Boros Ernő
A BÚGÓCSIGÁTÓL A TINÓDI-LANT DÍJIG
Részlet az Ostinato – Avagy „Hát nem őrült (…) ez a Deaák Endre?” – című rövidesen megjelenő könyvből, ameley a lantművész és zenekutató (1952–2012) pályáját eleveníti fel
|
(… ) — Kezdjük a Nagykárolyba kerülésed előtt történtekkel.
— A ’60-as években elsősorban a brit együttesek (Beatles, Rolling Stones stb.) világszerte hatalmas sikereket arattak az amerikai blues eredetű szórakoztató zenével. Ebből a zenéből keletkezett a század elején a jazz, az ’50-es években pedig a rock and roll. Az Amerikai Egyesült Államok akkoriban már a világháború nyertese, nagyhatalom és a kultúráját, a zenéjét is exportálja. Az afroamerikai eredetű blues korábbi formájában az európai közönség számára kevésbé fogyasztható zenei nyelvezetnek bizonyult. A Beatlesnek, amely az egész korszakot fémjelzi, és a többi híressé vált angliai együttesnek azonban – nyelvi nehézségeik nem lévén –, sikerült az európai fül számára is élvezhetővé, bizonyos korlátok között érthetővé tenni ezt a zenét. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy Európában elsőként az egyetemista ifjúság kapta fel azt, ami a tengeren túl külvárosban élők, szegényebb társadalmi rétegek önkifejezési zenei nyelvezetének számított. A ’60-as években ez az új ifjúsági zene hatalmas erővel sepert végig Európán, beleértve Kelet-Európát is. Sőt! Nyugat-Európában jobban ismerték ugyan, azonban – mivel az ottaniak erősebb zenei hagyományokkal rendelkeznek – a német, francia, olasz fiatalok kelet-európai társaiknál nehezebben álltak át erre az afroamerikai nyelvezetre. Ez az amerikai zene akkoriban olyannyira hódított világszerte, Kelet-Európában is, hogy a mi generációnk tagjai körében valóságos divattá vált gitárt vásárolni, zenekart alakítani. A ’60-as években, az amerikai hippi mozgalom, a diákmegmozdulások, a nagy ifjúsági forradalmi mentalitásváltás idején ez a zene zászlóvivő lett.
— Mindketten 1952-ben születtünk, tapasztalatból tudom: tizenéves korunkban, a ’60-as években a fiatalság körében az, ha valaki gitározott, vagy valamilyen könnyűzenekarban játszott, kb. olyan „menő” dolognak számított, mint akkoriban híres focistának, illetve manapság elismert számítógép-gurunak lenni.
— Azokban az években a zene volt a fő művészeti ág, nem a tánc, nem a vers vagy valami más. Az 1848-as forradalom, Petőfiék idején a vers vált zászlóvivővé, az ember verssel (és például nem képzőművészeti alkotásokkal) szólíthatta úgy meg a nemzetet, hogy tömegek figyeljenek rá. Akkoriban egy egész ország Petőfi-verseket tanult. Az 1960-as években ez a szerep a szóban forgó afroamerikai eredetű ifjúsági zenének jutott, amely új mentalitást, új világszemléletet, új gondolkozásmódot fejezett ki, és zeneileg is rengeteg újdonságot hozott. Ez az áramlat természetesen engem is megérintett, azonban engem zenészként fogott meg, nem csak a divat kedvéért kerültem a sodrásába, hiszen a középiskola előtt zeneiskolába jártam, ahol hegedülni tanultam.
— Ennek az áramlatnak a hatására kezdted a pályádat könnyűzenészként?
— Részben igen. Meg azért is, mert nem bizonyultam tehetséges hegedűsnek, így a gitár éppen kapóra jött, gitározni hamar megtanultam. Tagja lettem a Lyra együttesnek, amelyben 1969-’70-ben hozzám hasonló fiatalokkal zenéltem együtt. Hivatalosan a marosvásárhelyi Metal szövetkezet kultúrcsoportjaként tevékenykedtünk. Az amatőr együttesek országos fesztiválján megyei, majd megyeközi szakaszt nyertünk. Marosvásárhelyről egy tánccsoportot, a szakszervezet nagyobb esztrád-együttesét meg minket díjaztak. A Bukarestben zajló versenyről hazafelé menet megálltunk Csíkszeredában, ahol megnyertük a Siculus táncdalfesztivál elődjének számító Ezüstfenyő könnyűzenei fesztivál első díját. A gálaműsorban mindenkit mi kísértünk, a meghívott sztárokat is, akiknek lemezeik jelentek meg az Electrecord-nál. (Ami akkoriban nagy dolognak számított.) Mindez 1969-ben történt, akkor szerepeltem első alkalommal színpadon jelentősebb országos versenyeken, nagyobb zenei fesztiválokon, ezért számítom ezt az évet a pályám kezdetének. Egyik nap hazahoztuk az első díjat a csíkszeredai Ezüstfenyő fesztiválról, én másnap hajnalban indultam rokonságlátogatóba Budapestre. Ott két hét leforgása alatt sikerült az Omegával kezdve szinte valamennyi ismertebb magyarországi együttes koncertjére eljutni. Az, hogy ezeket az együtteseket, amelyeknek a számait lemezről persze azelőtt is ismertem, most élőben is hallhattam, életem egyik meghatározó élménye lett.
„Isten különös kegyelme volt rajtunk akkor”
— Annak idején bukaresti ismerőseim nem a Lyra, hanem a Búgócsiga folk-rock együttes vezetőjeként emlegettek…
— Az az együttes 1971 és 1974 között működött. Közel másfél évig a marosvásárhelyi élelmiszeripari vállalat főtéri klubjában játszottunk, amely igazi rock-klubnak számított. A szombat-vasárnaponként (néha hét közben is) rendezett táncesteken rendszeresen mi szolgáltattuk a talp alá valót. Ám az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az egybegyűlt fiatalok ilyenkor táncolás helyett elég gyakran csak álltak és bennünket, zenészeket bámultak. Egyesek tátott szájjal, mert akkoriban újdonságnak, egyáltalán nagy dolognak számított, ha valaki tudott gitározni vagy jól dobolt. Az ilyen rácsodálkozók időközben persze „kihaltak”, hiszen ma már természetes dolognak számít, hogy a zenészek zenélnek. Úgy gondolom, szerencsésnek mondhatom magam, amiért éppen azokban az években kezdtem a pályámat. Nem tudom, mennyire túlzok, de önmagam számára ezt úgy fogalmaztam meg, hogy „Isten különös kegyelme volt rajtunk akkor.” A hatvanas évek közepétől a hetvenes évek közepéig terjedő időszakról, az úgynevezett progresszív zene nagy korszakáról beszélek, amikor gyakorlatilag egy jó évtized alatt végül is mindent kitaláltak, amit ezzel a zenei nyelvezettel el lehet mondani. A mai fiatalok az akkor született zenei világ elemeit kombinálják, sokkal kevesebb esélyük van arra, hogy új zenei ötletekkel rukkoljanak elő, szinte mindent készen kapnak. A mi időnk viszont éppen egybeesett a szóban forgó új zenei világ születésével, ami azzal járt együtt, hogy harmad-negyedrangú együttesek is jelentkeztek szenzációs zenei ötletekkel. Akkoriban bárki tudott nagyon jó számot írni, mert valahogy minden hozzávaló megtalálható volt a levegőben, csak le kellett onnan szedni. Akkoriban ezt a zenét beat-zenének hívták. (Eleinte ennek két ágaként alakult ki a rock és a folk-rock.) Igaz, a Búgócsigával bizonyos szempontból kényszerpályán mozogtunk, hiszen részben azért játszottunk úgynevezett folk-zenét, mert ez a zenei stílus nem igényelt költséges műszaki berendezéseket. Egy dobozos gitárral, meg furulyával (amit akár játéküzletben is vásárolhattunk) el lehetett folkozni. A folk később inkább a zenei igénytelenség irányában mozdult el, meglehetősen elfajult és elég rosszemlékű dologgá vált, de eleinte nagyon is tartalmas és érdekes zenei stílusként jelentkezett.
— A 1970-es évek elején a Búgócsigában színpadon, nagyszámú közönség előtt, zenéltél. Az ilyesmi mágnesként vonzotta a csajokat, márpedig éppen abban az életkorban, amelyben akkor voltál, nagymértékben befolyásolja a fiúkat, hogy mi tetszik a csajoknak. A régizene révén legalábbis jóval kevesebb ellenkező nemű rajongóra tehettél szert. Miért álltál át mégis erre a zenére? De – mivel könnyűzenészként sztár voltál – akár úgy is fogalmazhatok, hogy a jóval szűkebb körű ismertséget, népszerűséget biztosító régizene miatt miért mondtál le a sztárságról?
— A szó szoros értelmében vett sztár a Búgócsigás korszakomban sem voltam. Igaz, viszonylag gyakran szerepeltünk a tévében, és Bodor Pál, a Román Televízió magyar adásának az elnöke a legszebb magyar nevű együttesként emlegetett bennünket, de annyira sokat azért mégsem jelentünk meg a képernyőn, hogy igazi sztároknak számítsunk. Helyi szinten, a fesztiválokon azonban valóban sztárok voltunk. Ez együtt jár a színpadi szerepléssel.
— Ma is?
— Manapság producerek tesznek sztárrá, elsősorban befektetés kell hozzá. Akkoriban e nélkül is lehettünk helyi sztárocskák. Nem véletlenül mondtam sztárocskákat: nagy sztárnak például Kisfalussy Bálint számított – megérdemelten. Ő hagyományos könnyűzenét énekelt, és igazi sztárként tudott viselkedni. Azonban mi ezzel együtt is idegenkedtünk attól, amit ő képviselt. A Búgócsiga által játszott zene más volt, alkalmatlan arra, hogy a Kisfalussyéhoz hasonló népszerűségre tehessünk szert. Ugyanis mi a műfajon belül egy bizonyos rétegzenét képviseltünk, nem slágerszámok játszására törekedtünk, inkább zenei kísérletezést folytattunk. Például népzenei, bartókos hangzású elemeket is belevittünk a számainkba. Így aztán az általunk játszott zenének fesztiválokon megvolt a helye, a szakmai elismerés soha nem hiányzott, a szakemberek észrevették, amit kellett, de húzósabbra sikerült számunk egy-kettő akadt csak. Ahogy ma, akkoriban sem a sztárság volt a cél…
— De a Búgócsigában játszani mégiscsak alapvetően mást jelentett, mint régizenekarral állni közönség elé.
— Igen, de esetemben úgy alakult, hogy főiskolás koromban párhuzamosan két együttesben játszottam: a Búgócsigán kívül tagja lettem Babrik József Camerata Transilvanica nevű régizenekarának is. Engem ugyan akkoriban a Búgócsiga érdekelt, de a régizenéhez is közel kerültem. Éppen akkoriban vált divattá a furulyázás. A korai rock együttesek, mint Magyarországon az Illés, illetve Romániában a Phoenix, akkor már nem csak a furulyát használták, de a barokkból, vagy a még régebbi korokból – reneszánsz, középkor – származó zenékből is átvettek bizonyos dallamokat. Egyébként nem csak a két könnyűzene-együttessel, a Lyrával és a Búgócsigával, de a Camerata Transilvanica régizene-együttessel is elég gyakran szerepeltem a Román Televízió magyar adásában. Babrik József, az együttesünk vezetője – aki szerette a barokk zenét és szeretett templomokban orgonálni – Nagyváradról származott, és Boros Zoltán zenei szerkesztő több nagyváradi zenész ismerősét gyűjtötte maga köré. A Metropol együttesre és Józsa Erikáékra gondolok. Erika bemondónőként országosan ismert személyiségnek számított. Ezekkel az emberekkel mi is nagyon jó munkatársi és baráti kapcsolatot alakítottunk ki, aminek köszönhetően nem csak a tévében szerepeltünk gyakran, de a Búgócsiga és a Camerata Transilvanica régizene-együttes elég sűrűn kapott meghívást hosszabb turnékra is.
Sváb kórus: ’90-ben, amikor új lehetőségek
nyíltak, már nem volt kivel
— Hogy kerültél Nagykárolyba?
— Az akkori gyakorlatnak megfelelően az egyetem elvégzése után „kihelyeztek”, mégpedig az Avasba, ami azonban végül kisebbfajta kirándulásnak bizonyult csak, mert egy iskolai előadáson nemsokára találkoztam Karácsonyi Péterrel. Ő a Siculus fesztiválokról és a televízió magyar adásából ismert engem és azonnal szólt, hogy Károlyban lenne egy állás a számomra. Ugyanis Boross Lajos, a Castelanii (Kastélylakók) könnyűzenekar szakszofonistája éppen azon a tavaszon ment el Nagyváradra, ahol a színházi zenekar vezetője lett. ’74 júniusában diplomáztam, ’75 júniusa már Nagykárolyban ért. Azóta itt élek, és a művelődési ház zenei előadójaként dolgozom, illetve iskolákban is tanítok.
— Nagykárolyban milyen zenei műfajokkal, mi mindennel foglalkoztál az elmúlt 35 évben?
— Játszottam a felnőtt Castelanii, majd a Castelanii Juniori (Ifjú Kastélylakók) könnyűzenekarban, egy ideig néhány környékbeli lakodalmakon zenélő rock-csapatban (például a kálmándiban) is, hosszú időn keresztül tagja voltam Iederan Dumitru román népi-zenekarának, vezettem a tanügyi káderek szakszervezeti kórusát, illetve a művelődési ház sváb énekkarát, és 1977 óta vezetem az általam megalakított Collegium régizene-együttest.
— Vegyük sorban ezeket a tevékenységeket. Kezdjük a szakszervezeti kórussal.
— A tanügyi káderek szakszervezeti énekkaráról sok mondanivalóm nincs. A művelődési ház szakirányítójaként amolyan kötelező házi feladatként kaptam az irányítását, elsősorban azért, mert nem akadt más, aki elvállalja. Előttem többen vezették, egyebek között például Bogáti-Bokor Ilona. Én ezzel a kórussal 1975-től majdnem ’89-ig foglalkoztam.
— A sváb kórust kb. egy évtizedig vezényelted…
— Mégpedig 1979 és ’89 között. Akkoriban a nagykárolyi művelődési házban külön német (sváb) művészeti csoport tevékenykedett, ennek az énekkaráról van szó. A német kultúrcsoportnak egy, a Bánságból ide került mozigépész, Hans Kuhn, és két némettanár, Dietlinde Kuhn meg Wilhelm Hack voltak a „motorjai”, akik nem tudtak magyarul. A csoport tagjai a kórusban éneklésen kívül szavalatokat, népi táncokat, vidám színpadi jeleneteket adtak elő. Akkoriban Nagykárolyban, vagy valamelyik környékbeli településen évente szerveztek úgynevezett Sváb Népviseleti Fesztivált (Trachtenschau). Ez sváb népviseleti bemutatóval kezdődött, kultúrműsorral folytatódott, és batyubállal ért véget. Utóbbira a Bánságból hoztak zenészeket, ott ugyanis még működtek német szórakoztató zenét játszó zenekarok.
A sváb énekkar vezetésére egyébként eredetileg Visnyai Csabát kérték fel 1978-79 telén, amikor én az akkoriban kötelező katonai szolgálatot teljesítettem. Néhány darabot Visnyai tanított be a kórus tagjainak, aztán amikor a katonaságtól visszakerültem Károlyba, tulajdonképpen azért lettem én a karnagy, mert a művelődési ház szakirányítójaként a kórus vezetését is munkaköri feladatul kaptam. Azonban ezt a tevékenységet fontosnak tartottam, és szívesen végeztem. Fesztiválokon, megyei versenyeken vettünk részt, a ’80-as évek második felében pedig bejártuk Szatmár megye svábok lakta falvait. Majdnem minden olyan településre eljutottunk, ahol svábok élnek, illetve éltek. Ezekről a turnékról ma is szép emlékeket őrzök. Az a csoport teljes egészében önszerveződéses alapon működött, és hangulatos műsorokat hoztak össze. Én is feldolgoztam a számukra sváb énekeket annak érdekében, hogy ezeket a kis énekkarunk elő tudja adni. A sváb kultúrát, a sváb dalkincset akkor, a megyét járva ismertem meg. Vagyis a legtisztább forrásból. Több falusi idős embert meghívtunk az énekkarba, és odafigyeltem arra, ahogyan ők a dalaikat énekelték. Sajnos ’89-re a csoport tagjai a szó szoros értelmében elfogytak. A fő szervezők közül Hans Kuhn és Wilhelm Hack Németországba települt, Dietlinde Kuhn visszaköltözött a Bánságba, Nagyszentmiklósra. Akkoriban az 1-es számú nagykárolyi líceumnak német tannyelvű osztálya is volt, ennek a diákjai a ’80-as évek végére szinte kivétel nélkül mind Németországba mentek, a középkorú falusiak vagy szintén kitelepültek, vagy visszahúzódtak, az idősebbek meghaltak. ’90-ben, amikor új lehetőségek nyíltak, már nem volt kivel feltámasztani a csoportot.
— Te mégsem szakítottál a sváb zenével, hiszen az általad vezetett Collegium régizenekar néha Collegium Svabicum Sathmarense néven szerepel.
— ’90-ben az akkor már több mint egy évtizedes múlttal rendelkező Collegium régizenekar tagjaira hárult az a feladat, hogy egy németországi meghívásnak eleget téve a bodense-i fesztiválon a szatmári sváb népdal-repertoárt bemutassuk. A nagyon rangos Bodense fesztiválon egyébként abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy a komolyzene több világsztárjával szerepelhettünk együtt. CD-felvételt is készítettek velünk – akkor, amikor idehaza ilyesmivel még csak nagyon kevesen dicsekedhettek. A Collegium Svabicum Sathmarense nevet (ami szatmári sváb kollégiumot jelent) ekkor használtuk először, mégpedig azért, mert az általunk Németországban játszott repertoár teljesen eltért a Collegium régizenekar által általában játszottól. Mi más alkalmakkor elsősorban reneszánsz, ezen belül is főleg XVI. századi zenét szólaltatunk meg, a sváb zenét viszont nagybőgővel, tangóharmonikával, gitárral játszottuk, mégpedig úgy, hogy fiúk és lányok együtt vagy felváltva énekeltek hozzá, legalább két szólamra. A zenei anyagot én már korábban megismertem, és le is jegyeztem magamnak, csak később tudtam meg: egy, 1953-ban megjelent nagyobb gyűjteményben valamennyi dallam fellelhető. A szatmári sváb daloknak ezt a gyűjteményét Németországban adta közre Hugo Mozer. Helmut Berner, a lemezkiadás kezdeményezője jóvoltából ennek alapján állítottuk össze az említett hanglemezt, amely (amint az akkoriban szokásos volt) LP, audiokazetta és CD formában is megjelent.
Román népi zenekarban
— Iederan Dumitru érdekes színfoltja Nagykárolynak. Él-hal a román népzenéért, fanatikus hittel játssza, illetve tanítja is. Nem csak az általa vezetett népi zenekart, de az általa következetes munkával kinevelt zenészekből alakult utódzenekarokat is gyakran hívják külföldre. Az ő román népi zenekarának szintén hosszabb időn át tagja voltál…
— Mitică a ’70-es évek végén a nagykárolyi kultúrház keretében alakított először zenekart, annak én, az intézmény zenei szakirányítójaként mondhatni hivatalból tagja lettem. Bő évtizeden át zenéltem az általa vezetett előbb „névtelen”, majd a saját családnevéről Iedera-ra keresztelt román népi zenekarban.
— Magával Iederan Dumitruval, és egyik olyan tanítványával is készítettem interjút, aki időközben önálló zenekart alakított, amellyel szintén gyakran szerepel külföldön. Mielőtt a következő kérdésemet feltenném, íme néhány részlet ebből a két interjúból.
Európában ismertebbek, mint idehaza Iederan Dumitru, az általa vezetett Iedera nevű román népi zenekarral, meghívásos alapon több alkalommal járt már külföldön, ahogy ő fogalmaz: tájainkon őshonos (autochton) zenét játszani. Tanítványaival együtt például 1988-ban és 1993-ban Genfben, 1996-ban Szöulban vendégszerepelt. Együttesében jelenleg játszó három társával nemrég Belgiumból érkeztek haza. Az ott történtekről érdeklődésemre a következőket mondta:
— A most 27. alkalommal megrendezett úgynevezett Dranouter-i Folklór Fesztiválon vettünk részt. Hét napot töltöttünk ennek a Bruxelles–közeli településnek a szomszédságában, ahol a helyszínre érkezett érdeklődők egy akkora területen, mint Nagybánya, 250 ezer családi sátorban laktak. Mi, előadók, három óriási (kb. négy cirkuszi kupola nagyságú) sátorban elhelyezett színpadon léptünk fel, az Európai Unió országaiból és máshonnan érkezett zenészekkel együtt. Ezen a fesztiválon Romániát csak mi képviseltük. Részben a korábbi vendégszerepléseinknek köszönhetően sikerült kijutnunk – hiszen a civilizált országokban tevékenykedő impresszáriók, ha egyszer megtetszik nekik a produkciód, máskor is hívnak –, részben azért, mert korábban, Kolozsváron járva, a fesztivál elnöke több, Románia különböző területeiről származó népzenei produkciót hallgatott meg CD–ről, illetve kazettáról, és a mienk tetszett meg neki a leginkább. Odakint, miután három alkalommal másfél–másfél órát játszottunk, az írekkel együtt ugyanezért kaptunk meghívást a fesztivál elnöke estjének számító gálára. Továbbá ugyanezért fognak meghívni máskor is Belgiumba, illetve kértek fel arra, hogy időközönként ottani gyerekeket hazai melódiákra, népi hangszerek készítésére tanítani is látogassak ki hozzájuk. (…) Végeredményben elmondható: mi Nagykárolyban és Szatmárnémetiben nem vagyunk olyan ismertek, mint Európában…”
(Boros Ernő, Szatmári Friss Újság 2001. augusztus 23.)
„Sok más országban elképzelhetetlen, hogy
a televízió népzenét közvetítsen”
A nagykárolyi Codru nevű népi zenekar tagjai nemrég franciaországi folklórfesztiválon vendégszerepeltek. Adrian Paşca, az együttes vezetője mondja: — A svájci határ közelében lévő Annecy városában a világ különböző tájairól (Chile, Libán, Azerbajdzsán, Irak stb.) érkezett együttesek részvételével megrendezett L'Art de L'Archet nevű fesztiválra Speranţa Rădulescu bukaresti etnomuzikológus ajánlása nyomán Lothar Bernard legfőbb szervező meghívásának eleget téve jutottunk ki, aki csak hagyományos zenét játszó együttesekkel foglalkozik. Mi Genfben voltunk elszállásolva, és ugyanitt egy, a Frank Martin teremben megtartott előadás-sorozaton szerepeltünk a legsikeresebben, ami alatt azt értem, hogy amikor lejöttünk a színpadról, a közönség állva tapsolt. Hasonló élményben korábban csak egyszer volt még részem,
ugyancsak Genfben, 1993-ban – akkor még a Iedera együttes tagjaként. (…)
— Azt a kijelentését, hogy másik ilyen nagy sikerélményének szintén Genf volt a színhelye, úgy értsem, hogy a romániai közönség kevésbé fogékony a román népzenére?
— Genfben nagyobb sikerrel játszottunk, mint Romániában bármikor, és általában is elmondható, hogy külföldön elismertebbek vagyunk, mint idehaza. Ennek legfőbb oka az lehet, hogy nálunk az 1989-es forradalom óta az emberek nem járnak úgy előadásokra, különösen miután a tévé meg a rádió is gyakran közvetít népzenét, mégpedig a legnagyobb sztárok fellépésével. Ugyanakkor sok más országban elképzelhetetlen, hogy a televízió román vagy más népzenét közvetítsen. Más országokban az emberek inkább csak olyankor látnak, hallanak ilyesmit, ha folklórrendezvényre mennek, ilyen helyekre pedig általában azok váltanak jegyet, akiket érdekel a népzene. Mivel a nézőtéren elsősorban szakértők ülnek, a szervező nem engedheti meg magának, hogy értéktelen együtteseket kérjen fel szereplésre, hiszen ezzel a közönség elvesztését kockáztatná. Tehát a hozzáértők részvételével lebonyolításra kerülő külföldi folklórrendezvényeknek eleve szinte kötelező velejárója a közönségsiker.
— Kérem, beszéljen az együttesről.
— A nagykárolyi Iedera együttes tagjaiként Iederan Dumitrutól tanultunk, 1996-ban alakítottunk önálló zenekart. Azóta minden évben legalább egy alkalommal külföldön is vendégszerepeltünk:’97-ben Magyarországon, ’98-ban Franciaországban, ’99-ben Franciaországban és Olaszországban is, 2000. július-augusz-tusában Hannoverben, az Expo-n. (…) A hangszereinket én készítem, kézi eszközökkel, házilag, nagyjából úgy, ahogyan azt a régi népi zenészek is tették.”
(Boros Ernő, Szatmári Friss Újság 2001. december 1.)
— Visszatérve a mi beszélgetésünkre: Iederan Dumitru nem csak a fentebbi interjúban beszél „tájainkon őshonos (autochton)” zenéről. Általában sem felejti el hangsúlyozni, hogy az együttesével nem „szerb műzenét”, hanem autentikus román népzenét játszik. Nagykároly és környéke még jelenleg is magyar-sváb többségű, száz évvel ezelőtt pedig kevés román élt itt. Valóban beszélhetünk Nagykároly környékén őshonos autentikus román népzenéről?
Deák Endre: – Természetesen a Iederan Dumitru által vezetett Iedera, és az Adrian Paşca által vezetett Ceatăra (korábban Codru) nevű zenekar sem Nagykároly környékén őshonos román népzenét játszik. Az Érmelléken vagy a hajdani Ecsedi-láp övezetében őshonos román népzenéről nincs tudomásom. Amit Mitică „tájainkon őshonos” zenének mond, az valójában Bükkalja vidékének a valóban autentikus román népzenéje. A Bükkalja régiót románul zona Codru-nak, az ott őshonos zenét és táncot pedig codrenesc-nek nevezik. Bükkalja nem esik ugyan nagyon távol Nagykárolytól, de a Szilágysághoz például közelebb van.
— Hogy lett a bükkaljai román népzenéből nagykárolyi román népzene? Azt persze magamtól is tudom, hogy a dologhoz a politikának is köze lehetett. Arra a Ceaueşescu diktatúra idején a végtelenségig túlhajtott „mindegy, hogy mi, csak román legyen (illetve csak magyar ne legyen)” szemléletre gondolok, amely máig hat, és amelynek a célja: bármi áron és minden lehetséges úton, módon bebizonyítani, hogy nem a magyarok, hanem a románok őshonosak Erdélyben, illetve (ha már Trianonban szintén Romániához csatolták) a Partiumban, így Nagykároly környékén is…
— Az úgynevezett Bükkalján (zona Codru) román népesség, mégpedig hagyományőrző román népesség él. Az egyik ottani faluban Stânan (magyarul Felsőboldád) született Iederan Dumitru. Igaz, hogy nem ott nevelkedett, hanem Gilvácson, pontosabban a gilvácsi állomástelepen, de stânai származású. Később a szülei az akkori nagykárolyi pedagógiai líceumba íratták be. Mivel kevés helyen működött pedagógiai iskola, ennek a líceumnak a diákjai Máramarosból és más övezetekből, vagyis nagyobb területről érkeztek Nagykárolyba. Ebben a líceumban egy Păcuraru Ion nevű zenetanár elismerésre méltó módon tanította a román népzenét. Ennek a nagykárolyi oktatási intézménynek saját román népi zenekara volt, amelyben csak a Mitică osztályából tizenvalahány lány és több fiú hegedült. Mindezt azért tudom, mert én is tartottam ott úgynevezett taraf (magyarul népi zenekar, hangszeres népzene, cigánybanda) órákat. Mitică tehát ebben a pedagógiai líceumban részesült zenei alapképzésben. Ugyanebben az időben tevékenykedett Szatmáron a Țara Oaşului nevű hivatásos népi együttes, amelyben munkakönyvvel alkalmazott zenészek játszottak. Ez egy meglehetősen felemás zenekar volt, mert akkoriban profi zenészeket csak a vendéglátóiparban működő magyar cigánymuzsikusok köréből lehetett toborozni. Így a Țara Oaşului együttesben olyan virtuóz hangszeresek játszottak, akik hatalmas zenei hagyomány örökösei ugyan, csakhogy semmi közük az Avas tájegységhez, a román népzenét sem ismerték. Ezért aztán stílusbeli problémákkal játszották el, amit kellett. Amin a zenekar fenntartói úgy próbáltak meg segíteni, hogy a fellépéseikre az Avasból is mindig meghívtak legalább egy zenészt vagy táncost. Az avasi meghívott jelenlétére talán az együttes neve (Țara Oaşului = Avasország) miatt is szükség volt.
— Ha jól értem, az „Avasország” elnevezésű, avasi zenét játszó együttessel tulajdonképpen a Szatmáron és környékén őshonos román népzene hiányából adódó űrt igyekeztek kitölteni…
— Miután a Țara Oaşului együttes valamikor a ’80-as években megszűnt, a ma is működő Leontina Dorca által vezetett Cununiţa lett az örököse. Ez a nagyobb népi együttes már nem az Avas övezetéből származó román népzenére alapoz. Bükkalja zenéje és tánchagyománya elsősorban a Cununiţa révén került előtérbe. A Cununiţával párhuzamosan Leontina Dorca Tasnádon Codruleţul néven egy másik profi népi együttest is vezetett, amellyel ugyanaz volt a helyzet, mint a szatmárival: Tasnád környékén is a cigányzenének vannak nagyon erős hagyományai, az ezt játszó magyar anyanyelvű cigányok a vendéglátóiparban igazán otthonosak. Ám egy Erdei Sándor nevű nagyon tehetséges igazgatónak köszönhetően a Codruleţul mégis rengeteget turnézott. Ebben az időben (a ’70-es évek végén) fejezte be Iederan Dumitru a nagykárolyi tanítóképzőt. ’77-78 táján katona volt. Amikor leszerelt és visszakerült Károlyba, azt a célt tűzte ki maga elé, hogy alakít egy nagy román népi zenekart. Ő ugyan a pionírház alkalmazottja volt és maradt mostanáig, de (felnőtt együttesről lévén szó) első zenekarát a művelődési ház keretében alakította meg. Eleinte nagyon sokat járt a banda leendő tagjai után, de végül 15-20 igazán jó zenészt sikerült maga köré gyűjtenie. Az intézmény zenei szakirányítójaként ennek az együttesnek mondhatni hivatalból tagja lettem én is, és hosszú időre Mitică mellett ragadtam. Pályakezdő éveit élte, és a művelődési háznál dolgozó kollégák közül én segíthettem neki a leginkább.
— Ahhoz, hogy segíthesd, értened kellett a népzenéhez…
— A katonaságnál megtanultam brácsázni, mégpedig nem is akárkitől: az egyik legnagyobb szakértőtől, Pávai Istvántól. (Szerencsémre együtt bakáskodtunk.) A Barozda együttessel ők kezdték el a táncház mozgalmat Erdélyben. Alig indult be ez a mozgalom a ’70-es évek elején, Budapesten, mi máris felkaptuk. Miután idekerültem, Nagykárolyban is folytatni akartam. Iederan Dumitru volt az, akinek az érdeklődését sikerült felkeltenem. Arra biztattam, hogy a rádióban, tévében hallott népzene helyett fordítsa a figyelmét a szülőfalujában játszott népzenére. Ugyanis abban a Stâna nevű faluban ahol ő született, létezett és létezik egy hagyományőrző együttes, az egyik legszenzációsabb cigányprímás, Șerban Izidor bandája, amely ma sem az általánosan elterjedt városi polgári szórakoztató népzenét játssza, hanem olyan hagyományos román paraszti vagy cigány népzenét, ami abban az övezetben tényleg őshonos, és amit ott sikerült megőrizni. Ilyen szempontból a Bükkalja Szatmár megye legértékesebb területe, mert ott valóban hagyományőrző zenészekkel találkozhatunk. Az általuk megőrzött népzenekincset tanulták meg és játszották előbb a szatmári és a tasnádi népzenészek, majd Iederan Dumitru és tanítványai is.
— Șerban Izidor stânai bandája kétségtelenül hagyományőrző együttes. Iederan Dumitruról viszont azt mondtad, hogy a nagykárolyi pedagógiai líceumban részesült zenei alapképzésben. Tudtommal emiatt ő és a tanítványai már nem hagyományőrzőknek, hanem hagyományápolóknak számítanak.
— A magyarországi szóhasználat szerint valóban így van. De a román szakirodalom hasonló értelemben nem tesz különbséget a két fogalom között. Ez azonban korántsem egyedi szótévesztés. Például az a fogalom sincs a helyén, hogy népzeneszólista. Ilyesmi ugyanis annak idején nem létezett, csak a rádiózás, a televíziózás megjelenése után alakult ki, tehát már eleve a hagyományos folklórtól való eltávolodást feltételez. Magát az autentikusság fogalmát is vitatják, elvégre ma már szinte sehol nem léteznek azok az életkörülmények, amelyek közepette a különböző hagyományok megszületettek.
— Hogy lett a tanult zenész Miticának, ha nem is hagyományőrző, de hagyományápoló népi zenekara Nagykárolyban – gyakorlatilag a semmiből?
— Miután a művelődési ház keretében román népi zenekart alakított, amelynek az intézmény szakirányítójaként én is tagja lettem, egy alkalommal, azzal állt elő, hogy valamelyik szülőfaluja környéki település népzenészei eladnának egy brácsát (románul braci, vagy contra). Korábban játszottam már ilyen hangszeren, de az nem eredeti népi, hanem átalakított volt. Elhozattam Miticával a brácsát, és amikor megbizonyosodtam róla, hogy tényleg falusi zenészek által késsel, bicskával faragott, nagyon jó hangú hangszerről van szó, megvásároltam. Később, 1985-ben, miután Ginál Béla nagybőgő-specialista hazakerült Károlyba, kiderült, hogy Mitică népi zenészei a kéthúros kisbőgőjüket is eladnák. (A csellónál valamivel nagyobb, a nagybőgőnél azonban kisebb, szíjjal nyakba akasztható, az Erdélyi Fennsíkon többfele előforduló hangszerről van szó. Románul gorduna a neve.) Megvettem a kisbőgőt is.
— Iederan Dumitru Felsőboldád környéki zenészei miért adták el a hangszereiket?
— A jobb kereset reményében modernizálódtak, bolti hangszereken, például tangóharmonikán kezdtek el játszani. Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy ők (persze nem tudatosan) felhagytak a hagyományőrzéssel. Mitică zenekara viszont éppen ezt követően, 1985-től kezdődően a Stâna (Felsőboldád) környéki népi zenészektől vásárolt hangszerek birtokában vált igazán autentikus hagyományápoló román népi zenekarrá. Itt már arról a csökkentett létszámú, háromtagú bandáról beszélek, amely aztán Iedera néven lett sikeres. Ennek a hagyományos paraszti bandák mintájára összeállított zenekarnak 1985 és ’90 között a következő személyek voltak a tagjai: Iederan Dumitru (hegedű, prímás), Ginál Béla (bőgő), Deák Endre (kontra, brácsa). Mivel a hangszereinket is népi zenészektől vásároltuk, és eredeti bükkaljai népzenét játszottunk, immár minden együtt volt ahhoz, hogy a román szakemberek autentikusnak minősíthessenek bennünket. Ami meg is történt. Amikor a ’80-as évek közepén, ’86-’87-ben a Stânaval szomszédos Boldaról (Alsóboldád) származó Nicolae Mureşan népdalénekes kísérőiként megjelentünk Bukarestben, egyből felkaptak bennünket. Nagy rádiókoncerteken, televíziós felvételeken vettünk részt, ’88-ban pedig már nyugat-európai fesztiválokra (Genfbe, Párizsba) is kiküldtek – ami akkoriban elég nagy dolognak számított. Persze sokat turnéztunk idehaza is.
— Nekem Iederan Dumitru, de legismertebb tanítványa, Adrian Paşca is azt mondta, hogy külföldön nagyobb sikereket értek el, mint idehaza.
— Akkor is így volt, amikor én játszottam a Mitică zenekarában. Ennek kapcsán le kell szögezni: kulcsproblémának tekinthető, rengeteget nyomott a latban, hogy eredeti hangszerekkel rendelkeztünk–rendelkeznek. Akárcsak az, hogy Mitică autodidakta módon kiképezte magát hangszerépítővé, megtanult elég jó brácsákat készíteni. Az általam megvásárolt hangszer mintájára sok brácsát faragott, azokból eladásra, illetve múzeumokba is jutott. Ugyanakkor a külföldi sikerekben az is fontos szerepet játszott, hogy Iederan kézi eszközökkel, hagyományos módon történő brácsakészítésből is bemutatót tartott a helyszínen. Képes volt egész nap dolgozni egy hangszeren, miközben a szakemberek, akiket ez tudományos szempontból is érdekelt, minden munkafázist fényképeztek, videóztak. A médiában a szakma által cîntec propriu zis-nek mondott igazi népdalt alig lehet(ett) hallani. Az általunk eredeti népi hangszereken játszott viszont eredeti népzene volt – azokat, akik minket Nyugatra hívtak, és ott fogadtak, ez érdekelte. A román folklórt, és a nyelvet is nagyon jól ismerőkről van szó. A Iedera zenekarnak én ’90-ig maradtam állandó tagja. Miticáék ezt követően Svédországtól Franciaországon, Spanyolországon, Ausztrián át Magyarországig még nagyon sokfele képviselték Romániát a világban.
— A tanítványaiból alakult utódzenekarokkal is hasonló a helyzet.
— A katonaság után Mitică az akkori Pionírházban (ma Diákklub) kapott állást, ahol gyerekekkel foglalkozott és foglalkozik, hegedülni, brácsázni, harmonikázni, bőgőzni, egyszóval népzenét játszani tanít diákokat. Mivel ezt a munkát évtizedek óta nagyon komolyan, következetesen, mondhatni fanatikus hittel végzi, gyakorlatilag iskolát teremtett. Több zenészgenerációba tartozó sok jó hangszeres került ki a keze alól. Egyik hegedűs tanítványa, Chiorean Vasile például elment Nagykárolyból Mamaiara, és az országos népzenei fesztiválon megnyerte a prímások számára kiírt nagydíjat. Ma már igen népszerű a Paşca fivérek népi együttese, sőt odáig jutott a dolog, hogy a Iedera együttes utódzenekarai osztódással szaporodnak. Történik pedig mindez abban az erős polgári hagyományokkal rendelkező Nagykárolyban, ahol három évtizede még csak igen gyenge falusias jellegű folklór volt jelen. Nagykároly román lakosainak a túlnyomó többsége az első világháború után érkezett a városba Máramarosból, a Mócvidékről vagy az ország más részeiből, és a származási helyeikről nem igazán hoztak magukkal olyan zenei nyelvezetet, amelyen kifejezhetnék önmagukat. Miticának köszönhetően mára a Bükkaljáról ide „honosított” népzene lett a zenei anyanyelvük.
— A rendszerváltás után te miért léptél ki Mitică zenekarából?
— Ez a zenekar a ’70-es évek végétől működött a művelődési ház keretében, én bő évtizedig voltam a tagja, illetve néhány fontosabb fellépés erejéig még a ’90-es években is játszottam velük. Paradoxonnak tűnhet, mégis igaz: a kiválásom oka Iederan Dumitru munkájának az eredményessége volt. Idővel annyi (több együttesre való) jó zenész került ki a keze alól, hogy Miticának rám már különösebben nem volt szüksége, miközben engem például a régizene jobban érdekel…
— Eddig arról volt szó, miként lett autentikus népzenéje a Trianon után idekerült románságnak a román hagyományok nélküli Nagykárolyban. Most fordítsuk meg a dolgot. Mi az oka annak, hogy a magyar hagyományokkal rendelkező Nagykárolyban, ahonnan korábban híres cigányprímások, egész zenészdinasztiák kerültek ki, ma egyetlen valamirevaló magyar népzenét játszó zenekara, cigánybandája sincs?
— Nagykároly kisváros ugyan, mégis erősen polgárosodott település, hiszen hosszú időn át a Károlyi grófok fellegvára, egy időben pedig vármegyeközpont is volt. Amikor Bartók és Kodály a XIX. század végén, a XX. század elején, más vidékeken hagyományos paraszti népzenét gyűjtött, már nemcsak Nagykárolyban de – legalább részben a város erős kisugárzása miatt – a környező falvakban is a polgári hagyományok domináltak. A magyar nemzeti ébredés ezen a vidéken polgári értelemben történt, a polgári zenei értékeket pedig akkoriban zenei téren a verbunkosi cigányzene testesítette meg.
— Magyar nemzeti ébredés cigányzenére – hogy is van ez?
— Magyar zenéről van szó, amit azért neveznek mégis cigányzenének, mert cigányok játsszák. A cigányok bizonyos szakmákra (rézműves, vályogvető stb.) specializálódtak – akkoriban a szórakoztató zenélés is ilyen cigányok által űzött szakmának számított. Ugyanakkor – bár nemzeti zenének tartják – a cigányzene, a magyar nóta nem paraszti zene, semmi köze a paraszti zenei hagyományokhoz. Száz évvel ezelőtt Nagykárolynak és a környékének, de még Szatmárnémeti meg Tasnád környékének is a cigányzene, a műdal volt a legfontosabb zenei önkifejezési eszköze. Ezeknek a városoknak a vonzáskörében sok jó cigányzenész tevékenykedett, több zenészdinasztiáról beszélhetünk. Leggyakrabban hét hangszeres által alkotott cigánybandákba tömörültek. Egy ilyen banda összetétele általában a következő volt: prímás, hegedűs, brácsás, csellós, nagybőgős, klarinétos, cimbalmos. (Persze működtek kevesebb, vagy többtagú bandák is.) A károlyi zenekarok nemcsak a Monarchia területén tettek többnapos körutakat, de Nyugat-Európába, sőt az Egyesült Államokba is eljutottak. Ez a kultúra mára sajnos szinte teljesen eltűnt, mégpedig az utóbbi évtizedekben, mondhatni a mostani középkorú és idősebb nemzedékbe tartozók szeme előtt.
— Hogyan, miért?
— A ’70-es években személy szerint én több mint 20 jó cigányzenészt ismertem meg Nagykárolyban. A rendszerváltásig még csak elvoltak valahogy. A helyi hatalmasságok nem támogatták ugyan, de tolerálták, megtűrték őket. A Bukarest étteremben néhányan hivatásos zenészekként fizetést kaptak.
— Nekem is vannak 40-50 évvel ezelőtti emlékeim arról az időről, amikor a cigányzenészek a szőlőst, illetve különböző alkalmakkor a várost járták, a szó szoros értelmében házaltak Nagykárolyban, felajánlva szolgálataikat, vagyis azt hogy némi anyagi ellenszolgáltatás fejében elhúzzák a mulatni vágyók nótáját. Főleg az akkori idősebbek közül egyesek számára a mulatozásnak, a magyarnótázásnak szinte kötelező „kelléke”, velejárója volt a házhoz menő cigány muzsikusok által szolgáltatott élőzene.
— Csakhogy a különböző elektromos készülékek, a magnószalagról lejátszható zene olyan konkurenciát jelentett, amellyel a cigányzenészek egyre kevésbé tudták felvenni a versenyt. Ráadásul éppen akkoriban jelent meg az afroamerikai zene is, amely aztán ennek a hagyománynak megadta a kegyelemdöfést. Ugyanis éppen amiatt, mert erős zenei hagyományokkal rendelkeztek, a cigányzenészek nehezen álltak át erre az új zenére, amely pedig egyre szélesebb tömegeket hódított meg, mégpedig a hagyományos zene rovására. A házaló, az alkalmi muzsikálásból élő cigányzenészek lassanként kenyér nélkül maradtak, ezért a gyerekeiket közülük egyre kevesebben tanították meg hegedülni, muzsikálni. Egész zenészdinasztiák esetében szakadt meg a zenészmesterség továbbadásának a hagyománya. A legtehetségesebb gyerekek zeneiskolába kerültek ugyan, azonban később ezek sem tértek vissza Nagykárolyba, hiszen a zenélésből itt már nem tudtak volna megélni. Cigányzenészeket 1989 után már a vendéglátóiparban sem alkalmaztak. Megjegyzem, a cigányzene több tényező együtthatása miatt tűnt el Nagykárolyból. Mivel ennek a témának nem vagyok a szakértője, lehetséges, hogy egy vagy talán több ilyen tényezőt számításon kívül hagytam.
— Egy további ilyen tényezőt magam is mondanék. Se zenei hallásom, se szép énekhangom nincs, ezért nagyon ritkán veszek részt nótázásokon. Nyilván emiatt ragadt meg az emlékezetemben, hogy amikor 1971-ben érettségizőként az osztályom tagjaival és néhai Petkes Gergely tanár úrral a kastélykertbeli szabadtéri sörözőben nótáztunk, milicisták fenyegettek meg: azonnal hagyjuk abba, különben „begyűjtenek” bennünket csendháborításért. Ugyanott román érettségizőket is hallottam (nem magyarul, hanem románul) nótázni, azokat senki sem akarta csendháborításért a milíciára vinni. És ez korántsem egyedi, hanem az akkori helyzetre igenis jellemző eset volt. Szóval szerintem abban, hogy a magyar cigányzene néhány évtized leforgása alatt kihalt Nagykárolyból, a politika, hatalmi eszközök is közrejátszottak. És a politikának abban is nagy szerep jutott, hogy néhány évtized alatt ugyanitt pezsgő román népzenei élet teremtődött – a semmiből.
— Az mindenképpen tény, hogy az 1989-es fordulat előtt a román népzenét, illetve az ezzel foglalkozókat kiemelten támogatták, miközben a magyar népzenét és az ezzel foglalkozókat legfeljebb megtűrték. Ugyanakkor ebben az összefüggésben nem szabad megfeledkezni Iederan Dumitru szerepéről. Már korábban is elmondtam, de megismétlem, mert nagyon fontos: Mitică évtizedeken át rendkívül komolyan, következetesen, mondhatni fanatikus hittel tanított, több zenészgenerációba tartozó sok jó hangszeres került ki a keze alól, gyakorlatilag iskolát teremtett. Ki merem jelenteni: a nagykárolyi román népzenészek sikereinek ő a legfőbb kovácsa, nélküle nem tartanának itt. Legalább nagykárolyi viszonylatban egészen biztosan igaz a következő megállapítás: ahhoz, hogy valamely területen kiugró sikerek születhessenek, kell egy meghatározó személyiség, valaki, aki embereket tud maga mellé állítani, az egész tevékenységet megszervezi, tehetséggel, az esetleges mostoha körülmények ellenére is kitartással, makacsul forszírozza, irányítja. Ilyen volt Nagykárolyban a könnyűzene területén Karácsonyi Péter, vagy a színjátszás területén András Imre, aki (miután az 1980-as évek végén frissen végzett mérnökként a városba helyezték) mindössze néhány hónap alatt rendkívül sikeres amatőr színjátszó csoportot hozott itt össze – mondhatni a semmiből.
— És ilyen sikerkovács vagy te magad is, hiszen Deák Endre nélkül egészen biztosan nem működne immár több évtizedes hagyománnyal rendelkező régizenekar Nagykárolyban. A szabály tehát a következő: ott születnek kiugró eredmények, ahol egy-egy olyan vezéregyéniség akad, mint Karácsonyi Péter, András Imre, Deák Endre vagy Iederan Dumitru. A kérdés már csak az, hogy ha annak idején Iederan Dumitrunak magyar megfelelője jelentkezik, vajon módjában állt volna-e olyan áldásos tevékenységet kifejteni a magyar népzene érdekében, amilyet Mitica a román népzenéért folytathatott? Elvégre Ceauşescu nemzeti kommunista ideológiája – amelyet bátran a fasizmussal, a hitleri nemzeti szocializmussal rokoníthatunk – arra késztette a hatalom és az erőszakszervezetek helyi képviselőit, hogy mindent támogassanak, ösztönözzenek, ami román és mindent gáncsoljanak, fékezzenek, ami magyar.
— Tény, hogy a hatalom részéről Mitică egész idő alatt messzemenő támogatást kapott. Az is biztos, hogy Ceauşescu idején egy hozzá hasonlóan fanatikus, de magyar népzenészt a legjobb esetben is legfeljebb megtűrtek volna. Ugyanakkor azonban arról se feledkezzünk meg, hogy András Imre milyen mostoha körülmények között teremtett színjátszó csoportot a semmiből. A Szekuritátéra is citálták a csoport miatt, mégsem adta fel!
— Tehát a ’89-es rendszerváltás előtt széllel szembe kellett volna… tevékenykedni a magyar népzenéért. De mi a helyzet a rendszerváltás óta?
— Szerintem most a művelődési házban és talán a diákklubban is lenne lehetőség magyar népzene szakos referens alkalmazására. Persze kérdéses, hogy az illető be tudna e tölteni olyan szerepet, mint Iederan Dumitru, Karácsonyi Péter vagy András Imre… Az viszont tény, hogy például a Rekettye Kulturális Egyesületnek vannak ügyes táncosaik és népdalénekeseik, de nincs prímásuk – prímás nélkül viszont zenekaruk sincs. A zenekar többi tagját ugyanis be lehetne tanítani, a prímással azonban más a helyzet.
— Summa summarum: bár néhány évtizede a román népzene még egyáltalán nem volt jelen ugyanitt, ma több román népzenét játszó ügyes prímás is tevékenykedik városunkban. Miközben abban a Nagykárolyban, amely hajdanában híres volt a cigányprímásairól, a Rekettye Kulturális Egyesület ma egyetlen magyar népzenét játszó prímást sem talál…
Kastélylakóként
— Nagykárolyi pályafutásodat a Kastélylakók zenekarban kezdeted.
— Miután – amint korábban már említettem – a Castelanii együttes vezetője, Karácsonyi Péter hozott a városba. A Kastélylakók zenekart Péter 1965-ben, még kolozsvári diákként alapította, néhány hosszabb távú ingázásra is rábeszélhető kollégája, meg helybeliek bevonásával. Ennek a zenekarnak az összetétele akkoriban a következő volt: Karácsonyi Péter, Roşca Mircea, Gáspár Árpád, Păulean Viorel, Puiu Bărnuţiu, Boross Lajos. Maga Péter az 1965-1975 közötti éveket mondta a zenekar fénykorának, amikor nyaranta a tengerparton vendéglátóipari egységekben játszottak, szerződéssel. Én ebből kimaradtam, ugyanis éppen akkor kerültem ide, amikor ők az utolsó ilyen tengerparti szereplésről hazaérkeztek.
— Mármint a felnőtt zenekar. Mert Péter később a pionírház keretében több gyerek-, illetve ifjúsági zenekart is alakított, amelyek tagjait nyaranta szintén gyakran szerepeltette a tengerparton. Igaz a Kis Kastélylakók (Castelanii Pitici) és az Ifjú Kastélylakók (Castelanii Junior) nem vendéglátóipari egységekben, hanem a năvodari-i ifjúsági táborban nyaralóknak zenéltek.
— De ez már a ’80-as években történt, amikor Péter felhagyott a felnőtt zenekar menedzselésével, és gyerekekkel, fiatalokkal kezdett el foglalkozni. 1975-ben – bár fél normával a Pionírházban dolgozott, fél normával az 1-es számú iskolában tanított – gyermek vagy ifjúsági zenekara még nem volt. A Castelanii-Kastélylakók felnőtt zenekar kötötte le, amely formailag a kultúrház keretében működött. Itt el kell mondani, hogy Péter a kultúrházban nem alkalmazottként tevékenykedett, hanem bedolgozóként (colaborator), de azt, hogy ő hivatalosan melyik intézmény fizetési listáján szerepel, csak nagyon kevesen tudták, mert valahogy a kultúrházban is mindig jelen volt, ráadásul kezdeményezőként lépett fel. Ez is hozzátartozott az ő sajátos munkastílusához, ahhoz a fajta szervezési-ügyintézési módhoz, amelyben verhetetlen volt. Ilyen téren nagyon sokat köszönhetek neki. A szervezés nem erősségem, a régizenekar vezetőjeként azonban kénytelen vagyok ilyesmivel is foglalkozni, és a tőle tanultakat hasznosítom. Egyébként Péter annak idején tudatosan forgolódott egy időben, a kultúrházban és a pionírházban is. Mivel közösek az érdekek, egymást segítve mindkét intézmény alkalmazottai jól jártak. Az ilyen együttműködéseknek, közös fellépéseknek köszönhetően gyakran a párthatalommal szemben is keresztül lehetett vinni dolgokat – elsősorban Péternek köszönhetően, aki ebben is zseninek bizonyult. Ezt azért is érdemesnek tartottam elmondani, mert manapság a két intézmény alkalmazottai az együttműködés helyett inkább külön utakon járnak, ami szerintem senkinek sem jó.
— 1975-ben Boross Lajos ment, te pedig érkeztél. A felnőtt Kastélylakók-Castelanii zenekarban kikkel játszottál együtt?
— Én második gitáros lettem, Balota Laci volt a basszusgitáros, Gáspár Árpi a dobos. Bărnuţiu Puiu gitáron, Karácsonyi Péter elektromos orgonán játszott. Hárman szaxofonoztak: Dankó Pál (Grimbusz), Balázs Ferenc (Fecó) és Ursei Nicolae. Utóbbi valamivel utánam jött Nagykárolyba. Ebben az összetételben általában lakodalmakon „baseltünk”, vagyis „csubukolni”, pénzt keresni mentünk. Ami engem illet, mint pályafutásom során annyiszor, egy idő után menet közben ismét hangszert kellett váltanom. Mivel akkoriban hazai viszonylatban éppen krónikus basszistahiány mutatkozott, basszusgitáros lettem. Nagyobb fellépésekre Péter a Szatmári Filharmónia több profi fúvósát (trombitását, harsonását) is elhívta: Jakab Istvánt, Chiciudean Teodort, Kühn Tibort, Fátyol Károlyt. (Utóbbi Dr. Fátyol Rudolf hegedűművésznek, a Szatmári Filharmónia igazgatójának az öccse, aki időközben a bécsi filharmonikus zenekar trombitása lett.) A nagyobb fellépésekbe az úgynevezett Megéneklünk Románia Fesztivál városi, megyei, megyeközi és országos szakaszain való szereplések is beleszámítottak. Péter az ilyen „köntárén” (Festivalul Cântarea, României) való fellépéseket kötelező házi feladatnak tekintette, ezek elvégzését pedig olyan szívességként „adta el” a pártfejesek felé, amelyek okán „elvtársékat” a saját lekötelezettjének tekintette. És valamit valamiért alapon benyújtotta a számlát. A zenekar tagjainak nagy örömére a Megéneklünk, Románia fesztiválokon való szereplésekből a kultúrház által drága hangszerek vásárlására fordítható pénz lett. A jó hangszerek birtokában aztán több pénzt kereshettünk – lakodalmakon-zenéléssel. Persze feketén. De a városnak tett szolgálataink fejében efölött, no meg afölött is szemet hunytak, hogy az intézmény hangszereit saját célra használtuk. Ugyanakkor a „köntárékon” nyert díjak jó reklámnak bizonyultak, több lakodalomba hívták a zenekart, a lagzikon való gyakoribb fellépések pedig még ismertebbé tettek bennünket a környéken… Szóval Péter mindent a hasznunkra tudott fordítani, az olyan ostoba dolgokat is, amilyen a „köntáré” volt. A hatalommal való sakkozásai a zenekarunkon kívül két intézménynek, a pionírháznak és a kultúrháznak is előnyére váltak.
— Közben a televízióban is szerepeltetek, ami akkoriban sokkal nagyobb dolog volt, mint manapság.
— A magyar nyelvű adásban gyakrabban, a románban évente kb. kétszer. De nem élő adásban készült felvételekről van szó. Vagy a stáb jött le Bukarestből, vagy a károlyi énekesek utaztak fel a fővárosba, ahol aztán a stúdió zenekara kísérte őket. Péter intézte így, mert az akkori viszonyok között az egész zenekart hangszerestől túl sokba került volna Nagykárolyból Bukarestbe utaztatni.
— Az énekeseitek kik voltak?
— Czumbil István, Suta Tibi (aki Szatmárról járt Nagykárolyba), Mariana Indrieş, Mariana Ricz, Marina Dorina, és az én érkezésem előtt még sokan mások. Abban az időben – a ’70-es évek második felében, a ’80-as évek elején – a zenekarok főleg saját szerzeményeket játszottak. A mi esetünkben Bărnuţiu Puiunak volt néhány nagyon jó szerzeménye. A szövegírással már több gondunk adódott, ezért Péter időnként olyan hivatásos bukaresti szerzőket kért fel, mint Aurel Giroveanu, vagy Kerestély Zsolt. Péter nem csak a mi számunkra szervezett bukaresti fellépéseket, hanem onnan olyan nagy hazai sztár-énekeseket is lehozott Nagykárolyba, mint Aurelian Andreescu, Gina Pătraşcu, Cornel Constantiniu, Corina Chiriac, Margareta Pâslaru. A koncertek a focistadionban, több ezer érdeklődő részvételével zajlottak, a belépőjegy 20-25 lejbe került. Például 10 ezer lejes bevételből a meghívott művészek gázsijára meg egyebekre 5-6 ezer lejt kellett kiadni, így 4-5 ezer lej a kultúrháznak maradt, ebből Péter a mi kiszállásaink költségeit fedezte. Ez Péter egyik könnyen átlátható pénzügyi bűvészmutatványa volt. A kevésbé (csak általa) átláthatóakat inkább hagyjuk…
— 1983-ban a zenekar és Péter útjai különváltak. Azért tudom ilyen pontosan az évet, mert az immár Karácsonyi nélküli zenekar a Ritm’83 nevet vette fel…
— A ’80-as évek elején, amikor gyakran maradtunk áram meg víz nélkül, és sorba kellett állni azért a kevés áruért is, ami nem tűnt el az üzletekből, gazdasági nehézségek miatt a kultúrház már nem finanszírozhatott olyan zenekarokat, amilyen a felnőtt Kastélylakók, vagy Iederan Dumitru román népi zenekara volt. Péter egész normát intézett magának a pionírházban, ennek az intézménynek az alkalmazottjaként aztán ugyanazt tette, amit Mitică: a gyerekekkel való foglalkozásra helyezte át a hangsúlyt. Ekkor indította be a Kis Kastélylakók meg az Ifjú Kastélylakók zenekarokat. De abban, hogy ’83-ban Péter és a felnőtt Kastélylakók útjai elváltak, szerintem azon kívül, hogy a megváltozott körülmények között a „nagy” zenekart anyagi okok miatt egyre nehezebb lett volna fenntartani, szerepet játszott az is, hogy addigra Péter megunta az iskolai zenetanítást meg a lagzizást. A továbbiakban a lakodalmazás a Bărnuţiu Puiu által vezetett zenekarra maradt, Péter érdeklődése a fiatalok felé fordult. Igaz, a felnőtt Castelanii mellett a hatvanas években is voltak ifjúsági zenekarai, nevezetesen a Tinereţea, és a Dianos2 lányzenekar, de a ’80-as évekig a felnőtt zenekarral kapcsolatos teendői mellett nem foglalkozott olyan komolyan gyerekekkel, hogy valóban versenyképes ifjúsági együttesei legyenek. Egész normás pionírházi szakirányítóként azonban arra törekedett, hogy az együttesei a versenyeken minél több versenykategóriában minél több díjat nyerjenek. Ennek érdekében például olyan bűvészmutatványokat is alkalmazott, hogy ugyanazokat a gyerekeket kitalált (különböző néven bevetett) együttesekben szerepeltette. Ugyanakkor Péter a pionírház egész normásaként is megmaradt a kultúrház bedolgozójának, a pionírkorból kinőtt gyerekeket a kultúrház ifjúsági zenekarában foglalkoztatta. A kultúrházban 1978-ig Vasile Maghiaru,’78 és ’85 között Emil Boldur, ’85 és ’90 között Lazăr Oti volt az igazgató, Péter magától értetődő módon mindegyikkel jól kijött…
— Te mikor maradtál ki a felnőtt Castelanii zenekarból?
— 1983-ban, Péterrel együtt. Tehát a felnőtt Kastélylakók-Castelanii zenekarnak 1975-től ’83-ig voltam állandó tagja. Később is felléptem ugyan még velük néhány fontosabb alkalommal, például fesztiválokon, de már csak beugróként. Tagja lettem viszont az Ifjú Kastélylakók zenekarnak, amely Péter irányításával a Kastélylakók-Castelanii hagyományt vitte tovább, csak immár ifjúsági változatban. Tehát elmondhatom magamról, hogy előbb a felnőtt zenekarban játszottam, majd az ifjúságiban, holott más körülmények között fordítva lett volna természetes. Az Ifjú Kastélylakók (Castelanii Juniori) zenekar Plugaru Neluval, Éder Ottóval indult, de ütőképesebb zenekarrá Feigi Jancsi jelentkezésével vált. Én a’90-es évekig, Víg Tibi jelentkezéséig maradtam velük, azt követően éppúgy nem volt már szükség rám, mint 1990 után Mitică román népi zenekarában, tehát a továbbiakban azzal foglalkoztam, ami jobban érdekelt. (A későbbiekben is játszottam ugyan még az Ifjú Kastélylakók zenekarban, de csak néhányszor, alkalmi beugróként.)
— Az Ifjú Kastélylakókkal zeneszerzőként is arattál sikereket.
— Az 1990-ben újraindított Siculus táncdalfesztiválra saját szerzeményekkel lehetett benevezni, mi öt számmal mentünk, ezek egyikét én írtam, és elnyertem vele a zeneszerzői nagydíjat. Egy másik saját szerzeményem a Kis Kastélylakók együttes Bună dimineaţă soare című nagylemezéről hallgatható meg.
Azonban Nagykárolyban könnyűzenészként kudarcban is volt részem. 1975-ben, amikor a városba kerültem, azt a célt tűztem magam elé, hogy nem csak Péter zenekarában játszom, hanem egy igazán ütős ifjúsági rockzenekart is összehozok itt. Ez sajnos nem jött össze, ami különösen a Búgócsiga együttes tagjaként átélt pozitív élményeim után csalódást jelentett a számomra.
Régizene: Camerata Transilvanica
— Azokon a tevékenységeken kívül, amelyekről eddig szó volt, amióta 1975-ben Nagykárolyba érkeztél, vezettél gitárkört (1975-1990, a művelődési ház keretében), gyermek-, illetve ifjúsági régizene-együttest (1983-’85, 1995-’98, Tasnádszántón és Nagykárolyban), a város több iskolájában tanítottál zenét, az Elméleti Líceumban művészettörténetet is. A régizenével még diákkorodban, Babrik József hatására kezdtél el foglalkozni.
— A főiskolán első éves koromban tagja lettem Babrik Camerata Transilvanica nevű régizene-együttesének. Másod- és harmadéves koromban (akárcsak a Búgócsigával) ezzel az együttessel is elég gyakran szerepeltünk a Román Televízió magyar adásában és turnékra is jártunk. Így aztán 1974 nyarára, amikor Babrik József meghalt, eléggé megismertem a műfajt. Akkoriban a régizene már betört a zenei életbe, tudomásunk volt budapesti, bukaresti vagy kolozsvári kezdeményezésekről. Az akkori beat-nak nevezett műfajra is hatott. Magyarországon az Illés, Romániában a Phoenix meg a Sfinx együttes is használt furulyákat, illetve kifejezetten a reneszánsz zenére emlékeztető dallamfordulatokat. Babrik József halála után mi, a Camerata Transilvanica együttes megmaradt tagjai erősen mondogattuk ugyan, hogy ezt folytatni kell, csakhogy a főiskola elvégzése után az akkori szokásnak megfelelően széthelyeztek bennünket az országban. Én előbb Avasfelsőfaluba (1974), majd Nagykárolyba (1975) kerültem, ahonnan Marosvásárhely tömegközlekedési eszközökkel (vonat, busz stb.) nehezen érhető el – amely helyzet egyébként sajátságos módon az utóbbi 35 évben csak még tovább romlott! –, a régizenélés abbamaradt. Károlyba azzal az elképzeléssel érkeztem, hogy itt mindenek előtt egy, a Búgócsigához hasonló, de elektromos hangszereket használó ütőképes rock együttest hozok össze. (Avasfelsőfaluban egyetlen iskolai év alatt sikerült összehoznom egy jobbacska együttest.) Nagykárolyba érve az akkori pedagógiai líceum táncestjén megismertem egy Vălean Vasile nevű fiatal zenészt, aki rendkívüli zenei adottságokkal rendelkezett, több hangszeren remekül játszott, félelmetesen magas fekvésben tudott énekelni, nagyon jó angol kiejtéssel. Keserű István, Birtalan Imi, valamint Szabó Tibor csatlakozott hozzánk. Ez az együttes idővel a Búgócsiga méltó utódjává válhatott volna, de sajnos nem rendelkeztünk megfelelő hangszerekkel, ráadásul szűk két év elteltével Vălean Lacikát behívták katonának, onnan pedig nem tért vissza Nagykárolyba, Zilahon telepedett le. 1976-ban, vagyis éppen Nagykárolyba kerülésem idején indult be Erdélyben a táncház mozgalom, így én ebből kimaradtam.
— Innen, az országnak ettől a Bukaresttől és a Székelyföldtől távolabb eső részéből nehezebb érvényesülni? Te úgy jöttél Nagykárolyba, hogy a Bukaresti Televízió magyar adásának a munkatársai közül, illetve Marosvásárhelyen és a Székelyföldön már sokan ismertek. Ha ezek a kapcsolataid nincsenek kialakulva, idekerülésed után a földrajzi távolság miatt a régizenekarral is nehezebb dolgotok lett volna?
— A földrajzi távolság kétségtelenül nehezíti az érvényesülést, de nem lehetetleníti el. Például Karácsonyi Péter esetében a távolság nem jelentett akadályt, ő megtalálta a módját, hogyan semlegesítse ezt a hátrányt. Ugyanígy mi is a régizenével. Szerintem inkább az okozott problémát, hogy Nagykárolyban akkoriban a Bukaresti Televízióra szinte senki nem volt kíváncsi, minden házban a magyar tévé műsorát nézték, a szigorúan őrzött országhatárnak ezen az oldalán szellemi téren egyféleképpen mintha Magyarországon éltek volna az emberek.
— Ezt saját példával is alátámaszthatom. Annak idején egész Romániában csak Bukarestben volt újságírói fakultás, amelynek keretében írott sajtó, és audiovizuális (tévé-rádió) csoport is működött. Az utóbbin egymásnak adták a kilincset a Román Televízió akkori ismert személyiségei. Amikor 1978-ban a fakultás diákja lettem, naponta tucatjával ismertem meg tévésztárokként viselkedő embereket – akiket én nem tudtam hova tenni, mert Nagykárolyban csak rajzfilmeket meg focimeccseket néztem a Román Televízióban…
— A Magyar Televízió műsorát néző partiumi román állampolgárok akkoriban legalább az otthonaikban, négy fal között, egyfajta álomvilágban éltek. Mivel azonban a Magyar Televíziót csak az országhatár közelében lehetett fogni, Székelyföldön, Marosvásárhelyen, Kolozsváron ez a rendszerváltás előtt sem volt így. Mára Nagykárolyban is megváltozott a helyzet – ezt onnan tudom, hogy hallom a visszajelzést: „— Láttunk a tévében!”. 1976-ban azonban – mivel ezt az adást akkoriban itt szinte senki nem nézte – a nagykárolyiak annak ellenére se tudtak a táncház-mozgalom beindulásáról, hogy a Román Televízió magyar adása teljes mellbedobással az ügy mellé állt.
Régizene: Collegium
— Nagykárolyban mióta foglalkozol régizenével?
— 1977-ben két zenetanárral, Vezér Jánossal és Bogáti-Bokor Ilonával elkezdtünk furulyázni. ’77 októberében így hármasban léptünk fel először régizene-együttesként, a Nagykárolyi Művelődési Hét nevű rendezvénysorozat keretében. Persze elővettem a „Babrik–örökséget”, a Camerata Transilvanica-s korszakomban tanultakat hasznosítottam. Kb. egy évvel az együttes megalakulása után csatlakozott hozzánk Gáspár Árpád, a Kastélylakók dobosa, aki a régizenekarban ütőhangszereken játszott. 1978-ban hat hónapra behívtak katonának. Szerencsére egy helyre kerültem Vezér Jánossal, és még vagy 30 jó zenésszel, köztük a Barozda együttes két tagjával, Pávai István zenetudóssal és Simon Józseffel. Mozartot, Beethovent és természetesen Enescut angyalbőrben játszó szimfonikus zenekart, hatalmas népi zenekart, meg kisebb formációkat alakítottunk, amelyekkel az egységünk képviseletében fesztiválokon léptünk fel. Tulajdonképpen az egész katonaságot végigzenéltük. Leszerelésünk után a régi- zenekar 1980-ig elsősorban más együttesekkel közösen szervezett koncerteken és különböző rendezvények megnyitóin lépett fel. Ebben az időszakban alkalmanként csatlakoztak hozzánk Bogáti-Bokor Péter, valamint Antal Tibor és Jakab István, a Szatmárnémeti Filharmónia fúvósai.
— ’79-ben levettétek az angyalbőrt…
— A ’80-as évek első felében a menet közben Collegium nevet kapott régizene-együttesünk szempontjából meghatározó fontossággal bírt az 1980-tól 1985-ig évente megrendezett Csíkszeredai Régizene Fesztivál. Ez a nagyszabású rendezvény ugyanis olyan seregszemléje, találkozóhelye volt a régizenével foglalkozó hazai együtteseknek, ahol ki-ki megtudhatott gyakorlatilag mindent, ami a mozgalomban, a műfajban tevékenykedőket érdekelhette. Mivel a fesztivál ideje alatt valamennyien egy helyre gyűltünk össze, lehetőség nyílt tájékozódásra, tapasztalatcserére, kottacserére, együttzenélésre, kapcsolatépítésre. Ha például a mi együttesünkből hiányzott egy hangszeres bizonyos szá-mok eljátszásához, valamelyik hasonló együttes tagjai közül kértünk fel valakit. Más együttesekbe meg engem hívtak meg. Ugyanis a régizene-együttes nem olyan, mint a vonósnégyes, amelyhez kötelező módon négy zenész kell. Régizene-műsort tetszőleges taglétszámú együttessel is elő lehet adni. Amatőr zenekarok esetében ez a létszámbeli rugalmasság különösen nagy fontossággal bír.
— Ebben a csíkszeredai fesztiválok által fémjelzett időszakban kik voltak a Collegium tagjai?
— Az első Csíkszeredai Régizene Fesztiválon Branner Nóra és Elekes Emőke, az erdélyi régizenélés két meghatározó személyisége szerepelt velünk, ezután új tagok kerültek az együtteshez: Keresztesi Ildikó, Ioan Tordai, Halász Tibor, Straub János, Wieser János, Ginál Béla, no meg Demeter Sándor, a Szatmári Filharmónia fagottosa, aki annak idején kb. 10 évig ingázott a megyeközpontból Nagykárolyba.
— Utóbbiról 1984-ben olyan cikket írtam, amelynek kapcsán több kérdésem is volna. Ezért az interjú folytatása előtt elevenítsük fel azt a cikket.
Amatőrökkel – hivatásosként
— Apa, ez a bácsi nem olyan, mint a többi…
— Miért, kicsim?
— Bemutatkozott nekem is. És olyan komolyan vett, mint egy felnőttet, pedig megmondtam neki, hogy még csak első osztályos vagyok.
Ezt a párbeszédet kislányommal folytattam, közvetlenül azután, hogy Demeter Sándortól, a szatmári Állami Filharmónia fagottosától mindketten baráti búcsút vettünk, és azért írtam ide, mert nagyon jellemzőnek, tanulságosnak érzem: jól mutatja, hogy Demeter Sándor hajlamos komolyan venni olyasmit is, amire mások kevésbé figyelnek oda…
— Húsz éve dolgozol hivatásos hangszeres előadóművészként, és tudom, ha erről faggatnálak, szép szakmai sikerekről számolhatnál be. Ez alkalommal mégis inkább arról kérdezlek, miként lehet az, hogy hivatásos művész és szatmári létedre a (legalább formálisan) amatőrnek számító Collegium elnevezésű nagykárolyi régizene-együttesnek is állandó tagja vagy?
— Visszakérdezek. És az miként lehet, hogy Chiciudean Theodor, Fátyol István, Lutai Alexandru és Jakab István kollégáim tagjai a nagykárolyi Castelanii könnyűzenekarnak?
— Azt hiszem, a te eseteddel együtt ezek inkább amolyan szabályerősítő kivételek, mert tudomásom szerint egyáltalán nem tekinthető elterjedtnek az a jelenség, hogy a különböző művészeti ágakban tevékenykedő hivatásosak kedvtelésből amatőrökkel dolgozzanak együtt. Sőt. Mintha a hivatásosak közül egyesek rangjukon alulinak tartanák az ilyesmit.
— Szeretném leszögezni, hogy a Collegium tagjai semmi esetre se a szó pejoratív értelmében amatőrök. Vagyis szigorúan csak annyiban amatőrök, amennyiben nem az együttesben való zenélés a kereső foglalkozásuk. Nekem egyébként is rengeteg kifogásom van az amatőr szó használata ellen. De ezen már sokan és sokat vitatkoztak…
— Akkor csak arra felelj: mi az, ami téged, akinek állandó napi elfoglaltsága a hangszeres zenélés, arra késztet, hogy az utazással együtt járó kényelmetlenséget is önzetlenül vállalva tagja légy a nagykárolyi régizene-együttesnek?
— Elsősorban az, hogy a Collegiumban csupa lelkes, szívvel-lélekkel és nagy-nagy hittel dolgozó fiatalemberrel lehetek együtt. Tulajdonképpen minden egyéb másodrendű szempont, még a nívó is. Ha csak egyszer azt tapasztalnám, hogy a többiek unottan, muszájból játszanak, felállnék mellőlük. De egyáltalán nem valószínű, hogy erre sor kerül.
— Már csak azért sem, mert ebben az évben megvalósul egy régi álmod…
— Már korábban is megesett, hogy a Filharmónia zenekara, valamint a Collegium és a Vox Renata közös előadáson lépett fel. Májustól erre nem csak szórványosan, hanem rendszeresen is sor kerül. Amivel valóban régi álmon teljesül.
— Miért pont te álmodsz ilyesmiről, hiszen éppen neked gyakorlati hasznod aligha származik a dologból.
— Amióta együtt zenélek Deák Endréékkel, fokozatosan meggyőződésemmé vált, hogy szükség van az ilyesmire, általában a zenei nevelés ügyének teszünk vele jó szolgálatot. Én azt hiszem, minden művészeti ágban meg kellene valósítani a hivatásosak és (ahogy rossz szóval mondjuk) az amatőrök közötti szorosabb együttműködést. Meggyőződésem, hogy nem csak az amatőrök járnának jól. Például a Collegium által előadott régizene-számok a Filharmónia zenekarának előadásában talán némileg csiszoltabban, kifinomultabban hangza(ná)nak. Ugyanakkor azonban a régizenekar játéka a korabeli előadáshoz sokkal közelebb áll. Emiatt könnyebben is érthető. Emellett olyan lépcsőfok, amelyet, ha az ember nem próbál meg kikerülni, sokkal könnyebben haladhat tovább a kultúráltabb zene megértéséhez vezető úton.”
(Boros Ernő, Szatmári Hirlap, 1984. április 6.)
(Ismét Deák Endrét kérdezem:) — Volt olyan időszaka is az általad vezetett régizenekarnak, amikor csak zenetanárokból, tehát felsőfokú zenei végzettséggel rendelkezőkből állt össze. Akkor is amatőröknek tekintettétek magatokat. Miért?
— Nagykároly környékén kb. 90 százalékban olyan zenetanárok tevékenykednek, akik pedagógiai főiskolát végeztek. Az ilyen oktatási intézményekben megtanítanak ugyan a hangszerek megszólaltatására is, de nem erre fektetik a hangsúlyt. A pedagógiai főiskolákon a fő cél a zeneelmélet, a kottaolvasás, a karvezénylés elsajátítása. Ugyanis ezek azok az ismeretek, amelyekre a leendő iskolai zenetanároknak szükségük van. A hangszerek magasabb szintű megszólaltatását egyetemen, konzervatóriumban tanítják. A mi együttesünket azért is tekintjük műkedvelőnek, mert korábbi és jelenlegi tagjai közül csak Ginál Béla végzett hangszerszakot. Mi többiek valamennyien zenepedagógiát végeztünk, a hangszerjátékot csak érintőlegesen tanultuk.
— Demeter Sándor ezt mondta nekem: amennyiben mindkét együttes ugyanazt a régizene számot adná elő, „a régizenekar játéka a korabeli előadáshoz sokkal közelebb állna”, mint a Filharmónia zenekaráé…
— Határozzuk meg a régizene fogalmát. Megkülönböztethetünk régebbi és újabb keletű zenéket – ilyen értelemben minden nem kortárs zene régi! Mi, a Collegium régizenekar tagjai az úgynevezett historikus előadásmódot választottuk, mely révén jobban meg lehet közelíteni régmúlt korok muzsikáját. Az ilyen historikus előadásmódban megszólaltatott zenét szoktuk egybeírva „régizenének” nevezni. A XX. században teljesedett ki ez az irányzat, melynek célkitűzése elsősorban a barokk kor zenéjének eredeti hangszereken való megszólaltatása – például zongora helyett csembalón –, de a hagyományos koncertéletben nem szereplő, a még régebbi korokból származó művek irányába is történt nyitás. Nagyon érdekes jelenségről van szó. Személy szerint én is mindig valamilyen más zene ellenében választottam éppen azt a zenét, amit játszottam. De sokan mások is így vannak ezzel. Például a rock hullám a hagyományos könnyűzenével való szembefordulást jelentett, beindulásakor a táncház mozgalom nálunk elvetett mindenféle „műzenét”, ahogy zenészbarátaim mondogatták. A régizenélés is egyfajta szembefordulás a hagyományos, megcsontosodott koncertélettel. Szívesen eljátszom a gondolattal, hogy mi motiválhatta például a kolozsvári Mozart-társaság megalakítását? Én csak azzal tudom magyarázni, hogy ez a társaság Beethoven ellenében alakult meg. Ugyanis Beethoven életműve annyira azonosult a klasszicizmus fogalmával, hogy egyesek szükségét érezték valahogy kifejezésre juttatni Mozart nagyságát!
— De a filharmóniákban is régizenét játszanak…
— A régi zenének kétféle értelmezése lehetséges: az egyik magukra a zeneművekre vonatkozik. A szatmári filharmonikus zenekar leginkább 150 – 250, vagy majdnem 300 éves zenét (Händel, Bach, Vivaldi) játszik. Az úgynevezett régizene mozgalom az ilyen zene ellenében indult be, persze nem ellenségként, hanem inkább alternatívaként. Mind a kettő műzene, és ez is, az is régi. Valamiben mégis különbözőek: más a zenét megszólaltató hangszeresek hozzáállása. A filharmonikusok úgy játszanak, ahogy azt az iskolában tanulták, a historikus előadásmód hívei egy kicsit a történelembe is visszapillantanak. A művek teljesen hiteles rekonstrukciója persze lehetetlen, de éppen ez a kihívás teszi érdekesebbé a dolgot. Tudni kell, hogy az évszázadok folyamán a hangszerek változtak, a technikai tökéletesedésnek több értékes tulajdonságuk áldozatul esett. Aki a mai hangszereket egy kicsit is ismeri, megérti, hogy például az említett csembaló másként működik, mint a zongora, tehát játszani is másként kell rajta. A hegedűkön nagyobb lett a test és nyak törésszöge, a vonó hajlata stb. Miközben ilyen átalakuláson esett át, a hangszer amennyit nyert átütőerőben, annyit veszített hangszínben. A barokk kor fuvolája fából készült s mindössze egyetlen billentyűje volt. Ezzel szemben a mai fuvola anyaga fémötvözet, és bonyolult billentyűrendszerrel látták el. És így tovább. A régi hangszerek kezelése, kézbentartásának a módja is más lehetett, mint ma. Például beigazolódott: a népzenészek nem helytelenül tartják a hegedűt, hanem egy régebbi játékmódot éltetnek tovább. Változott az oktatás is. Ma már korszerű, vagy modernizált hangszereken, modern hangszerkezeléssel játsszák a döntő többségében még mindig régi zenét. A filharmóniák máig elsősorban nagybarokk, klasszicista és romantikus alkotásokat játszanak, repertoárjukban nemcsak az ennél régebbi korok zenéje, de a XX. – XXI. századi művek is alulképviseltek. Mindezek után már nem is meglepő, ha olyan paradox helyzet alakul ki, hogy például az egyik legnevesebb kamarazenekar, az I Musici di Roma – amelynek tagjai a XVII. – XVIII. századokból származó értékes mesterhangszerekkel rendelkeznek –, ma modernhangszeres együttesnek számít, egy napjainkban készült hangszereken játszó régizene együttes viszont réginek. Az új hangszerek ugyanis régiek mintájára épültek, historikus felfogásban szólaltatják meg őket, míg a Stradivari vagy Amati korabeli hangszereket évszázadokon át szüntelenül modernizálták, és mai felfogásban játszanak rajtuk.
— A filharmóniák zenekarai a szerzői előírások, utasítások pontos betartásával adják elő a klasszikus műveket, miközben ti ebből a szempontból már csak azért is nagyobb szabadságot élveztek, mert a korabeli előadásmódról kevés biztosat tudtok?
— Erről is szó van, de nem csak erről.
— Akkor közelítsük meg a kérdést másfelől: az általatok megszólaltatott régizenét milyen korokban, kik, hol, és milyen alkalmakkor játszották?
— A történelem folyamán hosszú ideig nem foglalkoztak azzal, hogy a régebbi korokban milyen hangszerekkel, milyen zenét játszottak. A mai értelemben vett régizene kutatás viszonylag új keletű ága a zenetudománynak, adott esetben mégis rendkívül pontos ismereteket tud felmutatni. Ugyanakkor kevés korszak zenéjéről rendelkezünk a valóban hiteles tolmácsoláshoz elegendő információkkal. Itt megjegyzendő, hogy az élő zene mindig új, hiszen az adott pillanatban hangzik el, jön létre, akkor is, ha a kotta, amelynek alapján megszólaltatják, régebbi keletű. Ismeretes, hogy már az ókorból is fennmaradtak zenei feljegyzések, ezekkel azonban nem nagyon tudunk mit kezdeni. Az ilyen zeneábrázolást át lehet ugyan írni mai kottába, a versmérték szerint ritmust is adhatunk a hangoknak, de a hangzást, azt, hogy az akkori hangszerek mit tudtak, miként szóltak, ma már a fennmaradt hangszerábrázolások, leírások segítségével se tudjuk biztosan rekonstruálni. Az akkor lejegyzett zene így is előadhatóvá tehető ugyan, de azon az áron, hogy inkább mai, mint ókori zene lesz belőle. Amikor régizenéről beszélünk, viszonylag új keletű zenére gondolunk, és elsősorban európai zenére. Európában alakult ki az a többszólamúság, ami azt feltételezi, hogy a ritmus szempontjából nagyon pontos hangjegyeket alkalmazzanak. A nagykárolyi Collegium a reneszánsz zenére szakosodott. Azonban tisztázandó, hogy akkoriban is sokféle zene létezett, különbséget kell tenni reneszánsz zene és reneszánsz kori zene között. Természetesen a reneszánsz korban is létezett a mindenkori népzene. Vagy például a gregorián ének az egész korszakban megőrizte vezető szerepét. Kifejezetten reneszánsz zene alatt azonban egyfajta többszólamú zenét értünk, amelynek az esetében a különféle eredetű dallamokat bizonyos módon dolgozták fel. Míg maga a reneszánsz gondolat, életérzés, filozófia itáliai eredetű, a reneszánsz zenei stílust és nyelvezetet, az újszerű dallamosságot és összhangzást északról – Dél-Angliából, és Németalföldről – érkező zenészek hozták divatba, akik aztán kb. 150 éven át uralták a terepet Európában. Spanyolországtól Magyarországig, nem akadt uralkodó, akinek az udvarából hiányoztak volna a flamand zenészek, elsősorban az énekesek. Így volt ez Mátyás királyi kápolnájában is.
— Úgy mondják, a régizene különösen alkalmas arra, hogy műkedvelők is játsszák.
— Így igaz. Már a középkorban elterjedt, sőt divatos jelenségnek számított, hogy nem csak a hivatásosok zenéltek. Itt most a műzenére gondolok, ami a módosabbak zenéjének számított. Polgári, nemesi, egyházi személyek, királyok zenéltek odahaza, családi körben, illetve palotákban. Például a lovagi kultúrának egyenesen része volt, hogy a lovag, a trubadúr verset ír és el is énekli imádott hölgyének, lehetőleg lantkísérettel. Ha a lovag valamilyen okból erre nem vállalkozott, akkor úgynevezett zsonglőröket fogadott. Utóbbiak olyan hangszeresek voltak, akik zenei kíséretet szolgáltattak az előadónak, illetve (a kapott megbízás függvényében) énekeltek is. Divat lett, hogy a módosabb polgárok tudjanak lapról (azaz kottát) olvasni, egy-két hangszeren játszani, és a házukban használható behangolt hangszert tartsanak. Ezt korabeli leírások, illetve sok olyan képzőművészeti alkotásnak köszönhetően tudjuk, amelyek az akkori vizuális valóság legapróbb részleteit is pontosan rögzítették. Az ilyen ábrázolásokon rendszerint asztal körül ülő baráti társaságot, vagy családot látunk énekelni, hangszeren játszani, azaz: házimuzsikálni.
— Korábban azt mondtad, hogy az 1980-as évek első felében a Romániában, illetve Erdélyben működő régizene együttesek, köztük a nagykárolyi Collegium szempontjából is meghatározó fontossággal bírt az 1980-tól 1985-ig évente megrendezett Csíkszeredai Régizene Fesztivál.
— Azokban az években főleg Nagykárolyban és Nagykárolyhoz közelebb eső településeken szerepeltünk, és a csíkszeredai fesztiválon való fellépések különleges fontossággal bírtak a számunkra. Ez a fesztivál ugyanis seregszemle jellege miatt pontos rálátást biztosított arra, hol tart az adott pillanatban a hazai régizenélés. Alig ért véget az egyik csíkszeredai fesztivál máris a következőre készültünk, ez a mindannyiunk által nagyon várt esemény összetartott bennünket. Ilyen szempontból hasonlított a Siculus könnyűzenei fesztiválra. Meg abból a szempontból is, hogy idővel mindkettőt betiltották. A Siculus ’70-ben indult, ’74-ben már nem engedélyezték a megtartását. A csíkszeredai fesztivált hat év után, ’86-ban fújták le Bukarestből.
— Miért?
— Bár a szervezők például bukaresti meghívottról is minden évben gondoskodtak, a hatalom túlságosan magyar rendezvénynek találta ezt is, akárcsak a Siculust. A résztvevő együttesek többsége a székelyföldről került ki, de az Erdély más nagyvárosaiból érkezett együttesek tagjai között is több volt a magyar, meg a szász, mint a román. Ugyanis, miközben a csíkszeredai fesztivált felkarolta a Román Televízió magyar adása, a románság körében nehezebben indult be a mozgalom.
— 1984-ben, vagyis az utolsó előtti Csíkszeredai Régizene Fesztiválra újságíróként én is elkísértelek benneteket. Az alábbiakban abból a cikkből idézek, amelyet kiküldött tudósítóként akkor írtam a rendezvényről.
Nagykárolyi régizenészek Csíkszeredában
Alig gördült fel a függöny, egy előttem ülő néző odaszólt társának: — Ildikó nincs itt…
Történt ez a csíkszeredai Művelődési Házban június 1-3 között megrendezett V. Régizene Fesztivál első napi hangversenyén. A Hargita megyei néző pedig Keresztesi Ildikót hiányolta a nagykárolyi Collegium régizene együttesből. A későbbiekben általam tapasztaltak teljes egészében beigazolták azt a következtetést, amelyre a fenti epizód kapcsán jutottam: 1). A Deák Endre vezette nagykárolyi régizenekart és produkcióit a rangos seregszemle műértő rendezőin kívül az egyszerű nézők is számon tartják Csíkszeredában. 2). Keresztesi Ildikó immár egyik sztárja a fesztiválnak! (Egyébként Ildikó csak az együttes első napi hangversenyéről hiányzott.)
ÁLTALÁNOS TUDNIVALÓK
A régizene kifejezés a korai középkortól a XIX. század elejéig Európa-szerte művelt reneszánsz, barokk és kollégiumi zene átfogó megnevezése. Az utóbbi időben ez a zene újra meghódította kontinensünket. Az erre „szakosodott” együttesek arra törekednek, hogy a korabeli zeneműveket már-már elfeledett hangszerekkel, minél hitelesebben, a kor stílusában adják elő. Repertoárjukban olyan zenedarabok szerepelnek, amelyek a filharmóniák műsorában soha, vagy csak elvétve kapnak helyet. Az európai színvonalú hazai régizenélés fővárosa 1980 óta évente 3 napig Csíkszereda: itt rendezik meg ugyanis azt a rangos seregszemlét, amelynek Régizene Fesztivál a neve, és amelyen az ország minden, egy bizonyos minőségi szinten felüli teljesítésre képes együttese mondhatni kötelező módon részt vesz.
A PROGRAMBÓL
Június 1: A Művelődési Ház termében megtartott előadáson hazai és hazai vonatkozású régizenét adott elő a brassói Cantus Serenus, a székelyudvarhelyi Hortus Musicus, a kolozsvári Musica Antiqua, a nagykárolyi Collegium együttes, valamint a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus.
Június 2: A Csíkszereda központjában álló Mikó vár udvarán, illetve a Művelődési Házban a népzene és a műzene kölcsönhatását szemléltető műsorszámokat mutattak be a sepsiszentgyörgyi Tinódi, a csíkszeredai Barozda régizene-, valamint a székelyudvarhelyi Venyige néptánc-együttesek. Ugyanakkor a nagykárolyi Collegium, a kolozsvári Musica Antiqua, a ditrói blockflőte hangszeres együttesek, valamint a helybeli kamarakórus a szárhegyi vár lovagtermében koncertezett.
Június 3: Ezen a napon a Mikó vár udvarán délelőtt két eseményre is sor került: zenés kollokviumra és az ifjúsági együttesek matinéjára. Utóbbin egyebek között a tasnádszántói Általános Iskola Chorea elnevezésű, Deák Endre és Lakatos Melinda magyar irodalom szakos tanárnő által vezetett együttese is fellépett. Este ugyancsak a Mikó vár udvarán a középkortól a korabarokkig terjedő időszakban kelt zenét mutattak be a bukaresti Consortium Violae, a nagykárolyi Collegium, a csíkszeredai Kájoni, a kolozsvári Musica Antiqua együttesek, Adriana Dimitriu temesvári lantművész, valamint Szilágyi Zsolt és Szőts Dániel sepsiszentgyörgyi tenoristák. Ezt követően a Marin Constantin professzor, érdemes művész által vezényelt világhírű bukaresti Madrigál kórus tartott lélegzetelállítóan szép bemutatót. A nagykárolyi Collegium együttes a következő összetételben szerepelt a fesztiválon: Deák Endre (lant, blockflőte, líra), Demeter Sándor (fagott), Keresztesi Ildikó (szoprán), Straub János (tenor, blockflőtte), Szabó Tibor (tenor), Tordai Ioan (blockflőte), Vezér János (blockflőte), Visnyai Csaba (basszus), Wieser János (blockflőte, lant).
(Boros Ernő, Szatmári Hírlap, 1984. június 10.)
Ismét Deák Endrével beszélgetek: — A cikk alapján akár arra is következtethetünk, hogy 1984-ben kilenctagú együttest vezettél…
— Elhamarkodott következtetés lenne. Szabó Tibikét beugróként vittük magunkkal, de akkoriban Visnyai Csaba is ritkábban szerepelt velünk. Gyakran kérdezik tőlem, hogy hány tagú az együttesünk. Nos, a létszám változó. A megalakulásunk óta eltelt közel 35 év alatt többnyire négyen, öten vagy haton voltunk.
— Tehát az 1980-as évek első felében az általad vezetett régizene-együttes tevékenysége szempontjából az 1980-tól 1985-ig évente megrendezett Csíkszeredai Régizene Fesztivál meghatározó fontossággal bírt. Mi történt miután ezt a fesztivált betiltották?
— Még Csíkszeredában megismerkedtünk Adina Dimitriu ének- és lantművésszel, aki akkor a temesvári népművészeti iskola gitártanára volt (bár angol-francia szakot végzett). Az ő révén jutottunk el először 1985-ben a két évvel korábban beindult Sinaia-i Klasszikus-Gitár Fesztiválra, amelyen aztán 1990-ig minden évben részt vettünk. Ugyancsak Adina révén nagyobb szabású koncertet mutattunk be a temesvári Filharmóniában. Ennek sikere után Adinaval és Neacşu Eszter temesvári színésznővel közösen Színház az egész világ címmel olyan Shakespeare műsort állítottunk össze, amelyben mi a nagy drámaíró korabeli zenét játszottunk, a színésznő pedig Shakespeare-művekből adott elő jeleneteket. Ezt a műsor-összeállítást Temesváron (Bánáti Múzeum, Ion Vidu Zenelíceum), Aradon (Filharmónia), Brassóban (Drámai Színház), Nagyszebenben (Brukenthal múzeum), Bukarestben (Román Atheneum), Szatmárnémetiben, Nagykárolyban majd Kolozsváron (Gh. Dima Konzervatórium) mutattuk be.
— Mielőtt folytatnád, íme egy kis „kóstoló” a sajtóvisszhangokból.
„Nyolc, korabeli jelmezekbe öltözött, korabeli hangszereken játszó fiatal művész (kettő közülük temesvári) felejthetetlen esttel ajándékozta meg a nagyszámú közönséget.”
(Achimescu Ildikó, Un memorabil spectacol, Drapelul roşu
napilap, Temesvár, 1986. október 7.)
„A szó legszorosabb értelmében sztárok voltak mind a nyolcan: románul és angolul énekeltek és szavaltak, autentikus, hihető, varázslatos Erzsébet-kori atmoszférát, kulturális és emberi téren egyaránt gyümölcsöző időutazást, a múltba való visszatérést valósítva meg. (…) A nagykárolyi Collegium régizenekar elsősorban talán azzal a csodálatra méltó igyekezetükkel, amellyel olyan korabeli hangszerek titkait igyekeznek megfejteni, amilyenek a ciszter, a lant, a furulyák, vagy a korabeli ütőhangszerek, valamint (sok gyakorlásról és szenvedélyről árulkodó) művészi előadás- módjukkal kivívta a termet zsúfolásig megtöltő közönség csodálatát. Keresztesi Ildikó. Deák Endre (az együttes vezetője), Hans Wieser, Halász Tibor, Johann Straub, Ginál Béla alkotják azt az együttest, amely Adina Dimitriu és Estera Neacşu fiatal temesvári művészekkel közösen egységes előadással tudott előállni.”
(Achimescu Ildikó – Lumea-ntreagă e o scenă – seară de muzică şi poezie elisabetană, Orizont hetilap, Temesvár 1986. október 31.)
Shakespeare-előadások Ion Caramitruval
Deák Endre folytatja: — Neacşu Eszter Németországba települése után, Adina összehozott Ion Caramitruval a Bukaresti Bulandra színház nagytekintélyű művészével…
— Arról az akkoriban ellenzékinek számító színészről van szó, aki 1989. december 22-én egyike volt azoknak a forradalmároknak, akik a Román Televízió első cenzúrázatlan műsorában megjelentek, később pedig művelődési miniszter lett?
— Pontosan. Caramitru rendezésében, illetve Mariana Buruiana színésznő és Andrei Bantaş bukaresti egyetemi professzor, műfordító közreműködésével Kortársunk, Shakespare címmel újabb zenés irodalmi összeállítást készítettünk. Ezt a második Shakespeare-műsort – amelyben korabeli zeneszerzők darabjai is helyet kaptak – Temesváron (Capitol), Aradon (Filharmónia), Resicabányán (Szakszervezetek Művelődési Háza), Brassóban (Drámai Színház), valamint Bukarestben (a Nemzeti Múzeumban és Nagy-Britannia romániai nagykövetének rezidenciáján) mutattuk be.
— Karácsonyi Péter szerint az angol nagykövetségen történt fellépésetek alkalmával egy pincér Ginál Béla mellé lépett, és így szólt: — Pinot noire sau gri? (Amivel azt akarta megtudakolni, hogy a kedves vendég fekete-, avagy szürkebarát bort akar-e inni.) Mire Béla (abban a hiszemben, hogy a pincér bemutatkozott neki) kezet nyújtott, mondván: — Ginál Adalbert…
— A valóságban az angol követségen nem történt ilyesmi.
— Péter több hasonló anekdota-ízű történetet is mesélt rólatok. Szerintem azért, mert nagyon tetszett neki, amit csináltatok, és az ilyen kedves, humoros kitalált történetekkel is reklámozni akart benneteket, növelni igyekezett az ismertségeteket, az irántatok megnyilvánuló szimpátiát. Péter nagyon értett a menedzseléshez, és néha egészen meglepő módszereket vetett be.
— 1980 és 1990 között a Csíkszeredai Régizene Fesztiválok, majd a Shakespeare műsorok nagymértékben hozzásegítettek bennünket ahhoz, hogy a diktatúra utolsó évtizedét együttesként átvészelhessük.
— A következő cikket huszonöt évvel ezelőtt olyan valakiről írtam, akit az egyetem elvégzése után 1980-ban (az akkori szokásnak megfelelően) mérnökként helyzetek Nagykárolyba, ahol 1988-ben történt Magyarországra településéig a hajdani Unió részlegen dolgozott, e mellett foglalkozott hangszeres zenéléssel, illetve a Collegim régizenekarnak is tagja volt.
Közönségkeresés klasszikus gitárral
A közelmúltban megtartott III. országos Sinaiai Klasszikus Gitár Fesztiválon a rendezvényen első ízben részt vevő hangszeres szólisták számára kiírt versenykategóriában Halász Tibor hegesztőmérnök, a nagykárolyi művelődési ház Collegium elnevezésű régizenekarának a tagja második díjat nyert.
— Általában azokat a művészeteket, tudósokat stb. nevezzük klasszikusoknak, akik általánosan elismert, maradandó alkotásokat hoztak létre. De miért mondjuk egy gitárra, hogy klasszikus?
— A klasszikus gitár a XIX. században tűnt fel, és felépítés tekintetében sokban különbözik a korábban elterjedt, úgynevezett reneszánsz gitártól. Az elnevezés tehát részben a hangszer külalakjára, szerkezeti felépítésére, részben pedig megjelenésének, elterjedésének (és egyben fénykorának) az idejére utal. Spanyol gitárnak is szokták nevezni, mert a spanyol és az olasz népi zenészek igen kedvelt hangszere. Vannak kifejezetten a klasszikus gitáron való előadásra szánt (általában rövidebb, leggyakrabban 5-8 perces) szerzemények (például Paganini is írt néhányat.) Ennek megfelelően a klasszikus gitáros sajátos formai feltételeknek eleget tevő zeneszámokból állítja össze repertoárját. Tehát nem tévesztendő össze a könnyűzenekarok gitárosaival.
— A nagyközönség körében ez utóbbiak sokkal ismertebbek, népszerűbbek. Te miért lettél mégis klasszikus gitáros?
— A könnyűzenét valahogy sohasem vettem olyan komolyan, mint mondjuk egy Paganini darabot. No, nem amiatt, mintha könnyűzenét, elnevezésének megfelelően, könnyebb lenne játszani. Ilyesmit már csak azért sem állíthatok, mivel én tulajdonképpen amúgy igazából még nem is próbálkoztam meg a könnyűzenéléssel. Hallgatni nagyon szeretem ezt a fajta zenét is, de játszani csak olyankor szoktam, ha erre felkérnek. Klasszikus gitárszámokat ellenben közönség hiányában, csak úgy a magam kedvéért is gyakran játszom.
— De azért, gondolom, klasszikus gitárszámokat is szívesebben játszol közönségnek…
— Természetesen, mint minden előadó, én is kifejezetten igénylem a (lehetőleg hálás) közönséget. Olyannyira, hogy amióta Nagykárolyba kerültem, éppen emiatt nagy dilemmában vagyok. Temesváron töltött diákéveim idején gyakran szerepeltem olyan közönség előtt, amelynek tagjai tisztában voltak vele mi az, amiért eljöttek a műsorra, pontosan azt akarták hallani, amit előadtam. Ezeken az előadásokon mindig olyan hangulat alakult ki, amely engem nagyon „feldobott”. Viszont közel öt éve, amióta Nagykárolyba kerültem, tulajdonképpen csak most Sinaian játszottam ilyen kedvező körülmények között. Eddigi Szatmár megyében különböző műsorösszeállítások keretében léptem fel, olyankor mindig az történt, hogy a közönség zöme nem tudta hova tegyen, amikor megjelentem a színpadon egyedül és pengetni kezdtem a gitáromat, ráadásul anélkül, hogy legalább énekeltem is volna hozzá valamit. Sokan szokatlannak, furcsának találták ezt, nem teremtődött meg az a bizonyos kedvező hangulat.
— Tehát adva van egy előadóművész, aki valami olyasmit tud – mégpedig a sinaiai fesztiválon elért II. díj tanúsága szerint is magas művészi színvonalon – ami itt és most újdonságnak számít, és már csak emiatt sincs törzsközönsége. Nyílván ez az, ami neked dilemmát okoz.
— Pontosabban az, hogy vajon miképpen lehetne ezen a helyzeten jó irányba változtatni. Ugyanis így most úgy érzem, amolyan bűvös körbe kerültem. Amíg a fellépéseim alkalmával nem lesz igazi összhang köztem és a közönség között, nem tudok a képességeimnek megfelelő teljesítményt nyújtani. Gyengébb szerepléssel viszont kevesebb az esély kifejezetten a műfaj iránt érdeklődő közönség kialakulására.
(Boros Ernő, Szatmári Hírlap, 1985. július 7.)
Ismét Deák Endrét kérdezem: — A klasszikus gitáron játszó helyzete sok tekintetben hasonlít azéra, aki a XX. század végén, a XXI. század elején, reneszánsz lanton játszik. Nagykárolyban és régizenészként neked adódtak a Halász Tiboréhoz hasonló dilemmáid? Kisvárosunkban van olyan hozzáértő célközönsége a régizenének, amely pontosan ezt a fajta zenét akarja hallani? A fellépéseiteken észleltek pozitív visszajelzést a közönség részéről, kialakul-e olyan hangulat, amely (Halász Tibort idézve) szerencsés esetben az előadót „feldobja”?
— Nagykárolyban van pozitív visszajelzés, ugyanakkor úgynevezett „hozzáértő közönség” országszerte sincs. Nem is kell, lennie. A zenének az a feladata, hogy szépen, pontosabban jól szóljon, nyerje el a közönség tetszését. Ilyen értelemben nekünk rendkívül hálás közönségünk van – ezt a sorozatos visszajelzésekből tudjuk. Például múlt héten, Segesváron az amúgy igen gyér hallgatóságunk felállva tapsolt. Több mint három évtizedes tapasztalatunk szerint nincs különbség falusi és városi (fővárosi) közönség között. Ha rosszul játszunk, a hallgatóság unatkozik, a gyerekek rosszalkodnak, esetleg verekednek is. Ha azonban jól játszunk, a közönség csendje áhítatossá válik, az emberek tekintetében érzelmi azonosulás jelenik meg, a gyerekek pedig tátott szájjal bámulják a zene varázsolta csodát. Komolyabb zenei műveltségű koncertlátogatókkal ma már csak olyan nagyvárosokban találkozhatunk, ahol rendszeres hangversenyélet van jelen. A mi műsorainkon a repertoárunkra vonatkozó információkat tartal- mazó rövidebb, hosszabb ismertető is elhangzik, a közönség ezt nem érzi túl didaktikusnak, általában hálás érte. Mivel mi csakis olyasmit (például reneszánsz kori zenét) játszunk, ami a hagyományos koncertéletben nem kap helyet, és amiben a zenetudománnyal foglalkozók jelentős része se számít hozzáértőnek. Pontosabban a repertoárunkban szereplő darabokat még az ilyen szakemberek sem ismerik. Mi már megszoktuk, hogy olyan zenét játszunk, amit a közönségünk máshol és mástól nem hall! A régi kor „slágereit” érdekes módon a mai közönség is slágerekként érzékeli és mindjárt első hallásra így is fogadja. Akadnak régi- zenészek, akik akárhol szerepelnek, mindig ugyanazt játsszák.
Mi (már csak önmagunk miatt is) igyekszünk a repertoárunkat új számokkal bővíteni. Szeretünk az alkalomhoz illő, lehetőleg addig nem játszott művekkel előállni. Tehát a Halász Tibi által elmondottak ránk nem vonatkoztathatók. A klasszikus gitárjátéknak kialakult a maga értő közönsége. Az általunk képviselt zenei gyakorlat ellenben egy kicsit a semmiből jött létre és a közönségünket is magunknak kell kialakítanunk. Ez egyébként sok más műfaj esetében is így van. A hangversenyeken nem csak a klasszikus zene közvetlen folytatásának számító kortárs műveket adnak elő, hanem különböző égtájakról, más kontinensekről származó számokat is, így a hagyományos zenei „műveltség” egyáltalán nem garanciája a megértésnek. (A szánalmasnak mondható iskolai zenei nevelés pedig inkább tovább ront a helyzeten, csak még jobban elbizonytalanítja a diákokat, felerősíti bennük azt a benyomást, amit a legtöbben így fogalmaznak meg: „a komolyzene nekem magas”, „nincs hallásom” stb.) A mi esetünkben azonban nem ez a jellemző. Koncertjeinken megpróbálunk közvetlenek lenni, többnyire jó hangulat alakul ki s a közönség is „elengedheti magát.” Legalábbis a visszajelzésekből erre következtetünk.
— Mivel Trianon után a román hatalom (szándékosan) megfeledkezett ezek karbantartásáról, a magyar történelmet idéző várak-kastélyok Erdély-szerte rendkívül lerobbant állapotba kerültek. E szabály alól természetesen a nagykárolyi Károlyi-kastély sem kivétel. Azonban miután utóbbit viszonylag nem régen, az 1890-es években építették át utoljára (ami egyben azt is jelentette, hogy alaposan rendbe tették), mégis ez a Nagykárolyban található az egyik legjobb állapotban fennmaradt kastély Erdélyben.
Két idézet.
„Mivel szerzője egészen biztosan nem több-száz helyes koncerttermekbe, még kevésbé elektromos hangerősítő berendezések igénybevételével történő előadásra szánta a régizenét, művelőit házi zenészeknek is szokták nevezni. Többnyire várkastélyok ódon falai között, illetve szalonokban szólalt meg ez a zene, így aztán a történelmi levegőt árasztó környezet ma is egyik kelléke előadásának.
(Boros Ernő, A Hét, 1988. augusztus 11.)
„A régizene fogalma alatt manapság már nem egyszerűen csak egy bizonyos (elmúlt) kor zenéjét értjük, hanem egy bizonyos zene korhű igényű, azaz korabeli hangszerekkel, az eredetihez hasonló feltételek között történő megszólaltatását, illetve hallgatását. Ezért a régizenészek tudatosan keresik az alkalmat, hogy lehetőleg történelmi levegőjű falak között játsszanak: produkciójuk ezáltal is teljesebbé válik. A nagykárolyi Károlyi-kastély halljánál keresve sem lehetne a régizene előadására, illetve hallgatására megfelelőbb színhelyet találni.”
(Boros Ernő, Szatmári Hírlap, 1988. július 13.)
KÉRDÉS: — Volt-e a régizenekar megalakulásában, illetve fennmaradásában bármilyen szerepe a Nagykároly városközpontját ékesítő kastélynak, vagy jelenléte a városban csak szerencsés véletlen, és a Collegium együttes e kastély hiányában is kb. ugyanoda jutott volna, ahol ma tart?
Deák Endre válasza: — Az elmúlt évtizedekben a kastély nem csak a régizenkar, de általában a város zenei, illetve művelődési életében is nagyon fontos szerepet játszott. Nem egyszerűen csak otthona volt több művelődési intézménynek, de az ezekben folyó tevékenységek számára sok szempontból ideális helyszínt biztosított. Nagy kérdés, mikor lesz Nagykárolyban ismét olyan sokrétű és intenzív művelődési élet, amilyen a ’60-as, ’70-es, ’80-as években a kastélyban zajlott. Nem véletlenül vált szinte fogalommá a Kastélylakó-Castelanii név! A Marián Feri bácsi balett körébe járókkal kezdődően, a színjátszókon keresztül a fotóklubok vagy a zenei együttesek tagjaiig rengetegen kötődtek személyes szálakkal a kastély ódon falaihoz – köztük magam is. Egyébként, ami konkrétan a Collegiumot illeti: mivel ez már Nagykárolyba érkezésem előtt is szándékomban állt, valamilyen régizene csapatot mindenképpen létrehoztam volna, de óriási szerencse, és ösztönzőleg hatott rám, hogy itt szinte ideális helyszínt találtam hozzá.
Részletek két, az 1980-as években megjelent újságcikkből.
Villáminterjú Wieser Jánossal, a Collegium
régizene-együttes tagjával
— Társaid közül többen zeneiskolát végeztek, te azonban úgy lettél régizenész, hogy előzőleg nem részesültél iskolai szintű zenei képzésben.
— Pontosabban kisiskolás koromban szüleim két évig zongoraleckékre járattak, de aztán ez abbamaradt, mert alig ragadt rám valami. Én inkább gitározni szerettem volna, de Kolozsvárra kerültem sportiskolába, ahol az edzések mellett zenére nem jutott idő. Tizenkettediktől ismét idehaza, a nagykárolyi líceumban folytattam tanulmányaimat. Akkor vásároltam egy gitárt, meg néhány szakkönyvet, s üres óráimban egyedül pengettem a húrokat. Maturandus koromban, szintén magánszorgalomból megtanultam furulyázni. 1980-ban, amikor leszereltem, Deák Endre éppen furulyást keresett a régizenekarba, így lettem tagja az együttesnek. Egy évig csak furulyáztam, aztán áthúroltam a gitáromat lanthangolásra, azóta lanton is játszok, s – mivel egyre bővülő repertoárunk ezt megkívánta – időközben megtanultam megszólaltatni a tekerőlantot, a cisztát, a zergekürtöt, a dorombot, a háromhúros népi kontrahegedűt. Ugyanis menet közben annyira elköteleztem magam a régizene mellett, hogy szabadidőm nagy részében ezzel foglalkozom, beleértve azt is, hogy egyedül vagy társakkal régi hangszereket fabrikálok.
— Miért éppen a régizenét választottad?
— Ebben nagy szerepe van Deák Endrének, aki szervezőként és szakmai téren egyaránt olyan kimagasló tehetség, hogy személyében mi, az együttes többi tagjai az állandó minőségi előrelépés zálogát látjuk. A másik motiváció az, hogy nem csupán megszerettem ezt a zenét, de úgy gondolom, amatőrként a klasszikus zenében nincs sok keresnivalóm, míg a régizene – mivel a filharmóniák repertoárjában egyáltalán nem szerepel – olyan terület, ahol a magamfajta műkedvelők előtt is nagyobb lehetőségek nyílnak. Szerintem a korábbi korokban is írtak olyan jó zenét, mint a klasszikusok, de a régizene mégis mintha kiesett volna a történelmi emlékezetből. Szép, nemes feladatnak érzem részt vállalni ennek a zenének az idézőjeles rehabilitálásából.
(Boros Ernő, Szatmári Hírlap, 1987. szeptember 2.)
Nagyszerű hóbort
(…) a nagykárolyi Károlyi-kastély előcsarnokában megtartott régizene-hangverseny nem csak a helyszín szerencsés megválasztása, a látványos környezet miatt volt varázslatosan szép, a szigorú értelemben vett zenei produkció önmagában is magával ragadta (volna) a hallgatóságot. (…) A Deák Endre, Keresztesi Ildikó, Straub János Demeter Sándor, Ioan Tordai, Halász Tibor, Ginál Béla, Vezér János összetételű Collegium nevű régizenekar XV.-XVI.századi, de a mai hallgatók által is könnyen élvezhető számokat adott elő: Dufay, Senfl, Willaert, Crecquillon, Arcadelt szerzeményeit. Adina Dimitriu temesvári lantművész tolmácsolásában négy Dowland-dallamot hallottunk, majd a nagykárolyi együttes és a Temesvárról érkezett vendégművész közösen Pilkington, Morley, Dowland, Holborne és Campian műveit szólaltatta meg. Az Erzsébet-kori összeállítás, illetve az egész hangverseny csúcspontjaként Deák Endre és Adina Dimitriu lantkettősöket játszott. Mivel nálunk nincs sem elméleti, sem hangszeres régizene-oktatás, aki erre adja a fejét, csupán autodidakta módon szerezheti meg a szükséges ismereteket, sőt egy valamirevaló repertoár összeállítása érdekében kutatómunkát is kell végeznie.
(Boros Ernő, A Hét, 1988. augusztus 11.)
Kutatóként
Kérdés Deák Endréhez — Mióta végzel kutatómunkát, milyen eredménnyel és miben áll ez a tevékenység?
— Már pályám kezdetén is érdekelt, hogyan jegyezték le az utódok számára a régi korok zenéjét, kíváncsi voltam az utóbbi időben (helyenként átdolgozva) megjelent kották eredeti formájára. Az ilyen irányú kutatómunka nálunk a hetvenes évek elején indult, Babrik József kezdeményezése nyomán. Én gyakorlatilag ebben is az ő nyomdokaiba léptem. Ugyanazokat a könyvtárakat (gyulafehérvári Batthyaneum és marosvásárhelyi Teleki-Bolyai könyvtár) kerestem fel, amelyeket ő, csak én később: 1982-ben. Aki keres, talál. Bár hiányos információkkal rendelkeztem, különleges szerencsével megtaláltam az általam keresett anyagokat, konkrétan az egyébként kisszámú, reneszánszkori többszólamú kompozíciókat tartalmazó kéziratokat. Ezeket minden nehézség nélkül átalakítottam mai kottaírásra, és a szóban forgó zeneművek azóta a műsoraink legfontosabb részét képezik. (Az ezeréves erdélyi egyházmegyével kapcsolatos műsoraink esetében különösen.) Repertoárunknak ez a része – büszkén állíthatom – minden más együttestől megkülönböztet bennünket. Hiszen mi nem mások által előadásra előkészített, „zeneboltban vásárolható” darabokat, hanem saját gyűjtésű, saját magunk által felkutatott műveket szólaltatunk meg. Személy szerint nekem a kutatómunka már szenvedélyemmé vált. Elsősorban a reneszánsz korból származó erdélyi vonatkozású zeneszámokat igyekeztem felkutatni, de a korszak zenéjének a minél alaposabb megismerése érdekében mindenféle más zenét is gyűjtöttem. Menet közben kapcsolatba kerültem több neves kutatóval is, zenetörténészekkel, zeneírókkal. Ezek közül a két legnevesebb erdélyi zenetudós, Benkő András és László Ferenc már nincs közöttünk. Rajtuk kívül a Németországban élő Király Péterrel is gyümölcsöző munkakapcsolatot alakítottam ki. Hármójuktól minden engem érdeklő anyagot megkaptam. Utóbbival – aki nemzetközi szinten is a legavatottabb Bakfark kutatónak számít – különösen a nagy erdélyi lantos életművét célzó kutatások terén alakítottunk ki eredményes együttműködést. Két ezzel a témával kapcsolatos tanulmányom már megjelent a Német Lanttársaság 1998-as, illetve 2005-ös évkönyvében, két újabb pedig az idei év folyamán fog megjelenni ugyanebben a kiadványban. Megkönnyítette a dolgomat, hogy nálunk célratörő, komoly kutatásokról nem beszélhetünk, a források feldolgozottsága igencsak hiányos. Könnyebbséget jelentett az is, hogy gyakorló lantjátékos vagyok. A reneszánsz darabok születésének idején nem a hangokat elvont hangjegyek formájában megjelenítő mai zenei írásmódot használták, hanem a hangszerfogásokat jelző ábrázolásmódot. Ennek köszönhetően gyakorló zenészként elolvasásukhoz szükségtelen előbb átírjam a reneszánszkori darabokat – ahogy egy klasszikus képzettségű zenetudós tenné –, hiszen közvetlenül a korabeli kéziratot is olvasni tudom. Így rövid idő alatt nagy mennyiségű anyagot vizsgálhatok át.
Gyakran kérdezik tőlünk, hogy a mienkhez hasonló zenekarok honnan szerzik a számaikat. Manapság a világhálóról óriási mennyiségű és sokféle régizene tölthető le. Nyomtatványok, kéziratok, egész könyvtárak kerültek fel a netre – ezek áttekintéséhez több élet kellene. Maga a régizene se nagyon régi, a régizene kutatása pedig olyannyira nem az, hogy szorosan kötődik a modern tudomány biztosította legújabb lehetőségekhez. Akár kottáról, akár hangszer-rekonstrukcióról van szó, a kutatómunkához igénybe vehetjük a legújabb technikát (pl. világháló, kompakt lemezek stb.). A közönség elé azonban továbbra is minden művi beavatkozástól mentes, élő zenével kell kiállni. Olyan előadásokkal, amelyekből az előadók tétet kölcsönző, izgalmassá tevő állásfoglalása sem hiányzik.
Vizsgadolgozat a nagykárolyi régizene-együttesről
Szerémi Erika, a Temesvári Nyugati Egyetem zenei fakultásának a végzőse 1999-ben „A nagykárolyi Collegium régizene-együttes” címmel írt államvizsga dolgozatot. Ebben a román nyelvű dolgozatban az együttes 1990 és 1998 közötti tevékenységéről egyebek között a következőket olvashatjuk.
(…) A Collegium tagjai közül 1987 decemberében Hans Wieser Svédországba, 1988 szeptemberében Halász Tibor Magyarországra települ. 1989 végén lesz ütőhangszereken is játszó énekes szólistája az együttesnek a nagykárolyi születésű Steiner Andrea építészmérnök. Nemsokára Enyedi Zsolt nagykárolyi informatikus is csatlakozik, aki 1990-ben Keresztesi Ildikóval, a Collegium énekes szólistájával köt házasságot. Enyedi közvetlenül a rendszerváltás után néhány hónapig a Román Televízió magyar nyelvű adásának a szerkesztője, de közben a nagykárolyi régizenekar hangszerese is: eleinte gitározik, majd lanton, furulyán, ütőhangszereken is játszik. 1990. Februárjában, a bukaresti stúdióban olyan televíziós felvételek készülnek, amelyeken a Collegium tagjai a következő darabokat adják elő. Ecco la primavera – ballata a 2 de Francesco Landini, Se la face az pale – chanson a 3 de Guillaume Dufay, O bene mio – cauzona villanesca a 4 de Adrian Willaert, Doulce memoire – chanson 4 de Pierre Sandrin. Valamint két Deák Endre által feldolgozott, Bakfark Bálinthoz köthető hangszeres darab (Non dite mai, Passa ’emezo Primo detto il bachffart).
1990-től (négy év kihagyás után) ismét megrendezik a Csíkszeredai Régizene Fesztivált. A korábbi résztvevők közül az országban maradottak ismét megjelennek, ám az együttesekből csak a nagykárolyi Collegium élte túl a rendszerváltást megelőző éveket, így Románia megszakítás nélkül legrégebben működő ilyen együttesének számítanak. A fesztivál immár külföldiek (Magyarország, Belgium, Svájc, Törökország, Japán) bevonásával zajlik, eredeti jellegét azonban sikerül megőrizni. A Csíkszeredai Régizene Fesztivál ismét meghatározó fontossággal bír a Collegium együttes szempontjából. (Azokhoz hasonló okok miatt, amelyekről a ’80-as évek első feléről szóló részben már szó volt – B. E.) A rendszerváltás a gyakoribb külföldi vendégszereplések lehetőségét is meghozza. Deák Endréék 1990-ben elsőként a nagykárolyi születésű Károli Gáspár által lefordított biblia 1590-ben történt megjelenésének a 400. évfordulója alkalmából Göncruszkán (Magyarország) rendezett ünnepségen vesznek részt. Ugyancsak 1990-től Mátészalkán évente fellépnek a Reformáció Emlékünnepén, és rendszeresen meghívást kapnak Debrecenbe is.
1991 augusztusától kezdődően a Collegium (a Német Demokrata Fórummal együttműködve) részt vesz a Szatmári svábok találkozóin és egy sor német jellegű rendezvényen. Szatmári sváb népzeneszámokból összeállított műsorukat Szatmár megye határain kívül is nagyon sokszor és sokfele (Temesvár, Arad, Nagyszentmiklós, Brassó, Kolozsvár stb.) bemutatják. A szatmári svábok találkozóját felváltva tartják, egyik évben Romániában, a rákövetkezőben, Németországban. 1991-ben meghívást kapnak a németországi Biberach-ban rendezett ilyen találkozóra, ahol olyan sikeresen szerepelnek, hogy a rákövetkező évben az egyik legrangosabb nemzetközi zenei rendezvényen a Bodensee-i fesztiválon való fellépésre is felkérik őket. Olyan világnagyságokkal szerepelnek közös műsorban, mint az alla Scala Színház balett társulata, a Baden Baden-i Südwestfunk szimfonikus zenekar, I Musici di Roma, az Arnold Schönberg Trió. A nemzetközi hírnevű régizene-együttesek közül például a következők voltak jelen ugyanit: The Hilliard Ensemble (Nagy-Britannia), Ensemble Hesperion XX (Svájc), Collegium Vocale Köln (Németország). Az egy hónapos fesztivál keretében a nagykárolyi Collegium Ravensburg-ban (két alkalommal), Langenargen-ben és a Bibe- rach-i zeneiskolában koncertezik. Ugyanekkor CD-felvételük is készül, amelyen a Bodensee-i fesztiválon előadott műsorszámaik hallhatók. 1992 decemberében újabb németországi turnén vesznek részt, ezúttal a Bánáti Svábok Egyesületének (Banat J. A.) a szervezésében. A következő településeken lépnek fel: Bonn, Aachen, Karlsruhe, Nürnberg, Augsburg, Bexbach. Ebben az időszakban – így az együttes 200. fellépésén is, amelyre 2002. október 11-én, Temesváron került sor – a szülési szabadságon lévő Keresztesi Ildikót Vezér Tünde (Vezér János lánya) helyettesíti.
1993-tól kezdődően több kolozsvári művelődési egyesület Korvin Mátyás születésnapjához kötődő rendezvénysorozatot kezdeményez. A Kolozsvári Magyar Opera épületében megtartásra kerülő rendezvényeken a nagykárolyi együttes állandó meghívottként vesz részt.
1994-ben a nagykárolyi régizenekar egyebek között azon a Szatmár megyei Művelődési Igazgatóság által rendezett díjátadási ünnepségen is fellép, amelyen Deák Endre megkapja a szóban forgó igazgatóság 1993-as évi Művelődési Díját.
1994 áprilisában a Collegium Orosházán (Magyarország), augusztusban a segesvári Régizene- és Középkori Művészetek Fesztiválján koncertezik. Októberben az együttes előbb a temesvári Adam Müller Guttenbrun emlékház avatóünnepségén, majd a Román Televízió által is közvetített segesvári Castrum Sex Fesztiválon lép fel. 1996 márciusában illetve 1997 júniusában egy-egy, a Magyar Televízió 2-es adása által Nyíregyházán, illetve Budapesten szervezett nemzetközi jótékonysági koncerten szerepelnek. 1996 áprilisában egy, a Nagyváradi Filharmónia által szervezett klasszikusgitár-koncert után a helyi napilap egyebek között a következőket írta: „Az április 27-iki gitárkoncerten kellemes meglepetést okozott a nagykárolyi Collegium régizene-együttes két tagjának, Deák Endrének és Enyedi Zsoltnak az előre be nem jelentett fellépése. Lanton, valamint lanton és gitáron ad- tak elő duetteket névtelen erdélyi zeneszerzők, továbbá az olasz Francesco de Milano, illetve az angol John Dowland és John Johnson szerzeményeiből. Köztük a Queen’s Treble című, annak idején I. Erzsébet királynő által is énekelt számot.” (Pengő Zoltán, Un trubadur modern la Oradea, Jurnalul bihorean, 1996. április 30.) 1996 májusában a Collegium a dévai Reneszánsz Napok keretében a ferencrendi kolostorban és szabadtéren egyaránt koncertezik, júniusban pedig Nagyenyeden a kolozsvári Amarillys együttessel közös műsorban lép fel.
Enyedi Zsolt kezdeményezésére a régizenekar több tagja és más nagykárolyi személyek 1996-ban létrehozzák a Say Yes Alapítványt, amely a későbbiekben egy sor művelődési rendezvényt és vetélkedőt kezdeményez. Néhány példa: a helybeli érettségiző diákok közül a leggazdagabb iskolán kívüli művelődési, sport stb. tevékenységet felmutatni tudókat évente díjazó Maturus vetélkedő; ünnepség, amelyen Ruha Istvánt, a városban született világhírű hegedűművészt 1997. február 8-án Nagykároly díszpolgárává avatják; 1996. július 7-én Carmina Renascentia címmel olyan zenés-táncos műsor-összeállítás színhelye a Károlyi-kas- tély, amelynek keretében a Collegium a kolozsvári Amaryllis együttessel és a belgiumi Diatessaron Duóval (Lieven Misschaert és Marianne Buisseret) közösen lép fel. 1996 szeptemberében a Collegium a Vajdahunyadi zenei Ősz című rendezvény keretében a Hunyadi-várban koncertezik, 1996 és 1998 szeptemberében a szatmárnémeti Poesis folyóirat szerkesztői által hazai és külföldi költők részvételével szervezett Poesis Kulturális Napok meghívottjaként szerepel. 1997-ben a következő magyarországi településeken lépnek fel: Vaja (március 22), Kisvárda és Nyírbátor (Weiner Leó zenei napok, május 2-3), Gyula (a Mandel Quartettel közösen, Középkori Fesztivál, augusztus 2.), Budapest (két koncert, az egyik az Amaryllis és a Minium kolozsvári, illetve a Musica Historica budapesti régizene-együttesekkel közösen). 1997. november 15-én a nagykárolyi együttes a temesvári Adina Dimitriuval együtt a Művelődési Minisztérium által a bukaresti francia nagykövet tiszteletére a mogoşoaiai palotában adott estélyen koncertezik. 1997 decemberében a Collegium a Román Televízió Német Nyelvű Adása számára készít karácsonyi műsor-összeállítást. A forgatás színhelye a nagykárolyi evangélikus templom, Johann Walther, Leonhart Schröter, Balduin Hoyoul és Adam Gumpelzheimer karácsonyi énekeiből játszanak. 1998 augusztusában a nagykárolyi zenekar az angol nyelvtanárok Konstancán megrendezett harmadik nemzetközi konferenciájára kap meghívást, ahol ismét Adina Dimitriuval és a kolozsvári Amaryllis két táncosával együtt lépnek fel, nagy sikert aratva. A megalakításától számított 21 esztendő alatt ez volt a Collegium 340. előadása.
1997 nyarán Deák Endre itáliai meghívásnak tett eleget. A továbbiakban abból a cikkből idézek részleteket, amely hazatérése után a Nagykároly és Vidéke hetilapban látott nyomdafestéket.)
Olaszországi siker
1997. június 6 -10 között Deák Endre zenetanár, a nagykárolyi Collegium régizene-együttes alapító zenésze és vezetője, zenetudós és kutató a Cesano Maderno-i Régizene Fesztiválon hangversennyel egybekötött előadást tartott Bakfark Bálint páduai éveiről. Városunk neves polgárát olaszországi élményeiről kérdeztük.
— Minek köszönheted a meghívást?
— A fesztivál szervezői – az Ivan Pela-Donatella Brunelli művészházaspár – tudomást szereztek arról, hogy én vagyok az egyetlen reneszánsz kópia hangszerrel rendelkező romániai lantos. A fesztiválnak egyébként volt más romániai résztvevője is, Rodica Sufleţel Moroianu irodalmár személyében.
— Mesélj a fesztiválról…
— Nyugaton már minden kisvárosban rendeznek évente legalább egy fesztivált. Cesano Maderno, Milánó körzetéhez tartozó városka immár másodszor rendezi meg az egy hónapig tartó reneszánsz-barokk fesztivált. A hónap során hangszerkiállítás (lant és korabeli pengetős hangszerek), tudományos konferenciák és koncertek, tánc és lantkurzus (mely utóbbit az angol Hopkinson Smith, korunk egyik meghatározó lantművésze tartja), valamint nagyszabású zenés-táncos szabadtéri színielőadások kerülnek megrendezésre. A fesztivál kezdeményezői és fő szervezői Ivan Pela lantos és Donatella Brunelli muzikológus – a rendezők pedig a helyi önkormányzat és ottani civil szervezetek. A helyszín a település központjában lévő „Borromeo Arese” kastély, ami önmagában is jelentős turisztikai látványosság. (…) Én az előadásomat román nyelven tartottam, párhuzamos olasz fordítással, a legújabb kutatási eredmények alapján Bakfark Bálint brassói születésű lantos életének utolsó öt évéről, melyet családjával Páduában töltött. Utána Bakfark és kortársai lantkompozícióiból adtam elő néhányat. A közönség mindezt nagy érdeklődéssel követte, még egy ráadás darabra is sor kerülhetett. (…)
(Enyedi Zsolt, Nagykároly és Vidéke, 1997. június 25.)
Deák Endrét kérdezem: — A fenti élménybeszámoló miért nem került bele Szerémi Erika korábban idézett (1999-ben elkészült) államvizsga dolgozatába?
— Azért, mert Erika a dolgozatát a Collegium régizenekarról írta, a Cesano Maderno-i Régizene Fesztiválon pedig egyedül voltam.
— Az, hogy a nagykárolyi Collegiumról államvizsga dolgozat íródott, már önmagában is jelzés értékű, felhívja a figyelmet arra, hogy valóban különleges tevékenységről, értékes együttesről van szó. A Collegiumnak egy ideje ismét több állandó tagja van. Ám éppen az államvizsga dolgozat elkészülését követő időszakban (ha szabad így mondani) nem bővelkedtetek tagokban.
— 1997-ben előbb Ginál Béla lépett ki az együttesből, majd 1997-98-ban Steiner Andrea települt Németországba. Így 1998 és 2002-2003 között az állandó tagok száma a következő négyre apadt: Keresztesi Ildikó, Enyedi Zsolt, Vezér János és jómagam. Szerencsére a jelentősebb fellépéseket ebben a négy-öt évben is meg tudtuk oldani, (nem akármilyen) vendég zenészek segítségével. A brassói konzervatóriumban éppen akkoriban végzett egy sepsiszentgyörgyi és egy csíkszeredai fiatal, Kerezsi Szilárd és Dimén Csaba. Mindketten játszottak viola de gambán, és ha hívtuk őket, legalább egyikük minden alkalommal csatlakozott hozzánk. Ráadásul Szilárd a kollégáját, Filip Ignácot is hozta, aki virtuóz hangszeres, az ország egyik legjobb furulyása. (Filip egyébként jelenleg a csíkszeredai fesztivál szakmai kérdésekkel foglalkozó fő művészeti tanácsadója, vezetője.) A 2000-es évek elején sokszor kisegített bennünket Tolnay István is. Tolnay nagyon tehetséges, szépen énekel, rendkívüli adottságai vannak a hangszeres zenélés iránt, több hangszeren is játszik, ha nem pap lenne, kiváló zenész válhatna belőle. A fiatalon idekerült lelkész a református egyház ünnepei alkalmával gyakran igénybe vett bennünket, egy idő után pedig – amíg létszámhiánnyal küszködtünk – együtt is játszott, énekelt velünk – természetesen csak odáig terjedően, hogy ez ne a papi hivatása rovására történjen. De arról sem szabad megfeledkezni, hogy 1998 és 2002-2003 között is alkalmaztuk azt az egész idő alatt érvényben lévő „házi szabályt”, amelynek értelmében, ha Wieser Jancsi meg Straub Jancsi éppen olyankor látogatnak haza, amikor fellépésünk van, ők magától értetődő módon továbbra is szerepelnek az együttesben. Ezt megkönnyíti, hogy Straub Németországban énekkari tag, Wieser pedig Svédországban időközben több amatőr, illetve fél-profi együttes hangszerese volt, illetve jelenleg is az.
— Öt év elteltével ismét megnőtt az együttes állandó tagjainak a száma…
— 2003-ban Nagykárolyba került Lőrincz Szilveszter zenetanár, aki csíkszeredai származású, a felesége Lőrincz (született Kozma) Tünde (néhai Kozma Károly lánya) mezőteremi születésű. Mindketten a nagykárolyi Elméleti Líceumban tanítanak, Tünde német nyelvet, Szilveszter zenét. Tündét egy március 15-i ünnepségen hallottam először énekelni, akkor tudtam meg azt is, hogy a férje zenetanár. Mindkettőjüket meghívtam az együttesbe. Szilveszter akkor még Nagykárolyból Szatmárnémetibe ingázott tanítani, de kb. négy év elteltével az Elméleti Líceumban kapott katedrát. Szilveszter több hangszeren játszik, ha szükséges, énekel is, Tünde énekel és ütőhangszereken játszik.
Egy évvel a Lőrincz házaspár érkezése után, 2004-ben Jónucz Alfonz elvégezte az egyetemet, és szülőfalujába, Kaplonyba került zenetanárnak.
Valamivel korábban, amikor az államvizsga dolgozatát készítette, felkeresett, mert a dolgozatot a sváb népzenei hagyományokról írta, és mi elég sokat tudunk erről a témáról, hiszen a Németországban megjelent hanglemezünkön is sváb népzenét játszunk. Alfonz 2004-ben keresett meg, nemsokára meghívtam őt is az együttesbe, 2005-ben már szerepelt velünk. Akkor lett teljes az azóta is érvényes felállás.
— Vagyis?
— Vezér János, aki a kezdetektől, 1977-óta tagja az együttesnek; Keresztesi Ildikó, aki 1980-ban, 14 éves korában érkezett; a Lőrincz házaspár, akik 2003-ban álltak közénk; Alfonz, akivel 2004 végén „szaporodtunk meg”, és én. Illetve Bereczky Gábor személyében van még az együttesünknek egy budapesti kültagja is. Gáborral, aki szintén marosvásárhelyi származású, a volt Búgócsiga együttesben játszottunk együtt, még 1974-ben. Ő a kedvünkért képezte tovább magát, körülbelül három évvel ezelőtt lantozni is megtanult. Különböző helyeken nagyon sokszor fellépett már velünk. Ha ő is köztünk van, teljes hangszer-arzenállal állhatunk pódiumra.
— Mi a helyzet Enyedi Zsolttal?
— A fiatalok megérkezése azt jelentette, hogy az együttes felerészben kezdő tagokból állt össze, akiknek a régi darabokat nulláról kellett megtanítani. Igaz, az újak közül ketten zenetanárit végeztek, de már mondtam, hogy a pedagógiai főiskolán megtanítanak ugyan a hangszerek megszólaltatására is, de nem erre fektetik a hangsúlyt. Az ilyen oktatási intézményekben a hangszerjáték elsajátítása inkább csak érintőlegesen történik. Így a Collegium két új zenetanár tagjának a betanítását is szinte a nulláról kellett elkezdeni. Szép sorjában gyakorolniuk kellett furulyán, viola de gambán, görbekürtön stb. Ez persze az együttes többi tagjai számára is új helyzetet teremtett. Enyedi Zsoltot a fiatalokkal való foglalkozásnál lényegesen jobban érdekelte az, hogy egy kolozsvári progresszív rock együttesben szerepelhessen, és mivel az új tagok érkezése után a Collegiumban őt nélkülözni tudtuk, inkább a kolozsváriak felé orientálódott. A szóban forgó együttesnek a nagykárolyi Bogáti Bokor Ákos a frontembere. Zsolt, aki kitűnő billentyűs, így több nagyszabású nemzetközi rendezvényen is megcsillogtathatta tehetségét. Azonban mi úgy tekintjük, hogy Enyedi Zsolt nem távozott a Collegiumból, hanem csak szabadságra ment, ahonnan szükség esetén bármikor visszahívható. (…)
Lejegyezte: Boros Ernő (2009 végén –2010 elején)