükk, „a hős későbbi életében betöltött fontos közösségi pozíciója hangsúlyosabbá válik azáltal, hogy korábban kizárták a közösségből.” (Bremmer, 2004: 124) A helyszín és a cselekvést végrehajtó személy kiléte azonban variánsonként változó. Szóba jön az apa, az anya és egy hű pásztor is, akit utasítanak a gyerek elveszejtésére. A többször említett helyszín, ahova a gyereket kiteszik meghalni, a Kithairón-hegy. Lábait, amint azt Kerényi Károly Görög mitológia (1997) című kötetéből megtudjuk, aranycsattal vagy hegyes vassal átszúrták (esetleg csak összekötözték), és ott hagyták meztelenül a földön, más változatokban egy csöbörben, hogy megfagyjon, vagy a hiúzok áldozatául essen. Egy pásztor azonban megmenti a csecsemőt (ha rábízzák a gyereket, nem képes magára hagyni) és átadja egy másik pásztornak, aki eljuttatja Ödipuszt Korinthosz királyához.

Egy kevésbé ismert változat szerint, melyről Kerényi már említett könyvében olvashatunk, és melyet Al. Mitru is részletez Az Olümposz legendái (1983) című könyvében, a halálra ítélt csecsemőt egy ládában vízbe dobják (korinthoszi tengeröböl vagy Euripos tengerszoros). A végtelen víz és a beláthatatlan hegység, „mindkét vidék üzenete azonos: a gyermeket olyan helyre tették ki, ahonnan lehetetlen volt megmenekülni.” (Bremmer, 2004: 124) Ödipusznak mégis sikerült. A ládát partra mosta a víz és a csecsemőt megtalálták. Két változatot ismerünk, melyek ezt a mintát követik: Hippodermia, Pelopsz felesége vagy Korinthosz királynője menti meg Ödipuszt. Az előbbi változatban Krüszipposz szülei saját gyerekükként nevelik fel a talált csecsemőt, és később Ödipusz testvérét megbosszulva öli meg Laioszt, és annak temetésén létesít szexuális kapcsolatot saját szülőanyjával. Az utóbbi variánsban Polübosz felesége épp a mosónők munkáját ellenőrzi (esetleg ő is mos), mikor partra mossa a ládát a víz. A királyné a csecsemőt egy bokorba viszi, és a mosónők előtt színlelve, úgy tesz, mintha ő szülné meg a gyereket (férjének azonban elmondja az igazat). Polübosz nejét többféleképpen is nevezik a különböző variánsokban: Periboiaként, Medúszaként, Antiokhiszként, sőt Meropéként is említik. „Nyilvánvaló, hogy a női nevek megváltoztatása a költő egyik módszere volt arra, hogy egy történetet új köntösbe öltöztessen.” (Bremmer, 2004: 125)

Ödipusz tehát megmenekült, s mostohaszülei szeretettel felnevelték, anélkül, hogy a gyerek tudott volna eredeti származásáról. „Az ifjúnak nagy híre lett messze földön, mert mindenütt első volt a férfias mulatságokban és játékokban, és a vadászatról senki sem tért vissza vadakkal jobban megterhelve, mint ő.” (Cox, 1911: 352) Talán sikeressége láttán táplált irigységből, a legyőzöttség okozta bosszúvágyból vagy a bor mámorító hatása folytán, valaki kikotyogja, hogy Ödipusz nem vérszerinti gyereke a királyi házaspárnak (más változatban kigúnyolják, mert nem hasonlít sem apjára, sem anyjára). Az ifjú herceg gyanakodni kezd, nem hagyják nyugodni a hallottak, s annak ellenére, hogy szülei minden vádat cáfolnak, Ödipusz képtelen legyűrni a bizonytalanságot. Elkeseredésében az istenekhez fordul segítségért, a delphoi jósdában pedig szörnyű jóslatot kap: apja gyilkosa, anyja szeretője lesz.

Egyes változatokban az istenek vagy azok papnője utasítja, hogy ne térjen vissza Korinthoszba, sőt, kikergetik a szent épületből, más variánsokban ő maga dönt úgy, hogy minél távolabb akar kerülni szüleitől, hogy elkerülje a jóslat beteljesülését. A múltjáról tehát nem kap információt, kérdésére nem érkezik válasz, csak jövőjét tudatják vele az örökéletű istenek.

Ödipusz Thébai fele veszi útját, és nemsokára egy útkereszteződésben konfliktusba keveredik Laiosz királlyal. „Itt kellett az apának és a fiúnak találkoznia, anélkül hogy fölismernék egymást (…) akiknek kerülniük kellett volna egymást, s meg is tettek mindent, hogy a találkozástól óvakodjanak.” (Kerényi, 1997: 211) Laiosz variánsonként különböző okokból indult el éppen Delphoi felé: azt szeretné megkérdezni az istenektől, hogy érvényes-e még a jóslat, a „kitett” gyerek sorsáról akar érdeklődni, vagy a városát terror alatt tartó Szphinx legyőzéséhez szeretne kérni segítséget (ez utóbbi a legelterjedtebb). A két férfi egyetlen változatban sem ismeri fel egymást, a vita kiváltó oka, lefolyása és a használt eszközök, fegyverek azonban különböznek.

Ödipuszt felszólítják, hogy engedjen utat a lovas fogatnak, de az ifjút sérti a parancsoló hangnem, ezért megmakacsolja magát. A kocsis, Laiosz utasítására továbbhajt, s a lovak meglökik Ödipuszt, vagy rátaposnak a lábára (esetleg a kocsikerék sebesíti meg). Más változatban ostorral csapnak rá, majd megüti a kocsis. A sértett fél dühében gyilkol: kardot, lándzsát, dárdát ragad, vagy csak puszta kézzel veri agyon támadóit. Laiosz buzogánnyal, más változatban „szöges végű, villa alakú botjával” (i.m., 212) próbál védekezni, hiába. Ödipusz mindenkivel végez, apját esetleg még a lovak után is köti, hagyva, hogy azok a halálba vonszolják. Csak egyetlen egy szolga menekül meg a tragikus ütközetből. Egy, a leírtaktól nagyban különböző változatban, Ödipusz lovat lopni megy Thébaiba, útközben megöli Laioszt, és megerőszakolja az ütközetkor jelen lévő Iokasztét, így szerzi meg a trónt és a királynő kezét. Iokaszté azonban bánatában öngyilkos lesz, és Ödipusznak második feleségétől (Euryganeia vagy Astymedusa) születnek gyerekei. Ez a mítoszvariáns azonban kevésbé ismert.

A gyilkos tehát, dolga végeztével, tovább halad Thébai felé, és kisvártatva útjába kerül a Szphinx, a „fojtogató” (i.m., 213), „arca és felső teste asszonyi, a törzse oroszlántörzs volt; sas-szárnyai és griffmadár karmai voltak. Acélfarka pedig mintha sárkányfarok lett volna.” (Mitru, 1983: 231) Más változatban Ödipusz az út mentén síró nőkkel és gyerekekkel találkozik, akik a Szphinx pusztító jelenlétére panaszkodnak: „megmérgezte leheletével az ég tiszta levegőjét és halált hozó dögvésszel töltötte be az emberek lakásait.” (Cox, 1911: 355). Arra kérik az idegent, hogy szabadítsa meg őket a szörnyetegtől, aki a Phikión-hegyen tanyázik. Egyes variánsokban a torz lénnyel meg kellett küzdeni, a népszerűbb változatok azonban rejtvényt említnek: a Szphinx a múzsáktól tanulta furfangos kérdését, amit az arra járóknak tett fel, és ha nem kapta meg a helyes választ, könyörtelenül meggyilkolta (megfojtotta és megette) áldozatát.

A szörnylény jelenlétének okára többféle magyarázatot is olvashatunk: Héra küldte Thébába, mert a város nem tett semmit Laiosz homoszexuális kapcsolata ellen, vagy Dionysos bosszújának eszköze volt, mert a város lakói nem tisztelték kellőképpen az istenséget. A thébaiak minden nap összegyűltek, hogy megfejtsék a Szphinx rejtvényét, s mivel nem jártak sikerrel, a szörny minden nap magához ragadott egy fiatal fiút. Éppen ezért Kreón vagy az öregek tanácsa úgy döntött, hogy aki megszabadítja őket a Szphinxtől, az elnyeri a trónt és a megözvegyült királynő kezét.  
Ödipusz szerencsét próbált, és a Thébait rettegésben tartó szörnyeteg neki is feltette a megválaszolatlanul maradt kérdést:

„Van egy kétlábú a földön és egy négylábú, ugyanazzal a szóval nevezett, és háromlábú is. Minden élőlény közül, ami a földön, a levegőben és a tengerben mozog, egyedül ő változtatja alakját. Akkor halad a leglassabban, amikor a legtöbb lábán jár.” (Kerényi, 1997: 213)

És a Szphinx meglepetésére, döbbenetére helyes válasz érkezik Ödipusztól a megfejthetetlennek tartott rejtvényre:
„Az emberre gondoltál! – kiáltott föl –, aki, míg a földön mászik ide-oda, alighogy megszületett, először négylábú, amikor pedig öreg lesz és háta meggörnyed az aggkor terhe alatt, s harmadik láb gyanánt botot használ, háromlábú is!” (i.m., 213)

A rettegett szörny öngyilkos lesz (leveti magát a szikláról vagy megpukkad mérgében), a jóslat pedig végleg beteljesedik: Ödipusz feleségül veszi saját szülőanyját, és négy gyereket nemz neki, név szerint: Antigonét, Iszménét, Polüneikészt és Eteoklészt. „Így lett Oidipus bölccsé, s egyúttal a világ legbalgább királyává.” (i.m., 214) Élete látszólag irigylésre méltóan tökéletes, mígnem egyszer pestisjárvány tör ki Thébai városában. Kreón hozza a jóslatot Delphoiból: Laiosz gyilkosát kell megbüntetni, hogy véget érjen a dögvész. Ödipusz elszánt nyomozásba kezd, és egy ponton Teiresziászt, a vak jóst hívatja, hogy emberfeletti képességével segítse őt a nyomozásban. Ő azonban vonakodik felfedni az igazságot, emiatt összeszólalkoznak, s végül Teiresziász könyörtelenül kijelenti, hogy Ödipusz a gyilkos, és saját anyjával alszik egy ágyban.

Egy másik változatban a jós maga kér kihallgatást Ödipusztól, és elmondja neki, hogy ha egy sárkányfogból kinőtt ember, vagy annak leszármazottja (utalás Thébai alapítására) feláldozza magát, a járvány megszűnik. Iokaszté apja, Menoikeusz, hajlandó vállalni a hősi szerepet: öngyilkos lesz. Teiresziász azonban csak ez után fedi fel a teljes igazságot: az istenek valójában Ödipusz áldozatát kívánták, mert ő ölte meg apját, és vette feleségül anyját.

A király mindezek után (bármelyik variánst folytatjuk) már nem csak Laiosz gyilkosát keresi, hanem saját származásának titkára is fényt akar deríteni. Végül, a csecsemőkori megmenekülésében fontos szerepet játszó két pásztor segítségével fény derül a teljes igazságra (olvashatunk olyan változatról, amelyben a korinthoszi pásztor nem jelenik meg, csak egy levél érkezik Ödipusz nevelőanyjától, melyben tudosít Polübosz haláláról, és leírja, hogyan került hozzá a csecsemő Ödipusz). Iokaszté öngyilkos lesz, a palotában felakasztja magát (egy másik variánsban csak fiai, Eteoklész és Polüneikész holtteste fölött vet véget életének), Ödipusz pedig kiszúrja vagy kitépi saját szemeit. Ugyanakkor az is felmerül, hogy apja, Laiosz fegyvertársai bosszulják meg úgy a király halálát, hogy kivájják gyilkosának mindkét szemét.

A szerencsétlenül járt férfi további sorsáról is ellentmondásos történetek keletkeztek. Robert Graves A görög mítoszok (2001) című könyvében arról olvashatunk, hogy Ödipusz, annak ellenére, hogy úgy érezte anyja-felesége halála az ő lelkén szárad, király maradt, és később egy harcban esett el. Kerényi ugyanakkor arról tesz említést, hogy a megvakult férfit saját palotájában, Kreón vagy fiai, fogvatartották. Ödipusz kérése ellenére királyi edényt tesznek eléje, a kiszolgáltatott gyilkos megátkozza őket. Később nem a lapockát szolgálják fel neki, ahogy azt királynak illik, hanem a combcsontot. Újabb átok száll a fejükre, Ödipusz viszont bebörtönzése gyötrelmei között hamarosan meghal.

A legismertebb változatban azonban száműzik az önnön kezei által megvakított királyt, aki lánya, Antigoné támogatásával, hosszú vándorlásba kezd. Néhány év múlva, öregen, fáradtan és büntetését letöltve, tiszta, nyugodt lélekkel érkezik meg Kolónosz közelébe, az Eumenidák (bosszú istennői) szent ligetébe, ahol egy jóslat szerint végső nyugalomra lel. A város lakói távozásra szólítják fel, de Ödipusz Thészeuszt, uralkodójukat hívatja, és közli vele, hogy halála szerencsét fog hozni a városra. Kreón és Polüneikész rossz szándékkal érkeznek Thébai haldokló száműzöttjéhez, de Ödipusz mindkettejük kérését visszautasítja, s végül Thészeusz védelme alatt elbúcsúzik szeretett lányaitól. „Jelek támadtak fent az égen és alant a földön, azt mutatván, hogy Oidipus végórája közel van.” (Cox, 1911: 364) A megdicsőült aggastyán halálát csakis Kolónosz uralkodója látta.

Egyértelmű tehát, hogy a szerzői képzelet szorgalmasan alakította, formálta Ödipusz történetét. A mítosz szájról szájra terjedt, és mindenki, mondhatnánk ízlése szerint, tett hozzá vagy vett el belőle. A lényege azonban nem változott, nem változhatott meg, amint azt látni fogjuk a későbbiekben.


II.1. Mítosz és dráma kapcsolata

Jóllehet a mítosz variánsainak részletes bemutatása segítségével már teljes képet kaptunk Ödipusz történetéről, mégis, az ismétlés kockázatát vállalva, fontosnak tartjuk, hogy összefoglaljuk, mely mozzanatok, események foglaltattak bele Szophoklész drámájába. A továbbiakban tehát röviden bemutatjuk, mit hagyott ki a költő, és mit használt fel a mítoszból tragédiája megírásakor.

A dráma kezdetén Thébai népe kétségbeesésében Ödipusz királyhoz fohászkodik segítségért, abban a reményben, hogy a király – akárcsak korábban a Szfinx garázdálkodásait – képes lesz a pusztító dögvészt, a pestist is elhárítani. Az uralkodót nem éri váratlanul, hogy a város lakosai tőle várnak megoldást, megtudjuk, hogy már korábban intézkedett:

„Nem is álomból ébreszt engem hangotok,
mert tudjátok meg, már sok könnyet sírtam én,
sok útat róttam gondok útvesztői közt.
S mit jól keresve, leltem, az egyetlen írt
nem mulasztván, Menoikeus fiát, Kreont,
Phoebus pythói jóshelyére küldtem el,
sógoromat, megtudakolni, mit tegyünk?”
(Szophoklész, 1995: 9)
Kisvártatva meg is érkezik a „küldönc” a jóslattal: Laiosz király gyilkosát kell megkeresni és megbüntetni ahhoz, hogy a pestis pusztításától megszabaduljon a város. Ödipusz lelkes nyomozásba kezd: megátkozza a bűnöst, felszólítja népét, hogy bármilyen információ elhallgatása súlyos büntetést von maga után, és Teiresziász, a vak jós segítségét kéri a talány megfejtéséhez. A múlt s jövő rejtelmeit ismerő jós azonban vonakodik az igazság felfedésétől:
„Eressz haza! Könnyebben fogod
hordani sorsod, s én is enyémet, hogyha szót fogadsz.”
(i.m., 18)

– mondja, és igyekszik kihátrálni a kellemetlen helyzetből. Sikertelenül. Ödipusz hajthatatlan, a jóst pedig feldühíti királya makacssága, önfejűsége. Könyörtelenül ráolvassa bűneit, felfedi a teljes valóságot Ödipusz bűnös tetteiről.

A király őszinte meggyőződéssel tagadja a jós képtelennek érzett vádjait, dühe mérhetetlen, és arra gyanakszik, hogy sógora összeesküvést szervezett ellene, hogy letaszítsa őt a trónról. Kreón tiltakozik, s mivel a kar és Iokaszté, Ödipusz felesége is a megvádolt férfi védelmére kel, a király kénytelen-kelletlen enged akaratuknak, Teiresziász jóslata azonban nem hagyja nyugodni. Iokaszté saját tapasztalataival próbálja megnyugtatni:

„Óh, emiatt, bocsásd a szélnek gondjaid!
Hallgass rám és tanuld meg, halandók között
nincs senki jós, nincs, aki rejtelmekbe lát!
És erre könnyü példát adhat pár szavam.
Mert jóslat jött valaha Láioshoz – én
nem mondom, Apollótól, csak szolgáitól -,
hogy sorsa a gyermek kezétől veszni el,
aki tőlem és tőle majd születni fog.
Lám pedig rablók ölték őt meg hír szerint,
egy hármas keresztúton, ismeretlenek;
mig a fiát, ki életével harmadik
napig sem ért el, kitette vad hegyen,
lába-csuklóit gúzsba kötve szorosan.
Így Phoebus nem váltotta be sem azt, hogy ez
megölje atyját, sem azt, ami Láiost
gyötörte, hogy saját fiától hulljon el.
Pedig hát ezt "határozták" a jóslatok.
Ne gondolj hát jósokkal, mert amit az ég
akar, hogy tudjunk, megjelenti ő maga.”
(i.m., 36)

Monológjából megismerjük a drámában feltárt történések előzményeit, melyeket hallva Ödipusz aggodalma tovább növekszik. Tisztában van vele, hogy Thébaiba érkezésekor ő is gyilkolt, a helyszín is megegyezik, ill. az a jóslat is eszébe jut, melyet Apollóntól kapott arra vonatkozóan, hogy apja gyilkosa lesz, és anyjával fog hálni, e jóslat miatt hagyta el Korinthoszt. Annak ellenére, hogy átka saját maga ellen fordulni látszik, Ödipusz a teljes igazság feltárására törekszik: hívatja a pásztort, akit Iokaszté megbízott, hogy a királyi sarjat halálra ítélve a hegyekben hagyja.

A pásztor helyett hírnök érkezik: meghalt Ödipusz apja, Polübosz. A jóslat tehát nem teljesülhet be, Ödipusz nem lehet atyja gyilkosa, viszont az anyjára vonatkozó baljóslat, miszerint vele fog hálni, tovább nyugtalanítja a királyt. A hírnöknek erre is van válasza: biztosan tudja, hogy Polübosz felesége nem vérszerinti anyja Ödipusznak, ahogy Polübosz sem a vérszerinti apja volt, ő maga vette át a csecsemő Ödipuszt Laiosz egyik pásztorától, és a korinthoszi királyi udvarba vitte. Kisvártatva megérkezik Laiosz hű szolgája is, aki rövid huzavona után igazolja a hírnök történetét. Ödipusz számára világossá válik minden: a jóslat beteljesült.
Iokaszté öngyilkos lesz, Ödipusz megvakítja magát, és fájdalmas búcsút véve lányaitól készül száműzetésbe vonulni:

„Nézzetek rám: Théba népe, itt a híres Oedipus,
ki a Nagy Talányt megoldta, leghatalmasabb király,
minden polgár írigy szemmel leste boldogságomat:
s nézzétek, mily rettentő sors hullámába hulltam én!
Senki hát halandó embert, ki e földön várja még
végső napját, ne nevezzen boldognak, míg élete
kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.”
(i.m., 68)

Láthatjuk tehát, hogy Szophoklész drámájának tulajdonképpeni cselekménye nem számottevő, a kimondott szavakon, a párbeszédeken van a hangsúly. A költő a szereplőket beszéltetve tudósít a múltbeli eseményekről, jóslatokról. Szándékok, érzések, indulatok súlya nehezedik a dráma szinte minden mondatára. Ebből, és a rendkívüli feszültségből kifolyólag, az Oidipusz király gazdag és tömör összefoglalása az Ödipuszra vonatkozó jóslat kinyilatkoztatása és beteljesülésének napvilágra kerülése közti időszaknak. 


II.2. Szereplők rendtől-rangtól függetlenül

A dráma eseményvázának ismeretében fontos, hogy a szereplőket kimerítően jellemezzük. Bár az antik drámák esetében még nem beszélhetünk kiforrott jellemekről, érzéseik, szándékaik, motivációik kimondottan érdekesek lehetnek számunkra. Ha igyekszünk megérteni tetteiket, a szavaik mögött rejtőző lényeget, közelebb kerülünk az Ödipusz király elemzésének megvalósításához. A továbbiakban azokról a szereplőkről kívánunk szélesebb, részletesebb képet adni, amelyek konkrét valójukban megjelennek, megszólalnak a műben. Bemutatjuk a nyomozáshoz, az igazsághoz fűződő viszonyukat, és leírjuk róluk mindazt, amire a későbbiekben nem lesz módunk, lehetőségünk. Tesszük mindezt úgy, hogy Ödipuszt kihagyjuk a felsorolásból, azzal indokolva döntésünket, hogy dolgozatunk további fejezeteiben, a főszereplő cselekedeteire és azok értelmezésére, helyzetének, viszonyainak, érdekeinek és tulajdonságainak elemzésére fogunk koncentrálni.


II.2.1. A Kar 

Tisztában vagyunk vele, hogy a Kar nem egy személy, mégis úgy véljük, tagjai egy személyként gondolkodnak és nyilvánítanak véleményt. Ebből kifolyólag nem maradhat ki a szereplők sorából, annál is inkább, mert hangja a dráma elejétől végéig dominál, kötelessége, hogy „szavai csillagrendszerével benépesítse a tragédia egét, majd a fohásza pátoszával hajnali fényt emeljen a látóhatárra.” (Gyárfás, 1978: 50) Méltóságteljesen tud kérni, könyörögni, félelmében is magasztos.

A Kar tiszteli az isteneket: „az igazság a jóslatban van.” (Horváth, 2005: 90) Tagjainak érdeke megkérdőjelezhetetlen: a thébai öregek azt szeretnék, ha a pestis pusztítása véget érne, mégis, hűséges alattvalókként, a feltétlen tekintélynek elfogadott Ödipusz pártfogóiként lépnek fel. Végig kitartanak a király mellett, és még a legvégső pillanatban is reménykednek a csodában: fény derül Ödipusz ártatlanságára. Egyszerűség, tisztaság, romlatlanság tükröződik szavaikban, empatikusak és készségesek. Már-már azt mondhatnánk, hogy gyermeki ártatlanságot, naivitást képviselnek.


II.2.2. Teiresziász

„Neve szerint a jelek, a teirea magyarázója volt.” (Ruszt, 2002: 72) Jelentősége kiemelkedő Szophoklész tragédiájában. Ő az egyetlen szereplő, aki – az istenek jóvoltából – kezdetektől fogva tudatában van az igazságnak. Teiresziász „a múlt és jövő összekötője, a jelen ismerője, aki a transzcendens erők és az emberi valóság között közvetít.” (Agárdiné, 2000: 185)
Fiatalkori megvakításáról két teljesen eltérő történet is született. Az egyik szerint azért kellett elveszítenie a szeme világát, mert látta Athénét meztelenül, de anyja könyörgésére jósképességgel ruházták fel. A másik változatban Teiresziász egy kígyópár szeretkezésének lesz szemtanúja, megöli a nőstény kígyót, s tüstént nővé változik. Hosszú idő múlva ismét lát két szeretkező kígyót, most a hímet öli meg, s így visszaváltozik férfivá. E kalandja következtében ő lesz az egyetlen, aki össze tudja hasonlítani, hogy mit érez a nő és mit a férfi a szexuális aktus mámorában. Tapasztalataiból levont következtetését megosztja az épp hasonló témában vitatkozó Hérával és Zeusszal, kijelenti: a nő tízszer nagyobb gyönyört él át a szeretkezés következtében, mint a férfi. Héra dühében megvakítja Teiresziászt, Zeusz azonban jóssá teszi.

Szophoklész drámáját olvasva azonban mégsem érezzük úgy, hogy a vak jós különösebb felelősséget érezne emberfeletti képessége kapcsán. Ödipusz buzdítása, fenyegetése ellenére sem szívesen beszél tisztán. Nem akarja felfedni az igazságot, mert az istenek úgy rendelték, hogy azt minden erőfeszítésével, szenvedésével, bizonytalanságával és nehézségével Ödipusznak kell megfejtenie, meg- és átélnie. Végül dühe és hirtelen haragja mondatja ki Teiresziásszal az őszinte szavakat, s ez a kifakadás rendkívül fontos mozzanata lesz a drámának: a király gyanakodni kezd. Jelenléte elengedhetetlen a nyomozás folyamatában, nélküle Ödipusz nem lenne képes rájönni a tragikus igazságra.

„Teiresziasz személyében a tragédia félreérthetetlenné teszi: mindenek kulcsa a jóslat.” (Horváth, 2005: 90) A vak jövendőlátó pozíciója rendkívül különleges: isten és ember között helyezkedik el. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, nem érezzük úgy, hogy különösebben szimpatikus lenne számunkra. Az empátia hiánya felszítja az ellenszenv érzését.


II.2.3. Kreón  

 Iokaszté testvéréről, Ödipusz sógoráról, mint oly sok minden másról, eltérően vélekednek a kritikusok. Pozitív véleményt a királyi udvar e tagjáról viszont aligha olvashatunk. Falus Róbert (1954), elismert magyar filológus, kritikus szerint Szophoklész drámájának a végén, Kreón személyében, a középszerűség győzedelmeskedik. Az újdonsült király sem rendkívül rossz, sem rendkívül jó tulajdonságokkal nem rendelkezik, átlagosan emberi, tulajdonságai nem teszik kiemelkedő szereplővé. „Nem lehet az ő szavaiban istensértést vagy gonosz szándékot felfedezni – de hősi vonást sem.” (i.m., 83) Szabó Árpád (1985), a klasszika-filológia jeles képviselőjeként, az előbbihez hasonló álláspontot foglal el, mikor Kreón viselkedésére, Falus Róberttel egyetértésben, a középszerű jelzőt használja. Véleménye szerint a királynő fivérének viselkedésében nem találunk kiemelkedő hibát, bűnt, rossz cselekedet; magatartása csupán eszköz a szerző kezében. „Kreón kifogástalan középszerűsége megint csak arra jó, hogy még inkább kidomborítsa Oidipusz tragikus nagyságát.” (i.m., 188)

Karsai György (2011) értelmezésében azonban egy jóval negatívabb Kreón-képpel szembesülünk. Úgy láthatjuk, hogy a dráma végén, a fokozhatatlannak tűnő borzalmak után, csak egy jó, békét, nyugalmat ígérő király jöhet, és jön is: Kreón. Fontos szempont az a gyorsaság, ami a hatalomváltást jellemzi: alighogy Ödipusz megvakítja magát, az újdonsült király már érkezik is, teljes pompában, impozáns kísérettel. Felmerül a kérdés, hogy hogyan lehetséges ez, honnan jön, és miért ilyen különösen jól informált? A dráma során többször is megfigyelhető, hogy Kreón a színen kívülről váratlanul bukkan elő, mégis mindent tud, tisztában van a lezajlott, vagy éppen zajló eseményekkel. Mindezt értelmezhetjük szerzői döntésként, természetes adottságként is, de Karsai egy másik magyarázattal szolgál.

A királyváltás azonnali, Kreón rögtön színre lép, nincs köztes időszak, amikor Thébai uralkodó nélkül marad. Ez a tény eredményezi a kérdést: vajon ki volt a király Laiosz és Ödipusz uralma között? Természetesen arra következtethetünk, hogy Kreón, viszont ő erről az időszakról feltűnően nem beszél, pedig érdekes lenne tudni, hogy milyen érzésekkel adta át akkor a trónt az idegennek, akit érdemesebbnek találtak a vezetésre. A végkifejletben ugyanakkor arról sem esik szó, ami a dráma elején még oly lényeges: véget ért-e a dögvész pusztítása. Azért is különös, hogy nem beszélnek a nyomozást elindító pestisről, mert a mostanihoz hasonlóan a Szphinxtől való megszabadulás is fontos momentum, vészhelyzet és felvirágzás közti határvonal, ünnepi pillanat, amiről gyakran említést tesznek a dráma során, tehát a dögvész elhárítása is nagy jelentőséggel kellene, hogy bírjon.

Mindemellett a másik fő problémára sem születik megoldás. „A gyilkost száműzni kell, vérrel kell lemosni a kiontott vért (i.m., 70) – hangzott az átok a tragédia elején, ami viszont a befejezésben nem következik be, a száműzetés nem történik meg „a dráma jelenében, a szövegből ellenőrizhetően” (i.m.) A probléma nem oldódik meg, a döntés a jövőben várat magára. A két főmotívum tehát, Laiosz gyilkosának felkutatása és a dögvész „nem tárgya az exodoszt lezáró Oidipusz-Kreón-jelenetnek.” (i.m.) De ha nem erről, akkor miről szól a párbeszédük, mit akar valójában Kreón Ödipusztól?

Semmiképp sem akar gúnyolódni, kárörvendeni, szemrehányást tenni. „Kreón józansága, megfontoltsága példamutató lehet mindenki – talán nem utolsó sorban éppen a megszólított Oidipusz! – számára.” (i.m., 71) Amit a balga-bölcs király megtesz Teiresziásszal, azt Kreón nem teszi meg Ödipusszal, viselkedését tehát maximálisan pozitívként is jellemezhetnénk, viszont ez a jelenet teljesen másképp is értelmezhető. Kreón, két mondat után, látványosan elfordul a vak, szerencsétlen férfitól, és vele együtt lakhelyét is lefokozza. Az új király szerint Ödipusz maga a bűn, az istenkáromlás megtestesítője, a nép szeme elől a palotába kell vinni. A magyar fordításban valóban palotát olvashatunk, de Kreón itt a görög „oikon” szót egyes számban használja, ami így házat jelent, tehát „a verbális térben (is) megfosztja eddigi funkciójától Oidipuszt, s eddigi otthonát, a királyi palotát lefokozza: Oidipusz számára eddigi otthona immár nem palota többé.” (i.m., 73) Ödipusz száműzetésbe akar menni, Kreón azonban nem engedi – ezáltal kegyesnek tűnhet, megmenti a szerencsétlenül járt férfit a biztos haláltól. Valójában azonban az új király a Nap fényétől fosztja meg a régit, ami az élettől való megfosztást jelenti: képi szinten Ödipusz halálra ítéltetik. „Sem látni, sem látva lenni: mi más ez, mint a világból való kizárás? Egymásra következik öngyilkosság és gyilkosság – az egyik Oidipusz, a másik Kreón műve.” (i.m., 74)

Különös ugyanakkor, hogy az újdonsült király ismét az istenekhez akar fordulni tanácsért, aminek semmi értelme, hisz azok már egyértelműen kinyilatkoztatták ítéletüket Laiosz gyilkosára vonatkozóan. Másrészt, Ödipusz kérései is meglepőek, illetve meglepő fogadtatásban részesülnek. A balga-bölcs kéri Kreóntól, hogy az illően temettesse el Iokasztét, a fiúkkal, Polüneikésszel és Eteoklésszel ne törődjön, a lányokról, Iszménéről és Antigonéról viszont gondoskodjon, vigyázzon rájuk. Mindezek azonban fölösleges szócséplésnek tűnnek, hisz alapvető, teljesen normális, egyértelmű kellene, hogy legyen, hogy az új király megteszi a felsoroltakat. Tehát csupa olyan kérés hangzik el, ami látszólag fölösleges, viszont, különös módon, egyikre sem érkezik válasz… Ödipusz minél messzebbre szeretne kerülni a tragikus események színhelyéről, de ez sem adatik meg neki. A gondoskodásnak, jócselekedetnek tűnő tett, a régi király Thébaiban való marasztalása, csak szenvedést okoz a szerencsétlenül járt férfinak.

Kreón bosszút áll, „életfogytiglan börtönbe zárja Oidipuszt: bezárja múltja börtönébe; arra kényszeríti, hogy élete, múltja minden bűnének tanúját és helyszínét folyamatosan ott érezze maga körül.” (i.m., 79) Az új király, Karsai György szerint tehát, nem jóságos, gondoskodó, önkontrollal rendelkező férfi, hanem hataloméhes és azt megszerző, bosszúálló, uralkodásra alkalmatlan egyén.   


II.2.4. Iokaszté

Az anyából lett feleség a görög mondavilág egyik leghíresebb királynéja. A tragikus vétség, amit elkövet, tagadhatatlanul emlékezetessé teszi, de jellemvonásai, a Szophoklész drámában betöltött fontos, aktív szerepe szintén hozzájárul ahhoz, hogy kiemelkedjen az ógörög drámák női szereplői közül. Iokaszté tekintélyes, férje és a város polgárai előtt megbecsült asszony.” (Simon, 1996: 175) Nem hisz a jóslatokban, és sok tekintetben Ödipusz ellentéte. A királyné az igazság helyett a titok őrzését, ezzel az életet választaná, a borzalmas valóság ellenére is fontosabb számára az életben maradás, a család, a szerelem, a mindennapok örömei. Érzelmi befolyásoltsága ellenére „bölcs, józan, megfontolt asszony, férjére racionális érvekkel próbál hatni.” (i.m.) A király mégis a valóság feltárását választja, Iokaszté pedig nem azért lesz öngyilkos, mert nem tud együtt élni a szörnyű titokkal, hanem azért, mert Ödipusz nem hagy fel a nyomozással, s így később mindenki számára világossá válik házasságuk vérfertőző volta.

Ugyanakkor, a király és a királyné különböző hozzáállást tanúsít a Fortunához, a véletlenekhez kapcsolódó esetekben is. Iokaszté nagy szerepet tulajdonít a kiszámíthatatlan dolgoknak, „szerinte az élet tervezhetetlen, a sors előre nem tudható.” (i.m., 176) A szerző viszont azt sugallja, főképp a dráma végső jelenetével, hogy Iokaszté téved, amikor nem látja be: a történések az istenek által megtervezetten zajlanak. Vele ellentétben Ödipusz saját magában, tudásában, akaraterejében hisz. Ennek ellenére ellentmondásokba ütközik a jóslattal kapcsolatban. Egyrészt hisz Apollónnak, „hiszen rémült borzadállyal igyekszik menekülni előle, másrészt épp e tette azt jelzi, hogy úgy véli, van módja menekülni, ha elkerüli Korinthost, ha úgy szervezi életét, hogy jóslatának gyalázata ne teljesedhessék be.” (i.m., 177) Alakítani akarja saját sorsát, de kudarcot vall. A titokra való fényderüléskor sem hajlandó, nem képes elfogadni, hogy mindvégig egy felsőbb hatalom kezében volt. Saját szemének kiszúrása is olyan cselekedet, mely azt hivatott bizonygatni, hogy Ödipusz saját akaratából cselekszik. Tehát a király hozzáállása is helytelennek bizonyul, de „Oedipus tragédiája egyben Iokaszté tragédiája is.” (Dánél, 2001)   Bár a királyné másképp áll a történésekhez mint férje, mindketten elbuknak, kudarcot vallanak, s Iokaszté az öngyilkosságba menekül.

A királynő haláláról hírnökbeszédből szerzünk tudomást. Szophoklész szokatlanul fontos szerepet biztosít a hír hozójának, és ez a pásztorok esetében is megfigyelhető, amire később részletesen is kitérek. „Iokaszté (…) annak a szörnyű igazságnak a felismerésével ment be a palotába, hogy Oidipusz az ő fia, egyúttal férje és gyermekeinek apja is.” (Karsai, 2010: 77) A korinthoszi hírnök néma hallgatása során jön rá erre, tehát ő is hamarabb tudja az igazat, a pásztorhoz és Teiresziászhoz hasonlóan, mint a király. „Ha szigorúan a tényekre koncentrálunk, a cselekmény további alakulását ez a Hírnök-beszéd nem fogja meghatározó módon befolyásolni” (i.m., 81), mégis különös, hogy milyen módon szerzünk tudomást a palotában történtekről.


A hírnök hosszú bevezető után tér rá csak a lényegre: Iokaszté meghalt. A hogyanokat és mikénteket csak később, röviden részletezi, annál hosszabban beszél viszont Ödipusz őrjöngéséről, gyászáról, önmegvakításáról. Mindez annak tudható be, hogy bár a halált tartja a legfontosabb közlendőnek, nincsenek szemtanúi, információi róla, a király viselkedéséről viszont igen. A történéseket mesélő hírnök látta, hogy Iokaszté bement szobájába, és magára zárta annak ajtaját. A bent történteket már csak hallotta a hírhozó, a királynő kiabálása, sírása egyértelműen eljutott hozzá, azt viszont semmiképp sem láthatta, hogy mit tett Iokaszté. Ennek ellenére a hírnök igyekszik azt a benyomást kelteni, hogy pontos információi vannak, és Ödipusz megérkezését használja fel, hogy egy újonnan kialakult helyzetről beszéljen, amiről szemtanúként nyilatkozhat. A görög drámákban egyedülálló módon nem idézi szó szerint a király szavait, arra hivatkozva, hogy káromkodása nem teszi ezt lehetővé, azt viszont elmeséli, hogy Ödipusz őrjöngései közepette kardot követel. Találgathatjuk, hogy milyen szándék rejtőzött a király kérése mögött, de annyi bizonyos, hogy nem történik semmi, követelésének nem tesznek eleget, s Ödipusz elkeseredésében Iokaszté szobájába ront be. Ekkor láthatja a hírnök újra Iokasztét, immár halottan: a királyné egy kötélen lóg. Tehát a lényeg, amit a hírnök pont nem tud: hogyan halt meg Iokaszté, milyen kötéllel, hova akasztotta fel magát? Nincsenek információi az öngyilkosság végrehajtásának aktusáról, ehelyett Ödipusz öncsonkítását írja le naturalisztikusan, elborzasztó részletességgel, s ez után sem a Kar, sem a hírnök, sem Kreón nem tesz említést Iokasztéról, csak Ödipusz hozza szóba a halott királynőt a dráma végén két sor erejéig. (vö. i.m., 82-92)

  Ödipusz a királyné ruhájának arany kapcsaival szúrja ki saját szemét, tehát „önmegvakításának eszköze ugyanúgy Iokaszténak »köszönhető«, mint élete első sebesülése, bokájának átfúrása, szíjjal való összekötözése. A két sérülésben az is közös, hogy ugyan egyik sem halálos, ám maradandó károsodást okoznak, egész életre megjelölik viselőjüket.” (i.m., 93) Ebből is látható, hogy milyen tagadhatatlanul és rendkívül fontos szerepet kap Iokaszté, Thébai királynője fia-férje életének alakításában.


II.2.5. Hírnöki és pásztori szerepkör

„A határátlépés egyik legizgalmasabb formája a hagyományosnak tudott színpadi szerepkörök megszabta keretek figyelmen kívül hagyása.” (Karsai, 2012: 85) Ennek alkalmazása tragikus vagy komikus helyzeteket teremthet, tehát rendkívül fontos eleme a színpadi hatásnak. Legelterjedtebb formája az álöltözetes szerepjáték (pl. a király koldusnak öltözik), de bonyolultabb változataival is találkozhatunk, „amikor valaki mindvégig megőrzi ugyan származásáról vagy foglalkozásáról valló külsejét (öltözékét, nevét), ám tettei és szavai a cselekmény során leleplezik valódi kilétét.” (i.m.)

Szophoklész drámájában, ahogy azt már az előbbiekben is érintettük, hasonlóval találkozhatunk, hisz a hírnökök, pásztorból lett hírhozók egyedülállóan fontos szerepet kapnak a cselekmény lezajlásában, az igazságra való fényderülésben. Jelen esetben két különböző hozzáállást, magatartást tanúsító férfiról szükséges beszélnünk. A csecsemő korában Ödipuszt megmentő, a királyi parancsnak nem engedelmeskedő pásztor, Teiresziászhoz hasonlóan, nem akar vallani, fél. Félelme pedig nem is alaptalan, hiszen megszegte az uralkodó követelését, nem ölte meg az átok sújtotta kisgyereket, illetve nem mondta el a teljes igazságot, hazudott Laiosz meggyilkolásának körülményeiről. A pásztor retteg, hogy kiderülnek titkai, vonakodik a vallomástételtől, de tettei és szavai alapjában véve befolyásolják a dráma cselekményszálát. Alacsony társadalmi pozíciója ellenére, hamarabb birtokában van az igazságnak, mint a királyi udvar tagjai.

Ödipusz alattvalójával ellentétben a korinthoszi hírnök „csupa készség, előzékenység a leleplezésben”. (Szabó, 1985: 173) Hirtelen, váratlanul, bemutatás nélkül bukkan fel Iokaszté könyörgését követően, mintegy isteni hírnökként, s jelenléte olyan hatást kelt, mintha „ő hozná el a biztos tudás apollóni fényét.” (Karsai, 2012: 89) Tulajdonképpen egy öregember, pásztor, akinek a nevét sem tudjuk (a görög dráma hagyományának megfelelően). Ami viszont eltér a megszokottól, hogy nem mond hírnökbeszédet, csak néhány szóban közli a hírt, és ezt követően is a színen marad, hogy a múltról, a jelenről és a jövőről is fontos információkkal szolgáljon, tehát túllépi a hírnöki szerepkört. A hozzá intézett kérdések (mit kíván? kitől érkezett?) szintén arra engednek következtetni, hogy nem tekintik őt egyszerű hírnöknek, továbbá a Iokasztéhoz intézett nem egyértelmű szavai és kitérő válaszai, utalásai arra utalnak, hogy húzza az időt, nincsenek pontos, részletes információi a korinthoszi király haláláról, esetleg szándékosan igyekszik feszültséget generálni.

A hírnöknek több alkalommal is lehetősége adódik, hogy szabályos hírnökbeszédben mondja el a történteket, ám ő egyszer sem él ezzel, nem is távozik, ahogy kellene, hanem valamire vár, egy kidolgozott terv szerint, jól megfontolt szándékkal cselekszik és kérdez, szó szerint faggatózik, mellyel egyértelműen átlépi szerepköre határait. Az ógörög drámákban a korinthoszi hírnök és Ödipusz között lezajló párbeszéd az egyetlen példa arra, hogy egy király válaszolgat egy ily alacsony társadalmi szinten lévő személy kérdéseire. „Az intenzív – látszólag érdek nélküli – odafigyelés elégnek bizonyul, hogy Oidipusz megnyíljon előtte,” (i.m., 98) s különös készséggel beszéljen a jóslat intim részleteiről. Kérdéseivel a hírnök tovább fokozza a lassan tetőfokára hágó feszültséget, míg ki nem derül érkezésének valódi oka: szándékai haszonlesőek, tud egy titkot, mely, úgy reméli, javára szolgálhat, jutalmat kaphat érte.

A korinthoszi pásztornak, mint kiderül, Ödipusz gyerekkorában és a dráma jelenében is fontos szerep jut: ő menti meg a halálra ítélt csecsemőt, és ő fedi fel az igazságot a király mostohaszüleiről. Érdek-őszinteségével azonban nem jut semmire, hisz az általa jónak vélt hír Ödipusz pusztulását eredményezi. Téved ugyan, terve nem válik be, mégis „Szophoklész egyik legkülönösebb találmánya ez a pásztor, dramaturgiai újítás, aki a kiismerhetetlen világ, tehát a megismerhetetlen valóság testet öltött alakja.” (i.m., 113)

Láthatjuk tehát, hogy az Ödipusz királyban felbukkanó, a cselekményt alakító mellékszereplők jellemzése, tetteiknek elemzése is rendkívül érdekes, és már önmagukban is figyelemreméltóan kiemelkedővé teszik Szophoklész drámáját, melyet tovább fokoznak a tragédia szerkezetére, tartalmára, műfajára vonatkozó kérdések, feltevések és a főszereplő egyedülállósága. 


II.3. Ödipusz király, a főbenjáró bűnök beteljesítője

A tragikus eseménysor tehát, mely a történet lényegéül szolgál, mindegyik variánsban föllelhető: a balga-bölcs férfi megöli apját, és gyerekeket nemz anyjának. Nem véletlen, hogy Freud Ödipuszról nevezte el az általa leírt komplexust: a mítoszhős tettei kísértetiesen idézik azokat a gyermeki érzéseket, álmokat, melyek a korábbi fejezetekben már részletesen bemutatásra kerültek. Szophoklész Ödipusz király című drámája „vágyunk és tudattalanunk legősibb fabuláját meséli el” (Foucault, 1998: 23), a kettős bűn mellett viszont több mellékesnek vélhető elem is az Ödipusz-komplexus jelenlétét erősíti a műben. Ilyenek például a vakság metaforája, a Szphinx garázdálkodása, a dögvész és a nyomozás folyamata. Ha Szophoklész Ödipusz király című drámáját Freud tézisének figyelembe vételével elemezzük, olybá tűnhet, hogy az ókori szerző ismerte és felhasználta az évszázadokkal később született pszichiáter gondolatait. Mégis, nem az elmélet, hanem az irodalmi mű születik meg elsőként.

Freud szerint a napjainkban is népszerű görög dráma kitűnő ábrázolása annak, ami az életben történik: Ödipusz nem tudja, hogy mit tesz, balsorsának beteljesülése azt mutatja, hogy minden fiú saját hibáján kívül sodródik az Ödipusz-komplexus állapotába. Élete konkrétan bemutatja azt, amire a kisgyerek titkon vagy leplezetlenül vágyik. „Oidipusz egyik bűne az anyai vérfertőzés, a másik az apagyilkosság. (…) Az apa elleni gyűlölet, az ellene irányuló halálkívánságok, nincsenek immár csupán félénken jelezve, az anya iránt való gyöngédség bevallja célját, hogy asszonyának szeretné.” (Freud, 2006: 274)

Az emberiség fejlődésének legkorábbi szakasza a matriarchátus, melynek keretében az anyajog, a női előjogok az elsődlegesek: ebben az időszakban a gyerekeket az anyjuk után tartották számon, a lányok örököltek, és ők gondoskodtak idős szüleikről is. Idővel ezt a jogi berendezkedést felváltja a patriarchátus, mely a férfiakat, az apákat részesíti előnyben, ugyanakkor megbocsájtó, kiengesztelhető isteneket biztosít az emberek számára. Ödipusz története hűen örökíti meg a két korszak közti átmenetet és annak véres nehézségeit. A matriarchátus még, a patriarchátus már létezik.

Agárdiné Malek Zsuzsanna (2000) szerint Ödipusz azzal, hogy apja helyébe lépett, megsértette a házasság tisztességének elvét, anyja feleségül vételével pedig a fennhatóságába vonta őt, ráadásul közvetetten felelős is Iokaszté haláláért, tehát ellenszegült a matriarchátus törvényeinek. Ugyanakkor, mivel saját testvéreinek lesz a nemzőapja, összezavarja a vérségi kapcsolatokat. Az apagyilkosság pedig, mint Ödipusz másik főbenjáró bűne, a patriarchátus szabályai ellen vét. Egyértelmű tehát, hogy mindkét fennálló jogrendszer legfőbb vétkeit követi el, mely akaratlansága ellenére bűnhődést von maga után. Szophoklész utolsó drámájában, az Oidipusz Kolónoszban című drámában láthatjuk, ahogy az önnön keze által megvakított, száműzött király az Eumenidák ligete fele siet, hogy a legősibb anyai jogokat képviselő istennők előtt halálával áldozatot mutasson be, ezáltal kiengesztelve őket. Végül azonban Zeusz, az apajogok képviselője szól Ödipuszhoz, s a meggyötört öreg férfi eltűnik a föld színéről. „Bűneitől való megszabadulását, a megbocsátást jelképezi fájdalomnélküli halála.” (Agárdiné, 2000: 181)

A balga-bölcs király történetének az Ödipusz-komplexus szempontjából való tárgyalása esetén nem elhanyagolható a Szfinx jelenléte és rejtvénye sem. A különös, torz lény a nőiség megtestesítője, magába foglalja a csábító, fiatal és szép lányt, a gyerekét bekebelező, elengedni nem tudó anyát és az idős, bölcs asszonyt is. Az ifjakat és Ödipuszt egyaránt az anyakomplexus vonzotta, taszította a Szphinx karmai közé. A szörnyszülött szárnyas lény találós kérdése is a születés, az élet, a halál misztériumához kötődik, amit minden anya birtokol, és egy ember sem vonhatja ki alóla magát.

A talány megfejtése és Ödipusz családalapítása után a Thébaiban pusztító dögvész is több halálos kórnál. A pestist szimbolikusan értelmezhetjük a bűnös király „betegségének”, neurotikus tünetének, a rejtett konfliktusnak a kivetüléseként. Ödipusz könnyedén együttérez népével, hisz valójában tudattalanját eleveníti fel. Hősünket élete során folyamatosan traumák érik: nem kívánt gyermek, részegen nemzik, néhány naposan elszakad anyjától, bokáját átfúrják, rájön, hogy mostohaszülők nevelték, majd elhagyja otthonát. Az apagyilkosság és az incesztus bűnének tudatosítása a végső tőrdöfés számára, melyet önnön keze általi megvakítása követ. A vakság, a sötétségben élés pedig szintén a tudattalannak a modern metaforája, mely hozzásegíti Ödipuszt az igazság megtalálásához, lezárja a traumák sorozatát, és kezdőpontként szolgál a bűnhődéshez.
Fontos aspektusa ugyanakkor a tragédiának az az álomanyag, melyből vélhetően táplálkozik, s melyet Iokaszté így fogalmaz meg Ödipuszhoz szólva:

„Te sem remegj, hogy anyád szeretője légy.
Álmaiban már sok ember szeretkezett
saját anyjával. Aki ilyet nem nagyon
vesz szívre: csak az tűri könnyen életét.”
(Szophoklész, 1995: 46)

A feleség szerint nem kell figyelembe venni az effajta álmokat, nincs bennünk semmi különös, hisz általánosak, de valójában éppen általánosságukból fakadóan figyelemre méltóak, pont annyira gyakoriak, mint az apa halálát, meggyilkolását idéző vágyak. „Az Oidipusz-monda a fantázia reakciója e két tipikus álomra” (Freud, 1996: 190), a vágyképek szorosan összefüggenek a döbbenetes és ijesztő drámai tartalommal. „Az Oidipuszban az alapul szolgáló gyermeki vágyfantázia napfényre kerül, és realizálódik, éppen úgy, mint az álomban.” (i. m., 191)

A gyanakvó király azonban nem ért egyet feleségével, nem hajlandó annyiban hagyni a dolgot, és a végsőkig nyomoz, saját magát taszítva a bűnösök sorába. „Szophoklész tragédiáját Freud úgy tekinti, mint egyre fokozódó, emelkedő, művészien késleltetett és a lélekelemzés munkájához hasonló leleplezést.” (Halász, 2008: 3) Ödipusz helyzetét a tragikus iróniával jellemezhetjük, ő „irányítja a cselekményt és ugyanakkor játssza az áldozat szerepét, (…) tragédiája, hogy annak árán ismeri meg valóban magát és ébred tényleges öntudatára, hogy minden egyebet totálisan elveszít.” (i. m., 13) A műben a múlt feltárása hasonló a freudi terápiás módszerhez: visszafele haladunk az időben, és minél messzebbre jutunk, annál tisztább a jelen. „Az attikai költő műve azt ábrázolja, hogy Oidipusz rég elkövetett tettét miként leplezi le lépésről lépésre a mesterien elodázott s egyre új jelek által felszított vizsgálat; ebből a szempontból némi hasonlatossága van a pszichoanalízis menetével.” (Freud, 2006: 270) Ödipusz és Freud is saját múltjukat vizsgálják, egyre mélyebbre ásnak, és megbotránkozható tényekhez jutnak el, melyek segítségével sikerül megismerniük önmagukat.

„Ez a tragédia alapjában véve erkölcstelen darab, felfüggeszti az ember erkölcsi felelősségét, isteni hatalmakat állít oda a bűn rendezőiként, s megmutatja az ember bűn ellen védekező erkölcsi érzéseinek tehetetlenségét.” (i. m., 271) Ennek ellenére nem kelt felháborodást az olvasóban, nézőben, sőt, nagy hatást gyakorol rá, bűvkörébe vonja. Átérezzük, hogy Ödipusz sorsa „a mi sorsunk is lehetett volna, mert születésünk előtt a jóslat ugyanazt az átkot mondotta ki ránk is.” (Freud, 1996: 189)

Amit a mítoszhős megtesz, az a fiúk gyermekkori álmainak beteljesülése. A férfi viszont már leküzdte a vágyat és az ellenszenvet, a beteljesítő személy iránt pedig irtózatot érez. A dráma leás a tudattalanjának mélyére, ahol még fellelhetőek a bűnös érzések, „mintha vissza kellene emlékeznie ama vágyaira, hogy az apját eltávolítsa s helyette ő maga vegye az anyját hitvesül, s el kellene szörnyülködnie ezek miatt.” (Freud, 2006: 271) A néző felismeri az Ödipusz-komplexust a színpadon és saját magában is, hiába küzdött ellene, most is bűnösnek érzi magát, mert tudatosítja, hogy a vágyak, bár elfojtottan, de most is ott lappangnak benne. Szophoklész és Freud tehát figyelmeztet mindannyiunkat, hogy tudatlanságban élünk, nem sejtjük az elfojtott érzések valódi erejét.  
 
 

 
III. Hamlet tragédiájának forrásai

Szophoklész művéhez hasonlóan Shakespeare Hamlet című drámáját is a mitológiához köthetjük, ugyanakkor irodalmárok szerint több mű is befolyásolta a szerző alkotói folyamatát. „A »történet« kapcsán az »eredetiség« egyáltalán nem volt követelmény” (Shakespeare, 1993: 11), s ezt mondhatni Shakespeare ki is használta, a dráma forrásaként több művet is említhetünk.

   Az izlandi mítoszban, melyből a szerző az alaptörténetet meríti, Hamlet malma a Világmindenséget képviseli. Mivel a Föld a mítosz nézőpontjából a Világmindenség középpontja, az egy olyan tengely körül forog, melynek egyik sarka a Föld középpontja, a másik pedig az égbolton található. Néhány ezer évvel ezelőtt ez az égi pont pontosan az úgynevezett sarkcsillaggal esett egybe. A Föld tengelye viszont egy pörgettyű tengelyéhez hasonlatosan maga is 26 000 éveként egy teljes kört ír le az égbolton, ezért a tengelynek lassan, de nagyon hosszú idő alatt és fejlett megfigyelési technikákkal megfigyelhetően el kell mozdulnia. A mitikus narratívában a csillagászati megfigyelések egyfajta metaforikus megjelenítésével van dolgunk. A tudományos ismeretet a mítosz történetté konvertálja, hogy a rejtjelezett ismeret továbbadását szakértelem hiányában is lehetővé tegye. S mivel az időt az archaikus ember az égi mozgásokhoz köti, az elmozdulás a világ rendjének felborulásával érzi egyenértékűnek, ami szorongással tölti el, a hanyatlás élményét, a paradicsomi harmónia elvesztésének rettenetét ülteti el benne. Ezt a mitikus élményt tükrözik Hamlet szavai:[5]

„Kizökkent az idő; - ó, kárhozat!
Hogy én születtem helyre tolni azt.”
(Shakespeare, 1995: 34)

Ugyanakkor, egy másik, skandináv monda is feltűnő hasonlóságokat mutat a drámával, melyben „a népi hős, Amlothi őrültséget színlel, hogy bosszúját beteljesíthesse. A krónikaíró Saxo Gramaticus később ezt a történetet egy dán herceghez, Amlethez kapcsolta.” (Dunton-Downer - Riding, 2004: 325) A testvérgyilkosság, a vérfertőzés és a főhős környezetéhez való viszonyulása szintén hasonlóképpen jelenik meg a drámában és a skandináv mondavilágban. Megfigyelhető azonban, hogy Shakespeare több ponton is módosított a történeten: Amleth sarat eszik, és látszólag ebből kifolyólag beszél zavarosan, a királyi udvar tagjai azonban pontosan tudják, hogy kik a gyilkosok és hogy a főhősnek bosszút kell állnia – e mozzanatok, ahogy azt a későbbiekben részletekbe menően is látni fogjuk, kimaradtak a Hamletből. „A másik lényeges különbség a bosszú végrehajtásának módja.” (Shakespeare, 1993: 11) A skandináv történetben Amleth titokban tér vissza Angliába, ahol őt halottnak hiszik, és éppen ünnepelnek. Ezt kihasználva a főhős leitatja a királyi udvar tagjait, és felgyújtja a palotát.

Az érdekes, fordulatos mondai események többeket is megihlettek. Belleforest például kisebb változtatást eszközölt a történeten: „nála Amleth anyja és nagybátyja már a királygyilkosság előtt is parázna kapcsolatban állnak.” (i.m., 12) Legtöbben mégis Thomas Kyd „Ős-Hamletjét” emlegetik, mint Shakespeare művének közvetlen forrását. Különbség a két műben, hogy Kyd alkotásában az apa áll bosszút fia haláláért, viszont nála is „jelen van a Szellem alakja, továbbá mindkettőben van egy Horatio nevű szereplő, egy megőrülő nő, megtalálható bennük a »színház a színházban« motívuma, s mindkettő vérfürdővel ér véget.” (i.m., 11) Az „Ős-Hamlet” eredeti szövege nem maradt fenn az utókor számára, számunkra, viszont keletkezett egy német változata, A megbüntetett testvérgyilkosság címmel, ebből láthatjuk, hogy mely mozzanatokat vette át, és melyeket hagyta el Shakespeare. Harold Jenkins azonban cáfolja a két mű között vélhetően létező kapcsolatot: szerinte a német alkotás a Hamlet alapján született.

A drámának más, eszmei forrásait is érdemes megemlítenünk, többek között Timothy Bright Treatise of Melancholy című művét, melyben részletes leírást olvashatunk a melankóliáról, annak tüneteiről, lefolyásáról. „A reneszánszban a melankolikus alkat a zsenialitással volt kapcsolatban” (i.m., 12) – ennek megfelelően viselkedik Hamlet is. A halál és filozófia témaköreit érintve Michel Montaigne esszéi gyakorolhattak nagy hatást Shakespeare-re, hisz azok sztoikus hozzáállásra való okítása több helyen is fellelhető a drámában. A főhős karaktere méltóképpen közvetíti Montaigne gondolatait, ugyanakkor „a halál kérdése, s az erről való filozofálás az egyik központi témája a tragédiának.” (i.m., 13)  Mindezek mellett, a démonológia szempontjából górcső alá véve a drámát, nem mehetünk el szó nélkül Lewes Laveter Az éjszaka járó szellemekről és lelkekről (Of Ghosts and Spirits Walking by Night) című műve mellett, melyben a szerző a melankóliához kapcsolja a szellemlátás jelenségét, továbbá, a Hamlettel összefüggésbe hozva, említésre méltó G. Gifford Értekezés az ördögnek a Boszorkányok és a Varázslók általi sanda praktikáiról (A Discourse of the Subtle Practices of Devils by Witches and Sorcerers) című alkotása, melyben a bűnökbe sodró túlvilági lényekről olvashatunk, s mely feltételezhetően befolyásolta Shakespeare gondolkodását. Végezetül pedig, mint személyes indíttatást, megkerülhetetlen tényt, fontos megemlítenünk, hogy a szerző fiát Hamnetnek hívták, a dráma pedig a fiú halála után keletkezett, „ennek hatására lehet a Hamlet a fiúk és az apák, a végtelen gyász és a mulandóság drámája.” (Dunton-Downer - Riding, 2004: 333)   


III.1. Öt felvonás, töprengő cselekmény

A Hamlet 1600 körül keletkezett, pontos dátum nem ismert, és Shakespeare legterjedelmesebb drámája, mely „az újkor hősét állítja színpadra, a nagy egyéniséget, aki jellemében és sorsában megjeleníti a világba vetett emberlét modern lényegét: a totális belső ellentmondást.” (Geher, 1989: 76) A dráma cselekményét megelőzően, mint arra a párbeszédekből következtetni lehet, az öreg dán király és Norvégia uralkodója, Fortinbras szabályos párbajban mértkőztek meg, Hamlet győzedelmeskedett, s ennek eredményeképpen Norvégia területének fele Dániához csatoltatott. Fortinbras meghalt, a fia pedig vissza akarja szerezni az elveszített földet. Az öreg Hamlet szintén meghalt, felesége, a királyné, Gertudis pedig frigyre lépett halott férje bátyjával, Claudiusal.

A tragédia kezdetén a helsingőri várkastély falain őrt álló férfiakkal ismerkedünk meg, akiknek, legnagyobb döbbenetükre, megjelenik az elhuny király szelleme. Az őrök mesélnek a meghökkentő jelenségről Horationak, Hamlet barátjának. Eközben az újdonsült királyi házaspár megkezdi uralkodását, Claudius követeket küld Norvégiába, hogy tárgyalások útján megfékezze a Dánia elleni támadást. Látszólag mindenki elfogadta az egykori király halála után kialakult helyzetet, az udvar engedelmeskedik az új uralkodónak, csak a dán királyfi, az ifjú Hamlet viselkedik tartózkodóan, furcsán anyjával és Claudiusal szemben egyaránt. Magányos kifakadásából értesülünk ellenérzéseiről, s tiszta képet kapunk arról, hogy mit gondol a családban kialakult helyzetről:

„Gyarlóság, asszony a neved! Csak egy
Rövid hó: még cipője sem szakadt el,
Melyben atyám testét kisérte ki,
Niobe módra könnyé válva: - s ím
(Ó, Isten! egy barom, egy oktalan
Tovább gyászolna), ím, ő, éppen ő,
Atyám öccsével egybekél, ki úgy
Sem húz atyámra, mint én Herculesre.”
(Shakespeare, 1995: 15)

– fakad ki elkeseredett dühében a dán királyfi. „Az Erzsébet-kori megítélés szerint a vérfertőző házasság kétszeresen is sérti Hamletet: nemcsak hogy nem lehet király, hanem ráadásul a nagybátyja lesz a nevelőapja.” (Dunton-Downer - Riding, 2004: 325)  Ekkor azonban értesül Horatiótól a halott király szellemének megjelenéséről, s elhatározza, hogy bármilyen következménnyel is járjon, megkísérel beszélni a túlvilági jelenéssel. Ezt követően néhány új szereplő tűnik fel a színen: Laertes, aki az udvari tanácsos, Polonius fia, elutazni készül, de előtte figyelmezteti húgát, Opheliát, hogy ne engedjen Hamlet hízelgésének, udvarlásának, semmiképp ne vegye őt komolyan, mert abból csak baja származhat. Polonius jó tanácsokkal látja el fiát, majd aggódó apaként faggatja Opheliát, s Laerteshez hasonló véleményen van Hamlet szerelméről. Figyelmezteti lányát:

„Nyiltan kimondva, én nem akarom,
Hogy többet oly olcsó perced legyen,
Hogy Hamlet úrral szót válts vagy beszélj.”
(Shakespeare, 1995: 24)

Az éjszaka folyamán a dán királyfi eleget tesz ígéretének, a halott király szelleme pedig fia előtt sem marad rejtve, sőt, arra kéri Hamletet, hogy álljon bosszút gyilkosán, az új királyon, Claudiuson. Az apját gyászoló fiúnak, mint azt láthattuk, már korábban sem tetszett anyja, Gertrud új házassága, a szellem szavait követően pedig eltökélten megfogadja, hogy eleget tesz a kívánságnak. A kísérteties éjszakát követően, s fogadalma ellenére, Hamlet nem öli meg mostohaapát, inkább tébolyodottnak tetteti magát: egyrészt, hogy titka rejtve maradhasson, másrészt, hogy időt nyerjen, s meggyőződjön arról, hogy a Szellem valóban az igazságot közölte vele.

Poloniust nem hagyja nyugodni lánya és Hamlet vélt-valós kapcsolata, s biztos benne, Claudiust is effelől igyekszik meggyőzni, hogy a királyfi az Ophelia iránt érzett szerelme miatt viselkedik furcsán, amiatt őrült meg. A király mégsem hisz teljes mértékben az udvari tanácsosnak, s ezért Hamlet két egyetemi társának, Guildenstern és Rosencrantz segítségét kéri, hogy igyekezzenek fényt deríteni az ifjú különös viselkedésének az okára. Fáradozásuk azonban sikertelen, Hamlet kiismerhetetlen, káprázatosan titokzatos, problematikus és modern, a konfliktus valójában, Ödipuszhoz hasonlóan, csak éppen tudatosan, magában a szereplőben van.

Időközben színi társulat érkezik a királyi udvarba, a dán királyfi nagy örömére. A színészek, a királyfi utasítására, olyan darabot játszanak el, mely kísértetiesen hasonlít mindarra, amit Hamlet a szellemtől tudott meg. Claudius, a darabot látva, viselkedésével elárulja bűnösségét, az előadás félbeszakad, s a király, egyre inkább tartva az ifjú jelenlététől, meggyőződve arról, hogy Hamlet furcsa viselkedésének nem szerelmi hevület az oka, Angliába akarja küldeni őt. Bár a halott király fiának lehetősége lenne rá, hogy megölje Claudiust, nem teszi meg, így elmélkedve:

„Most megtehetném, top! imádkozik.
És, most teszem meg: - akkor mennybe mén.
Így állok én bosszút? Megfontolandó.
Atyámat egy gazember megöli,
S én, ez apának egyetlen fia,
Azt a gazembert mennyországba küldöm.
Hisz ez díj, jutalom, nem bosszuállás.”
(i.m., 80)

Tehát Hamlet pillanatnyilag eláll bosszúálló szándékától, anyjával viszont heves szóváltásba kerül, melyet a hallgatózó Polonius nem tud szó nélkül hagyni, ezért rejteke homályában a dán királyfi dühének esik áldozatul. Az öreg király szelleme újra megjelenik, s arra kéri fiát, hogy kímélje anyját, Hamlet pedig engedelmeskedik neki. Getrud semmit sem észlel a jelenésből, s méginkább bizonyosnak érzi, hogy fia megőrült. Claudius másnap, a gyilkosságról tudomást szerezve, Angliába száműzi mostohafiát, egy lepecsételt levél kíséretében, melyben halált kér Hamletre:

„Hajóra küldjük. E szilaj merényt,
Fönség, ügyesség által, már nekünk kell
Palástolgatni és kimenteni.”
(i. m., 90)

A történtekről tudomást szerezve a halott Polonius fia, Laertes hazatér, s Claudiusra támad dühében. A király viszont ügyesen Hamletre hárítja a felelősséget, így a gyászoló fiú már csak a másik gyászoló fiún akar bosszút állni. Mikor megtudják, hogy a királyfi hamarosan visszatér az udvarba, szövetkeznek annak meggyilkolására. Ophelia, Polonius lánya, a történtek hatására megőrül, s mielőtt bárki bármit tehetne érte, öngyilkos lesz. A hazatérő Hamlet és Horatio az utolsó felvonás elején a temetőben távolról figyelik a sírásókat. A királyfi hosszasan elmélkedik a halálról, mígnem megrendüléssel veszi tudomásul, hogy a temetési menet Ophelia földi maradványait kíséri utolsó útjára. Sor kerül Laertes és Hamlet végső összecsapására, s míg a királyfi tisztességgel küzd, nem tudja, hogy ellenfele kardjának hegye mérgezett. Ugyanakkor, egy pohár italt is odakészítenek Hamletnek, ami szintén mérgezett, viszont ebből a küzdelem során, véletlenül, a királyné iszik. Mindkét küzdőfél halálos sebet kap, de még mielőtt meghalna, Laertes felfedi Claudius cselszövését, Hamlet pedig, utolsó tetteként, megöli apja gyilkosát, és végső akaratával Fortinbrast nevezi ki Dánia királyának. „A tudós, a költő, a rendező, a tanító, a társalgó, a prédikátor, a látnok…a vívóbajnok” (Géher, 1989: 86) meghal, s az új uralkodó utasítását követve, katonai díszpompával fogják eltemetni.

„A tragédiahős élete egyszerre követendő és elrettentő példa. Halála büntetés, baleset, kudarc; s egyszersmind teljesítmény, diadal, jutalom. Hogy élt és meghalt, mint akárki…hogy egyáltalán létezett…hogy olyan volt és lett, amilyen csak egyvalaki, csak ő lehetett: ez a legfőbb erénye és a legnagyobb bűne.” (i.m., 77)


III.2. Személyiség és sokszínűség

Való igaz, hogy ha Shakespeare drámájának elemzésére, bármilyen jellegű véleményezésére kerül sor, előbb vagy utóbb sor kerül a címszereplő tevékenységének silabizálására. Ez pedig se nem meglepő, se nem elítélendő, hisz Hamlet különös színfolt a világirodalom egén. Viszont, nem engedhetjük, hogy elmélkedésre csábító vonásaival teljesen elvonja a figyelmet a királyi udvarban körülötte sertepertélő egyének izgalmas személyiségéről. Shakespeare ugyanis a tragédia elején 20 szereplőt sorol fel, ha nem számítjuk az udvaroncok, angol követek, névtelenül megjelenő urak, úrnők, tisztek, katonák, színészek, hajósok és hírnökök hadát, akik hosszabb-rövidebb ideig felbukkannak a színpadon. Természetes, hogy mindezen szereplők közül egyesek többé, mások kevésbé jelentősek, s csak néhányuk gyakorol figyelemre méltó befolyást a főhősre és a cselekmények alakulására. Tehát az összes fel-, majd letűnő személy jellemzése úgyszólván fölösleges, Ödipusz-komplexus szempontú értelmezésüket legalábbis semmiképp sem segíti elő, viszont néhányuknál érdemes és fontos elidőznünk.


III.2.1. Claudius

Az újdonsült király, a főhős nagybátyja és egyben mostohaapja, „Hamlet mellett a reneszánsz embertípus másik alternatívája. A cselekvő, a külső ember, az ún. machiavellista hős, az erkölcs nélküli politika, a »hatalom« és az »erő«, az érzékiség, a »testiség« megtestesítője.” (Shakespeare, 1993: 16, kiemelés az eredetiben) Elkövetett bűnei ellenére nem csak és kizárólag negatív figura, uralkodóként megfelelőképpen funkcionál, törődik birodalmával, de mivel más mint Hamlet, ezért úgy is mondhatnánk, ellentétes pólusokat képviselnek a műben, „ezért is taszítják egymást.” (i.m.) A királyfi szemében Claudius nemcsak trónbitorló, de Gertrudot is jogtalanul bitorolja, ugyanakkor Hamlet kifogásolja a mulatozó viselkedést, a korai házasságot, a gyász látszólag teljes hiányát a halott király bátyjának magatartásában.

„Claudius értelmileg, teológiailag felfogja bűnének súlyát, de bánni már nem tudja, mert lelke annyira megkeményedett a bűnben.” (i.m., kiemelés az eredetiben) Ezért is képes második galád cselszövését oly mesterien, intelligensen (más kérdés, hogy milyen végkimenetellel) végrehajtani. Manipuláló, visszariasztó személyiségvonásai talpraesettséggel és briliáns elmével társulnak, ami két pólusúvá teszi a király megítélését: leírhatjuk gonoszságára, önzésére hivatkozva, vagy csodálhatjuk határozottságát, kitartását. S bukása miatt sem hibáztathatjuk, hisz olyan körülmények áldozatául esik, melyekre nem számíthatott, példának okáért nem építhette be tervébe a Szellem megjelenését.

Az újdonsült király, nem meglepő módon, azt szeretné, ha elődjéről nem beszélnének, bátyja feledésbe merülne, és így ő maga is megfeledkezhetne bűnéről. Tehát „érthető, hogy azt szeretné, hogy Hamlet minél hamarabb lépjen tovább.”[6] (Bonnet, 2010, saját fordítás: B.-B. Zs.) A mostohafiának tartott beszédei is, melyek oly precízen felépítettek, mintha Claudius előre megírta és betanulta volna őket, azt hivatottak szorgalmazni, hogy a fiú törődjön más dolgokkal, ugyanakkor nyomatékosítják, hogy a király már feldolgozta testvére halálát, és túllépett rajta. A gyilkos minden lehetséges eszközt megragad, hogy meggyőzze Hamletet, még az elcsépelt „jobb neki most, a Mennyországban van” sémát is felhasználja. Érdekes megfigyelni, hogy „Claudius alattamos, manupulatív ügyeskedései végül Polonius Hamlet keze általi halálához vezetnek”[7] (i.m., saját fordítás: B.-B. Zs.) és a dráma utolsó részében, a király pontosan az ellenkezőjét mondja a gyászoló Laertes-nek, mint korábban mostohafiának.

A gyilkosság után viszont már nincs bátorsága nyíltan megbüntetni mostohafiát, hisz az emberek szeretik Hamletet, s Claudius vélhetően fél azok haragjától. Így, a dán királyfi Angliába való száműzetésével és az ő társaságában érkező titkos levéllel igyekszik elhárítani magáról a felelősséget. Mint tudjuk, terve sikertelennek bizonyul, viszont Claudius nem adja fel, s még egyszer, utoljára Hamlet életére tör, persze nem direkt módon, hanem a bosszúszomjas Laertest manipulálva, vele szövetkezve. Beszédje rövid és célratörő: „azt akarja elhitetni Laertes-szel, hogy ha nem cselekszik, valójában nem is szereti az apját.”[8] (i.m., saját fordítás: B.-B. Zs.) A király jelen esetben is ördögien intelligensen cselekszik, hisz tisztában van vele, hogy a gyász sem tart örökké, az apja halála miatt bosszúra vágyó fiú is elcsitul idővel, haragja enyhül. „Ezért szeretné Claudius, ha Laertes olyan hamar cselekedne, amilyen hamar csak lehetséges, még érzései hevében.”[9] (i.m., saját fordítás: B.-B. Zs.) Minden szavával, mesterien és megfontoltan, arra készteti a fiút, hogy gyilkoljon, s Laertes, bár tulajdonképpen nem is ezt akarja, engedelmeskedik a király szándékának.

„Végül Claudius sikeresen véghezvitte tervét, hogy megölje Hamletet, de nem saját kezű cselekedetének, hanem tehetségének köszönhetően, mellyel saját kénye-kedve szerint képes alakítani az eseményeket.”[10] (i.m., saját fordítás: B.-B. Zs.) Ügyeskedései időlegesen sikert hoznak számára, de végül saját halálához vezetnek.


III.2.2. Gertrud

Kevés elemző, irodalmár foglalkozott Gertud személyiségének analizálásával, s ha mégis előfordul, hogy bizonyos esszék, tanulmányok Hamlet anyját elemzik, mindezt valószínűleg fia különös, incesztuózus érzéseinek függvényében teszik. Gertrud keveset beszél, nincs lehetősége megvédeni magát, kifejezni érzéseit. „S habár a királynőnek kevés szövege van, annál többet beszélnek róla a darab során, főleg fia, Hamlet. Valószínűleg Hamlet anyjára fordított figyelme eredményezte azt a nagy mennyiségű tanulmányt, mely Gertrud és fia kapcsolatát boncolgatja.”[11] (Graf, 2013: 16, saját fordítás: B.-B. Zs.)

A királynő személye körül sok a bizonytalanság: nem bizonyított, hogy tud férje meggyilkolásáról, sőt az sem, hogy korábban viszonya lett volna az öreg Hamlet bátyjával, mégis, mindezek ellenére, negatív fényben tűnik fel az olvasó, a néző előtt hitvese halála utáni, korainak vélt, házassága miatt. Az elsietett frigy azonban lehetséges, hogy inkább gyengesége, engedékenysége miatt jöhetett létre, s asszonyi naivsága készteti Gertrudot arra, hogy ne lássa benne a rosszat. Ennek ellenére valamilyen formában minden probléma forrásává válik a vidám özvegy, hisz szavai úgyszólván semmire sem szolgálnak bizonyítékkal, sem cáfolattal, ezért rá lehet hárítani az összes felelősséget. Különös, hogy valójában miért, miben is bűnös a királynő: „Gertrud nem saját tettei miatt, hanem két kulcsszereplő, Hamlet és a Szellem szavai nyomán ítéltetik bűnösnek.”[12] (i.m., saját fordítás: B.-B. Zs.) Mások, „megbízhatatlan elbeszélők” véleményformálása alapján ítéljük meg a királynőt, elhárítva a kétségbevonó közvetettség gondolatát. Ehelyett érdemes Gertrudot a meghatározó férfi szereplők és a velük kialakított kapcsolatától függetlenül, önálló individuumként elemezni, persze nem teljesen kizárva a körülötte lévő személyeket, csupán fókuszáltabban figyelve a nőben rejlő, zajló lelki folyamatokra.

 A királynő hosszú ideig tudatlannak tűnik a dráma folyamán. Felismerése, megvilágosodása, az epifánia pillanata azonban már küszöbön van, amikor fia kioktatja, de ahogy előbukkan, úgy el is oszlik a fény, hisz Hamlet a Szellemhez beszél, s anyja meggyőzi magát: fia őrült, ő maga pedig visszazuhan a tudatlanságba. Ugyanakkor, megfontolandó az a felvetés is, miszerint a királynőben valójában tudatosul helyzete, csak titkolni kívánja azt, makacsságból, önfejűségből, vagy esetleg azért, mert hiábavalónak, késő bánatnak tart bárminemű próbálkozást a változtatásra. Ebből a meglátásból fakad az a fajta elemzés, miszerint Gertrud halála nem tragikus véletlen, hanem az elkeseredett nő megsejt valamit férje ármánykodásából, s öngyilkosságot követ el.

 A királynőn változást figyelhetünk meg a Hamlettel történő vita után. Bár Gertrud nem tiltakozik fia Angliába való száműzetése ellen (talán azért, mert tudatosul benne Hamlet Ödipusz-komplexusa, s ez zavarja, zavarba ejti őt?), Claudius mostohafia elleni újabb cselszövésében nem vesz részt, „s egyre többször nyilvánul meg »anyaként«, mint »feleségként«.” (i.m.) Utolsó szavaival is fiához szól, tehát lehetséges, hogy Hamlet kérése, dorgálása nem volt hiábavaló.

 
III.2.3. Ophelia

Gertrudtól eltérően, Hamlet beteljesületlen szerelmének tárgya, „a nőiség egyszerűbb, romantikus ideáljának megtestesítője: szép, bájos, szorgalmas és kedves.” (i.m.) Tulajdonképpen Opheliát gyenge jellemnek nevezhetjük, hisz a fiatalok vágya plátói marad, a lány nem mond ellent a szülői szigornak, nem áll ki magáért, bátyja és apja uralkodnak rajta, megmondják, hogy mit, mikor és hogyan tegyen, bábuként kezelik Opheliát. A dán királyfi által gyöngéd érzelmekkel kitüntetett szereplő „inkább engedelmes leány, mintsem szenvedélyes szerelmes” (i.m.), angyali, romlatlan, nem evilágra érdemes fiatal nő, aki ki van szolgáltatva a férfiak kényének-kedvének. Ophelia személyiségében nem tud Hamlet partnere lenni, biztonságérzetre vágyó gyönge fiatal, aki nem találja sem magát, sem helyét a világban, úgy cselekszik, ahogy mások elvárják tőle. „Hamlet tisztában van Ophelia ártatlan naivitásával, s a Szellemmel való találkozás után Ophelia számára is az őrültet tetteti, halálra riasztva ezzel a szójátékokba rejtett üzeneteket dekódolni képtelen szegény leányt.” (i.m.) Lelki, személyiségbeli gyöngeségére utal tragikus halála, öngyilkossága is, hisz apja halálával és a visszautasítottság érzésével, már nem tud, képtelen, vagy nem akar megbirkózni. 

„A dráma szereplői közül Opheliát soha sem jellemezték bonyolult személyiségként.”[13] (Yi-Chi, 2011: 2, saját fordítás: B.-B. Zs.) Amint az az előbbiekben körvonalazódott is, néhány szóval, mondattal, egyszerűen lehetséges őt minősíteni, leminősíteni, meghatározni, mint olyan egyént, akit mindenki használ, kihasznál. Mégis tagadhatatlanul érdekessé válik őrültsége folytán. „Ophelia tébolya, mint Hamleté, bonyolult és ellentmondásos.”[14] (i.m., 9, saját fordítás: B.-B. Zs.) A lány nem hirtelen, váratlanul, egyetlen esemény hatására válik őrülté, hosszú folyamat eredménye állapotának szerencsétlen alakulása. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egy lassan kialakuló, mégis természetes reakcióval van dolgunk, ami elkerülhetetlen az Opheliának megadatott körülmények között. Személye jó példa arra, mit okoznak az elfojtott, elfojtásra kényszerített, meg nem hallgatott és meg nem értett érzelmek, gondolatok. Ugyanakkor, a fiatal lány őrültségének ellentmondásos elemeire visszatérve, különös jelenséggel állunk szemben. Ophelia elveszíti apját, mondhatnánk, „megszabadul” az őt elnyomó legerősebb erőtől. Szomorúsága, gyásza, mivel mégiscsak hozzá közel álló személy hal meg, érthető lenne, de ugyanakkor fölszabadultságot is érezhetne akár. Ő mégis az öngyilkosságot választja, nem tud élni apja nélkül, s ez a Stockholm-szindrómához hasonló jelenség igazán érdekessé, elemzésre érdemessé teszi Ophelia viselkedését, érzéseit és halálát.  


III.3. Hamlet vétke: a tétovázás

A dráma értelmezése az Ödipusz-komplexus szempontjából nem kevésbé érdekes, mint Szophoklész művének freudi olvasata. A dán királyfi tragédiája a világirodalom legtöbbet elemzett, legvitatottabb művei közé tartozik, nehéz zöld ágra vergődni ezzel a „fura, felemelő, összezavaró, irányt sejtető, mégis nehezen leküzdhető örvényekbe vezető művel.” (Bókay, 2007) Az irodalomkritikusoknak, elemzőknek, olvasóknak és dramaturgoknak közös erőfeszítéssel sem sikerült egységes elemzéssel szolgálni a drámára, s valljuk be, ez egyszerűen lehetetlen is. A témák, szimbólumok, gondolatok, magyarázatok, érvek és ellentmondások Mekkájával találjuk szembe magunkat, ha a Hamletet olvassuk, és ebből kifolyólag a tragédia értelmezései is széles skálán mozognak. A továbbiakban, dolgozatom következetességét szem előtt tartva, a freudi gondolatmenetet mutatom be, melyet Ernest Jones fejlesztett tökélyre.

Freud szerint „a darab Hamlet tétovázására épül: végrehajtsa-e a rábízott feladatot, a bosszút.” (1996: 191) A parancs kinyilatkoztatása után, bár a halott király fia esküt tesz, hogy engedelmeskedik a Szellem szavainak, nem cselekszik, nem gyilkol. Valójában nem tudjuk konkrétan, hogy miért tétovázik, az elemző kísérleteknek sem sikerült ezt megfejteniük, hisz a darabban elhangzó egyetlen kijelentés sem foglalja magában az igazi okot. A híres pszichiáter Hamlet vacillálását, időhúzását az Ödipusz-komplexussal magyarázza. Gondolatmenetét tiszteletben tartva nem állíthatjuk, hogy a dán királyfi gyávaságából kifolyólag futamodik meg, vagy egyszerűen nem is akar tenni semmit. „Hamlet mindenre képes, csak arra nem, hogy bosszút álljon, azon az emberen, aki atyját megölte, és anyja mellett elfoglalta annak helyét; azon az emberen, aki elfojtott gyermekvágyának realizálását szemlélteti.” (Freud, 1996: 191) Úgy érzi, hogy ő sem jobb a bűnösnél, vádolja magát a lelke mélyén lapuló vágyak miatt, lelkiismeretfurdalása van – de mindez öntudatlanul zajlik le benne, és nem jön a felszínre, hogy Hamlet meg tudja fogalmazni a lelkében lezajló folyamatokat. Hezitál tehát, mert vétkesnek érzi magát abban a bűnben, melyet Claudius hajt végre, és képtelen felülkerekedni az önvád, a bosszúra ösztökélő érzés és a kételyek forgatagán.

„Egyetlen más darabban sincs ennyi önreflexív szöveg, monológ, (…) a nehezen megfogalmazhatóval folytatott küzdelem mélységét jelzi, hogy ennek a darabnak a legnagyobb a nyelvi bázisa, a szókincse.” (Bókay, 2007) Komplex műről beszélünk tehát, ami nincs híján a felvetülő kérdéseknek és az erős, már-már szélsőséges karaktereknek. Kétségtelen viszont, hogy s legtöbben a dán királyfi érzéseinek, szándékainak, a tettei mögött rejlő gondolatoknak a megfejtésében érdekeltek. S bár Hamlet valóban tétovázik, Gertrud megölésére vonatkozó szándéka szintén cáfolhatatlan. „A pszichoanalitikusok többsége arra a megállapításra jutott, hogy az anyagyilkos impulzusok éppenséggel a feldolgozatlan Odipusz-komplexus következményei, és az intenzív incesztuózus vágyak elleni védekezés folytán ütötték fel a fejüket.” (Klajn, 2000: 86)

A nehezen kezelhető helyzetbe került ifjú szavai többször is sugallnak rejtett féltékenységet akár apja, akár Claudius iránt, más helyzetekben pedig hosszasan ecseteli, hogy mit csinálhat, hogy nézhet ki anyja az intimitás perceiben, szokatlanul érzéki megnyilvánulásai vannak az úrnővel való érintkezések során, a be nem teljesült érzelmekből pedig erős bosszúvágy fakad. A királyfi vélhetően azért választja Ophéliát, mert „ő Gertrude rideg ellentéte.”[15] (Endicott, Hamlet’s Alleged Oedipal Complex, saját fordítás: B.-B. Zs.) Ugyanakkor, egyidőben menekül az anyja iránti gyengéd érzelmei elől, és féltékennyé is akarja tenni őt. „Mindez arra utal, hogy Hamlet nem győzte le és nem múlta felül teljes mértékben Odipusz-komplexusának e komponensét: a vágyat, hogy az apja helyét foglalja el az anyjánál.” (Klajn, 2000: 87, kiemelés az eredetiben)

A királyfi Gertrude iránti érzelmei tehát már alapjában véve ambivalensek, és ehhez még hozzájárul önnön személyiségének bizonytalansága és a halott apával, illetve a Claudiussal fennálló kétellyel teli kapcsolata is. „A Hamletben Hamlet által két dráma játszódik a színen, a tudatosság és tudattalan drámája, összeütközésük, összekeveredésük okozza feloldhatatlan, kibogozhatatlan érdekességüket.” (Bókay, 2007)  A látszat pedig gyakran csal Shakespeare drámájában, s e félrevezető egyértelműséget szükséges figyelembe vennünk, ha a főhős apja iránti érzéseit elemezzük. Hamlet szeretete a halott király iránt egyértelműnek tűnik, hevessége azonban kételkedésre ad okot. Az egész udvar túlzásnak érzi a fiú gyászát, és felmerül a lehetőség, hogy Hamlet azért reagál oly abnormálisan a halálra, mert szeretetének kimutatásával leplezni szeretné lappangó ellenszenvét. Ambivalens érzései bizonytalanná teszik, hisz is, nem is atyja szellemének, és „tettei közel sem olyan gyorsak és határozottak, mint a szándékai, ígéretei és esküjei.” (Klajn, 2000: 90)

Harmadik komponensként Claudius és Hamlet vele kapcsolatos érzelmei is tovább bonyolítják az amúgy sem egyszerű lelkiállapotot. „De törj meg, szívem, mert nem szólhat a száj.” (Shakespeare, 1995: 16) – mondja az ifjú királyfi bánata súlya alatt, s bár hosszú monológjait hallhatjuk (olvashatjuk), a lelke mélyén rejlő igazságot valóban nem mondja ki, talán nincs is tudatában annak. Szenved, de bajára nincs is, nem is lesz orvosság. „Claudius, az öreg Hamlet meggyilkolásával és Gertrude feleségül vételével, Hamlet elfojtott vágyainak kivetülési felületévé válik.”[16] (Ching-Jung, 2012: 36, saját fordítás: B.-B. Zs.) Mivel a főhős ugyanazt szerette volna megtenni, amire a királygyilkos vetemedett, nehezére esik azt megbüntetnie, hisz úgy érzi, ezáltal önnön személyiségének egy részét pusztítja el. „Hamlet tudattalanul Claudius-szal azonosul, ezért nem képes arra, hogy leleplezze és megölje. Az öccs bátyja elleni támadásában így egyszerűen az apa-fiú konfliktus ismétlődik meg, és a bonyolult mérgezési történet valójában a fiú fantáziája arról, hogy kasztrálja apját. (Jones, 1998: 108)

Jacques Lacan, neves pszichoanalitikus, még ennél is tovább gondolta Hamlet esetét. Véleménye szerint a dán királyfi „az az ember, aki nem tudja, hogy mit akar.” (Bókay–Erős, 1998: 402) Az anyai iránt érzett, elfojtott vágy meggátolja a hőst a bosszúállásban: maga a bűnös birtokolja, a bűnös meggyilkolására felszólított egyén által vágyott tárgyat. Tehát Hamlet nem képes lesújtani áldozatára, hisz, bár csak gondolatban, de már ő is elkövette mindazon bűnöket, melyeket Claudius beteljesített. Ehhez a megtorpanásra késztető érzéshez hozzáadódik az apagyilkosság vágya is, amiből kifolyólag Hamlet már-már cinkosává válna, ösztöneit követve, az újdonsült királynak, saját nagybátyjának. „Nem támadhat tehát ez ellen a birtokos ellen anélkül, hogy önmaga ellen is ne támadna.” (i.m., 403) Ugyanakkor, a „támadás” aktusát bizonyos értelemben fordított hatásmechanizmusként is értelmezhetjük, s így felmerül a kérdés: valójában nem Claudius meggyilkolása élesztené-e fel a Hamletben lappangó vágyakat? Ezek miatt az elfojtott ambivalens érzések miatt tartósan és rendkívül népszerű Shakespeare drámája, mert a néző felfedezi a főhősben saját magát, képes azonosulni vele, és valóban megéli a tragikus történetet.

A főhőst tulajdonképpen minden a cselekvésre ösztönzi: főképp saját vágya a bosszúra és a Szellem utasítása. „Az egyiket az atya tekintélye és az iránta érzett szeretet irányítja, a másikat az az akarat, hogy megvédje és megőrizze magának az anyját.” (i.m.) Hamlet mégsem képes gondolkodás nélkül gyilkolni, s Lacan szerint ez azért történhet meg, mert tulajdonképpen nem a férfi vágya, akarata, hanem Gertrudé a fontos.

„Ó, hát hajítsd el a rosszabb felét
S kezdj a maradttal tisztább életet.
Jó éjt - de bátyám ágyához ne menj:
Mutass erényt, ha nincs is.”
(Shakespeare, 1995: 86)

– kezdi Hamlet anyja dorgálását, s még hosszú sorokon keresztül olvashatjuk, ahogy a királyfi utasítást oszt, próbálja megfékezni a királynét, rendre utasítja Gertrudot, felszólítja, hogy viselkedjen illő módon. „Valami olyasminek a nevében fogalmazza meg ezt a követelést, ezt az utasítást, (…) és olyan erővel, olyan szigorral, sőt olyan kegyetlenséggel teszi, hogy a legkevesebb, amit elmondhatunk róla, hogy már-már zavaró.” (Bókay–Erős, 1998: 404) Monológja csúcsán, az intim pillanatok részleteit gúnyosan, haragosan (talán féltékenyen?) ecsetelve Hamlet meginog, visszazuhan, nem képes szinten tartani eltökéltségét. Nem tudja megszüntetni, feloldani a királyné akaratát, „elenyészik a követelés – összemosódik az anya vágyába való belenyugvással.” (i.m.,405)

            A főhős még egyszer, újra a dráma végén válik cselekvőképessé Laertes gyászát látva. Hamlet előtt a bosszúálló testvér és fiú mintegy példaképként jelenik meg, követendő mintaként, aki ismerteti a királyfival, hogyan kell viselkednie, mit kell tennie. Hamlet maga azt mondja, hogy „nem tudja elviselni, hogy Laertes úgy hetvenkedik a gyászával.” (i.m., 407) Mintha az érzést kisajátította volna magának, s ha bárki megpróbálná elvenni tőle, nem úszhatja meg szárazon. A királyfit tehát a gyász teszi cselekvő férfivá, „igaz, csak egy rövid pillanatra, de ez a pillanat elegendő ahhoz, hogy a darab lezáruljon. Hamlet képessé válik arra, hogy harcoljon és öljön.” (i.m.)

Shakespeare drámájából több filmet is forgattak, többet között Georges Méliés (1907), August Bloom (1910), Kishore Sahu (1954), Franco Zafirelli (1990) és Kenneth Branagh (1996) rendezésében. A freudi Hamlet-elemzést azonban Laurence Olivier 1948-ban vetített filmje követi. Az Ödipusz-komplexusra utalva hallhatjuk is a remek adaptációban, hogy ez egy olyan férfi tragédiája, aki nem tudott dönteni. Ahhoz, hogy a néző számára hatásos legyen a neurózis bemutatása, három feltételnek kell teljesülnie. „Egyrészt a hős nem lehet eleve pszichopata, hanem »csak a bennünket foglalkoztató cselekmény során válik azzá« (…). Másrészt az elfojtott indulatnak olyannak kell lennie, amely valahol, csírájában bennünk is megvan. Harmadrészt pedig a tudattalan indulat nem nevezhető meg.” (Bókay, 2007, kiemelés az eredetiben)

A női alakok, Gertrud és Ophelia háttérbe szorulnak Laurence Olivier alkotásában, melyben maga a rendező alakítja a főszerepet, kíválóan megformálva, érzékeltetve a dán királyfi kétségeit.  Érdekesség, hogy a rendező magával Ernest Jones-szal konzultált annak érdekében, hogy a lehető legmegfelelőbben tudja bemutatni a lappangó érzések pillanatnyi felbukkanásait. „A filmben mindvégig domináns az erőszakos, ödipális apa figurája (…), az igazi küzdelem a durva apai hatalom és a finom lelkű, neurotikus fiú között folyik.” (i.m.)  
 
 
IV. Az Ödipusz-komplexus kritikája

Freud elméletének és az őt követőknek akadt kritikusuk bőven. Többen nem értettek egyet a fiúgyerek érzelmeire vonatkozó Ödipusz-komplexus tételével, ugyanakkor kritizálták annak irodalmi művekre való vonatkoztatását is. Ez természetesen nem meglepő, hisz minden gondolkodónak akadtak és mai napig akadnak „ellenlábasai”, a szó legpozitívabb értelmében, bármennyire is ambivalensnek hangzik.

Carl Gustav Jung szerint az ödipális korszakra vonatkozó, Freud által leírt és magyarázott jellemzőket nem kell szó szerint érteni. Véleménye szerint e pszichológiai tétel csak a lélek ezoterikus tendenciáinak és azok szimbolikájának szintjén értelmezhető, és semmiképp sem tekinthető elfogadott premisszának. (vö. Jones, 1973: 377) Alfred Adler még ennél is tovább megy, állítva, hogy „az Ödipusz-komplexum puszta kitalálás.” (i. m., 411) A tételt alátámasztó érvek hamisak, nem felelnek meg a valóságnak, nem írják le a kisgyerekben lévő lelki folyamatokat.

Az Ödipusz király freudi értelmezésére vonatkozó kritikák, véleményem szerint, már jóval megalapozottabbak. Szabó Árpád (1985) szerint, bár az Ödipusz-komplexus a mitikus hősről kapta nevét, Ödipusznak valójában nem volt Ödipusz-komplexusa. A dagadt bokájú fiú (később férfi) el akarta kerülni sorsát, nincs benne a szándék, hogy megölje apját, és feleségül vegye anyját, éppen ezektől való irtózatában jut el Thébaiba. Jean-Pierre Vernant így érvelt: ha valóban anyakomplexumban szenvedett volna, akkor „Oidipusz érzelmeinek céltáblája a mostohaanyja kellett volna, hogy legyen, nem Iokaszté.” (Bremmer, 2004: 134) A mítosz hőse mostohaanyját vélte édesanyjának gyermekkorában, tehát iránta kellett volna vérfertőző vágyat éreznie, ugyanakkor Polübosz meggyilkolásának szándékát sem mutatta (ellenkezőleg). Tehát „Freud úgynevezett Oidipusz-komplexuma önkényes, legalábbis történelmi értelemben az, s emellett az Oidipusz monda teljes félreértésén alapult.” (Hermann, 1963: 177) A történeti és emberi fejlődésben tévesen van túlhangsúlyozva a tragédia fontossága, és a monda alapvetőnek választása a görög mitológiában helytelen.

         Nemkülönben támadták a Hamlet Ödipusz-komplexusára vonatkozó elméletet is. Amint azt korábban már tárgyaltam, Freud tételét Ernest Jones bővíti ki, és fogalmazza meg részletekbe menően. Kritikusaik cáfolták mindkettejük meglátásait, és érveltek Hamlet komplexusa ellen, sajátos észrevételekkel, értelmezési lehetőségekkel. Elméleteik természetesen ellentmondanak mindannak, amit az Ödipusz-komplexus féle tétovázás-magyarázás lefed.

            „Az apa iránti gyűlölet és az apa halálának vágya helyett hatalmas szeretet és végtelen gyász a halála miatt; az anyához való hangsúlyozott kötődés helyett ellenséges beállítódás: ha ezek komplexusra utalnak, akkor az csak valamiféle antiödipális komplexus lehet.” (Klajn, 2000: 86) – olvashatjuk Radics Viktória fordításában a híres pszichoanalitikus szavait, aki hosszan elemzi Hamlet lelkiismeretét és az általa indokolható cselekvéseket, vagy éppen a cselekvések hiányát. Véleménye szerint Ernest Jones több szöveghely fölött is elsiklik a drámában, amelyek nem az ő elméletét támasztják alá. Állítja, hogy a korábbi nézettel ellentétben Hamlet változik a tragédia folyamán, és „nem igaz, hogy az ödipális ösztöntörekvések elfojtására irányuló felfokozott igény felszívta volna minden energiáját.” (i. m., 95, kiemelés az eredetiben) A dán királyfi világosan beszél anyja tettéről, viszont nem elég célratörő és vérszomjas, talán gyáva, és mindenképpen lelkiismeretes. „Eléggé megbirkózott Odipusz-komplexusával, az apja iránti ambivalens viszonyából származó negatív érzéseket átvitte a nagybátyjára, a pozitív érzéseket pedig reaktív imádattá fejlesztette, miközben az anyja iránti elsődleges erotikus szerelmet átvitte Opheliára. (i. m., 98, kiemelés az eredetiben) Hamlet tettei ennek értelmében nem infantilis lelkiállapotból származnak, valamilyen más magyarázatot igényelnek.

         T. S. Eliot Freud elméletét alapjában cáfolni kívánja, megkérdőjelezve kiindulási pontjának helyénvalóságát. Azt állítja, hogy Shakespeare drámájában „nem Hamlet mint karakter a lényeg; (…) a kritikusoknak a műalkotást kellene bírálniuk, (…) ahelyett, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a szereplőnek.”[17] (Endicott, Hamlet’s Alleged Oedipal Complex, saját fordítás: B.-B. Zs.) Ennek ellenére igyekszik magyarázni Hamlet tétovázásának, késleltetett cselekvésének okát, több elképzelhetőnek vélt variációt is említve. „Például, lehetséges, hogy ő csak egy gyáva egyén, bár bizonyíték nem utal erre. Valószínűbb, hogy nagybátyja tényleges meggyilkolásával rendkívül nehéz feladat teljesítésére vállalkozott.”[18] (i. m.) Tovább menve Eliot arra is utalást tesz, hogy Shakespeare drámája valójában egy rossz mű, és azok a jellemzők, melyeket Freud és Ernest Jones az Ödipusz-komplexus megnyilvánulásaiként értelmez, tulajdonképpen a szerző művészi bukásából fakadnak.
          

Konklúzió

         Szophoklész Oidipusz király és William Shakespeare Hamlet című drámáját már nagyon sokan és sokféleképpen elemezték az évtizedek, évszázadok során. Különböző szempontok, vélemények, megközelítések érvényesülnek azokban az elemzésekben, értelmezésekben, melyek bonyolult hálót szőnek a műremekek köré. Hírük már-már megelőzi az alkotásokat, s a drámák olvasásába úgy kezdünk bele, hogy előzetes információk tömkelegével rendelkezünk az adott mű szerkezetéről, szereplőiről, témájáról. Befolyásoltságunk cáfolhatatlan, és talán nem is gond ez. Mindezen, példának okáért koronként is változó, módosuló műelemzések további dolgozatok tárgyául szolgálhatnak, akár Hankiss Elemér Hamlet színeváltozásai (1995) című művéből kiindulva, aki a klasszicista drámaértelmezéstől, a szimbolista interpretáción át, Shakespeare abszurditásáig sorra veszi, nagy léptekkel és a teljesség igénye nélkül, azon Hamlet-elemzéseket könyvében, melyek a XVIII. századtól napjainkig megszülettek.

         A koronként változó értelmezések témaköre mellett (vagy azon belül), egy másik érdekesnek ígérkező kérdés, az Ödipusz király műfajának meghatározása. A sorstragédia, a detektívtörténet és az identitás dráma szempontú megközelítés is érdekes, izgalmas kutatói munkának szolgálhatna táptalajul. Nem is beszélve arról, hogy akár éveken át lehetne vizsgálni, hogy az ókori dráma milyen hatást gyakorol, mit mond, mit üzen, a 21. századi néző, olvasó számára. Korunk nézőpontjának felderítése mellett, az angol szerző, Shakespeare világa is rengeteg, mélyenszántó tanulmányozást igénylő, és különleges élményt ígérő tematikával kecsegtet, melyekkel Frank Kermode Shakespeare kora (2006) című művéből volt szerencsém megismerkedni. Végezetül pedig, eltávolodva az eddigiekben tárgyalt drámák főhőseitől, Dosztojevszkij Karamazov testvérek-je, annak szereplői és a történet Ödipusz-komplexus szempontú elemzése is lelkesítő kihívásra ösztökélhet.  
 
         A Hamlet és az Ödipusz király kétséget kizáróan a világirodalom legértékesebb alkotásai közé tartozik. Hogy mi tesz egy drámát naggyá, maradandóan örökérvényűvé, felejthetetlenné, arról dolgozatok sorain keresztül folytathatnánk elmélkedést. Ennek hiányában viszont, fogadjuk el tényként, hogy az Oidipusz király és a Hamlet „jó” művek, s foglaljon ez a szó magába minden pozitívat, amit csak róluk elmondani lehet. Miért fontos tehát e két dráma Ödipusz-komplexus szempontjából történő elemzése egyáltalán?

         Pontosan annyira fontos a dolgozatomban bemutatott elemzés, mint az összes többi releváns értelmezés, amely valaha megszületett Szophoklész és Shakespeare alkotásával kapcsolatban. Bármely korban, a Föld bármely pontján fogalmazódtak meg, fontosak és nincsenek híján az értéknek. Igazságtartalmuk nem cáfolható, ugyanakkor nem is bizonyítható, tökéletesen egy szinten vannak az összes többi adott irodalmi művet tárgyaló értelmezéssel.

         Nem áll szándékomban, mintegy végső következtetésként, eldönteni, hogy Freudnak vagy az elméletét kritikával illetőknek volt igaza. Azt sem tudhatom, mi az „igazság” egyáltalán. Fiktív szereplőkről beszélek, akik fiktív történetek hősei, hogy mik az érzéseik, szándékaik, honnan is tudhatnám? A valóságban zajló események háta mögé is képtelenség belátni (egyáltalán mi a valóság?), az egyértelműnek vélt következtetések is hamisnak bizonyulhatnak. Nincs ez másképp az irodalom világában sem. Bár úgy tűnik, Ödipusznak nem volt Ödipusz-komplexusa, Hamletnek viszont annál inkább, éppen úgy lehet igaz e kijelentések ellenkezője is, főleg, ha hajlandóak vagyunk árnyaltabban szemlélni a drámabeli szereplőket, eseményeket.    

         Mindkét mű (később Dosztojevszkij már említett híres regénye is) az apagyilkosság tematikája köré épül fel. S bár „minden bizonnyal a görög mondához kötődő drámában a legnyíltabb az ábrázolás, ahol a hős még maga vitte véghez a tettet” (Bókay–Erős, 1998: 88), a szerző nem mellőz enyhítő körülménnyel „segíteni” hősén, tudatlan tettre hivatkozva, s így a sorsra hárítva a felelősséget. A lényeg mégis ugyanaz marad: az Ödipusz-komplexus teret nyer, s a hős „nem próbálja meg, hogy a sors kényszerére hivatkozva felmentesse magát. Bevallott és szándékolt bűn következményeként viseli el a büntetést, ami racionálisan jogtalannak tűnik, de pszichológiai szempontból következetes.” (i.m., 89)

         Hamlet esetében merőben más helyzettel állunk szemben. Shakespeare drámájában nem a főhős követi el a gyilkosságot, a dán királyfi Ödipusz-komplexusa a bűnhöz való viszonyulásból, és a gyilkosságnak Hamletre gyakorolt hatásából tűnik ki. Az irodalmárok, pszichológusok, irodalomkritikusok által már számtalan lélekelemzésnek alávetett férfi tagadhatatlanul későn cselekszik, bűntudata, vagy talán több más dolog is gátolja, „időhúzása” viszont védjegyévé vált a világirodalom-szeretők körében.

         Mindezek tükrében láthatjuk, hogy bár magukban az értelmezések következetesnek, egyértelműnek, maguktól értetődőnek tűnnek, gyakran ellentmondanak egymásnak, s még ezt az ellentmondást figyelembe véve is, megférnek egymás mellett. A lényeget tehát jobb, ha nem az igaz döntésekben keressük, sokkal inkább a sokszínűségben. Minél több gondolatmenet, elmélkedés, elmélet, ötlet kútfője egy mű, nevezzük azt annál értékesebbnek. Ebben az értelemben Freud pszichológiai tétele is gazdagítja az általam tárgyalt alkotásokat. S bár e kijelentés ellenkezője mellett is érvelhetne bárki, ki az, aki megteszi, és miért tenné meg?     
 
 
 
Kiadások
SHAKESPEARE, William
1995 Hamlet. Ford. Arany János. Holló és Társa Könyvkiadó, Kaposvár.
SZOPHOKLÉSZ
1995 Oidipusz király. Oidipusz Kolónoszban. Ford. Babits Mihály. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Szakirodalom
AGÁRDINÉ Malek Zsuzsanna
2000 Oedipus és Élektra komplexusa: A két alapkonfliktus múltja és jelene Szophoklész három drámája alapján. In. Thalassa. 11. 2–3, 177–191.
BÓKAY Antal
2007 A szelf önismereti örvényei és konstrukciói a Hamletben és megfilmesítéseiben. Apertúra II. évf. 4. http://apertura.hu/2007/nyar/bokay [Letöltés ideje: 2015.02.11.]
BÓKAY Antal – ERŐS Ferenc
1998 Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Filum Kiadó, Budapest.
BONNET, Nicholas
2010 The Manipulative Nature of Claudius in Shakespeare’s ’Hamlet’
http://www.studentpulse.com/articles/150/the-manipulative-nature-of-claudius-in-shakespeares-hamlet [Letöltés ideje: 2015.05.03.]
BREMMER, Jan
2004 Oidipusz és a görög Oidipusz-komplexus. Ford. Jászay Tamás. In. Fosszília.5. 4. 121–136.
CHING-JUNG Chiu
2012 Freud on Shakespeare: An Approach to Psychopathetic Characters. Chang Gung Journal of Humanities and Social Sciences 5:1 33–56. http://memo.cgu.edu.tw/cgjhsc/5-1%2002.pdf [Letöltés ideje: 2015.02.11.]
 
COX György
1911 Görög Regék. Ford. Komáromy Lajos. Franklin – társulat – Magyar – irodalmi intézet és könyvnyomda, Budapest.
DÁNÉL Mónika
2001 Hatalmát vesztett türanosz? Szophoklész: Oedipus király. In. Látó. nov.
http://lato.adatbank.transindex.ro/print.php?cid=389%22 [Letöltés ideje: 2014.09.02.]
DE SANTILLANA, Giorgio – DECHEND, Hertha von
1995 Hamlet malma. Ford. Dr. Végvári József. Pontifex Kiadó, Budapest.
DUNTON-DOWNER, Leslie – RIDING, Alan
2004 Shakespeare kézikönyv. Ford. Bozai Ágota. Magyar Kölnyvklub Rt., Budapest.
ENDICOTT, Jared Roy
n. y. Hamlet’s Alleged Oedipal Complex. http://www.marilenabeltramini.it/schoolwork1314/UserFiles/Admin_teacher/hamlet_eliot.pdf  [Letöltés ideje: 2015.02.11.]
FALUS Róbert
1954 Sophoklés. Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest.
FOUCAULT, Michel
1998 Az igazság és az igazságszolgáltatási formák. Ford. Sutyák Tibor. Latin Betűk Kiadó, Debrecen.
FREUD, Sigmund
1978 The passing of the Oedipus-Complex. Ford. Joan Riviere. In: Sexuality and Psychology of Love. 176-182. Collier books, New York.
1995 Három értekezés a szexualitásról. Dr. Ferenczi Sándor. Kötet Kiadó, Nyíregyháza.
1996 Álomfejtés. Ford. Hollós István. Helikon Kiadó, Budapest.
2006 Bevezetés a pszichoanalízisbe. Ford. Hermann Imre. Gabo Kiadó, Budapest.
2011a Az ősvalami és az én. Ford. Dr. Hollós István és Dr.Dukes Géza. Belső Egészség Kiadó, Miskolc.
2011b Totem és tabu. Ford. Dr. Pártos Zoltán. Belső Egészség Kiadó, Miskolc.
GÉHER István
1989 Shakespeare, Hamlet, dán királyfi. In. Száz híres színdarab (I. kötet), 76–87. szerk. Koltai Tamás és Takács István. Népszava Kiadó, Budapest.
GRAF, Emily
2013 Gertrude’s Role in Hamlet. http://commons.emich.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1358&context=honors [Letöltés ideje: 2015.05.06.]
GRAVES, Robert
2001 Görög mítoszok. Ford. Szíjgyártó László. Szukits Könyvkiadó, Szeged.
GYÁRFÁS Miklós
1978 A tettes mindig Oidipusz. Gondolat Kiadó, Budapest.
HALÁSZ László
2008 Jól olvasta-e Freud Szophoklészt? In. Thalassa. 19. 4, 3–22.
HANKISS Elemér
1995 Hamlet színeváltozásai. Savaria University Press, Szombathely.
HERMANN István
1963 Oidipusz király. In. Világosság. 4 évf.: 3, Budapest, 174–178.
HORVÁTH Andor
2005 A szent liget (Tanulmányok a görög tragédiáról). Polis Könyvkiadó, Kolozsvár.
JONES, Ernest
1973 Sigmund Freud élete és munnkássága. Ford. Félix Pál. Európa Könyvkiadó, Budapest.
1998 Hamlet atyjának halála. Ford. Pető Katalin. In: Bókay Antal – Erős Ferenc (szerk.): Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Szöveggyűjtemény. Filum Kiadó, Budapest, 106–109.   
KARSAI György
2011 Kreón, Thébai királya az Oidipusz király végén. In. Pannonhalmi szemle 19. évf. 2, 62–79.
2012 Egy pásztor a thébai palotában: határátlépések Szophoklész Oidipusz királyában. In. Pannonhalmi szemle. 20. 4, 85–113.
KERÉNYI Károly
1997 Görög mitológia. Ford. Kerényi Grácia. Szukits Kiadó, Szeged.
KERMODE, Frank
2006 Shakespeare kora. Ford. N. Kiss Zsuzsa. Európa Könyvkiadó, Budapest.
KLAJN, Hugo
2000 Hamlet lelkiismerete. Ford. Radics Viktória. In. Thalassa 11. évf. 2–3, 85–99. http://www.mtapi.hu/thalassa/a_folyoirat/e_szovegek/pdf/%2811%292000_2-3/085-99_H-Klajn_Hamletrol.pdf [Letöltés ideje: 2015.02.11.]
LOHMANN, Hans-Martin
2008 A huszadik század Ödipusza. Sigmund Freud élete és munkássága. Ford. Dankó Zoltán. Háttér Kiadó, Budapest.
MITRU, Al.
1983 Az Olümposz legendái. Ford. Damokos Sámuel. Ion Creangă Könyvkiadó, Bukarest.
RUSZT József
2002 Oidipusz Veszprémben. In. Árgus. 2. Székesfehérvár, 72–74.
SCHNEIDER, Peter
2001 Sigmund Freud. Ford. Haynal Katalin. Magyar Könyvklub Kiadó, Budapest.
SHAKESPEARE, William
1993 Hamlet, dán királyfi. Ford. Arany János. IKON Kiadó, Budapest.
SIMON Attila
1996 A jajember. In. Pompeji. 7. 2, 167–181.  
SZABÓ Árpád
1985 Oidipusz király. In: Uő: Szophoklész tragédiái. Gondolat Kiadó,  Budapest, 139‒191.
YI-CHI Chen
2011 Pregnant with Madness – Ophelia’s Struggle and Madness in Hamlet. In. Intergrams. 11. 2. http://benz.nchu.edu.tw/~intergrams/intergrams/112/112-cyc.pdf [Letöltés ideje: 2015.05.05.]


[1] “Another view would put it that the Oedipus-complex must come to an end because the time has come for its dissolution, just as the milk-teeth fall out when the permanent ones begin to press forward.”
[2] “The Oedipus-complex offered the child two possibilities of satisfaction, an active and a passive one.”
[3] “…a conflict must arise between the narcissistic interest in this part of the body and the libidinal cathexis of the parent-objects.”
[4] “The whole process, on the one hand, preserves the genital organ, wards off the danger of losing it; on the other hand, it paralyses it, takes away its function from it.”
[5] Bíró Béla egyetemi előadása alapján (2015. 04. 15.), Giorgio de Santillana, Hertha von Dechend: Hamlet malma (1995) című művére alapozva.
[6] “It is understandable that he wanted Hamlet to move on quickly.”
[7] “Claudius’ sneaky and manipulative ways eventually lead to the death of Polonius at Hamlet’s hands.” 
[8] “he does want Laertes to think that he doesn’t love his father if he doesn’t act.”
[9] “This is why Claudius wants Laertes to act as soon as possible, when his feelings are fresh and raw.”
[10] Ultimately, Claudius was successful in his plan to kill Hamlet, not due to some master workings of his own doing, but because of his ability to manipulate events according to his own desires.
[11] “Though her lines are few, Gertrude is discussed quite often throughout the play, especially by her son, Hamlet. This focus of Hamlet on his mother is likely what has led to the vast amount of research that focuses on both Gertrude and her relationship with her son.” 
[12] “Gertrude is considered to be guilty not by her own actions or words but by the words of two key characters, Hamlet and the Ghost.”
[13] “Among the characters of Hamlet, Ophelia has never been specified as a complicated one.”
[14] “Ophelia’s madness is, like Hamlet’s madness, complicated and controversial.”
[15] “...who is stark contrast to Gertrude.”
[16] “Claudius, in murdering Old Hamlet and marrying Gertrude, thus becomes the projection of Hamlet’s own repressed desires.”
[17] “Hamlet the character is not the issue; (…) critics should judge Hamlet the play as a work of art (…) instead of reading too much into the character.”
[18] “For instance, he could just be a cowardly individual, although the evidence does not point to this. The actual charge of assassinating his uncle may just be an extremely difficult undertaking to complete. ”



​2015