​CARLOS FUENTES - A KÉT ELENA  

​

Jósé Luis Cuevasnak

— Nem tudom, honnan szedi Elena ezeket a gondolatokat. Nem így nevelték. És téged sem, Victor. De az igazság az, hogy a házasság megváltoztatta. Igen, semmi kétség. Azt hiszem, a férjemnek rohama lehetett, hát ezek a gondolatok felháborítják az embert, különösen vacsorakor. A lányom nagyon jól tudja, hogy az apját békében kell hagyni evés közben, egyébként a vérnyomása azonnal felszökik. Az orvos is megmondta neki. És végül is ez az orvos tudja, miről beszél, ezért kér minden látogatásáért 200 pesót. Kérlek, beszélj Elenával. Rám egyáltalán nem figyel. Mondd meg neki, mi mindenre készek vagyunk. Minket nem érdekel, ha elhanyagolja a francia leckéjét. Minket nem érdekel, ha eljár megnézni azokat az újmódi hippis filmeket. Minket nem érdekel a piros bohócharisnyája sem. De hát azt kell mondja az apjának vacsora közben, hogy egy nő élhet egyszerre két férfival, hogy „kiegészít­ se magát” ...? Victor, a saját érdekedben mondom, ki kellene verned ezeket a gondolatokat a feleséged fejéből.
 
Amióta Elena látta a Jules et Jimet egy moziklubban, rögeszméje lett a vasárnap esti gondolat — a közös vacsora az egyetlen kötelező családi összejövetel.
 
Miután elhagytuk a mozit, a coyoacáni Coyote Flacóba mentünk vacsorázni. Mint mindig, Elena gyönyörű volt, fekete pulóverben feszített, bőrszoknyában és a harisnyájában, melyet anyja nevetségesnek talált. Nyakában aranylánc lógott jáde ékkővel, az ékkő vésete egy antropológus barátja szerint Unó Muertét, a mixtecek hercegét ábrázolta. Elena, aki egyébként mindig olyan gondtalan volt és vidám, különösen viselkedett azon az estén. Az arca piros volt, és alig köszöntötte a barátait, akik rendszeresen összegyűltek a gótikus stílusú vendéglőben. Megkérdeztem, mit rendelne, és ő nem felelt; megfogta a kezem és mereven nézett rám. Két húspogácsát és két szendvicset kértem, közben Elena halványrózsaszín haját borzolta és a torkát cirógatta.

— Victor, Nibelungo most veszem észre, hogy ... mintha nőgyűlölő lennél ... Mi nők mindnyájan arra születtünk, hogy megvessenek bennünket. Erről nem is akarok többet beszélni. Rájöttem, hogy a nőgyűlölet ugyanolyan, mint a szerelem. Nagyon jól tudom, hogy rossz vagyok, de minél inkább gyűlölsz engem, és minél inkább megpróbálsz kielégíteni és megfelelni nekem, annál többet kérek. Victor, venned kell nekem egy régi tengerészruhát, olyat, mint amilyen Jeanne Moreau-nak volt a moziban.
 
Azt mondtam neki, hogy tőlem aztán búcsúzhat, ha azt hiszi, mindent én fogok beszerezni neki. Elena a kezem simogatta és mosolygott.

— Nagyon jól tudom, hogy nem tudsz szabadulni, drágám. De bízzál bennem. Miután mindent megadtál, amit kértem, te magad fogsz keresni egy másik férfit, akivel megoszthatjuk életünket. Te magad akarod majd, hogy Jules légy, és hogy Jim velünk éljen, és hogy viseld a terheket. Krisztus mondta ezt, nem? Szeressük egymást. Hát persze.
 
Arra gondoltam, hátha igaza van Elenának abban, amit a jövőnkről mondott. Négy évi házasság után már tudtam, hogy vele minden erkölcsi szabály, amit gyerekkorom óta eltanultam, természetes módon foszlott szét. Mindig szerettem ezt benne — a természetességét. Soha nem azért tagadott meg egy szabályt, hogy újat állítson helyébe, hanem hogy felnyisson valamiféle titkos ajtót, mint amilyenek a gyermekek történeteiben vannak, amelyekben minden illusztrált oldal előre jelzi egy kert, barlang vagy tenger képét, és úgy lehet megtalálni azokat, ha megfejtjük az előző oldal rejtvényét.

— Nem akarok gyereket még hat évig — mondta Elena egy éjszaka és a lábamnak dőlt; Cannonball Adderly lemezeit hallgattuk házunk sötétedő társalgójában. És Coyoacánban, ugyanabban a házban, melyet színpompásan, hipnotikus szemű colonial maszkokkal díszítettünk, így szólt: „Soha nem mész Masshez és senki nem szól semmit. Én magam megyek majd hozzá, mondjanak, amit akarnak.” És a manzárdszobában, amelyet hálószobaként használtunk, és amely derült reggeleken a vulkánok felől kapta a fényt, így: „Ma elmegyek kávézni Alejandróval. Kitűnő rajzoló, zavarban érezné magát, ha te is ott lennél. Szükségem van rá, hogy egy s mást elmondjak neki négyszemközt.” És amint lépdelt utánam a deszkapallókon azon házak végtelen folyosói között, amelyeket Desierto de los Leonesben építek, így: „Elmegyek tíz napra, körülutazom az országot, vonattal.” És miközben délután ittunk gyorsan egy kávét a Tirolban, amint megmozdította ujjait, hogy üdvözölje a barátait, akik a Calle Hamburgon sétáltak, így: „Köszönöm, hogy elhoztál a kuplerájhoz, Nibelungo, legalább láthatom, milyen volt. Olyan volt, mint Toulouse-Lautrec idejében a házak, ártatlan, mint Maupassant valamelyik története. Látod? Rájöttem, hogy nem ez a bűn és a romlottság tanyája, az valahol máshol van.” És miután megnéztük A pusztító angyalt, így: „Az erkölcs az, ami életet ad, az erkölcstelenség pedig az, ami elpusztítja az életet. Nem igaz?”
 
Aztán megismételte egy darab szendviccsel a szájában: — Nincs igazam? Ha egy ménage â trois életet ad és örömet szerez nekünk és kapcsolatainkban jobbá tesz bennünket, mintha csak ketten volnánk, ez nem erkölcs?
 
Bólintottam, és közben ettem, meg a hús sercegését hallgattam, ahogy a rácson sült. Néhány barátunk megvárta, míg az ő szeleteiket kívánságuk szerint elkészítik, aztán leültek mellénk. Elena újra kacagott és visszatért az életkedve. Felötlött bennem az a rossz gondolat, hogy tanulmányozzam a fiúk arcát, és elképzeltem mindegyikről, hogy beköltözik a házamba és megadja Elenának a hiányzó érzelmet, biztatást, szenvedélyt és intelligenciát, amire én, aki már a maximumot nyújtottam, képtelen voltam. Egy barátunkat figyeltem, akit feltűnően érdekeltek Elena szavai (én már néha elfáradtam őt hallgatni). Figyelni kezdtem egy másikat, aki obligát módon ajánlkozott, hogy betöltse a réseket okfejtésében (én alig találtam abban logikát vagy következetességet). Figyeltem egy harmadikat, aki inkább kérdezett, és kérdései — szerinte — pontosak és leleplezőek voltak (én soha nem használtam szavakat, de gesztusokat és telepátiát igen, hogy ő felfedje magát).
 
Aztán azzal vigasztaltam magam, hogy végül is az a kevés, amit társas életünk után ők adnának neki, biztosan elég lenne. Olyan lenne, mint egy desszert, valami elixír, valami extra. Egy barátunk, aki úgy nyíratta a haját, mint Ringó Starr, nyíltan megkérdezte tőle, miért hű még mindig hozzám. Elena azt felelte, hogy a hűtlenség olyan szabály ma, mint péntekenként az áldozás, és elhallgatott. Az egyik garbópulóveres gyorsan tovább magyarázott: a feleségem bizonyára úgy gondolja, hogy ma a hűség lázadó magatartás. Egy másik — hibátlan, divatos zakóban — egy szándékosan ferde pillantással többet mondott: ő hallgatna, mint a sír. Elena intett egy pincérnek, és egy eszpresszó után érdeklődött.

Karonfogva sétáltunk végig a kikövezett coyoacáni utcán, a kőrisfák alatt, és figyeltük a kontrasztot a ruháinkba ragadt forró nappal és a nedves éjszaka között, amelytől a délutáni zápor után csillogott a szemünk és piros volt az arcunk. Szótlanul szerettünk sétálni, lehajtott fejjel, kézenfogva, azokon a régi utcákon, ahol kezdettől fogva találkozhattak kimondatlan vágyaink, egészen addig, amíg nem váltunk teljesen egyformává.
 
Azt hiszem, Elena és én soha nem beszéltünk erről. Nem is volt szükséges. Amit tudok, az az, hogy szeretünk régi tárgyakat gyűjteni. Az olyan, mintha megmentenénk őket valami fájdalmas feledéstől, vagy ha megérintjük őket, mintha új életet adnánk nekik. Ha megtaláltuk számukra a lakásban a megfelelő helyet, fényt és környezetet, valóban megóvtuk őket valami hasonló sorstól. A kertben még mindig őrizzük a kőkeresztet, sárga fény világítja meg, és négy folyót jelképez; ezek talán szívekből erednek, és az a kéz tépte fel őket, amely utóbb aztán a követ faragta. Még mindig vigyázunk a négy fekete lóra, ugyanarról a körhintáról valók, amelyet nemrég szereltek szét, és őrizzük a fejét azon brigantik figuráinak, amelyek valószínűleg a tó fenekén nyugszanak, hacsak nem akasztották ki favázaikat valami támoszlopra, körülrakva őket ünnepélyes kakadukkal és a végsőket vajúdó teknős­ békákkal.
 
Elena ledobta szvetterét és tüzet gyújtott, míg én Cannonball lemezeit kerestem. Két pohár abszintet hoztam és rá várva lehevertem a szőnyegre. Elena a lábamra támasztotta a fejét, és Brother Lateef lassú szaxofonjátékát hallgattuk; vele a Gold Búgon ismerkedtünk meg, New York-ban. Lateef kis, kongói varázsló típusú alak, két hatalmas, álmos szeme olyan, mint két afrikai boa, piros ajkait úgy nyomja a szaxofonhoz, hogy az elnémítsa mindennapi életének rekedtes dadogását. A lassú, panaszos zenének sohasem sikerült kifejeznie mindazt, amit szeretett volna. Elejétől végig egyetlen próbálkozás és közelítés volt, tele különös ártatlansággal, és könnyedén adta meg magát kíváncsi közeledésünknek: csupa sejtetés, csupa prelu­ de, csupa előjátékra való korlátozás, amely végül maga lett a zenei cselekmény.
 
— Amit az amerikai négerek csinálnak ... ők korbácsolják a fehéreket — mondta Elena, mikor elfoglaltuk szokott helyünket a hatalmas Chippendale asztalnál szülei ebédlőjében. — A négerek szerelme, zenéje, életereje arra kényszeríti a fehéreket, hogy mentegetőzzenek. Mit gondolsz, a fehérek nem azért üldözik most a négereket, mert végre megértették, hogy a négerek üldözik őket pszichológiailag?

— Nos, örvendek, hogy itt nincsenek négerek — mondta Elena apja, amint merített a párolgó krumplilevesből, amelyet nagy levesestálban szolgált fel az indián pincér, aki napközben a nagy ház kertjét öntözi Las Lomasban.
 
— De mi köze ennek ehhez, papa? Ez éppen annyi, mintha az eszkimók örvendenének, mert nem mexikóiak. Minden ember az, aki, és ennyi az egész. Az érdekes az, mi történik, ha kapcsolatba kerülünk valakivel, aki valamiképpen elbizonytalanít bennünket, és mi mégis tudjuk, hogy szükségünk van rá. És azért van rá szükségünk, mert tagad minket.

— Egyél. Ez a beszélgetés egyre idiótább minden vasárnap. Annyit tudok, hogy nem mentél férjhez egy négerhez, így van? Higinio, hozd be az enchiladast!

Don José győzedelmesen nézett Elenára, rám és a feleségére. Az idősebb Elena, Elena anyja, hogy megmentse az elakadt beszélgetést, heti teendőiről kezdett beszélni. A bútorok tulipánfával színezett brokátjait néztem, a kínai vázákat, a függönyök fátylait és a vicunabőr plédeket. A magas ház hatalmas ablakai mögött az eukaliptuszfák egy vízmosásos szakadék fölé hajoltak. Don José mosolygott, míg Higinio a tejszínnel leöntött enchiladast a tányérjára tette. Kis zöld szemei szinte hazafias elégtételtől csillogtak; ilyennek láttam, mikor az elnök meglobogtatta a zászlót szeptember 15-én. Egyébként még akkor sem sugárzik ugyanígy — egyre nyirkosabb itt az éghajlat — mikor kiül szivarozni a victrolája elé és a bolerosokat hallgatja.
 
Pillantásom megállt Dona Elena halvány kezein: egy darab francia kenyérrel játszott, melyet kis gömbbé gyúrt; fáradtan beszélt, mi minden foglalta le, mióta nem láttuk egymást. Messziről füleltem a jövés-menések sorára, a kanaszta-játékokra, a szegény fiúk népkonyháinak látogatására, a jótékonysági bálokra, arra, hogyan keresett új függönyöket, hogyan veszekedett a cselédekkel, milyen hosszú telefonbeszélgetéseket folytatott a barátaival, milyen papokhoz, újszülöttekhez, szabókhoz, orvosokhoz, órásokhoz, cukrászokhoz, műbútorasztalosokhoz és portré­ festőkhöz járt el. Néztem azokat a vértelen, hosszú, vékony ujjait, amelyek apró gömböcskéket gyúrtak a kenyérbélből.
 
— Nem megmondtam nekik, hogy sose jöjjenek hozzám pénzt kérni, mert én nem intézek semmit, és örömmel küldöm őket tovább apád irodájába, ott a titkár majd gondjaiba veszi őket...
 
... A szikár dereka a bágyadt mozdulataival. A karperec a dombornyomásos réz és arany medálokkal — emlékek Cristo del Cubiletéről, a Római Szent Évről és Kennedy elnök Mexico Citybeli látogatásáról —, ezek koccantak egymáshoz, miközben Dona Elena a tésztagömböcskékkel játszott...
 
— Elég, ha erkölcsi támogatást nyújtunk nekik, nem gondolod? Megpróbáltalak elérni csütörtökön, elmehettünk volna együtt a Diana bemutatójára. Épp szóltam a sofőrnek, hogy legyen kész korán. Tudod, milyen sorok vannak bemutatók előtt.
... És a kezén az a rendkívül átlátszó bőr, tele vénákkal a második csontváz, egy üvegcsontváz formája szerint, amely alul a fehér simaságot körvonalazta.
 
— Meghívtam az unokatestvéredet, Sandritát, elmentünk érte kocsival, de a pici gyermekével töltöttük az időt. A fiúcska olyan aranyos. Sandrita nagyon bosszankodik, mert még csak fel sem hívtad, hogy gratulálj neki. Egy telefonhívás semmibe nem került volna, Elenita ...
 
... És a mélyen kivágott ruhája, feszes, duzzadó mellei, mint két fiatal, életerős állat, melyeket egy fiatal kontinensen fogtak be ...
 
— ... Végül is a családhoz tartozunk. A vér nem válik vízzé. Örvendenék, ha te és Victor eljönnétek a baptista istentiszteletre. Következő szombaton lesz. Segítettem neki kiválogatni a kis hamutartókat, amelyeket a vendégeknek fognak adni. Most nézz oda, diskurálás közben milyen gyorsan szalad az idő ...
 
Felnéztem. Dona Elena engem figyelt. Azonnal lesütötte a szemét és gyorsan azt mondta, vár bennünket a kávé a nappaliban. Don José elnézést kért és a könyvtárba ment, ahol az az elektromos fonográfja volt, amely egy bedobott hamis húszcentavósért lejátszotta kedvenc lemezeit. Leültünk kávézni, egy távoli wurlitzer csörgő hangot adott ki és nosostrost kezdett játszani, míg Dona Elena az egészen lehalkított televízió felé fordult, és ujját az ajkához emelvén, csendet kért. Egy játékos kincskeresés néma résztvevőit láttuk, az ünnepélyes ceremóniamester az öt versenyzőt — két ideges, mosolygó, feltupírozott hajú nőt, egy nagyon elegáns háziasszonyt és két melankolikus, sötét bőrű férfit — elvezette az akadályokhoz a vázákkal, zsebkönyvekkel és kis zenedobozokkal teli, szűk terembe.
 
Elena mosolygott, amint leült mellém a márványpadlójú, műanyag calla-liliomokkal díszített nappali szoba félhomályába. Nem tudom, honnan szedte ezt a becenevet, mi köze annak hozzám, ő mindenesetre szójátékokat kezdett faragni és a kezemet cirógatta.

— Nibelungo, Ni Ve Lungo. Nibble Hongo. Niebla Lunga. Nibelung? Nibble Gomba? Long Fog?
A szürke, csíkos, hullámos ruhájú résztvevők a szemünk előtt keresték a kincsüket, Elena leguggolt, ledobta cipőit a szőnyegre és ásított. Dona Elena, kihasználva a sötétséget, kérdően nézett rám a nagy, tágra nyitott, mélyen karikás szemeivel. Keresztbe tette lábait és elrendezte ruháját a térdén. A könyvesháztól idehallatszott a bolero-nosostros que tan to nos quisim os moraja és Don José morgása az emésztési kábulatban.
 
Dona Elena már nem nézett rám úgy, az ablak mögött hajladozó eukaliptuszfára függesztette pillantását. Követtem a szemét. Elena ásított és dorombolt, amint a térdemre dőlt. A tarkóját cirógattam. Mögöttünk a szakadék, amely vad sebként vágta át Lomas de Chapultepecet, és egy fénytócsát tűnt védelmezni: az titokzatosan csillogott a közeledő éjszakában, amely meggörnyesztette a fák törzseit és összeborzolta halvány hajukat.

— Emlékszel Vera Cruzra? — kérdezte az anya mosolyogva a lányától, amint mégis rám nézett. Elena a lábaimon aludt, halkan valami igenfélét mormolt; én válaszoltam helyette: — Igen, többször jártunk ott együtt.
— Tetszik?
— Nagyon — feleltem. — Azt mondják, az utolsó mediterrán város. Szeretem az ételeiket. Szeretem az ottani embereket. Szeretek órákig ülni az árkádok alatt és vajas bunt enni, meg kávét inni.
 
— Épp onnan jövök — mondta a senora.
 
— Igen. Tudom.
 
— De már éppen nem beszélek azzal az akcentussal. — Nevetett, a fogínye is látszott. — Huszonkét éves koromban mentem férjhez. És ha Mexico Cityben élsz, szereted a vera cruzi akcentusodat. Ha ismert volna ... Nagyon érett voltam.
— Mindenki azt mondja, hogy maga és Elena testvéreknek tűnnek.
 
— Nem. Ez épp olyan, mintha felidézném azt a viharos éjszakát az öbölben. Ez olyan, mintha a nap nem akarna eltűnni — tudja —, és beleolvadna az esti viharba. Minden egy nagyon halvány zöld fényben fürdik, te meg a redőnyök mögött fulladozol, és arra vársz, hogy a felhőszakadás elálljon. Az eső nem hűt le semmit a trópusokon. Csak még inkább felmelegít mindent. Nem tudom, miért húzták le a cselédek minden alkalommal a redőnyöket, amikor vihar volt. Milyen nagyszerű lett volna, ha a szélesre tárt ablakok betörtek volna!
 
Cigarettára gyújtottam.
— Igen, a föld nagyon forró illatokat áraszt. A föld dohány, kávé és bébikása szagát árasztja...

— A hálószobák is.

Dona Elena lecsukta szemeit.

— Ezt hogy érti?
— Akkor nem lennének kicsi fülkék bennük.
Bágyadt ráncai elé kapta a kezét.
 
— Minden szobában volt egy ruhatár, és a lányok megszokták, hogy babérlevelet meg vad majoránnát tegyenek a ruhák mellé. A Nap sohasem szárít ki teljesen minden sarkot. A penészszag meg a moha ...
 
— Igen, el tudom képzelni. Még soha nem éltem a trópusokon. Nagyon hiányzik?
És most egymáshoz dörzsölte a csuklóit és mutatta a kidudorodó ereket a kezén.
 
— Néha. Nehéz erre emlékeznem. Képzelje el, tizennyolc éves koromban mentem férjhez, és már azt hitték, vénkisasszony vagyok.
— És az a különös fény kényszerítette, hogy emlékezzen, amely a szakadék alján maradt?

A nő felállt.
— Igen. Azok a pontfények, amelyeket José tétetett oda a múlt héten. Kedvesek, nem?
— Azt hiszem, Elena elaludt.
Megcsiklandoztam Elena orrát, és felébredt. Visszatértünk Coyoacánba.
 
— Bocsásd meg ezeket az unalmas vasárnapokat — mondta Elena másnap reggel, mikor átöltöztem, hogy az építkezéshez menjek. Némi kapcsolat maradt még köztünk, a család és a burzsoá életmód között, még ha csak kényszerből is, a kontrasztok kedvéért.
 
— Mit csinálsz ma? — kérdeztem, miközben tervrajzaimat csavartam össze és már vettem is a táskámat.
Elena fügét mutatott, keresztbe fonta a karját és kinyújtotta a nyelvét a kancsal Krisztus-szoborra, amelyet egykor Guanajuatóban találtunk.
— Egész délelőtt festeni fogok. Aztán elmegyek Alejandróval ebédelni, hogy megmutassam neki a legújabb cuccaimat. A stúdiójában, találkozunk, már majdnem befejezte. Itt Olivar de Los Padresnél. Délután a francia osztályomhoz megyek. Talán iszom egy kávét és aztán téged foglak várni a moziban. Egy nagyon híres westernt játszanak, a Forró délt. Tegnap beleegyeztem, hogy találkozzam azokkal a néger fickókkal. A Fekete Muzulmánokhoz tartoznak, és én halok meg a kíváncsiságtól, hogy miről mit is gondolnak. Gondolj bele, csak az újságokból tudunk róluk
 
... Beszéltél valaha is egy amerikai négerrel, Nibelungo?
— Ne merészelj megzavarni holnap délután — emelte fel a hangját. — Be fogok zárkózni a szobámba és elejétől végig kiolvasom Nervalt. És Juan inkább ne higgye azt, hogy idiótát csinálhat belőlem az ő soleil noir de la melancholie-jával, és azzal, hogy a panasz özvegyének és emberének nevezi magát. Rajtacsíptem ezen, de majd holnap megkapja tőlem a magáét. Igen, arra készül, hogy egy álarcosbált rittyentsen össze, úgy kell felöltöznünk, mint a mexikói freskókon láttuk. Csak már egyszer lennénk túl rajta. Vásárolj nekem néhány calla-liliomot, Victor, drága Nibelungo, és hogyha akarod, öltözz fel úgy, mint Alvarado, a kegyetlen conquistador, aki izzó vassal bélyegezte meg az indián asszonyokat, mielőtt megerőszakolta őket. „O, Sade, hol van a te ostorod?” Ah, szerdán Miles Davis játszik a Bellas Artesban. Ő egy kissé már passé, de a hormonokat mindenképp izgatja. Vegyél jegyeket. Viszlát, drágám.
 
Megcsókolta a nyakam. Nem tudtam átölelni, mert mindkét kezem tele volt a tervrajzokkal, de amikor beindítottam az autót, éreztem a fügeillatot a nyakamon. És felködlött előttem Elena képe. Az én ingemet viselte, végig kigombolva, hanyagul lógott rajta, csak a köldökénél volt összecsomózva; a fenekén testhezálló torreádor­nadrág feszült. Mezítláb volt, és éppen arra készült, hogy ...
 
Vajon verset olvasni vagy képet festeni készült? Ekkor ötlött fel bennem, hogy a napokban el kellene mennünk kirándulni, ez mindennél jobban közelítene bennünket egymáshoz. — A periférico sztrádán mentem. Nem tudom miért, ahelyett, hogy átvágtam volna az Altavista hídon, a Desierto de los Leones irányába, besoroztam az autók közé és gyorsítottam.
 
Igen, ezt gyakran megteszem. Egyedül akarok lenni és szaladni és kacagni, amikor valaki valami kellemetlenséget okoz nekem. És valószínűleg ezért, hogy távozásom után őrizzem még egy félóráig Elena képét — aranyló bőrét, zöld szemeit és véget nem érő tervezgetéseit —, és hogy arra gondoljak, milyen boldog is vagyok mellette, és hogy senki nem lehetne boldogabb, mint én egy ilyen életerős, modern nővel, aki... aki... annyira kiegészít engem.
 
Elhaladok egy üveggyár, egy barokk templom, egy ahuehuete fákból álló park mellett. Hol hallottam ezt az aprócsaka szót? Kiegészít. Megkerülöm a benzinkutat, és befordulok a Paseo de la Reforma útra. Minden autó a város szíve felé halad, amely ott lüktet a háttérben, egy kitapinthatatlan, forró, fojtogató lepel mögött. Elmegyek a Lomas de Chapultepecre, ahol a napnak ebben az órájában csak cselédek és férjes asszonyok vannak; a férjek dolgoznak, a gyermekek meg iskolába mentek. És persze az én másik Elenám, a kiegészítőm — ő ott várakozik a meleg ágyában, sötét szeme réveteg, karikás, a teste pedig oly fehér, oly érett, oly illatos és oly hajlékony, mint a trópusi ruhatárak ruhái.

​Józsa István fordítása
​