Boros Ernő
EXODUS ROMÁNIÁBÓL
​
​​

– Kóstoló (értsd: részletek) a szerző rövidesen megjelenő Szatmári „svábokból jött magyarok” Romániában
című könyvéből –
​
​

Az 1752. évtől itt élt hadadi német lakosok emlékére.” Ez a szöveg egy romániai településen, Hadadon 2018. augusztusában felavatott emlékmű oldalán olvasható. Hasonló emlékmű Románia több ezer olyan településén állhatna, amelyekben az első világháború előtt németek (vagy más nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek) éltek, ám akiket fejpénzért eladtak, vagy akik a 2020-as évekig keserűséggel telten, többszörösen kifosztottan, megalázottan szinte valamennyien elmenekültek, más országba települtek a szülőföldjükről. Ez a megállapítás nem csak a két, hajdanában népes romániai német közösségre, az erdélyi szászokra és a bánáti svábokra igaz, hanem a jóval szerényebb létszámú, részben elmagyarosodott szatmári svábságra is.     
​
Az 1930-as népszámlálás alkalmával 633 488, az 2022-es cenzus során 22 900 személy vallotta magát németnek Romániában.



Kulcsszavak: megalázottság, elkeseredettség, menekülés, fájdalmas szülőföld-elhagyás, exodus.


​

​(…) Az 1980-as években a németek és a magyarok súlyos, egyre súlyosabb diszkriminációnak, hátrányos megkülönböztetésnek voltak kitéve Romániában, így ebben az országban egyre rosszabb volt magyarnak és németnek (svábnak) lenni. (…)

Persze akkoriban már nemcsak arról lehetett hallani, hogy a szászok meg a bánáti svábok nagy számban hagyják el Romániát. Feltehetően a Szabad Európa Rádiónak köszönhetően addigra az is közszájon forgott, hogy Ceauşescu eladja a Német Szövetségi Köztársaságnak a németeket, mégpedig képzettségüktől függő összegekért. Utólag Erwin Wickert, az NSZK 1971–1976 közti bukaresti nagykövete Die glücklichen Augen (Boldog szemek) című könyvében azt írta, hogy (az ő idejében) a következő árakon adták el az embereket: A kategória, szakképzetlen munkás – 1.800 DM (kb. 490 dollár); B1 kategória, egyetemi hallgató – 5.500 DM (kb. 1.506 dollár); B2 kategória, végzős egyetemista – 7.000 DM (kb. 2.000 dollár); C kategória, egyetemet végzett személy – 11.000 DM (kb. 3.000 dollár); D kategória, technikus vagy szakmunkás – 2.900 DM (kb. 792 dollár). Azokért az illegálisan távozott németekért is fizettek, akik nem tértek vissza külföldi látogatásról, kirándulásról.

(http://www.adevarul.ro/life/sanatate/Ceausescu-incasat-miliard-vanzarea-germanilor_0_46797245.html)

Egy 1982-ben megjelent rendelet a következőket írta elő. „Azok a személyek, akiknek jóváhagyták a végleges külföldre települést, kötelesek valutában törleszteni a román államnál az iskoláztatási, specializálási és továbbképzési költségeket, beleértve a líceum, a felsőoktatás, az egyetem utáni oktatás és a doktorálás keretében élvezett ösztöndíjakat is. Az adósságok összegét a Román Szocialista Köztársaságban saját költségükön tanuló idegenek számára a törvényben előírt díjak alkalmazása útján állapítják meg.” (Előre, 1982. november 7.) Ez a rendelkezés tovább emelte a kitelepültek váltságdíját. A fizetési kötelezettség csak a nyugdíjjogosultakra nem vonatkozott. A kivándorlóknak nyilatkozatban vagyontárgyaikat is a román államra kellett hagyniuk.

Részletek egy, a romániai szászok és svábok adás-vevését kutató újságíróval, Ernst Meinhardttal, a Deutsche Welle szerkesztőjével készített interjúból. Háromféleképpen fizettek a németekért: 1. Készpénzzel. 2. A német állam alacsony kamatra hitelezett Romániának. 3. Elsősorban az 1980-as években megjelent egy harmadik mód is, amellyel Románia maguktól az emigrálni akaró németekből facsart ki pénzt. Az ilyen pénzeket úgynevezett „közvetítők” gyűjtötték be, akik bizonyos összegek fejében felajánlották közbenjárásukat az illetékes hatóságoknál annak érdekében, hogy az érintett személyek vagy családok a végleges kitelepülési engedélyt megkapják. Így a németek egy adott pillanatban duplán, sőt triplán fizettek: Németország a „hivatalosan” kialkudott fejpénzt pengette le; az érintettek, vagy még inkább ezek tehetősebb németországi rokonai a „közvetítőket” vesztegették meg a végleges távozási engedély megszerzésében való közreműködésükért; végül a kitelepültek közül sokan még Románia németországi nagykövetségén vagy konzulátusán is fizettek azért, hogy román állampolgárságukról lemondhassanak. A kitelepülési iratokban kötelező módon az kellett szerepeljen, hogy az országból való távozás célja: családegyesítés. A németek eladásával csak a Szekuritáté és személyesen Nicolae Ceauşescu foglalkozott. A Németországnak eladott németek és az Izraelnek eladott zsidók esete abban különbözött, hogy Izraelhez hasonlóan Németország is fizetett készpénzzel, gazdasági segítséggel és kamatmentes kölcsönökkel, de a kommunista rezsim politikai támogatásával soha. (…) Az érintett németországi politikusok hallgatnak, nem nyilatkoznak a németvásárlásokról. Băsescu elnök a zsidók és németek eladásával kapcsolatos levéltári dokumentumok titkosságának a feloldása ellen foglalt állást, azzal érvelve, hogy Németországban és Izraelben még vannak olyan politikusok, akik ezzel foglalkoztak, és ma is aktívak. Ez hamis érv, az akkori politikusok helyére időközben fiatalabb nemzedékek tagjai léptek. (http://calincosmaciuc.wordpress.com/2011/03/07/un-documentar-despre-vanzarea-sasilor-nominalizat-la-festivalul-de-la-new-york-video/)

Az 1980-as években közszájon forgó vicc szerint Bulă javasolta, hogy Románia a méhek tenyésztése helyett álljon át szászok tenyésztésére, hiszen utóbbiakat kifizetődőbb exportálni, mint mézet…

Arról nincs tudomásom, hogy az NSZK nagyobb számú szatmári svábért is fizetett volna. Ami tény: a szászokhoz és a bánáti svábokhoz képest jelentős késéssel ugyan, de végül a szatmári svábok is elkezdtek tömegesen kitelepülni szülőhazájukból. Legelőbb azok mentek közülük, akik anyanyelvi szinten vagy elég jól beszéltek németül. Azonban az 1980-as évek második felében az elmagyarosodott, németül nem vagy gyengén tudó szatmári svábok is megindultak. Igaz, utóbbiak egy részének nem Németország, hanem Magyarország lett az új hazája.

Mivel a szatmári svábokért, vagy legalábbis a túlnyomó többségükért az NSZK nem fizetett fejpénzt/váltságdíjat, ők háromféleképpen hagyhatták el Romániát:

1. Hivatalosan kérvényezték a kitelepülést, majd végigkínlódták az ezzel járó tortúrát. (Elbocsátás a munkahelyről; az országot csak házaik és egyéb ingatlanaik állami tulajdonba kerülése után hagyhatták el; a hatóságok megalázó hozzáállása; a mindenhol elvárt csúszópénz dacára is nehézkes ügyintézés; zaklatások stb.).

2. Útlevéllel turistaútra külföldre, az országhatár közelében élők ún. kisútlevéllel Magyarországra mentek, ahonnan aztán nem tértek vissza. Így utólag az emigrálásnak ez a módja tűnhet a legegyszerűbbnek. Csakhogy turistaútlevelet vagy kisútlevelet kellett szerezni hozzá, ami akkoriban sokak számára korántsem volt könnyű, hiszen kibocsátását több helyről, köztük a Szekuritátéról is késleltethették, akadályozhatták. Turistaként az érintett alig vihetett magával valamit abból, ami külföldön új élet kezdéséhez szükséges. Az NSZK-ban a befogadó ország nyelvét nem beszélő érkezővel több hónapi nyelvtanulási kurzust végeztettek. Közben az ottani biztonsági szolgálat (részben a román hatalom ügynökeinek a kiszűrése céljából) alapos ellenőrzésnek vetette alá. Az elmagyarosodott szatmári svábnak ráadásul nemcsak német származását kellett bizonyítania, hanem azt is számonkérték rajta, hogy – ha tőle független okok miatt német kultúráját fel kellett adnia – miért nem román, és miért magyar kultúrában nevelkedett…

3. Az emigrálás harmadik módja a zöldhatáron való átszökés volt. Aki ezt választotta, szó szerint az életével játszott. A román határőrök ugyanis azt kapták parancsba, hogy az „Állj!” felszólításnak nem engedelmeskedő, útját levegőbe lövés után is folytató illegális határátkelőt lőjék meg. (Bár nem hívatlanul az országba kívánkozó, rossz szándékú idegen, hanem ellenkezőleg, Romániából kifelé igyekvő, ártatlan román állampolgárok levadászásáról volt szó.) Azokat, akik megadták magukat a határőröknek, eleinte „csak” bebörtönözték, később agyba-főbe verték, és börtönbe is zárták. Még később – amikor már nem maradt hely a börtönökben – véresre, nyomorékra vagy halálra verték. 

Az ilyen esetekről – talán a nyolcvanas évek közepétől – a rendszer szigorú „házi szabályainak” megfelelően a hatóságok persze semmilyen hivatalos tájékoztatással nem szolgáltak. Minden titokban zajlott, de legalább a lényeget mégis szinte mindenki tudta. Az országhatárhoz közeli településeken élők nemcsak a Szabad Európa Rádió híradásaiból, illetve barátoktól, ismerősöktől, hanem saját tapasztalataik alapján is. Íme néhány olyan eset, amelyeket ezek főszereplői/résztvevői mondtak el nekem, vagy amelyeknek szem- és fültanúja voltam.
      
1982: külföldre szökési kísérletért két hónap

Tíz évembe került, amíg sikerült elhagynom Romániát – mondja Mister Müller, aki hat-hét évvel az 1989. decemberi események előtt még Müller Karcsi néven örvendett nagy népszerűségnek szülőfalujában, Kálmándon kívül Nagykárolyban és a környéken is. – Az első kitelepülési kérvényemet 1974-ben utasították el. Tizenhat éves voltam akkor, és a bukaresti mezőgazdasági líceum diákja. Hetvennyolcban már befogadóm is volt az Egyesült Államokban élő nagynénémtől. A kitelepülés egyszerű kérvényezése után az egészségügyi okokból történő külföldre látogatás változata is járhatatlan útnak bizonyult, de azért – próba-szerencse alapon – ugyanezzel az indoklással még jó néhányszor beadtam a papírokat. Nyolcvankettőben, amikor már nagyon untam a sok hiábavaló utánajárást, megpróbálkoztam az országhatáron való átszökéssel. Elkaptak, két hónapot ültem miatta.

– Milyen körülmények között?

– Négy hónapot vizsgálati fogságban töltöttem, ez idő alatt gyakorlatilag egyáltalán nem volt kapcsolatom a külvilággal. A hivatalból kinevezett ügyvéddel a tárgyalóteremben találkoztam először, akkor is csak néhány szót válthattunk. A tárgyalást Nagykárolyban tartották, a véletlen úgy hozta, hogy a védőügyvéd, sőt a bíró is családi ismerős volt. A szüleim természetesen mindkettőjükkel beszéltek a tárgyalás előtt, de csak annyit tudtak meg, hogy rajtuk semmi se múlik, az ítéletet már jóelőre meghozták Bukarestben, mert a hatalom példát akar statuálni. Valóban ez lehetett az igazság, hiszen nagy hírverést csaptak a dolog körül, a gyárakban külön felszólították a munkásokat, hogy vegyenek részt a tárgyaláson. Nyilvánvalóan meg akarták félemlíteni mindazokat, akiknek a fejében szintén megfordult a külföldre szökés gondolata.
A börtön 6x2 méteres cellájában kilencen voltunk hat (emeletesen elhelyezett) ágyra. A rács túloldalán egy ablaküvegből hiányzott egy darab, ezért télen szinte állandóan fáztunk. A hidegtől és a huzattól egyik idősebb rabtársunk mandulája több alkalommal is úgy bedagadt, hogy ha nem dugunk le kanálnyelet a torkán, a szó szoros értelmében megfulladt volna. Akkoriban a politikai foglyoknak kevesebb joguk volt, mint a gyilkosságért elítélteknek. A köztörvényesek jelentkezhettek munkára, s ott jó magaviselettel kiérdemelhették, hogy hamarabb szabaduljanak, nekünk azonban végig a cellában kellett maradnunk, s a büntetésünkből sem engedtek el.

– Végül hogyan sikerült kijutnod az Egyesült Államokba?

– Szabadlábra helyezésem után természetesen ismét beadtam a papírokat, majd elmentem a bukaresti amerikai konzulátusra vízumért. A konzullal sikerült beszélnem, de másnap reggel két milicista jelentkezett értem a szállodában, ahol megszálltam, és bevittek a rendőrségre. Tudni akarták, mit beszéltem az amerikai konzullal. Miután hazaengedtek, addig jártam a nagykárolyi rendőrök nyakára, míg kezembe kaptam az útlevelet. 1984-ben hagytam el az országot. (…)

 (Boros Ernő: „Atyaúristen, hát hogy néztek ti ki?”. Szatmári Friss Újság, 1992. január 22.)

Megjegyzés: a későbbi gyakorlathoz képest az 1980-as évek elején aránylag kesztyűs kézzel bántak a rajtakapott határsértésre készülőkkel, és akkoriban még az ilyen esetek egy részét teljes eltitkolásuk helyett ellenpropaganda céljára próbálták felhasználni.
 
1985: tiltott határátlépési kísérletért egy év három hónap

Ferenczi János, aki hosszú ideig Nagykárolyban lakott, és vízvezeték-szerelőként dolgozott, a következőképpen mondta el szökésének történetét:

– Romániában sok embernek elege lett sok mindenből. 1985-re nálam is betelt a pohár, eldöntöttem, mindenképpen elmegyek innen. Hat évvel korábban nősültem, úgy terveztem, előbb én szökök ki, aztán, ha már odakint leszek, a feleségem és az ötéves kislányunk majd csak követhetnek valahogy. Később, ’89 előtt az ország más részeiből is érkeztek Nagykároly környékére „frontieristák”, vagyis olyanok, akik a román-magyar zöldhatáron át próbáltak Romániából elmenekülni, de 1985-ben még általában Temesvár környékére, a jugoszláv határhoz mentek azok, akik szökni akartak. Körtvélyesi István barátommal ketten mi is Temesvárra mentünk. Körtvélyesi ma Németországban él, de az apja Nagykárolyban volt mészáros. Körtvélyesi akkor eladta a Daciáját, az azért kapott pénzt fizettük ki annak az embernek, aki az országhatár közeléig kalauzolt bennünket, ahol aztán megmutatta, merre menjünk tovább, ha Jugoszláviába akarunk jutni. Az illető egészen pontosan 58 ezer lejt kapott tőlünk a kalauzolásért. Romániában ez nagyon sok pénznek számított akkoriban, például én elég jól fizetett víz- és gázszerelő karbantartóként a munkahelyemen 1.800 lejt kerestem havonta. Azért került ilyen sokba a kalauzolás, mert a kalauz is nagy kockázatot vállalt. Mi úgy kerültünk kapcsolatba éppen ezzel a kalauzzal, hogy előzőleg több nagykárolyi és Nagykároly környéki „frontieristát” is ő segített át a román-szerb határon. 1995 augusztusában Körtvélyesivel ketten elmentünk abba a Temesvár közeli, Ionel nevű faluba, ahol ez a kalauz lakott. Voltak, akik a Dunán át jutottak Romániából Jugoszláviába, azon a részen azonban, ahol mi akartunk szökni, nem a Duna folyó képezi az országhatárt, így mi a szárazföldön próbálkoztunk. A kalauzunk egy még román területen lévő tengeriföldig vitt az autójával, ott kitett bennünket, azt mondta, várjuk meg az estét, és megmutatta, merre menjünk tovább sötétedés után. Szót fogadtunk, de csak kb. 800 méterre sikerült megközelítsük az országhatárt, akkor sortűz dördült. A határőrök elsőre nem ránk lőttek, hanem a levegőbe, és felszólítottak, hogy álljunk meg. Lehasaltunk, mozdulatlanul lapultunk. Kb. másfél órát tölthettünk mozdulatlanul, ennyi ideig kerestek bennünket a határőrök. Amikor végül ránk bukkantak, azonnal nekünk estek, ott helyben összerugdostak, agyba-főbe vertek. Az illetők közkatonák voltak, vagy legalábbis jellegzetes román közkatonai egyenruhát viselték. Hátrabilincselték a kezünket, úgy is vertek egy ideig, majd két tiszt érkezett lóháton. A katonák hosszabb „pórázzal” a lovaik után kötöttek bennünket, a tisztek galoppra fogták a lovakat, a csuklónkra erősített kötél miatt nekünk futnunk kellett utánuk. Kétszer-háromszor elestünk, kiabáltunk, de a tisztek nem álltak meg, ehelyett ilyenkor ezt üvöltötték vissza: „Scoală-te, trădătorule de ţară!” („Állj fel, hazaáruló!”) A lovak addig vonszoltak bennünket, amíg valahogy sikerült ismét talpra állnunk és tovább szaladnunk. Így értünk a pikétre (pichet = őrház). Az egyik ottani szobában előbb egy magasabb rangú tiszt jött be hozzánk, aki az addigi bánásmódhoz képest szépen beszélt velünk. Kérdéseket tett fel: miért akartunk külföldre szökni, hova akartunk menni, mit hoztunk magunkkal, volt-e fegyverünk, kikkel állunk kapcsolatban stb. Körtvélyesi visszaesőnek számított, mert őt egyszer már korábban is elkapták szökés közben – akkor a Dunánál próbálkozott. Szerencsére a pikéten még nem tudták róla, hogy visszaeső, mert az iratainkat sikerült úgy elrejtenünk a táskába, hogy nem találták meg. Az iratainkat egyébként később, akkor sem találták meg, amikor már börtönlakók lettünk. A pikéten a „szépen beszélő” tiszt után katonák jöttek be hozzánk. Ezek még azoknál is csúnyábban megvertek bennünket, akik a kukoricásban elkaptak. Én, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább a verést, cselt eszeltem ki: az egyik nagyobb ütés nyomán kifeküdtem, és mozdulatlan maradtam. Kettőt-hármat rúgtak belém, mivel nem reagáltam, a pribékek egyike ezt mondta: — „Ăsta-i leşinat.” („Ez elájult.”) Egy ideig hagytak heverni a földön. Körtvélyesi sokkal rosszabbul járt. Az egyik pribék éppen állon találta a puskatussal, és eltört az álkapcsa. Mivel ott orvos nem láthatta, a törés rosszul forrt össze, Istvánnak ma is félre áll egy kicsit az álla emiatt. Akkor frissiben a törés egyebek között azzal is együtt járt, hogy István rágni nem tudott, csak nyelni. Sokáig pépszerű, puha ételt dugdostam a szájába, azt nyelte. Úgy etettem, mint egy csecsemőt, olyasmivel, amihez azon a helyen hozzájuthattunk. Miután a veréssel kellőképpen megpuhítottak, deklarációt (nyilatkozatot) írattak velünk arról, miért és hova akartunk menni. Ezután ismét a „szépen beszélő” tiszt jött be hozzánk, és további kérdéseket tett fel. Feltűnt, hogy olyasmikre is rákérdez, amit csak Körtvélyesivel ketten tudhattunk, meg a kalauz. Ebből kikövetkeztettem, hogy vagy elkapták a kalauzt is, vagy összejátszott velük. Később azt hallottuk, hogy több mint egy éve figyelték már, és pechünkre pont akkor csaptak le rá, amikor minket kalauzolt. A börtönben ismét találkoztunk vele, állítólag egy évet kapott, de az is lehet, hogy beépített szekus volt. Mi a lebukásunk előtt azért bíztunk meg benne, mert úgy tudtuk, több nagykárolyit is kiszöktetett, például Ferenczi Tibit, Tájerling Misit, Gogót meg Szadót. Vagy két hétig lehettünk együtt vele a börtönben, akkor egész idő alatt három szót se szólt. Az ügyvédem szerint a kalauz azért bukott le, mert a felesége jóba lett egy határőrtiszttel.

Ügyvédem annak köszönhetően lett, hogy idehaza, mielőtt elindultam átszökni az országhatáron, meghagytam a feleségemnek, ha három napon belül nem jelentkezek, azt jelenti, hogy elkaptak bennünket, azonnal menjen Temesvárra, és fogadjon ügyvédet. Miután az asszony megfogadta, az ügyvédnek két napjába tellett, hogy bejusson hozzám az áresztbe (fogdába). Kb. egy hétig lehettünk az aresztben anélkül, hogy a külvilágról bármit is tudtunk volna. Az ügyvédtől – akit az asszony Körtvélyesinek is megfogadott – megtudtuk, mivel vádolnak bennünket. Szerencsére az áresztben már nem vertek. De ahogy addigra kinéztünk, már nem is lett volna értelme. István az eltört állkapcsával akkor még beszélni nem tudott, vagy leírta az ügyvéd kérdésire adott válaszát, vagy én beszéltem helyette is. Mondtam az ügyvédnek, hogy agyba-főbe vertek bennünket. Leírta ugyan, de nem mondott rá semmit, és később erről egyetlen szó sem hangzott el a tárgyaláson. Két hétbe se tellett, és már a rögtönítélő civil bíróság előtt álltunk. Valutacsempészéssel (dinárt találtak nálunk), tiltott határátlépési kísérlettel, és még valamivel vádoltak bennünket, amire azonban már nem emlékszem. Az ügyvéd részt vett ugyan a tárgyaláson, de alig beszélt. Az ügyész másfél évet javasolt, az én ügyvédem egy évet kért, egy év három hónap lett belőle. Végül én egy évet töltöttem börtönben, Körtvélyesi két hónappal többet ült.

1985 augusztusában a Temesvári Popa Şaptén zártak bennünket börtönbe. Úgynevezett szigorított börtönnek mondták. Először magánzárkába tettek, majd több olyan személlyel zártak egy helyre, akiket általában szintén politikai okból ítéltek el. Ezekkel nem akadt gondunk. Egy hét múlva még nagyobb cellába zártak, ahol már 30–40-en voltunk. Igen vegyes társaságba kerültünk: gyilkostól kezdve rabló, tolvaj szélhámos, mindenfajta ember akadt köztünk. Januárig maradtunk így, tehát a tél nagy részét ott töltöttük. „Fűtés” gyanánt csak az emberek testmelege szolgált. Abban az esetben, ha kimentünk dolgozni Beregsău Maré-ra vágóhídra, vagy bútorgyárba, valamivel több fejadagot kaptunk. Aki nem ment ki dolgozni, kenyeret se kapott, csak puliszkát. Reggel tea, délben meg többnyire halleves volt a „menü”. Két hónap után csomagot is kaphattunk. Közben az ügyvéd azt mondta az asszonynak, ha igazolást szerez arról, hogy a munkahelyemen jól dolgoztam, nem okoztam munkahelyi problémákat, megtörténhet, hogy egy évről hat hónapra csökkentik a büntetésemet. Azonban a feleségem hiába próbálkozott, a nagykárolyi IGO-nál azt mondták, hazaárulóknak, olyanoknak, akik el akarják hagyni az országot, nem adnak igazolást. 1986. január 9-én ismét változást tapasztaltunk. Fűtetlen rabszállító vagonba ugrattak fel bennünket, amellyel talán az egész országot körbejártuk, mert csak két hét múlva szálltunk le ismét, mégpedig Jilaván. Az ottani börtönben előbb 18-an voltunk egy cellában, majd olyan helyre tettek át, ahol 60 ágyon 100-nál is többen aludtunk. Nyitott ablaknál, pedig azon a télen mínusz 29-30 fokot is mértek. A hideg elleni védekezésre mindössze egy takarófélét kaptunk. Kb. egy hónap múlva kezdett enyhülni az időjárás. A feleségem egy hét késéssel tudta meg, hogy Temesvárról elvittek bennünket, akkor elment az ügyvédhez, de csak annyit sikerült megtudnia jó sokára, hogy Jilavára kerültem. Látogatóba hiába akart jönni, mert oda senkit nem engedtek, de még csomagot se lehetett küldeni. Azon a helyen annyira titkolóztak, hogy a hozzátartozói talán azt se tudták meg, ha meghalt valaki. A rabok többsége politikai elítélt lehetett, úgynevezett nehéz fiúkkal összezárva. Legalábbis mi, „frontieristák” csak 15–23 évre ítéltekkel voltunk közös cellában, akiknek eggyel több gyilkosság nem számított már, mindegy volt, mit csinálnak. Néhányat a börtönben is leláncolt lábbal őriztek. Fürdeni hetente egyszer lehetett, pár percig langyos vízben. Ételt még rosszabbat adtak, mint Temesváron. Csontot, lóhúst, teát, káposztát kaptunk, kenyeret nem. Jilaváról dolgozni se vittek, mi, „frontieristák” még a sétálóba se mehettünk ki, egyáltalán nem hagyhattuk el a cellánkat. A gyilkost vitték sétálni, a „frontieristát” meg a többi politikai elítéltet nem. Rengeteg olyan emberrel – tanárral, igazgatóval stb. – beszélgettem, akiktől sokat lehetett tanulni. Például több székely is azért került oda, mert Ceauşescu ellen mondtak valamit. 

Jilaván végül kevesebb mint két hónapot maradtam, mert a feleségem megint megfogadta az ügyvédet, hogy találjon ki valamit, amivel könnyíteni lehetne a helyzetemen. Az azt találta ki, hogy az asszony adja be a válópert, mintha valami otthoni probléma miatt el akarna válni. Az asszony persze nem akart elválni, de ilyen esetben az érintett rabot áthelyezték abba a megyébe, ahol a családja élt. Ez meg is lett játszva, vagyis a feleségem beadta a válókeresetet, de aztán „meggondoltuk” a dolgot, mégsem váltunk el. Viszont a per miatt március közepén engem rabszállítóra tettek, kb. egy heti vonatoztatás és két napi ideiglenes gherlai „vendégeskedés” után megérkeztem Szatmárra. A jilavaihoz meg a temesvári Popa Şaptéhoz képest a szatmári börtön szanatóriumnak számított, legalábbis abban az időben. Volt fűtés, először kevesen kerültünk egy helyre, utána nagyobb, 30-as létszámú cellába raktak ugyan, de mindenkinek külön ágy jutott, nem ketten aludtunk egy ágyban. Szatmáron a börtönőrök emberszámba vettek, normálisan beszéltek velünk. (Jilaván brutálisan, megvetéssel kezelték, pszichikailag is kikészítették a rabokat.) Szatmáron is vegyes társaságba kerültünk, de itt igazi nehéz fiú egy se akadt köztünk. Leghosszabb időre egy Fecske nevűt ítéltek, de az is csak 8 évet kapott, adócsalásért. Több károlyi ismerőssel is találkoztam. Szatmáron ételt is sokkal jobbat adtak. Aki feliratkozott munkára, az több csomagot kaphatott, a csomag súlyát is 7 kilóra emelték. A feleségem havonta egyszer meglátogathatott, sőt a gyermekünket is beengedték. Temesváron ilyesmiről csak álmodhattunk, Jilaván meg pláne. Jelentkeztem munkára, előtte 3-4 kilométert gyalogolni kellett, közben a barátok úgy intézték, hogy motorral éppen mellettünk haladjanak el, előre elkészített cetliket dobva. Miután meg jobban megismertem a terepet, gödröt ástam, ahhoz az asszony este kiment motorral, és cigarettát meg cukrot tett bele, mert ott az volt a sláger. 1986. augusztus huszonvalahányadikán szabadultam. Az IGO-hoz nem vettek vissza, máshol sem kaptam munkahelyet, hetente jelentkeznem kellett a rendőrségen. Romániában elveszett ember lettem, semmilyen jövőt nem láttam magam előtt, úgy éreztem, muszáj újra próbálkozzak a külföldre szökéssel. Akkoriban mások is ezt tették, aztán vagy sikerült kijutniuk, vagy ismét elkapták, és nagyon tönkreverték, tönkretették őket. Készültem én is az újabb szökésre. A börtönben nagyon sok székellyel beszélgettem, tőlük hallottam, hogy aki túljut Debrecenen, elér Pestre, ott megkeresi az ügyvédet, akinek a címe megvolt, azt a magyarok nem adják vissza, politikai menedékjogot kap. Csanáloserdőn születtem, ott is nőttem fel, mindössze néhány száz méterre a határtól, bőséges terepismerettel rendelkeztem. Ráadásul Somogyi Miska bátyám kertje a határsávig nyúlt, előbb arra gondoltam, ott lépek át. De amikor előálltam az ötlettel, azt mondták, Jancsi, nehogy itt menj, mert ezek utána minket megölnek. Mivel már nem bíztam senkiben, ’87-ben végül az asszonnyal ketten szöktünk át a határon, Ponyvásnál. Pesten az ügyvéd két napon belül már tartózkodási engedélyt is rendezett. Kaptunk segélyt, pénzt is, innen, onnan. Eredetileg az volt a szándékunk, hogy Magyarországon maradunk, de aztán egy év után továbbmentünk Németországba.

(Boros Ernő: „Frontieristából” feltaláló, Nagykároly és Vidéke 2011. december 1, 8 és 15-i lapszámok.)
 
Hogy ne szaporodjon a magyar!

A megyei lap vidéki munkatársaként hetente két-három alkalommal személyvonattal utaztam Szatmárnémetibe, ahol a szerkesztőség működött. Több alkalommal is olyan határőrkatonákkal kerültem egy fülkébe, akik szolgálati élményeiket osztották meg egymással. Két így hallott elbeszélés-részlet különösen megragadt az emlékezetemben.

Miközben azt ecsetelte, hogyan verte az elkapott határsértőt, egy baka szó szerint a következőket mondta társának: – „În c..ie      l-am lovit, să nu se înmulţească ungurul!” (A t..ét ütöttem, hogy ne szaporodjon a magyar!)  

Más alkalommal egy baka szemmel látható büszkeséggel arról mesélt, milyen sikeresen lábon találta a figyelmeztető lövés után is tovább szaladó szökni akarót. Mire társa nagyon szomorúan kb. ezt mondta: Akárhogy is alakul a helyzet, az biztos, hogy én emberre nem lövök! Inkább hibáztassanak engem, amiért valaki az orrom előtt szökött meg, mint, hogy miattam meghaljon, és ezért egész életemben lelkifurdalásom legyen…
 
Halálos embervadászatok

De bizony a ’89 decemberét megelőző időszakban egyre gyakrabban eldördülő lövések többségét nem az utóbbihoz hasonlóan gondolkozó sorkatonák adták le. És – bár hétpecsétes titoknak számított – ezt nem csak helyi lakosok bizalmas beszámolóiból tudom. Feleségem unokatestvére Nagyváradon szolgáló katonaorvoshoz ment feleségül. D., akivel baráti viszonyban voltam, egyik alkalommal éjszaka kopogott be hozzánk. Amint kiderült, az országhatáron lelőttek holttesteiért küldték a vidékünkre. A holttestek számáról hallgatott, azt azonban nem titkolta, hogy nagyon nincs ínyére ez a megbizatás. — Azért vagyok még mindig csak kapitány, nem léptetnek elő magasabb rangba, mert magyar nőt vettem feleségül. Talán ilyen helyekre, hullákat szállítani is ezért küldenek pont engem – mondta bosszúsan. 
      
Hivatalosan máig nem tudni, hogy Románia országhatárain a ’89-es változásig hány embert (elsősorban svábot, németet, illetve magyart) lőttek agyon csupán azért, mert megelégelve az itteni állapotokat, külföldön akartak új életet kezdeni.
 
A nagy bilincshiány 

Kiss Margitka néni a ’89-es fordulat előtt a határőrök laktanyájával rézsútosan szemben (a Kossuth-kert sarkán) újságokat árult Nagykárolyban. Állandó vásárlói közé tartoztam. 1989 nyarán egyik alkalommal, miközben aznapi újságjaimat átnyújtotta, az úttesten furcsa társaság haladt el libasorban a közelünkben: elöl és hátul egy-egy golyószórós határőrkatona, köztük hat összekötözött csuklójú fiatal fiú és két fiatal lány. Mi, a magyar országhatár közelségében élők akkoriban máskor is találkoztunk az utcán lefülelt határsértőket kísérő katonákkal, ennek a csoportnak a látványa azonban az ilyenkor megszokottnál is jobban felháborított. 

– Tessék már nézni, ezeket a fiatalokat dróttal kötözték össze, meg egymáshoz is! – mondtam (óvatosságból) fojtott hangon Margitka néninek. Jelentőségteljesen bólogatott:

– Az utóbbi időben gyakran látok ilyesmit. Mostanában már annyi frontieristát fognak el, hogy sokukra nem jut bilincs, ezért aztán dróttal kötözik össze őket…

Akkoriban Nagykároly környékén „frontieristák” gyűjtőnév alatt a köznyelv olyan környékbeli vagy az ország más részeiből a magyar határ közelébe érkezett román állampolgárokat értett, akik megelégelve a sivár hazai valóságot, a jobb, tartalmasabb élet reményében megpróbáltak Magyarországra, illetve onnan tovább szökni, azonban a kíméletlen embervadászatot folytató határőrök elkapták őket.

A Margitka néni által kommentált eset után minden hasonló találkozás alkalmával még tüzetesebben szemügyre vettem a dagadt-véres-csapzott arcuk, tépett-piszkos ruhájuk tanúsága szerint szinte mindig verés után – és egyben valószínűleg újabb verés előtt –, fegyverek közt kísért „frontieristákat”, így a rendszerváltó decemberi eseményekig még nagyon sok összedrótozott csuklójú embert láttam Nagykároly utcáin.
 
Bogyó pokoljárása

Brendli Imrével, közismertebb nevén Bogyóval az 1970-es években együtt fociztunk a megyei labdarúgó bajnokságban szereplő csanálosi csapatban, aztán hosszú ideig nem láttuk egymást. Valamikor a nyolcvanas évek közepén Szatmárnémetiben futottunk össze.

— Hát te? – köszöntem rá vidáman.

— Most szabadultam, egyenesen a börtönből jövök – hangzott a válasz.

Leültünk valahova, és Bogyó mesélni kezdett.

Csanálos közvetlenül a magyar-román országhatár román oldalán található, a helyi legények közül többen olyan titkos ösvényeket is ismertek az országhatáron túl folytatódó, közeli erdőben, amelyeken időnként, egyfajta virtuskodásképpen, az akkoriban rendkívül szigorú őrizet ellenére is átugrottak Magyarországra, meginni néhány üveg, az idehaza kaphatónál lényegesen jobb minőségű sört. Így, amikor elhatározta, hogy Németországba szökik, Bogyó számára a román-magyar határon való átjutás nem okozott fejtörést. Magyarországon többedmagával kocsiba ült – és irány a magyar–osztrák határ. Nem rendelkezett ugyan megfelelő úti okmányokkal, mivel azonban a magyar hatóságok elnézően viselkedtek a romániai menekültekkel, mégis nagy valószínűséggel minden baj nélkül Ausztriába jutott volna. Csakhogy az osztrák határ közvetlen közelében gépkocsijukkal fának ütköztek. Személyi sérülés nem történt, de az intézkedő rendőr által a helyszínre hívott határőr az irataik megtekintése után sajnálkozva elmagyarázta: ő szívesen más irányba nézett volna, amíg átsétálnak Ausztriába, a baleset miatt azonban nem hunyhat szemet, hiszen már hivatalos jegyzőkönyv készült. Ezt követően Bogyó barátom kb. egy hetet magyarországi fogdákban töltött. Amint mesélte, őrei mindenhol barátságosan viselkedtek vele, egy tiszt egész láda finom sörrel lepte meg, és elmondta, mennyire sajnálja, hogy az erre vonatkozó nemzetközi szerződés értelmében muszáj őt visszaadni a románoknak.

– A magyarországi fogdákban olyan jól tartottak, hogy már-már a mennyországban éreztem magam – összegezett Bogyó. Majd így folytatta: – De aztán a magyar határőrök Nagyváradnál visszaadtak a románoknak, és következett a pokol…
Elmondása szerint alig ért vissza Románia területére, máris úgy agyba-főbe verték, hogy eltört a kulcscsontja, ami azonban senkit nem érdekelt. A folytatásban megverték a nagyváradi pikéten, a nagyváradi rendőrségen, a nagyváradi határőrségen, mielőtt vasúton Nagykárolyba küldték, a nagyváradi állomáson. A nagykárolyi határőr-alakulat laktanyájában is igen sok atrocitás érte, egyebek között egy magas rangú tiszt a falba verdeste a fejét, és gyűlölettől eltorzult arccal sziszegte a fülébe: „Trădătorule de ţară!” Miközben Szatmárra szállították, a nagykárolyi vasútállomáson azért kapott verést, mert késett a vonat, és őrei a bántalmazását találták a legszórakoztatóbb elfoglaltságnak. A szatmárnémeti fogdában anélkül tartották három vagy négy hónapig, hogy a hozzátartozói közül bárkit értesítettek volna a holléte felől. Fogolytársai szadista hajlamú, úgynevezett „nehéz fiúk” voltak. Egyetlen alkalommal sem beszélhetett ügyvéddel mielőtt elítélték. A börtönben újabb „nehéz fiúk” társaságában húzott le további három vagy négy hónapot. Orvos egész idő alatt nem látta a törött vállát, csontjait senki nem illesztette helyre mielőtt összeforrtak. Az emiatt a testén keletkezett, szabad szemmel is jól látható dúcot utólag nekem minden későbbi, Németországból történt hazalátogatása alkalmával megmutatta, mondván: az orvosok szerint a dúc eltüntetése érdekében ismét el kellene törni, majd szakszerűen helyre kellene tenni a kulcscsontját, de ezt már nem vállalja.

A történtek során Romániában elszenvedett lelki sérelmektől Bogyó később Németországba kijutva sem tudott megszabadulni. Elmondása szerint hiába változtatott hazát, továbbra is szinte állandó jelleggel a Romániából súlyos teherként magával cipelt félelmeivel küszködött. Hazalátogatásai alkalmával engem minden esetben éjszaka keresett fel, amint mondta, azért, mert „azoknak, akik még mindig ott vannak” egyelőre nem szabad megtudniuk, hogy ő „beszélni fog”. Ha már nem lesz kit féltenie Romániában, magnószalagra is elmond mindent, mégpedig sokkal részletesebben. Akkor majd nevekkel és egyéb időközben általa kinyomozott adatokkal, konkrétumokkal is szolgál – ígérte. Brendli Imre sajnos fiatalon halt meg, anélkül, hogy olyan szabadon „beszélt” volna, ahogy tervezgette. Így is tudjuk azonban, hogy mit műveltek azokkal a politikai menekültekkel, akik a ’89 decemberét megelőző időszakban sikertelenül próbáltak meg külföldre jutni…
 
Szívrohamjárvány a börvelyi rendőrőrsön?

Nemcsak a tisztjeik által felbujtott határőrkatonák kegyetlenkedtek. Egy börvelyi milicista lebukott frontieristákon elkövetett rémtetteiről valóságos horror-történetek keringtek a vidéken.

A közelben lakók közül még a neve elhallgatásának a feltételével is csak egyvalaki bizonyult hajlandónak bővebben beszélni erről a témáról. Ez az illető – akinek annak idején rálátása volt a börvelyi milícia épületére – szemtanúként a következőket mondta.   

– „Valamikor 1988-ban kezdődött és talán ’89 júliusáig tartott az a furcsa állapot, hogy akiket rajtakaptak miközben megpróbáltak átszökni az országhatáron, előbb az itteni milíciára hozták. Bár erről hallgattak, annak alapján, ami ilyenkor következett, nem nehéz kitalálni az okát. Például a vége felé egyik este nyolc vagy kilenc elfogott embert (talán székelyt) hoztak oda, köztük egy fiatal lányt. A milícia épületében a milicisták meg a katonák is verték őket. Tehetetlen dühömben elkiáltottam magam, mire Pataki bácsi, az éjjelőr, figyelmeztetett: Hallgasson, mert ezek magát is agyba-főbe verik! Igaza volt, ökölbe szorított kézzel, szégyenkezve hallgattam. A milícia épületéből nemsokára egymás után több félholtra vert embert is kivonszoltak. Úgy bántak velük, ahogy elhullott állatok tetemeivel sem szokás. Az udvaron lévő kút alá cibálták őket, és vizet engedtek rájuk. Miután magukhoz tértek, újabb adag verést kaptak. Végül olyan állapotban vitték tovább őket a határőrkatonák épületéhez, hogy vonszolni is alig tudták magukat. Pataki bácsi, az éjjeliőr később azt mesélte, hogy a kislányt közülük nem csak verték. Egy katonatiszt, aki a börvelyi blokkban lakott, meg nem a főmilic, hanem a Börvelyben szolgáló beosztottja, levetkőztették és megerőszakolták. Annak a nyolc-kilenc embernek a további sorsáról nem tudok semmit, ahogy a többi itt agyba-főbe vert, megalázott emberéről sem. Pedig 1988-89-ben ritka volt az olyan hét, amikor 2-3 hasonló eset ne történt volna. A forgatókönyv szinte minden esetben az volt, hogy a milícia épületében agyba-főbe verték, majd amikor elvesztették az eszméletüket, vízzel ébreszteni az udvari kúthoz vonszolták, és tovább ütötték őket. A főmilic sokat közülük éjszakára ahhoz az ajtó előtti sárkaparó vashoz kötött, amin a cipőt szokás pucolni. Olyankor időnként kiugrott rugdosni, püfölni szerencsétleneket. Oda még valami rokonát is kikötötte. A börvelyi milícia épülete emeletes, a főmilic a családjával együtt az emeleten lakott. Egy alkalommal, amikor sárkaparóhoz kötött embert vert, a felesége az emeletről kiabálni kezdett. Először tapasztaltunk ilyesmit, ezért eleinte nem értettük a dolgot. Végül kiderült, hogy az illető az asszonynak valami „nyámja” (neam, rokon). De az ördögfajzat főmilicet ez sem érdekelte, folytatta a verést. Olyan esetre is emlékszem, amikor az este kikötött ember reggelre összepiszkolta magát.”

Nevük elhallgatását kérve érdeklődésemre több helybeli megerősítette, hogy „a két M-betűs milicista”, meg a katonák valóban nagy disznóságokat műveltek a frontieristákkal a börvelyi rendőrőrsön, ahonnan gyakran hallottak jajkiáltásokat, meg egyéb hátborzongató hangokat. Azonban, ha az általánosságokon kívül konkrétumok iránt is érdeklődtem, jobbnak látták hallgatni.   

Hivatalos tájékoztatás híján biztosat azóta sem lehet tudni, de azt suttogják, hét fiatal férfi annak ellenére is nagyon gyanús körülmények között hunyt el a börvelyi milícián, hogy az orvosi látleleteikben szívroham meg más hasonló halálokok szerepelnek.

’89 decemberében, a forradalomnak mondott események idején a falu népe lerohanta a börvelyi milíciát. Mivel azonban addigra a közutálatnak örvendett főmilic eltűnt onnan, végül „csak” a bútorokat verték széjjel, égették el az udvaron.

A fáma szerint az is kevésen múlott, hogy a milicistát a községhez tartozó kolonista román falu, Lucăceni néhány polgára közvetlenül a decemberi események után fel nem akasztotta. Igaz, nem azért, amit a frontieristákkal művelt, hanem egyéb viselt dolgai miatt. Ám – ugyancsak a fáma szerint – jól megérdemelt büntetését mégsem kerülhette el az egyenruhás gyilkos. Egyebek között egy székely testvérpár halála is a lelkén szárad, legalább azokért kevéssel a forradalom után bosszút álltak rajta. Miután Szatmárnémetiben halva találták az utcán, csak ímmel-ámmal nyomoztak a tettes(ek) után, mert tudták, hogy nagyon megérdemelte, amit kapott. A szóban forgó börvelyi milicista a rendszerváltás után valóban hamar eltűnt a vidékről. Ennek ellenére az utóbbi történet akár a képzelet szüleménye is lehet. Talán csak az ország másik végébe helyezték, de a tisztességes emberek igazságérzete nem tudta elviselni, hogy a szadista börvelyi gyilkos milicista ép bőrrel megúszhassa mindazt, amit művelt…    
    
Azt is suttogták, hogy a nagykárolyi Milícia és Szekuritáté közös székházának az alagsorába szintén vittek frontieristákat, akiket aztán ott különböző atrocitások értek. Például erőszakkal megetették őket sóval, majd nem adtak nekik vizet, katolikus papot rá akartak kényszeríteni, hogy köpje le a keresztet stb. Hivatalos tájékoztatás azonban persze erről sincs.  
 
Határvédő kolonisták, juhászok

A frontieristák kézre kerítésébe a helyi lakosok egy része is besegített a határőröknek. A nyomra vezetésért 500 lej pénzjutalom járt. Azonban az 1924–25-ben itt létrehozott román kolonista falvak lakói közül egyesek legalább részben azért jelentették, ha „gyanús személyeket” láttak, mert úgy tartották, őket a határt védeni telepítették az övezetbe. A fáma szerint ilyen téren a közvetlenül a határsáv tőszomszédságában található Horea nevű telepes falu lakosai különösen szorgalmasaknak bizonyultak. Az országhatár közelében legeltető juhászok – akik gyakran nem véletlenül kaptak éppen arrafele legeltetési engedélyt– szintén jó kereseti forrásnak tekintették a frontieristák határőrkézre-juttatását. Megesett, hogy a juhász botjával félholtra verte az általa gyanúsnak vélt személyt, akit csak így tudott rávenni a határőrökkel való találkozásra…
 
Szökési módszerek, taktikák

Miközben egyesek jó kereseti forrásnak vagy „hazafias cselekedetnek” tekintették az akkori törvények szerint illegálisan külföldre igyekvők lebuktatását, a határ menti sváb, illetve magyar falvak lakói közül többen ellenkezőleg, az ország más részeiből (a Székelyföldről, Kolozsvár, Temesvár környékéről stb.) érkező, illegálisan külföldre igyekvők kalauzolásával is foglalkoztak. Vagyis – miután úgy ismerték a környéket, mint a tenyerüket – megmutatták, hol lehet aránylag a legkönnyebben Magyarországra jutni. Az 1980-as évek végén a határ menti falvak lakói közül is egyre többen döntöttek az ország illegális elhagyása mellett. Helyismeret birtokában nekik általában nem volt szükségük kalauzra. Az általuk leggyakrabban használt szökési módszer az volt, hogy úgy tettek, mintha valamilyen mezőgazdasági munkát akarnának végezni a határsáv közelében. Egy alkalmas pillanatban aztán egyszerűen átléptek a túloldalra. Ha azt akarták, hogy ne hagyjanak maguk mögött lábnyomokat, vagy lefeküdtek, és áthengeredtek a felszántott, felgereblyélt határsávon, vagy odaterített szőnyegen keltek át. Többen határ közelében dolgozó traktorról, kombájnról leugorva hagyták el az országot. Volt, aki karjára piros színű, „Pază” (őr) feliratú karszalagot kötve, a mezőőrök által használthoz hasonló bottal a kezében sétált át a határon. Egy apa két gyerekével a Daciája csomagtartójában indult szénát gyűjteni, majd a kocsit hátrahagyva mindhárman Magyarországon kötöttek ki. Volt, aki egyedül, biciklivel indult el, és a kétkerekűjét hagyta Romániában. Egy legény, akinek addig nem állt szándékában Magyarországra települni, végül azért szökött át mégis, mert megverte a bál közben vele hatalmaskodó, szemétkedő milicistát. Az ilyesmi akkoriban főbenjáró bűnnek számított, hát még aznap éjszaka átlépte az országhatárt, menyasszonyával együtt. A Kraszna folyó akkoriban gyakran sodort személyi iratokat, jelezve, hogy voltak, akik a vízi úton való emigrálást választották. 

                                                                                                  *

1988. májusában Mezőpetriben újságíróként a helybeli Termelő, Felvásárló és Áruforgalmazó Szövetkezet elnöknőjével beszélgettem. – Hány dolgozót foglalkoztatnak? – tettem fel egyebek között a kérdést. – 45-öt – hangzott a válasz. – Már csak 44-et – helyesbített valaki a szomszédos helyiségből. – Ugyanis (itt egy név következett) tegnap este Bécsből telefonált…

Néhány héttel később már olyan viccet is hallottam Nagykárolyban, amelyhez a mezőpetriek tömeges exodusa szolgáltatta a témát. Íme: Hanzi bácsi Petriben lefekvés előtt gyermekeit népszámlálja: – A Julis itt áll előttem, a Jancsi is megvan, mert a múltkor telefonált Nyugat-Németországból, de hol van a Pista? Ha kiderül, hogy nem a határon próbált átszökni, hanem valamelyik cafka ablaka alatt eszi a fene ilyenkor, hát én letöröm a derekát!

Egy évre rá már a következő volt a „slágervicc” Nagykároly környékén:

– Hogy beszél az okos sváb a buta svábbal?

– Telefonon. Münchenből…

Hány szatmári sváb hagyta el Romániát a közvetlenül az 1989-es rendszerváltást megelőző, illetve követő években? Nem sikerült kiderítenem. Legalább a nagyközönség számára is hozzáférhető kimutatást erről valószínűleg senki nem készített. (Az előbbi mondatban a „hozzáférhető” szón van a hangsúly, hiszen bizonyos intézmények, „szervek” rendelkezhetnek ilyen statisztikával.)
(…)

Mintegy félévvel az 1989. decemberi események után újságíróként néhány Nagykároly környéki sváb faluban megpróbáltam kideríteni a külföldre menekültek számát, és az eredményről cikksorozatot közöltem a megyei lapban. Néhány részlet ezekből a röviddel a rendszerváltó események után publikált írásokból.

MEZŐFÉNY. „1986-ban még nagy szenzációnak számított, amikor egy helybeli házaspár kitelepült az NSZK-ba. 1988-ban aztán elindult a ’lavina’. Kevesebb, mint két év alatt, azaz 1989. december 22-éig összesen 188 fényi lakos távozott külföldre: 74 munkás, 20 mtsz-tag, 29 értelmiségi (illetve irodista, technikus stb.), 55 gyerek, 10 nyugdíjas. A 188-ból 112-en 30 év alattiak. Hol találtak új hazára, új otthonra? 147-en az NSZK-ban, 41-en Magyarországon. Az 1989. decemberi forradalom ismét új helyzetet teremtett Fényen: 1989. december 22-e óta a faluból csak hatan távoztak külföldre, 21-en viszont hazatértek. A falu lakosainak a száma jelenleg valamivel több, mint 2.100. Ugyanakkor a falu 610 háza között alig akad immár olyan, amelynek a lakói azt mondhatnák magukról, hogy nincsenek külföldön élő rokonaik, családtagjaik. Persze a falu, a szülőföld megtartó ereje ennek dacára is diadalmaskodhat. Ehhez azonban most már elengedhetetlenül szükséges, hogy a jövőben a fényieknek végre ne nemzetiségi, illetve egyetemes emberi jogaiktól megfosztottan kelljen élniük. Vajon megadatik végre mindez a fényieknek itt a szülőföldjükön, vagy egy idő után a helyben maradtak is arra kényszerülnek, hogy a lábukkal nyilvánítsanak véleményt a rendszerről és az országról, amelyben élnek?”

(Boros Ernő: A falu megtartó ereje érezteti hatását, de… Szatmári Friss Újság, 1990. július 24.)      

CSANÁLOS. „Az 1990 nyarán 1.780 lelkes községből 1988 márciusától 1989. december 22-éig szám szerint 122 személy távozott külföldre: 40 munkás, 19 földműves, 19 értelmiségi (illetve technikus, egészségügyi középkáder stb.), 4 nyugdíjas, 38 gyerek, 1 egyetemista. A forradalom után 9-en tértek haza közülük: 4 földműves, 4 gyerek, 1 munkás. Azok közül, akik 1989 februárjában még Csanáloson laktak, 73-an az NSZK-ban, 40-en Magyarországon telepedtek le. További 15 személy – egy öttagú és egy kéttagú család, illetve 8 gyermek, akiknek a szülei már korábban kint maradtak – a forradalom-államcsíny óta eltelt időszakban távozott külföldre a faluból. Utóbbiak kitelepülése gyakorlatilag még a Cesuşescu-rendszer ’örökségének’ tekinthető. Ha a forradalom esetleg még évekig várat magára, Csanálos a Szeben környéki szász falvak sorsára jut. Így helyi szinten egyelőre leállt a kivándorlás. Hogy végleg-e, avagy csak átmeneti időre, az a jelek szerint nemcsak, sőt nem elsősorban az ittenieken fog múlni. A fentebbi statisztikai adatokon túl apró jelek is arról árulkodnak, hogy a csanálosiak amolyan várakozó álláspontra helyezkedtek. (…) Menni, vagy maradni? Azok közül, akik Csanáloson 1989 novemberében még ’menni’-vel válaszoltak erre a kérdésre, időközben sokan elbizonytalanodtak, meggondolták magukat. De még nem annyira, hogy határozottan, végérvényesen kimondják a ’maradni’-t.”

(Boros Ernő: Várakozó állásponton. Szatmári Friss Újság, 1990. július 19.) 

MEZŐPETRI. „1986. januárjától 1989. december 22-éig összesen 518 itteni lakos távozott külföldre: 138 munkás, 102 mtsz-tag, 75 értelmiségi (illetve tisztviselő, egészségügyi középkáder stb.), 47 nyugdíjas, 146 gyermek. Miután a község lakosainak a száma jelenleg alig több, mint 1.600, ez az 518 helyi szinten valóságos népvándorlást jelent. Mégpedig olyan népvándorlást, amely a forradalom után megtorpant ugyan, de nem állt le: 1990-ben eddig 17-en távoztak a faluból külföldre, míg a korábban elmentek közül 9-en tértek haza. Arról, hogy hány petri lakosnak van beadva végleges kitelepülési kérvénye, a polgármesteri hivatalban nincs pontos kimutatás. De azt azért tudják az itt dolgozók, hogy a megmaradt lakosok közül nem kevesen sorolhatók ebbe a kategóriába. Szóval sok jel arra mutat, hogy ide túl későn érkezett a forradalom. A Petriben tapasztalhatóhoz hasonló helyzet alakult ki a községhez tartozó, 1990 januárjában 372 lakost számláló Kisdengelegen is. A településről 1986. januárjától 1989. december 22-ig 60-an távoztak külföldre: 21 munkás, 15 mtsz-tag, 1 értelmiségi, 8 nyugdíjas, 15 gyermek. És itt sem elhanyagolható azoknak a száma, akik még a faluban laknak ugyan, de végleges kitelepülési kérvényt adtak be. Jobb belátásra bírhatók-e még a petriek és a kisdengelegiek? Sajnos a jelek szerint erre kevés az esély. Talán, ha a forradalom 2–3 évvel hamarabb jött volna…”

(Boros Ernő: Ahova későn jött a forradalom. Szatmári Friss Újság 1990. július 25.)

KAPLONY. „Ha a nyilvánosság előtt szót sem szabad ejteni olyan jelenségről, amiről egy adott környezetben mindenki tud, és ami az ebben a környezetben élőket élénken foglalkoztatja, biztosra vehető, hogy a szóban forgó jelenséggel kapcsolatban túlzó híresztelések is szárnyra kapnak. Nagykároly környékén 1989 nyarán valóságos kalandregényeket lehetett hallani arról, hogyan szökdösnek át a határon az emberek (azaz menet közben meghonosodott szóhasználattal élve: a ’frontieristák’). Ezek a gyakran mulatságos epizódokkal tarkított históriák rendszerint nem nélkülözték ugyan a valóságalapot, de a fantázia-szülte díszítő elemeket se. A következők viszont valóban az alábbiak szerint estek meg kaplonyiakkal, Kaplony határában.

Aratás ideje lévén, az egyik kombájnos reggel korán két családot (a magáét, valamint a felesége testvéréét, összesen 7 embert) felültetett a masinájára, és a ’szem- és fülszövetkezet’ bedolgozóinak éber tekintete előtt elindult velük a melóba. Miután azonban a búzatábla történetesen éppen az országhatár mellett terült el, a tetthelyre érkezve szépen leállította a kombájnt, és az egész társaság átsétált Magyarországra.

Volt, aki héthónapos terhes feleségével együtt szökött át a határon.

Olyan is volt, aki, miután egyszer átszökött, visszajött a családjáért, hároméves gyerekét a nyakába vette, feleségét kézen fogta, és velük együtt harmadszor is megtette ugyanazt az utat.

Olyan is akadt, aki lőtt sebbel érkezett a túloldalra.

A ’frontieristák’ többsége azonban nem a saját, hanem egy vezetésére vállalkozó személy ügyességében bízva vágott neki a veszélytelennek éppenséggel nem mondható vállalkozásnak. A hivatalosan kitelepültekkel, illetve a turista- vagy kisútlevéllel más országban maradókkal együtt az 1988 márciusában 3.429 lakosú Kaplonyból 9 hónap alatt, egészen pontosan 1989 március vége, illetve 1989. december 22-ike között 171-en távoztak külföldre: 101 munkás, 13 mtsz-tag, 10 értelmiségi (illetve tisztviselő stb.), 2 nyugdíjas, 45 gyermek. 126-an Magyarországon, 37-en az NSZK-ban, 7-en Ausztriában ’kötöttek ki’, egyvalaki Svájcban talált magának új hazát. A forradalom után 9-en tértek haza, további 5 személy időközben települt külföldre a faluból. Miután a forradalom óta eltelt időszakban néggyel többen jöttek vissza, mint ahányan külföldre távoztak, a kivándorlás gyakorlatilag leálltnak mondható. Ez a helyzet azonban korántsem tekinthető véglegesnek. Egy itteni lakos szavaival élve, az emberek most ’várnak és figyelnek’. (…) Mert úgy érzik, még mindig nem lehetnek egészen biztosak abban, vajon legalább ezentúl a szó valódi értelmében idehaza érezhetik-e magukat a szülőföldjükön…”

(Boros Ernő: „Várnak és figyelnek”. Szatmári Friss Újság, 1990. július 28.)

A fentieket tehát megközelítőleg fél évvel a rendszerváltás után, 1990 nyarán szúrópróbaszerűen felkeresett Nagykároly környéki sváb falvakban jegyeztem le. Hat évvel később egy másik Nagykároly környéki, részben elmagyarosodott svábok lakta faluban végeztem hasonló szúrópróbaszerű felmérést.

„MEZŐTEREM község nemzetiség szerinti összetétele 1996-ban a következő volt. Az 1730-as lélekszámú névadó községközpontot 70 százalékban a XVIII. század folyamán gróf Károlyi Sándor által idetelepített svábok utódai, 30 százalékban az 1924–25-ös években Máramarosból, illetve Szatmár megye más részeiből a román kormány által idetelepített román kolonisták utódai lakták. Ugyancsak románok éltek a községhez tartozó két kisebb településen, a valamivel kevesebb mint 500 lelket számláló Vezenden, illetve a kb. 200-as lélekszámú Pórteleken is – utóbbiak elődeinek nagy része szintén az első világháború utáni kolonizálási, betelepítési akció alkalmával került a vidékre, mégpedig a Nyugati-Kárpátokból. A három helységben összesen kb. fele-fele arányban éltek románok, illetve (magyar ajkú) svábok.”

(Boros Ernő: Ki ellenében „védelmez”? Szatmári Friss Újság, 1996. augusztus 22.)    

Mezőteremen nem 1990, hanem 1996 nyarán kérdeztem rá a külföldre menekültek számára. „A bukaresti statisztikák szerint, ha nem is állt le egészen a kivándorlás, mindenesetre Romániából jelenleg sokkal kevesebben települnek külföldre, mint a fordulat előtt – mondom az elöljáróságon Baróthy Levente polgármesternek.

– Lehet, hogy országos szinten ez így van, Teremen azonban más a helyzet – hangzik a válasz. 

Kiderül, hogy a kitelepülteket még mindig nem írták össze. Azonban előkerül néhány vaskos füzet, amelyekben a település 524 házának jelenlegi és korábbi lakosai név szerint szerepelnek, és – miközben a lapokat forgatják – a községháza két helybeli születésű és itt is lakó dolgozója szép sorjában, utcákra lebontva végigjárja a falut képzeletben, megbeszélik, ki is ment el külföldre az utóbbi nyolc-tíz évben, illetve ki van még idehaza. Az eredményt nekem diktálják, én pedig két oszlopba írom a kitelepülteket, aszerint, hogy 1989 decembere előtt, avagy után hagyták-e el végleg Romániát. Az első oszlopba még zömével egyeseket írok, a másikba – a ’89 decembere után külföldre települtekébe – már hármas, négyes, ötös kerül több, de itt a hetes, sőt a kilences sem ritka. Az ok: míg ’89 decembere előtt még többnyire egyesével vették nyakukba a világot a teremiek, a fordulat óta már egész kis, sőt (a nagyszülőket is magába foglaló) nagy családok mennek. A számok összeadása után bejelentem a rendhagyó népszámlálás végeredményét: Mezőteremről 1989 decembere előtt 80-an, ezt követően 257-en települtek külföldre.

– Tényleg ilyen sokan? – sóhajt fel a tősgyökeres teremi hölgy. – Tudtam, hogy nagy szám jön majd ki, de ennyire azért mégse számítottam…

És ha az arányokat is figyelembe vesszük, igaza van, valóban nagyon nagy ez a szám. A 2.413 lakosú Mezőterem községet három település alkotja: a névadó községközpont, valamint Vezend és Pórtelek. A román ajkú népesség által lakott utóbbi kettőből senki sem távozott külföldre, tehát a községből kitelepült 327 személy mindegyike a jelenleg 70 százalékban svábok (sváb-magyarok), 30 százalékban románok által lakott, összesen 1.730-as lélekszámú névadó községközpontot hagyta el. És, bár Németországban nagyon megszigorították a befogadási feltételeket, a kivándorlásnak itt mégis csak a bukaresti statisztikák szerint van vége.

– Most is van nálunk olyan család, amelynek tagjai éppen a napokban hagyják el végleg az országot – mondja a polgármester. – És azt is le merem fogadni, hogy jó néhányuknak szintén megvan már a befogadója, csak egyelőre még hallgatnak, tétováznak, gondolkoznak, mielőtt végleg elszánnák magukat…”

(Boros Ernő: Rendhagyó „népszámlálás” Mezőteremen. Szatmári Friss Újság, 1996. augusztus 15.)

„A mezőteremi tanács összetétele a következő. A 11 tanácsosból 4 a Német Demokrata Fórum, 8 különböző román pártok (3 a kormánypárt, 2 a Liberális Párt ’93, 1 a Demokrata Konvenció, 1 pedig a Román Nemzeti Egységpárt képviselője. Vagyis a teremi tanácsnak egyetlen RMDSZ-es tagja sincs.”

(Boros Ernő: Ki ellenében „védelmez”? Szatmári Friss Újság, 1996. augusztus 22.)    

„Miért nincs Mezőteremen RMDSZ? Erre a kérdésre Kosma Károly helybeli pedagógus a következőket válaszolta: – Teremet kb. 30 százalékban románok, 70 százalékban magyar anyanyelvű, vagy magyarul jobban beszélő svábok lakják. Magyarok is (illetve olyanok, akik inkább magyarnak érzik magukat) vagyunk itt néhányan, de hogy pontosan mennyien, azt nem tudom megmondani. Persze most mindjárt megkérdezi, hogy hát hiszen miért nem számoljuk össze magunkat? Nos, azért, mert ezt itt gyakorlatilag nem lehet. Beke György Boltívek teherbírása című könyvében annak idején sváb-magyarokat és sváb svábokat vélt megkülönböztetni a környékbeli sváb települések lakói között. A probléma az, hogy – legalábbis most és itt Teremen – nem lehet tudni konkrétan, kit sorolhat az ember a sváb-magyarok közé. (…) Az 1989 decemberi eseményeket követő nagy forradalmi nekibuzdulásban itt is megalakítottuk az RMDSZ-t, én lettem az elnök. Akkor harmincan iratkoztak be, de ez csak a számontartott tagok száma, ami a szimpatizánsokat nem foglalta magában. A teremi RMDSZ-szervezet kb. másfél év elteltével, hogy is mondjam csak, talán így: magától megszűnt. Miért? Ebben egészen biztosan nagy szerepe volt például annak, hogy ha valaki Németországba akar menni, amikor a vízumot intézi, a következőkhöz hasonló kérdéseket is feltesznek neki. Svábnak, németnek tartja-e magát, mi az anyanyelve, milyen nyelven beszélnek odahaza a családban stb. Mivel Németország számukra egyfajta Ígéret Földje, az egyébként is rendkívül óvatos sváb ember ilyen körülmények között akármilyen érzelmű is különben, biztos, ami biztos alapon jobbnak látja távol tartani magát az RMDSZ-től. Meg aztán arról sem szabad megfeledkezni ebben az összefüggésben, hogy a Német Demokrata fórum vezetői között nagyon kis számban, szinte elenyésző százalékban ugyan, de akadnak magyarellenesek is, akik azonban legalábbis megpróbálnak hangadókká válni… De tudja mit? A világért se akarok sértődést, ezért inkább maradjunk csak annyiban, hogy ha Teremen is vannak úgynevezett sváb-magyarok, ezek bizony félnek, no nem annyira az abszolút többségben lévő sváb érzelmű, de csöppet sem magyarellenes sváb-svábok szájától, mint inkább egy-két mellveregető nagynémettől, emiatt aztán nem mernek (nem tartják hasznosnak) nyíltan magyarnak lenni – márpedig ez az álláspont nem egyeztethető össze az RMDSZ-tagsággal.”

(Boros Ernő: Miért nincs Mezőteremen RMDSZ? Szatmári Friss Újság, 1996. szeptember 3.)

MEZŐPETRI község számított a „legnémetebbnek” a Nagykároly környéki svábok lakta közigazgatási egységek közül a második világháború után. Ezen az értendő, hogy a községet alkotó két település közül Kisdengelegen az utca nyelve sváb volt, de a névadó községközpontban lakók közül is többen tudtak svábul, mint máshol. (Elsősorban a települést átszelő Nagykároly–Nagyvárad országúttól távolabb eső részeken.) A kisdengelegiek beszéltek ugyan magyarul is, de nem anyanyelvi szinten, sokan kifejezetten rosszul, vagy legalább akcentussal. A település félreeső helyen található, csak Érdengeleg és Mezőpetri felől lehet megközelíteni, mindkét irányból mellékúton, így a kisdengelegiek a világtól elzártan éltek, a környékbeli sváb testvértelepülések polgárainál sokkal ritkábban kerültek kapcsolatba a vidék magyar ajkú lakóival.

A következőket 1999. októberében jegyeztem le Kisdengelegen.

„Fastanz (Bauer) Theresia, 75 éves: Kisdengelegen mindig svábul beszéltünk. Az iskolában a németen kívül 1940 előtt románul, 1940 után magyarul is tanítottak. Amikor én jártam, a németen kívül románul kellett tanulni. Pedig románul egyáltalán nem tudtam, a magyart inkább megértettem volna, mert azt, ha a családban nem is, az utcán beszéltük néha. Azelőtt svábul, németül imádkoztunk a templomban, de a háború végén, mivel a németek azt tették, amit tettek, amikor minket elvittek Oroszországba, az idehaza maradtak áttértek a magyarra, és utána már végleg úgy maradt, a hazatérésünk óta mi is magyarul imádkozunk.”

A következőket Mezőpetriben jegyeztem le, 2003-ban.

„Szatmár megyében néhány éve divat olyan városnapokat, falunapokat tartani, amelyek alkalmával különböző közösségi rendezvényekre kerül sor. (…) A nemrég Mezőpetriben megrendezett falunapok ’forgatókönyve’ nagymértékben különbözött attól, ami más településeken hasonló alkalmakkor történni szokott. Ennek a magyarázata a Mezőpetriben kialakult sajátos helyzetben keresendő. Az 1989-es fordulat előtt és után a Nagykároly környéki falvak közül Mezőpetriből vándoroltak ki a legtöbben. 1986 januárjától 1989 decemberéig összesen 508 itteni lakos távozott végleg külföldre, elsősorban Németországba, aminek következtében a község lakossága mindössze négy év alatt több mint 2.100-ról 1.600-ra apadt. A községhez tartozó Kisdengelegen 1980-ban még 760-an laktak, szinte kivétel nélkül sváb anyanyelvű svábok. Feltehetően ez az oka annak, hogy itt már ekkor megindult a kivándorlás, akárcsak a szászok és a bánáti svábok esetében. 1986 januárja és 1989 decembere között Kisdengelegről 60-an települtek ki Németországba, aminek eredményeként a helyben maradottak száma 432-ről 372-re csökkent. A 2002-es népszámlálás alkalmával (az időközben felszámolt árvaházban ellátott 124 gyerekekkel együtt) Mezőpetriben 1.356, Kisdengelegen 268 lelket írtak össze a számlálóbiztosok. Az 1990 nyarától mostanáig eltelt idő alatt tehát Mezőpetri lakosainak a száma (az árvaházi gyerekeket nem számítva) további 250-nel, Kisdengelegé (ahol pedig ebben az időszakban máshonnan érkezettek is szép számmal letelepedtek) 104-gyel csökkent. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy 2003-ig már a kisdengelegi svábok 70 százaléka hagyta el Romániát. Annyi a lakók nélkül maradt ház a faluban, hogy van, ahol két lakott között öt áll üresen. A lakatlan házak egy részébe a Szatmárnémeti Caritas szervezet az 1990-es években római katolikus csángó családokat telepített. Egy részük nyelvében már teljesen elrománosodott, a gyermekeik számára is a román nyelvű oktatást kérték. Legutóbb a helyi iskola épületébe csak 17 gyerek járt, akik románul tanultak, de ősztől itt megszűnik az oktatás, a kisdengelegi gyerekek Mezőpetribe ingáznak majd, kisbusszal. A községből újabban kitelepültek többsége is Németországban él. A menet közben (részben már Németországban született) gyerekeket is ide számítva jelenleg kb. 1.000, vagyis majdnem annyi Mezőpetri községből származó sváb gyökerű ember él Németországban, mint idehaza. Ez az a körülmény, ami miatt a mezőpetri falunapok nagymértékben különböznek a más települések hasonló rendezvényeitől. Bár (ha nem is annyit, mint máshol) itt is szerveztek kulturális műsorokat, különböző szórakoztató- és sportvetélkedőket (bográcsos főző verseny, labdarúgó mérkőzések, szabadtéri bál, diszkó), ezek inkább csak keretül szolgáltak a lényeghez. Vagyis ahhoz, hogy a Németországban élőkből az esemény alkalmából hazalátogatott mintegy 300 mezőpetri és 200 kisdengelegi újra találkozhasson, illetve különböző vidám közösségi rendezvények résztvevőjeként, sült kolbász, korsó sör mellett kellemes körülmények között elbeszélgethessen az idehaza élőkkel, no meg főleg – a többi odakint élővel. Ugyanis a kitelepültek Németország különböző, egymástól gyakran távol eső településein (München, Mannheim, Weingarten, Ravensburg stb.) laknak, és sokan közülük csak idehaza, mégpedig az évente megrendezésre kerülő falunapok alkalmával látják viszont egymást. Éppen ez az egyik oka annak, hogy a külföldön élő mezőpetriek közül sokan eleve úgy időzítenek, hogy az itteni falunapokra látogassanak haza.”

(Boros Ernő: A Mezőpetri Napok lényege: az újratalálkozás. SZFU, 2003. augusztus 11.)

Az 1990-ben Mezőfényen, Csanáloson és Kaplonyban tapasztaltak tanulsága: 1989 előtt olyan mértékű kitelepülés vette kezdetét, hogy amennyiben a Ceauşescu-rendszer bukása évekkel később következik be, ezek a falvak nagy valószínűséggel a hajdanában szászok, illetve bánáti svábok által lakottak sorsára jutnak. (Értsd: elsvábtalanodnak.) Azt nem tudhatjuk, hogy a mezőfényiek, csanálosiak és kaplonyiak közül mennyien települtek volna Németországba, és mennyien Magyarországra. Ugyanakkor e három település lakosainak a többsége az 1989 decemberi események hatására szeretett volna a szülőföldjén maradni, de csak abban az esetben, ha valóban demokratikus, számukra is kedvező változásokat tapasztalnak, például ha az országban megszűnik a nem-románok etnikai alapon történő hátrányos megkülönböztetése. Mivel ebben hittek is, meg nem is, egyelőre „várakozó álláspontra” helyezkedtek.

Elsősorban annak alapján, hogy erről a településről 1989 után hat év alatt több mint háromszor annyian távoztak külföldre, mint Ceauşescu lepuffantása előtt, az 1996-ban Mezőteremen tapasztaltak tanulsága: a rendszerváltozást követő hazai fejlemények (Marosvásárhely véres márciusa, bányászjárások, a nacionalista állampolitika továbbéltetése stb.) hatására a kezdeti lelkesedés itt (is) hamar alábbhagyott. Egyre kevesebben hittek a gyökeres változásokban, abban, hogy Romániában belátható időn belül normalizálódik a helyzet. Bár a magyar ajkú svábok által lakott falvak többségében az RMDSZ-szervezet menet közben nem szűnt meg, a „magyarérzelműség” eltitkolásának Kosma Károly által Teremre vonatkoztatva felvázolt jelensége máshol is megfigyelhető volt, még ha kevésbé hangsúlyosan is…  
   
Az 1989. decemberi események által teremtett helyzet a mezőpetrieket és a kisdengelegieket is elgondolkoztatta ugyan, azonban innen addigra már olyan sokan települtek ki Németországba, hogy a folyamatot legfeljebb csak a hazai állapotok nagyon gyors és nagyon nagy mértékű feljavulása állíthatta volna le. Ami azonban nem következett be, így aztán például Kisdengeleg után időközben (diákhiány miatt) már Mezőpetriben is megszűnt az iskola…
(…)
 
                                                          Elnémettelenedett Szatmár megyei települések
 
Miközben idehaza egyesek a sorozatosan tapasztalható negatív jelenségek ellenére is a kitelepülési folyamat lelassulásáról beszéltek, a legoptimistábbak pedig egyenesen a folyamat visszafordulásáról, azaz a már kitelepült idősebbek legalább egy részének a hazatelepüléséről álmodoztak, több németek által (is) lakott Szatmár megyei településen egészen más zajlott.   

1990-ben és 1996-ban csak szúrópróbaszerűen, néhány elsősorban magyar ajkú svábok által lakott Szatmár megyei faluban kérdeztem rá a kitelepülés alakulására. 1997 és 2002 között viszont valamennyi olyan Szatmár megyei települést felkerestem, ahonnan 1945 januárjában németeket, illetve német származásúakat deportáltak a hajdani Szovjetunióba. Ez alatt nem csupán a svábok által lakottakat, hanem valamennyi olyan Szatmár megyei települést kell érteni, ahol bármilyen német etnikai csoport tagjai nagyobb számban éltek, ugyanis a deportálást kivitelező szovjet katonák figyelmét egyik ilyen település sem kerülte el. Akkori fő célom a deportálás krónikájának a megírása volt, de a hajdani deportáltak a szovjetunióbeli pokoljárásukon kívül a településükön élőkkel Romániában történtekről is sok mindent elmondtak. A következőkben az akkor lejegyzetteket leginkább csak újabb keletű számadatokkal egészítettem ki.  
 
Hadad, 1999. tavasza

Mészáros Árpád helybeli református lelkész: – Hadadon nem katolikus svábok élnek. Észak-Erdély egyetlen német nyelvű lutheránus egyházközsége található itt. (Pontosabban az, ami ebből még megmaradt.) A helybeli németek azt követően kerültek ide, hogy a XVIII. század közepén, a nagy protestánsüldözések idején (ahelyett, hogy kényszerűségből más hitre tértek volna át) elmenekültek Németország nyugati részéből. Az új hazát kereső németeket Wesselényi Ferenc várúr telepítette le Hadadon, ahol éppen kevéssel azelőtt pestisjárvány pusztított, illetve ritkította meg a lakosságot. A település később a német nyelvű protestantizmus egyik központjának számított.

Sánta (Schatner) Erzsébet: 1920-ban születtem, 1926 és ’33 között jártam iskolába. Akkor külön német iskola működött a faluban, ahol a földrajzot és a történelmet románul tanították, minden más tantárgy oktatása németül folyt. Amikor az iskolát elvégeztem, a faluban még lakott annyi német, mint magyar, és gyerek is annyi volt, hogy az evangélikus templom mellett építettek még egy német iskolát, mégpedig emeleteset, amelynek a földszintjén német óvoda működött. Az az épület most üresen áll. A régi német iskola épületét ma román templomnak használják. Miután a második háború idején több hadadi német férfi beállt az SS-be, 1944. októberében német katonák azzal jöttek a faluba, hogy el kell hagynunk az országot, és Németországba kell mennünk, mert nemsokára idejönnek az oroszok, és akkor itt rossz lesz a németeknek. Vagy 20 család ült szekerekre és ment el, főleg a Nagy utca német soráról, ahol a „tiszta” német családok laktak.

Franz Löscher, a hadadi evangélikus templom gondnoka, akit a helybeliek úgy emlegetnek, hogy „a német harangozó”: – A háború előtt 800 német élt Hadadon. A pusztulásunkat azonban nem a háború okozta, hanem ami utána következett. Előbb a visszavonuló német csapatokkal együtt hagyták el sokan a falut, majd 1945 januárjában az oroszok elhurcolták az idehaza maradtak színe-javát. A hadadi németek közül, akik 1944 októberében mentek el a németekkel, ’45 után néhányan hazajöttek ugyan, de amikor látták, hogy itt mi folyik, megint elmentek, és többé már nem tértek vissza. Ausztriában, Németországban, Kanadában telepedtek le. A ’60-as évek elejére már csak vagy 200-an maradtunk Hadadon. Amikor jött a kollektivizálás, ismét sok német elköltözött innen, egyelőre Aradra, Nagybányára, ki hol kapott jó munkahelyet. Később még tovább mentek, általában Németországba. 1990-ben Hadadon még száznál többen voltunk németek. Aszerint, hogy a pünkösdistákat meg a baptistákat hova soroljuk, azóta leapadtunk 10-re, vagy 28-ra. Immár több hadadi él Schwenningenben, Rastattban, Trossingenben, mint Hadadon. A kitelepültek a földjüket általában nem is igényelték vissza. A házaik időközben tönkrementek. Részben államosítva lettek, aztán olyasmi következett, mint a viccben: „Măi, ţigane, arde satul! – Las’ să ardă, mă mut în altul.” (Hé, cigány, ég a falu! – Hadd égjen, másikba költözök.) A hadadi volt német házakba is olyan emberek költöztek, akik, ahelyett, hogy amikor erre szükség mutatkozott, a karbantartással törődtek volna, inkább úgy spekuláltak, hogy nem baj, ha ez a ház tönkremegy, mert akkor majd másik üresen állóba költöznek. Így aztán mára a volt német házak egy részéből már csak romok maradtak, a többiben romák (cigányok), románok, magyarok laknak.

A 2011-es népszámlálás alkalmával a számlálóbiztosok 3.056 lakost írtak össze, ezek 25,45%-a románnak, 67,37%-a magyarnak, 4,77%-a romának (cigánynak) vallotta magát. (1,7% ismeretlen, 0,68% más etnikumú).
A németországi Hadadi Németek Közösségének olyan idősebb személyek a tagjai, akik Hadadon születtek, gyermekként, fiatalként (esetleg felnőttként is) több évig itt éltek, majd Németországba szöktek/menekültek/települtek, ám továbbra is kötődnek szülőföldjükhöz, bizonyos szempontból változatlanul hadadiaknak tekintik magukat. Ez a szervezet 2018. augusztus 4-én a hadadi evangélikus templom kertjében emlékművet avatott. „Rendeltetéséről” magán az emlékművön négy nyelven (németül, magyarul, románul és angolul) a következő olvasható: „Az 1752. évtől itt élt hadadi német lakosok emlékére.” Értsd: olyan közösségére, amelynek tagjai két és fél évszázadon át itt éltek, időközben azonban (akárcsak Nagyszeben környékéről a szászok) valamennyien elmentek, így mára már csak az emlékük maradt Hadadon…

                                                                                                        *

Szatmár megyének több olyan települése is van, ahol az egykori német közösség tagjai ugyanilyen okból a hadadihoz hasonló szövegű emlékművet állíthatnának.
 
Szinfalu, 1998. november

Tom Josef, 74 éves, Németországból hazalátogató férfi: – Gyermekkoromban, az oroszok bejövetele előtti időkig Szinfaluban mi, svábok, voltunk többen, de a település másik végében már akkor is románok laktak. Egy falu volt ez, mi mégis úgy mondtuk, hogy két falu különíthető el benne: a sváb falu, meg a román falu. A település egyik fertályában volt a sváb falu, a másikban a román falu. Akik a sváb faluban éltek, akkor még nem keveredtek a román faluban élőkkel, és fordítva. Ez majd csak később jött divatba, amikor mi, svábok, már nagyon kevesen lettünk, ami szinte lehetetlenné tette az egymás közötti házasodást. A falu két fertályában persze külön templom és külön iskola is volt. A sváb iskolában elsőtől negyedikig németül tanultunk, román időben ötödikben és hatodikban inkább románul. Szinfaluban ezt a két nyelvet használta a nép, magyarul már akkor is kevesebben tudtak, jelenleg pedig a fiatalabbak pláne nem beszélik ezt a nyelvet. 1944. szeptember vagy október 15–20. körül német katonák jöttek azzal, hogy mindenki fogjon be a szekerébe, és induljunk el nyugat felé.
Kerekes Béla, 69 éves: – Mi öten voltunk testvérek, édesapánkkal, édesanyánkkal együtt heten laktunk a házunkban. Amikor minket is ki akart hajtani, édesapám, Kerekes István, ezt mondta: – Én nem megyek ki a házamból! Így aztán mind a heten idehaza maradtunk. Rajtunk kívül csak Ettinger pap meg 12 vagy 13 család nem ment el.

Tom Josef: – Mindenkinek volt saját lova, tehene, a jószágokat befogtuk a szekerek elé, elöl és hátul német katonák lovagoltak, így haladt a karavánunk. Ausztriában a legtöbben helybeli gazdákhoz kerültünk dolgozni, a lányok iskolába jártak. Ausztriának azt a részét akkor az amerikaiak tartották megszállva.

Kerekes Béla: – Miután a németek nyomában az oroszok is elvonultak, néhány alsóhomoródi sváb család Szinfaluba költözött, mert Homoród a nagy harc közben szinte teljes egészében leégett, így az ottaniaknak nem volt hol lakniuk. Ezáltal valamelyest megint benépesült az októberben elmenekültek távozása után egyébként nyomasztóan üresen maradt falu. De csak nagyon rövid időre, mert az oroszok nemsokára, ’45 januárjában még az ott maradt néhány munkaképes svábot is elvitték málenkij robotra. Miután a deportáltakat is elhurcolták, a lakatlanul maradt házakba román kolonistákat telepítettek. Akik aztán olyan jól érezték itt magukat a máséban, hogy akkor se voltak hajlandóak kimenni, amikor a házak tulajdonosai visszajöttek. Így aztán, miközben a házaikat a kolonisták bitorolták, a hazatért svábok hajléktalanokként éltek. Jobb megoldás híján éjszakánként például a mi csűrünkben is többen aludtak közülük.

Tom Josef: – Az elmenekült szinfalusiak egy része Ausztriában telepedett le, mások Amerikába vagy Németországba mentek tovább, 100–120 család azonban ’46-ban visszajött. Utóbbiak, bár a házaik a háború ellenére is épen maradtak, jó ideig mégis földönfutókként lézengtek idehaza. Nem mondom, a Nagybánya környékéről idetelepített román kolonisták között akadt olyan rendes ember is, aki, amikor látta, hogy annak a háznak, amelybe betelepedett, visszatért a jogos tulajdonosa, azt mondta neki, gyere, ez a te házad, lakjál benne, ha már így alakult, én visszamegyek Nagybányára. De csak kevesen tették ezt meg, a kolonisták többsége kikergette a saját házából a sváb tulajdonost. ’46-ban, miután hazatértünk, ezért szállásoltuk be magunkat mi is a német iskolába, ahol 2–3 más családdal együtt egy tanteremben laktunk. Mi csak körülbelül egy évig éltünk így. Azzal volt szerencsénk, hogy a házunk nagyjavításra szorult, aminek az elvégzéséhez a benne lakó román kolonistának nem fűlött a foga, inkább kiment belőle. Ekkor mi az alkalmat kihasználva hamar beköltöztünk, és ott is maradtunk. A hazatért svábok többsége azonban csak ’53-ban kapta vissza a házát, azért cserébe, ha belépett a kollektívába. Addigra már minden sváb meggyőződött róla, hogy a házát bitorló románt semmilyen más módon nem tudja kitenni a tulajdonából, hát a románokkal ellentétben a svábok mind beléptek a kollektívába, hogy kapják vissza a házukat.

Kerekes Béla: – Volt itt egy nagyon ravasz primăriţa (polgármesternő), az, amikor látta, hogy a románokkal nem tudja megalakítani a kollektívát, kitalálta, hogyan alakíthatja meg a svábokkal. Tudta, hogy a hazatértek nagyon ragaszkodnak a sajátjukhoz, hát megígérte: aki közülük a földjével együtt belép a kollektívbe, visszakapja a házát. Úgy is lett. De azért a végén mégis a kolonisták jártak jobban. Mivel ők románok voltak, nem pedig minden joguktól megfosztott svábok, azokat még a más házából se lehetett csak úgy kitenni. Ezért a fejesek azt találták ki, hogy házhelyet biztosítottak nekik Szinfaluban, aztán mindegyik család számára 18 ezer lejes számlát nyitottak a bankban azzal, hogy ezen a pénzen építsenek maguknak új házat. 18 ezer lej akkoriban egész kis vagyon volt, valóban takaros házat lehetett rajta emelni. A kolonisták el is kezdték az építkezést, de a svábok házából majd csak akkor mentek ki, amikor a banktól kapott pénzen épült másik már beköltözhető állapotba került. A svábok addig is ott húzták meg magukat, ahol tudták. Azt a szinfalui utcát, ahol a kolonisták a bankban számukra elhelyezett pénzen házakat építettek maguknak, ma is úgy nevezik, hogy strada Băncii (Bank utca).

Tom Josef: – 1954–55-ig, mire a banktól kapott pénzen a kolonisták valamennyien másik házat építettek maguknak, a hazatért szinfalui svábok is mind visszakapták a saját házukat. Csakhogy azóta meg szinte mind kitelepültek Németországba, ami miatt a legtöbbjüktől ismét elvették a házát, méghozzá úgy, hogy mostanáig kárpótlást se kaptak érte. Az egyik így megüresedett épületbe még Ceauşescu idején három cigány családot költöztetett a szfát (tanács), a többi sváb házat, akárcsak a negyvenes évek közepén, megint románok foglalták el. Így aztán mostanára Szinfalu hajdani sváb fertálya is román falu lett.

​– Mi, Mutterek, négyen vagyunk, de bennünket már ne számítson az itteniek közé, mert nemsokára követjük a többi kitelepülőt Németországba, akkor Szinfaluban tizenheten maradnak még a mi fajtánkból. Kívülük ma már az egész falut románok és cigányok lakják mondja Johann Mutter harangozó.

A 2011-es népszámlálás alkalmával Szinfaluban a számlálóbiztosok 575 lelket írtak össze, közülük románnak 412-en, magyarnak 9-en, romának (cigánynak) 91-en, németnek 19-en, ukránnak 5-en vallották magukat.
 
Nagymadarász, 1998 augusztus-szeptember

Schön Sándor, 85 éves: – Madarász elsősorban román falunak számít, talán emiatt, amikor 1944-ben ide bejöttek, a román katonák az embereket általában nem bántották. Annál inkább összepocsékolták a jószágokat, főleg a hízókból sokkal többet öltek le, mint amennyire szükségük lehetett.


Kaiser György, 79 éves: – A román hadsereg katonái inkább az állatainkkal viselkedtek rosszul, a helybeli románok azonban nemsokára velünk szemben mutatták ki a foguk fehérjét. Amikor ’44 decemberében az orosz katonák megérkeztek, Chiş Vasile volt a bíró, a jegyzőt valamilyen Orosnak, azt hiszem, Octaviannak hívták. Ők, meg talán még Chiş Dumitru, a nemzetőrök főnöke, írták össze azokat, akiket aztán az oroszok elvittek málenkij robotra. Más románok is tudták, hogy mi készül, de nekünk nem mondták meg. Mivel a lánya román emberhez ment feleségül, Müller Mihályt a románok megmentették az elhurcolástól úgy, hogy Geluba, Vadaspusztára vitték, és ott elbújtatták. Ehhez is tudniuk kellett, mi folyik.

Schön Sándor: – ’45 január 3-án Chiş Ioan, Necşe Ioan, Furde Dumitru, Blaga Traian policok orosz katonákkal járták a házakat. Hozzánk Necşe jött, és engem Kinál Vencivel együtt vitt be az iskolába.

Ruska–Erli (Rotterné) Lili, 73 éves: – Amikor ez az ember január 3-án értem jött, mama ígért Chiş Vasilénak egy tehenet, ha idehaza maradhatok, de Chiş nem ment bele. Csak később tudtuk meg, hogy miért. Sokkal többre pályáztak azok ennél. Hiába volt már idős, mamát is el akarták vitetni az oroszokkal, arra számítva, hogy akkor a házunk nekik marad.

Jeromos (Grammelné) Mária, 76 éves: – Három román ember egy udvarból négyünket vitt be az iskolába: Jeromos Istvánt, Kaiser Mihályt, engem, meg Ilona nővéremet, de őt később hazaengedték, mert viselős volt. Néhány napig, amíg az iskolában maradtunk, madarászi románok őriztek bennünket.

Kaiser György: – Amikor odabent voltunk, Chiş Dumitru, a gárdiánok parancsnoka beszegeztette a madarászi iskola ablakait, hogy a hozzátartozóink ennivalót se adhassanak be nekünk. Szerencsére az orosz tiszt megtudta, és elzavarta onnan. A szüleinktől tudom, hogy miután minket elvittek Oroszországba, idehaza a faluban a románok ezt kiabálták: „Sus românii, jos ungurii, afară cu jidanii!” (Fel a románokkal, le a magyarokkal, ki a zsidókkal!) Ők abban voltak, hogy az odahaza maradt hozzátartozóinkat is utánunk hozzák, és máris azt tervezgették, melyikük kinek a házába fog beköltözni. Közben, biztos, ami biztos alapon, elkezdték mindenükből kifosztani a védtelenül maradt öregeket és gyerekeket. Tőlünk is erőszakkal elvitték az egész búzatermést, és amikor édesanyám, Kaiser (Bicsiné) Rozália, nem akarta hagyni, Blaga Traian úgy elverte, hogy az oldalbordája is betört.

Bálintfi (Kaiserné) Irén (Kaiser György lánya): – A németországiak most a szemünkre vetik, hogy sváb létünkre nem tudunk németül. Hát azért nem tudunk, mert amikor én gyerek voltam, megszólalni se mertünk ezen a nyelven a faluban. Ugyanis az itteni románok, ha sváb szót hallottak tőlünk, mindjárt megfenyegettek: – Mentek ti is a fajtátok után!

A 2002-es népszámlálás alkalmával a településen a számlálóbiztosok 1.076 lelket írtak össze, akik közül románnak 878-an, magyarnak 36-an, cigánynak 123-an, németnek 2-en, svábnak 35-en vallották magukat.
 
Krasznasándorfalu, 1998. augusztus

Galiger (Munkácsiné) Jolán, 74 éves: – Kislány koromban Sándrán szinte mindenki svábul beszélt. [Az itteniek Krasznasándorfalut nagyon gyakran akkor is Sándraként emlegették, ha magyarul beszéltek, mivel a helység neve németül Schandra, románul Şandra]. Nagyapámék Darócról meg Krasznaterebesről kerültek ide, úgyhogy odahaza a családban mi a magyar nyelvet használtuk, rajtunk kívül Függ Márton plébános meg még vagy 3–4 család tartotta magát magyarnak. Az iskolában csak német tagozat működött. Mielőtt a front elérte Sándrát, a németek unszolására a faluban lakó kb. 600 személynek a fele ekhós szekereken elmenekült. Őket Ausztriában elosztották, egyesek ottmaradtak, a többi Németországba vagy Amerikába került. Ezek később legfeljebb csak látogatóba jöttek haza, olyat nem is tudok közülük, aki végleg visszatelepült volna.

Leiss (Hamzáné) Éva, 73 éves: – Valamikor újév táján orosz katonák érkeztek a faluba, bennünket deportálásra kiszemelteket másnap sorba állítottak, és útnak indítottak gyalog, mint amikor a zsidókat vitték el.

Galiger (Munkácsiné) Jolán: – 50-en, 60-an vághattunk neki az Erdőd felé vezető útnak a nagy hóban. Főleg lányok masíroztunk a sorban, mivel a háború idején a falubeli fiúkból sokan SS-katonának álltak, és ezek közül csak kevesen keveredtek haza. A mi elhurcoltatásunk után az ekhós szekereken eltávozottak által félig már azelőtt kiürített faluban pláne nagyon kevesen maradtak, azok is mind gyerekek és öregek. De a lakatlanná vált házak nem sokáig álltak néptelenül. Ezeket felsőboldádi (Stîna) meg alsóboldádi (Bolda) románok foglalták el, és tartották meg maguknak később is, nem tudom milyen jogi alapon, talán valahogy olyanformán, ahogy Ceauşescu idején a Brassó meg Szeben környéki falvakból kitelepülő szászok házaival is történt.

A 2002-es népszámlálás alkalmával Krasznasándorfaluban a számlálóbiztosok 233 lelket írtak össze, amiből románnak 102-en, magyarnak 56-an, romának (cigánynak) 56-an, németnek 3-an, svábnak 9-en, ukránnak 7-en vallották magukat.
 
Batarcs, 1999. áprilisa

Hobler Jakob: – Batarcson, a mostani polgármesteri hivatal épületével féloldalasan szemben kezdődő utcának mindkét oldala, vagyis az országút és az országhatár között húzódó, három kilométer hosszú földsáv volt a németeké. Ezen a részen építették fel házaikat, és alakították ki a határtól kb. egy kilométerre véget érő, egy sor házból álló, két kilométer hosszú úgynevezett német utcát azok, akik valamikor Lengyelországból, Galíciából települtek ide, de nem egy helyről, hanem hat faluból. Az idetelepülés 1909–1910-ben történt. Azelőtt az egész földterület egy Weisz nevű zsidóé volt, aki olcsón adott túl rajta, mert el akart menni innen. A telepesek között volt Hobler Johann, az én nagyapám is, aki a házunkat építette. Apám még Rozlucsban született, orosz földön nőtt fel, ezért jobban tudott szlávul, mint németül. Én itt Batarcson annak idején német iskolába jártam, és ha apámat németül hallottam beszélni, gyakran kijavítottam. Magyarul akkor még egyáltalán nem tudtam, ezt a nyelvet Oroszországban tanultam meg, a többi deportálttól. A batarcsi német utca lakói közül a ’40-es évek elején vagy 25-en beálltak az SS-be. Emiatt, vagy másért, amikor 1944. október 10-én jött két német tiszt, és azt mondták, el kell innen menni, mert közeledik a front, nemsokára ideérkeznek az oroszok, csak két család maradt helyben: a mienk meg Kornics Károly a feleségével, Schmerczel Juliannával. Azonban Kornicsék magyaroknak számítottak, tehát a németek közül tulajdonképpen csak mi maradtunk.

A nagytarnai római katolikus templom Historia Domusából: Batarcsról 270, Tarnáról 134 német ajkú katolikus együtt menekült el. Hátrahagyták házukat, földjüket, állataikat, házuk berendezését, egyszóval mindenüket, amit addig verejtékes munkával teremtettek meg maguknak. Csak annyit vittek el a nagyvilágba, amennyit szekérre tudtak pakolni.

Hobler Jakob: – Azelőtt 58 német család élt Batarcson, 1944 októberében a többi 57 apraja-nagyja felkerekedett, elment innen, és ezek tagjai közül azóta se települt vissza senki. A mienket és a Kornicsékét nem számítva az eltávozottak házai itt maradtak lakatlanul, a földjeik gazdátlanul. 1944. október 10-én mentek el a németek szekerekkel, október 24-én jöttek be az oroszok. 1945. januárjában engem elvittek Oroszországba kényszermunkára. Mire ’47-ben hazajutottam, a batarcsi német utcának szinte minden házában románok laktak. Volt, ahol szemszúrásképpen árvereztek, amiről hivatalos papír készült, máshova egyszerűen csak beköltöztek. 1950-ben megnősültem. Mivel az egész falu tudta rólam, hogy német vagyok, csak hitleriştii-nek (hitleristáknak) mondtak, és afféle páriákként kezeltek bennünket. A szfáttól [néptanácstól] mindig ránk osztották a legtöbb közmunkát, és egyebekben is ott toltak ki velünk, ahol tudtak. A két gyerekünket németül egyáltalán nem mertem tanítani, magyarul tudnak ugyan, de románul a legkönnyebb nekik beszélni. A batarcsi német utca házait és az ezekhez tartozó földeket a jogos tulajdonosok sohasem kapták vissza. Pedig van olyan is, Preizler Maria, aki Szatmárra ment férjhez, román állampolgár, a szülei házát, földjét mégis más bitorolja. A többiek, akik Ausztriában (főleg a Linz mellett lévő Braunbachkirchenben), Németországban, Kanadában, Ausztráliában, Magyarországon, szóval a világ minden táján szétszóródva élnek, nem is kértek vissza semmit. 1998. augusztus 27-én a régiek, vagy ezek leszármazottai közül idejöttek Batarcsra vagy 40-en, akkor azt mondták, minek kérjenek vissza bármit is, ők erre a helyre úgyse jönnek még egyszer lakni, örülnek, hogy megszabadultak innen. Amióta elterjedt a híre, hogy a többi német nem kéri vissza a házát, minket sem kezelnek már páriákként a faluban. Mert azelőtt az volt ezeknek a legfőbb bajuk, hogy attól féltek, meg kell válniuk a potyán szerzett háztól, földtől. Tőlünk folyton ezt kérdezték: – Ce se aude? Vin înapoi? [Mi hírlik? Visszajönnek?] Így, hogy a német utca házait végleg a magukénak tudják, velünk is sokkal barátságosabbak...

A 2002-es népszámlálás alkalmával Batarcson a számlálóbiztosok 2.106 lelket írtak össze, amiből románnak 2.105, magyarnak 1 személy vallotta magát.
 
Barlafalu, 1999. márciusa

Egli (Malicskiné) Mária, 59 éves: – Egy kezemen meg tudom mutatni, hányan élünk még svábok, illetve sváb-magyarok Barlafaluban, merthogy pontosan annyian, ahány ujj van egy kezemen. Én a szüleim révén sváb vagyok, a mostohaanyám meg a férjem azonban magyarok voltak, ezért a magyarokhoz is húzok. A háború után a falubeli svábok közül magyarul legfeljebb csak az idősebbek tudtak. Apámat és mostohaanyámat ’45 januárjában elvitték az oroszok. Bár még nem voltam ötéves, engem egyedül hagytak a házunkban. Valaki arra járó meghallotta a sírásomat, megszánt, és magához vett. Rövid idő alatt három családnál is laktam: Crăciunéknál, Miclăuşéknál meg Contráéknál. Túl kicsi voltam ahhoz, hogy tudjam, hol mi történt velem, de utólag úgy hallottam, új befogadóim két esetben is arra való hivatkozással vittek át magukhoz, hogy az előző családnál vertek, rosszul bántak velem.

Lorenz Egli, 72 éves: – Mivel a mi falunkban ezt a nyelvet kevesen használták, rosszul beszélek magyarul. Egyformán jól beszélek viszont németül meg románul. Amíg mi ’44–’45-ben Németországban voltunk, a faluba bejöttek az oroszok, és az idehaza maradt svábokat (szám szerint tizenkettőt) elvitték Ukrajnába. ’47-ben kerültek haza.

Stefan Eghi, 69 éves: – 1944. október 11-én 52 barlafalui sváb család kelt útra, négy német katona irányításával, kb. 60 szekéren. A katolikusok közül csak azok maradtak odahaza, akik magyarnak tartották magukat. Németországba érve gazdákhoz helyeztek bennünket, dolgozni. Anyámmal és a kisebb testvéreimmel 1945 szeptemberében érkeztünk haza. A házunkban egy helybeli román családot találtunk. A férfi azt még megengedte, hogy éjszakára ott maradjunk, másnap reggel azonban elkergetett bennünket azzal, hogy: Mergeţi la Hitler! [Menjetek Hitlerhez!] Amint utólag megtudtuk, a következő történt: amíg oda voltunk, a falu románok lakta részében tűz ütött ki, 45 ház leégett, erre ezek tulajdonosai beköltöztek az akkor üresen állt sváb házakba. A házfoglalók között voltak rendesebbek, olyanok, akik a visszatérő tulajdonost befogadták, és egy ideig megosztoztak vele a házán. Azonban aki svábnak a házába olyan ember jutott, mint a mienkbe, az hozzánk hasonlóan fedél nélkül maradt. Mi előbb három ugyanilyen helyzetben lévő családdal együtt a plébánián húztuk meg magunkat, majd Egli Jánosékhoz költöztünk. Ők ’44 októberében nem jöttek velünk Németországba, ezért megtarthatták a házukat.

Lorenz Egli: – Amikor visszaérkeztünk Németországból, a házunkban helybeli románok laktak, akik be se engedtek bennünket. A földjeinket és egyéb javainkat sem kaptuk vissza. Idős édesanyámat az egyik jólelkű barlafalui szomszédunk fogadta be, én pedig olyan munkahelyet kerestem magamnak, ahol fedelet is biztosítottak a fejem fölé.

Stefan Eghi: – Addig a szinfalui sváboknak nem volt joguk semmihez, amíg be nem léptek az akkor megalakított ottani kollektívbe. Sabo Florica, a primăriţa [polgármesternő], úgy tette fel a problémát, hogy aki a földjével együtt belép a kollektívbe, visszakapja a házát. Addig a legtöbbjük házában kolonista román lakott, a földjük meg anélkül sem volt az övék, hát persze hogy majdnem minden helybeli sváb belépett a kollektívbe, hiszen így legalább a házukat visszakapták. A kolonistáknak adtak házhelyet, meg 30 ezer lej kedvezményes banki kölcsönt, abból új házat építhettek maguknak. De az ott lakó román még így is egyre halogatta, hogy kiköltözzön a mi házunkból. Pedig közben a sváb házakban lakó helybeli románok építőanyagot is kaptak, hogy a saját, 1945-ben leégett házukat újjáépíthessék. Végül 1956-ban úgy sikerült kitegyük azt az embert a házunkból, hogy a szobák faláról levertük a vakolatot, és így már nem tetszett neki ott lakni.

Lorenz Egli: – Csak akkor költözhettünk vissza a házunkba, amikor az addig benne lakó helybeli román, a szfáttól [néptanácstól] kapott támogatással befejezte a ’45-ös tűzvészkor leégett sajátjának az újjáépítését. De én akkorára már Miszbányára [Nistru] mentem bányában dolgozni. Ott olyan jól kerestem, hogy a megtakarított pénzemen később Barlafaluban szép új házat építhettem. Amikor a ’80-as, ’90-es években majdnem minden barlafalui sváb Németországba távozott, a lányom is kitelepült, én pedig bekerültem az öregházba.

Stefan Eghi: – 1945-ben tavasztól őszig szinte valamennyi barlafalui sváb hazajött Németországból. Dolgoztak, gürcöltek, szép új házat építettek maguknak. Amikor a 80-as években megindult a kitelepülés, az emberek nem szóltak egymásnak, csak utólag hallottuk, hogy na, már ez is Németországban van, meg az is. Mostanára szinte valamennyi barlafalui sváb elment az országból.

Egli (Malicskiné) Mária: – Amióta az eszemet tudom, mi, svábok, akármit is tettünk ebben a faluban, mindenért ezt mondták ránk: Hitlerişti şi bandiţi! [Hitleristák és banditák!] Jelenleg a szemembe nem mondják ugyan, de azért tudom én, hogy a hátam mögött most is csak ez van. Az ötvenes évek óta egymástól állandóan ezt kérdezgették: Hitleriştii ăştia de ce au drepturi ca noi? [Ezeknek a hitleristáknak miért vannak olyan jogaik, mint nekünk?] A szemünkbe meg ilyeneket mondtak: Ce faci? De ce nu te duci în Germania? Du-te! [Mit csinálsz? Miért nem mész Németorszégba? Menj!] Hát részben ezért mentek el a barlafalui svábok. Mert ki lettek utálva innen. Újabban aztán ugyanazok fordítottak a lemezen, és ilyeneket mondanak nekünk, akik még itt maradtunk magnak: De ce s-o dus nemţii, cînd toate drepturile le-au avut? Au avut toate drepturile, dar tot n-au fost mulţumiţi. [Miért mentek el a németek, amikor minden joguk megvolt? Minden joguk megvolt, mégse voltak elégedettek.]

A 2002-es népszámlálás alkalmával Barlafaluban a számlálóbiztosok 902 lelket írtak össze, amiből román 890, roma (cigány) 7, magyar 2, német 2, sváb 1.
 
Krasznaterebes, 1988. június–július

Bálintfi (Jeromosné) Gizella, 73 éves: – 1944 őszén a falunk határában csata volt a németek és a románok között. Mielőtt visszahúzódtak, a németek a román hadsereg sok katonáját megölték a harcok során. Miután ezeket eltemették, a falubeli románok szinte valamennyi magyarok, svábok lakta háznak beverték az ablakát. Közben ezt kiáltozták: Afară cu ungurii, afară cu şovabii! [Ki a magyarokkal, ki a sovábokkal!]

Czier Márton, 70 éves: – Miután az oroszok helybeli románok segítségével bennünket, deportálásra kiszemelteket összegyűjtöttek, 1945. január 3-án elindítottak Oroszországba, kényszermunkára.

Bálintfi (Jeromosné) Gizella: – Alig vittek el bennünket, idehaza néhány román már azon civakodott, kié legyen a házunk, hogyan osszák fel újra maguk között a határt. Ha csak azokon múlik, az idehaza maradottakat már tették is volna kifele az utcára.

Haris Béla, 75 éves: – Alighogy minket, munkaképes fiatalokat elvittek, idehaza elterjedt a hír, hogy nemsokára az öregeket is a fiatalok után viszik, úgyhogy voltak, akik már a házainkat osztogatták egymás közt. A mi házunk például egy Roatiş Vasile nevű vasutasnak lett „repartizálva”, mivel a vasút közelében lakunk.

Historia Domus: 1946. január 27-én este 7 óra után kb. 50–60 román fiú a parókia előtti kerítést kezdte törni, botokkal és késekkel behatoltak a templom melletti házba, majd az ott lévő embereket kihúzva véresre verték, megkéselték. A segítségükre siető albírót, Jakkel Mártont is véresre verték. Megverték, illetve megkéselték Müller Gyulát, Láng Jánost, Rist… Nem tudjuk, mikor melyik házba hatolnak be. Állandó félelemben és rettegésben vagyunk.

Haris Béla: – Az oroszok a mieink közül az erős férfiakat, sőt a munkabíró nőket is elvitték, úgyhogy csak a gyenge idősebbek meg a gyerekek maradtak idehaza, védtelenül. Ezeket zaklatták, üldözték, terrorizálták a terebesi hős hazafiak. Mígnem Löwi Dani meg egy Kruzlics nevű kéményseprő idekerült Erdődről, azok aztán rendet tettek.

„Itt nyugszik Hermann József 1925–   és neje Stibli Teréz 1925–  ”     – a krasznaterebesi római katolikus temetőben akadt meg a szemem ezen a sírfeliraton. Reflexszerűen alaposabban körülvizsgálódtam, és megállapítottam, hogy nagyon sok más síron is hasonló felirat található.

– Úgy veszem észre, itt, Terebesen, divat az, hogy az emberek már életükben a sírkövükre vésetik a nevüket és a születési évüket, hogy ha majd zárul földi pályájuk, csupán az elhalálozásuk évszámával legyen munkája a sírkövesnek – mondtam a kíséretemben lévő Lutz Mártonnak.

– Többnyire a célszerűség diktálja ezt a megoldást – bólogatott az egyháztanácsi tag. – Nem kizárólag, de leginkább olyan esetekben járnak el így, amikor már csak az idős szülők vagy szülő van idehaza, a gyerekek vagy a gyerek kitelepült Németországba, ahonnan nehezebb sírköves után nézni, mint annak, aki itt él. A magukra maradt öregek mindent, amit lehet, elintéznek előre, hogy ne kelljen még ezen is törjék a fejüket a fiatalok ott, a távolban.

Az 1992-es népszámlálás alkalmával Krasznaterebes 607 lakosából 288-an románnak, 49-en magyarnak, 67+83-an németnek, 120-an romának (cigánynak) mondták magukat.

A 2002-es népszámlálás alkalmával a településen a számlálóbiztosok 637 lelket írtak össze, amiből románnak 287-en, magyarnak 87-en, romának (cigánynak) 226-an, németnek 15-en, svábnak 21-en vallották magukat.
 
Szelestyehuta, 1998. október-november

Bruzak (Ceteraşné) Maria, 74 éves: – Románul beszéljünk, mert nekem úgy a legkönnyebb. Fiatal koromban az öregektől még németül tanultunk beszélni, meg imádkozni, de az iskolában itt, Szelestyehután csak románul oktattak. Hét osztályt jártam. Legszívesebben német tagozatra iratkoztam volna, de olyan nálunk nem működött, még amiatt is nyomban ránk förmedtek, ha a szünetben németül szóltunk egymáshoz. „Vorbiţi numai româneşte!” [Csak románul beszéljetek!] – hallottuk ilyenkor. Amikor megalakult a Volksbund, persze, hogy beiratkoztunk. A Volksbund aztán a bátyáimmal, Bruzak Karllal, Bruzak Jozeffel meg másokkal együtt engem is elküldött a Bácskába, hogy ott váljunk fogadott gyerekké, és dolgozzunk. Én egy étteremben dolgoztam, közel 3 évig. De amikor ’44-ben odaért a front, és elkezdődtek a bombázások, félelmemben hazajöttem. Én hazajöttem a front elől, mások meg elmenekültek innen, ugyancsak a front elől. Én is biztosan jobban jártam volna, ha nem haza, hanem oda veszem az irányt, de ki lát a jövőbe? Októberben, amikor a front elérte Szelestyehutát, minket elvittek máshova, olyan falvakba, ahol nem készítettek elő fegyveres ellenállást, tehát harcokra se kellett számítani. Mire hazajutottunk, Szelestyehutát már nemcsak elfoglalták, de ki is fosztották az oroszok. Nem tudom, szabad már arról beszélni, amit azok műveltek itt?

Polzer (Saboné) Iolanda, 74 éves: – 1945. január 3-án begyűjtöttek bennünket az iskolába. Az intézkedés a helybeli osztrák leszármazottakat érintette. Akkoriban még sokkal többen éltünk itt osztrák leszármazottak, de csak 28-at választottak ki közülünk. Ukrajnába vittek, kényszermunkára. A Dnyeproderzsinszk melletti 1415-ös lágerből ’46 végén szabadultam. De nem hazahoztak bennünket, hanem Németország oroszok által megszállt övezetében, a Magdeburg közelében lévő Stassfurtban helyeztek el, barakkokban. A szökések miatti megszakításokat nem számítva, két évig maradtunk ott. (…) 1948-ban Spahn (Suciuné) Mariával együtt próbáltuk meg újra a szökést. Augusztus 3-án indultunk el, és vonattal, gyalog, ahogy éppen haladni tudtunk, október 28-ára végre tényleg hazajutottunk. Hát ilyen ez a világ: akkor azért törtük magunkat, hogy Németországból Romániába jussunk, most meg fordított a helyzet, az emberek Romániából minden áron Németországba akarnak jutni...

A 2002-es népszámlálás alkalmával Szelestyehután a számlálóbiztosok 1.403 lelket írtak össze, amiből románnak 1.107-en, magyarnak 64-en, romának (cigánynak) 200-an, németnek 31-en vallották magukat.
 
Alsóhomoród, 1998. november

Főtisztelendő Fuhrmann Wendelin nyugalmazott római katolikus plébános, a Szatmár megyei Német Demokrata Fórum tiszteletbeli elnöke, a falu szülötte, 88 éves: – Az 1941-es magyar népszámlálás alkalmával Alsóhomoródon 1.016 lelket írtak össze, amiből 4 zsidó, 1 magyar és 1 román család tagjainak a kivételével mindenki svábnak vallotta magát, de az utcán mindenki svábul beszélt.

Beloni (Boros) Elizabeth, 79 éves: – Mielőtt 1944 őszén a front elérte, mi, svábok szépen felépítettük ezt a falut, öröm volt ránézni az itteni házakra, portákra, nem úgy, mint most...

Fuhrmann Wendelin: – Amikor 1945. január 8-án hazaérkeztem Alsóhomoródra, az egész falura sötétség borult, mindenfelől büdösség és füstszag érződött, a kutyák nagyon ugattak, vonítottak. Az alsóhomoródiak mind elmentek innen, a legtöbben Németországba, de 8–10 család Szinfaluban volt. Amint utólag megtudtam, a következő történt. Október 15-én egy német katona érkezett a faluba, és felszólította az embereket, hogy meneküljenek el. Ennek a felszólításnak a hatására a falu lakosságának kb. a fele kerekedett fel, és indult el nyugatnak. Ezek az elsőkként útra kelt menekültek előbb Ausztriába jutottak, majd a csoport tagjai a háború után Németországba mentek tovább, és szinte kivétel nélkül valamennyien ott is maradtak. Azonban október 15. után a falu lakosságának a másik fele sem sokáig maradt Alsóhomoródon. 20-án német katonák érkeztek a helyszínre, és csupán annyit mondva, hogy „mindenki menjen, ahova tud”, teljesen kiüríttették a települést. Az akkor útra keltek szintén két csoportra szakadtak. Az első csoport tagjai kijutottak Türingiába, ahonnan az oroszok, miután megszállták az övezetet, hazaküldték őket. A másik csoport tagjai, akik utolsókként, csak kényszer hatására kerekedtek fel, az orosz előrenyomulás miatt végül Szatmár környékénél nem jutottak tovább, Romániában rekedtek. Ez utóbbiak közül találtam én 8–10 családot Szinfaluban, 1945. január 10-én. Korábban Alsóhomoród hadszíntér volt, a tüzérségi lövedékek sok házat felgyújtottak, leromboltak. Nagy volt a pusztulás a faluban, de az nem mind a harcok idején következett be. A front elvonulása után is történt gyújtogatás, fosztogatás. Az én nagymamámmal például a következő esett meg: miután a hátráló németek nyomában az oroszok is továbbálltak, a nagyszüleim, akik addig a környéken húzták meg magukat, visszaköltöztek az akkor még ép házukba. Nem sokkal ezután, amikor a nagyapám éppen nem volt odahaza, román emberek hatoltak be a lakásba, a beteg, ágyban fekvő nagymamámat dunyhástól kitették az udvarra, majd a házat előbb kifosztották, végül odabentről felgyújtották. Az eleje le is égett, csak a hátulsó konyha meg az istálló maradt épen.
Részben az oroszok és a németek közötti harcok, részben a román emberek szándékos gyújtogatásai eredményeként, januárban, amikor a Nagybánya és Máramarossziget vidékéről ideirányított román kolonistáknak osztogatni kezdték a házhelyeket, Alsóhomoródon mindössze néhány ház volt lakható állapotban, a többi mind romokban hevert. A kolonisták tavasszal a romokból nyert építőanyag felhasználásával építettek maguknak új házakat. Alsóhomoródot ettől kezdve románok vették birtokukba, akik csak néhány svábot engedtek vissza a faluba. A Németországba menekült testvéremnek, Fuhrmann (Szeg) Mariának az aránylag épen maradt gyönyörű szép házába engem be se engedtek.

Beloni (Boros) Elizabeth: – Miután Türingiában az amerikaiakat oroszok váltották fel, ezek elrendelték, hogy mindenki menjen vissza oda, ahonnan érkezett. Én ’45 augusztusában jutottam haza, akkor tudtam meg, hogy a falu házainak a többségével együtt a mienk is leégett. Rövidesen kiderült, hogy még a házhelyünkön se maradhatunk. Azt mondták ránk, hitleristák vagyunk, és olyan törvényt hoztak, amellyel mindenünkből kisemmiztek. Én mások példáját követve nemsokára Béltekre mentem dolgozni, ahol szállást, harmadában málét, kenyeret, tejet kaptam, így eléldegéltem valahogy.

Fuhrmann Wendelin: – Nyáron, amikor az orosz megszállási övezetbe került alsóhomoródiak hazajöttek, nemcsak ezek rokonait, de magukat a tulajdonosokat is kizavarták a sajátjukból. Ebből szabályos verekedés alakult ki a tulajdonukat visszakövetelő svábok meg a kolonisták között, ami azzal végződött, hogy a betolakodók maradtak, a svábok Bélteken, Erdődön, Szokondon, Sándorfaluban találtak menedéket.

Beloni (Boros) Elizabeth: – 1960-ban, amikor ezt ismét lehetővé tették, a környéken cselédeskedő többi alsóhomoródival együtt visszatértem én is a szülőfalunkba, ahol újra szép nagy házakat építettünk. Hogy az azóta eltelt idő alatt én az öregházba kerüljek, a többiek Németországba menjenek, és az akkor felépített házainkat is elvegyék tőlünk. Úgy látszik, velünk, svábokkal itt mindig ugyanaz történik: dolgozunk, építünk, hogy aztán mások különböző ürügyekkel kisemmizzenek bennünket, és beülhessenek a készbe...

A 2002-es népszámlálás alkalmával a településen a számlálóbiztosok 366 lelket írtak össze, amiből románnak 312-en, magyarnak 27-en, németnek 13-an, svábnak 14-en vallották magukat.
 
Nagyszokond, 1997. július – 1998. október

Gáll Ferenc, Németország, 76 éves: – A negyvenes évek elején írnok voltam a nagyszokondi községházán. Akkoriban ebben a faluban odahaza a családban a lakosok 70 százaléka svábul, 20–25 százaléka magyarul beszélt. Az utcán a magyar és a sváb nyelvet kb. egyforma gyakorisággal használtuk. Élt a településen 6–7 román család is, azok magyarul tudtak jobban. Tudomásom szerint ’44 október elején, mielőtt a front elérte volna a falut, Szokondról 14 család menekült el ekhós szekereken, ezek azonban később visszajöttek. A deportálástól én megszabadultam, a bátyám, Gáll Mihály nem.

Pefefferkorn (Keizerné) Erzsébet: – Azok közül, akik ’44 őszén stráfot meg lovakat kaptak, hogy Németországba mehessenek, ’45-ben sokan visszajöttek, mert ahova irányították őket, onnan mindenkit hazaküldtek. Csakhogy Szokondon a házaikba addigra a környező falvakból érkezett románok költöztek, akiket a hatóságok nem köteleztek arra, hogy menjenek ki, és engedjék vissza a tulajdonost. A mi rokonaink közül Schaffner János járt így, amikor visszaérkezett: miközben a házában továbbra is románok tanyáztak, ő kénytelen volt elszegődni dolgozni egy olyan bélteki emberhez, aki a faluban lakott, de a határban is állt egy kis háza, amelyet átengedhetett neki. Később aztán ez a rokonom visszaköltözhetett mégis a saját házába.

Berner (Kukiné) Erzsébet: – Szokondot a svábok építették fel, akkor, amikor még csak néhány román lakott a faluban. Azóta Szokond román település lett, már csak néhányan maradtunk itt svábok, most aztán gyakran ezt kell hallanunk: Menjetek Németországba, ott a helyetek! Szóval a falu felépítve, most hát Németországba küldenek...

A 2002-es népszámlálás alkalmával a településen a számlálóbiztosok 458 lelket írtak össze, amiből románnak 341-en, magyarnak 85-en, németnek 17-en, svábnak 13-an vallották magukat.
 
                                                                                            *

A XII. századtól kezdve Erdélybe érkezett, és a XX. század végéig itt is maradt szászokról köztudott, hogy gyakorlatilag „eltűntek” az általuk Nagyszeben, Brassó stb. környékén épített településekről. Aránylag sokan hallottak arról is, hogy a bánáti svábok lakta településeken szintén csak nagyon kevés német maradt. Arról azonban már sokkal kevesebben tudnak, hogy hasonló „elnémettelenedési” folyamat például Hadad, Szinfalu, Nagymadarász, Krasznasándorfalu, Szelestyehuta, Baracs, Alsóhomoród, Barlafalu, Krasznaterebes, Nagyszokond Szatmár megyei településeken is lejátszódott. A fentebbiekből legalább részben a „hogyan?” és a „miért?” kérdésekre is kikövetkeztethető a válasz. 
 
 
 


A hadadi emlékmű, amelyet 2018-ban abból az alkalomból emeltek, hogy a több mint két és fél évszázaddal korábban idetelepült németeknek már írmagja se maradt a településen.