Boros Ernő
ADALÉKOK A SZATMÁRI SVÁBOK DEPORTÁLÁSÁNAK TÖRTÉNETÉHEZ
E sorok írója 2005-ben a Csíkszeredai Státusz Könyvkiadónál „Volt minekünk jó életünk, van most nekünk jaj” 1945-1949: a szatmári svábok deportálástörténete címmel könyvet jelentetett meg, amelyben több száz olyan személynek a visszaemlékezései olvashatók, akiket 1945 januárjában a romániai Szatmár megye 40, illetve a magyarországi Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 2 településéről a Szovjetunióba kényszermunkára (málenkíj robotra) vittek. A volt deportáltak vallomásait az ezekre kíváncsiak ebben a könyvben olvashatják el. (A könyv második, megváltoztatott címmel, kevés módosítással megjelent kiadása a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában is hozzáférhető. A második kiadás címe: A szatmári svábok deportálásának története.) Jelen dolgozatban szándékom szerint megpróbáltam minél átfogóbb és áttekinthetőbb képet nyújtani történelmünknek erről az 1989 decembere előtt agyonhallgatott, ezért alig ismert, szomorú eseményéről.
A szatmári svábok kálváriája a XX. század közepén, 1945 eleje és 1949 vége között játszódott le. Azonban rövid történelmi visszatekintőre is szükség van annak megértéséhez, hogy miért hurcoltak el Szatmárból kényszermunkára a Szovjetunióba a második világháború végén 5000 ártatlan embert, elsősorban 16- 35 év közötti nőket és 16-45 éves békés civil férfiakat.
„Württembergi székelyek”
Amint azt dr. Vonház István a Szatmár megyei német telepítés című, 1931-ben megjelent munkájából tudjuk, mivel ekkorára ez a vidék, különböző okok (háborúk, járványok stb.) miatt, nagyon gyéren lakottá vált, a vidék legnagyobb földbirtokosa, gróf Károlyi Sándor kezdeményezése nyomán 1712-től 1838-ig több mint 8 ezer sváb személy érkezett a történelmi Szatmár megyébe német nyelvterületről (elsősorban Württembergből, az akkor Ausztriához tartozott Oberswaben tartományból).
Dr. Vonház István adatai szerint a XVIII. században és a XIX. század elején Szatmár megyében összesen 2072 ilyen Németországból érkezett család telepedett le a következő harminckét helységben: Nagykároly, Csanálos, Csomaköz, Mezőfény, Nagymajtény, Krasznabéltek, Kaplony, Erdőd, Mezőpetri, Vállaj, Gilvács, Kálmánd, Királydaróc, Tasnád, Túrterebes, Szakasz, Krasznasándorfalu, Mihályfalva, Mérk, Krasznaterebes, Nagyszokond, Szinfalu, Alsóhomoród, Barlafalu, Szaniszló, Zajta, Józsefháza, Nántű, Kisdengeleg, Nagymadarász, Mezőterem, Tasnádszántó. A felsorolt helységek közül három, Vállaj, Mérk és Zajta ma a Magyar Köztársasághoz tartozik, a többi a romániai Szatmár megye területén található.
A Vonház István által közölt adatok szerint ezekben a helységekben az 1800-as évek elején összesen 18 377, az 1900-as évek elején 38 199, 1920-ban (a három magyarországival együtt) 40 532 sváb élt. Az itteni Német Demokrata Fórum adatai szerint a Szatmár megyei svábok lélekszáma ma 10-15 ezerre tehető. A 18., illetve a 19. században érkezett telepesek természetesen még minden tekintetben – tehát nyelvükben is – németek voltak. Az első világháború végén történt, őket is érintő országhatár-módosítás idejére azonban, egy természetes, illetve az 1867-es kiegyezéstől – amely dátum előtt Ausztria ellenkezőleg, a vidék magyarjainak elnémetesítésére törekedett – a magyar hatóságok által is ösztönzött beolvadási folyamat eredményeként nagy részük elmagyarosodott. Etnikai különbözőségük tudatát megőrizték ugyan, de – kevés kivételtől eltekintve – az általuk legjobban beszélt nyelv a magyar lett, és érzelmeikben is más népek tagjainál közelebb kerültek a magyarsághoz. A jelenséget Ludmann Lajos, Kaplony akkori református lelkésze 1918-ban A kaplonyi református egyház története című munkájában a következőképpen fogalmazta meg: (falunkban) „a nagyszámú svábok is magyarok mind”. Az ilyen módon magyar ajkúvá vált németeket akkoriban tréfásan württembergi székelyekként is emlegették.
Sikertelen erőszakolt újranémetesítés
Az első világégés után a Partiumban élő szatmári svábok felett „átment a határ”, vagyis (osztrák)-magyar állampolgárokból úgy váltak román állampolgárokká, hogy ők maguk helyben maradtak. Anélkül, hogy ezért bármit is tettek volna, nem csak új hazába kerültek, hanem gyökeresen új helyzetbe is: az új hatalom képviselőinek egyáltalán nem tetszett, hogy nagy részük magyar anyanyelvűnek vallotta, illetve magyarnak tartotta magát. Ennek okát dr. Ioan Gherman, a szatmári svábság központi településének, Nagykároly városnak a szolgabírója Plasa Carei, judeţul Sălaj című, a román Királyi Közigazgatás–tudományi Intézet felkérésére írt, 1937-ben megjelent munkájában a következőképpen fogalmazta meg:
„Íme mi a román állam jelenlegi politikai érdeke. A magyarok a határok átrendezésének ismert propagandáját folytatják, arra hivatkozva, hogy a határ mindkét oldalát magyarok lakják többségben, miközben a sváb lakosságot is maguk közé sorolják, így próbálva meg igazolni az ezen területek visszaszerzéséhez való jogukat. A Magyarországgal határos Nagykároly járás lakossága nemzetiség szerint a következőképpen oszlik meg: 13 000 román, 16 000 sváb és 5 000 magyar. (1.) Ha azonban mi 5000 magyarral szemben 13000 románt és 16000 svábot állíthatnánk (…) akik ellenfelei mindenféle határrevíziónak, a világ előtt bebizonyíthatnánk a magyar törekvések alaptalanságát. Célunk tehát a magyar elem gyengítése kell legyen, a svábságnak a magyarság testéről való leválasztása által, amelyhez jelenleg érzelmeik és részben nyelvük és kultúrájuk révén tartoznak. A sváboknak a magyarokról történő leválasztását elrománosításuk vagy újranémetesítésük révén valósíthatjuk meg. (…) Egyes románok (…) nem fogva fel azt a politikai hasznot, ami a román nemzeti érdek szemszögéből nézve a svábok újranémetesítéséből származhat, a svábok elrománosítását tartják első számú feladatnak. Ez természetesen dicséretes nemzeti érzésből fakadó, de mégis téves törekvés. Ha a magyaroknak 200 év alatt nem sikerült teljes egészében magyarokká átformálniuk a svábokat, mi, románok se remélhetjük, hogy ma – amikor a nemzeti érzés erősebb, mint valaha – egyből románokká tehetjük őket. Jelenleg nekünk arra kell törekednünk, hogy a svábokat előbb leválasszuk a magyarság testéről, amelyhez a két évszázad alatt hozzákötődtek. Hamarabb fog sikerülni az a természetes dolog, hogy újra németekké tegyük őket. (…) Ha a számukra idegen román nyelvet és kultúrát akarjuk rájuk erőszakolni, ezzel csak azt érjük el, hogy továbbra is megmarad a magyarok iránti szeretetük és ragaszkodásuk. (…) Az elrománosítás (…) nehezen menne, és – ha egyáltalán sikerülne – túl sokáig tartana. Az újranémetesítés (…) saját fiaik által lenne megvalósítható – akik a románok részéről csak a szükséges támogatást kapnák meg. (…) Ez a román állam érdeke. Íme tehát a jelenlegi körülmények diktálta napiparancs. (…) Természetesen kívánatos lenne az a csoda, hogy a svábokat máról holnapra románokká változtassuk. De ki gondolhat komolyan egy ilyen csodára? Egyelőre meg kell elégednünk azzal, ami könnyebben megvalósítható és hasznos szent ügyünk számára.”
Bukarest már az 1920-21-es tanévben hozott olyan intézkedéseket, amelyek célja a magyar ajkúvá vált svábok nyelvi újranémetesítése volt. Az 1934-35-ös iskolai év kezdetén aztán Anghelescu tanügyminiszter elrendelte, hogy a sváb származású gyermekek (akkor is, ha szüleik nem így akarják) kizárólag német vagy román tannyelvű osztályokba iratkozhassanak be. Mivel ez azokra – a szatmári svábok többségét kitevőkre – is vonatkozott, akik továbbra is magyar iskolába szerették volna járatni gyermekeiket, az érintettek egy részének a vonatkozásában ekkor erőszakolt újranémetesítésről beszélhetünk.
Bár a környék sváb falvainak az iskoláiban teljesen betiltották a magyar nyelvű oktatást, a visszanémetesítés már csak azért se sikerülhetett, mivel a második világháború kitörése (geopolitikai szempontból is) új helyzetet teremtett. 1940 őszén Észak-Erdély (benne Szatmár megyével) Magyarországhoz került. Ezt követően a szatmári svábok egy része a magyarországi németek szövetségéhez, a Volksbundhoz csatlakozott (amely mozgalom a hitleri Németország ösztönzésére erősödött fel), más részük a sváb falvakban is jelen lévő Magyar Pártnak lett a tagja. Az akkori idők háborús bódulatában sok esetben bizony az is előfordult, hogy egyazon sváb család tagjai közül az egyik testvér ide, a másik oda állt, az egyik nagy németnek, a másik nagy magyarnak nyilvánította magát, amiből harag, egyes esetekben verekedés is származott.
Ekkor ismét közbeszólt a történelem, és nem csupán véget vetett az erőszakos visszanémetesítési kísérletnek, de – amint a későbbiekben látni fogjuk – olyan helyzetet teremtett, amely ellenkezőleg, a szatmári svábok további elnémettelenedését segítette elő.
Kb. 200 évvel a svábok Szatmár megyébe történt telepítése után lezajlott a második világháború, amely a svábok őshazájának, Németországnak a kapitulációjával végződött. Igaz ugyan, hogy a román hadsereg 1944. augusztus 23. után a németek ellen fordította a fegyvert, aminek következtében a győztes fél oldalán fejezte be a háborút. Azonban ezt megelőzően a román hadsereg végig (a leendő vesztesek szövetségeseiként) a szovjetek ellen harcolt, ezért Románia a háború végén éppen úgy csatlós országnak számított, mint Finnország, Bulgária vagy Magyarország. Ennek megfelelően a szovjetek nem is mulasztották el benyújtani a számlát, amiért a román hadsereg Hitler oldalán megtámadta a volt Szovjetuniót, és aktívan részt vett az ország lerombolásában. Az 1944. szeptember 12-én, Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezményben az állt, hogy Románia, mint volt ellenséges és legyőzött ország, a (majdani) békeszerződés aláírásáig (amire 1947-ben került sor) elvesztette az állami szuverenitás gyakorlásának a jogát. A következmények egyike: Románia hadisarc gyanánt egyebek között kb. 70 ezer román állampolgárt is a szovjetek rendelkezésére bocsátott, abból a célból, hogy ezek részt vállaljanak a háború folyamán román közreműködéssel valóban nagymértékben lerombolt ország újjáépítéséből. Mivel abban az időben a németek a szovjetek első számú ellenségeinek számítottak, a román hatóságok ezt az „újjáépítői” szerepet saját állampolgáraik közül a nyugati hatalmak által is háborús bűnösnek tekintett németekre osztották. Ráadásul ezáltal Erdély etnikai összetételén is módosíthattak, ami akkor Románia számára azért bírt fontossággal, mert a leendő országhatárokat még nem véglegesítették, és fennállt a lehetősége, hogy ezeket etnikai alapon jelölik majd ki. Úgy tűnik, abban a történelmi pillanatban a szovjet és a román fél érdekének egyaránt ez a megoldás, a munkaképes németek málenkíj robotra való küldése felelt meg a leginkább. Így kerültek a deportálás kivitelezésével megbízottak látókörébe a szászok és a bánáti svábok mellett a szatmári svábok is.
(1.) A Ioan Gherman úr által a vidék nemzetiségi összetételéről közölt adatok pontatlanok. Hogy miért, azt könyvének abból a fejezetéből tudjuk meg, ahol ezt írja: „A vallások tekintetében már indulásból le kell szögezni egy dolgot: ebben az övezetben a román görög katolikus, a sváb római katolikus, míg a magyar református (kálvinista vagy lutheránus)” Az övezetben valójában már akkor is éltek ortodox románok, római katolikus magyarok, görög katolikus magyarok stb.
*
Az Országos Rendőr-felügyelőség 1947. november 1-jén jelentést készített a Román Minisztertanács részére. Idézet ebből a jelentésből: „1945-ben 70 148, túlnyomó többségükben német etnikumú román állampolgárt vittek a Szovjetunióba munkára. (...) 1947 szeptemberéig, munkaképtelenség, betegség stb. miatt ebből visszatért 9039 német származású és 470 más etnikumú román állampolgár. A szovjetunióbeli munkatáborokból szabadon engedettek száma ennél jóval nagyobb, de egyeseket más országokba küldtek, nem Romániába.”
A Német Demokrata Fórum országos vezetősége 1994-ben németes alapossággal összeállított dokumentumgyűjteményt jelentetett meg, Deportarea etnicilor germani în Uniunea Sovietică 1945 (A német etnikumúak deportálása a Szovjetunióba 1945-ben) címmel. Ebben egyebek között az olvasható, hogy Dél- Erdélyben az Országos Rendőr-felügyelőség 33224-es számú, 1945. január 10-i, az összes területi rendőr-felügyelőséghez intézett parancsa szerint „A német etnikumúak mozgósítása román parancsnokság alatt történik, a SZEB-képviselők felügyeletével.” Kik értendők SZEB képviselők alatt? Az 1944. augusztus 23-i román kiugrás után szeptember 12-én Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezmény értelmében, mint legyőzött, volt ellenséges államban, Romániában a tényleges hatalmat a fegyverszüneti egyezményben foglaltak gyakorlatba ültetését felügyelő Szövetségi Ellenőrző Bizottság gyakorolta. A SZEB – bár az Egyesült Államok és Anglia képviselői is tagjai voltak – a gyakorlatban szabad kezet biztosított a szovjeteknek ahhoz, hogy a térséggel kapcsolatos elképzeléseiknek érvényt szerezzenek.
Tehát a deportálásra kiszemelt Dél-erdélyi németeket román csendőrök gyűjtötték össze és adták át a szovjeteknek. A szatmári svábok helyzete azonban lényegesen különbözött az egész idő alatt Romániához tartozott Dél-Erdély területéről a Szovjetunióba deportált szászokétól és svábokétól. Mégpedig mindenekelőtt azért, mert 1945 januárjában, amikor a romániai németek deportálását elrendelték, Észak-Erdély nem román, hanem SZOVJET KATONAI KÖZIGAZGATÁS alatt állt. Ennek a helyzetnek az előzményei a következők voltak.
A szovjet–román csapatok 1944. október 25-ére egész Észak-Erdélyből kiszorították a német–magyar csapatokat. A front előrehaladásával párhuzamosan az elfoglalt területeken szinte mindenhol legalább részben visszaállt az 1940 előtti román közigazgatás. Azonban 1944. november közepén a szovjetek megparancsolták, hogy a román közigazgatás még alig visszatért emberei ismét hagyják el Észak–Erdélyt, ahol ezt követően 1945. március közepéig szovjet katonai közigazgatást vezettek be. Mit jelentett ez a gyakorlatban? Azt, hogy Észak-Erdély kb. 4 hónapig formailag továbbra is Magyarországhoz, gyakorlatilag viszont se Romániához, se Magyarországhoz nem tartozott. A történészek el is nevezték ezt a periódust az Észak–erdélyi Köztársaság időszakának. A korábban Bukarestből kinevezett megyei, illetve városi vezetők helyett, a szovjetek jóváhagyásával a helyi baloldal képviselői maguk közül választottak új vezetőket, akik elméletileg ugyanúgy lehettek románok, mint magyarok, hiszen a hatalmat gyakorló szovjetek szempontjából ez nem bírt jelentőséggel. Mivel azonban az 1944. augusztus 23-i kiugrás, ezt követően pedig a román hadseregnek a vesztes németek oldaláról a győztes szovjetek oldalára való átállása (amit a magyarok nem tettek meg) a román felet helyzetelőnyhöz juttatta, az új vezetők kijelölésével mégis inkább a románoknak kedveztek.
Ugyanakkor a szatmári svábok helyzete abban is különbözött a Dél-Erdély területéről a Szovjetunióba deportált szászokétól és svábokétól, hogy nagy részük nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát. Ennek kapcsán felmerül egy olyan kérdés, amely az érintetteket még akkor, évtizedekkel az események után is élénken foglalkoztatta, amikor alulírott a könyvemben olvasható interjúkat készítettem velük, ám amelyet ennek ellenére (legalább tudomásom szerint) előttem még senki nem firtatott és pláne nem kutatott. Ez a kérdés pedig a következő: ha az elmélet szerint a németeket kellett összegyűjteni, akkor a gyakorlatban a sváb származású, azonban németül nem beszélő, önmagukat magyarnak tartó személyeket miért vitték el?
Ifj. Fógel Pál királydaróci volt deportáltat idézem: „Utólag úgy mondták, minket, királydaróciakat talán nem vittek volna el, de néhány itteni román nagyon erősködött, hogy nem magyarok vagyunk, hanem németek. Mások bizonygatták ugyan, hogy mi magyarok vagyunk, aki nem hiszi, nézzen csak ki a temetőbe, ahol a sírkövekre biztosan nem iratkozik senki másnak, mint aminek életében érezte magát, márpedig nálunk ott csupa Jánost, Istvánt, Károlyt stb. lehet látni, nem pedig Johant, Stefant vagy Karlt. Csakhogy erre azok a románok megesküdtek az oroszoknak, hogy márpedig mi katolikusok akkor is németek vagyunk. Így aztán a királydaróciakat is éppen úgy elvitték, mint a szokondiakat, sándorfaluiakat, színfaluiakat, alsóhomoródiakat, batarcsiakat, kisdengelegieket, akik velünk ellentétben németül beszéltek.”
A deportálandók befogása
A következőkben azt írtam le röviden, hogyan gyűjtötték össze a későbbi deportáltakat azokon a településeken, ahol ezt sikerült pontosabban megtudnom.
NAGYKÁROLY
A környező falvakban egybegyűjtötteket az itteni volt vármegyeháza-épületben helyezték el. A helyi deportáltak úgy tudták, az oroszok Károlyból eredetileg nem akartak elvinni senkit, de a falusiak összeszedése után, a szökések miatt nem volt ki a létszám, ezért készítettek listát azokról a károlyiakról, akikkel aztán a hiányt pótolták. A kiszemeltek összeszedésében úgynevezett policok (helybeli civilek) segítettek az oroszoknak. Ezek közül néhányan később maguk is a segítségükkel összegyűjtöttek közé kerültek.
CSANÁLOS
Decemberben GPU-s orosz katonák érkeztek, listát készítettek, az ezen szereplőket január 3-án policok gyűlésbe hívták, és fogva tartották.
MEZŐPETRI
November végén egy tiszt vezetésével tucatnyi orosz katona érkezett úgy mondták, fenntartani a rendet. December elején összeíratták a lakosságot, január elején policok közreműködésével az iskolába hívták, és ott fogták a kiszemelteket.
KISDENGELEG
Az 1945. január elején érkezett oroszok policokkal hívatták az iskolába a kiszemelteket.
SZATMÁRNÉMETI
Orosz katonák civil segítők társaságában listával járták a várost a kiszemeltek után.
TASNÁDSZÁNTÓ
A decemberben érkezett oroszok többször is bálba hívták az ifjúságot, majd román nemzetőrök járták a házakat és szavazni hívták az embereket, úgy mondták, azt megtudni, hogy a faluban a románok vagy a magyarok vannak többségben, ennek megfelelően román vagy magyar legyen a közigazgatás. A „szavazni” érkezőket aztán beengedték, ki azonban már nem.
GÁNÁSPUSZTA
Orosz katonák január 3-án egy Újnémetben, a községközpontban Tartan Victor bíró által összeállított lista alapján szedték össze a deportálandókat. Tartan később elárulta: ő azt hitte, azért kell összeírnia, ki német a tanyán, mert a háború után a terület elosztásánál ez is számítani fog, és a gánásiakat azért írta németnek, mert nem akarta, hogy a magyarok létszámát gyarapítsák a vidéken.
MEZŐTEREM
Decemberben oroszok érkeztek, átvették a közigazgatást, a parancsnokuk román és sváb policokból nemzeti gárdát szervezett. Január 3-án policok a kultúrházba hívták az embereket. Egyesek szerint bálba, mások szerint azt mondták gyűlés lesz, ismét mások úgy emlékeznek, arról szavazni, hogy milyen legyen a közigazgatás, román, vagy magyar. Végül a sváb policok is kikerültek Oroszországba.
MEZŐFÉNY
Dcemeberben katonaruhás oroszok érkeztek, összeíratták ki mikor született a faluban. Január 3-án a kisbíró kidobolta, hogy mindenki menjen a kultúrházba, gyűlésre. Névsort olvastak, ott fogták azokat, akik a nevüket hallották, a többieket hazaengedték.
KAPLONY
1945. január 2-án 22 orosz egyenruhás férfi érkezett a polgármesteri hivatal melletti házba. Több falubeli személyt leültettek listát írni, majd policok gyűlésbe hívták az embereket.
KÁLMÁND
1944 karácsonyán 14 orosz katona érkezett, esküdtekkel születési év szerint összeíratták a faluban tartózkodókat. Január 3-án az esküdtek háromnapi élelemmel az iskolába hívták az összeírtakat.
MÉRK és VÁLLAJ (egymásba épült magyarországi falvak)
Decemberben oroszok érkeztek és azokat a férfiakat, akik az első világháborúban megtanultak oroszul, megtették policnak. Névsort készítettek, az ezen szereplőket január 3-án az iskolába hívták. Kinek mit mondtak: valami gyűlés lesz; sót és cipőt fognak osztani; beszámolót tartanak a front állásáról, meg arról, mikorra várható a háború vége stb. A szófogadókat ottmarasztották, a távolmaradókért policokat küldtek.
JÓZSEFHÁZA
Újévkor a front mögött tevékenykedő GPU-s oroszok érkeztek a faluba. Lazar Gheorghe bíró az oroszok utasítására összeíratta, hogy ki mikor született a településen (a románokat nem), és az összeírtakat január 3-án román policérek az állami iskolába gyűjtötték.
NÁNTŰ
Valószínűleg Boldan Dumitru bíró és a román nemzetőrök listát írtak a svábokról- magyarokról, majd az ezen szereplőket az iskolába hívták, rendszerint azzal, hogy Észak-Erdély hovatartozásáról kell szavazni, ezért az érintettek majdnem valamennyien odamentek. Aki mégsem, azért elmentek és szintén átadták az oroszoknak.
KRASZNATEREBES
Decemberben kb. 14 orosz katona érkezett, majd román tisztviselők jártak házról házra összeírni a lakosokat, magyarázatképpen például olyanokat mondva, hogy azért, mert vége a háborúnak, tudni kell, hányan élték túl. Az így készült listán szereplőket január 3-án orosz katonák és román civilek szedték össze.
TASNÁD
1945 januárjában a település orosz parancsnoksága kihirdette: 3-án népszavazást tartanak annak eldöntése céljából, hogy azontúl román vagy magyar legyen a közigazgatás. Az érdeklődőknek elmagyarázták: a magyarok arra való hivatkozással akarnak magyar elöljárókat, hogy Tasnád magyar város, a románok meg azzal követelőznek, hogy ők a felszabadítók – ezért kell népszavazással dönteni az ügyben. Az épületben, ahova hívták az embereket, még urnát is elhelyeztek, a falakon magyar és román nyelvű választási jelszavak díszelegtek. Azt mondták, egyik nap a magyarok (svábok) mennek szavazni, másnap a románok. De miután a magyarokat (svábokat) befogták, a románoknak nem kellett szavazni menni. Az oroszoknak listájuk is volt, a „szavazásra” jelentkezettek közül azokat, akik ezen nem szerepeltek később elengedték.
TÚRTEREBES
Karácsony után oroszok érkeztek, a bíró megbízta Tündik László diákot, hogy írja össze az odahaza tartózkodó 17-18 éven felülieket. A lelkére kötötte: senkit ne hagyjon ki, mert arról van szó, hogy Erdély hova fog tartozni. A lelkiismeretesen összeírtakat nemsokára orosz katonák szedték össze.
KIRÁLYDARÓC
Január 3-án román policok listával a kezükben orosz katonákkal járták a falut. Katolikusokat szedtek össze.
ÉRSZENTKIRÁLY
1945. január 3-án policok jártak összehívni azokat, akiket a katolikusok közül kiszemeltek.
ÉRMINDSZENT
Karácsony és újév között 6-8 GPU-s orosz érkezett. Szilveszter táján bált rendeztek, ahol csak megfigyelték a résztvevőket. A három pappal, a római katolikussal, a görög katolikussal meg a reformátussal listát készíttettek a híveikről, de az oroszokat csak a római katolikusok listája érdekelte. Arról kiírták a 17-48 éves férfiakat és a 17-35 éves nőket, akiket aztán január 3-án román nemzetőrök az oroszok által őrzött iskolába vittek.
KRASZNABÉLTEK
Karácsony és újév között oroszok érkeztek a faluba, helybeli román férfiak jártak összeírni az 1926 előtt születetteket. Január 2-án az oroszok bált rendeztek, hogy a fiatalokat előcsalogassák. 3-án román gárdisták a községházára hívták az embereket, a szófogadatlanokat összefogták, és az iskolában tartották fogva.
SÁNDORFALU
Újév táján orosz katonák érkeztek, és kidoboltatták, hogy 3-án reggel mindenki jelenjen meg az iskolában, mert bíróválasztás lesz. A legtöbben szót fogadtak, a távolmaradókért besúgók mentek, oroszokkal. Az iskolába begyűjtöttek közül a munkára alkalmatlan gyerekeket és időseket kiselejtezték és hazaengedték.
SZAKASZ
1944 végén újévi bált rendeztek, ahol román gárdisták figyelték a fiatalokat. Két nap múlva ugyanezek értük mentek azzal, hogy menjenek az iskolába, mert gyűlés lesz. Az odaérkezőket lista alapján fogva tartották az újév táján érkezett orosz
katonák (akikről addig nem tudták mit akarnak).
NAGYMAJTÉNY
Az oroszok összeíratták ki van odahaza a faluban. Azt, hogy a listára kerültekből kiket vigyenek el, román bevándoroltak jelölték ki, majd orosz katonával bejárták a falut a kiszemeltekért.
GILVÁCS
Az érkező oroszok policokat jelöltek ki a falubeli férfiak közül. Az összeírás után, 1945. januárjában ezekkel hivatták a 16 és 60 közöttieket az iskolába. A policok annyit tudtak, hogy az ide gyűjtötteket elviszik valahova.
ERDŐD
1945 elején a településre érkezett mintegy 75 orosz az első világháború után idetelepített román kolonisták bevonásával összeíratta a római katolikusokat, amely alkalommal azt is megkérdezték, hogy ki tartja magát magyarnak és ki németnek közülük. Ezután, elsősorban román policok közreműködésével, név szerint hivatták az embereket azzal, hogy demokrácia van, szavazással kell eldönteni, milyen nyelvű legyen a közigazgatás: magyar vagy román. Bár az oroszok parancsa értelmében a németeket kellett volna összeszedni, a település bírója – aki, ha az oroszok jóváhagyják, a magyar nyelvnek az utcán való használatát is betiltotta volna – befolyását latba vetve mégis inkább a magyarérzelműeket igyekezett elvitetni.
NAGYMADARÁSZ
’44 decemberében érkezett orosz katonák román policok segítségével gyűjtötték össze a svábokat. A helyi románok úgy tudták, az elhurcoltak nem térnek vissza, házaikat ők szerezhetik meg.
NAGYSZOKOND
A decemberben érkezett orosz katonák összeíratták, majd január 3-án román policok társaságában gyűlésbe hivatták az embereket, akiknek a policok azt mondták, bíróválasztás lesz, meg azt is el kell dönteni, hova tartozzon Szokond a jövőben: Romániához vagy Magyarországhoz.
ALSÓHOMORÓD
A falu lakosságának kb. a fele a front közeledtének a hírére 1944. október közepén Németországba indult, a helyben maradtakat pedig nemsokára német katonák kényszerítették a település elhagyására. Utóbbiak közül néhány család a község határában lezajlott, sok ház lerombolását eredményező harcok után hazakeveredett, ezek közül válogattak aztán január 6-án, a deportáltak összeszedésével megbízott oroszok.
SZÍNFALU
Részben önként, részben kényszer hatására 44 októberében az itteniek többsége is Németországba indult. Csak 12-13 család maradt helyben. Az üresen maradt házak egy részébe olyan alsóhomoródiak költöztek be, akiknek az otthonait lerombolták. De a falubeli román gárdisták orosz utasításra nemsokára a helyben maradt néhány munkaképes embert is összeszedték.
SZELESTYEHUTA
A decemberben érkezett oroszok policokat küldtek az itt élő osztrák leszármazottakért, akiknek azt mondták, szavazás lesz. Az iskolába gyűjtöttek közül aztán válogattak.
HADAD
’44 októberében a visszavonuló német csapatokkal együtt a német lakosság fele elhagyta a falut. ’45 januárjában (helyi besúgók közreműködésével) a helyben maradottak színe-javát az oroszok vitték el.
SZANISZLÓ
Decemberben diákokkal összeíratták a munkaképes fiatalokat, majd a karácsony után érkezett oroszok kidoboltatták, hogy szavazás alapján fog eldőlni, milyen (román vagy magyar) közigazgatás legyen a faluban, ezért családonként, házszám szerint jelentkezni kell a legényegylet épületében. Ott egy bizottság eldöntötte, ki megy, ki marad. A végén a policokat is berakták a transzportba. Szaniszlón nem vallási vagy a nemzeti hovatartozásuk alapján jelölték ki a deportálandókat, hanem azt nézték, munkaképesek-e. Így innen a katolikusokon kívül sok reformátust, sőt románt is elvitték. Ezt a helyiek közül egyesek utólag azzal magyarázták, hogy az itteni román bíró, amikor a falubeli németek kiadását kérték tőle, nem akart együttműködni az oroszokkal. Mások úgy tudták, egy, a kivonuló németek által hátra hagyott, oroszul jól beszélő SS kém javaslatára történt így, aki annyira beférkőzött az oroszok bizalmába, hogy azok nagyon hallgattak rá. (Utóbbi változat mellett szól, hogy a szaniszlói deportálást irányító oroszokat és egy civilt később a történtek miatt letartóztattak.)
CSOMAKÖZ
Decemberben az oroszok összeíratták a 17-60 éveseket. Január 3-án policok (akik közül később többen szintén Oroszországban kötöttek ki) lista alapján szedték össze az embereket. Akárcsak a szomszédos Szaniszlón, a katolikusokon kívül itt is befogták a reformátusokat meg a románokat is. Egyesek szerint azért, mert a helyi tanító „nem adta ki a németpártiakat”, mások úgy tudták, egy befolyásos román ember állt így bosszút azokon, akik több mint négy évvel korábban, 1940- ben, amikor Észak-Erdélybe bevonultak a magyarok, kitették a magyar zászlót.
BERE
Református magyarok által lakott falu, ’45. január 3-án kb. 30 orosz katona az itteni munkaképes lakosokat mégis Csomaközre vitte - a helyiek nem tudják miért. (Egyesek szerint csak azért történt így, mert Bere annyira egybeépült a svábok lakta Csomaközzel, mintha nem is két, hanem egy faluról lenne szó.)
PISKOLT
Nem sváb falu, az oroszok legelőbb az itt élő kevés svábot keresték, akikkel máshonnan elszökötteket akartak pótolni, de nem lett ki a létszám, ezért végül reformátusokat és románokat is elvittek.
*
A következő táblázatban azt tüntettem fel, amit összegyűjtőik az egyes településeken arról mondtak a deportálandóknak, hogy hova viszik őket.
Mint látható, a krasznaterebesiek kivételével, a Szatmár megyei kiszemelteknek nem árulták el, hova kell menniük. Sőt, összegyűjtésükkor nem csupán eltitkolták előlük a valódi úti célt, de szándékosan félretájékoztatták őket. Azt mondták nekik, valahol az országhatáron belül fognak dolgozni, és csak rövid ideig (hetekig, esetleg hónapokig) lesznek távol hazulról. A deportálandók útnak indításával megbízottak feltehetően azért folyamodtak ehhez a hazugsághoz, mert tudták, hogy így könnyebb dolguk lesz a kiszemeltekkel. Abban a hiszemben, hogy „egy kis kellemetlenségért, munkáért” nem érdemes kockáztatni, ezek szófogadóbbak lesznek, kevesebben szánják rá magukat közülük a szökésre. Az őket összegyűjtők dolgát valóban megkönnyítette ez a hazugság, a deportáltak helyzetét viszont rendkívüli mértékben megnehezítette. Az adott körülmények között sokukat közvetlen életveszélybe sodorta, vagy legalább tovább csökkentette a túlélési esélyüket.
Íme néhány ezt igazoló vallomás.
„A mérki Reszler Jánosné Heim Jusztina naplójából: Erdélyből nagyon sok szász, vagyis német érkezett, de azok legalább rengeteg ruhát meg ennivalót hoztak magukkal, mert nekik megmondták, hogy ide jönnek. Ők nem is fáznak, és állandóan van miből főzniük. Nekünk azt mondták, hogy csak 18 napig leszünk távol, és most itt vagyunk, se ruhánk, se ennivalónk. Matildkával ketten ma, 1945. február 22-én, esszük meg az utolsó kis darabka szalonnánkat.
Solomayer Anna Cserfalvi Pálné, Mérk: Az erdélyi szászoknak már odahaza megmondták, hova lesznek deportálva, és ők két mázsáig pakolhattak maguknak útravalót. Pakoltak is mindent! Oroszországban aztán adtak belőle a tiszteknek, azok meg kedveztek nekik, többnek még azt is elrendezték, hogy hazajöhessen. A krasznaterebesi sváboknak is megmondta előre az orosz tiszt, hogy hova mennek, hát jól feltarisznyálták magukat az útra. Mi nagyon megszenvedtük, hogy félre lettünk tájékoztatva az úti cél felől. Kevesebb élelmet, gyenge ruházatot vittünk magunkkal.
Vízvári (Vonházné) Mária, Mezőpetri: Arra a kérdésre, hogy mi a foglalkozásom, szakácsnak mondtam magam, így a konyhára kerültem. De csak addig maradtam ott, amíg megérkeztek a medgyesi szászok. Nekünk odahaza hazudtak az úti célunk felől, a szászoknak viszont előre megmondták, hova kerülnek. Fel is készültek alaposan: fél évre való élelemmel, meg sok minden egyébbel felpakolva érkeztek. Sonkát, egyéb ennivalót adtak az oroszoknak, azok meg cserébe minket mind leváltottak, és a szászokat tették a jó helyekre. Magyarán szólva a szászok lekenyerezték az oroszokat, és főnökök lettek. ”
Tehát azzal, hogy nekik nem hazudtak az úti cél felől, a szászok nem csupán kedvezőbb helyzetbe kerültek, de az adott körülmények között a túlélési esélyeik is jelentős mértékben megnőttek. Más kérdés, hogy a tanúvallomások szerint legalább egy részük nem tudott élni a kínálkozó lehetőséggel. Íme például mit mondott erről az érmindszenti Sejk (Fitz) Amália: „Az 1040-es lágerben németekkel kerültünk egy helyre. Amikor minket összeszedtek, meg lett mondva, mit csomagolhatunk be az útra. A németek azonban hoztak magukkal
Oroszországba perzsaszőnyeget, arany evőeszközöket, meg más hasonló értékeket is. Ezeket ott hamar élelemre cserélték. Egy aranykanálért például kaphattak egy paszulyos bélest az orosz kofáktól. Miután elfogyott az aranyuk, a németek hamar megbetegedtek és meghaltak. Mi idehaza falusi munkát végeztünk, a németek azonban mind mérnökök, orvosok voltak, még kapálni se tudtak. Miközben mi úgy, ahogy, de kibírtuk a legmostohább körülmények között is, a németek sorra felpuffadtak, és kimúltak.”
A deportáltak többsége legalább származása szerint sváb volt, de más etnikumúak is keveredtek közéjük
Az elmélet szerint munkaképes svábokat (németeket) kellett málenkíj robotra vinni. Az elhurcoltak túlnyomó többsége legalább származása szerint valóban sváb volt, bár – amint már jeleztem – igen nagy részük magyarnak tartotta magát. Azonban a gyakorlatban a szovjetek és (többnyire román) helyi segítőik 1945 januárjában a létszámot több esetben olyan más etnikumú személyekkel pótolták, akik származásuk okán sem tekinthetők németnek. Az ilyen esetek többségében a kárvallottak magyarok voltak. Ez történt például a református magyarok által lakott Berében, továbbá a vegyes Érmindszenten, Érszentkirályon, Tasnádon, Nagykárolyban, Szaniszlón, Csomaközön, Piskolton és több más településen. Berében, ebben a ma kevesebb, mint 200 lelket számláló faluban nem svábok éltek, hanem református magyarok, 58 itteni munkaképes férfit és nőt mégis éppen úgy deportáltak a szovjet „paradicsomba”, mint a sváb falvak felnőtt lakosait. Íme mit válaszoltak az ottaniak, amikor ennek oka felől érdeklődtem.
Csigi Piroska, Bere: Hogy minket, református magyarokat, miért szedtek össze, ha másfelől mindenhonnan a svábokat, a katolikusokat vitték el, ma se tudom biztosan. Talán tévedés történt.
Tódás László, Bere: Az emberek mindenfélét beszélnek. Az is lehet, hogy minket, bereieket, csak azért vittek el, mert annyira egybeépült a falunk a svábok lakta Csomaközzel, mintha nem is két, hanem egy faluról lenne szó. Ámbár az is igaz, hogy akkoriban volt a faluban olyan ember, aki az oroszokat tájékoztassa. Csögi Imre azelőtt hat évet húzott le orosz fogságban, ahol olyan jól megtanulta a nyelvet, hogy amikor bejöttek a faluba az oroszok, őt tették meg sztároszjának, bírónak.
Néhány, különböző okokból (szabályerősítő kivételként) a befogottak közé keveredett személyt leszámítva, románokat csak három településről, Szaniszlóról, Csomaközről és Piskoltról deportáltak. Szaniszlóról kb. 70-et, Csomaközről 25-öt, Piskoltról 5-öt, vagy 6-ot.
Mivel utólag ebből sok félreértés származott, ráadásul a három településen történtek oka is különleges, lássuk mit tudtak–gondoltak erről azok, akik az eseményeket átélték.
SZANISZLÓ.
Turdean (Starmüller) Margareta: Szaniszlón akkoriban tulajdonképpen a helybeli románok se tudtak románul. Egyesek szerint ez is közrejátszhatott abban, hogy 1945 januárjában a svábokkal meg a református magyarokkal együtt közülünk is sokat elvittek málenkíj robotra...
Pálffy Károly: 1945 januárjában Oroszországba velünk együtt románokat is elvittek. Állítólag azért történt így, mert se a bíró, Mureşan Dumitru, se a három pap, a katolikus, a református meg a román nem akarta kiadni a németpártiakat. Mureşan bíró nem volt gyűlölködő fajta, ráadásul, amikor az aláírását kérték ahhoz, hogy a faluból összeszedett embereket elvihessék, ő azt megtagadta.
Sălăjean (Mureşan) Miţi: Én annyit tudok, hogy apámat, Mureşan Dumitrut, mint bírót, azért nyaggatták, adja ki a németeket. Ő erre ezt válaszolta: — Szaniszlón csak egy német család van.
Krémer (Schmidt) Terézia: Talán mert a románokat is összeszedték, Mureşan Dumitru, a bíró, nem akart aláírni az oroszoknak, ezért foghatták be a két lányát, Micit, meg Irént.
Poszet Teréz, Pfeiffer (Baumliné) Teréz, Gnandt (Kochné) Margit, Poszet (Csabáné) Anna: Miután bejöttek a románok, megjelent a faluban egy Ernő nevű, magas termetű, jó külsejű valaki. Azt, hogy ki lehetett ez a férfi, senki nem tudja biztosan. Leginkább SS-kémnek hisszük, akit azért hagytak hátra, hogy félrevezesse az oroszokat. (…) Az oroszok tolmácsa lett, és közben úgy a bizalmukba férkőzött, hogy azok mindenben rá hallgattak. Eredetileg az a később Mureşan Dumitru bírónak tulajdonított jelszó is tőle származott, hogy Szaniszlón egy az egész falu, ezért ha arra kerül a sor, éppen úgy menjen az egyik, mint a másik, függetlenül attól, hogy katolikusról, reformátusról, románról vagy cigányról van szó.
Hájer (Koch) Jolán: Szaniszlón az összeszedéskor csak azt nézték, ki munkaképes. Kisgyerekes anyát, apát nem vittek el. Akárki is volt Ernő, ezt neki köszönhettük.
Czinzel József: Ernő SS-tiszt volt, ezt biztosan tudom. Tolmácskodott, és közben úgy be tudott férkőzni az oroszok bizalmába, hogy egy időre ő lett Szaniszlón az atyaúristen, mert az oroszok mindenben szót fogadtak neki. De rá is fizettek, ugyanis más oroszok később nem csak Ernőt fogták le és vitték el, hanem azt a három oroszt is, akik ennyire a befolyása alá kerültek.
CSOMAKÖZ.
Id. Genda Attila, a Csomaközzel egybeépült református falu, Bere volt lelkésze: Csomaközről a svábokkal együtt románokat is elvittek. Apósom, Vajda József, haláláig mindig azt hajtogatta, hogy ez azért volt, mert azok ellen az oroszok fel lettek heccelve. Aki felheccelte őket, nagy kommunista, sejttitkár és közülük való román ember volt. Azért haragudott a többire, mert amikor 1940-ben bejöttek a magyarok, azok román létükre is kitették a magyar zászlót, ő viszont nem. ’45-ben aztán úgy állt bosszút rajtuk, hogy elvitette őket az oroszokkal. Az illető még büszke is volt erre a cselekedetére, és később így kommentálta: — „Felléptem az árulók ellen!”
PISKOLT
Oláh János: Apám sváb származású, de engem a görög katolikus román templomban kereszteltek, mert nálunk, a faluban ez volt a katolikus. (…) Azoknak a személyeknek, akiket Piskoltról Oroszországba vittek málenkíj robotra, a fele se volt sváb. Azt hiszem, nálunk is a svábokat akarták összeszedni, mert legelőbb a római katolikusokat keresték. A görög katolikus románokat, a református magyarokat, meg a később Szaniszlón kereket oldott négy zsidót, az eredetileg kiszemelt római katolikusok helyett vitték el, hogy kilegyen a létszám. Úgy tudom, a környékről a miénk volt az utolsó transzport, ezért terjedhetett híre annak, hogy mi készül, és ennek következtében szökhettek el olyan sokan a falunkból a kiküldött katonák elől.
Summa summarum
A Német Demokrata Fórum országos vezetősége által Deportarea etnicilor germani în Uniunea Sovietică 1945 (A német etnikumúak deportálása a Szovjetunióba 1945-ben) címmel kiadott dokumentumgyűjteményben Szaniszlóról az olvasható, hogy a miatt, mert ebből a helységből a németekkel együtt románokat is nagyobb számban deportáltak, később szabotőrként letartóztattak valakit. Ebben a faluban tehát aligha az bírhatott döntő fontossággal, hogy „Mureşan bíró nem volt gyűlölködő fajta”, és a három paphoz hasonlóan „nem akarta kiadni a németpártiakat”. A deportálandók összegyűjtésével megbízott szovjeteket nagy valószínűséggel nem ez a körülmény, hanem a volt SS-tiszt, Ernő befolyásolhatta, akit emiatt szabotálás vádjával „fogtak le és vittek el” – nyilván már 1945. március 13. (a román közigazgatás Észak-Erdélyre való újra-kiterjesztése) után. Csomaköz vonatkozásában azért is hihetőnek tűnik, hogy valaki azokat a románokat vitette el az oroszokkal, akik „amikor 1940-ben bejöttek a magyarok, román létükre is kitették a magyar zászlót”, mert akkoriban a szaniszlóiakhoz hasonlóan az itteni románok többsége se tudott románul.
Piskolton egyrészt az befolyásolhatta az eseményeket, hogy római katolikus templom híján a helyi római katolikusok is a görög katolikus román templomba jártak, másrészt – mivel itt nem január 3-án, hanem napokkal később kezdték az emberszedést – az ebből a faluból elhurcoltakkal valószínűleg szökevényeket pótoltak.
Honnan hova deportáltak?
A következő táblázatban azt tüntettem fel, hogy a különböző Szatmár megyei településekről hova, milyen települések közelébe kerültek a volt Szovjetunió területén (a mai Ukrajnában illetve Oroszországban). A települések elnevezését úgy írtam le, ahogy azt a deportáltaktól hallottam.
Ukrajnát U-betüvel jelöltem (ide elsősorban Donbász és Krivoj-rog környékére vitték a Szatmár megyeieket), Oroszországot pedig O-betüvel (Jekatyerinburg, Cseljabinszk, Kopejszk, Rosztov környéki lágerek).
„Valahol Oroszországban…”
Amint a dolgozatom végén feltüntetett bibliográfia jelzi: ha nem is alulírott könyvéhez hasonló terjedelemben, de a szatmári svábok deportálásáról sokan írtak már. Mivel a visszaemlékezők reflexszerűen ezt tartották a legfontosabbnak elmondani, szinte kivétel nélkül minden ilyen írás központi témáját azoknak a nyomorúságos körülményeknek – éhezés, hideg, mostoha munkahelyi és lakhatási feltételek, fizikai legyengülés, betegségek, orvosi ellátás hiánya stb. – a bemutatása képezi, amelyek között az elhurcoltak a Szovjetunióban tengődtek. Ráadásul A szatmári svábok deportálásának története című könyvem legnagyobb részében is ilyen témájú vallomások olvashatóak, ezért jelen dolgozatban szándékosan kisebb teret szenteltem ennek a kérdésnek.
Mi is Donbász?
Íme hogyan írta le naplójában a mezőfényi Fényi József azt a helyet, ahova a legtöbb Szatmár megyei került Ukrajnában. „1946 jan. 1 – 1946 márc. 31. Mi is Donbász? A donyeci (szén)medence, oroszul rövidítve – Donbász –, tulajdonképpen olyan, szénben rendkívül gazdag, terjedelmes dombvidék, amelynek dombhátait cserjével, fával borított szűk völgyek szabdalják. Amerre a szem ellát, mindenhol aknatornyok, meddőhányók. A vidéken, ahol mi vagyunk, kelet–nyugat felé sűrű egymásutánban húzódnak az egy–két méter széles, szinte függőleges kőszéntelepek. Csak itt, a lágerünk közvetlen közelében, négy kőszénréteg is található. Az egyes számú bányától (ahol jómagam is dolgozom) kevesebb, mint száz méternyire húzódik a következő művelés alatt álló szénréteg. Attól északra, talán másfél száz méterre, szintén szénkitermelés folyik. Déli irányban, úgy fél kilométernyire Dél–Erdélybe (a Zsil völgyébe, Resicára) való sorstársak mélyítenek aknát. Itt nem kell nagy tudomány a szénlelőhelyek feltárásához: elég egy pár ásónyomnyira hatolni a földbe, és máris ott csillog a fekete kőszén.”
Elszállásolás
Lássunk néhány vallomást arról, milyen épületekben és milyen körülmények között szállásolták el a Szatmár megyei deportáltakat.
Dolóczki Géza, Mezőterem: Amikor megérkeztünk Nyikitovkára, a szálláshelyünkön olyan hideg volt, hogy a frissen ácsolt priccsekről majd csak tavasszal olvadt le a dér meg a jég. A víz, ha félretettem későbbre, mire inni akartam belőle, befagyott.
Ditschi (Góznerné) Anna, Erdőd (naplórészlet): Február 13. Az ácsoknak jutott a legtöbb munka. Sorra építették a barakkokat. Két deszka között fűrészpor: ez lett a fal. A tető: léccel rögzített szurkos papírral és földdel letakart deszka. Az egész
beásva a földbe, úgy, hogy a tető kb. azonos szintre kerüljön a föld felszínével. Itt- ott levegőztető-nyílásokat is kialakítottak. A 40 méter hosszú, 10 méter széles hálóhelyünk, a varroda, a cipész-, az asztalos-, a borbély-műhely, a mosókonyha ruhaszárítóval együtt, és az étkező is így készült.
Schwegler István, Csanálos (Naplórészlet): Dombász éghajlata elég hideg. Már novemberben –30 fokot is mértek. Amikor elért bennünket egy–egy hideghullám, az oroszok meleg ruhákat, halinacsizmákat osztottak ki, és 2–3 napig csak a legfontosabb gyár, üzem dolgozott. Aki nem vigyázott kellőképpen, annak könnyen lefagyott az orra vagy a füle, anélkül, hogy észrevette volna. Ezért ilyenkor sokan otthonról származó, dróttal a nyakunk köré erősített pokrócba burkoltuk a fejünket. Csak a szemünk látszott ki. A szobánk fala bederesedett, sőt sokszor a hajunk is.
Egerpataki (Emili) Erzsébet, Gánáspuszta: Az első hetek, hónapok voltak a legszörnyűbbek. Az állandó éhezésen kívül a hideg is nagyon megkínzott bennünket. Fabarakkban, priccsen aludtunk. Eleinte, amíg a tetőt ki nem javítottuk, reggelente arra ébredtünk, hogy éjszaka nem csak odakint havazott.
Schilli (Hermanné) Mária, Kálmánd: A szálláshelyünkön nem fűtöttek, a sarokban éktelenkedő repedésbe belefért a kezünk, az ablakokat betörve találtuk, a szél befújt. A deszka, amin aludtunk, olyan deres volt, mintha hó hullott volna rá. Éjszaka majd megfagytunk, pedig olyan szorosan feküdtünk egymás mellett, hogy aki meg akart fordulni, előbb meglökte a szomszédját, mert mozdulni csak egyszerre lehetett. Éjszakánként éreztük, hogy mászik rajtunk valami. Rengeteg patkány tanyázott körülöttünk, és úgy közlekedtek köztünk, mint idehaza a macskák. Volt, amikor arra ébredtem, hogy ül rajtam valami. Melegedni, telepedhetett rám. Etinger Mária, a szélén feküdt, alvás közben leért a keze, megharapta az ujját a patkány.
Galiger (Munkácsiné) Jolán, Krasznasándorfalu (naplórészlet): A bánya közelében található, négy őrtorony között húzódó szögesdrót kerítéssel övezett, lágerben fából készült barakkokban helyeztek el bennünket. Dokkanyagból kialakított kabátot, nadrágot, bányászsapkát, gumiból készült lábbelit kaptunk.
Simpf Imre, Józsefháza: Az első évben munkaidő után télen is fűtetlen barakkban tartózkodtunk, és deszkán aludtunk. Majd csak 1946 januárjában kaptunk derékalj gyanánt (maréknyi szalmával bélelt) szalmazsákokat. Ám ezek birtokában is csak nyaranta melegedtünk fel.
Élelmezés
Brém Gyula, Mezőfény: Megérkezésünk után enni vittek. Első fogás: savanyúkáposzta-leves. Második fogás: tea, cukor nélkül. Sebaj – mondtam Lőrinc bácsinak –, holnap biztos változtatják a menüt. Másnap megint káposzta teával. Mondom, úgy látszik, itt csak hetente módosítják az étlapot. De a következő héten is teát meg káposztát kaptunk. Mondom, úgy látszik, csak havonta változik a menü. De a következő hónapban és az azt követőkben is mindig káposzta és tea járta...
Ditschi (Góznerné) Anna, Erdőd (naplórészlet): Május 6. A vályogkenyér, amit kapunk, ha késsel vágod, arra ragad, ha falhoz csapod, oda tapad. Nem barna, hanem fekete színű, és fűrészporban forgatják meg, ami sokszor olyan elevenre marja a szájpadlásunkat, hogy utána napokig csak üres levest fogyaszthattunk. Az meg, ahogy bement, már hagyja is el a testet, a vécéig se marad időnk eljutni.
Schilli (Hermanné) Mária, Kálmánd: Reggelire olyan káposztalevest kaptunk, amiben csak itt-ott úszkált egy kis káposzta. Kanalaztuk, és kérdezgettük egymást: — Mit eszünk, kanállal vizet? Az ételünk később is leginkább zsír, rántás nélküli víz volt, amit ott ugorkalevesnek, káposztalevesnek, korpalevesnek neveztek. Mikor tavasszal elfogyott az ugorka, leforrázták a korpát, mint mi idehaza a disznóknak, azt kaptuk enni. Tíz perc alatt átment az emberen.
Cilli (Hajas) Margit, Nagykároly: Szinte végig betegséggel küszködtem. Ez ott dupla bajt jelentett, hiszen aki nem dolgozott, még kevesebb ennivalót kapott. Például miközben a munkások 80 deka kenyeret kaptak naponta, nekem csak 40 deka jutott.
Akkerman Erzsébet, Nagykároly: Én konyhán dolgoztam, 700 ember számára fél veder olajat kaptunk naponta, amit úgy kellett elosztani, hogy mindenkinek jusson belőle, mert az volt a zsiradék a káposztaleveshez. Ráadásul a tiszt uraknak is abból kellett szalmakrumplit sütni.
Ludeser Viktor, Csanálos (naplórészlet): Naponta csupán kétszer eszünk: reggel 4 – 5 között és este 8 – 9 kötött.
Dolóczki Géza, Mezőterem: A reggeli meleg uborka–, korpa– vagy káposztaleves volt. Ötven deka árpakenyeret is adtak hozzá, de azt egész napi porciónak. A kenyérbe az árpa tokját is belesütötték, ezért mielőtt enni kezdtük volna, a kályha plattjára helyeztük, hogy legalább a felületéből kiálló kemény tokok leégjenek, ne sértsék fel még jobban az ínyünket. A napi kenyérfejadagot később 50-ről 70 dekára növelték. A bányászok 1 kilót kaptak. Vacsorára árpakása és ismét uborka–, korpa– vagy káposztaleves járta. A káposztát éppen úgy apróra vágva, cementfalú silógödörben, megtaposva tárolták, ahogy mi idehaza a jószágnak való silótakarmányt.
Vitéz Ilona, Mezőfény: ’46-ban Hecepetrovkán háromszor is dolgoztam a konyhán, ugyanis valahányszor onnan komisszió elé vittek, mindig rákérdeztek: — Miért ilyen erős lány dolgozik a konyhán? És már mehettem is le a bányába. Ott hamar legyengültem, aminek egyenes következményeként aztán nemsokára ismét visszakerültem a konyhára. Egy bányász két és fél evőkanál kását (gerslit, burizst) kapott ebédre, és 3–4 csepp olajat rá. Alig vártuk, hogy tisztek érkezzenek vendégségbe, mert azoknak több ételt kellett készíteni, és a maradékot mi ehettük meg. Bár sokan az ellenkezőjét hiszik, ettől a lehetőségtől eltekintve a konyhások se éltek jól.
Fényi József, Mezőfény (naplórészlet): 1947 jan. 1. – 1947 ápr. 30.: A lágerkoszt, amit eddig se mondhattunk kielégítőnek, tovább romlott. Az anyalágerből ijesztő hírek érkeznek: a napi élelmiszer–fejadagot csak pénz ellenében adják ki. Azonban az emberek tekintélyes része már hónapok óta nem kap fizetést, így természetesen pénzük sincs. Amitől tartottunk, bekövetkezett. Jó két év elteltével számba vették ki mennyit dolgozott, illetve teljesített, összeadtak, kivontak, addig–addig számoltak, míg kiderítették, hogy többet fogyasztottunk, mint amennyit megtermeltünk, úgymond: „eladósodtunk”. Ezért a felhalmozott „adósság”, „tartozás” kiegyenlítése céljából egyesek egy, mások két, ismét mások hat vagy még több hónapon át fizetés nélkül kellett dolgozzanak. Mielőtt ezt kitalálták, a dohányosokon kívül kevesen kényszerültek arra közülünk, hogy kenyér–fejadagjukat eladják. Most, annak érdekében, hogy a napi étkezésekre elengedhetetlenül szükséges élelmiszereket megvásárolhassam, és is erre kényszerülök. Borzasztóan rossz hatással van rám az amúgy is szűkös napi kenyérfejadag csökkenése. Rettenetes úr az éhség. Kormányozza, megváltoztatja az embert. A legönzetlenebbet is arra készteti, hogy vizsla szemekkel fürkéssze szomszédja tányérját: vajon arra nem tettek–e nagyobb adagot? Éhség Úr az evésen kívül nem engedi másra gondolni, másról beszélni az embert. Legfeljebb csak álmunkban menekülhetünk előle. Például úgy, ahogy az Tempfli Mihály bácsival történt, aki lázálmában a betegszobából a lágerudvarra rohant, és egy távoli dombra mutatva elkezdett kiabálni: — Nézzétek, ott jön a feleségem, egy teli szekér strudlit, derelyét hoz nekem! A több mint kétévi nélkülözés, lágerélet, megfeszített munka egyébként is elnyűtte az embereket, most hát még kevésbé
bírják az ínség fokozódását, hamar leromlanak. Egyre-másra érkeznek a gyászhírek az anyalágerből és a többi fióklágerből: ez is, az is meghalt..
.
Schlachter István, Kálmánd: A szászok minden este megbeszélést tartottak, megtárgyalták, hogy lehet túlélni azt, amiben vagyunk. Elmagyarázták, ha az ennivalót, amit kapunk, semmivel nem pótoljuk, 6–7 hónap alatt legyengül a test, és jöhet a végső ítélet. Azt az ellenszert találták ki, hogy fogjunk és együnk macskát, kutyát. Ezek híján szedjünk csontokat a dögtéren, összetörve, megőrölve gyúrjuk péppé, azt fogyasztva lehetséges a túlélés.
Galiger (Munkácsiné) Jolán, Krasznasándorfalu (naplórészlet): Táplálékunkból hiányzott a fehérje, ami miatt ólomsúlyúnak éreztük a lábunkat. A zsiradék hiányától testünk felpuffadt. Több lánynak kihullott a haja. A B–vitamin hiánya aluszékonyakká, feledékenyekké tett bennünket.
Erni (Birli) Rozália, Nagymajtény: Első évben azért kaptam sárgaságot, mert annyira ki voltunk éhezve, hogy letéptük és megettük még a gazt is, ami a lágerudvaron, vagy az úton nőtt. Legeltünk, mint a tehenek.
Baumann János, Mérk: Enni 1945 augusztusáig csak kétszer kaptunk naponta. Reggelire kevés káposztalevest, savanyított uborkát vagy savanyított dinnyét, és 70 deka kenyeret, vacsorára krumplilevest, árpakásával, korpával, vagy főtt búzával. Augusztusban kaptunk először ebédet is. Természetesen káposztalevest.
Sánta (Schatner) Erzsébet: Közvetlenül odaérkezésünk után másfél évig a konyhán dolgoztam. Több mint 2000 embert kellett volna jóllakatnunk naponta – ha lett volna mivel. Csakhogy nem volt. Ezért aztán a napi fejadag általában a következőképpen alakult: reggel tea, délben első fogás káposztaleves, második fogás káposztafőzelék. Máskor ugyanígy répaleves, répafőzelékkel, vagy labodaleves, burizzsal. Ezekhez járt még a bányászoknak egy kiló húsz deka, a felszínen dolgozóknak 75 deka kenyér. A káposztalevesből, aminek a levében alig úszkált káposzta, három evőkanálnyi, a káposztafőzelékből két evőkanálnyi számított egy adagnak. A kenyér olyan nedves volt, hogy ha a falhoz csaptuk, ott maradt. Néha nagy fejű, meredt szemű apróhal–maradékot is kaptunk, de én azt még a számba venni se voltam képes, nemhogy megenni, akármennyire éhes voltam is. Az ennivaló, amit adtak arra volt elég, hogy kimossa az emberek belét, még éhesebbek lettek tőle. Az éhes nép pedig minket szidott, mondván, hogy mi, akik a konyhán dolgozunk, elesszük előlük az ételt. A konyhán orosz szakácsok főztek, mi csak felszolgáltunk meg takarítottunk. Külön adag étel nekünk nem járt, a hulladékon éltünk. Az emberek mégis azt hitték, mi többet és jobbat eszünk, mint ők, és minket hibáztattak, amiért nekik nagyon kevés jutott. A beteg és az éhező emberrel egyébként se könnyű, hát még akkor, ha az minket okol a betegségéért, vagy azért, hogy nincs mit ennie! Másfél év után úgy éreztem, nem bírom tovább idegekkel, hogy társaim ellenszenvvel, ellenségesen néznek rám. A konyhából önként a bányába kértem magam. Ott nehezebb munkát kellett ugyan végeznem, de cserébe megszabadultam az addig állandóan reám nehezedett, számomra már- már kibírhatatlan lélektani nyomástól. Ledolgoztam a munkaidőt, megkaptam a magam szűk kis porció ételét, amivel nem laktam ugyan jól, de legalább senki nem mondhatott rám semmit, senki nem állíthatta rólam, hogy a másét eszem.
Jeromos (Grammelné) Mária, Nagymadarász: Az orosz parancsnok sokszor elmondta: lányok, semmi olyasmit ne vásároljatok, ami meg van sütve vagy főzve, mert lehet, hogy éppen a saját apátokat vagy valamelyik meghalt társatokat ásták ki a földből, és adják el nektek.
Bruzak (Ceteraşné) Maria, Szelestyehuta: Rengeteget éheztünk, de mondok valamit: az SS-ekhez képest, akiket tőlünk kerítéssel elválasztva, nagyon szigorú őrizet alatt tartottak, nekünk egészen jó dolgunk volt. Azoknak, szegényeknek, kenyeret egyáltalán nem adtak, de egyebet is alig.
Fastanz (Bauer) Theresia, Kisdengeleg: Mi nők jobban bírtuk az éhezést. A 12 kisdengelegi asszony meg lány közül egy se halt meg, a férfiak közül azonban nagyon sokan elpusztultak az éhezés miatt.
Soproni Mihály, Kisdengeleg: 1947. december 15-én pénzreform volt Oroszországban. Attól kezdve sokkal jobb dolgunk lett. Éppen úgy fizetést kaptunk a munkánkért, mint az oroszok. Ezért aztán jobban éltünk az oroszoknál, hiszen ők a keresetükből a gyerekeiket is el kellett lássák, nekünk azonban (legalább ott) nem volt gyerekünk.
Fényi József, Mezőfény (naplórészlet): 1947 okt. 1. – 1947 dec. 31. Nagy az öröm. Megszűnt a jegyrendszer! Szinte hihetetlennek tűnik a számunkra, hogy ha a pénztárcád megengedi, ezentúl annyi kenyeret vásárolhatsz a konyhán vagy a kinti üzletben, amennyit akarsz. A feketepiaci tízszeres ár helyett rendes állami áron annyit adnak mindenből a boltban, amennyit kérsz. Már–már valóra válik egyik
legfőbb itteni álmunk: jóllakni egyszer kenyérből...
Lágerélet
Czine Gábor, Nagykároly: Az egyik fényi ember, akinek a nevére már nem emlékszem, a sok éhezéstől annyira legyengült, beteg lett, hogy már mozogni is képtelen volt, így a tetvektől sem tudta magát megszabadítani. A tetű meg olyan, hogy abban szaporodik el a legjobban, aki magatehetetlen. Én a fényit levetkőztettem pucérra, ami tetűt a testén találtam, lehajtottam róla. Sok évvel később, már idehaza találkoztam azzal a fényivel. Amikor megismert, nagyon köszönte, hogy megmentettem az életét. Valószínűleg igaza volt, mert sokszor
tényleg ilyen kis dolgokon múlott a lágerben az emberélet.
Mellau Jolán, Csanálos: A legnehezebb olyankor volt, amikor semmi említésre méltó nem történt, csak a testet–lelket felmorzsoló rabszolgamunkával, fázással, éhezéssel és az otthon utáni állandó vágyakozással telt az idő.
Emili Julianna, Mezőpetri: Megegyeztünk, hogy idegenek előtt nem beszélünk németül vagy svábul, és magyarnak mondjuk magunkat. A lágerünkben a szászok voltak a polcon. Mivel köztük éltem, a következő helyzetbe kerültem: magyarul csak értettem, beszélni nem tudtam, mégis magyarnak mondtam magam, miközben németül nagyon jól értettem meg beszéltem, mégis tettem magam, hogy egyáltalán nem bírom ezt a nyelvet.
Betuker János, Nagymajtény: Volt nekünk ott részünk mindenféle rosszban: rabszolgaságban, éhezésben, tífuszban, hasmenésben. Tetvek hemzsegtek rajtunk, még a plafonról is poloska ugrott ránk.
Fényi József, Mezőfény (naplórészlet): 1945. augusztus 1. – augusztus 20. Szüntelenül hajtanak bennünket, miközben enni alig kapunk, ráadásul a nyomorúságos priccseken, állandósult bolha– és poloskainváziónak kitéve, pihenni sem lehet. Nyomorúságunknál csak elkeseredésünk nagyobb.
Herman (Schwegler) Izabella, Nagymajtény: Három évig mindenhova fegyveres kísért bennünket, utána már csak a lágerkapunál állt őr.
Reszler Jánosné Heim Jusztina, Mérk (naplórészlet): Még mosásra se adnak időt. Néha lefekszünk, betegnek tesszük magunkat, és olyankor délután moshatunk. Vizet csak nagyon messziről, abban a piszkos vederben hozhatunk hozzá, amibe éjjel pisilünk. Nappal abban mosunk, persze szappan nélkül. A ruha nem tisztább lesz tőle, hanem még jobban összekenődik. Sokszor veszekszünk a vederért, mert mindenki egyszerre akar mosni, és aki az erősebb, az győz. Nem sokat foglalkoznak velünk, csak hajtani tudnak bennünket, állandóan azt mondják, dáváj, dáváj, gyerünk, gyerünk, bisztrá, bisztrá, gyorsan, gyorsan, meg hogy, ha nem dolgoztok, nem kaptok enni.
Merk (Rákócziné) Magdolna, Túrterebes: Ha eszembe jut, én sem hiszem már el, hogy miben voltunk mi ott. A fenekemen ujjnyi seb éktelenkedett a rühtől. Ugyancsak a rühtől a mellem úgy kisebesedett, hogy reggelre odatapadt a ruhámhoz, és amikor megmozdítottam, a mellbimbóm is leszakadt. Hosszú ideig gyakorlatilag egyáltalán nem is volt mellbimbóm emiatt. Eleven, illetve részben behegedt seb éktelenkedett a helyén. A bokánk meg a csuklónk hajlatát is folyton kiette a poloska, a tetű, meg a rüh. Ellenszer gyanánt kis deszkadarabkát adtak, lapos pálcikával. Az általunk összefogdosott élősködőket a deszkára helyeztük, és a pálcikát erősen rányomva szétlapítottuk. Mindezt utálkozva végeztük, mert a kövér élősködőkből összevissza fröccsent közben a vér.
Vénig (Bodnár) Viktória, Érendréd: A sok éhezéstől gyengék voltunk, mint a harmat. Különösen a férfiak – akik jobban elhagyták magukat –, ráadásul tetvesek, piszkosak, büdösek is. Akkor azt mondtam, nekem többé soha nem kell férfi, de miután hazakerültünk, ez elmúlt. Ott közös helyiségben fürödtünk a férfiakkal, meg se láttam, hogy néznek ki, hiába meztelenek voltak ők is, meg én is.
Tódás László, Bere: Volt ott egy zsidó őrnagy, az parancsba adta a raktárnoknak, hogy pakoltasson meg egy teherautót bakancsokkal, ruhákkal, pokrócokkal, az egészet vigyék be Sztalinovba, ott értékesítsék, az így szerzett pénzt neki adják át, aztán a raktárnok „írja le” az egész szállítmányt. Ez nagy disznóság volt, mert a hasonló ügyleteket a foglyok bőrére bonyolították, hiszen így kiürült a raktár és a foglyoknak olyan holmi sem jutott, ami pedig az életben maradásuk szempontjából is létfontosságú lett volna az ottani hidegben. Farkas Józsefnek például az ilyen lopások miatt kellett meghalnia. Mivel a tisztek eladták a raktárból a foglyoknak szánt bakancsokat, Farkas lábbeli híján kénytelen volt rongyokba bugyolált lábbal járni, így viszont annyira felfázott, hogy belehalt.
Munkaviszonyok
Fényi József, Mezőfény (naplórészlet): Eddig négy bányában dolgoztam, egyikben sem állt valami magas szinten a technika: kézi erővel, csákánnyal fejtettük a szenet, lapátoltunk, toltuk a csilléket. Igaz, az utóbbi időben már ló segítette a munkánkat, és legalább a kőszén felszínre hozatalát gépesítették, a rakodóknál pedig villany égett.
Zsurzs (Szabóné) Anna, Mezőpetri: Az alacsony bányavájatban hason csúszva kellett rövid nyelű lapáttal vagy puszta kézzel kiszedni és a hasam mellett hátratolni a szenet, majd követ tömni a helyére, hogy a járat be ne omoljon.
Heinrich (Gnandtné) Erzsébet, Mezőfény: Dolgoztam a 400-as bányában, ott a föld alatt is állandóan úgy csorgott a víz, mintha eső esett volna. Ha véletlenül a nyelvemhez ért az a víz, nagyon keserű ízt éreztem, ahol meg a ruhára csorgott, kilyukasztotta, átégette.
Velti (Forstenheizlerné) Margit, Krasznabéltek: Akkor és ott, aki nem dolgozott, tényleg nem evett, így idő múltával éhen is halt.
Schneider (Mesmerné) Maria, Szakasz: Végig bányában dolgoztam. Káposztalevessel, egy kiló kenyérrel a gyomromban, hason csúszva, féloldalasan fekve lapátoltam a gép által kitermelt szenet, a 80 centi széles, 1 méter magas járatban.
Betuker János, Nagymajtény: A Csisztekova melletti 21-es lágerben lekerültem a bányába. Csákánnyal fejtettük, lapátoltuk a szenet, raktuk a szutykit (oszlopot), hogy ne rogyjon ránk a bánya. Az 50 centi magas járatban hason csúsztunk előre és fekvő helyzetben, féloldalasan lapátoltunk. Munka végeztével a felszínen nem ismertünk egymásra, úgy belepett a szénpor. Még most, több mint 50 év után is megvan rajtam a nyoma.
Herman (Schmid) Irén, Nagymajtény: Egész idő alatt bányában dolgoztam. A térdemre erősített bőrvédővel, a kezemen kesztyűvel, négykézláb közlekedtem az 1 méter magas vájatban, a szenet is térdelő helyzetben lapátoltam.
Betuker János, Nagymajtény: Tíz tonna uhol-t, szenet kellett kitermelni, a puskás őr csak akkor engedett a felszínre, ha ennyit teljesítettünk. Ezért sokszor 14–16 órán át dolgoztunk egyhuzamban.
Oláh János, Piskolt: Ahogy lent a föld alatt lapátoltuk csillékbe a szenet, helyszűke miatt arrább mozdulni se tudtunk, így aztán félig betemetett bennünket a szénpor, mire befejeztük a munkát. Egy váltásban személyenként 13 csillét kellett telelapátolnunk. A saját érdekünkben ajánlatos volt igyekezni, mert addig tartottak étlen–szomjan a föld alatt, míg a normát nem teljesítettük.
Fényi József, Mezőfény (naplórészlet): 1946 szept. 1 – 1946 dec. 31. Norma, a norma ennyi meg ennyi százalékban való túlteljesítése, terv, a terv túlteljesítése (túlszárnyalása), terven felüli teljesítmény, rohammunka, rekordnap, Sztahanov– műszak, munkaverseny, versenyfelhívás, versenymozgalom, versenyláz, versenypont, versenyszerződés, versenyterv, versenytárs, versenytábla, munkafelajánlás, többletmunka, norma-túlteljesítés, normadöntő, élmunkás, sztahanovista, Sztahanov–mozgalom, a munka hőse stb. Megannyi unos-untalan ismételgetett, munkával kapcsolatos, munkára buzdító, agyoncsépelt kifejezés, no meg a feletteseink által szüntelenül hajtogatott „dáváj, dáváj” – ezek a mi mindennapi szellemi táplálékaink.
Higannyal dolgozók
Hihetetlenül hangozhat, mégis igaz: akik az eddig leírt munkakörülmények között dolgoztak, szerencséseknek érezhették magukat. Mármint azokhoz képest, akik higannyal dolgoztak…
Láng (Ludescherné) Emma, Csanálos: Engem munkára a higanygyárba osztottak be. Szenet kellett lapátolnom annak a kemencének a tűzterébe, amelyikben a higanykövet főzték. Ahol a higany a palackokba csepegett, ott gőz is jött ki a kemencéből. Aki azt belélegezte, megbetegedett. Nekem is hamar piros lett az ínyem, a fogaim meg úgy meglazultak, hogy sokat már akkor a nyelvemmel toltam ki a helyéről. Mindjárt az első betegtranszportba bekerültem, így csak kilenc hónapig voltam Oroszországban, de a fogaim a hazatérésem után is tovább hullottak, egészen addig, míg mind el nem hagyott.
Tempfli (Függné) Mária, Csanálos: Miután a higanykőből kifőzték a higanyt, valami meleg salak maradt vissza, amit elszállítottak onnan. Azt a salakot én is lapátoltam, de nem sokáig, mert közben még gőzölgött, és az a gőz nagyon veszélyes volt, kihullottak tőle a fogaim, megbetegedtem. Talán két–három hónapig végezhettem ezt a munkát, utána elhelyeztek, mert tudták, hogy úgyse bírnám már sokáig. Ott úgy volt, hogy mindig azt tették a legnehezebb helyre, aki egy kicsit jobban bírta magát.
Vadai János, Csanálos: Én Nyikitovkán több mint egy évig dolgoztam a higanygyárban. Előbb öt–hat hónapig a kinti kemence mellett, majd, miután az ott beszerzett betegséget kihevertem, kilenc hónapig a kőtörőben. A higanygyár két kemencéje közül a szabadban lévő volt a veszélyesebb, vagyis az, amelyik mellett én dolgoztam. Ott mindenhol gáz terjengett körülöttünk. Hat órán át dolgoztam naponta, közben az erős gáztól ötször–hatszor is híg széklet ment el tőlem, úgy, hogy észre se vettem. A higanygázt az emberek nem egyformán bírják. Volt, akinek a szája már két–három nap, egy hét elteltével gyulladásba jött, már az egyébként kincset érő kiló kenyér se kellett neki, amit ott adtak, gyorsan legyengült. Mert attól kezdve, amikor a higany a foghúst elkezdte kirágni, az embernek nem kellett az étel. A fogíny eleven lett, begennyesedett, az egész száj megtelt gennyel. Bármi hozzáért, fájt, olyan szájjal nem lehetett enni. Nem én álltam a legjobban a higanygőzt, mert olyan is akadt köztünk, akinek alig ártott, de, talán, mert fiatal voltam, nagyon sok sorstársamnál tovább bírtam a kemence mellett. Egy idő után azonban annyira elkezdtem reszketni, hogy a cipőmet is képtelen voltam befűzni. Segítség nélkül csak úgy tudtam a számba juttatni a levest, ha a fejemet kitámasztottam, a kanalat tartó kezemet pedig az asztal lapjához szorítottam, különben mire a számhoz ért, nem maradt lé a kanálban.
Láng (Ludescherné) Emma, Csanálos: ’45 februárjától ’45 novemberéig voltam Oroszországban, de csak májusig dolgoztam, mert a belélegzett higanygőz miatt hamar jelentkezett az étvágytalanság, a fogínygyulladás, alig ettem valamit, és nagyon legyengültem, betegtranszporttal hazaküldtek.
Schwegler István, Csanálos (Naplórészlet): A higanygyárat egy mérnök irányításával nagyrészt a mi embereink építették fel. Egészségvédelmi
szempontból nem volt megfelelő. Például a kemencékből szivárgott a gáz, aminek sokan áldozatul estek. Az ott dolgozók nyelve kifekélyesedett, a foguk és ínyük tönkrement. Hiába kapták naponta a kiló kenyeret és fél liter tejet, még a tejet is
alig tudták meginni. A szobájukban olyan rossz levegő volt, hogy aki oda bekerült,
igyekezett minél előbb kijutni.
Mellau Jolán, Csanálos: A higany nagyon ártalmas. Én se a darálónál, se a főzőnél nem dolgoztam, csak a bányában, és romeltakarításon a közelben néhány napig, mégis tönkrementek, kihullottak a fogaim. Annyi higanytól is, amennyi a levegőbe meg a vízbe került...
Schömberg (Hágenné) Rozália, Mezőterem: Ott volt a legveszélyesebb dolgozni,
ahol a higanyt főzték. Azok közül, akik oda kerültek, én Stocz Jánost láttam közelről. Nagyon csúnya, eleven, véres volt a fogínye, a fogaiból is hiányzott. Mivel az egész szája gyulladásban volt, csak folyadékot, tejet ivott, még azt is nehezen tudta lenyelni. Meg is halt Oroszországban, de előtte még sokat szenvedett szegény. A főző mellől kannaszerűségben hordták a higanyt, ami borzasztóan nehéz.
Dolóczki Géza, Mezőterem: A belélegzett higanygőz leghamarabb a fogínyt támadta meg. A foghús rothadásnak indult, és cafatokban lógott a szánkban. A poliklinikán ezt úgy gyógykezelték, hogy egy kötőtűszerű valamivel kipiszkálták a cafatokat az ember szájából. Aki oda került és hosszabb ideig kibírta az éhezést, meg azt is kiállta, hogy állandóan fertőtlenítsék és lepiszkálják a rothadt húscafatokat az ínyéről, életben maradt, a többiek meghaltak.
Cserfalvi (Czimmermann) Pál, Mérk: A higanygyárban a munka nem nehéz volt, hanem veszélyes. Mielőtt a kohóba került, gép törte össze a higanykövet. Nekünk azt kellett felszedni, ami ilyenkor lehullott. Ahogy a gép törte a követ, finom por keletkezett. Az a por emésztette meg az embert. Leghamarabb a fogakat kezdte ki. A fog meglazult az ínyben, és ki lehetett venni kézzel. Én csak kis időt, egy hónapot töltöttem ott, de ez is elég volt ahhoz, hogy utólag hamar kurtára kopjanak, elporladjanak a fogaim. A veszélyes higanypor ellen a védekezés annyiból állt, hogy az ember bekötötte a száját ronggyal. A rongy azonban csak a por egy részét fogta fel, a többit így is belélegeztük.
Pink Antal, Kaplony: A higanykőbányában ahol dolgoztam, volt egy kis gödör, egy teremi ember bele guggolt a félre való dolgát elvégezni, közben megfulladt a gáztól. A tárnában máshol ventilátor hajtotta a levegőt, volt szellőztetés, ki lehetett bírni, de abban a gödörben megrekedt a gáz. A bányászok fogínyét nem támadta meg a higany, csak azokét, akik a gyárban dolgoztak. De azokból a kaplonyiakból, akik a gyárban dolgoztak, már egy se él.
Ki milyen bányához került
A túlélési, az életben maradási esélyek szempontjából tehát nagy jelentőséggel bírt, hogy ki milyen bánya mellett kialakított lágerbe került. A következő táblázatban a különböző településekről deportáltak számát, a közülük elhunytak számát,
valamint azt tüntettem fel, hogy milyen bánya melletti lágerben helyezték el őket. A különböző bányák, gyárak megjelölésére a következő jeleket használtam:
„Valahol Oroszországban…”
Amint a dolgozatom végén feltüntetett bibliográfia jelzi: ha nem is alulírott könyvéhez hasonló terjedelemben, de a szatmári svábok deportálásáról sokan írtak már. Mivel a visszaemlékezők reflexszerűen ezt tartották a legfontosabbnak elmondani, szinte kivétel nélkül minden ilyen írás központi témáját azoknak a nyomorúságos körülményeknek – éhezés, hideg, mostoha munkahelyi és lakhatási feltételek, fizikai legyengülés, betegségek, orvosi ellátás hiánya stb. – a bemutatása képezi, amelyek között az elhurcoltak a Szovjetunióban tengődtek. Ráadásul A szatmári svábok deportálásának története című könyvem legnagyobb részében is ilyen témájú vallomások olvashatóak, ezért jelen dolgozatban szándékosan kisebb teret szenteltem ennek a kérdésnek.
Mi is Donbász?
Íme hogyan írta le naplójában a mezőfényi Fényi József azt a helyet, ahova a legtöbb Szatmár megyei került Ukrajnában. „1946 jan. 1 – 1946 márc. 31. Mi is Donbász? A donyeci (szén)medence, oroszul rövidítve – Donbász –, tulajdonképpen olyan, szénben rendkívül gazdag, terjedelmes dombvidék, amelynek dombhátait cserjével, fával borított szűk völgyek szabdalják. Amerre a szem ellát, mindenhol aknatornyok, meddőhányók. A vidéken, ahol mi vagyunk, kelet–nyugat felé sűrű egymásutánban húzódnak az egy–két méter széles, szinte függőleges kőszéntelepek. Csak itt, a lágerünk közvetlen közelében, négy kőszénréteg is található. Az egyes számú bányától (ahol jómagam is dolgozom) kevesebb, mint száz méternyire húzódik a következő művelés alatt álló szénréteg. Attól északra, talán másfél száz méterre, szintén szénkitermelés folyik. Déli irányban, úgy fél kilométernyire Dél–Erdélybe (a Zsil völgyébe, Resicára) való sorstársak mélyítenek aknát. Itt nem kell nagy tudomány a szénlelőhelyek feltárásához: elég egy pár ásónyomnyira hatolni a földbe, és máris ott csillog a fekete kőszén.”
Elszállásolás
Lássunk néhány vallomást arról, milyen épületekben és milyen körülmények között szállásolták el a Szatmár megyei deportáltakat.
Dolóczki Géza, Mezőterem: Amikor megérkeztünk Nyikitovkára, a szálláshelyünkön olyan hideg volt, hogy a frissen ácsolt priccsekről majd csak tavasszal olvadt le a dér meg a jég. A víz, ha félretettem későbbre, mire inni akartam belőle, befagyott.
Ditschi (Góznerné) Anna, Erdőd (naplórészlet): Február 13. Az ácsoknak jutott a legtöbb munka. Sorra építették a barakkokat. Két deszka között fűrészpor: ez lett a fal. A tető: léccel rögzített szurkos papírral és földdel letakart deszka. Az egész
beásva a földbe, úgy, hogy a tető kb. azonos szintre kerüljön a föld felszínével. Itt- ott levegőztető-nyílásokat is kialakítottak. A 40 méter hosszú, 10 méter széles hálóhelyünk, a varroda, a cipész-, az asztalos-, a borbély-műhely, a mosókonyha ruhaszárítóval együtt, és az étkező is így készült.
Schwegler István, Csanálos (Naplórészlet): Dombász éghajlata elég hideg. Már novemberben –30 fokot is mértek. Amikor elért bennünket egy–egy hideghullám, az oroszok meleg ruhákat, halinacsizmákat osztottak ki, és 2–3 napig csak a legfontosabb gyár, üzem dolgozott. Aki nem vigyázott kellőképpen, annak könnyen lefagyott az orra vagy a füle, anélkül, hogy észrevette volna. Ezért ilyenkor sokan otthonról származó, dróttal a nyakunk köré erősített pokrócba burkoltuk a fejünket. Csak a szemünk látszott ki. A szobánk fala bederesedett, sőt sokszor a hajunk is.
Egerpataki (Emili) Erzsébet, Gánáspuszta: Az első hetek, hónapok voltak a legszörnyűbbek. Az állandó éhezésen kívül a hideg is nagyon megkínzott bennünket. Fabarakkban, priccsen aludtunk. Eleinte, amíg a tetőt ki nem javítottuk, reggelente arra ébredtünk, hogy éjszaka nem csak odakint havazott.
Schilli (Hermanné) Mária, Kálmánd: A szálláshelyünkön nem fűtöttek, a sarokban éktelenkedő repedésbe belefért a kezünk, az ablakokat betörve találtuk, a szél befújt. A deszka, amin aludtunk, olyan deres volt, mintha hó hullott volna rá. Éjszaka majd megfagytunk, pedig olyan szorosan feküdtünk egymás mellett, hogy aki meg akart fordulni, előbb meglökte a szomszédját, mert mozdulni csak egyszerre lehetett. Éjszakánként éreztük, hogy mászik rajtunk valami. Rengeteg patkány tanyázott körülöttünk, és úgy közlekedtek köztünk, mint idehaza a macskák. Volt, amikor arra ébredtem, hogy ül rajtam valami. Melegedni, telepedhetett rám. Etinger Mária, a szélén feküdt, alvás közben leért a keze, megharapta az ujját a patkány.
Galiger (Munkácsiné) Jolán, Krasznasándorfalu (naplórészlet): A bánya közelében található, négy őrtorony között húzódó szögesdrót kerítéssel övezett, lágerben fából készült barakkokban helyeztek el bennünket. Dokkanyagból kialakított kabátot, nadrágot, bányászsapkát, gumiból készült lábbelit kaptunk.
Simpf Imre, Józsefháza: Az első évben munkaidő után télen is fűtetlen barakkban tartózkodtunk, és deszkán aludtunk. Majd csak 1946 januárjában kaptunk derékalj gyanánt (maréknyi szalmával bélelt) szalmazsákokat. Ám ezek birtokában is csak nyaranta melegedtünk fel.
Élelmezés
Brém Gyula, Mezőfény: Megérkezésünk után enni vittek. Első fogás: savanyúkáposzta-leves. Második fogás: tea, cukor nélkül. Sebaj – mondtam Lőrinc bácsinak –, holnap biztos változtatják a menüt. Másnap megint káposzta teával. Mondom, úgy látszik, itt csak hetente módosítják az étlapot. De a következő héten is teát meg káposztát kaptunk. Mondom, úgy látszik, csak havonta változik a menü. De a következő hónapban és az azt követőkben is mindig káposzta és tea járta...
Ditschi (Góznerné) Anna, Erdőd (naplórészlet): Május 6. A vályogkenyér, amit kapunk, ha késsel vágod, arra ragad, ha falhoz csapod, oda tapad. Nem barna, hanem fekete színű, és fűrészporban forgatják meg, ami sokszor olyan elevenre marja a szájpadlásunkat, hogy utána napokig csak üres levest fogyaszthattunk. Az meg, ahogy bement, már hagyja is el a testet, a vécéig se marad időnk eljutni.
Schilli (Hermanné) Mária, Kálmánd: Reggelire olyan káposztalevest kaptunk, amiben csak itt-ott úszkált egy kis káposzta. Kanalaztuk, és kérdezgettük egymást: — Mit eszünk, kanállal vizet? Az ételünk később is leginkább zsír, rántás nélküli víz volt, amit ott ugorkalevesnek, káposztalevesnek, korpalevesnek neveztek. Mikor tavasszal elfogyott az ugorka, leforrázták a korpát, mint mi idehaza a disznóknak, azt kaptuk enni. Tíz perc alatt átment az emberen.
Cilli (Hajas) Margit, Nagykároly: Szinte végig betegséggel küszködtem. Ez ott dupla bajt jelentett, hiszen aki nem dolgozott, még kevesebb ennivalót kapott. Például miközben a munkások 80 deka kenyeret kaptak naponta, nekem csak 40 deka jutott.
Akkerman Erzsébet, Nagykároly: Én konyhán dolgoztam, 700 ember számára fél veder olajat kaptunk naponta, amit úgy kellett elosztani, hogy mindenkinek jusson belőle, mert az volt a zsiradék a káposztaleveshez. Ráadásul a tiszt uraknak is abból kellett szalmakrumplit sütni.
Ludeser Viktor, Csanálos (naplórészlet): Naponta csupán kétszer eszünk: reggel 4 – 5 között és este 8 – 9 kötött.
Dolóczki Géza, Mezőterem: A reggeli meleg uborka–, korpa– vagy káposztaleves volt. Ötven deka árpakenyeret is adtak hozzá, de azt egész napi porciónak. A kenyérbe az árpa tokját is belesütötték, ezért mielőtt enni kezdtük volna, a kályha plattjára helyeztük, hogy legalább a felületéből kiálló kemény tokok leégjenek, ne sértsék fel még jobban az ínyünket. A napi kenyérfejadagot később 50-ről 70 dekára növelték. A bányászok 1 kilót kaptak. Vacsorára árpakása és ismét uborka–, korpa– vagy káposztaleves járta. A káposztát éppen úgy apróra vágva, cementfalú silógödörben, megtaposva tárolták, ahogy mi idehaza a jószágnak való silótakarmányt.
Vitéz Ilona, Mezőfény: ’46-ban Hecepetrovkán háromszor is dolgoztam a konyhán, ugyanis valahányszor onnan komisszió elé vittek, mindig rákérdeztek: — Miért ilyen erős lány dolgozik a konyhán? És már mehettem is le a bányába. Ott hamar legyengültem, aminek egyenes következményeként aztán nemsokára ismét visszakerültem a konyhára. Egy bányász két és fél evőkanál kását (gerslit, burizst) kapott ebédre, és 3–4 csepp olajat rá. Alig vártuk, hogy tisztek érkezzenek vendégségbe, mert azoknak több ételt kellett készíteni, és a maradékot mi ehettük meg. Bár sokan az ellenkezőjét hiszik, ettől a lehetőségtől eltekintve a konyhások se éltek jól.
Fényi József, Mezőfény (naplórészlet): 1947 jan. 1. – 1947 ápr. 30.: A lágerkoszt, amit eddig se mondhattunk kielégítőnek, tovább romlott. Az anyalágerből ijesztő hírek érkeznek: a napi élelmiszer–fejadagot csak pénz ellenében adják ki. Azonban az emberek tekintélyes része már hónapok óta nem kap fizetést, így természetesen pénzük sincs. Amitől tartottunk, bekövetkezett. Jó két év elteltével számba vették ki mennyit dolgozott, illetve teljesített, összeadtak, kivontak, addig–addig számoltak, míg kiderítették, hogy többet fogyasztottunk, mint amennyit megtermeltünk, úgymond: „eladósodtunk”. Ezért a felhalmozott „adósság”, „tartozás” kiegyenlítése céljából egyesek egy, mások két, ismét mások hat vagy még több hónapon át fizetés nélkül kellett dolgozzanak. Mielőtt ezt kitalálták, a dohányosokon kívül kevesen kényszerültek arra közülünk, hogy kenyér–fejadagjukat eladják. Most, annak érdekében, hogy a napi étkezésekre elengedhetetlenül szükséges élelmiszereket megvásárolhassam, és is erre kényszerülök. Borzasztóan rossz hatással van rám az amúgy is szűkös napi kenyérfejadag csökkenése. Rettenetes úr az éhség. Kormányozza, megváltoztatja az embert. A legönzetlenebbet is arra készteti, hogy vizsla szemekkel fürkéssze szomszédja tányérját: vajon arra nem tettek–e nagyobb adagot? Éhség Úr az evésen kívül nem engedi másra gondolni, másról beszélni az embert. Legfeljebb csak álmunkban menekülhetünk előle. Például úgy, ahogy az Tempfli Mihály bácsival történt, aki lázálmában a betegszobából a lágerudvarra rohant, és egy távoli dombra mutatva elkezdett kiabálni: — Nézzétek, ott jön a feleségem, egy teli szekér strudlit, derelyét hoz nekem! A több mint kétévi nélkülözés, lágerélet, megfeszített munka egyébként is elnyűtte az embereket, most hát még kevésbé
bírják az ínség fokozódását, hamar leromlanak. Egyre-másra érkeznek a gyászhírek az anyalágerből és a többi fióklágerből: ez is, az is meghalt..
.
Schlachter István, Kálmánd: A szászok minden este megbeszélést tartottak, megtárgyalták, hogy lehet túlélni azt, amiben vagyunk. Elmagyarázták, ha az ennivalót, amit kapunk, semmivel nem pótoljuk, 6–7 hónap alatt legyengül a test, és jöhet a végső ítélet. Azt az ellenszert találták ki, hogy fogjunk és együnk macskát, kutyát. Ezek híján szedjünk csontokat a dögtéren, összetörve, megőrölve gyúrjuk péppé, azt fogyasztva lehetséges a túlélés.
Galiger (Munkácsiné) Jolán, Krasznasándorfalu (naplórészlet): Táplálékunkból hiányzott a fehérje, ami miatt ólomsúlyúnak éreztük a lábunkat. A zsiradék hiányától testünk felpuffadt. Több lánynak kihullott a haja. A B–vitamin hiánya aluszékonyakká, feledékenyekké tett bennünket.
Erni (Birli) Rozália, Nagymajtény: Első évben azért kaptam sárgaságot, mert annyira ki voltunk éhezve, hogy letéptük és megettük még a gazt is, ami a lágerudvaron, vagy az úton nőtt. Legeltünk, mint a tehenek.
Baumann János, Mérk: Enni 1945 augusztusáig csak kétszer kaptunk naponta. Reggelire kevés káposztalevest, savanyított uborkát vagy savanyított dinnyét, és 70 deka kenyeret, vacsorára krumplilevest, árpakásával, korpával, vagy főtt búzával. Augusztusban kaptunk először ebédet is. Természetesen káposztalevest.
Sánta (Schatner) Erzsébet: Közvetlenül odaérkezésünk után másfél évig a konyhán dolgoztam. Több mint 2000 embert kellett volna jóllakatnunk naponta – ha lett volna mivel. Csakhogy nem volt. Ezért aztán a napi fejadag általában a következőképpen alakult: reggel tea, délben első fogás káposztaleves, második fogás káposztafőzelék. Máskor ugyanígy répaleves, répafőzelékkel, vagy labodaleves, burizzsal. Ezekhez járt még a bányászoknak egy kiló húsz deka, a felszínen dolgozóknak 75 deka kenyér. A káposztalevesből, aminek a levében alig úszkált káposzta, három evőkanálnyi, a káposztafőzelékből két evőkanálnyi számított egy adagnak. A kenyér olyan nedves volt, hogy ha a falhoz csaptuk, ott maradt. Néha nagy fejű, meredt szemű apróhal–maradékot is kaptunk, de én azt még a számba venni se voltam képes, nemhogy megenni, akármennyire éhes voltam is. Az ennivaló, amit adtak arra volt elég, hogy kimossa az emberek belét, még éhesebbek lettek tőle. Az éhes nép pedig minket szidott, mondván, hogy mi, akik a konyhán dolgozunk, elesszük előlük az ételt. A konyhán orosz szakácsok főztek, mi csak felszolgáltunk meg takarítottunk. Külön adag étel nekünk nem járt, a hulladékon éltünk. Az emberek mégis azt hitték, mi többet és jobbat eszünk, mint ők, és minket hibáztattak, amiért nekik nagyon kevés jutott. A beteg és az éhező emberrel egyébként se könnyű, hát még akkor, ha az minket okol a betegségéért, vagy azért, hogy nincs mit ennie! Másfél év után úgy éreztem, nem bírom tovább idegekkel, hogy társaim ellenszenvvel, ellenségesen néznek rám. A konyhából önként a bányába kértem magam. Ott nehezebb munkát kellett ugyan végeznem, de cserébe megszabadultam az addig állandóan reám nehezedett, számomra már- már kibírhatatlan lélektani nyomástól. Ledolgoztam a munkaidőt, megkaptam a magam szűk kis porció ételét, amivel nem laktam ugyan jól, de legalább senki nem mondhatott rám semmit, senki nem állíthatta rólam, hogy a másét eszem.
Jeromos (Grammelné) Mária, Nagymadarász: Az orosz parancsnok sokszor elmondta: lányok, semmi olyasmit ne vásároljatok, ami meg van sütve vagy főzve, mert lehet, hogy éppen a saját apátokat vagy valamelyik meghalt társatokat ásták ki a földből, és adják el nektek.
Bruzak (Ceteraşné) Maria, Szelestyehuta: Rengeteget éheztünk, de mondok valamit: az SS-ekhez képest, akiket tőlünk kerítéssel elválasztva, nagyon szigorú őrizet alatt tartottak, nekünk egészen jó dolgunk volt. Azoknak, szegényeknek, kenyeret egyáltalán nem adtak, de egyebet is alig.
Fastanz (Bauer) Theresia, Kisdengeleg: Mi nők jobban bírtuk az éhezést. A 12 kisdengelegi asszony meg lány közül egy se halt meg, a férfiak közül azonban nagyon sokan elpusztultak az éhezés miatt.
Soproni Mihály, Kisdengeleg: 1947. december 15-én pénzreform volt Oroszországban. Attól kezdve sokkal jobb dolgunk lett. Éppen úgy fizetést kaptunk a munkánkért, mint az oroszok. Ezért aztán jobban éltünk az oroszoknál, hiszen ők a keresetükből a gyerekeiket is el kellett lássák, nekünk azonban (legalább ott) nem volt gyerekünk.
Fényi József, Mezőfény (naplórészlet): 1947 okt. 1. – 1947 dec. 31. Nagy az öröm. Megszűnt a jegyrendszer! Szinte hihetetlennek tűnik a számunkra, hogy ha a pénztárcád megengedi, ezentúl annyi kenyeret vásárolhatsz a konyhán vagy a kinti üzletben, amennyit akarsz. A feketepiaci tízszeres ár helyett rendes állami áron annyit adnak mindenből a boltban, amennyit kérsz. Már–már valóra válik egyik
legfőbb itteni álmunk: jóllakni egyszer kenyérből...
Lágerélet
Czine Gábor, Nagykároly: Az egyik fényi ember, akinek a nevére már nem emlékszem, a sok éhezéstől annyira legyengült, beteg lett, hogy már mozogni is képtelen volt, így a tetvektől sem tudta magát megszabadítani. A tetű meg olyan, hogy abban szaporodik el a legjobban, aki magatehetetlen. Én a fényit levetkőztettem pucérra, ami tetűt a testén találtam, lehajtottam róla. Sok évvel később, már idehaza találkoztam azzal a fényivel. Amikor megismert, nagyon köszönte, hogy megmentettem az életét. Valószínűleg igaza volt, mert sokszor
tényleg ilyen kis dolgokon múlott a lágerben az emberélet.
Mellau Jolán, Csanálos: A legnehezebb olyankor volt, amikor semmi említésre méltó nem történt, csak a testet–lelket felmorzsoló rabszolgamunkával, fázással, éhezéssel és az otthon utáni állandó vágyakozással telt az idő.
Emili Julianna, Mezőpetri: Megegyeztünk, hogy idegenek előtt nem beszélünk németül vagy svábul, és magyarnak mondjuk magunkat. A lágerünkben a szászok voltak a polcon. Mivel köztük éltem, a következő helyzetbe kerültem: magyarul csak értettem, beszélni nem tudtam, mégis magyarnak mondtam magam, miközben németül nagyon jól értettem meg beszéltem, mégis tettem magam, hogy egyáltalán nem bírom ezt a nyelvet.
Betuker János, Nagymajtény: Volt nekünk ott részünk mindenféle rosszban: rabszolgaságban, éhezésben, tífuszban, hasmenésben. Tetvek hemzsegtek rajtunk, még a plafonról is poloska ugrott ránk.
Fényi József, Mezőfény (naplórészlet): 1945. augusztus 1. – augusztus 20. Szüntelenül hajtanak bennünket, miközben enni alig kapunk, ráadásul a nyomorúságos priccseken, állandósult bolha– és poloskainváziónak kitéve, pihenni sem lehet. Nyomorúságunknál csak elkeseredésünk nagyobb.
Herman (Schwegler) Izabella, Nagymajtény: Három évig mindenhova fegyveres kísért bennünket, utána már csak a lágerkapunál állt őr.
Reszler Jánosné Heim Jusztina, Mérk (naplórészlet): Még mosásra se adnak időt. Néha lefekszünk, betegnek tesszük magunkat, és olyankor délután moshatunk. Vizet csak nagyon messziről, abban a piszkos vederben hozhatunk hozzá, amibe éjjel pisilünk. Nappal abban mosunk, persze szappan nélkül. A ruha nem tisztább lesz tőle, hanem még jobban összekenődik. Sokszor veszekszünk a vederért, mert mindenki egyszerre akar mosni, és aki az erősebb, az győz. Nem sokat foglalkoznak velünk, csak hajtani tudnak bennünket, állandóan azt mondják, dáváj, dáváj, gyerünk, gyerünk, bisztrá, bisztrá, gyorsan, gyorsan, meg hogy, ha nem dolgoztok, nem kaptok enni.
Merk (Rákócziné) Magdolna, Túrterebes: Ha eszembe jut, én sem hiszem már el, hogy miben voltunk mi ott. A fenekemen ujjnyi seb éktelenkedett a rühtől. Ugyancsak a rühtől a mellem úgy kisebesedett, hogy reggelre odatapadt a ruhámhoz, és amikor megmozdítottam, a mellbimbóm is leszakadt. Hosszú ideig gyakorlatilag egyáltalán nem is volt mellbimbóm emiatt. Eleven, illetve részben behegedt seb éktelenkedett a helyén. A bokánk meg a csuklónk hajlatát is folyton kiette a poloska, a tetű, meg a rüh. Ellenszer gyanánt kis deszkadarabkát adtak, lapos pálcikával. Az általunk összefogdosott élősködőket a deszkára helyeztük, és a pálcikát erősen rányomva szétlapítottuk. Mindezt utálkozva végeztük, mert a kövér élősködőkből összevissza fröccsent közben a vér.
Vénig (Bodnár) Viktória, Érendréd: A sok éhezéstől gyengék voltunk, mint a harmat. Különösen a férfiak – akik jobban elhagyták magukat –, ráadásul tetvesek, piszkosak, büdösek is. Akkor azt mondtam, nekem többé soha nem kell férfi, de miután hazakerültünk, ez elmúlt. Ott közös helyiségben fürödtünk a férfiakkal, meg se láttam, hogy néznek ki, hiába meztelenek voltak ők is, meg én is.
Tódás László, Bere: Volt ott egy zsidó őrnagy, az parancsba adta a raktárnoknak, hogy pakoltasson meg egy teherautót bakancsokkal, ruhákkal, pokrócokkal, az egészet vigyék be Sztalinovba, ott értékesítsék, az így szerzett pénzt neki adják át, aztán a raktárnok „írja le” az egész szállítmányt. Ez nagy disznóság volt, mert a hasonló ügyleteket a foglyok bőrére bonyolították, hiszen így kiürült a raktár és a foglyoknak olyan holmi sem jutott, ami pedig az életben maradásuk szempontjából is létfontosságú lett volna az ottani hidegben. Farkas Józsefnek például az ilyen lopások miatt kellett meghalnia. Mivel a tisztek eladták a raktárból a foglyoknak szánt bakancsokat, Farkas lábbeli híján kénytelen volt rongyokba bugyolált lábbal járni, így viszont annyira felfázott, hogy belehalt.
Munkaviszonyok
Fényi József, Mezőfény (naplórészlet): Eddig négy bányában dolgoztam, egyikben sem állt valami magas szinten a technika: kézi erővel, csákánnyal fejtettük a szenet, lapátoltunk, toltuk a csilléket. Igaz, az utóbbi időben már ló segítette a munkánkat, és legalább a kőszén felszínre hozatalát gépesítették, a rakodóknál pedig villany égett.
Zsurzs (Szabóné) Anna, Mezőpetri: Az alacsony bányavájatban hason csúszva kellett rövid nyelű lapáttal vagy puszta kézzel kiszedni és a hasam mellett hátratolni a szenet, majd követ tömni a helyére, hogy a járat be ne omoljon.
Heinrich (Gnandtné) Erzsébet, Mezőfény: Dolgoztam a 400-as bányában, ott a föld alatt is állandóan úgy csorgott a víz, mintha eső esett volna. Ha véletlenül a nyelvemhez ért az a víz, nagyon keserű ízt éreztem, ahol meg a ruhára csorgott, kilyukasztotta, átégette.
Velti (Forstenheizlerné) Margit, Krasznabéltek: Akkor és ott, aki nem dolgozott, tényleg nem evett, így idő múltával éhen is halt.
Schneider (Mesmerné) Maria, Szakasz: Végig bányában dolgoztam. Káposztalevessel, egy kiló kenyérrel a gyomromban, hason csúszva, féloldalasan fekve lapátoltam a gép által kitermelt szenet, a 80 centi széles, 1 méter magas járatban.
Betuker János, Nagymajtény: A Csisztekova melletti 21-es lágerben lekerültem a bányába. Csákánnyal fejtettük, lapátoltuk a szenet, raktuk a szutykit (oszlopot), hogy ne rogyjon ránk a bánya. Az 50 centi magas járatban hason csúsztunk előre és fekvő helyzetben, féloldalasan lapátoltunk. Munka végeztével a felszínen nem ismertünk egymásra, úgy belepett a szénpor. Még most, több mint 50 év után is megvan rajtam a nyoma.
Herman (Schmid) Irén, Nagymajtény: Egész idő alatt bányában dolgoztam. A térdemre erősített bőrvédővel, a kezemen kesztyűvel, négykézláb közlekedtem az 1 méter magas vájatban, a szenet is térdelő helyzetben lapátoltam.
Betuker János, Nagymajtény: Tíz tonna uhol-t, szenet kellett kitermelni, a puskás őr csak akkor engedett a felszínre, ha ennyit teljesítettünk. Ezért sokszor 14–16 órán át dolgoztunk egyhuzamban.
Oláh János, Piskolt: Ahogy lent a föld alatt lapátoltuk csillékbe a szenet, helyszűke miatt arrább mozdulni se tudtunk, így aztán félig betemetett bennünket a szénpor, mire befejeztük a munkát. Egy váltásban személyenként 13 csillét kellett telelapátolnunk. A saját érdekünkben ajánlatos volt igyekezni, mert addig tartottak étlen–szomjan a föld alatt, míg a normát nem teljesítettük.
Fényi József, Mezőfény (naplórészlet): 1946 szept. 1 – 1946 dec. 31. Norma, a norma ennyi meg ennyi százalékban való túlteljesítése, terv, a terv túlteljesítése (túlszárnyalása), terven felüli teljesítmény, rohammunka, rekordnap, Sztahanov– műszak, munkaverseny, versenyfelhívás, versenymozgalom, versenyláz, versenypont, versenyszerződés, versenyterv, versenytárs, versenytábla, munkafelajánlás, többletmunka, norma-túlteljesítés, normadöntő, élmunkás, sztahanovista, Sztahanov–mozgalom, a munka hőse stb. Megannyi unos-untalan ismételgetett, munkával kapcsolatos, munkára buzdító, agyoncsépelt kifejezés, no meg a feletteseink által szüntelenül hajtogatott „dáváj, dáváj” – ezek a mi mindennapi szellemi táplálékaink.
Higannyal dolgozók
Hihetetlenül hangozhat, mégis igaz: akik az eddig leírt munkakörülmények között dolgoztak, szerencséseknek érezhették magukat. Mármint azokhoz képest, akik higannyal dolgoztak…
Láng (Ludescherné) Emma, Csanálos: Engem munkára a higanygyárba osztottak be. Szenet kellett lapátolnom annak a kemencének a tűzterébe, amelyikben a higanykövet főzték. Ahol a higany a palackokba csepegett, ott gőz is jött ki a kemencéből. Aki azt belélegezte, megbetegedett. Nekem is hamar piros lett az ínyem, a fogaim meg úgy meglazultak, hogy sokat már akkor a nyelvemmel toltam ki a helyéről. Mindjárt az első betegtranszportba bekerültem, így csak kilenc hónapig voltam Oroszországban, de a fogaim a hazatérésem után is tovább hullottak, egészen addig, míg mind el nem hagyott.
Tempfli (Függné) Mária, Csanálos: Miután a higanykőből kifőzték a higanyt, valami meleg salak maradt vissza, amit elszállítottak onnan. Azt a salakot én is lapátoltam, de nem sokáig, mert közben még gőzölgött, és az a gőz nagyon veszélyes volt, kihullottak tőle a fogaim, megbetegedtem. Talán két–három hónapig végezhettem ezt a munkát, utána elhelyeztek, mert tudták, hogy úgyse bírnám már sokáig. Ott úgy volt, hogy mindig azt tették a legnehezebb helyre, aki egy kicsit jobban bírta magát.
Vadai János, Csanálos: Én Nyikitovkán több mint egy évig dolgoztam a higanygyárban. Előbb öt–hat hónapig a kinti kemence mellett, majd, miután az ott beszerzett betegséget kihevertem, kilenc hónapig a kőtörőben. A higanygyár két kemencéje közül a szabadban lévő volt a veszélyesebb, vagyis az, amelyik mellett én dolgoztam. Ott mindenhol gáz terjengett körülöttünk. Hat órán át dolgoztam naponta, közben az erős gáztól ötször–hatszor is híg széklet ment el tőlem, úgy, hogy észre se vettem. A higanygázt az emberek nem egyformán bírják. Volt, akinek a szája már két–három nap, egy hét elteltével gyulladásba jött, már az egyébként kincset érő kiló kenyér se kellett neki, amit ott adtak, gyorsan legyengült. Mert attól kezdve, amikor a higany a foghúst elkezdte kirágni, az embernek nem kellett az étel. A fogíny eleven lett, begennyesedett, az egész száj megtelt gennyel. Bármi hozzáért, fájt, olyan szájjal nem lehetett enni. Nem én álltam a legjobban a higanygőzt, mert olyan is akadt köztünk, akinek alig ártott, de, talán, mert fiatal voltam, nagyon sok sorstársamnál tovább bírtam a kemence mellett. Egy idő után azonban annyira elkezdtem reszketni, hogy a cipőmet is képtelen voltam befűzni. Segítség nélkül csak úgy tudtam a számba juttatni a levest, ha a fejemet kitámasztottam, a kanalat tartó kezemet pedig az asztal lapjához szorítottam, különben mire a számhoz ért, nem maradt lé a kanálban.
Láng (Ludescherné) Emma, Csanálos: ’45 februárjától ’45 novemberéig voltam Oroszországban, de csak májusig dolgoztam, mert a belélegzett higanygőz miatt hamar jelentkezett az étvágytalanság, a fogínygyulladás, alig ettem valamit, és nagyon legyengültem, betegtranszporttal hazaküldtek.
Schwegler István, Csanálos (Naplórészlet): A higanygyárat egy mérnök irányításával nagyrészt a mi embereink építették fel. Egészségvédelmi
szempontból nem volt megfelelő. Például a kemencékből szivárgott a gáz, aminek sokan áldozatul estek. Az ott dolgozók nyelve kifekélyesedett, a foguk és ínyük tönkrement. Hiába kapták naponta a kiló kenyeret és fél liter tejet, még a tejet is
alig tudták meginni. A szobájukban olyan rossz levegő volt, hogy aki oda bekerült,
igyekezett minél előbb kijutni.
Mellau Jolán, Csanálos: A higany nagyon ártalmas. Én se a darálónál, se a főzőnél nem dolgoztam, csak a bányában, és romeltakarításon a közelben néhány napig, mégis tönkrementek, kihullottak a fogaim. Annyi higanytól is, amennyi a levegőbe meg a vízbe került...
Schömberg (Hágenné) Rozália, Mezőterem: Ott volt a legveszélyesebb dolgozni,
ahol a higanyt főzték. Azok közül, akik oda kerültek, én Stocz Jánost láttam közelről. Nagyon csúnya, eleven, véres volt a fogínye, a fogaiból is hiányzott. Mivel az egész szája gyulladásban volt, csak folyadékot, tejet ivott, még azt is nehezen tudta lenyelni. Meg is halt Oroszországban, de előtte még sokat szenvedett szegény. A főző mellől kannaszerűségben hordták a higanyt, ami borzasztóan nehéz.
Dolóczki Géza, Mezőterem: A belélegzett higanygőz leghamarabb a fogínyt támadta meg. A foghús rothadásnak indult, és cafatokban lógott a szánkban. A poliklinikán ezt úgy gyógykezelték, hogy egy kötőtűszerű valamivel kipiszkálták a cafatokat az ember szájából. Aki oda került és hosszabb ideig kibírta az éhezést, meg azt is kiállta, hogy állandóan fertőtlenítsék és lepiszkálják a rothadt húscafatokat az ínyéről, életben maradt, a többiek meghaltak.
Cserfalvi (Czimmermann) Pál, Mérk: A higanygyárban a munka nem nehéz volt, hanem veszélyes. Mielőtt a kohóba került, gép törte össze a higanykövet. Nekünk azt kellett felszedni, ami ilyenkor lehullott. Ahogy a gép törte a követ, finom por keletkezett. Az a por emésztette meg az embert. Leghamarabb a fogakat kezdte ki. A fog meglazult az ínyben, és ki lehetett venni kézzel. Én csak kis időt, egy hónapot töltöttem ott, de ez is elég volt ahhoz, hogy utólag hamar kurtára kopjanak, elporladjanak a fogaim. A veszélyes higanypor ellen a védekezés annyiból állt, hogy az ember bekötötte a száját ronggyal. A rongy azonban csak a por egy részét fogta fel, a többit így is belélegeztük.
Pink Antal, Kaplony: A higanykőbányában ahol dolgoztam, volt egy kis gödör, egy teremi ember bele guggolt a félre való dolgát elvégezni, közben megfulladt a gáztól. A tárnában máshol ventilátor hajtotta a levegőt, volt szellőztetés, ki lehetett bírni, de abban a gödörben megrekedt a gáz. A bányászok fogínyét nem támadta meg a higany, csak azokét, akik a gyárban dolgoztak. De azokból a kaplonyiakból, akik a gyárban dolgoztak, már egy se él.
Ki milyen bányához került
A túlélési, az életben maradási esélyek szempontjából tehát nagy jelentőséggel bírt, hogy ki milyen bánya mellett kialakított lágerbe került. A következő táblázatban a különböző településekről deportáltak számát, a közülük elhunytak számát,
valamint azt tüntettem fel, hogy milyen bánya melletti lágerben helyezték el őket. A különböző bányák, gyárak megjelölésére a következő jeleket használtam:
|
|
* Az újtasnádiakkal (30), tasnádcsányiakkal (4), magyarcsaholyiakkal (4) és érszakácsiakkal (7) együtt.
Egészség-betegség
Nusser György, Erdőd: Én már betegen érkeztem meg Sahtára, ezért hatod magammal az állomásról egyenesen a kórházba vittek. Abból a hétből egyedül csak én maradtam életben, mégpedig nem csupán annak köszönhetően, hogy fiatal korom miatt ellenállóbb szervezetű voltam, hanem még inkább azért, mert nagyon hasonlítottam az egyik ápolónő távol lévő fiára. Attól az ápolónőtől amerikai segélycsomagokból származó konzerveket és egyéb élelmiszereket kaptam. De az ottani kórházban még kivételezettként sem volt könnyű a túlélés, hiszen például a fűtés is hiányzott. — Holodno, holodno! (Hideg, hideg!) – kiáltozták gyakran a kétségbeesett betegek.
Ili (Kovácsné) Ilona, Túrterebes: Amikor megérkeztünk Krivoj-Rogba, kihirdették: fejfájás, fogfájás nem betegség, a munkából csak az hiányozhat, akinek legalább 41 fokra szökik fel a láza.
Turdean (Starmüller) Margareta, Szaniszló: Havonta egy alkalommal nők, férfiak egyszerre meztelenül ki kellett menjünk az udvarra, jött a lityinant egy tasnádi ápolónővel, a csípő táján megvizsgálták a bőrünket, hogy van-e alatta hús. Akinél húst éreztek, az makkegészségesnek minősült.
Vonház (Mogyorósné) Julianna, Mezőpetri: Ha már nagyon legyengültem, könnyebb munkára osztottak be, például a konyhára. Egy ilyen alkalommal Olga Mihájlová, a láger asszisztensnője vett maga mellé. Orvosság gyanánt fájdalomcsillapító tabletta állt a rendelkezésünkre, de abból is csak olyannak adhattam, akinek nagyon fájt a feje. A kórházban a tetvek miatt mindenkit kopaszra nyírtak, nem tudtuk, ki a férfi, ki a nő. Tinktúra volt az egyetlen gyógyszer.
Egerpataki (Emili) Erzsébet, Gánáspuszta: Orvosi bizottság elé kerültem. A vizsgálatot végzők nem mondtak semmit, de nemsokára felkeresett a tolmács, és kiadta előre a legutóbbi fizetésnap óta esedékes béremet. Ez azok esetében volt szokás, akiket egészségügyileg alkalmatlannak találtak a további munkára. Boldog voltam, hogy a következő betegszállítmánnyal én is hazamehetek. Ám nemsokára jött a hideg zuhany. A tolmács ismét megkeresett, ezúttal azzal, hogy első alkalommal tévedésből adta ki előbb a béremet. A valóságban persze szinte biztosan nem tévedés történt, hanem az, hogy valaki más utazott haza helyettem. A lágerben ugyanis gyakran megesett, hogy a beteg továbbra is ott maradt, mert az egészséges lefizette az orvost, vagy akit lehetett.
Tódás László, Bere: Tíznaponként komisszió volt, amely a betegek és a nagyon legyengültek közül kijelölte azokat, akik egészségi okok miatt hazamehettek. Az őrnagy azonban utólag nem a valóban betegeket küldte haza, hanem az olyan egészségeseket, akik őt lefizették, a betegek pedig ottmaradtak és elpusztultak.
Turdean (Starmüller) Margareta, Szaniszló: 1945 szeptemberében nagy tífuszjárvány tört ki. Más gyógyszer híján, akinek ment a hasa, véres volt a széklete, és 40 fok fölé szökött a láza, valamilyen teát kapott, amit a tasnádi Brém gyógyszerész és a felesége készítettek, vadon termett növényekből meg sóból. Akkor nagyon sokan meghaltak. Amíg betegek voltunk, abból a kenyérből, amit a lágerben adtak, nem ehettünk, különben a belesütött pelyva kilyukasztotta az ember belét, aminek a falát a betegség elvékonyította.
Fényi József, Mezőfény (naplórészlet): 1945. augusztus 20. – december 31. Orvosi vizit. Anyaszült meztelenül szép sorjában egy felcser elé járultunk, aki ránk pillantott, megtapogatta az ülepünket, és már mondta is a furcsa diagnózist: első, második, harmadik, vagy negyedik osztályú... Fizikai állapotunk szerint osztályozott így bennünket. Az első osztályba soroltakat föld alatti munkára, a „másodosztályúakat” nehezebb felszíni, a „leharmadoltakat” könnyebb felszíni munkára osztották be. A négyes osztályzatot kapott súlyos betegeket, illetve munkaképteleneket nemsokára hazaengedik. Irigykedve nézünk rájuk. Mit számít az, ha betegek, ahhoz képest, hogy szabadulhatnak!
Leiss (Hamzáné) Éva, Krasznasándorfalu: Az oroszok keveset tettek a betegek felépülése érdekében. Tífusz ellen valami tablettát adtak, meg azt ajánlották, pirítsunk kenyeret, dörzsöljük be fokhagymával, azt együk.
Bondár (Gózner) Terézia, Tasnád: Amikor nagybeteg voltam a kórházban, Stier (Moldován) Mária fényképet mutatva könyörgött az orvosnak: — Doktor úr, gyógyítson meg engem, mert odahaza ez a három gyerek vár… Az orvos Brassó környéki német volt. Nagyon megrázta az eset, ezt mondta: — Képtelen vagyok elviselni, hogy egy injekcióval megmenthetném, de nem tehetem, mert nincs hozzá gyógyszer! Tehetetlen elkeseredésében a bányába kérte magát dolgozni. Oda is tették. Amikor sárgaságban voltam három hónapig, nekem is csak a szememet nézték, gyógyszert nem adtak. Idehaza mondta is az orvosunk: — Csodával határos dolog, hogy maga életben maradt.
Ditschi (Góznerné) Anna, Erdőd (naplórészlet): Szeptember 5. Kiütött a tífusz, én is elkaptam. Teherautóval kórházba szállítottak, ahol egy hónapot töltöttem, két hetet eszméletlenül. Máthé Marcsa mesélte utólag, hogy milyen voltam, mit műveltem kopaszra nyírt fejjel. Folyton az ágy alól kellett előhúzni, ahova lázas önkívületben bújtam, azt hajtogatva, van ott egy lyuk, amelyen át hazajuthatok. Egy idő után lekötöttek. Löchli Feri meg Reiz Béla a betegségük idején többnyire azt mesélték, repülőgéppel hoztak nekik ennivalót otthonról, de mindet ellopták a párnájuk alól. Elmondásuk szerint máskor fiákeren szállították nekik a rengeteg ételt, de a sok éhes azt is mind ellopta. Orvosságot egyáltalán nem kaptunk. Mivel enni is alig volt mit, amikor Isten segítségével jobban lettünk, Mezei Margittal kimásztunk az ablakon, és kéregetni jártunk a közeli bányász-negyedbe.
Kapcsolat a helyiekkel
Tündik László, Túrterebes: Mi, terebesiek, egyébként is csak magyarul beszéltünk, de Oroszországban a szokondiaknak sem kellett többször mondani, hogy ha jót akarnak maguknak, ne nagyon sváncigoljanak. Hamar megtapasztalták a saját bőrükön, hogy az őreink, de még a civilek is másként bánnak a magyarokkal, mint a németekkel, azután már nem kellett erre biztatni őket, anélkül
is magyarnak mondták magukat.
Bauholzer (Linsenboldné) Rosalia, Szakasz: Oroszországban mi, német anyanyelvű svábok is magyarnak mondtuk magunkat, mert az oroszok a németekkel durvábbak voltak.
Akkerman Erzsébet, Nagykároly: Az oroszok eleinte nemká-nak, németnek mondtak bennünket, de később rájöttek, hogy vengerszkik, magyarok vagyunk, és nem viselkedtek velünk ellenségesen, kivéve a zsidó származásúakat, meg tapasztalataim szerint, talán még az olyan nyomorékokat is, akik a háborúban vesztették el a fél lábukat, kezüket stb.
Bondár (Gózner) Terézia, Tasnád:’46-ban, a Csisztikó melletti 43-as lágerben a tífuszjárvány idején, reggelenként, amikor jött, a tiszt, megkérdezte: — Hány halott van? De akárhányat is jelentettek neki, mindig csak legyintett: — Málo! (Kevés!)
Schwegler István, Csanálos (Naplórészlet): A civil orosz jószívű. Ha bementünk a házába kéregetni és volt két krumplija, egyet ideadott.
Binder Mária, Tasnádszántó (naplórészlet): Egy alkalommal Vera Sztyepanova, az orosz konyhafőnöknő kivitt magával a falujába, Petroszkába, megmutatni a szülei házát. Deszkával elkerített részen az egyik szobában szép tehénke, a másik szobában az asztal lábához erősített rövid pórázon kisborjú, egyik sarokban öt–hat veder csöves tengeri, a másikban valamivel kevesebb krumpli. Vera szemmel
láthatóan nagyon büszke volt arra, hogy a szülei és ő milyen jó anyagi helyzetben vannak — a visszaúton a lelkemre kötötte, meséljem ezt el a többieknek is. Az akkori ottani állapotokhoz képest valóban gazdagnak számítottak. Sztyepanovát később áthelyezték a bányába, de előbb gyűlésen feldolgozták, hogy lopott, sokat elhurcolt a lágerből, abból, ami a munkásokat illette volna meg.
Ditschi (Góznerné) Anna, Erdőd (naplórészlet): Május 8. Kísérő nélkül indultunk munkára, gondoltuk nem a szokott úton megyünk, hanem a házak között, és megnézzük, hogyan élnek, laknak az oroszok. Éppen olyan szánalomra méltóak, mint mi. A házba tehénistállón át lehet jutni, a szoba közepén széntüzelésű kandalló, annak a tetején alusznak a rongyokba bugyolált gyerekek. Az egyik háznál kaptunk egy-egy félig megfőtt krumplit. Megcsókoltuk érte az asszonykát, úgy örültünk. Fejedelmi lakomaként ettük meg, utána azonban sírni kezdtünk, mert eszünkbe jutott, hogy odahaza Bangó Marci, a falu koldusa, ha valahol ilyen alamizsnát kap, vagy eldobja, vagy kibeszéli a gazdát, aki nem restell egy szem krumplit adni.
Veibel (Teiszlerné) Gizella, Mezőfény: Tavasszal, műszak után, kisebb kerthelyekre vittek bennünket ásni. Egy ilyen alkalommal látjuk, hogy a ránk felügyelő orosz nőnek potyognak a könnyei. — Maruszja, miért sírsz? Ezt válaszolta: mivel nem bányában dolgozik, hanem a felszínen, csak fél kiló kenyeret kap naponta, annak minden morzsáját a két gyermekének kell adja, hiszen azokat nem hagyhatja kenyér nélkül, így ő nem evett kenyeret, amióta a háború tart. Megsajnáltuk, adtunk neki a magunkéból. Pedig nekünk is alig jutott.
Betuker János, Nagymajtény: Oroszországban nagyon kevés orosz férfit lehetett látni, és még az a kevés is vagy öreg volt, vagy hitvány. Ha kikerültünk a lágerből, sok orosz nő akart volna mindenfélét tőlünk, de a koszt, amit kaptunk az ilyesminek se kedvezett.
Bálintfi (Jeromosné) Mária, Krasznaterebes: Idehaza, mielőtt elvittek, az oroszok harsány „bárizsnyá, bárizsnyá” rikkantásokat hallatva futottak utánunk az utcán, mi lányok meg azt se tudtuk, hova bújjunk, hogy biztonságban legyünk tőlük. Donbaszon orosz férfiak is dolgoztak velünk együtt, de azok a kevéske keresetükből nem csak saját magukat, hanem a családtagjaikat is el kellett tartsák, úgyhogy még soványabbak, gyengébbek voltak, mint mi. Hallották is tőlünk eleget: — Na, nagylegények, most fussatok utánunk! Persze hiába kapacitáltuk őket, mert ott bezzeg egyiknek se akaródzott az ilyesmi.
Heidenhoffer (Tilingerné) Mária, Gilvács: A lágerben nagyon rendes tisztjeink voltak. Előre megmondták azt is, hogy lopni szabad, de csak az államéból, a gazdák zsebkendőnyi magánkertjében termő kevéske zöldségféléhez ne nyúljunk, mert abból nagy baj lehet. A jól megtermett, mindig éhes Schrádi Elemér nem hallgatott rájuk, az egyik magánkertből lopott zöldséget, észrevették, és a gazdák úgy elverték, hogy nemsokára belehalt.
Simpf Imre, Józsefháza: A legtöbb helybeli ház a következőképpen készült: oszlopokat ástak le a földbe, ezeket kívülről, belülről körülszegezték deszkával, a deszkák közötti hézagot pedig alaposan teledöngölték fűrészporral. Kemencét is építettek bele, télen azon aludtak.
Méhi (Juhász) Erzsébet, Érszentkirály: Az orosz munkatársaink nem voltak rossz emberek, de velünk nem szerettek dolgozni, azt mondták ránk, dornoj nyemec, bolond német. Ennek az volt az oka, hogy, mivel mi rendesen dolgoztunk, nem csak mímeltük a munkát, az ő normájukat is folyton felemelték.
Görbe Károly, Ady Endre falu: Fazekas Ignác műszaki rajzoló dunyhával, párnával érkezett hazulról, azokat odaadta valakinek, aki cserébe elintézte, hogy bekerüljön a legelső betegtranszportba. Abban a transzportban nyolcvanan voltak. Egy hadnagy egészen hazáig kísérte őket. Az illetőt, mivel rendes volt velük, búcsúzóul vendégül látták. Mikor ez a hadnagy visszatért közénk a lágerbe, mindenkinek azt mesélte, hogy nálunk minden háznál magazin van, ami alatt azt értette, hogy minden spájzban annyi az élelem, mint Oroszországban az élelmiszerüzletekben. De nem sokáig híresztelhette ezt szegény, mert besúgták a GPU–s tisztnek, aki elvitette Szibériába.
Tódás László, Bere: Az orosznak akkor nagy volt a szegénysége, de még nagyobb a szívbéli jósága. Ha egyáltalán volt neki mit enni, az utolsó falatját is odaadta. A feleségem ott szülte meg a fiunkat, Lászlót. Kimentem egy házhoz, kértem az ottaniakat, adjanak egy kis tejet, újszülöttnek kéne. Miközben a tejet öntötte, azt mondta nekem az asszony: — Gyere mindennap, máskor is pénz nélkül kapod. A fia se akarta alább adni, hát odaszólt az anyjának: — Az én fele kenyeremet is add oda neki!
Oláh János, Piskolt: Az első lágert talán túl se élem, ha nem civil oroszok (két nő, meg két idős férfi) a munkatársaim. Ők is szűkölködtek, kevéske, papírvékony málékenyérrel, bélessel jártak munkába, de olyan jólelkűek voltak, hogy azt a keveset, amijük mégis volt, gyakran megosztották velem. 1948-ig egyszer se laktunk jól Oroszországban, azután azonban nem éheztünk.
Halál
Vízvári (Vonházné) Mária, Mezőpetri: Sokan meghaltak. A férfiak attól, hogy sokat dolgoztak, keveset ettek, meg attól, hogy mahorkáztak (még azt a kevéske kis ételadagjukat is dohányra cserélték) végelgyengülésben haltak meg. Előtte úgy gunnyasztottak, mint a beteg tyúkok.
Dolóczki Géza, Mezőterem: Nyikitovkán nem csak ’45-ben haltak meg sokan, hanem ’47 elején is. Akkor azért, mert a szárazság miatt még inkább éheztünk.
Betuker János, Nagymajtény: Vécé gyanánt egy mély gödör szolgált, ami fölé deszkát helyeztek. Akadt, aki beleszédült a felgyűlt ürülékbe, és a gyengeség miatt nem tudott kimászni, ott lelte halálát.
Baumann János, Mérk: 1945 január–februárjában olyan kemény tél járta, hogy az oroszok se nagyon emlékeztek hasonlóra. Ebben az időszakban a fenti munkán lévőkből haltak meg többen.
Ditschi (Góznerné) Anna, Erdőd (naplórészlet): Április 1. Arra ébredtünk, hogy a barakkban újszülött van. A gyermek apja egy orosz katona lehetett. Átvonuláskor megerőszakolta az asszonyt, akinek a férje a fronton szolgált. A nő emiatt nagyon szégyellte magát. Pedig átvonuláskor sok nővel megesett ilyesmi. Április 5. A kis újszülött éhen halt, mert az anyjának egyáltalán nem lett teje. Miből is lett volna, amikor nincs mit ennie? Április 14. Még egy magyarországi lánynak született gyermeke. Búvóhelyet keresett, megszülte a gyermeket, majd egy nyakára tekert dróttal megfojtotta, elásta a salakba, és visszament dolgozni. Azt mondta, képtelen lett volna elnézni, hogy a gyermeke is annyit szenvedjen, mint ő, úgy gondolta, jobb lesz szegénykének a halál, ami előbb, utóbb őt is eléri, és megváltás lesz a számára. Miután a gyermeket megtalálták, nagy büntetést szabtak ki rá, de nem töltötte le, mert néhány nap múlva tényleg meghalt. Nem ítéltük el, mert valamennyien inkább a halált választottuk volna, mint az itteni életet.
Hobler Jakob, Batarcs: A Kelet–Németországból odakerült németek mind gyárigazgatók, meg más efféle finom, kényes emberek voltak, velünk, parasztokkal ellentétben nem bírták a nélkülözést, rengetegen meghaltak közülük. Különösen ’45-ben, de ’47-ben is, amikor sóska–koszton tartottak bennünket. A németországiak jó része öngyilkos lett. Lenyeltek egy–egy tyúktojásnyi
mennyiségnek megfelelő darab sót, másnapra feldagadtak és meghaltak. Egyiküktől megkérdeztem, miért csinálja. Ezt válaszolta: — Úgyis itt kell meghalni, essünk túl rajta!
Tódás László, Bere: Bizony sokan meghaltak, de azok egy része magának okozta a bajt. A nagy honvágy miatt mindenfélét megpróbáltak, csakhogy hazajussanak. Volt, aki vízben feloldott krétaport ivott, vagy feldörzsölte a lázmérőt. Ebbe még nem haltak bele, de abba már igen, ha a lázmérőből higanyt ittak — pedig ez is előfordult. Sokan szándékosan gyengültek le, hogy az orvos munkaképtelennek találja és hazaküldje őket. Egyeseknek sikerült, mások belehaltak.
Schwegler István, Csanálos (Naplórészlet): A temetés nyáron nem állított nehéz feladat elé, de télen vésővel is alig lehetett 30–50 centi mély sírt ásni. A talaj olyan kemény volt, hogy a véső csak úgy szikrázott miközben dolgoztak vele. Eleinte az asztalosok készítettek koporsót, később azonban naponta 3 halottat is temetni kellett, és ennyi koporsónak való deszkát már nem tudtak szerezni. Télen megtörtént, hogy a halott lábujja kilátszott a földből, mert nem tudtak lejjebb ásni.
Soproni Mihály, Kisdengeleg: Az ottani talajban 70 centi mélyen már szén volt, felette meg kavicsos földréteg, télen csak nagyon nehezen lehetett ott ásni. Ezért aztán sokan nem ásták el a halottat, hanem csak hóval takarták be. Így aztán a kutyák oda, a temetőbe jártak kosztolni. Tavasszal, amikor elolvadt a hó, fehérre rágott csontok hevertek szerteszét a környéken.
Betuker János, Nagymajtény: Makievkán egyszer azt mondták, magyar delegáció jön a temetőt megnézni. Erre bekeríttettek velünk egy területet dróthálóval, és a küldötteknek azt mondták, hogy azon belül pihennek a magyarok. De a valóságban nem nyugodott ott senki.
Hazatérés
Láng István, Gilvács: Miután Horlovkán is lehúztam egy évet, azt kérdezte tőlem a szász tolmács: — Akarsz hazamenni? Olyan helyen voltam, hogy hozzájutottam, hát adtam neki cukrot. Cserébe orvos elé vitt, aki betegtranszportba juttatott, pedig ottani mércével mérve nem is voltam nagyon legyengülve.
Herman (Schwegler) Izabella, Nagymajtény: ’47-ben Kapitálába több lágerből érkeztek deportáltak, voltak köztük magyarországiak is. Azokat nemsokára hazaengedték. Minket persze érdekelt, hogy őket miért, és minket miért nem. Azt a választ kaptuk, hogy azért, mert a magyarok hazavitték az övéiket, a románok nem. De mi is magyarok vagyunk, mondtuk erre. Az orosz tisztek azonban a fejüket rázták: — Ti románok vagytok, nem magyarok! Mivel nem értettük, tovább firtattuk a dolgot. Az orosz tisztek így magyarázták: — Bár a románok németekként adtak ki benneteket, ti románok vagytok, ezért nem mehettek haza. A románok ugyanis hadisarcot kellene fizessenek nekünk, ehelyett azonban azt mondták, ők nem fizetnek, majd ti ledolgozzátok, amit kell! Minket ez a magyarázat végképpen összezavart. A nagyanyáink tudtak németül, de bennünket már nem tanítottak meg, mi magyarul beszéltünk. Hol magyar iskolába kellett járjunk, hol meg németbe. Erre Oroszországban az oroszok bejelentik, hogy ők azért dolgoztatnak bennünket, mert románok vagyunk...
Vénig (Bodnár) Viktória, Érendréd: Negyvenhétben egyszer csak azzal a kérdéssel jöttek, hogy kik közülünk a magyarok? Jelentkeztünk, hogy mi. Erre bevagoníroztak és elhoztak Máramarosszigetre. Ott kiderült, hogy az oroszok ezt a kérdést nem arra értették, ki milyen nemzetiségűnek tartja magát, ahogy mi gondoltuk, hanem arra, hogy kik a magyarországiak. Ebből majdnem baj lett, a románok eleinte nem akartak átvenni bennünket, de a végén is csak azzal a kikötéssel tették ezt meg, ha nekik több ilyen kifacsart embert nem hoznak.
Jeromos (Grammelné) Mária, Nagymadarász: Amikor a hazatérésünk körüli bonyodalom volt megjelent egy tiszt, és papírról felolvasta azoknak a neveit, akikről azt mondta, hazamennek. Mi persze nem értettünk semmit. — Egyesek miért, mások miért nem? – kérdezgettük egymástól. Csak később tudtuk meg, hogy akiket továbbra is ott tartottak, azoknak a papírjára rá volt vezetve, hogy Erdélybe valók, a hazamenésre kiválasztottakéra viszont nem, ezért bennünket magyarországiaknak hittek.
Tündik László, Túrterbes: Rákosi megegyezett Sztálinnal, hogy az százezer magyarországi deportáltat hazaenged. 1947. július 2-án mi is olyan parancsot kaptunk, amit hej de nagyon szívesen teljesítettünk: — Aki magyarnak van felírva, sorakozó, irány haza! A szokondiakat is beleértve, hirtelen minden Szatmár megyei nagy magyar lett. Hat nappal később, július nyolcadikán már Máramarosszigeten voltunk, ahol egy miniszter által vezetett magyarországi küldöttség várt ránk. Azazhogy nem ránk vártak azok, hanem magyar állampolgárokra! Mivel azonban mi román állampolgároknak bizonyultunk, a magyar küldöttség nem vett át bennünket. Az orosz tiszt, aki azelőtt lágerparancsnokunk volt, és Szigetre is elkísért bennünket, dühösen megkérdezte: ha románok vagyunk, miért hazudtuk magunkat magyarnak? A krivojrogi lágerben az oroszok sok meghibásodott rádiót vittek Steib Károlynak javítani, azokon persze mi is hallgattunk híreket, és nagyon jól tudtuk, hogy a mi szülőföldünk ismét nem Magyarországhoz, hanem Romániához tartozik. Azonban arra hivatkozva, hogy Oroszországban egész idő alatt nem kaptunk levelet, úgy tettünk, mintha nem tudnánk, hol húzódik az országhatár. Egyébként is, tőlünk azt kérdezték, ki vengri, és mi tényleg magyarok vagyunk, tehát nem hazudtunk. Végül az lett a dologból, hogy az orosz tiszt nélkülünk fordult vissza.
Jekli Magdolna Galambos Vendelné, Mérk: Idehaza röntgenvizsgálatra vittek bennünket. Az orvosok több társunknak a leletén bekarikáztak valamiket. Ezek a társaink néhány év leforgása alatt mind meghaltak.
Elmagyarosodás a második világháború utáni Romániában is
Miután 1940-ben a román hatalom által addig erőszakolt újranémetesítési akció meghiusult, három 1944-1945-ben bekövetkezett esemény olyan helyzetet teremtett, ami a szatmári svábok további elnémettelenedését, illetve elmagyarosodását ösztönözte. Az egyik ilyen esemény a Hitlerista Németország háborús veresége volt (annak a németséget érintő minden súlyos következményeivel együtt), a második a depotálás, a harmadik a Romániában 1945. március 23-án megjelent, a földreform végrehajtásáról szóló 187-es számú Törvény volt. (Emitent: Ministerul Agriculturii, Publicat in Monitorul Oficial NR. 68 bis din 23 martie 1945.) Íme néhány idézet ebből a Törvényből.
„2. FEJEZET – Kisajátítás. 3. CIKKELY. A földreform végrehajtása érdekében (…) az állam tulajdonába kerülnek a következő mezőgazdasági javak:
a) a hitlerista Németországgal együttműködött német és román állampolgárságú német nemzetiségű (etnikai eredetű) fizikai vagy jogi személyek tulajdonában lévő földek és bármilyen fajtájú mezőgazdasági tulajdonok.
b) A háborús bűnösök és az országot ért katasztrófáért felelősök földjei és egyéb tulajdonai;
c) A Romániával hadban álló országokba menekültek, vagy az 1944 augusztus 23 után külföldre távozottak földjei;
d) Az abszentisták földjei és összes mezőgazdasági javai.
e) Azoknak a földjei, akik az utóbbi egymást követő hét évben földjeiket nem művelték meg saját erőből, a 10 hektárnál nem nagyobb területek kivételével.
f) Azoknak a román állampolgároknak a bármilyen mezőgazdasági javai, akik önkéntesekként jelentkeztek az Egyesült Nemzetek elleni harcokban való részvételre. (…)”
És íme néhány kortársi vallomás:
Az erdődi római katolikus templom Historia Domusából: 1944. október 23-án délután vonult be községünkbe a román és az orosz hadsereg. Egy csapásra megoldódott az a faluban immár áldatlan állapotot kiváltott nagy kérdés, hogy híveink közül ki magyar, és ki sváb. Újabban litánián és temetésen egyaránt mindenki magyarul imádkozza a rózsafűzért. Akik nemrég még a leginkább verték a mellüket, hogy milyen nagy németek, most azok is sietnek tüntetően magyarnak vallani magukat. (…) Egymás után kapom a leveleket azoktól, akik annak idején elmenekültek a német csapatokkal. Most írásban kérnek bocsánatot, amiért idehaza sokat bántották a papot és az egyházat. Elődöm nevében megbocsátok nekik, de hazatérési engedélyt kieszközölni a számukra, bizony nem áll módomban, mivel ők itt háborús bűnösnek vannak nyilvánítva.
Főtisztelendő Fuhrmann Wendelin nyugalmazott római katolikus plébános, a Szatmár megyei Német Demokrata Fórum tiszteletbeli elnöke, Alsóhomoród szülötte: Az 1941-es magyar népszámlálás alkalmával Alsóhomoródon 1016 lelket írtak össze, amiből 4 zsidó, 1 magyar és 1 román család tagjainak a kivételével mindenki svábnak vallotta magát, de az utcán mindenki svábul beszélt. (…) Amikor 1945. január 8-án hazaérkeztem Alsóhomoródra (…) az itteniek mind elmentek innen (…) Részben az oroszok és a németek közötti harcok, részben a román emberek szándékos gyújtogatásai eredményeként, januárban, amikor a Nagybánya és Máramarossziget vidékéről ideirányított román kolonistáknak osztogatni kezdték a házhelyeket, Alsóhomoródon mindössze néhány ház volt lakható állapotban, a többi mind romokban hevert. A kolonisták tavasszal a romokból nyert építőanyag felhasználásával építettek maguknak új házakat. Alsóhomoródot ettől kezdve románok vették birtokukba, akik csak néhány svábot engedtek vissza a faluba. A Németországba menekült testvéremnek, Fuhrmann (Szeg) Marianak az aránylag épen maradt gyönyörű szép házába engem be se engedtek.
Beloni (Boros) Elizabeth, Alsóhomoród: Miután Türingiában az amerikaiakat oroszok váltották fel, ezek elrendelték, hogy mindenki menjen vissza oda, ahonnan érkezett. Én ’45 augusztusában jutottam haza, akkor tudtam meg, hogy a falu házainak a többségével együtt a mienk is leégett. Rövidesen kiderült, hogy még a házhelyünkön se maradhatunk. Azt mondták ránk, Hitleristák vagyunk, és olyan törvényt hoztak, amellyel mindenünkből kisemmiztek. Én mások példáját követve nemsokára Béltekre mentem dolgozni, ahol szállást, harmadában málét, kenyeret, tejet kaptam, így eléldegéltem valahogy.
Fuhrmann Wendelin: Nyáron, amikor az orosz megszállási övezetbe került alsóhomoródiak hazajöttek, nem csak ezek rokonait, de magukat a tulajdonosokat is kizavarták a sajátjukból. Ebből szabályos verekedés alakult ki a tulajdonukat visszakövetelő svábok, meg a kolonisták között, ami azzal végződött, hogy a betolakodók maradtak, a svábok Bélteken, Erdődön, Szokondon, Sándorfaluban találtak menedéket.
Méhi (Juhász) Erzsébet, volt királydaróci deportált: Amíg gyengélkedtem, odajött hozzám egy német orvos, és megvizsgált. Megkérdezte, ki tud közülünk németül. Mindenki hallgatott, pedig a fényiek tudtak, csak féltek bevallani, mert az oroszok a németekkel rosszabbul bántak. Az oroszok nekünk is mondogatták, hogy azt kellene tegyék velünk, amit a németek tettek az övéikkel, vagyis
szuronyhegyre kellene tűzzenek bennünket.
Schwegler István, Csanálos (naplórészlet): A lágerben megállapodtunk, hogy csak magyarul beszélünk, nehogy németnek tekintsenek bennünket. Abban az időben ugyanis a német egyet jelentett a fasisztával.
Mellau Jolán, Csanálos: A deportálás nem csak testi szenvedést hozott, hanem a lelkünkben is mély törést okozott, hiszen személyiségünk legsajátosabb jegyéért, németségünkért szenvedtünk. Hányszor tevődött fel közben a kérdés: szabad–e németnek, svábnak maradni, vagy – mint valami átoktól – menekülni kell ettől, elhagyva nyelvünket, szokásainkat...
A krasznabélteki római katolikus templom Historia Domusából: Tanerők hiányában igen nehezen indult be az oktatás. A német tagozat megszűnt, mert már azoknak a legnagyobb része is magyarnak mondja magát, akik azelőtt a német nyelvű oktatás mellett voltak. A templomban sem lehet hallani az eddig használt német imádságokat, de hirtelen kimentek a divatból a temetésen és más ájtatosságok alkalmával használt sváb imádságok is. (…) 1946. Kezdik kisajátítani a volksbundisták földjeit, s ezért, innen remélve védelmet, a Magyar Népi Szövetségbe tömörülnek ők is. Számításuk részben be is válik. Haller Alajos, Mezőpetri: 1944 őszén ekhós szekérrel egy Linz-környéki felső- ausztriai faluig Kirchamig mentünk. (…) ’46 nyarán levelet kaptunk nagyanyámtól, abban azt írta, gyertek haza, most már lehet. Magyarnak mondtuk magunkat, csak így jöhettünk, aki németnek vallotta magát, azt akkoriban nem engedték haza.
Beloni (Boros) Elizabeth, Alsóhomoród: 1960-ban, amikor ezt ismét lehetővé tették, a környéken cselédeskedő többi alsóhomoródival együtt visszatértem én is a szülőfalunkba, ahol újra szép nagy házakat építettünk. Hogy az azóta eltelt idő alatt én az öregházba kerüljek, a többiek Németországba menjenek, és az akkor felépített házainkat is elvegyék tőlünk. Úgy látszik, velünk, svábokkal itt mindig ugyanaz történik: dolgozunk, építünk, hogy aztán mások különböző ürügyekkel kisemmizzenek bennünket, és beülhessenek a készbe...
Haller Alajos, Mezőpetri: Még a feleségemnek is volt kellemetlensége a hatvanas években az én volksbundista múltam miatt, pedig ő nem is sváb, hanem magyar. De menet közben azért csak tapasztalni lehetett egy kis enyhülést. Közvetlenül miután Ausztriából hazajöttünk, még az utcán sem volt szabad németül beszélnünk, később azonban már taníthattam is ezen a nyelven. 1953 és 59 között a feleségemmel együtt Krasznasándorfaluban voltunk pedagógusok, én a német, ő a magyar tagozaton.
Egy volt krasznabélteki deportált: Nekem a sváb az anyanyelvem, de miután Oroszországból hazajöttem, megfogadtam, hogy a gyermekeimmel nem beszélek svábul, nehogy a származásuk miatt annyi bajba, olyan rossz sorsra jussanak ők is, mint én. Hitler után úgy gondoltuk, jobb lesz a gyerekeinknek, ha nem tudnak svábul.
Ezek után nem nehéz megfogalmazni a történtek képletét: a második világháborút követő időszakban nagyon sok hátránnyal járt németnek lenni, ezért akkoriban sok német érzelmű szatmári sváb is magyarnak mondta magát.
Miközben a szülők egymás közt a német nyelvet használták, magyar iskolába járatott gyermekeikkel magyarul beszéltek. Hogy miért a magyar és nem a román nyelvet, illetve iskolát választották? Mert a többségük magyarul jól, románul viszont gyengén beszélt, ráadásul érzelmeikben is a magyarsághoz álltak közelebb.
Kárpótlás
Résch Ferenc: Mivel nem betegedtem meg és végigdolgoztam mind az öt évet, Németországból nem kapok kárpótlást. Van egy ismerősöm, akivel együtt voltunk és megbetegedett, annak minden hónapban jön 300 márka. Látja, ez nem fér a fejembe! Ha a magyarok meg a románok nem tesznek különbséget, minden volt deportáltat kárpótolnak, akkor – különös tekintettel arra, hogy svábokként vittek el bennünket – a németek vajon miért kárpótolnak csak egyeseket közülünk? A csóró románoktól havonta kapok nyugdíjpótlást, a szintén nem gazdag magyaroktól egy összegben kaptam szép summát, csak a dúsgazdag németektől nem kapok semmit. De meg is van róluk a véleményem!
Galiger (Munkácsiné) Jolán, Krasznasándorfalu (naplórészlet): Hiába vittek el bennünket svábokként, Oroszországban nem csak én tartottam magam magyarnak, hanem általában a többiek is. Ennek ellenére igazságtalanságnak gondolom, hogy amikor 1968-ban munkaképtelenné váltam, és betegnyugdíjaztak, bár én ezt idejében kérvényeztem, Németországból semmiféle segélyt, kárpótlást nem ítéltek
meg nekem, amit egyebek között azzal indokoltak, hogy nem vagyok német származású. Igaz, szüleim és én valóban nem voltunk tagjai a Volksbundnak, ám az is igaz, hogy a betegségemet Oroszországban „szereztem be”, ahova viszont német származásom miatt hurcoltak el.
Herman (Schwegler) Izabella, Nagymajtény: Van, aki csak egy évig volt oda, mégis kapja Németországból a márkát, amit én annak ellenére se kapok, hogy öt évet húztam le Oroszországban. Ha érdeklődünk, hogy miért van így, azt mondják, akkor frissiben, közvetlenül a hazaérkezésünk után kellett volna orvoshoz fordulni az ott szerzett nyavalyáinkkal, akkor most mi is kapnánk kárpótlást. Csakhogy amíg fiatalok voltunk, nem foglalkoztunk ilyesmivel.
Zieber János, Józsefháza: Amíg az ember fiatal, nem törődik a saját egészségével, idehaza én is csak évek múltán fordultam orvoshoz a tüdőmmel, amikor már nagyon muszáj volt. Másodfokú szilikózist állapítottak meg, azóta is azt nyögöm. Mivel közvetlenül hazaérkezésem után elmulasztottam az orvoshoz fordulni, és emiatt nem tudom hivatalos papírral igazolni, hogy a betegségemet az uráli aranybányában szereztem, Németországból nem kapok kárpótlást.
Vénig (Bodnár) Viktória, Érendréd: A szászok közül is sokan tudtak magyarul, azok mindig azzal biztattak bennünket, hogy „ne bánjátok lányok, Németországban majd nem feledkeznek meg arról, hogy ti is itt szenvedtetek”. Ellenkezőképpen történt, amikor kárpótlásra került a sor, pontosan csak Németországban feledkeztek meg rólunk…
Vigh József, Szaniszló: Öt esztendőt húztam le a szovjet paradicsomban, ahol egy robbanásos baleset következtében elvesztettem a jobb szememet. Ez 1949-ben, vagyis a vége fele történt, amikor már inkább törődtek a sérültekkel, betegekkel. Kórházba szállítottak, ahol üvegszemet kaptam a kiégett helyébe. Bizonyos idő elteltével hallottam, hogy a volt deportáltak közül azok, akik komoly betegséget szereztek be Oroszországban, márkát fognak kapni Németországból. Másokhoz hasonlóan megkértem én is a falubeli tanár urat, hogy levelezzük le a dolgot. (A vasfüggöny miatt akkoriban ezt így lehetett intézni.) Ment a levél, érkezett a levél többször is, de a végén az jött ki belőle, hogy hiába vakultam meg félig, mivel nem vagyok német, nekem nem dukál márka. Ez aztán így is maradt, egészen 1996-ig. Akkor azt olvastam az újságban, hogy egyenesen Németországból valami fejes jön Szatmárra, felülvizsgálni azoknak a volt deportáltaknak az esetét, akik nem kapnak kárpótlást. Szaniszlóról többen is elmentünk találkozni az illetővel. Amikor én kerültem sorra, kivettem az üvegszememet, és zsebkendőben odadugtam a németországi góré orra alá. Na, ez hatott!. Utána kaptam én is a márkát.
Honnan milyen kárpótlást kapnak a volt deportáltak?
Egy 2008 januárjában megjelent ÚJSÁGHÍR: „Tekintettel arra, hogy a második világháború után Romániából is embereket deportáltak a szovjet lágerekbe, az ország erkölcsi és anyagi kártérítést követelhet Oroszországtól, jelentette ki Vlagyimir Jarmosenko Litvánia bukaresti üzleti meghatalmazottja. Jarmosenko emlékeztetett, hogy a deportáltak kártérítésére (…) Jelcin elnöksége idején mutatkozott politikai akarat, mint ahogy Németország is kártérítésben részesítette az ukrajnai lágerekben sínylődött deportáltakat. Oroszország a mai napig nem
fizetett kártérítést (…)”
Az elhurcoltakat olyan mostoha körülmények között helyezték el, illetve kényszerítették nehéz, gyakran az egészségre is ártalmas fizikai munka végzésére Ukrajnában, hogy mintegy 15 százalékuk belehalt a megpróbáltatásokba, a túlélők nagy része pedig maradandó, „életre szóló” nyavalyákkal tért vissza szülőföldjére. A kényszermunka legtöbbjük számára 5 (a szerencsésebbek esetében 3) évig tartott, csak azokat engedték haza ennél hamarabb, akik a mostoha viszonyok következtében munkára alkalmatlanokká váltak, szervezetük annyira leromlott, hogy hálni járt beléjük a lélek. A deportáltak egyetlen „bűne” a német etnikumhoz való tartozás volt - más vádat nem is hoztak fel ellenük. Egyféleképpen a tényleges háborús bűnösök, a Hitleristák helyett büntették őket – ami nyilvánvaló képtelenség. Tehát leszögezhető: teljességgel ártatlanul robotoltak, éheztek, fázlódtak, sínylődtek éveken át a szovjet munkatáborokban – amiért feltétlenül kárpótlást érdemelnek. Kérdés: kiktől?
Fordítsuk meg a dolgot, és lássuk mostanáig kiktől kaptak-kapnak kárpótlást a volt deportáltak.
A Bécsi döntés után Magyarországhoz került Észak-Erdély területéről Ukrajnába deportált személyek a magyar államtól már kevéssel az 1990-es fordulat után ún. kárpótlási jegyet kaptak, amelyet aztán (romániai mércével mérve) szép summáért értékesíthettek. Annak ellenére történt így, hogy Észak-Erdély 1940-től csak formálisan tartozott 1947-ig Magyarországhoz, a valóságban az előrenyomuló szovjet-román csapatok elől hátráló német-magyar csapatok, illetve ezekkel együtt a magyar közigazgatás már 1944. október 25-ére teljes egészében elhagyták ezt a területet. 1945 januárjában, amikor az itteni németek/svábok deportálására sor került, Észak-Erdély szovjet (1945 márciusától pedig román) közigazgatás alatt állt. Magyarország tehát annak ellenére fizetett kárpótlást az Észak-Erdélyből eldeportált németeknek/sváboknak, hogy ezek elhurcolásához a korabeli magyar hatóságoknak semmi közük nem volt, az adott történelmi körülmények között nem is lehetett. (A magyar állam ez ügyben tanúsított nagyvonalúsága talán azzal magyarázható, hogy az Észak-Erdélyből a szovjetek által málenkíj robotra elhurcolt személyek túlnyomó többsége német ősöktől származott ugyan, de nagyon sokan közülük – különösképpen a Szatmár és a Bihar megyeiek – nem csak magyar anyanyelvűek voltak, hanem magyarnak is érezték, illetve vallották magukat.)
A román állam a volt deportáltakat már hosszabb ideje olyan havi járandóságban részesíti, amit a nyugdíjjal együtt visz haza számukra a postás. 2008. január 1-jétől minden menekülésben, elhurcolásban stb. eltöltött évért havi 100 lejre voltak jogosultak. (Tehát például aki négy évig volt kényszermunkán, az havi 400 lej „deportáltpénzt” kapott.) Ezt az összeget a közelmúltban megduplázták. Tehát négy kényszermunkával eltöltött évért immár 800 lej jár havonta. Azt is figyelembe véve, hogy Románia Európa szegényebb országai közé tartozik, a kárpótlás jelenlegi összege kifejezetten nagyvonalúnak mondható. Ha csak ezt az utóbbi összeget néznénk, akár azt is mondhatnánk, hogy Románia elismerést érdemel. A dolognak azonban van egy szépséghibája: mire így megemelték a „deportáltpénzt”, a hajdani deportáltak nagy többsége már elhunyt, mégpedig úgy, hogy előtte elég szűken mér havi kárpótlásban részesült…
„Németország is kártérítésben részesítette az ukrajnai lágerekben sínylődött deportáltakat” – jelentette ki Bukarestben a bevezetőben idézett litván politikus. Nos, ez az állítás pontosításra szorul. Szatmár megyéből 1945-ben megközelítőleg 5000 civil férfit és nőt hurcoltak el a munkatáborokba – azonban (a „kimaradtak” nagy fájdalmára) Németországból ezeknek csak egy kisebb hányada kap(ott) kárpótlást. Mégpedig az elmélet (illetve az ottani vonatkozó törvény) szerint azok, akik a deportálás ideje alatt legkevesebb 25 százalékban elveszítették a
munkaképességüket. A gyakorlatban azonban (különböző okok miatt) még utóbbiaknak is csak egy része…
Summa summarum, elmondható, hogy a volt deportáltakat a deportálásban vétlen Magyarország bőkezű, a szegény Románia elfogadhatónak mondható, a gazdag Németország erősen szűkmarkú kárpótlásban részesítette. És mi a helyzet az ártatlanok elhurcolásában és agyondolgoztatásában leginkább vétkes féllel? Nos, attól bizony mindmostanáig egyetlen huncut petákot se láttak.
(Nagykároly, 2008)
Bibliográfia
- Boros Ernő (2002) „Mindennap eljött a halál” Szatmár megyeiek a földvári fogolytáborban. Otthonom Szatmár megye 15. Szatmárnémeti.
- Boros Ernő (2005) „Volt minekünk jó életünk, van most nekünk jaj” 1945-1949: a szatmári svábok deportálástörténete. Status Könyvkiadó, Csíkszereda.
- Borovszky Samu (1909) Szatmár vármegye. Budapest.
- Brázay János (1886) Emléklapok a Mező-Petri Község és r.k. Plébánia történetéből a templom százéves jubileumára. Nagykároly.
- Deportarea etnicilor germani in Uniunea Sovietica 1945. (1994). Sibiu.
- Deportarea sasilor transilvaneni în Uniunea Sovietica, 1945-1949 (1995) Bohlau Verlag, Koln, Weimar, Wien.
- Éble Gábor (1913) A Nagy-Károlyi Gróg Károlyi család leszármazása és a leányági ivadékok feltüntetésével, levéltári és anyakönyvi eredeti és hiteles okiratok alapján. Budapest.
- Füzes Miklós (1990) Modern rabszolgaság. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban 1945-1949. Budapest.
- Géresi Kálmán (1882-1887) A nagykárolyi gróf Károlyi család oklevéltára I.-IV. Budapest.
- German Ioan (1938) Plasa Carei, Jud. Salaj. Carei.
- Ghid micromonografic al localitatilor jud. Satu Mare (1997) Consiliul Judetean Satu Mare. Satu Mare.
- Historia Domus. 1944-1949 közötti időszak. Települések: Erdőd, Nagykároly, Kálmánd, Kaplony, Csomaköz, Királydaróc, Mezőfény, Józsefháza, Nagymajtény, Tasnádszántó, Nagytarna, Szaniszló, Krasznaterebes, Mezőterem, Túrterebes.
- Hóman Bálint-Szekfű Gyula (1937) Magyar történet I-IV, Budapest.
- Kovács Ágnes (1988) Károlyi Sándor. Budapest.
- Lege Nr. 187 din 23 martie 1945 pentru infaptuirea reformei agrare. (1945) In: Monitorul Oficual Nr. 68 bis din 23 martie.
- Localitatile judetului Satu Mare (1971) Satu Mare.
- Marga Andrei (1997) Deportarea sasilor Transilvaneni. In: revista 22, an VIII, nr. 18, din 6-12 mai.
- Nagy Ludovico (1828) Notitiae politico-geographico statisticae inclyti regni Hungariae, partiumque eidem adnexarum. Budapest.
- Porumbăcean C., Ciubotă V., Oltean D., Lazin G., (1996), Sovietizarea Nord-Vestului României 1944-1950, Ed. Muzeului Sătmărean, Satu Mare.
- Porumbăcean, C. (2003), Deportarea şvabilor sătmăreni în gulagurile sovietice (decembrie 1944 – ianuarie 1945), in Studia Universitatis “Vasile Goldiş” Arad, seria Ştiinte socio-umane, nr. 13.
- Porumbăcean, C (2006) Realităti administrativ-politice şi social-economice în nord-vestul României (1944 – 1947), (teza de doctorat)
- Radosav Doru (1994) Dombas – o istorie deportata. Ravensburg.
- Şandru Dumitru (2006) Administraţia din nord-vestul Transilvaniei de după 23 august 1944. In „ANGVSTIA”, nr. 10, Editura Angvstia, Sf. Gheorghe.
- Schematismus Cleri Almae Dioecesi Satmariensis Ad Annum Jesu Christi… (Anuarul statistic al Episcopiatului Romano Catolic din Satu Mare. 1804-1949.)
- Szirmay Antal (1810) Szatmár vármegye fekvése, története és polgári esmérete. Budapest.
- Vende Aladár (1910) Szatmár vármegye monográfiája. Budapest.
- Vonház István (1931) A szatmármegyei német telepítés. Pécs.
