Boros Ernő
FÖLDVÁR

        
Dokumentumriport-sorozat egy tabutémáról   
 
— Részlet a szerző „Hogy a magyar pusztuljon” 1944 vége – 1945 eleje: Szatmár megyeiek a (barca)földvári haláltáborban című, rövidesen megjelenő könyvéből. —  
 
Arról, hogy az 1944-es szovjet-román észak-erdélyi előretörés kísérőjelenségeként hazajutott volt magyar katonákat és más férfiakat milyen körülmények között gyűjtötték össze és irányították az 1940 és 1944 között is román adminisztráció alatt állt Dél-Erdély területén működött barcaföldvári lágerbe, és sorsuk további alakulásáról Romániában az 1989-es rendszerváltás előtt beszélni is legfeljebb csak egymás közt mertek az érintettek. Írni, publikálni meg pláne szigorúan tilos volt a témáról.

A tilalmat Bukarestben rendelték el, betartatását a hírhedt román titkosszolgálat, a Szekuritáté is feladatául kapta. Miért tabusították a témát? Ez az intézkedés ugyanazt a célt szolgálta, amit a román holokauszt és más román szempontból dicstelen, szégyellni való történések esetében: a kikényszerített hallgatással hosszú távon a történtek feledésbe merülését, a kollektív emlékezetből, a történelemből való minél teljesebb kitörlését, kicenzúrázását akarták elérni. Ami az 1944 és 1989 között eltelt négy és fél évtized alatt részben be is következett. A rendszerváltásig a túlélők többsége, valamint a kortárs hozzátartozók jelentős része meghalt.

Az életben maradt tanúk számát, hollétét pedig egyéb információforrások hiányában csak az érintett településeken lefolytatott „nyomozással” lehetett kideríteni. Előzetes elképzelésem szerint a szigorú tiltás ellenére esetlegesen fennmaradt hiteles dokumentumokat is elsősorban itt kellett keresni. Ez volt a helyzet, amikor több mint hat évvel az 1989-es romániai rendszerváltó események után (1997-ben) a Szatmár megyei magyar napilap munkatársaként elindultam felkutatni a fellelhető dokumentumokat, megszólaltatni a még életben lévő tanúkat, név szerint összeírni azokat, akik legalább megfordultak a földvári lágerben.

A következők (kevés helyesbítéssel-módosítással) abban a dokumentumriport-sorozatban láttak nyomdafestéket, amelyet 1997–98-ban a Szatmári Friss Újság hasábjain közöltem.   
 
 
Csűrösök

(A Földvárra küldésre kiszemelt Nagykároly környéki férfiakat útnak indításuk előtt három vagy talán négy csanálosi csűrben tartották fogva, ezért a vidéken később csűrösök gyűjtőnéven emlegették őket.)       



Csanálos község (Csanálos és Mezőfény) 

Nem a háború hozta a nagyobb pusztulást, hanem az utána következő béke…

Majdnem minden Nagykároly környéki helységben állítottak emléktáblát, emlékművet a háborúk áldozatainak. A vidék sok településén álltam megrendültem a második világháború ottani halottainak állított emléktábla, emlékmű előtt, de olyan nagy döbbenetet egyik ilyen alkalommal sem éreztem, mint a csanálosi temetőben, az itt található emlékmű falába vésett betűk tanulmányozása közben. Ezek a betűk ugyanis egyebek között arról tájékoztatnak, hogy 1942–43-ban a fronton összesen 4 csanálosi esett el, míg 1944 és 1948 között immár nem a harcmezőn, hanem különböző fogolytáborokban, huszonkétszer több, szám szerint 89 idevalósi távozott az élők sorából. Ráadásul később a falubeliekkel beszélgetve megtudtam, hogy a temetőbeli emlékmű falán feltüntetett lista nem is teljes. Csak azoknak a neveit tartalmazza, akiknek a hozzátartozói egy bizonyos összeggel hozzájárultak az emlékműállítás költségeihez − ami különböző okok miatt több esetben elmaradt. A fogolytáborokban valójában száznál is jóval több csanálosi halt meg, hiszen a statisztika szerint csupán az 1945 januárjában „jóvátételi munkára” elhurcolt 291 itteni deportált közül 72 alussza örök álmát a hajdani Szovjetunió területén. Ez utóbbi adat egyébként önmagában is megdöbbentő, hiszen 26,1 százalékos elhalálozási arányt jelent. Ennyi fiatal, illetve középkorú csanálosi szűk öt esztendő alatt hunyt el Oroszországban kényszermunkásként.

Miután sokáig (ez is) tilos volt, eljött az ideje komolyan megvizsgálni, vajon mi az oka annak, amire éppen Csanálos esete kínálja a legszembeötlőbb példát. Vagyis annak, hogy Szatmár megye svábok és magyarok lakta falvaira nem a háború hozott nagyobb pusztulást, hanem az utána következő béke. Illetve az a szovjet–román csapatok bevonulását követő időszak, amikor tájainkon, majd máshol is mindenfele hallgattak a fegyverek…?!
 
Egyszerre több csapás zúdult a falura, nehéz szelektálniEgyetlen olyan településen sem bizonyult könnyűnek rekonstruálni a több mint fél évszázada történteket, ahol időközben a földvári láger túlélői is valamennyien elhunytak. Csanáloson azonban nem csupán az nehezítette ezt a vállalkozást, hogy 1997-ben a haláltábort megjárt helyiek egyike sem volt már az élők sorában. Annak idején egyszerre több csapás zúdult a településre, ezért az elérhető hozzátartozók memóriájában nagymértékben keveredtek az események.

A legtöbben nem tudták biztosan, ki esett fogságba a fronton katonaként, ki távozott katonai előképzésre besorolt leventeként, kit hurcoltak el több évi kényszermunkára a Szovjetunióba sváb etnikuma miatt, kit irányítottak Földvárra stb. Mivel akkoriban minden itteninek megvolt a maga külön gondja-baja, Csanáloson az életben levő kortársak többsége is legfeljebb két-három olyan személyt tudott megnevezni, aki saját hozzátartozójával együtt került Földvárra. Emellett esetenként azt sem volt éppenséggel könnyű tisztázni, hogy a kérdéseimre válaszoló személy az öt kortárs – Tempfli Sándor, három Tempfli József, három Ludescher István stb. – közül adott esetben melyikre gondol… Mindezek miatt végül az elkészített interjúk során felmerült nevek viselői közül Reszler Antalról, Vinkler Józsefről, Leitner Józsefről, Májer Józsefről, Májer Istvánról, Czumbel Vendelről, Tempfli Józsefről és másokról nem is sikerült biztosat megtudnom.
 
„Láger Csanáloson?”

Ludeser Viktor volt helybeli honvéd naplójából: „Bevonulásom kezdete 1944. VIII. 30. (…) Hallottuk a híreket és kezdtek szökni. (…) 19-én nyolcan elhagytuk a csapatot és hazaindultunk. (…) Hétfőn, X. hó 30-án estére értem haza Csanálosra. Alig tartózkodtam idehaza pár napig, már betettek szolgálatba búzát hordani a faluból a malomba a hadsereg részére, és az ökröknél kellett lenni még éjjel is. Ez öt napig tartott.”

Bejegyzés a csanálosi római katolikus templom Historia Domusában: „1944. október 25. A községbe román és orosz katonaság vonult be.”

Czumbil Ferenc, 73 éves helyi lakos: „Csanálosra a románok Nagykároly felől, az oroszok Kálmánd felől vonultak be. A fő utcán lakók a románokat látták bevonulni, mi, a Kálmánd utcán lakók, az oroszokat. Mivel akkor Vállaj felé sem létezett országhatár, és fő közlekedési útvonal vezetett át a falun, egy hónapig nagy volt a zűrzavar.”

Ludeser Viktor naplójából: „November 11-ére virradóra a csendőrségre hívattak. Az őrsről még akkor elszöktem, mert éjjel nem volt hivatal. Amikor reggel újra felmentem, már ott volt a sok ember jelentkezni. Mikor mindenki megvolt, jött két szuronyos katona, és elvitt a gyűjtőtáborba, ami itt volt Csanáloson. A Melauez udvaron vártuk, hogy mi lesz velünk. A szombati nap eltelt, és minket nem engedtek haza éjszakára. Betereltek az istállóba, ahol összezsúfolva álltunk egymás mellett. Vártuk, hogy hazaengednek éjszakára, mert azelőtt két napig 16 csanálosi volt már bezárva, és azok éjszakára hazamentek.

De miután mi is megjelentünk ott vagy negyvenen, már sokkal többen voltunk csanálosiak, és nem engedtek haza. Jött az éjszaka, le kellett volna feküdni, de olyan sokan voltunk, hogy nem lehetett. Másnap elvitték a sok embert, és csanálosiak csak 16-an maradtunk. Ez 1944. XI. hó 12-én, vasárnap volt. (Ekkor indították el Csanálosról az első Földvárra szánt csoportot? – B.E.) Estére már kizavartak mindenkit a csűrbe, az ól üresen maradt. Én kaptam magam, és elszöktem haza aludni, reggel újra visszamentem szökve. Hétfőn este már nem sikerült hazamenjek, ott kellett aludni a csűrben. Másnap vártuk, hogy hátha hazaengednek, de nem engedtek.

Fogalmunk sem volt, mi lesz velünk. Kedden (14-én – B.E.) estére megint sikerült hazalógni. Szerdán reggel visszatértem, és elkérezkedtem az őrtől disznót ölni. Azzal a feltétellel engedett el, ha délben visszamegyek, de én csak csütörtökön (16-án – B. E.) reggel mentem. Nem lett belőle baj, mert jó csomagot vittem az őrnek. Csütörtök délelőtt ismét elszöktem, és többé már nem is mentem vissza. A pénteki névsorolvasáskor hiányoztam. Másnap, szombaton, Józsi bátyámhoz mentem disznót ölni, amíg ott voltam, odahaza kerestek. Szombat éjjel Józsinál aludtam, közben ismét kerestek odahaza.

Másnap, vasárnap egy kosárral és egy kapával elindultam Fény felé azzal, hogy ott húzom meg magam, de találkoztam egy másik szökevénnyel, Láng Tónival. Hívott, tartsak vele. Répát húztak ki a sógornőjével, ott is maradtam. Estére bejöttem a faluba, de nem haza mentem. Jakubkáéknál aludtam az ólban vasárnap, hétfőn, kedden és szerdán is (19-én, 20-án, 21-én és 22-én – B. E.). Közben ismét kerestek odahaza, szerdán egy katona Jakubkáéknál is kérdezősködött rólam. Csütörtökön (23-án – B.E.) a csanálosi gyűjtőből mindenkit elvittek Zilahra, utána könnyebb lett. Pénteken már haza mertem menni szétnézni. Szombat este otthon háltam, vasárnap meg már Tónival együtt jártam a faluban, és nyugodtan tartózkodtam odahaza.” (Eszerint a csanálosi gyűjtőtáborból az utolsó Földvárra szánt emberszállítmányt 1944. november 23-án indíthatták útnak – B. E.)

Schwegler István, 1945 januárjában civilként oroszországi kényszermunkára vitt helyi lakos naplójából: „1944 őszén csanálosiakat is hurcoltak el a földvári haláltáborba, azzal az ürüggyel, hogy mint odahaza tartózkodó civil férfiak, partizánokká válhatnak. Az akkor elhurcoltak közül a következők többé soha nem kerültek haza: Ludescher István, Binder János, Buchmüller István, Éder Márton, Erni Mihály, Krasznai József, Leitner András, Linzenbold Alajos, Ludescher Alajos, Plank Sándor, Straub Ferenc, Straub József, Vadai Ferenc.”

Historia Domus: (1945 elején, tehát néhány héttel az esemény után kelt bejegyzés – B.E.) „A román hadvezetőség az elvonult magyar hadsereg idehaza maradt, civilbe öltözött katonáit összefogatta, és mint hadifoglyokat elvitette. 35 csanálosi emberről van szó, akik közül 1945. február 26-án ott meghalt Boleman József (Szenglisz gazda).”

Schwegler István naplójából: „Évtizedekkel később egyszer valahol Nagyváradon túl véletlenül két asszony beszélgetésének lettem fültanúja a vonaton. − A te férjed melyik lágerben volt? − kérdezte az egyik. − A csanálosiban! − vágta rá a másik. Tényleg volt láger Csanáloson? Az ugyan nem, de... A faluban a front elvonulása után is maradtak orosz és román katonák. A helybeli férfiak közül sokan még a fronton voltak, sokan azonban lemaradtak az alakulatuktól és hazaszöktek. Utóbbiakat nemcsak a mi falunkból, de az egész környékről nemsokára összeszedték, és a csanálosi Károlyi utcában, a Meláháneszez és Mellauez csűrökbe zárták. A csűröket román fegyveres katonák őrizték, akik a helybelieket se engedték kiszökni. A környék ide gyűjtött férfiait néhány nap múlva elvitték, mint később kiderült, a hírhedt földvári lágerbe, ahonnan csak kevesen kerültek haza közülük.”
 
„Míg az ablakot nem verik éjszaka, nincs rossz világ”

Lucz Ilona, 85 éves helyi lakos (Lucz Mihály özvegye): „Haragszok, ha mostanában valaki azt mondja, rossz világ van. Nyugalomban élünk, ennivalóban sem szenvedünk hiányt, hát akkor miért rossz a mostani világ? Én azt mondom, míg az ablakot nem verik éjszaka, nincs rossz világ. Rossz világ akkor volt, amikor 1944-ben bejöttek Csanálosra a románok meg az oroszok. Ha berúgtak, az orosz katonák is verték az ablakot éjszaka, nők, vagy ahogy ők mondták, bárizsnyák után, de a románok még nagyobb disznóságokat műveltek Csanáloson.

Például Reszler Istvánnak le akarták fogni a feleségét, az persze védte volna, erre agyonlőtték. P.A.-t 9 román katona erőszakolta meg úgy, hogy közben kicibálták a haját is, az apósát egész idő alatt puskával tartották sakkban. Mi nők, asszonyok bújtunk előlük, mindegyikőnk igyekezett valamilyen jobb érzésű tiszt vagy katona közelében menedéket keresni. Amelyik házba ilyen tisztet szállásoltak be, ott többen is meghúzódtunk, egymás mellett aludtunk a padlón. A többi ház üresen maradt, azokban szabadon garázdálkodtak a katonák. El is vittek mindenhonnan mindent, ami mozdítható volt. Strohschneiderséknél, Szolomájer Jánoséknál a pincében kiverték a hordók alját, térdig gázoltak a borban. Kilenc disznó röfögött az ólban, lelőtték sorban mindet, és ellakomázták dorbézolás közben. Olyan is volt, amikor a fosztogató román meg orosz katonák összevesztek a koncon, és egymást ütötték agyon. Úgy öt hétig tartott ez az állapot. A falu határában akkoriban a Kőrös erdő alatt is táboroztak rövid ideig román katonák, de nem azok garázdálkodtak, hanem a házakba beszállásolt rendfenntartók.”
 
A nőket a katonák hajkurászták, a férfiakat a csendőrök szedték összeSchultész Mária, 87 éves helyi lakos (Schwarczkopf Ernő rokona): „A román meg az orosz katonák vegyesen sanyargattak bennünket. A nők padlásra, ahova tudtak, oda bújtak előlük. Reszler Istvánt, aki a feleségét védte volna, a románok lőtték meg, de K.B.-t is a románok erőszakolták meg úgy, hogy közben a fél szemére megvakították. Nálunk egy román meg egy orosz volt elszállásolva, azokat etette, itatta folyton a férjem. Úgy elpusztítottak mindent, hogy a két apró gyermekünknek már nem jutott kenyér. Mikor berúgott, az orosz nekem akart esni, a románnal volt szerencsém, az valahogy lebeszélte.”

Ifj. Varga Mihály (Varga Mihály fia): „Tizenhárom éves voltam, én vittem ki Reszler Istvánt két lóval a temetőbe, miután a román katonák meglőtték. Az oroszok között volt olyan is, aki mielőtt ételhez nyúlt volna, keresztet vetett, de olyan is, aki ha bement valahova, köszönés helyett a plafonba lőtt néhányat, vagy leakasztotta a bádog bilit a kerítésről, abból itta a bort.”

Lucz Ilona: „Miközben minket, nőket a katonák hajkurásztak, a férfiakat meg a csendőrök szedték össze. A Mellauez csűrbe zárták be őket. A férjemen, Lucz Mihályon kívül a csanálosiak közül onnan került aztán ki Földvárra Varga Mihály, két Czier Ferenc, Bartha Márton, Boleman József, Jakab György, Czinzel István, Fleischer János, Véber Antal. Mielőtt elvitték őket gyalog Földvárra, az uram járt tarisznyáért idehaza, akkor mondták is neki, hogy szökjön meg Magyarország felé, de ő visszament a csűrbe.”

Ifj. Varga Mihály: „A román meg az orosz katonáktól se a felnőtt nők, se a felnőtt férfiak nem voltak biztonságban az utcán, így hát három hétig, amíg itt tartották őket bezárva, gyermekként én hordtam az ételt apámnak a Mellauez csűrbe. Az indulásuk előtti utolsó estén hazaengedték megborotválkozni. Akkor azzal búcsúzott tőlünk, hogy nemsokára viszontlátjuk egymást, hiszen csak Zilahra mennek, ahol livrétet (katonakönyvet – B. E.) kapnak. Mivel apám nagyon nem egyezett vele, emlékszem, Csanálosra meg Fényre ugyanaz a Pele nevű csendőr őrmester jött vissza, aki az első román világban is itt teljesített szolgálatot.”

Erni Judit (Erni Mihály felesége): „Én csak annyit tudok, hogy a férjemet, miután 1944 októberében katonaként lemaradt az alakulatától, és hazajött Csanálosra, innen vitték el mint civil partizánt, két testvérével, Erni Józseffel és Erni Lőrinccel, meg még Jakab Györggyel és Czier Ferenccel együtt.”

Roóz Zoltán (Roóz Alajos fia): „Én kilencéves fiúcska voltam, apámékat a Mellauez csűrben tartották fogva, anyám, mint nő, nem mert kimenni az utcára, engem küldött: − Eredj fiam, figyeld, hogy vajon apád benne lesz-e a sorban? Benne volt bizony, elvitték őt is a többivel együtt, akkor és ott láttam utoljára. De nem Földváron halt meg, ő azok közé tartozik, akiket onnan továbbvittek. Még az elején, de már Oroszországban hunyt el. Társai közül Tempfli Sándor és Tempfli Ferenc már őelőtte Focşani-ban, útközben elhunytak.”

Czinzel Anna (Láng Sándor testvére): „A fivérem, miután hazajött, sokat emlegette Földvárt, bár őt onnan továbbvitték Oroszországba, ahol mint mesterembernek, szabónak, jól ment a sora. Azt tudom még, hogy Ludescher Istvánnal, Róoz Alajossal, meg Erni Mihállyal együtt vitték el.”

Tempfli István (Tempfli Sándor fia): „Két vagy három csűrben tartották fogva apámékat, ezek közül a Mellauez-csűr volt a legnagyobb. De a Langharis-csűrben is voltak foglyok. És talán a Capellanez-csűrben is. Amíg ott őrizték őket, én vittem neki ennivalót. Egészen biztosan volt még Földváron Schwegler Mihály is, mert nekünk ő hozta a hírt, hogy az apám meghalt. Én Tempfli Ferencet és Tivadar Györgyöt tudom még, hogy ott voltak.”

Seibli Júlia (Seibli Károly Lánya): „Apámat huszonhárom évesen hurcolták el a Mellauez csűrből. Úgy mondták, hogy Linzembold Mihállyal meg Tempfli Sándorral együtt út közben halt meg, állítólag egy Focşani melletti kis faluban temették el őket.”

Fógelsperger Ferencné (Boleman József lánya): „Azok közül, akiket én tudok, hogy Földváron voltak, apám ott halt meg, Tempfli Sándor Focşani-ban, Czier Ferenc és Polácsek Imre jöttek haza élve.”

Resz Margit (Ludescher István testvére): „A fivérem Schwarczkopf Ernővel volt együtt, az mesélte, miután hazajött, hogy István, mielőtt meghalt, félrebeszélt, egyre csak azt hajtogatta, jön a csomag, fiúk, adok belőle nektek is…”
 
Az árvaság, mint esély a túlélésre

Varga Mihály: „Az én apám százhúsz kilós, nagyon erős ember volt. Anyám kétszer járt nála Földváron. 1944 karácsonyán egyedül ment, akkorára a nagy, erős ember egészen leapadt és legyengült. Másodjára 1945 februárjában Czier Rozáliával, Czier Ferenc feleségével együtt vitt neki csomagot az anyám, de akkorra már meghalt vérhasban, úgy mondták, azért, mert az előző csomagbeli zsíros dolgokból többet evett a kelleténél.”

Lucz Ilona: „Többször is küldtem csomagot Földvárra a férjemnek Varga Erzsébettel meg Czier Rozáliával, de zsíros ételt nem tettem bele, csak laskát, teát, cukrot. Akkor is hallottam már, meg amikor a férjem hazajött, ő is mondogatta mindig, hogy Varga mellette feküdt, egyszer csak szóltak neki, hogy te Lucz, meghalt a Varga. Hát az egészen biztosan azért ment el olyan hirtelen, mert előtte jól beevett szalonnából.”

Schultész Mária: „Schwarczkopf Ernőt szülők híján én ápoltam, mikor hazajött, akkor mesélte, hogy őt nem hazulról vitték Földvárra, hanem útközben fogták el, és terelték be a sorba. Idehaza nem volt sem apja, sem anyja, ezért tarisznyát végig egyszer sem kapott, ő akkor szenvedett a legjobban az éhségtől, amikor a többiek nagy ritkán ették a jó hazait. De végül ezzel, vagyis éppen a nagy árvaságával lett szerencséje, mert a társai közül többen is úgy haltak meg, hogy nagy éhségükben képtelenek voltak türtőztetni magunkat, túl sokat ettek a hazulról kapott csomagból. Ő egész idő alatt úgy éhezett, mint egy kivert kutya, de életben maradt. Más kérdés, hogy mikor Focşani-ból valamilyen csodával határos módon hazakerült, úgy nézett ki, mint egy csontváz, vagy inkább, mint egy mozgó hulla. Nemcsak a bordái között lehetett átlátni, de − mivel fejtífuszos volt − a haja is kihullott.”

Pálinkakúra

Lucz Ilona: „Az én férjem különben kövér, derék ember volt, de Földváron úgy leapadt, hogy kisfiúnak tűnt. Harminchárom évesen görbebottal érkezett haza, mikor felhúzta az ingét, és végigsimított a hasán, csak úgy záporozott a tetű körülötte. Végig sírtam, miközben fürdettem. Nagyszombat este jött meg, azt mondta, fogadalmat tett, hogy mindenképpen elmegy a templomba, és erről másnap reggel nem is lehetett lebeszélni. Dülöngélve haladt az úton, mint a részeg, azt hittem, összeesik, és ott hal meg. Utólag úgy mondta, Földváron egy német orvos mentette meg az életét, akivel néhány szót tudott váltani németül. Már jöttek volna ki a tífusz tünetei a hasán, amikor ez az orvos lenyeletett vele valamilyen tablettát, és azután is többször adott neki egy-egy korty pálinkát, ami fertőtlenítette a gyomrát. Ezenkívül, ha Földvár került szóba, mindig ugyanazt a két dolgot emlegette még: hogy ott milyen sok sírt ásott, meg hogy milyen rettenetesen, elviselhetetlenül sokat éheztek.

Azelőtt fizetség ellenében sem lett volna hajlandó spenótot enni, azt mondta azért, mert úgy néz ki, mint a tehénlepény. Földvár után viszont majdnem minden nap azt készíttetett velem, úgy magyarázta, azért, mert sok vitamin van benne, és könnyű, egészséges étel, márpedig őneki aztán igazán volt alkalma meggyőződni arról, hogy ilyet kell ennie annak, aki élni akar.”
 
Belefulladt a pöcegödörbe

Fischer István, Kaplony (volt földvári fogoly): „A csanálosiak közül Czier Ferencre emlékszem (ő fiatalabb, még leventekorú lehetett), meg a három Erni fiúra, mert azokkal egy burdéban feküdtünk. Azt hiszem, József mesélte közülük, hogy szekérrel ment leánykérőbe olyan házhoz, ahol két leánytestvér lakott, és ő végül nem azt vitte el feleségnek, akiért ment, hanem a nővérét. Egy másik csanálosi, azt hiszem Bartha nevű, az ürülékbe fulladt bele. Utoljára akkor látták, amikor sötétben, betegen kimászott négykézláb a burdéból. Semmi mással nem lehetett magyarázni az eltűnését, csak azzal, hogy beleszédült a pöcegödörbe, ahonnan olyan állapotban, amilyenben mi ott voltunk, nem lehetett ereje segítség nélkül kimászni.”

Egeli (Toma) Franciska, Csanáloserdő: „Csanáloserdőről két férfit vittek el Földvárra. Az egyik nagyon szép ember és nős volt, Jánosnak hívták. Én úgy tudom, mind a ketten ott haltak meg.”

Historia Domus: (1945 tavaszán, a Földvárról hazakerültek megérkezése után kelt bejegyzés – B.E.) „1944-ben november hónap folyamán elvittek 51 olyan embert, akik a magyar hadseregben szolgáltak, és a csapatok átvonulásakor idehaza maradtakat. Ezeket több hadifogolytáborban helyezték el. Földváron, Brassó mellett voltak 15-en, akikből ott meghalt három, Boleman József (Sengliz), Bartha Márton pásztor és Varga Mihály pásztor. 12-en néhány hónap múlva hazakerültek. A többi 36-ról egyelőre nem tudjuk, hol vannak.
(1997. november – 2000. március)
 

Pele csendőrőrmester, a mezőfényiek megmentője?

Innen elhurcoltak iránt érdeklődve, Mezőfényen Preg Jánostól és Gnandt Jánostól megtudtam, hogy bár itt is gyűjtöttek össze embereket, ebből a faluból végül senki sem került el Földvárra, mert a Pele nevű román csendőr őrmester szándékosan addig húzta-halasztotta az útnak indításukat, míg az végleg elmaradt.

(Amint a Kismajtényról szóló részből kiderül, Meninger János személyében egy mezőfényi – igaz, nem szülőfalujából, hanem Kismajtényból – mégiscsak elkerült Földvárra.)

Brém Gyula: „Miután a németek elmentek, előbb a románok vonultak be a faluba, utánuk az oroszok. Én 17 éves voltam, és azért tartózkodtam idehaza, mert leventének csak a legalább egy évvel idősebbeket vittek. Akkor mi, fényiek a csanálosi sfathoz (néptanácshoz – B. E.) tartoztunk. A csanálosi román csendőr őrmester – valamilyen Pelének, talán Ioannak hívták –, nagyon jóba volt Fényen a német pártiakkal. Ezért ide jött szólni, hogy az emberek ne menjenek át Csanálosra a csűrbe. Oda azoknak kellett volna menni, akik a háborúból visszamaradtak. Vagyis azoknak a katonáknak, akik elmaradtak a csapatuktól. A fényi lemaradt katonák hallgattak Pelére, és elbújtak, így a földvári lágertől megszabadultak. Csakhogy ennek nem sokáig örülhettek, mert néhány hét múlva velünk együtt Ukrajnába deportálták őket is.”

Heinrich István: „Én magyar időben, ’43-ban és ’44-ben postás voltam Fényen. ’44-ben a háború legvégén, szeptember 30-án kellett bevonuljak. Három fényi társammal együtt nemsokára megszöktem a seregtől. Hazajöttünk, de két nap múlva bevonultak a faluba az oroszok vagy a románok. Azért nem tudom pontosan, mert én a színben lévő szalma alá bújtam, nehogy felakasszanak, vagy agyonlőjenek mint szökevényt. Arra már nem emlékszem, hogy ennek mi volt az előzménye, arra azonban igen, hogy valamikor novemberben Fényről haton vagy heten a csanálosi szőlőkig mentünk. Ott egy fényit előreküldtünk Csanálosra a rokonaihoz, megtudni, mi a helyzet. Akkor már azok, akiket később elvittek Földvárra, be voltak gyűjtve a csűrbe. A csanálosi csendőr őrmester, Pele nevezetű, nagyon jóba volt a fényi bíróval, Góznerrel. Elárulta neki, mi készül, az pedig megmondta a bérmafiának, Ludescher Pálnak. Mikor megtudtuk, hogy Ludescher nem megy, mi se mentünk tovább, visszafordultunk. Három napig egy ház ólpadlásán húztuk meg magunkat. Csak akkor bújtunk elő, amikor hallottuk, hogy tiszta a levegő, Csanálosról már elvitték a csűrösöket. Így történt, hogy Fényről senkit nem vittek el Földvárra.”
(1997. október – 2000. július)
 



Mezőpetri község                                       
(Mezőpetri)
 
A bevonuló román csapatokkal együtt visszajöttek a háború előtti román közigazgatás egyes emberei is

Merli Rudolf Mezőpetri története című könyvéből: „Mezőpetriből 62 SS-legény is harcolt a keleti fronton. 1944 októberében az oroszok elől menekülve 63 család, 217 személy indult el Nyugat felé. Többnyire olyanok, akiknek hozzátartozói között SS-katona is volt, és emiatt féltek a várható következményektől.”

Emili Julianna (Retek), 76 éves helybeli lakos: „1944. október végén román katonák vonultak be Petribe. Összeszedtek mindent, amit találtak. Beszélték, hogy nemcsak katonák jártak így rekvirálni, hanem katonaruhába öltözött környékbeli civilek is.”

Osvald Mátyás, 86 éves helybeli lakos: „Ami kártétel történt Petriben, azt nem a német, az orosz vagy a román hadsereg katonái okozták. A román bevonulás után a környékbeli román falvakból, elsősorban Vezendről és Pórtelekről jöttek át rabolni, főleg olyan férfiak, akik azelőtt itt Petriben különböző gazdáknak dolgoztak, pontosan tudták, kinél mi van, hol mit lehet fogni. Ezek között volt, aki tetőtől talpig román katonaruhába öltözött, de olyan is akadt, aki a katonaköpeny alatt civil nadrágot viselt.”

Merli Rudolf, Mezőpetri története:

„A bevonuló román csapatokkal együtt visszajöttek a háború előtti román közigazgatás egyes emberei is. Megjött az 1940 augusztusában eltávozott román csendőr, és beköltözött Fastus István házába (aki német katonaként szolgált, ezért családja elmenekült Nyugat felé.) Alig vonult el a front, Mannherz-Mogyorós János helyett Józili Vonház József lett a falu bírája, aki kidoboltatta az első intézkedést: hivatalos papírok átvétele céljából jelentkezzenek a községházán mindazok a férfiak, akik a visszavonuló magyar sereg katonái voltak, de alakulatuktól lemaradtak, megszöktek, vagy el lettek bocsátva. Az ilyen férfiakat Csanáloson egy csűrbe gyűjtötték össze a környékről, ezért a nép később csűrösökként emlegette őket.”
 

Semmilyen oldalból nem minősülhettem katonaszökevénynek, mégis elvittek a csanálosi csűrbe

Osvald Mátyás: „Apám annak idején pénzzel elintézte, úgyhogy én a románoknál egyáltalán nem voltam katona, de a magyaroknál is leszerelt bakaként szerepeltem már, tehát semmilyen oldalból nem minősülhettem katonaszökevénynek. Mégis elvittek a többi petrivel együtt a csanálosi csűrbe. Közülünk Gózner Lőrincnek a sógora Csanáloson lakott. Góznert, Vadai Lajost meg engem kiengedtek hozzájuk éjszakára. Persze azzal a feltétellel hagyhattuk el a csűrt, ha reggel visszamegyünk. Mi azonban reggel szökni akartunk. Csakhogy Haller János, aki valami elöljáróféle volt akkor Petriben, csendőrökkel jött értünk, és visszavitetett a csűrbe. Onnan a többi Földvárra indítottal együtt Tasnádon át mi is Zilahra jutottunk. Zilahon előbb úgy volt, hogy a börtönben helyeznek el bennünket, de nem mindenkinek jutott hely, ezért néhányunkat a laktanyába irányítottak. Ezzel szerencsénk lett, mert Vonház István éppen abban a laktanyában volt katona, ismerte a járást, tudott egy zugot, ahol két deszka elmozdítása után az utcára juthattunk. Négyen szöktünk meg így: Ritzmann Antal, Gózner Lőrinc, Vadai Lajos meg én. Igaz, hárman csak időt nyertünk ezáltal, hiszen '44 novemberében megmenekültünk ugyan a földvári haláltáborba jutástól, de két hónappal később, 45 januárjában Ritzmannt, Góznert meg engem eldeportáltak Oroszországba.”

Zsurzs (Szabóné) Anna, 71 éves helyi lakos: „Én 1944 októberében töltöttem be a 15. életévemet, ezért 1945-ben eredetileg nem szerepeltem az oroszországi deportálásra kijelöltek listáján. 1944 novemberében apámat, Zsurzs Györgyöt elvitték Földvárra. Nem tudom, miért, hogyan, de éppen akkoriban, 1945 január elején keveredett vissza onnan, amikor idehaza a deportálás folyt. (Román származása miatt valószínűleg hazaengedték – B. E.) Nagyon tetves, gyenge és beteg volt. Mi akkor nem a faluban laktunk, hanem a Diószegi-tanyán. Apánk azonban Földvárról nem egyenesen oda jött, hanem Rimili jegyző házába. Én a Diószegi-tanyáról elindultam őt meglátogatni. Petribe érve orosz katonákkal találkoztam, akik az iskolába vittek, ahova a volt Szovjetunióba deportálandókat gyűjtötték. Így kerültem ki én is Ukrajnába.”

 
Földváron a betegeket hagyták

Vieser Irén, nyugdíjas tanítónő, helyi lakos: „Kilencéves kislány koromban édesapám, Ritli Imre, aki az első román világban román katona volt, kapott egy papírt, hogy menjen Nagyváradra mozgósításra. Onnan nemsokára hazaengedték eltávozásra. Mikor ismét elment hazulról, nekünk azt mondta, visszamegy Váradra. De a falu Cuc nevű csendőr őrmestere egy-két nap múlva jött keresni, hogy hol van. Nemsokára a kálmándi nagyanyám hozta a hírt, hogy Petriből öten, Renn Béla, Pfeiffer Mihály, Karádi János, az apám, meg még valaki, akinek a nevét nem tudom, Kálmánd alatt átszöktek Magyarországra. Apámat magyar katonaként láttam viszont a második bécsi döntés után. Kivitték a frontra, a sztálingrádi csatában is részt vett, de a visszavonuláskor hazaszökött. Vagy két hónapig a falu határában, főleg a tanyaházakban bujkált. Miután bejöttek a románok, Vonház Józsi bácsi, Józili, a községi bíró, meg ugyanaz a Cuc nevű csendőr őrmester, aki '40 előtt is itt volt, elkezdtek járogatni hozzánk azzal, hogy apám jelentkezzen, mert katonaszökevénynek van nyilvánítva. Eleinte csak ennyit mondtak, később Cuc azzal fenyegetőzött, hogy ha apám nem jön elő, az egész családunkat kiirtják. Erre apám jelentkezett a csendőrőrsön. 1944. november 14-én 28 társával együtt átkísérték Csanálosra, onnan Földvárra. Apám segítségével már régebben összeírtam a Petriből Földvárra jutottakat. A 29 férfi közül 19-en a haláltáborban maradtak.

Név szerint a következőkről van szó: Müller János, Földi Béla, Kirner Mátyás, Gádoros Alajos, Telepi Ferenc, Haller István, Tempfli János, Emili János, Pfeiffer István, Barth József, Kaltenbacher Sándor, Kinczel Béla, Kuncz Alajos, Fézer Mihály, Brém Mihály, Mórent Vendel, Griezháber János, Barth András és Vonház Antal. Apámat meg még kilenc férfit, Heringer (Hársfalvi) Istvánt, Pfeiffer Istvánt, Veibel Ferencet, Mózer Antalt, Emili Istvánt, Osvald Jánost, Horn Józsefet, Donucz Ferencet, Manhercz Sándort továbbvitték, előbb Focşani-ba, majd onnan Oroszországba. Utólag apám úgy mondta, Földváron a betegeket hagyták, Oroszországba az egészségeseket vitték.
A Földváron maradt petriek közül négyen, Tempfli János, Emili János, Barth József és Grizháber János ott haltak meg.”

 
A németekkel jobban bántak, mint a magyarokkal

Müller János, 74 éves helyi lakos: „Magyar katonaként éppen eltávozáson voltam, amikor Petribe bejöttek a románok. Az alakulatom továbbment Székesfehérvárra, én meg idehaza ragadtam. A faluban dobolták, hogy aki lemaradt az alakulatától, jelentkezzen a csendőrségen, ott majd papírt kapunk, amivel igazolni tudjuk, hogy miért vagyunk idehaza, és nem kerülünk bajba. A csendőrségen azt mondták, vegyünk magunkhoz egy-két napi élelmet, mert a dovádát (igazolást – B. E.) Csanáloson kapjuk. Most meg a Sfathoz (Néptanácshoz – B. E.) kellett menni, ahol sok csendőr várt ránk, körülvettek bennünket, úgy kísértek Csanálosra.

Ott azt mondták, ismét továbbmegyünk, de ne szökjön senki, mert Zilahon kapjuk a papírt. Tasnádig ezt még csak hittük, de utána a sorakozónál mindig hallottuk, hogy ennyien meg ennyien szöktek meg. Zilahon a tömlöcbe zártak bennünket. Mielőtt elindultunk hazulról, apám tanácsára vadonatúj csizmát húztam, azt Zilahon elvették tőlem. Egy pár rossz női csizmát adtak helyette, az persze kicsi volt a lábamra. Ecseteljem, hogyan jutottam én abban el Gyulafehérvárig gyalog? Ennivalót egész úton nem adtak a román csendőrök. Csak azt ettük, amit az érkezésünk hírére kisereglett emberek közibünk dobáltak. Tordán, ahogy beértünk a városba, kinyitották az üzleteket, dobálták közénk a kenyereket. Kapkodtuk, ahogy tudtuk, aki ügyesebb volt, annak több jutott.

Nagyenyeden a jólelkű magyar asszonyok kenyeret, szalonnát, dézsaszámra levest hoztak nekünk. A román katonák a levegőbe lőttek, de ők, szegények, csak nem mentek el, nem hagytak bennünket. Akkor a katonák több asszonyra rálőttek közülük, kettő meg is halt.

November 10-én indultunk hazulról, december elsején érkeztünk Földvárra. Már Csanáloson is kérdezték, hogy ki milyen nemzetiségű. Akkor a petriek közül tizenketten svábnak vallották magukat. Mikor megérkeztünk Földvárra, az első az volt, hogy a magyarok, a svábok, a románok és így tovább álljanak külön. Akkorára már mindenki félt svábnak mondani magát. A petriek is valamennyien a magyar szekcióba álltak. Erre a román katonák karóval, fütykössel, puskatussal vertek bennünket, hogy álljon ki az a tizenkettő, aki Csanáloson még sváb volt.

Én magyar katonaként szolgáltam, hát Csanáloson magyarnak mondtam magam, de a piros arcom miatt az egyik román katona rám üvöltött: Tu eşti neamţ! (Te német vagy! – B. E.) A fejemre meg a hátamra is nagyot vágott. Beugrottam előle a sváb szekcióba, hogy ne üssön tovább. Nemsokára kiderült, hogy jól tettem, mert az őreink mivelünk jobban bántak, mint a magyarokkal. Különösen egy nagyváradi törzsőrmester pártolt bennünket, még azt is el akarta intézni, hogy hamarabb hazamehessünk. De hiába volt nekünk, sváboknak, németként nyilvánítottaknak könnyebb sorunk, hiába vettek előre mindenhol, olyan volt az a tábor, hogy ha hazulról nem kapunk tarisznyát, mégis ott temettek volna el mindnyájunkat.”
 

A magyar „szekciót” küldték tovább Oroszországba

Földi Béla, 82 éves helyi lakos: „Én bakaként az első román világban a román hadseregben szolgáltam, a magyar katonaságnál csak átképzésen voltam, kétszer. 1944 őszén Petriben kidobolták, hogy minden volt magyar katona, meg akit a magyarok átképzésre hívtak, menjen háromnapi élelemmel Csanálosra. Ott román csendőrök vettek körül, és betereltek egy csűrbe.

Akkor már tudtuk, hogy itt baj lesz. Fegyveres kísérettel elgyalogoltattak bennünket Gyulafehérvárig. Útközben, aki a sorból egy kicsit kijjebb lépett, nagyon megverték a román csendőrök. Engem is sokat ütöttek. Kirner az egyik faluban, abban az épületben, ahol elszállásoltak bennünket, mielőtt továbbindultunk volna, elbújt egy olyan dobogó alá, amilyen idehaza a kultúrotthonban van. Megtalálták, és úgy megverték, hogy azt hittük, bele is halt. Amikor elindultunk, nekem jó csizmám volt, útközben a talpa teljesen elkopott. Bőrből papucsot készítettem, az is széjjelment, mire Gyulafehérvárra értünk.

Tovább már nem bírtunk volna gyalogolni, ezért marhavagonokban szállítottak Földvárig. Itt, ahogy jöttünk ki a vagonokból, külön szekcióba állítottak magyart, svábot, románt, zsidót, külföldit. Már útközben is a zsidóknak volt a legjobb dolguk, mindenfelé várták őket a helybeli hittársaik. Az őrök ezeknek megengedték, hogy ételt adjanak be a sorba, egyik-másik még éjszakára is kivihetett magához valakit. Pfeiffer István valamelyiknek azt mondta, büdös zsidó, úgy megverték érte, hogy élet is alig maradt benne. Miután Földváron nemzetiség szerint külön szekciókra osztottak bennünket, a magyar szekciót, azokat, akik magyarnak mondták magukat, tovább vitték Focşani-ba, onnan Oroszországba. Minket, akik svábnak mondtuk magunkat, ott marasztottak.”
 

A csomag a pöcegödörbe esett, de úgy is meg kellett enni, mert ott az életet jelentette

„Reszegei románok is voltak velünk, azokat nagyon hamar elengedték. Velük üzentünk a családnak, úgy tudták meg, hol vagyunk. Ha azok nincsenek, ott haltunk volna éhen valamennyien. Nekem kétszer hozott tarisznyát az asszony, ahogy mesélte, úgy, hogy a vagon lépcsőjén utazott, a karfába kapaszkodva. Földváron a láger területéről származó vizet nem volt szabad inni, mert attól meghalt az ember. Például a katolikus pap, aki eleinte a halottakat temette, nem bírta tovább a szomjúságot, ivott és meghalt. Én is megkaptam a fej- és hastífuszt. Az orvosok, amikor odajöttek hozzánk, tetőtől talpig gumiruhába voltak öltözve, mert akit megcsípett a tetű, megkapta a tífuszt. De gyógyítani az orvosok se tudtak, mert orvosság nem volt hozzá. Leginkább azt a tanácsot adták, hogy ha csomagot kapunk, csak keveset együnk belőle, különben meghalunk. De sokan képtelenek voltak megállni, hogy ne egyenek többet, azok mind meghaltak. A petriek közül például Emilivel is ez történt: a felesége járt nála, kenyeret, sonkát evett, másnap már temették.”

Müller János: „A tetvek majd’ megettek. Minket, a német szekciót, 2-3 naponta vittek az állomásra, vagonban füröszteni. Az jó volt, de utána ugyanazokat a sallangokban csüngő rongyokat meg rossz fatalpú cipőt kellett visszavegyük magunkra, a téli hidegben. Enni meg inni alig adtak. Vizet naponta egyszer hoztak, autóval, de abból soknak olyankor se jutott, pláne a gyengébbeknek. Egyszer, amikor fürödni voltunk az állomáson, cukorrépát találtunk a vagonban, abból vittünk magunknak kettőt-hármat a ruhánkba dugva. Darabokra vágva, drótra fűzve megsütöttük. Jó volt, mert édes volt. Máskor a pincében lótetemet találtunk, abból én vágtam magamnak tüdőt, mások egyéb részeket. Ezt a húst sikerült kicsempészni a kabátunk alatt. Nagyon betegek lettünk tőle, úgy látszik, nem bírta a gyomrunk a dögöt. Egyszer ondót, napraforgóhéjat is találtunk, attól meg azért lettünk betegek, mert tele volt egérpiszokkal.

Tetőtől talpig gumiruhás német orvosok jöttek, de orvosság nélkül. Ráadásul a kezüket se merték ránk tenni, nehogy elkapják ők is a betegséget. Én jelentkeztem tolmácsnak. Mindig csak ezt kellett fordítanom: ’Ha hazulról csomagot kaptok, ne egyetek sokat belőle, mert meghaltok!’ Mondani könnyű az ilyesmit, szót fogadni sokkal nehezebb. A petriek közül Tempfli János meg Barth József is azért halt meg, mert amikor annyi éhezés után végre ételhez jutottak, nem tudták megállni, hogy csak keveset egyenek belőle.

Az állomás közel volt, ahogy jöttek hozzánk hazulról, a háromsoros szögesdrót kerítésen át már előre lehetett látni, ki az. A testvérem, Róza hozott csomagot, de az őrök nem engedték beadni. Valaki nagy nehezen keresztülhajította a szögesdrótokon, de a fedetlen vécégödörbe esett. Kihalásztam valahogy, megtisztítottam amennyire lehetett, nem hagyhattam ott, mert az az étel akkor nekem az életet jelentette. Éjszaka tilos volt kimenni a náddal fedett barakkból. Vécé helyett egy malteres láda volt beállítva az ajtó mellé, az reggelre úgy tele lett, hogy sokszor ki is csordult. Minden nap sok halottat kellett temetni. Verekedtünk, hogy ki menjen sírt ásni, temetni, mert oda sok, a hozzátartozóját kereső civil is jött, akiktől ismeretlenül is kaptunk ennivalót.”
 

A jó Isten senkit ne büntessen úgy, mint minket

„A vége felé bejött egy grófné (4.) a lágerbe. Sokáig beszéltek neki, utána elintézte, hogy hazaengedjenek bennünket. Sorakozó, ki az állomásra, onnan autóval bevittek Sepsiszentgyörgyre, ott a vendéglőben adtak ebédet, utána fel a vonatra, irány haza. Húsvétkor, feltámadáskor érkeztem meg Petribe, a szüleim éppen a templomból jöttek. Negyven kiló voltam, rongyos, szőrös, tetves. Amikor meglátták, hogy nézek ki, csak sírtak, sírtak. Azóta is mindig azt mondom, a jó Isten senkit ne büntessen úgy, mint minket.

Alig voltunk idehaza három hetet, a csendőrök éjszaka körülvették azokat a házakat, amelyekben mi, földváriak laktunk, összefogtak bennünket megint. Zilahra vittek, de ott észrevették, hogy mi a magyar seregben szolgáltunk, tehát nem lehettünk SS-ek, ezért hazaengedtek. Utána még többször előfordult, hogy odahaza éppen ebédeltünk, amikor ugatni kezdett a kutya, otthagytam én mindent és már ugrottam is ki hátul az ablakon…”

Földi Béla: „Földváron engem az mentett meg az éhhaláltól, hogy kétszer hozott tarisznyát az asszony. Mert ott mindig az volt, hogy ha egy transzportot továbbindítottak Oroszországba, azt mondták, azoknak adták az ételt. Amikor évek múlva idehaza találkoztunk azokkal, akiket továbbvittek, megtudtuk, hogy nekik meg azt mondták, nekünk maradt az élelem. Éheztettek, szomjaztattak, ütöttek, vertek, megaláztak, emberrel nem lenne szabad úgy bánni, ahogy ott mivelünk bántak. Százkilencven centi magas vagyok, mégis negyvenhárom kilót nyomtam csak, amikor húsvétra hazajutottunk.

Én már Földváron mindig azzal voltam, hogy tévedés történt, amikor a magyar szekciót vitték ki Oroszországba. Idehaza is rögtön mondtam az asszonynak: − Meglásd, egy hónap múlva elvisznek megint, mert csak véletlenül engedtek el a magyarokkal együtt, minket biztosan Oroszországba szántak. Hát majdnem úgy is lett. Karszalagos őr jött utánam, akkor azt hittem azért, hogy visszavigyenek Földvárra, hát elszöktem előle. Hónapokig a határban bujdokoltam, ahol akkoriban még kis házikók álltak. Hol az egyikben, hol a másikban húztam meg magam.

De petri kirbájkor (sváb egyházi ünnep, búcsú – B. E.), Erzsébet-napkor öt csendőr elkapott, a szomszéddal együtt. Bevittek bennünket a községházára, onnan Károlyba, majd Gencsre. Pincébe zártak, ahol se állni, se ülni nem lehetett. Miután rövid ideig ott voltunk, egy reggel két ember jött Petriből, Heinrich Pali meg a jegyző. Elvittek bennünket autóval Zilahra a csendőrségre.

Megvizsgáltak a hónunk alatt meg mindenfele a testünkön, átnézték a papírjainkat is. Kiderült, hogy tévedésből vagyunk ott. Petriből ötven személy volt SS, azokat keresték, de csak minket találtak, ők jobban elbújtak. A bőrünket nagyon vizsgálták, mert akkorára megtudták, hogy sok volt SS becsapta a csendőröket meg a katonákat. Más bőrt ragasztottak a tetoválásukra, és akinél ezt nem vették észre, elengedték. Zilahon a tiszt elégette a papírjainkat, és azt mondta, szabadok vagyunk. Örültünk nagyon, de miután hazaértem, én még egy évig bujdokoltam.”
(1997. szeptember)
 
(4.) A láger lakói közül többen úgy tudták, hogy szabadulásukat a sáromberki Teleki grófnő (gróf széki Teleki Gemma, 1907-2001) közbenjárásának köszönhették.
 
 
 
Mezőterem község                                       
(Mezőterem)
 
Többé soha nem kerültek előDolóczki Géza helybeli lakos: „17 éves voltam, Szatmárnémetibe jártam 5. gimnáziumba, de akkor éppen idehaza tartózkodtam. Miután a front elérte a falut, az 1940 előtti román csendőrség is visszajött. Emlékszem, öt velem egykorú fiúval beszélgettem egy csűr mellett, amikor odajött hozzánk a román csendőr, és ránk ripakodott: − Miért gyűltetek itt össze? Nem ismeritek a rendeletet, hogy tilos gyülekezni? Másnapra felrendelt bennünket a csendőrségre, de onnan hazaengedtek azzal, hogy többé ne forduljon elő.”

Schrepler István helybeli lakos: „Hirimli József, aki nekem rokonom, Mörk Jakabbal, Rost Antallal, Freund Mihállyal, Chivari Nicolaéval, meg talán még egy másik teremi férfivel együtt megszökött a magyar seregből. Az egyenruhát levetették, beöltöztek civilbe, és meghúzták magukat idehaza. A román csendőrök kidoboltatták, hogy aki ilyen helyzetben van, vigye fel a csendőrségre az egyenruháját, adja le, akkor nem lesz bántódása. A rokonom meg akiket felsoroltam szót fogadtak. Az egyenruha leadása napján hazaengedték, de – a román Chivari kivételével – másnap összeszedték és elvitték őket Gencsre az iskolába, onnan még tovább valahova. Többé soha nem kerültek elő. A gencsi iskolából a bátyámékkal, Schrepler Jánosékkal együtt vitték tovább őket. Ezt onnan tudjuk, hogy a bátyám hagyott egy cédulát Gencsen, amire ezt írta: Elvittek bennünket, Hirimli Jani is velünk van.

A bátyám és négy társa, Freund József, Kremper János, Vonház Pál és Stotz Mihály szintén soha nem került többé elő. A bátyámék úgy jutottak a gencsi iskolába, hogy 1944-ben a front közeledésének a hírére mint leventéket összeszedték, és valahova Magyarország területére vitték őket, de Csomai Árpáddal meg más gencsiekkel együtt megszöktek. Miközben a gencsiek hazajutottak, útban Terem felé a nagykárolyi szőlősben a bátyámékat elkapták, talán az oroszok. Valószínű, hogy úgy a bátyám negyedmagával, mint Hirimli Jani rokonunk harmad- vagy negyedmagával Oroszországban kötött ki, mert később, amikor mi deportáltakként ott voltunk, egyszer Horlovkán teremi lányok azzal jöttek vissza a lágerbe, hogy Schrepler János az ottani kórházban van. Másnap siettem meglátogatni, de sajnos nem találtam ott, és hiába érdeklődtem, csak annyit mondtak, hogy már elvitték. Ennél többet erről a rejtélyes körülmények között elhurcolt 9 vagy 10 férfiről azóta se tudunk.”
 

Papírt ígértek, amivel szabadon járkálhatunk

Czumbil István, 83 éves, (mezőteremi származású) nagykárolyi lakos: „1944 őszén magyar katonaként egy Kolozsvár környéki lőszerraktárnál voltam őrségen, de onnan a gilvácsi tanító, Gnandt Tóni hadapród őrmester vezetésével kivittek a frontra. Valahol Torda mellett vetettek be bennünket, én megsebesültem a bal kezemen, ezért a többi sérülttel együtt vonattal visszahoztak, előbb Kolozsvárra, majd Szatmárnémetibe, ahol a kis zárdában szállásoltak el, végül Nagykárolyba, ahol a kastélyba kerültünk.

Amikor bennünket, betegeket, rokkantakat hirtelen továbbindítottak innen a Dunántúlra, engem, miközben mentünk ki az állomásra, a Vasút utcán meglátott Linzenbold Tóni, az úri szabó, aki ott lakott, és nekünk rokonunk. Behúzott a házába, ahol német katonák voltak elszállásolva, akárcsak nálunk odahaza, Teremen. Azt mondta, ne menj te innen sehova, és civil ruhát adott rám. Így kerültem Kálmándra anyósomhoz, nehogy Teremen, ahol jobban ismernek, főbe lőjenek mint katonaszökevényt. Néhány nap múlva elindultam gyalog Teremre, mert elterjedt a hír, hogy jönnek a románok és úton-útfélen azt kérdezgetik, ’Unde-i Tisa?’ (Merre van a Tisza? – B. E.), merthogy ők a Tiszáig akarnak menni.

A teremi úton román katonaszekerek jöttek velem szemben, az ezekben ülő bakák éntőlem is sűrűn kérdezgették:
’Unde-i Tisa? Departe?’ (Hol a Tisza? Messze? – B. E.) A dombon, ahol régebben a messzelátó volt, egy tiszt is jött lovon, a mellette haladó szekéren ülő román katonák rám fogták a puskájukat. Talán mert fel volt kötve a sérült karom, a tiszt ezt mondta: ’Ia bagajul de la el, şi lasă-l să meargă!’ (Vedd el a csomagját, és hagyd elmenni! – B. E.) Úgyhogy csak a csomagot vették el tőlem, amit anyósomtól kaptam Kálmándon az útra, utána elengedtek.

Teremen néhány nap múlva kidobolták, hogy aki lemaradt a csapatoktól, jelentkezzen a csendőrőrsön, ott majd olyan papírt kap, amivel szabadon járkálhat. Az őrsön a román csendőr azt mondta, nem tőle kapjuk a papírt, hanem Csanáloson. Kétnapi élelmet vettünk magunkhoz, és kilencen – Juszli Alajos, Szolomájer Ferenc, Gidimán József, Kuncz Antal, Koncz Alajos, Trunk Ferenc, Krammer Alajos, Gáti Jakab meg én – kísérő nélkül átgyalogoltunk Csanálosra. Ott ahelyett, hogy papírt adtak volna, betereltek bennünket egy csűrbe. Másnap reggel sorakozó, és irány a pokol.”
 

Egymástól kérdezgettük: partizani – mi az?

„Miközben Nagykárolytól Zilah felé, majd onnan tovább meneteltünk, nem lehetett megszökni, kiugrani a sorból, és elvegyülni a településeken mindenfele kicsődült emberek közé, mert egymástól kb. ötméternyi távolságra román puskás katonák kísérték a menetet, és azonnal lövöldöztek, ha valami gyanúsat észleltek. Útközben csak egy Csanáloserdőre való fiú szökött meg úgy, hogy valahonnan kiugrott egy őz, ez a fiú hirtelen elkezdett szaladni utána, a katonák pedig azt hitték, hogy csak az őzet üldözi, ezért nem lőtték le. Akkor tudtam meg, amikor szabadultunk, hogy annak a fiúnak ezzel a trükkel sikerült hazajutnia. Zilahon hosszabb ideig egy épületben voltunk elhelyezve, ahol vécé gyanánt egy dézsát állítottak be a szálláshelyünkre. Innen többen megszöktek, amikor munkára vitték őket a városba.

Útközben sokszor hallottuk az őröktől, hogy ’partizani, partizani’ (partizánok, partizánok). Mivel ezt ránk mondták, egymástól kérdezgettük, mert akkor még nem tudtuk, hogy mi az.”
 

Karácsonyra a románokat hazaengedték

„Nekem anyósommal volt szerencsém, akit Baumgartnernek hívtak, de apósom Oroszországból hozta magával. Amikor odaérkeztünk Földvárra, kettéosztottak bennünket, az egyik részt továbbvitték valahova (idehaza utólag tudtuk csak meg, hogy Oroszországba), mi többiek meg ott maradtunk. Akkor anyósomnak megengedték, hogy vederben behozza nekem meg a kálmándiaknak a lágerrel szemben lévő téglagyárban megfőzött gulyást. Aki kevés román volt köztünk, azt hazaengedték.

A Teremhez tartozó román faluból, Vezendről is voltak négyen vagy öten Földváron, azok a karácsonyt odahaza tölthették a családjukkal. Azt, hogy őket miért gyűjtötték össze velünk együtt a románok, nem tudom, csak gondolom, hogy azért, mert szintén a magyar hadseregben szolgáltak. Később anyósom nehezebben tudott rólam gondoskodni, de azért csak be-bekiabált, és ha ilyenkor jelentkeztem sírt ásni, kaptam tőle krumplit, egy alkalommal két liter pálinkát, mikor mit. Ha anyósom nincs, ott lennék eltemetve én is Földváron, a többiekkel együtt. Miután néhányszor bejött hozzánk látogatóba a gróf meg a hídvégi grófnő, nemsokára elengedtek bennünket. Húsvét szombatján, nagyszombaton értünk be vonattal Károlyba. Mint ősszel a legyek, olyan gyenge, szédült voltam. De túléltem, és ez nagyon nagy szó volt!”
(1997. szeptember – 2000. február)
 


Börvely község
(Börvely)
 
A csendőr őrmester, a bíró és a kolonisták bosszúja?

Miután a Turnu Severinben 1940. augusztus 16-án elkezdődött román–magyar kétoldalú tárgyalások sikertelenül végződtek, a román kormány német döntőbíráskodást kért. Ennek eredményeként megszületett a második bécsi döntés, amelynek értelmében a román hatalom képviselői harc nélkül kivonultak Észak-Erdélyből, illetve átadták helyüket a magyar hatóságoknak. A börvelyi polgármesteri hivatal épületére már akkor felkerült a magyar zászló, amikor rebesgették ugyan, hogy mi következik, de konkrét utasítások még nem érkeztek. A falu Paraschiv (talán Nicolae) nevű, a helybeliek által Parászkiként emlegetett, igen népszerűtlen csendőr őrmestere azonban ezt a zászlót leverte és összeszaggatta. Nemsokára menekülve, a Kraszna folyón átgázolva kellett távoznia, mert a hídon több férfi várt rá…

Ezt az intézkedést később visszavonták, de az 1940-es Észak-Erdélybe történt bevonulás után a magyar katonai közigazgatás utasításba adta, hogy „őrizetbe kell venni minden olyan személyt, akinek jelenléte a közrend, államérdek vagy gazdasági okból aggályos.” A megfogalmazás sokféle értelmezésre adott lehetőséget. Bár a lánya magyarnak mondta, Balogh Géza „román időben” polgármesterként népszerűtlen volt Börvelyben. Kevéssel a második bécsi döntés után a magyar hatóságok internálták. Amikor 1944 őszén a román adminisztráció képviselőjeként ismét bíró lett a faluban, természetesen tisztában volt azzal, hogy helyiek feljelentése juttatta a püspökladányi gyűjtőtáborba…

Trianon után, 1924-ben az övezetbeli etnikai arányok megváltoztatása érdekében, illetve határvédelmi céllal román kolonistákat telepítettek Börvely tőszomszédságába. A második bécsi döntés után a 16 évvel azelőtt ilyen módon itt létrehozott falu, Lucăceni lakói elmenekültek az addig általuk (jelentős hatósági támogatással) felépített házakból. Nekem több lucăceni-i azt mondta erről, hogy távozásuk előtt a börvelyiek rárontottak a falura, és vertek, loptak, raboltak. Corneliu Balla nagykárolyi költő, műfordító barátom, aki az 1970-es években járt utána az esetnek, ezt azzal egészítette ki, hogy 1940-ben nemcsak börvelyi, hanem más településekről is odacsődült „csavargók, börtöntöltelékek” rohanták le a lucăceni-ieket.  
 
Sok helybeli ezekre az előzményekre vezeti vissza, illetve bosszúnak tudja be, hogy 1944 őszén, az újabb hatalomváltást követően, Paraschiv csendőr őrmester, aki – négy évvel az 1940-ben történt menekülésszerű távozása után – ismét visszatért a faluba, sokkal több férfit vitetett el innen Földvárra, mint más környékbeli települések csendőrei. Lehetséges azonban, hogy az akkor történtek hátterében politikai okok is meghúzódtak, hiszen Börvelyből feltűnően sok nagygazdát hurcoltak el.
 

„Aki nem jó magyarnak, az románnak se lenne jó.”

Kiss Lajos, 77 éves helyi lakos: „Katonák voltunk a magyar hadseregben, a front szétzüllött, hát hazajöttünk. Két nap múlva a románok kidoboltatták, hogy vegyünk magunkhoz többnapi élelmet, mert Zilahon felrobbantottak valami hidat, azt visznek bennünket helyreépíteni. Börvelyből román katonák kísértek át Csanálosra, ahol rajtunk kívül Mérkről, Vállajról (közeli magyarországi települések – B.E.), Domahidáról, Beréből meg más falvakból is voltak már.”

Kún Ferenc, 80 éves helyi lakos: „Amikor szökött katonaként hazaértem, a németek éppen elvonulóban voltak, gyalogosokat láttam átgázolni a Kraszna vizén, és az utolsó vonatok is akkor indultak Mátészalka felé. 3-4 nap múlva már a román csendőrök is megjelentek a faluban. Börvelyben akkor ismét a cigány Balogh Géza volt a bíró, aki nagyon jó kapcsolatban állt a csendőrséggel. Közösen főzték ki az itteniek elhurcoltatását.”

Prunilă (született Balogh) Margit: „Apám, Balogh Géza 1936−1940 között Börvely bírója volt. 1940 szeptemberében, mindjárt a bécsi döntés után, más politikai foglyokkal együtt Püspökladányba deportálták. Otthon maradt anyám három kiskorú gyermekkel. Miután megtudták, hogy apám lágerben van, Börvelyben egyesek elkezdték terrorizálni a családunkat, betörték a házunk ablakát, s azt kiabálták, menjetek apátok után. El lehet képzelni, mennyire féltünk mi gyerekek, holott mi is magyarok voltunk, nem bántottunk senkit. Végül nyolc hónap után apánkat hazaengedték a lágerből, mivel a magyar közigazgatás sokkal korrektebb volt, mint a falubeliek. Apám aztán egy budapesti szeszgyárnak dolgozott.”

Kun Ferenc: „A börvelyiek közül Molnár Lajos, Vakarcs Ferenc, Rácz Lajos, Katona Lajos, Kiss Sándor már jóval ötven éven felül voltak, amikor Földvárra kerültek. Vajon ilyen idős embereket ki hurcoltatott el, és miért? De történt itt akkor olyasmi is, hogy Balogh Géza átment a lucăceni-i paphoz azzal, hogy írja át őt románnak. Az okos pap azonban ahelyett, hogy megtette volna, ezt válaszolta neki: ’Aki nem jó magyarnak, az románnak se lenne jó.’ És nem írta át...”

Csaholczi Lajos, 79 éves helyi lakos: „Miután Parászki (valójában Paraschiv – B. E.) őrmester – akit már 1940 előtt is itt evett a fene – visszajött a faluba, többször kellett jelentkeznünk a csendőrségen. Legelőbb összeírtak bennünket, azután néhányunkat vasutat javítani küldtek Nagykárolyba, ahol a visszavonuló németek a csanálosi úti sorompó meg az olajgyár melletti sorompó között százméterenként felrobbantották a síneket. Mivel estére onnan hazajöhettünk, amikor legközelebb azt mondták, Csanálosra kell menni, nem gyanakodtunk, senki sem foglalkozott a szökés gondolatával.”
 

„Már az első román világban is sanyargatott bennünket”

Kún Ferenc: „Szédítéssel kezdődött, azt mondták, több napra tarisznyáljuk fel magunkat, mert közmunkára visznek, ahol ráadásul érvényes dokumentumokat is kapunk. A határban toronyiránt, kíséret nélkül átsétáltunk Csanálosra. Román katonák vettek körül, és betereltek egy csűrbe, csanálosiak, kálmándiak, bereiek közé.”

Csaholczi Lajos: „Csanálosról már katonák kísértek bennünket Nagykárolyba, ahol Hintalan bádogosmesternek a szatmári út sarkán lévő házában éjszakáztunk.”

Kún Ferenc: „Nagykárolyban üresen álló házakban szállásoltak el bennünket, én például a Gencs utcai Silimon-féle házban töltöttem az éjszakát.”

Rácz Sándor, 77 éves helyi lakos: „Magyar katonaként átlőtték a bal tenyeremet, ezért sebesültként Beregszászról Szatmárnémetibe irányítottak a kórházba. Börvely éppen útba esett, hát persze hogy hazaugrottam. Ez 1944. október 22-én történt. Mire továbbindultam volna Szatmárnémetibe, megjelentek a román csapatok. Két nap múlva harmadmagával a csendőrőrsre visszajött az a Parászki (Paraschiv – B. E.) őrmester, aki mielőtt 1940-ben a rádió bemondta, hogy Erdélyt visszaadják, vagyis már az első román világban is sanyargatott bennünket. Tudott ugyan magyarul egy keveset, de csak kivételes alkalmakkor volt hajlandó megszólalni ezen a nyelven, nem állhatta a magyarokat. Ez a Parászki meg Balogh Géza, a bíró kidoboltatták, hogy mindenki, aki katona volt, köteles leadni a felszerelését. Amikor jelentkeztünk, a puskánkon kívül a papírjainkat is elvették, és felírtak egy listára. Aki azon a listán szerepelt, többnapi élelemmel Csanálosra küldték. Két fegyveres román katona kísért ugyan bennünket, de barátságosak voltak, nem olyan hangulat alakult ki köztünk, mintha a foglyaik lettünk volna, és ez így maradt tulajdonképpen egészen Zilahig. Nem is annyira az őrök tartottak vissza bennünket a szökéstől, mint inkább az, hogy egész idő alatt úgy mondták, Zilahon az érvénytelenné vált régiek helyett új személyi iratokat kapunk.”
 

„Csak Zilahtól vették komolyan az őrzésünket”

Rácz Sándor: „Minket két vagy három nap múlva irányítottak tovább Csanálosról. Azt hiszem, a mienk volt az első ilyen transzport. Börvelyből talán negyvenen lehettünk benne, de a mi falunkból végül legalább kétszer annyian kerültünk el Földvárra. A többiek a következő transzportokkal jutottak oda, mert Parászki meg Balogh a mi útnak indításunk után hazakeveredett férfiakat is mind Csanálosra küldték. Arra nem emlékszem biztosan, hogy mi, börvelyiek végül is hány részletben érkeztünk valamennyien Földvárra, de azt tudom, hogy az utolsó transzporttal érkezőket néhány nap elteltével továbbvitték Oroszországba.

Utólag úgy hallottam, a következő transzportokat már szigorúbban őrizték, a velünk lévő katonák azonban nem sokat törődtek a fegyelmezésünkkel, még menetoszlopba se rendeltek, hanem rendezetlen sorokban kísértek. Vittünk magunkkal tarisznyát, ezért Nagykárolyban még nekünk volt több élelmünk, úgyhogy abban az akkor lakatlan Majtény utcai házban, ahol megéjszakáztunk, a spájzban talált hozzávalóból én főztem a román katonáknak búzapuliszkát. Másnap, tovább menve, olyan gencsiekkel találkoztunk szembe az úton, akiket az ottani csendőr küldött Csanálosra. A kísérőink hagytak bennünket beszélgetni. Én Simai Dénest ismertem közülük, annak mondtam, hogy jobban tenné, ha visszafordulna. Ehelyett ő tovább ment a többi gencsivel. Földváron nem láttam, de a bátyjaitól tudom, hogy odaveszett. A transzportunkban rajtunk, börvelyieken kívül bereiek is voltak, például Varga István, akinek a fia Börvelybe nősült. Olyan székelyek is velünk jöttek, akiket 1940 után a lucăceni-iek helyére telepítettek. Legközelebb Szakácsiban szállásoltak el bennünket éjszakára, ott ezek közül két fiú elbújt a padláson, de továbbindulás előtt felfedezték, és megbotozták őket.”

Kiss Lajos: „Csanálosról Nagykárolyba, innen Tasnádra, Zilahra masíroztattak bennünket a katonák. Zilahon három hetet töltöttünk a kiskaszárnyában, utána a hozzánk csatlakoztatott Szilágy megyeiekkel együtt román csendőrök gyalogoltattak tovább bennünket Gyulafehérvárig. Volt nap, amikor erőltetett menetben 60 kilométert is megtettünk. Nekem vadonatúj csizmám volt, de mire megérkeztünk, a talpa egészen elkopott.”

Rácz Sándor: „Szilágyballán egy istállóban éjszakáztunk, majd Zilah következett. Eleinte itt se vigyáztak ránk különösebben, megesett, hogy reggel két katona kivitt bennünket a városba munkára, és otthagytak őrizet nélkül, csak este tértek vissza értünk. Aztán egyik nap azt mondták, hogy másnap kapjuk a dokumentumokat, és akkor már mehet is haza mindenki, másnap azonban bezártak bennünket a börtönbe, és attól kezdve komolyan vették az őrzésünket. Pedig ott valaki a Magyar Népi Szövetségtől, meg egy református pap is megpróbált közbenjárni az érdekünkben.”
 

„Nem tagadjuk meg a magyarságunkat!”

Csaholczi Lajos: „A Gencs−Kávás−Tasnád−Szakácsi útvonalon meneteltettek bennünket Zilahra. Onnan cigány Tónit, vagyis Lázár Antalt hazaengedték, mert románnak mondta magát. Emlékszem, amikor ezt beszéltük, Bulyáki József kijelentette: a cigány mondhatott, amit akart, de mi nem tagadjuk meg a magyarságunkat! Zilahon találkoztunk két börvelyi zsidóval, Ster Sándorral és Veinberger Lászlóval. Ők munkaszolgálatosokként fogságba estek, így kerültek a zilahi börtönbe. Éppen akkor engedték haza őket, amikor mi ott voltunk.”

Kiss Lajos: „Aki gyengébb lábbelivel kezdte az utat, eleven lett a talpa. Harmadrészünk emiatt nem tudott már járni, ezeket szekérrel vitték tovább. Hol legelőn, hol valamilyen lebombázott épületben éjszakáztunk, enni a kísérőink egész idő alatt nem adtak semmit, útközben azon éltünk, amit a lakosok dobáltak közénk. Enyeden az emberek levest hoztak nekünk egy nagy kondérban, de a román csendőrök nem engedték, hogy megegyük, inkább kiborították a földre. Gyulafehérvárról marhavagonban szállítottak bennünket Földvárra. Enni, inni akkor se adtak semmit.”

Rácz Sándor: „Zilahon november 11-ig maradtunk, a következő falut, ahol megálltunk, románul Unguraşnak hívták. Engem, Botos Gézát meg még valakit két katona elkísért fekvőhelynek való szalmát hozni, ekkor Botos Géza egyszer csak úgy eltűnt mellőlem a sötétben, mintha a föld nyelte volna el. Haza is jutott szerencsésen.”

Kún Ferenc: „Kolozsváron piaci nap lehetett, amikor odaértünk, mert rengeteg ember tódult körénk, mindenféle élelmet nyomtak a kezünkbe, gondolom aszerint, hogy ki mit vásárolt éppen a piacon. Az emberek egy idő után már közénk is bemerészkedtek. A katonák lövöldöztek ugyan, de csak a levegőbe, egyikük éppen a villanydrótot találta el. Bereczki Lajost, a dungós Bereczkit (azért nevezik így, mert méhekkel foglalkozik) karon fogta egy nő, és elvitte magával. De nem hölgyválasz lett belőle, hanem sikeres szöktetés. Akinek elkopott a lábbelije, és a sok gyaloglástól eleven lett a lába, vagy valamilyen más okból nem bírt továbbmenni, szekérre ültették. Fogalmam sincs, hogy az ilyenekkel aztán mi lett, én többé nem láttam őket.”

Csaholczi Lajos: „Az első olyan transzportba kerültem, amelyben börvelyiek voltak. A második ilyen transzport Enyeden leelőzött bennünket, de Fehérváron utolértük.”

Kún Ferenc: „Miközben Gyulafehérváron bevagoníroztak bennünket, Balogh Lajos valahogy megszökött. Miután megérkeztünk a földvári állomásra, előbb a hídvégi iskolában szállásoltak el bennünket éjszakára, csak másnap vittek át a lágerbe.”
 

„Toţi partizani!”

Rácz Sándor: „Kisbácson pihenőt tartottunk, Kolozsváron csak átmentünk. Mivel amerre haladtunk, mindenütt nagy tömeg várt bennünket az utcákon, hegyivadászokat rendeltek ki a lakosok féken tartására. Bereczky Lajost segítőkész női kezek mégis kicibálták közülünk, így sikerült megszöknie. Itt is jött egy pap a Magyar Népi Szövetségtől, arra biztatott, hogy írjunk megcímzett cédulákat, dobjuk a földre, majd lesz, aki azokat összeszedje és eljuttassa a címzettekhez. Így is lett. Negyenyeden a magyar népi szövetségbeliek megszervezték, hogy asszonyok éjszaka baromfiból levest főzzenek, útravalót készítsenek, de amikor odahozták, hogy átadják nekünk, egy altiszt, aki máskor is vademberként viselkedett velünk, valamennyi edény tartalmát kidöntötte a földre. Gyulafehérvárig még gyalog mentünk, de onnan marhavagonokban szállítottak Földvárra. Itt mielőtt bevittek volna a lágerbe, odajött hozzánk három orosz tiszt, annak a bizottságnak a tagjai, akik arról döntöttek, hogy kiket vigyenek tovább Oroszországba munkára. A mi román kísérőink parancsnoka oroszul beszélt velük, de Bakos Lajos Börvelyből hat évet töltött Oroszországban, ahol jól megtanulta a nyelvet, így mi is megtudtuk, hogy partizánoknak állított be bennünket. Mivel azonban minket az éhség és a hosszú gyaloglás szemmel láthatólag nagyon legyengített, az orosz tisztek munkára alkalmatlanoknak ítéltek, és végül mégse vettek át a románoktól.2

Kiss Lajos: „A láger egy szögesdrótkerítéssel körülvett marhalegelőn volt, a Földvár helység felőli oldalán a szászok csűrjei sorakoztak. Ez azért fontos, mert később, amikor az asszonyok, a hozzátartozóink megtudták, hogy hol, illetve milyen körülmények között tartanak bennünket, és élelmet hoztak, itt tudták bejuttatni, ha csomagonként száz lejt adtak az őrségen lévő katonáknak. Amikor megérkeztünk Földvárra, a román csendőrparancsnok annak az orosz tisztnek, aki alaposan szemügyre vett bennünket, hogy vajon tudunk-e dolgozni, tehát érdemes-e továbbirányítson minket Oroszországba munkára, ezt mondta: ’Toţi partizani!’ (Mind partizánok).

Az oroszok ugyanis a partizánokra haragudtak a legjobban. Ekkor az egyik börvelyi, Bakos Lajos, aki hat évig hadifogoly volt Oroszországban, ahol jól megtanulta a nyelvet, kilépett és jelentette az orosznak, hogy ez nem igaz. Az orosz megkérdezte, ’dokument jeszty?’ (igazolás van-e?), és amikor Bakos megmondta, hogy nincs, mert minket azzal hoztak el hazulról, hogy hidat visznek javítani Zilahra, a vállát vonogatva azt válaszolta, hogy ha nincs dokumentum, vagy menjünk panaszra Sztálinhoz, vagy ő nem tehet értünk semmit.” (5.)
-----
(5.) A román katonai vezetés Rogyion Jakovlevics Malinovszkij marsallt, a 2. Ukrán Front parancsnokát félretájékoztatta. Azt állították, Észak-Erdélyben a Magyar Királyi Honvédség a szovjet frontvonal mögötti területeken nagyszámú civil ruhás honvédet hagyott hátra, abból a célból, hogy ezek partizántevékenységet folytassanak.
 

„A Földváron maradottaknak legalább a fele sohasem tért haza”

Óbis András, 77 éves: „Odaérkezésünk után névsorolvasást tartottak. Valaki azt mondta mellettem, hogy akit kiáltanak, Oroszországba viszik, ezért amikor a nevemet hallottam, nem válaszoltam. Addig ismételgették, hogy Óbis, míg egyszer csak Óbis Sándor jelentkezett helyettem. Ki is vitték Oroszországba. A börvelyiek közül, akiket akkor vele együtt oda irányítottak, ma már senki nincs életben.”

Kiss Lajos: „Minket a domboldalba ásott, náddal fedett bunkerekben helyeztek el. A pucér földön aludtunk, takarónk se volt. Én úgy tudom, a székelyföldiekkel együtt eredetileg harminckétezrünket gyűjtöttek ott össze, de 1945 januárjában a többieket elvitték Oroszországba, 8500-an maradtunk Földváron, olyanok, akik munkára már nem voltak alkalmasak, vagy nem fértek be a szállítóvagonokba. A Földváron maradottaknak legalább a fele sohasem tért haza. De ahogy, amilyen körülmények között tartottak bennünket, csoda, hogy maradtunk, akik túléltük.”

Óbis András: „A lágerben földbe ásott, nádfedeles burgyékban, bunkerekben helyeztek el bennünket. A mi burgyénkba csupa börvelyiek kerültek, név szerint a következők: idősebb és ifjabb Kiss Lajos, Rácz Lajos, Rácz József, Bernáth Lajos, Bernáth János, Kozák József, Varga András, Erdei Lajos, Katona Lajos, Bereczky Gyula, Sajó Sándor, Bakos Lajos, Bernáth István, Kovács Sándor, Molnár Lajos, Tóth Lajos, Kiss Sándor, Tasi Sándor, Vajda József, Bede Sándor, Óbis András, Rácz Géza, Vakarcs János, Fodor Béla, Csáki Lajos, Óbis György, Csaholczi Lajos, Tóni Sándor, Molnár Sándor, Ozsváth Béla, Kún Béla, Dustiniţa József, Bernáth Gyula, Vakarcs Béla, Végh Lajos, Végh Zsigmond és én. Több név most nem jut az eszembe.

Más börvelyiek gencsiekkel, bereiekkel, csomaköziekkel, kaplonyiakkal, kálmándiakkal, szaniszlóiakkal (meg egy szatmárival, akit útközben kaptak el és csaptak a csoportunkhoz) együtt egy nagyobb burgyéba kerültek. Például a harmadik Kiss Lajos, Bede Zsigmond, Óbis Pál, Jónás Sándor, a másik Molnár Lajos, Torzsás Sándor, Vakarcs Géza, két Óbis Lajos, Csaholczi Sándor, Bene Sándor, Kiss Ignác, Göczi Lajos, Bernáth János, Bulyáki Lajos, Bulyáki Gyula, Kovács Zoltán, Papp Sándor, Bakos Lajos, Óbis Gyula, Selymesi Géza, Szabó József, két Bákai Lajos, Bús Sándor, Kiss András. Abba a burgyéba kerültek még más börvelyiek is, akiknek a neve most szintén nem jut az eszembe. Az Oroszországba vitt börvelyiek közül csak Bíró Lajosra, Óbis Sándorra, Pletyák Miklósra, a másik Vakarcs Gézára, Merka Györgyre, Ozsváth Jánosra emlékszem, de biztos, hogy többen voltak.”

 
„A foglyok konyháján is román katonák szakácskodtak”

Kiss Lajos, 78 éves: „A második transzporttal érkeztek és Oroszországba kerültek a következő börvelyiek is: Iszlai Géza, Ozsváth Gyula, ifj. Bede Sándor, Papp Lajos, Papp Sándor, az egyik Óbis Lajos, Újj István, Kovács Béla. A börvelyiek közül Földváron halt meg Bakos Lajos, Bede Zsigmond, Óbis Pál, Jónás Sándor, Kiss Sándor, Tasi Sándor, Rácz Lajos, Molnár Lajos, Torzsás Sándor, Kovács Sándor, Katona Lajos, Tóth Lajos. Oroszországban halt meg Papp Lajos, mind a két Papp Sándor, az egyik Óbis Lajos, Bíró Lajos.

De ha négy hónappal az odaérkezésünk után nem látogat el a táborba az a miniszter (*), aki utána a szabadon engedésünkről intézkedett, nem került volna ki onnan élve se Börvelybe, se máshova való magyar egy se! Mi Rácz Lajossal sokáig a többieknél jobb állapotban tudtuk tartani magunkat azzal, hogy minden reggel korábban felkeltünk, és odamentünk, ahonnan az aznapra kiadott élelmet kellett a konyhára szállítani. Az őrség számára fenntartott terület meg a raktár el volt kerítve a tábor többi részétől, onnan adták be az élelmet, amit aztán mi a tróglinak mondott malteres ládán szállítottunk.

Azért jelentkeztünk önként erre a munkára, mert mindig dugtunk a zsebünkbe is abból, amit szállítottunk. Ráadásul így megismertek bennünket, és krumplit pucolni hívtak a konyhára, ilyenkor pedig a csizmaszárba is csúsztathattunk krumpliszeleteket. A táborban két egymástól elkülönített konyhában főztek, abba, amelyikben a tisztek meg a román katonák számára készült az étel, nekünk nem volt szabad bemenni. A foglyok konyháján is román katonák szakácskodtak. Hiába nem voltam úgy kiéhezve, legyengülve, mint a többiek, mégis megkaptam a tífuszt.

Bekerültem a kórházba, ahol a német orvos azzal a tanáccsal szolgált, hogy minél kevesebbet igyak, mert a víz rossz. Szerencsére Kiss Sándor veje, Kiss Lajos meg Csirkin Jakab, a Börvelybe nősült orosz, hoztak nekem hazulról 10 000 lejt, azon gyakran vásároltam pálinkát a szanitécnek, aki cserébe ellátott keserű teával, azt ittam víz helyett. Vajda József egyszer kitámogatott az udvarra, és a lágerkerítésen kívülre mutatott: ’Látod, ott van apád…’ Integettünk egymásnak. A börvelyiek közül Vajda József, Erdei Lajos meg Varga András kijártak talicskával a csúszós, jeges udvar lehintésére használt homokért, a homokban becsempészték az apám által hozott csomagot is, benne kenyeret, szalonnát, kolbászt, sonkát, olajat, zsírt, lisztet, tésztát, almát, hagymát. A nehezebb ételeket szintén a szanitécnek adtam (aki ehette, mert egészséges volt), az meg cserébe készített nekem málépuliszkát. Így végül elmúlt az állandó kábulatom, kigyógyultam a tífuszból.”
 

„A svábokat verték, hogy ne magyarul beszéljenek, hanem németül”

Csaholczi Lajos: „Végh Zsigmondot egy reggel halottnak hittük és átvittük a hullaházba. Másnap reggel, amikor újabb tetemeket szállítottunk oda, Végh Zsigmondot ülve találtuk. Még ma is él.”

A 82 éves Végh Zsigmond már jó ideje nagyothalló, ezért tőle hozzátartozói közreműködésével sikerült megtudni a következőket:

„Vécé gyanánt mély gödör szolgált, amelyen deszkát helyeztek keresztül. Aki egyensúlyát vesztette és leesett a deszkáról, belefulladt az ürülékbe, mert a gyengeség miatt sem ő maga nem tudott kimászni, se mások nem tudtak neki ebben segíteni.

Egy Kiss Sándor nevű börvelyi ember írt haza, hogy küldjenek neki sok szalonnát. Mikor megkapta, jól beevett és boldogan mondta: ’Na, már nem üres a hasam’. Másnapra meghalt. Ilyen eset több is volt a Földváron töltött hónapok alatt.

Egy alkalommal a rabok nagy szekér szalmát kaptak azzal, hogy ebből fekhelyet készíthetnek maguknak. Mire ő is odajutott volna, hogy vigyen magának, elfogyott a szalma, alhatott tovább a csupasz földön. De ezzel lett szerencséje, mert akiknek jutott a szalmából, mind megkapták a tífuszt, merthogy fertőzött volt a szalma is, akárcsak a víz.
A román tisztektől gyakran hallották: ’Álljatok be románnak, akkor hazamehettek.’ A svábokat többször is megverték azért, hogy ne magyarul beszéljenek, hanem németül. Hiába mondták szegények, hogy ők csak magyarul tudnak, nem hittek nekik, tovább verték őket.

Amikor végre eljöhettek a földvári táborból, olyan gyengék voltak, hogy jó emberek kellett felrakják őket a vonatokra, mert saját erejükből nem tudtak felkapaszkodni.”


Kővel bélelt koporsók

Kiss Lajos: „Fekete Sándor, az unokatestvérem férje Nagyajtán lakott, attól tudom, hogy az ottani nőszövetség rendszeresen gyűjtött élelmet nekünk, amit aztán személy szerint ő hozott mindig szekérrel a lágerhez, és adott át az őröknek. De én odabent nem hallottam arról, hogy ezek az élelmiszer-küldemények eljutottak volna a foglyokhoz…”

Óbis András: „Börvelyből Kún János, Bulyáki József is ott volt velünk, meg még két kosárfonó a falu széléről, Belény Lajos és (talán) Gál Sándor, akik, amikor azt firtatták, hogy ki milyen nációhoz tartozik, románnak mondták magukat. Azt már nem tudom, hogy az őrök rájöttek-e a turpisságra, vagy hazaengedték őket.

Én, amikor beteg voltam, majdnem belefúltam a fedetlen pöcegödörbe, mert a katonák éjszakára szándékosan eltolták a gödör két partján keresztülfektetett deszkát, amit a sötétben az utolsó pillanatban vettem csak észre. De a katonáknak ez a ’tréfája’ sok társunknak az életébe került…”

Kún Ferenc: „Egyszer szalmát hoztak be a lágerbe, amiből azok, akiknek jutott, vittek maguknak, hogy ne a puszta földön aludjanak. Annyian egyetlen más éjszakán sem haltak meg, mint akkor reggelre, úgy mondták, azért, mert mérgezett volt a szalma. Lehetett benne valami, mert azt a szalmát rögtön kipucolták onnan, és többet nem is adtak alánk.”

Kiss Lajos: „Megtettek ott mivelünk mindent: fertőzték a vizet, arzénozták a szalmát. (A tábor területén húzódott tó vize valószínűleg nem mérgezett volt, hanem fertőző az oda öntött emberi ürülék miatt. A szalma is fertőzött lehetett, nem arzénozott. – B. E.)  Idő előtt csak az szabadulhatott meg, aki sok pénzt tudott érte fizetni. Ott voltam, amikor Óbis Pali koporsót készített, amelyet ketten kővel raktunk meg, és így eresztettük le a sírba egy bizonyos Veress nevű ember holtteste helyett. Ez a Veress előzőleg 60 ezer lejt adott valakinek, hogy engedjék haza. A kővel megrakott koporsó eltemetése után mint halottat, törölték a nyilvántartásból, és el is engedték, de az illető csak nem jutott haza, mert éppen mikor elindult volna, kitört rajta a tífusz, és meghalt. Miután több kővel megrakott koporsót eltemettünk, néhányan mi, börvelyiek is elhatároztuk, hogy fizetünk, megváltjuk magunkat. Cheşcheş, a lágerparancsnok Fekete Sándortól 200 ezer lejt követelt azért, hogy egyszerre többünket elengedjen.”
 

Faszénkúra

Csaholczi Lajos: „Én végig egészséges maradtam, mert amikor láttuk, hogy sokan megkapják a tífuszt, Hága Lajossal, a kosárfonóval állandóan faszénnel kúráltuk magunkat. Ez abból állt, hogy a klapterfát, amivel a kályhában tüzeltünk, lelocsoltuk, az így nyert faszenet porrá zúztuk, és vízzel elvegyítve ittuk naponta háromszor. Hasmenés ellen nagyon jó orvosság, legalábbis nekem bevált. Amíg Földváron voltam, összesen vagy három egyméteres klapterfának a szenét ihattam így meg.”

Kún Ferenc: „Földbe ásott, náddal fedett burgyékban, ugyancsak földből kialakított ágyakon feküdtünk, és nagyon fáztunk, mert volt ugyan betéve kályha, de abba egyetlen méter nagyságú klapterfát kaptunk éjszakánként, úgyhogy ami melegség ott volt, inkább a testünk kigőzölgéséből származott. Enni alig kaptunk, de még az a kicsi is olyasmi volt, amit idehaza a disznó moslékjába se teszünk bele, ezért én gyakran ólálkodtam a konyha körül. Ha besikerült, hogy a szakácsok segíteni hívjanak, amikor nem vették észre, csúsztattam a nagykabátomba krumpli szeleteket, paszulyszemeket. Amennyiben a krumplit meg is akartam pirítani a burgyébeli kályha lapján, nagyon résen kellett lennem, mert amint levettem róla a szemem, máris eltűnt.

Azon a helyen mindenki állandóan szörnyen éhes volt. Hiába forgolódtam gyakran a konyha körül, és jutottam így több élelemhez, egy idő után mégis megkaptam a tífuszt. Nem csoda, hiszen orvosok is haltak meg ott ebben a betegségben. Kórház gyanánt egy volt iskolaépület szolgált, de abban is csak a földön feküdtünk. Egy német orvostól kaptam valami kis orvosságot, fogalmam sincs mi lehetett. A láger sajátos ’házirendje’ szerint, mielőtt kivitték őket eltemetni, a halottakról lehúzták a jobb ruhadarabokat. Amikor egyszer a kórházban elvesztettem az eszméletemet, arra ébredtem, hogy csak alsóneműben vagyok. Nemsokára visszaaludtam (vagy inkább ájultam), mire ismét megébredtem, a nadrágom meg a cipőm ott volt mellettem a földön.”
 

„Egyben mozgó” testek

Csaholczi Lajos: „Eleinte, míg a sírásók nagyobb gödröt is tudtak készíteni, több tetemet tettünk egy helyre, később, amikor már nem volt erejük mélyebbre leásni, kettesével-hármasával kerültek a sírokba a halottak. Eljött az idő, amikor nekünk, foglyoknak, már nem volt erőnk cipelni a hullákat, a katonáknak kellett ezt megtenni. Mivel a foglyok erejéből akkorára már az ásó forgatására se futotta, a sírokat meg hídvégi civilek ásták. Az idő múlásával egyre sűrűbben kellett temetni. Este elalvás előtt még beszélgettem a mellettem fekvővel, nem vettem észre rajta semmi különöset. Reggel, amikor ébreszteni akartam, egyben mozgott az egész teste, mert már a hullamerevség is beállt. Átfordultam a másik oldalra elújságolni a dolgot, hát már az ott fekvő is egyben mozgott.”

Kún Ferenc: „Két fogolytemető volt a lágerkerítésen kívül. Miután kigyógyultam a tífuszból, engem is kirendeltek a mezőre sírt ásni. Akkoriban már csak három halottat raktunk egy gödörbe, mert csákánnyal se bírtunk mélyebbre leásni. Voltak olyanok is, akiket külön sírba tettünk. Például Tasi Sándor meg Tóth Lajos éppen akkor feküdt halva, amikor a feleségük látogatóba jött hozzájuk. Az asszonyok meg tudták fizetni, hát koporsót hozattak Brassóból, és tisztességes temetést rendeztek nekik.”

Csaholczi Lajos: „Kiss Sándor éppen a kórházban feküdt, amikor a felesége meg a nővérem látogatóba jöttek, így én őrizgettem a csomagját, amíg Sándor bátya jobban nem lett. Akkor odaadtam neki, ő kibontotta, volt benne sonka, kolbász, oldalas, kenyér, hagyma. Ezt meglátva énbennem megszólalt a tapasztalat: − Sanyi bátya, ebből ne egyen sokat, mert baj lesz! − Nem parancsolsz te nekem! −így az öreg.
Jóllakott, ivott is rá az udvaron lévő kútból, másnap reggelre halott volt.”

Rácz Sándor: „Még most is emlékszem a szavakra, amelyekkel a pap négy börvelyiről a temetésükön megemlékezett: ’Az a daliás Kiss Sándor (…), az az érces hangú Tóth Lajos (…), az a sokra igyekvő Óbis Pál (…) az a világjárta Jónás Sándor.’”
 

„Én innen már nem megyek sehova”

Kún Ferenc: „Az őreink között volt egy román katona, aki mielőtt a földvári lágerhez került volna, éppen nálunk, Börvelyben szolgált, és közben sokat megismert közülünk. Az nem bírta tovább nézni, amit a társai velünk művelnek, elhelyeztette magát máshova.”

Csaholczi Lajos: „Két kaplonyival, Hága Antallal meg Csobi Ferenccel szedtük össze a hullákat. Mikor 10-15 összegyűlt a halottas kamrában, jött a hídvégi pap, és mindet kivittük a legelőre.”

Kiss Lajos: „Ha csak Cheşcheşen meg a pribékjein múlott volna, onnan legfeljebb az kerül ki miközülünk élve, aki váltságdíjat fizet. A halottas kamrában úgy voltak felrakva az emberek, mint a hasábfák. A mi szerencsénk az volt, hogy egyszer csak megjelent két ember, Vitéz Nagy Józsi meg Papp Dénes nevezetűek, akiket a Magyar Népi Szövetség küldött, ezek felfedezték a tífuszt, koporsókat is kiásattak, másnap Cheşcheşt már nem láttuk. Van, aki úgy tudja, hogy a földvári disznóságaiért Groza Péter népbírósága tömeggyilkosként golyó általi halálra ítélte, másoktól meg azt hallottam, hogy amikor megtudta, milyen bűnök terhelik a férje lelkét, a saját magyar nemzetiségű felesége lőtte meg a szolgálati pisztolyával. Akárkitől is kapta a golyót, megérdemelte!”

Rácz Sándor: „A szerbeket, magyarországiakat néhány nappal hamarabb engedték haza, mint minket, mert azokért külön delegáció jött.”

Csaholczi Lajos: „1945 márciusának egyik napján odatereltek bennünket a drótkerítéshez, kívülről a miniszter beszélt hozzánk. (6.) Azt mondta, legyünk nyugodtak, nemsokára hazamehetünk. Legelőbb a közeli Háromszék megyeieket engedték el, mi, Szilágy megyeiek (akkor oda tartoztunk) legutoljára kerültünk sorra. Tóth Lajos éppen akkor volt nagybeteg. Odaszóltam neki: − Gyere Lajos, megyünk haza. Ezt válaszolta: − Testvér, én innen már nem megyek sehova! Jól érezte, mert tényleg meghalt, mielőtt útnak indulhatott volna.”

Tóth (Ozsváth) Szeréna (Tóth Lajos lánya): „Apám a láger utolsó napjaiban halt meg. Anyám éppen ott volt meglátogatni, egy alkalommal beszélgettek is a többsoros szögesdrótkerítésen át. Közben a katonák anyámat ütötték, zavarták el a lágerkerítés közeléből. Mikor másodszor oda akart menni beszélgetni, a szanitéc értesítette, hogy ne menjen, ne veresse fölöslegesen magát a katonákkal a kerítés mellett, mert apám már meg van halva. A láger kapuját éppen akkoriban nyitották meg, de apám, mire sorra került volna, már nem tudott kijönni rajta. Anyám 1945. április 4-én külön sírba temettette.”

------
(6.) Miután 1945. március 6-án Mihály király elfogadta dr. Petru Groza kormányát, az új kormány nemzetiségügyi minisztere, Vlădescu Răcoroasa, Kurkó Gyárfással, a Magyar Népi Szövetség elnökével együtt ellátogatott a földvári táborba (is), ahol megígérte, hogy két nap múlva elkezdik a foglyok szabadon bocsátását.
 

Oroszországba továbbvittek

Lisznyai Gézáné, 86 éves: „Börvelyből nagyon sokan járták meg Földvárt, de egyesek után vádlevél is ment, hogy partizánok voltak. Ezek közé tartozott az én uram hatodmagával: Kiss Sándorral, Óbis Lajossal, Óbis Sándorral, Óbis Gyulával, Resz-Májer Józseffel meg talán Kún Gyulával. Őket Földvárról még más börvelyiekkel együtt vitték tovább Focşani-ba, de ott hetüket különválasztották, és mint volt partizánokat a Krím félszigetre irányították, ahol télvíz idején vasrácson feküdtek meztelenül, miközben alattuk víz folyt. Nem is maradt életben közülük csak az én uram, ő is csupán azért, mert Újj Pista meg Bede Sanyi segítettek rajta. Újj Pista hadifogolyként került vele egy helyre. Géza ismert a lágerben egy német tisztet, az ezt mondta neki: − Lisznyai, holnap fogolyszabadulás lesz, hát szedd össze minden erődet, és menj te is, mert lehet, hogy ez az utolsó alkalom a hazakerülésre. Géza annyira le volt gyengülve, hogy egyedül nem tudott volna elindulni, de Újj Pista meg Bede Sanyi a karjukat ’gólya viszi a fiát’ módra összefogva cipelték a vagonig, meg mindenhova, ahova még kellett. Ha azok nincsenek, ott halt volna meg. Útközben hazafelé még élelmet is koldultak neki. Újj Pista Börvelyben a hátán hozta hazáig éjszaka. Halottról lehúzott katonaköpeny volt rajta, járni csak két mankóval tudott, több hónapba is beletelt, amíg Friedmann doktor valamennyire helyrehozta. De igazán egészséges akkor se lett, fiatalon, 47 éves korában hagyott itt bennünket végleg.”

Rácz Piroska (Resz-Májer József lánya): „Apám a csanálosi csűrből került Oroszországba, ahonnan sohase tért haza. Ozsváth Géza hozta vissza a kabátját, amit elmondása szerint azért vett le róla, miután meghalt, mert kevesebb volt benne a tetű, mint a sajátjában. Földvárról rajtuk kívül Iszlai Gézát, az egyik Kiss Sándort, az egyik Óbis Lajost, az egyik Biró Lajost meg Berenczky Lajost is tovább vitték Oroszországba.”

Újj István: „Végh Gézával meg Domahidi Kún Pistával együtt én nem Földvárról kerültem ki Oroszországba, hanem mint igazi hadifogoly, vagyis olyan, aki ténylegesen fogságba esett. Amikor hazafelé jöttem Odesszából, két börvelyivel és két kaplonyival találkoztam azok közül, akiket Földváron át vittek munkára a Krim félszigetre. A két börvelyi Iszlai Géza és Bede Sándor volt, az egyik kaplonyit Láng Istvánnak, a másikat valamilyen Baracsinak hívták.”
 

„Vagyunk itt 91–en Börvelyből”

– Kiss Sándor levelei a haláltáborból – 

A börvelyi Kiss Szeréna asszony 1945. február elején (a haláltáborban raboskodó férjének segítendő) Földvárra utazott, és több napot töltött a közeli (református magyarok által is lakott) Hídvégen. Az alábbi, ceruzával, apró papírdarabokra írt (az időközben eltelt több mint fél évszázad alatt helyenként olvashatatlanná kopott) levelek akkor jutottak el hozzá. A leveleket előbb ő maga, majd fia, ifjabb Kiss Sándor is becses családi ereklyeként őrizte meg.

1.
(...) pénzt csak akkor küldjetek, ha ez, amit írok, nem sikerül, mert pénzt nehéz bejuttatni. Arra gondoltam, hogy mivel Kun Gyula pénze és a Jenei Bandié itt van, ha át tudom venni, akkor ne küldjetek, csak csomagot, de ha nem sikerül átvenni, akkor küldjetek még 10 ezer lejt. Nem tudjuk, hova visznek bennünket. (...) A nagykabátom el van szakadva, de alsóruhát is küldjetek, minél többet, mert csak úgy tudok magamon segíteni. Már vagy harmincan meghaltak a gyengeségtől. A jó Isten tudja, mikor szabadulunk.
Földvár 1945. I. 10.

2.
Kedves szüleim, kedves feleségem és drága fiam. Én ez ideig még, hála a jó Istennek egészséges vagyok, amit édes mindnyájatoknak kívánok. Kedves feleségem, ha csak lehet, gyertek el hozzám minél hamarabb ide Brassó–Földvárra, mert ha nem kapunk hazulról csomagot, akkor nem sokáig bírjuk. Most be lehet adni a csomagot, és ha jösztök, akkor a pénzt és a levelet vagy kézfogással adjátok át, vagy a tarisznyába rejtsétek el. Hozzatok nagy csomagot, sok pénzt, dohányt, alsóruhát, tűt, cérnát, mert semmim sincs. Itt van Jónás Sándor, Végh Lajos és Vég Zsigmond. Nekik is minden szükséges. Vagyunk itt 91-en Börvelyből. Itt van Csáki Ferenc és Torzsás Sándor. Mind a két Torzsás Sándor itt van. Csak arra kérlek kedves feleségem, hogy minél hamarabb jöjjetek hozzám, szalonnát hozzatok sokat, és még amit tudtok.
Brassó–Földvár. 1945. I. 18.

3.
Kedves szüleim és kedves feleségem, írtam már több levelet, és most is írok kettőt. Ide azoknak is hoztak pénzt, akiket tovább vittek Focşani-ba, és az a pénz itt van. Egyébként a pénzt nehéz bejuttatni, de mivel kint voltunk sírt ásni, és akkor be tudtam hozni, Kiss Lajostól kölcsön kértem Torzsás Sándornak 1000 lejt, Murguly Gézának 1000 lejt, Végh Lajosnak 1000 lejt, Jónásnak 4000 lejt, és saját magamnak 10000 lejt. Ezeket az összegeket, mihelyt hazamegy Lajos, azonnal adjátok át neki, azoknak a szüleitől, akiket felsoroltam. Így talán az életünket meg tudjuk menteni, mert sokan halnak meg a gyengeségtől és az éhségtől. A pénz azért kell, mert a ruha és a csizmám is tönkre ment, itt meg minden drága. Egy komisz 400 lej. Amihez nagy nehezen hozzájutunk, azt is tízszeresen kell megfizetni. Kiss Ignáccal is írattam, mert ő azt mondta, hogy eljön ide vagy a sógora, vagy valaki más. De te, Szerena, ne gyere, inkább mással küldjetek csomagot, mert csak jobb, ha férfi jön. Küldj a csomagban levelet is, de rejtsd el, csomagolj bele valamit. A pénzt, amit küldtetek, 10000 lejt megkaptam. Ennyit nagyon nehéz beosztani. Nagyon várom a csomagot, és minden éjszaka arról álmodom, mi van odahaza. Ha lehet, alsó ruhát is küldjetek, mert már leszakadt rólam. Pénzt is küldjetek még, mert nem tudjuk, mikor visznek el bennünket, és ruhára sok kell. Olyan szomorú karácsonyunk volt, amilyen még soha (...).

4.
Kedves feleségem, a leveledet mikor elolvastam, könny szökött a szemembe, hogy te is beteg vagy. (...) lehet, többé nem is láthatjuk egymást, mert helyzetünk nagyon nehéz, minden nap van három vagy négy halott. Bakos (Bakos Lajos. Elhunyt 1945. február 1-én – B. E.)
már meghalt és nem tudhatom, hogy ezt a betegséget, ami itt van, hogy bírom ki, hogy bele ne essek. Nagyon ügyelek magamra. Mióta itt vagy, azóta se ettem annyit, hogy nagyon jól lakjak, mert az is baj, ha jóllakik az ember, meg az is, ha éhes. Még ez ideig a jó Isten megsegített, hogy ezután mi lesz, nem tudom. A múlt éjjel talán éreztem, hogy beteg vagy, mert éjfélig nem tudtam elaludni, folyton az járt az eszemben, hogy már csak ma éjjel hálsz itt, nem sokáig látjuk egymást (...)

5.
Kedves feleségem (...) sort édes apámnak írom, olvasd fel neki, ha haza mész. Ne adja a jó Isten, de ilyen helyzetben, amilyenben most vagyok, még nem voltam, ezért írom kedves édes apám: ha talán valami közbe jönne és én nem lehetek otthol, úgy tekintse a fiamat, mint engem, mert csak a jó Isten tudja, mikor lesz az én szabadulásom, még ha betegségbe nem esek is. Csak azt kérem, ha akarja, hogy Mariska is legyen jól kifizetve, és az én fiam is legyen jól énhelyettem kielégítve. A belsőségből szerintem már ki van fizetve, és a jószágállományból, amit maga is tud. Az erdőből a nagy erdőt és a rókalyuknál lévőt adná Mariskának. A rétből meg a Korán tagját kapná meg a fiam, a többi földet ossza el úgy, ahogy jónak látja (...) nincs mit tennem, mert itt hiába próbálkozunk, nem ér semmit, ezek csak mindig biztatnak, igazat nem mondanak.
Nehéz hazulról ide és innen haza levelet eljuttatni. Szerencse, hogy Szeréna most itt van, nem is tudom, mi lett volna már velem, ha el nem jön. Murguly Géza is nagy beteg, mondják meg a feleségének, nagyon sokat nélkülözött. (?) Sanyi is beteg. Torzsás még jól van, ő még nem volt beteg, igaz, sokat juttatok neki. Kedves feleségem, írjál még, ha tudsz, mert addig jól érzem magam. Kívánok odahaza mindenkinek jó egészséget és békességet. Édesanyámnak, édesapámnak, drága fiamnak, Mariskáéknak, a sógoréknak. Eminek mondjátok meg, hogy Gyula elment (...) innen.

6.
Kedves feleségem, nem tudom, sikerül-e több levelet kiküldeni, míg itt leszel, de azért írok, mert ez megnyugtat. Elsősorban, kedves feleségem, köszönöm a hűségedet, a fáradhatatlan napokat, amiket értem itt töltesz, hogy vállalkoztál ilyen hosszú útra eljönni, és hogy itt ezen az életrontó helyen még ez ideig láthatjuk egymást. Kedves feleségem, csak egy esik nagyon rosszul, és nagyon fáj, alig tudtam a könnytől leírni, hogy az én drága fiamat, akit úgy szeretek, nem láthatom. Legalább fényképem lenne róla. Édesapámnak és édesanyámnak írtam egy levelet, de azért írok nekik itt is, add át ezt a pár sort, és mondd meg, hogy kívánok a jó Istentől sok jó napot és jó egészséget. Énrajtam már hiába sajnálkoznak, a sors nagyon rossz helyre sodort, attól félek, sohasem látjuk egymást (...)

Kiss Sándor a hídvégi református egyházközség halottas könyvében fellelhető bejegyzés szerint 1945. február 21-én hunyt el Földváron.

--------------
Megjegyzés: „Faluhelyen mindenki mindenkit ismer, mindenki mindenkiről mindent tud.” Korábban igaznak véltem ezt a mondást. Ám az 1944 novemberében Szatmár megyéből román csendőrök, illetve román katonák által Földvárra elhurcolt magyar és sváb férfiak iránt érdeklődve a legtöbb faluban egészen mást tapasztaltam. 1997 nyarán, amikor Börvelyben első alkalommal kérdezősködtem az itteni volt ’földváriak’ iránt, Végh Balázs Béla helybeli pedagógus, akinek az édesapja, Végh Zsigmond a haláltábor foglyai közé tartozott, listát nyomott a kezembe. Azt mondta, annak a 61 börvelyinek a neveit tartalmazza, akik Földvár poklát megjárták. Hozzátette: hárman élnek még ilyenek a faluban, de már csak ezek egyikének igazán jó az emlékezőtehetsége. Ugyanezt Kiss Lajos, felesége „tolmácsolásával” a nagyothalló Végh Zsigmond, valamint más helybeli idős emberek, volt foglyok hozzátartozói is megerősítették.

Fél évvel később, 1998 januárjában ugyancsak Börvelyben nagy meglepetésemre újabb két olyan túlélőt sikerült azonosítanom, akiknek a neve hiányzott a korábbi listáról. Rácz Sándor és Óbis András révén ekkor még további 11 új név is odakerült az első összeírásban szereplőké mellé. Ezek után legnagyobb elképedésemre néhány héttel később még három olyan életben lévő volt földvári fogolyra bukkantam Börvelyben, akik a második listán sem szerepeltek. Csaholczi Lajos, Kún Ferenc és Bernáth Gyula visszaemlékezései révén aztán több mint 20 új névvel bővült a „börvelyi földváriak” listája. Amely így immár arról árulkodott, hogy csak ebből az egyetlen faluból 1944 őszén a frissen beiktatott román katonai közigazgatás emberei száznál is több helybeli civil férfit juttattak Földvárra. (Vajon megtudjuk-e valaha, hogy apáink, nagyapáink, dédapáink közül valójában hányan is járták meg Földvár poklát?)
(1997 nyara – 1998 eleje)
 


Kaplony község
(Kaplony és Kálmánd)
 
Kaplony

Tempfli Imre Kaplony című könyvéből:

„1944. október 25-én orosz–román csapatok özönlötték el Nagykároly környékét, Kaplonyt is. Minden mozdíthatót elvittek. (…) A bevonuláskor Kaplonyban emberéletben nem esett kár. Később annál inkább. Kezdődött azzal, hogy a bevonuló román és szovjet csapatokkal azok a közigazgatási román tisztviselők is visszajöttek, akik a háború előtt működtek ezen a vidéken.”

Fézer József, 60 éves helyi lakos: „Egyik legmaradandóbb gyermekkori emlékem az, amikor anyámmal ennivalót vittünk apámnak, akit a csanálosi csűrben tartottak fogva. Apámnak akkor sikerült elszöknie, azt nem tudom, hogyan, csak arra emlékszek, hogy mind a hárman a tengeriföldeken lopakodva jöttünk haza. A szüleim tudták, hogy idehaza keresni fogják, ezért apám a második szomszédban elbújt ágyba, dunyhák közé.”

Reich (Hermanné) Mária, 70 éves helyi lakos: „1944 novemberében, a román–orosz bevonuláskor visszajött a faluba ugyanaz a román csendőr őrmester, aki ’40 előtt is itt szolgált. Mi csak ’Gyuri őrmesterként’ emlegettük. A felesége Piskárkosról került ide. Chiş meg Aniţaş eljöttek apámért, Reich Ferencért, aki azért volt idehaza, mert lemaradt a magyar seregtől. Chiş meg Aniţaş be akarták rakni azok közé, akiket később Csanálosról Földvárra vittek. De apámnak akkor szerencséje lett azzal, hogy '40 előtt többször fuvarozott Gyuri őrmesternek, aki ezt nem felejtette el, rászólt Chişre meg Aniţaşra, hogy apámat engedjék el.”

Kinczler Antal, 77 éves: „A magyar hadseregben szolgáltunk, de valamikor '44 őszén egy tiszt ezt mondta nekünk: − Mindenki menjen, amerre lát! Mire hazaértünk, bujkálni kellett, mert román katonák keresték a férfiakat. Már nem emlékszem, hogyan, de Fézer Elemérrel, Varjú Pállal, Fischer Istvánnal meg másokkal együtt átvittek bennünket előbb Kálmándra, az óvoda közelébe, egy Poósz nevű ember csűrjébe, utána több helybelivel együtt Csanálosra. Akkor Tătar Ioan volt a bíró Kaplonyban, aki azt mondta anyámnak, mentség nincs, szökjön meg a fia, ha tud, mert ők a csanálosi csűrből nem tudnak kivenni.

Csanáloson előbb egy rokonunk, Ernyi Ferenc csűrjében helyeztek el bennünket. Ott azt mondták, várjam meg az indulást, akkor a kürtőajtón át bújjak a kormos kéménybe, ott biztos nem fognak keresni, így megszabadulhatok. Igen ám, csakhogy abból a csanálosi csűrből nemsokára átvittek egy másikba, így ez a terv kútba esett. Azonban mégis sikerült megszöknöm. Egy őrnagy járt arra, akitől az őrt álló katona erősen tarthatott, mert amíg ott volt, más nem érdekelte, csak rá figyelt. Én ezt észrevettem, és a háta mögött kipucoltam. Odahaza román katonák kerestek bennünket. Jómagam össze is futottam velük a menyasszonyoméknál. Megállítottak, és az őrmesterük több ismerősöm felől kérdezett. Azt válaszoltam, hogy jó ideje már egyiküket se láttam. Erre azt kezdte firtatni, hogy mi a helyzet velem. Azt mondtam, hogy a menyasszonyomat kerestem fel, ezért utamra engedtek. Csakhogy hiába szabadultam meg '44 novemberében a románoktól, mert '45 januárjában elvittek az oroszok...”

 
„Partizánok”

Sarkantyús Mária volt deportált: „A fiútestvérünk, Sarkantyús Imre katona volt, de akkorára valahogy hazakeveredett. Legelőbb őt vitték el a családból. Stelli Józseffel Földvárra, onnan Oroszországba, egy, a mi későbbi lágerünktől nem messze eső fogolytáborba került.”

Tempfli Imre könyvéből: „A katonaság a visszatért román tisztviselők segítségével elkezdte azon férfiak összeszedését, akik nem mentek tovább a visszavonuló magyar hadsereggel, hanem hazaszökdöstek. Kaplonyból 1944 novemberében 40 ilyen „partizánt” szedtek össze.

A következőket: Baracsi József, Csizmár Ágoston, Csizmár István, Csobi Ferenc, Csobi Gyula, Csobi János, Csobi Mihály, Czumbil Antal, Debreczeni József, Demkó Ferenc, Fischer István, Fleisz István, Gózner Károly, Hága Antal, Hegedűs Ferenc, Hegedűs István, Hegedűs József, Hevele Pál, Juhász Ferenc, Kaplonyi Pál, Láng Antal, Láng Béla, Mák Dezső, Mák István, Nonn József, Nyíri Béla, Nyíri Miklós, Pink József, Poósz Antal, Poósz József, Resz Antal, Schrádi Imre, Schuller Ferenc, Stelli Antal, Szabó István, Szilágyi Dezső, Szilágyi Mihály, Tempfli István, Vicsocsány András, Winkler József.

Amikor összekerült a kis csapat, tagjait Csanálosra hajtották egy csűrbe, ahol egy hétig maradtak. Gyalog indították őket útnak a Brassó melletti Földvárra. Kb. 6000 embernek kellett itt hosszú hónapokon át embertelen körülmények között élnie és elpusztulnia. Innen irányították ugyanis őket (már akiket lehetett, és akik nem haltak meg közben) a Szovjetunió különféle helyeire.”
 

„Nagyon veszélyes, Magyarországra szökött”

Fisher István, 84 éves helyi lakos: „A front szétzüllött, hát hazajöttünk a magyar hadseregből. Idehaza a román polgármester kidoboltatta, hogy aki lemaradt a csapatától, vigye a fegyverét az iskolába leadni, ott majd igazolást kap róla. Miután leadtuk a komisz dolgokat, helybeli fegyveres civil önkéntesek átkísértek bennünket – Csizmár Gusztit, Hevele Palit, Csizmár Pistát, Nyíri Bélát, Vinkler Józsit, Stelli Antalt, Demkó Ferencet, Fecser Istvánt, Debreceni Józsefet, Pink Józsefet meg engem – Kálmándra, majd egy csanálosi csűrig. Én onnan visszaszöktem Kaplonyba, de dováda, igazolás kellett volna, hát jelentkeztem a csendőrőrsön.

Ezt nem jól tettem, mert azt az 1940 előtti csendőrt láttam viszont, aki az első román idő vége felé ideadta a katonai behívómat, amivel aztán én nem a román hadseregbe vonultam be, hanem átszöktem Magyarországra. Hát ez a csendőr most úgy nézett rám, mint a véres rongyra. Írt egy cédulát, hogy ’Foarte periculos, a fugit în Ungaria’ (Nagyon veszélyes, Magyarországra szökött – B. E.) és fegyveres kísérettel visszaküldött Csanálosra. Itt hátrakötötték a kezemet, és előbb kb. délelőtt tíz órától délután négyig felváltva vertek, majd belöktek a gyűjtőhelyként szolgáló csűrbe, ahol elvegyültem a többi között. Másnap először és utoljára adtak egy kb. egykilós kenyeret, ami olyan volt a sok árpakalásztól, mint a tövicskes disznó, avval elindítottak gyalog, azt mondták, majd Zilahon kapunk dovádát (igazolást – B. E.).

Én Nagykárolyból megszökhettem volna, de haza nem mehettem a csendőr miatt, hát inkább maradtam. Útközben még azt is nehezen tűrték el az őreink, hogy a vonulásunkra összesereglő emberek élelmet dobáljanak közénk, nemhogy ők adtak volna enni. Enyeden, bent a városban megállítottak bennünket, a menetoszlop eleje az útkanyarulaton túlra ért, utólag úgy mesélték, ott egy helybeli néni üstben ételt főzött nekünk, de amikor ide akarta adni, az egyik katona a lábába lőtt. Valami biztos történhetett, mert utána 2-3 napig, amíg ott voltunk, a kísérőink hagyták, hogy a lakosok dézsából, ki miből, etessenek bennünket, ami se azelőtt, se azután nem volt szokásuk.”
 

Helybeli románok jelentették fel

Tempfli Valéria, Kaplony: „Én 10 éves kislány voltam, amikor 1944 októberében édesanyám többször velem küldött élelmet a szomszédék, Ludescherék csűrjéhez. Itt egy deszkák közötti résen ilyenkor kinyúlt egy kéz az élelem után, én pedig megcsókoltam, mert bár nem mondta senki, tudtam, hogy az édesapámé. Mikor mentem visszafele, elsepertem a lábam nyomát. Egyszer csak román katonák jöttek, édesanyámat, a két fiútestvéremet meg engem sorba állítottak az udvaron, és azt kiabálták, hogy ha Hevele Pál nem jön elő, minket lelőnek. Édesapám, aki addig katonaszökevényként bujkált Ludescherék csűrjében, akkor előjött. Amint később megtudtuk, a közelben lakó helybeli románok jelentették fel. Fegyverek közt vitték az iskolába, ahol összegyűjtötték őket. Akkor láttam utoljára. A földvári lágerben halt meg 1945. február 25-én. Előtte három kicsi, tintaceruzával teleírt papírfecni érkezett tőle, ezeket máig megőriztem.”
 
„Hátha meg tudnánk váltani magunkat az éhhaláltól”
(Hevele Pál három levele)
 
1945. január 28.
Anyukám, el se tudjátok képzelni a mi helyzetünket, olyanok vagyunk, mint a száraz kóró, csak szédelgünk ide-oda. Ha ezt a cédulát megkapjátok, Fischernek, Stelli Tóninak meg nekem Pistátok vagy Fleisz Dezső hozzon csomagot, különben éhen pusztulunk. Kenyeret, szalonnát, fokhagymát, ha van, egy kis kockacukrot meg egy üveg sósborszeszt, egy kesztyűt és a nyakamba valamit küldj. A költséget ne sajnáld, hanem engem nézzél, mert elveszek…

Dátum nélkül:
Anyukám, ha így megy tovább, és még látjuk egymást valaha, járni fogsz tanítani. Testvéred, Pistátok, jöjjön azonnal, 1000 pengőt hozzon nekem és Tóninak is, de a pénzt csak a mi kezünkbe adja. Hátha meg tudnánk váltani magunkat az éhhaláltól. Az orvosnál voltam, de nincs orvosság, mert fogoly vagyok.

1945. február 10.
Szeretett kedves jó feleségem, soraim friss és jó egészségben találjanak, három kis árvánkkal együtt. Én, drágám, nagyon el vagyok gyengülve, már 7 hete állandóan megy a hasam, mint a víz, közben 2-3 nap az erőltetés kínoz. Gondold meg szívem, itt a koszt káposzta teljesen zsírtalanul, egy olyan darab lóhús hozzá, ami 2 éves Tónika fiunk szájába belefér, apró, fagyos krumpli hajastól, mosatlanul, mint a moslék. Míg evvel félbe nem hagytak, minden nap 8-10 halott volt, most javítottak egy kicsit, és a krumplit meg kell hámozni. Két napja megkaptam a csomagot, amit küldtetek, de két almán kívül még egyebet nem kóstoltam belőle, nem tudok enni. Gondold meg drágám, olyan lázas a belsőm, ha vizet látok, reszketek, annyira kívánom, de itt olyan rossz a víz, hogy ha valaki meg akar halni, hát csak lakjon jól belőle, hamar a sírba kerül. Drága feleségem, megkaptam két darab szalonnát, egy főtt és egy nyers sódort, öt almát, dohányt, inget, sálat, 16 ezer lejt. Mondta Nyíri Stelli Tóninak, hogy van nála magyar pénz is, ha valaki ki tudna menni sírt ásni, behozhatná. Ha nem lesz rá szükségem, hazaviszem, ha a jó Isten hazasegít.
Valikám, kislányom, írod, hogy kisöcséd, Palika jól tanul, örvendek neki, vigyázzatok egymásra, fogadjatok szót és imádkozzatok sokat, hogy a Szűzanya és a jó Isten segítsen haza hozzátok. Nagyon szeretlek benneteket, de most már abbahagyom az írást, mert a görcs húzza a kezem…
 

Nyíri János nem ismerte meg a saját fiát

Fischer István: „A földvári lágert háromsoros szögesdrót vette körül, sűrű magasított őrállásokkal, amelyekből fegyveres katonák figyeltek bennünket. A szálláshelyünk náddal fedett, földbe vájt bunkerszerű odú volt. Kiss bácsi a temetőőr Börvelyből, aki a végében aludt, reggelente többször be volt fújva hóval. Enni kenyeret csak minden harmadik nap adtak, tíz dekát, kaptunk paszulylevest, amiben paszuly nem volt, vagy krumplilevest, amiben féldiónyi krumplik voltak, de még ezeket is úgy, sárosan dobálták bele a kondérba, és alig főzték egy kicsit, meg folyton felöntötték vízzel. Aki ebből evett, úgy felfúvódott, hogy se ülni, se feküdni nem tudott. Idehaza, ha moslékot készítünk a disznónak, nem tesszük bele az olyan krumplit, mert a haja mérgező. Kiáltottak is be nekünk a lágerkerítésen kívülről, hogy ’ne egyétek, mert meg van mérgezve’. A kenyérrel is úgy volt, hogy hiába szárítottuk, mert petrósan adták.

Ha bekiáltották, hogy valakinek csomagja érkezett, jelentkezni kellett sírt ásni, temetni, akkor kivittek, valahogy megkaphattuk, és a kabát alatt belophattuk magunkkal a csomagot.
Én kétszer voltam a temetőben.

Először két kaplonyival, Nyíri Bélával meg Csizmár Gusztival mentünk ki. Nyírinek az apja hozott csomagot, aki akkor hatvan körül járhatott. Odajöttek mellénk, és ezt mondta nekem: − Fischer, ha hallottátok, hogy idejöttünk, miért nem hoztad ki az én fiamat is? − De hiszen itt van mellettem – válaszoltam én, mert tényleg ott állt, csak annyira lesoványodott, csupa csont meg bőr volt, hogy a tulajdon apja sem ismerte meg…

Megkaptam én is a csomagomat, meg Csizmár is az övét. Én alig ettem az enyémből, mert beteg, étvágytalan voltam éppen, szinte az egészet odaadtam másnak. Csizmár is beteg volt, de ő azt mondta: − Csak még egyszer lakjak jól, nem bánom, ha utána meg is halok!
Hát úgy is lett: jól beevett koflejcsből,  és meg is halt.

Másodjára akkor jelentkeztem temetni, amikor Hevele Pali meghalt. Egy színben voltak tőlem magasabb gúlába dobálva a megfagyott holttestek. Én ezekhez nem nyúltam, inkább a koporsókat szegeztem. Az egyik fedelére rá volt írva: Hevele (Péter) Pál, de nem mertem belenézni, hogy tényleg ő fekszik-e benne. Vittük sorra ki a koporsókat, az egyik fordulónál odajön hozzám két csomaközi asszony azzal, hogy nem ismerek valaki ilyen meg ilyen nevűt? Ismerni nem ismerek, mondtam, de erre a koporsóra, amit itt szállítunk négyen, éppen ez a név van írva. Felnyitottuk a koporsót, hát tényleg az egyik asszony ura volt. Olyan sírást nem szerettem volna hallani még egyszer, mint akkor, hát inkább nem mentem többször temetni.

Egyéb dolgunk úgyse volt, gyakran levetkőztünk pucérra, ölni a tetveket. A kórterembe senki se akart bekerülni, olyan büdös volt ott, és különben se foglalkozott senki a betegekkel. Mivel orvosság nem volt, a német orvos csak annyit tehetett értünk, hogy felvilágosított: addig él az ember, míg felemészti a saját vérét, meg a csontjából a velőt. Én, mikor rázott a hideg, megkértem Tempfli Pistát, feküdjön rám. Reggelig melegített, el is múlt a hidegrázásom. A cipőm szerencsére megmaradt, mert amikor láttuk, hogy az egyik román katona Schrádi Pistáról lehúzza az inget, mi Csizmár Pistával elcseréltük az egyik lábbelinket, így mindketten felemás lábbeliben, egy cipőben meg egy bakancsban jártunk, amit az őrök nem irigyeltek el tőlünk.

Voltak ott németországi németek is, de azok más bánásmódban részesültek. Én is láttam, hogy Földvárról, a faluból, minden nap tejet hoztak hozzájuk a szászoktól, nekik ez meg volt engedve. De egyébként is jól élhettek, mert daloltak, harmonikáztak. Igaz, amikor minket, romániaiakat elengedtek, ők még ott maradtak a magyarországiakkal meg a többivel.

Kaplonyból tizenegyen raboskodtunk Földváron: Csizmár Guszti, Hevele Pali, Csizmár Pista, Nyíri Béla, Vinkler Józsi, Stelli Antal, Denkó Ferenc, Fecser István, Debreceni József, Pink József meg én. De ez nem azt jelenti, hogy csak ennyiünket indítottak el oda. Velünk együtt hurcolták el akkor például Tempfli Pistát is. Rá azért emlékszem, mert volt egy pipája, én a zsebeim aljáról összekotortam valamennyi hulladék dohányt, amit azután közösen szívtunk el az ő pipájában. Kaplonyi Pali meg, amikor alkonyattájt Gyulafehérvárra érkeztünk, ráugrott a város legszélső házának az árnyékára, és ezt mondta: Beugrottam Fehérvárra!

De kettejükön kívül még legalább tízen voltak velünk Kaplonyból olyanok, akikre nem emlékszem, mert nem maradtak Földváron. Amikor megérkeztünk a lágerbe, felsorakoztattak bennünket, és ezt mondták: Aki a nevét hallja, álljon ki, a többi maradjon helyben! Nem tudtuk, mi készül, egymástól kérdezgettük, hogy ezeket vajon hazaengedik?”


Minket továbbvittek

Juhász Ferenc, 80 éves helyi lakos: „44 novemberében, amikor előbb Kaplonyban kellett jelentkezni, majd Csanálosról vittek bennünket tovább, a kaplonyiak közül Földváron is maradtak, de legtöbbünket Oroszországba irányítottak, ahol aztán széjjel lettünk szórva. Én Kaplonyból Kind Ferenccel, Láng Istvánnal, Schrádi Imrével, Baracsi Józseffel, Nyíri Ferenccel, Kind Rudolffal, Pink Józseffel meg vagy kilenc börvelyivel kerültem egy helyre, mégpedig Feodoszijába, a Fekete-tenger mellé. A hidegtől nem szenvedtünk, a munkára se panaszkodhattunk, hiszen a szőlősben ástunk, reggelente mégis sok volt a halott. Az éhezés miatt. Répaleves, savanyú lé járta, abból is kevés. 4 ezren kerültünk egy lágerbe, tavaszra jó, ha két- vagy háromszázan maradtunk. Itta az ember a vizet, reggelre meghalt. Én azért nem hagytam ott a fogam, mert nem kívántam a vizet. Mielőtt hazaengedtek, egy Szimferopol nevű feljavító táborban állomásoztattak, ahol minden nap kaptunk egy-egy főtt tojást. '45 őszén jutottam haza.”
 

Mint ősszel a legyek

Kaplonyi Pál, 84 éves helyi lakos: „Amikor a földvári lágerből minket továbbvittek, azt mondták, Oroszországba megyünk, ahol jó dolgunk lesz. Majd jönnek az ottani gazdák, mindegyik megmondja, hogy neki hány ember kell segítségnek, mindegyik elvisz magával annyit a gazdaságába, mi dolgozni fogunk neki, ő meg ellát mindennel. Mi ezt el is hittük, csakhogy Oroszországban egészen másként lett.

Sepscsikába (valószínűleg Sepsinka – B. E.) kerültem, egy olyan lágerbe, ahol mielőttünk németeket őriztek. Valami vasgyár működött ott azelőtt. Az épületben, ahol a legelején aludtunk, jeges szalmát löktek a fal mellé, azon feküdtünk. Villanyt majd csak később szereltek be azok a németek, akiket miutánunk hoztak oda. Beszerelték a villanyt, de nem sokáig világított nekik. A németeket cukorgyárból, vagyis olyan helyről irányították át miközénk, ahol sok süvegcukrot ehettek, ezért amikor hozzánk kerültek, egészen jól tápláltak voltak. Sepscsikában azonban csak egy kanál cukrot adtak naponta, meg egy kevéske korpalevest, ráadásul a tífuszjárvány is kiütött. Nem sokkal az odaérkezésük után a németek úgy elkezdtek hullani, mint ősszel a legyek. De hullottak a kaplonyiak, a gencsiek és velük együtt a Földvárról odakerült többiek is.

Kaplonyból a Földváron át odajutottak közül ott halt meg Mák Dezső, Nonn József, Schuller Ferenc, Tempfli István, Tempfli György, Csobi Ferenc, Poósz József, Szabó István, Schrádi Ferenc. Azok közül, akik Kaplonyból Sepscsikába kerültek, csak Juhász Ferenc meg én éltük túl a járványt. A tizenöt gencsi közül meg egyedül csak Erdei István. Úgy emlékszem, néhány Földvárról odakerült kaplonyit még az elején továbbvittek Sepscsikából. Ezek közül Szilágyi Dezső meg Resz Antal jut az eszembe, de többen lehettek. Voltak ott olyan kaplonyiak is, például Schrádi Imre meg Csobi Mihály, akikkel nem együtt kerültünk ki Oroszországba, hanem ott futottunk össze.

Odakint találkoztam két nagykárolyi mészárossal, Mák Jánossal és Dán Lőrinccel, meg a kálmándi Koch Miskával is. A tífuszjárvány idején én Poósz Józsival, Nonn Józsival meg a két Tempflivel halotthordó voltam. Eleinte a hátunkon cipeltük a hullákat, később adtak egy hordágyat, akkor már ketten cipeltünk egy tetemet. Halotthordónak lenni jó volt, mert ötször kaptunk enni naponta, hogy az erőnk megmaradjon. Igaz, oda, ahol a ragályos betegek is feküdtek, csak mi mentünk be a halottak után.

Az ilyen helyek sokszor úgy néztek ki, mint idehaza a tengeriföld, miután levágjuk a csutkát: mindenfele csak a sorok között termesztett tök meg tök. Hát ott meg mindenfele csak hulla meg hulla volt. Ez addig tartott így, amíg oda nem került egy orvosnő, aki fertőtlenítette a sok tetves embert. De énnekem már ez előtt nagyon jó dolgom lett. Egyszer, amikor a vasútnál jártam, megtudtam, hogy ott egy épületben suszteráj van, odamentem az őrhöz és megmondtam neki, hogy én is suszter volnék. Másnap odahelyeztek, egy idő után pedig megtettek raktárnoknak. Attól kezdve aranyéletem lett. Az ennivalót is beleértve, mindent én vételeztem, meg adtam tovább, persze úgy, hogy a tisztem jól járjon, de én is vele együtt. Nemsokára olyan jól táplált lettem, hogy egyedül nem is mertem a civil oroszok közé kimenni, csak a tisztem társaságában, mert annak az oldalán a pisztolytáska távol tartotta tőlem közülük azokat, akik különben ott helyben meglincseltek volna. Hogy miért? Mondtam, hogy raktárnokként jól táplált lettem, hát ezért. Ott akkor a civil lakosok nagy részének alig jutott ennivaló, csupa csont meg bőr oroszokkal lehetett találkozni mindenfele, amikor ezek meglátták, hogy én, a fogoly, milyen jól táplált vagyok, felment a cukruk, ilyenkor, ha a tisztem oldalán a pisztolytáska nem tartja őket távol, agyon is ütöttek volna dühükben.

De a tisztem engem nem hagyott semmiért, annyira megszeretett, mert ő is jól járt énvelem. Koch Miska, a kálmándi, azért élte túl, mert sokszor segítettem rajta. Tele volt vízzel a lába, úgy keresett meg, én pedig sót adtam neki, amihez más ott nem jutott hozzá. Koch Miskának azzal is szerencséje volt, hogy bekerült egy olyan transzportba, amellyel gyengélkedőket vittek haza.

Miután mi is hazakerültünk, Erdei meg én sok gencsi asszonynak voltunk tanúskodni. Ahhoz, hogy ezek még egyszer férjhez mehessenek, keresztre rátett kézzel meg kellett esküdjünk, hogy az első férjük meghalt Oroszországban.”
(1997 nyara – 2000 nyara)
 


Kálmánd
​
Arról, ami Földváron történt, apám soha nem beszélt

Schlakter István, 73 éves helyi lakos: „Kálmándon ’44-ben Baumann István volt a német párt vezetője, ő értesítést kapott, és közzétette a faluban, hogy a németek menjenek el, mert az oroszok jönnek, és összeszedik, elviszik, aki itt marad. Hart Venci bácsi, Bauman Pista bácsi, Müller Guszti bácsi a családjukkal, Czubler József a feleségével el is indultak Németország felé. Kreutzer Pali bácsi is felpakolt, de őt a családtagjai lepakolták, nem engedték elmenni. A bátyám megsebesült, így a front előtt ért haza. Apám ezt mondta neki: Eredj fiam tovább, mert itt fogságba esel. Bement Nagykárolyba, ott olyan barátaival találkozott, akik szökevényekként jöttek vissza a frontról, azokkal hazajött megint Kálmándra. A falunknak akkor saját községháza, postája volt, de a csendőr, talán Iorga nevezetű, azt hiszem, Kaplonyból járt át. Az kidoboltatta, hogy a bátyámhoz hasonló helyzetben levőknek érvényes papírokért kell jelentkezni. A bátyám Csanáloson kötött ki, onnan Földvárra vitték.”

Czubler (Bauerné) Margit helyi lakos: „Apám, Czubler István mozgósítva lett, de hazaszökött. Szóltak, hogy jelentkeznie kell. Előbb Gózner Jenőék csűrébe gyűjtötték őket Kálmándon, majd egy csanálosi csűrbe kerültek. Valamivel később valaki bekiáltott az utcáról, hogy hozzák az embereket a csanálosi csűrből. Akkor reggel kenyeret sütöttünk. Hamar felkaptam egyet, és rohantam vele, hogy odaadjam apámnak. Négyes sorokban hajtották őket Nagykároly felé. Sokan lehettek, hogy pontosan mennyien, nem tudom, mert az én szemem csak apámat kutatta. Éppen a legutolsó sorban jött, hozzá rohantam, és oda akartam adni neki a kenyeret, de az egyik román katona hátba vágott, és elkergetett onnan.

Nagyon sírtam, azt mondtam anyámnak, én azt a kenyeret akkor is átadom, ha belehalok. A menetoszlop után futottam, és sikerült odaadnom a kenyeret apámnak. Mivel januárban az oroszok minket Ukrajnába vittek, csak jóval később tudtam meg, hogy apám akkor Földvárra került. Arról, ami ott történt vele, ő maga soha nem beszélt. A halála után Rosszel Pista bácsitól hallottam, mennyit szenvedtek. Anyám elbeszélése szerint 1945 tavaszán dagadt lábbal, rongyosan, piszkosan, tetvesen, nagyon gyenge állapotban került onnan haza, sokáig úgy volt, hogy meg is hal, de végül csak kikezelték.”          
 

„Azt hittük, szabadok vagyunk. Jó nagyot tévedtünk!”

Bejegyzés a kálmándi római katolikus templom Historia Domusában: „Október első felében egyre közelebb került hozzánk a front. Október 22-én már Nagykárolyt lőtték. Ugyanennek a napnak az estéjén a németek felgyújtották az állomást, a papírgyárat, az olajgyárat. Október 25-én reggel 6 óra tájban vonultak át a községen az utolsó német katonák. Reggel 8 órakor jelent meg az első román járőr, aztán megkezdődött a katonaság 3 teljes napon át tartó átvonulása, aminek egyik eredménye az lett, hogy 220-ból mindössze 20 ló maradt a faluban. Október 27-én román főhadiszállás érkezett Kálmándra, amely tíz napig maradt. Ez idő alatt a mi falunk mentesült a környéken lopni, rabolni járó kóbor katonák zaklatásától.”

Tájerling (Rosszelné) Mária (Rosszel István felesége): „Arra, hogy hányadikán, már nem emlékszem pontosan, de valamikor a front ideérkezése előtt jutott haza a férjem is. Mivel szökevénynek számított, hiszen a magyar hadseregben szolgált, és engedély nélkül jött el, a spájzba (éléskamrába – B. E.) bújtattuk, majd a kamraajtó elé húztuk a konyhakredencet. Késő este nagyon verték a bejárati ajtót. Egy csoport német katona állt odakint, akik egy idő után elkezdték szidni a magyar katonákat, amiért sokan hazaszökdösnek a frontról, és fogadkoztak: ahány ilyen piszkos dezertőrt elkapnak, mind főbe lövik, felakasztják! Aznap éjjel a németek az egyik szobánkban aludtak, a férjem pedig a kredenccel eltorlaszolt ajtó mögött, a spájzban.

A román bevonulás után a férjem előjött a spájzból, nem bujkált tovább, mert azt hittük, szabadok vagyunk. Hát jó nagyot tévedtünk! Nemsokára kidobolták, hogy az idehaza tartózkodó volt magyar katonák jelentkezzenek a katonai felszerelésüket leadni meg érvényes papírokért, bántódásuk nem lesz. Azonban a jelentkezőket, köztük a férjemet is, előbb Csanálosra, majd a földvári haláltáborba vitték.”

Historia Domus: „Amíg a román főhadiszállás a faluban volt, csak az zavarta meg a nyugalmat, hogy a frontról hazatért katonákat, összesen 49 embert, összefogdosták, és elvitték Csanálosra. Onnan 32-en megszöktek, így csak 17 került el a hírhedt földvári lágerbe, ahol igen szomorú napokat éltek át, 4 közülük meghalt, az életben maradt 13 pedig 1945. április havában került haza.”
 

„Vagy mész, vagy lelőlek!”

Rosszel István, 84 éves helyi lakos: „Miután Kaplony felől bejöttek Kálmándra a román katonák, minket behívattak a községházára azzal, hogy adnak leszerelő papírt. Ehelyett ott tartottak, és elvittek Csanálosra. Itt rajtunk, környékbelieken kívül magyarországi magyar katonák, szökevények meg civilek voltak, sőt néhány szerb meg német katona is. Az egyik németnek jó csizmája volt, azt a román katonák összeverték, és elvették a csízmát.

A szerbeket külön őrizték, egy idő után megszöktek, de úgy mondták, az előre meg volt beszélve a román őrökkel. Minket, kálmándiakat abban a csűrben őriztek, amellyel szemben a Szolomájer kocsmáros öccse lakott. Kálmánd közel van Csanáloshoz, amíg ott voltunk, én többször is elszöktem a csűrből, hazamentem, és feltarisznyázva tértem vissza. Több más kálmándi is ugyanígy tett, de a nagybátyám, Rosszel József, Fromhercz Pál, Lieb György és Seress Ferenc, miután megszöktek a csanálosi csűrből, nem mentek vissza, így megszabadultak. Igaz, Seress Ferencet januárban Oroszországba deportálták mint svábot.”

Tájerling (Rosszelné) Mária: „Amíg a csanálosi csűrben volt, kétszer látogattam meg a férjemet. Emlékszem, az egyik alkalommal kb. fél óráig kellett várnom arra, hogy átkelhessek az úttesten, annyi tank meg más katonai jármű haladt el arra.”

Rosszel István: „A mi falunkból 1944 novemberében eredetileg több mint húszan kerültünk el Földvárra. Odafele Gyulafehérvárig gyalogolnunk kellett, nekem leszakadt a csizmám, szerencsémre Óbis Józsi, egy börvelyi ember bocskorfélét eszkábált össze a szárából. Sérvem is volt, ezért szóltam, hogy nem bírok továbbmenni, de a katona rám fogta a puskáját, és ezt mondta: ’Ori te duci, ori te împuşc!’ (Vagy mész, vagy lelőlek!). Mentem, ahogy tudtam.

Azok közül, akik Kálmándról elkerültünk Földvárra, Hermann Antal, Keszenheimer József, Poósz János, Fecser János, Polgári Pál, Winkler Antal, Czubler István, Czumbel József, Vonház Márton, Poósz Lajos, Bicsi Antal meg én maradtunk ott. Keszenheimer Jenőt, Schlakter Antalt, Gnandt Jánost, Hermann Ferencet meg Koch Mihályt továbbvitték Oroszországba, ahonnan csak Koch Mihály jött haza, de ő is nagyon betegen. Azt hiszem, őket mint katonákat vitték tovább, mi többiek talán azért maradtunk, mert azt mondtuk, hogy munkán voltunk. Emlékszem, mielőtt különválasztottak bennünket, a Keszenheimer testvérek, József és Jenő megegyeztek: egyikük így mondja, a másik meg úgy, hogy legalább valamelyikük biztosan hazakerüljön. Nemsokára külön is váltak, de haza egyikük se jutott: Jenő Oroszországban, József Földváron halt meg.”

Kaplonyi Pál, 84 éves, Kaplony: „A földvári lágerből minket továbbvittek Oroszországba. Ott Sepscsikába (helyesen Sepsinka – B. E.) találkoztam a kálmándi Koch Miskával is.” (Kaplonyi Pál erről szóló részletesebb vallomása a kaplonyiakról szóló részben olvasható.)
 

„Ha reggelig kibírja, megmarad”

Rosszel István: „Csanálosról legalább három szállítmányt vittek Földvárra, mert előttünk is volt egy – mire mi odaértünk, azokat mint katonákat továbbvitték Oroszországba –, meg utánunk is. Minket egyébként eleinte azért nem vittek ki Oroszországba, mert a felvigyázónk, egy román őrmester, nemcsak ígérte, hogy nem engedi, de valahogy tényleg mindig ki is triblizte, később pedig, amikor mégis bejött hozzánk egy orosz tiszt, és megnézett bennünket, ez azt mondta, ilyen legyengültek, mint mi, neki nem kellenek, mert alkalmatlanok vagyunk a munkára. Talán jobban járunk, ha az elején kivisznek.

Minket a domboldalba mélyített termekben helyeztek el. A tábort három sor szögesdrótkerítés vette körül, kb. százméterenként géppuskaállást alakítottak ki a magasban. Éjszaka nem volt szabad kimenni, a szükségünket az ajtó mellé helyezett malteres ládába végezhettük. Én hamar megkaptam a tífuszt, és sokáig betegeskedtem. Nem fájt semmim, de közben sokszor nem voltam rendesen magamnál, ezért leginkább csak olyasmikre tudok visszaemlékezni, hogy négykézláb csúsztam a földön, mert járni nem tudtam. Ha edénycsörgést hallottam, arra valahogy mindig odafigyeltem, biztos azért, mert állandóan nagyon éhes voltam. Ilyenkor hason és félig vakon csúsztam a hang irányába, aztán előrenyújtottam a csajkámat. Úgy rémlik, mintha töltöttek is volna bele valamit, de azt azóta se tudom felidézni, hogy meg is ettem-e a levest, vagy a szám mellé töltöttem, esetleg elvette tőlem más. Magyar meg német orvos is járt be a táborba a betegekhez – úgy emlékszem, Brassóból.

Amikor elkaptam a tífuszt, és már se a karomat, se a lábamat nem bírtam mozgatni, a magyar orvos bevitetett a kórházba. Ott eleinte deszkapadon feküdtünk, majd később, miután valami kintről jött ellenőrök is jártak ott, priccseket eszkábáltak a számunkra. Lehet, hogy az én életemet a pálinka mentette meg, mert más orvosság nem volt. Egy Kirner nevű petri társunk sírt volt ásni a temetőben, ott találkozott kálmándi asszonyokkal, köztük egy apáca rokonommal, aki nekem vajat, fánkot meg pálinkát küldött be. Akkor már a német orvos kezelt, az azt mondta, nem hagyja mellettem a pálinkás üveget, mert még ellopnák, hanem magához veszi, és ahányszor jön megnézni, bead belőle nekem annyit, amennyit kell. Miután elfogyott a pálinka, egyszer csak azt mondta a német orvos Szabó Józsinak, aki Börvelyből volt mellettem: – Ez a Rosszel, ha reggelig kibírja, megmarad, de én, mint orvos, ebben nem bízom. Másnap hajnalban jött megnézni, mikor látta, hogy van bennem élet, ezt mondta Szabó Józsinak: – Na, most már megmarad, túl van a veszélyen!

A kórház abban az épületben volt, amelyről azt mondták, azelőtt gazdasági iskola működött benne. Ennek az ablakából a mezőre lehetett látni, éppen a fogolytemetőre. Belül a román katonák szálláshelyétől meg a láger többi részétől szögesdrót-, illetve deszkakerítéssel különítették el. Volt benne egy olyan szoba, ahova a legbetegebbeket tették, azokat, akik már mozdulni sem tudtak, és akiket másnap, harmadnap rendszerint egyenesen a temetőbe vittek. Amikor én bekerültem a kórházba, a puszta földön feküdtünk. Később valami hivatalos személy jött vizitbe, az kiadta a parancsot, hogy priccseket kell beállítani. Akkor a foglyokkal, olyan deszkából meg más hozzávalókból, amit szintén a foglyokkal lopattak, priccseket készíttettek az őrök, azokon feküdtünk. De bizony nagyon sok embert láttam én ott meghalni, még azután is!

Volt a lágerkerítésen belül egy hosszúkás alakú tó, ennek a partjára löktek minden szemetet, hulladékot, sokszor még azoknak a ládáknak a tartalmát is ide ürítették, amelyekbe a kijárási tilalom miatt éjjel a burgyékban a dolgunkat végeztük. Amikor este nem adták ki a mi egy-két falat vacsoránkat, azt meg, ami a román tisztek, katonák konyhájáról étkezés után megmaradt, kilökték a tó partjára, ott ez az ételmaradék összekeveredett a szintén oda öntött ürülékkel, de a foglyok olyan éhesek voltak, hogy még így is felmarkolták a sárból, és megették. Ez is hozzájárulhatott a tífusz terjedéséhez, meg ahhoz, hogy a tó vizétől csak akkor nem betegedtünk meg, ha felfőzve ittuk. Mert hiába volt nagyon rossz az íze, egyéb víz híján néha erre is ráfanyalodtunk.

Az volt a legjobb napunk, amikor a Baumgartner Józsi felesége, az orosz asszony, bejuttatott egy veder levest a kálmándiaknak.

Rist György Majtényból mellettem feküdt, nagyon jól emlékszem rá, mert neki két lánya, nekem két fiam volt idehaza, körülbelül egyidősek lehettek, mutattuk egymásnak a fényképeiket. Ott ütött ki jobban a tífusz, ahol mi voltunk, abban a barakkban csaknem mindenki meghalt, Ristet is mellőlem vitték el, csak én maradtam életben. Pedig mikor az apáca nagynéném, a Mari néni csomagot küldött be nekem, és azt üzente, álljak oda a kórházépület ablaka elé, mert akkor hazatérve elmondhatná, hogy saját szemével látott életben, bizony nem volt erőm az ablakig elmenni. Mari néni a Keszenheimer Józsi feleségével jött oda, az még rosszabbul járt. Kimentek a temetőbe, kérdezték a sírt ásó foglyokat, hogy valamelyikük nem ismer egy Keszenheimer József nevűt? Azok csak hallgattak, néztek egymásra, nem tudták megmondják-e, hogy éppen az a sír Keszenheimer Józsefnek is készül…

Mivel a vége felé azt lehetett hallani, hogy aki fizetni tud, kiválthatja magát, és hazamehet, Langenbacher Irén nekem is hozott pénzt, de mire megkaptam, már a nélkül is hazaengedtek. A hazaengedés is fonákul sült el, mert tulajdonképpen azokat kellett volna visszatartani, akik még nem estek át a tífuszon, nehogy kivigyék és elterjesszék a ragályt, de ehelyett minket tartottak ott, mert olyan gyengék voltunk, hogy járni se tudtunk. Még egy hétig ápoltak, de akkor már valamelyik rendes kórházban, ahol igazi ápolónők is voltak, csak azután engedtek el. Kolozsvártól Nagyváradig a vonat lépcsőjébe kapaszkodtam, mert a vagonokba román tisztek fészkelték be magukat, akik minket nem engedtek fel, pedig még mindig csak hálni járt belénk a lélek. Miután megérkeztünk Kálmándra, én egy napig még a lápon bujkáltam, mert (román időben) román katona is voltam, és azt hallottam, az ilyeneket kiviszik egyenesen a frontra. Mikor mégis hazamerészkedtem, az ötéves Pityut meg a hároméves Gáborkát, a két fiamat, a rokonoknál találtam, mert a feleségemet, mint svábot, 1945 januárjában Oroszországba deportálták.”
(1997. március – 2000. december)