​ERDÉLYBEN​
​1, 2
​
Tamulmányok, esszék



​

Györkös Mányi Albert grafikája

​



​​
Előszó

​
​

 „Én nem határon túli magyar vagyok,
hanem határtalanul magyar.”

Kányádi  Sándor 

​
„Erdélyi magyar irodalom”, „romániai magyar”, „kisebbségi”, „transzszilván”, „határon túli” stb. --  száz év alatt könyvtárnyira nőtt az elméletírás próbálkozásainak sora.

A 21. századtól minden bizonnyal: „magyar irodalom”.

Tamulmányok, esszék következnek arról, hogy hogyan él a magyar irodalom Erdélyben.
 


 
                                            Józsa István














​​

IN TRANSYLVANIA

​
​
Prologue

​
​

„Én nem határon túli magyar vagyok,
hanem határtalanul magyar.”
​
(I’m not a Hungarian living over the borders,
but borderlessly Hungarian)

Kányádi  Sándor 
​

​„Hungarian literature in Transylvania”, „Hungarian in Romania”, „minority”, „Transylvanian”, „transborder” etc. – over the past hundred years there have been uncountable theoretical writings on these issues.
​
But without any doubt, there is „Hungarian literature” starting with the 21st century.
In the following there are articles, essays on the life of Hungarian literature in Transylvania. 


 
                                            István Józsa














​

1 

Balog Beáta
PETRŐCZY KATALIN ÉS KÖLTÉSZETE

Bándi Kinga
HELTAI GÁSPÁR: PONCIÁNUS CSÁSZÁR HISTÓRIÁJA
​
Bodor Erika-Mária
HELTAI GÁSPÁR: PONCIÁNUS CSÁSZÁR HISTÓRIÁJA

Csata Adél
APÁCZAI CSERE JÁNOS BEKÖSZÖNTŐ BESZÉDEI

Dobai Beáta-Enikő
​HELTAI GÁSPÁR: PONCIÁNUS CSÁSZÁR HISTÓRIÁJA

Fodor Orsolya Beatrix
HELTAI GÁSPÁR PONCIÁNUS CSÁSZÁR HISTÓRIÁJA CÍMŰ NOVELLAFŰZÉRE
​
Fülöp Erika
FIKCIÓ BETHLEN KATA ÖNÉLETÍRÁSÁBAN

Iszlai Ede
AZ APÁCZAI–ISKOLA FALÁRA

Izsák Noémi
APOR PÉTER, APOR ISTVÁN ÉS CSEREI MIHÁLY FAMILIÁRIS KAPCSOLATA ÉS A METAMORPHOSIS TRANSYLVANIAE CÍMŰ MŰ

Kádár Andrea
GRÓF MIKES JOHANNA TÖRTÉNETMONDÁSA KÉP- ÉS HANGTÖREDÉKEKBEN.
FILM MINT EMLÉKIRAT MÉDIUMA

Karácsonyi Timea
FIKCIÓ ÉS METAFIKCIÓ A PONCIÁNUS CSÁSZÁR HISTÓRIÁJÁBAN
​
​Kerti József
ADALÉKOK ARANKA GYÖRGY KÖLTÉSZETI TEVÉKENYSÉGÉNEK RECEPCIÓJÁHOZ

Kócsó Alexandra
HELTAI GÁSPÁR 99. FABULÁJA ÉS A KORABELI MŰVEKBEN MEGJELENŐ ÖRDÖGKÉPZETEK

Kubanek Éva
SZENCI MOLNÁR ALBERT ÁLTAL FORDÍTOTT GENFI ZSOLTÁROK

​Ráduly Nóra
FIKCIÓ ÉS METAFIKCIÓ KÉT PÜSPÖK PRÉDIKÁCIÓIBAN

Szász Zsuzsanna
A PONCIÁNUS FORDÍTÁSOK

​Tasnádi István
HELTAI GÁSPÁR A RÉSZEGSÉGNEK ÉS TOBZÓDÁSNAK VESZEDELMES VOLTÁRÓL VALÓ DIALÓGUS

​

 

2
​
Abrudbányai Melinda
SZÖVÉS ÉS BONTÁS
SZÖVEGMETAFORA LÁNG ZSOLT EGY TALÁLT TÁRGY MEGTISZTÍTÁSA CÍMŰ NOVELLÁJÁBAN
​
​Bálint Emőke
KOVÁCS ANDRÁS FERENC: HAJNALI CSILLAG PEREMÉN

Demény Enikő
HERVAY GIZELLA

Dobos Annamária
KIRÁLY LÁSZLÓ ORBÁN J

Dósa Ágnes
KÓS KÁROLY: VARJÚ NEMZETSÉG

​Fodor Márta
KÁNYÁDI SÁNDOR: FÁTÓL FÁIG CÍMŰ KÖLTEMÉNYÉNEK
HERMENEUTIKAI ÉRTELMEZÉSE

​Gál Andrea 
AZOK AZ ... EMBEREK/NEMZETEK/KULTÚRÁK/MŰVÉSZETEK
ÚJ ELŐÍTÉLETEKRŐL RETORIKAI KÖNTÖSBEN

Gegő Virág
STYLUS AMBROSIANUS -
KOVÁCS ANDRÁS FERENC KÖZÉPKORI INTERTEXTUSAIRÓL
​
Gondos Mária-Magdolna
AMBROSIUS MODORÁBAN
SZENT AMBRUS HIMNUSZAINAK LEKÉPEZŐDÉSE KOVÁCS ANDRÁS FERENC VERSÉBEN

Hatos Andrea
SZÉKELY CSABA – SZERETIK A BANÁNT, ELVTÁRSAK?

Kántor Emese
DSIDA TEMPLOMABLAK CÍMŰ VERSÉNEK KÉPISÉGE
​
Kénesi Kinga 
KOVÁCS ANDRÁS FERENC KÖLTÉSZETÉRŐL

Király Zsuzsánna
TAMÁSI ÁRON: HIMNUSZ EGY SZAMÁRRAL

​Koncz Zsófika Anamária
HOL VAN KAF? MASZKOK ÉS SZEREPEK NYOMÁBAN.

​​Kuncik Boglárka
SZILÁGYI DOMOKOS MESTROVIC: JÓB CÍMŰ VERSE

​Lazsádi Fruzsina
CSÁNGÓK

​Nagy Ágnes
,,SOLVERE VOLO ET SOLVI VOLO”
AZ INTERTEXTUALITÁS, MINT METAFIKCIÓS ELJÁRÁS KOVÁCS ANDRÁS FERENC KÖLTÉSZETE ÉS A KÖZÉPKORI HIMNUSZOK KAPCSÁN

​Oláh Brigitta-Erzsébet
AZ EMELETEK, MINT „KÖLTEMÉNY-MONTÁZS”
AVAGY AZ ÉRTELMEZÉSEK ÖRÖK ÚTJA

​Visky Zsolt
ALÁMERÜLÉS KÉT NYELVEN
KÉP ÉS SZÖVEG VISZONYA AZ ÖREGEK KÖNYVÉBEN




​​​









​

1 

 

Balog Beáta
PETRŐCZY KATALIN ÉS KÖLTÉSZETE

​

Bevezetés

A XIX.–XX. századi irodalmi arcképcsarnokból kedvünkre válogathatunk költőnőinkből ha éppen életrajzi adataira vagy munkásságára vagyunk kíváncsiak: Kaffka Margit, Nemes Nagy Ágnes, Hervay Gizella, Tóth Krisztina, Székely Magda, Berde Mária, Fabó Kinga, stb. Nagyjából mindannyian tanultunk róluk középiskolában, vagy személyiségük ott lappang az általános műveltségi adattárunkban.
Mi a helyzet azonban a korábbi századok irodalmának női képviselőivel? Tudunk-e egyáltalán róluk valamit? Ki volt az első költőnő, aki „megtörte a jeget?” Milyen értelemben volt ő az első?

Dolgozatomban Petrőczy Katalin Szidónia, a XVII.–XVIII. századi, első magyar költőnő életét és főleg munkásságát szeretném kielemezni, megvizsgálni; azt, hogy abban a korban milyen poétikai sajátosságokban nyilvánult meg a versszerzés egy nőnemű költőnél. Beszélhetünk-e egyáltalán egyéni sajátosságokról, vagy csak a szenvedések versbe szedése tűnik ki Petrőczy Katánál? Az is lehet, hogy valamelyik előtte járó híres költő hagyományának továbbélése mutatkozik meg verseiben ?

Rövid szakirodalmi tájékozódás után felmerültek bennem ezek a kérdések, ezért úgy gondoltam érdemes mélyebben elmerülni a témában, közelebb kerülni ahhoz a költészethez (is), amit Petrőczy Kata képviselt.

A könnyebb áttekinthetőség érdekében több fejezetre tagoltam ezt a nagyobb témát, így szó lesz a Petrőczy Katalin életéről, a korszakról, amiben élt, irodalmi munkásságáról, a legvégén pedig egy rövid összefoglaló erejéig a konklúzió levonása.
        
   
Petrőczy Katalin életrajza

„Petrőczy Katalin életének megírásában nem támogatnak egyformán sűrű adatok. Szereplése, pályája csak itt-ott bukkan ki a homályból, mint a ködborította hegyvidék, melynek egyes csúcsai csupaszon merednek ki, míg a többieket átláthatatlan lepel födi.”[1]

Nem szeretnék sok helyet foglalni a születési év változatos előfordulásainak kielemzésével, de kutatásaim során nagyon eltérő adatot találtam a születési év megállapításával kapcsolatban. Thaly Kálmán[2] és Szinnyei József[3] 1658 végére, az Új Magyar Irodalmi Lexikon[4], a Magyar művelődéstörténeti lexikon[5] és Sárdi Margit[6] 1662-re, míg a Magyar Irodalmi Lexikon[7] és Antalffy Endre[8] 1664-re datálják a költőnő születési évét. Antalffy Endre könyvében találjuk meg e sok évszámkavarodásnak a magyarázatát: „Petrőczy Katalin születése idejének az irodalomtörténet eleddig az 1658-ik esztendőt, illetve ennek az esztendőnek a végét tartotta. Nyilván a Nagy Iván adatának, mely szerint Thököly Erzsébet 1659. jan. 6-án hunyt el és a Petrőczy Katalain ezen verssorának: Siralmas volt tudom az én születésem egybevetéséből Thaly Kálmánnak s utána az irodalomtörténetnek a meggyőződésében az a vélemény gyökeresedett meg, hogy Thököly Erzsébet leányának világra hozása után a szülés utóbajaiban érte halála. Ez a két adat, a leány születésének s az anya oly hirtelen rákövetkezett halálának az adata egy gyakran előforduló tragikus eset valószínűségével is erősítették egymás hitelét és senkinek nem jutott eszébe megczáfolni. (...) Petrőczy Katalin születését az 1658-ik esztendőről elvonja a Bethlen János adata(...). Bethlen János adata szerint tehát Petrőczy Katalin 1662-ben született volna s hihetnők is neki, mert – mint lesz alkalmunk tapasztalni – Petrőczy Istvánról s a Petrőczy fiúkról bő és helyes értesítéseket nyujt, – ha véletlenül Petrőczy Katalin születésére vonatkozólag újabb és megbízhatóbb adat nem állana rendelkezésünkre. (...) Petrőczy Katalin 1682-ben, férjhezmenetelének esztendejében tér meg Lengyelországból, akkor éri el tizennyolczadik esztendejét. S így tisztán áll előttünk születésének esztendeje is, melyet e szerint 1664-ben kell megállapítanunk.”[9] Petrőczy Katalin igencsak előkelő származású volt, anyai ágon (Thököly Erzsébet) Thököly Imre fejedelemnek unokatestvére[10]; apja pedig Petrőczy István, a felvidéki protestáns nemesség egyik vezéralakja.[11]  Kata, valamint három fiútestvére: Miklós, János és István félárván nevelkedett Kaszavárában, hiszen édesanyjuk, Thököly Erzsébet korán meghalt.[12] Az édesapa, a nagy csapás után, igyekezett árva gyermekeinek minden tőle telhetőt biztosítani, nevelte őket, s emellett a közügyek előmozdításának szentelte életét.[13] Fontos megemlíteni azt is, hogy Kata édesapja, Petrőczy István, részt vett a Wesselényi-féle összeesküvésben. Ez a tény a besztercebányai gyűlésen derült ki, és a terv értelmében neki kellett volna a Felső-Vág vidéki nemesség élén Trencsény várát és a bányavárosokat elfoglalnia[14]; sőt, ezen kivül Witnyédivel az volt a szándékuk, hogy I. Leopoldot elfogják s Kaszavárába viszik. Wesselényi azonban nem akart hallani az ügyről, becstelenségnek tartotta. Óriási vagyona s az összeeszküvésben bizonyított részvétele maga után vonta elfogatását, amire Esterházy Pál kapott utasítást 1670. november 1-én.[15] A gyermekeit menteni akaró Petrőczy István fiaival Partiumba, majd Erdélybe sietett, leányát és kincseit pedig Sztrecsenyben, Wesselényi Lászlóné Bakos Zsuzsanna várában hagyta.[16] 1671-ben a bécsi udvar a hozzátartozókra is kiterjesztette az üldözést, így Wesselényiné is kénytelen elmenekülni Katával Lengyelországba.[17] Az 1672. év tehát Petrőczy Katalin gyermekkorának, fiatalságának legnagyobb eseményét jelöli, ugyanis ettől kezdve tíz évet él apjától s testvéreitől távol, s ízleli a „hontalanság keserű kenyerét.” [18] „Leányságának eddigi egyhangú, rejtett folyása egyszerre az akkori erdélyi társadalmi élet mozgalmas és elevenen lüktető áramlatába torkolódik,” s tizennyolc évesen lengyelországi bújdosása után Pekry Lőrinc feleségeként tűnik fel Erdélyben.[19] Habár az első házas évek boldogan teltek az ózdi családi kastélyban, a későbbiekben ez egyáltalán nem mutatkozott meg házasságukban. A házastársi hűség nem tartozott Pekri Lőrinc erényei közé, s ezen felül az ambíció és a hihetetlen tettvágy fűtötte egész életében, az állhatatosság és szilárd erkölcsi tartás szintén nem a jellemző vonásai közé tartoztak. Katát nemcsak a sikertelen házassága, hanem gyermekszülései is elkeserítették, hiszen tizenegy gyermeke közül csupán öt élte meg a felnőttkort.[20] Apja és a szabadságért álhatatosan küzdő két testvére halála még jobban megrázta, és egyedüli örömét leánykái nevelésében, valamint a versírásban találta meg.[21] Férje azonban börtönbe került 1686-ban, „mivel Thököly Imre czéljait előmozdította, kivel titkos levelezést folytatott, elfogták és becsukták Nagy-Szebenben. Az aug. 12. Országgyűlésen Szebenben nótáztatott, azonban neje kieszközölte Apafinál, hogy  kezességen és reversalis mellett szabadon bocsátatott. Cserei szerint «kibújdosék Erélyből s mivel különben Magyarországban elő nem mehete, kéntelenség alatt pápistává lőn s grófi titulust adának neki Bécsben, úgy jöve vissza Erdélybe.» Gróffá 1693-ben lett. Kutyafalván saját birtokán élt és 1696 körül Fehérmegye főispánja, 1698-ban Udvarhelyszék főkapitánya volt. Pekrynét mélyen bántotta férje katholizálása.”[22]  „Petrőczy Kata szemében aligha létezett nagyobb bűn, mint a hit elhagyása.”[23]  „II. Rákóczi Ferencz idejében Pekry kuruz lett, 1704-ben Rákóczy tábornokká s fővezérré nevezte ki Erdélyben és 1707-ben consiliáriussá tette. Ezalatt neje Rabutin fogságába került öt leányával és egy évnél tovább Szebenben raboskodott, míg 1704. nov. ki nem cserélték; a rabságban kisebb mértékű szélütés is érte. Férje mint kurucz ismét visszatért a protestáns vallásra.”[24]  „A derék asszony sok bujdosás és viszontagság után 1708-ban halt meg Huszton s tetemei az ottani református templomban porlanak. Öt leánya maradt: Klára Szidóniam Anna Katharina, Polixena, Terézia és Zsófia.”[25]

​ 
 
Történelmi, irodalomtörténeti háttér Petrőczy Katánál.
A manierizmus és a pietizmus
 
Nem lehet irodalmi alkotásokat úgy tárgyalni, hogy az éppen elemzendő verset, prózát, stb., amellett, hogy a szerző életrajzi adatait átnézzük, ne helyeznénk bele valamilyen művelődéstörténeti, politikai korszakba, kontextusba.

Történelmi szempontból, Petrőczy Katalin a kuruc-kor képviselője, I. Lipót császár és II. Rákóczi Ferencz fejedelem uralkodása alatt élt és alkotott. Mi jellemezte ezt/ az ezt megelőző korszakot?
           
Az akkori periódust, az I. Lipót (Leopold) uralma alatti korszakot gyászos idők jellemezték, hiszen a török ellen vívott győztes harcok elkábították a fejedelem idegen tanácsosait, akik indulatosan viselkedtek a magyarokkal, s a nemzet leigázására készültek. Megsemmisült a murányi, magyar szellemű udvar, a felsőmagyarországi udvar, megszűnt az önálló erdélyi fejedelemség is; a munkácsi udvar. II. Endre aranybulláját, az ellenállási jogot eltörölték, és Lipót helyett Kollonich kardinál életbe léptette törvényellenes rendszerét, melynek jelszava: „Magyarországot előbb koldússá, azután németté, végre katholikussá tenni!”[26]

Munkácsban tartotta azonban udvarát II. Rákóczi Ferencz fejedelem, akit a bécsi udvar és a jezsuiták német szellemben neveltek ugyan, de lelkéből a magyar szellem végszikrája lobogott, ami Bercsényi gróf érdeme. Együtt szőtték terveiket, s együtt létesítettek kapcsolatot XIV. Lajos francia királlyal, az elnyomott, elnémetesített magyar nemzet fölszabadítása érdekében. Így csakhamar életre kelt a magyar társadalom, és egész Magyarország újra a régi fényben tündökölt.[27]

A mi Petrőczy Katánk költészetét tekintve, inkább a siralmas periódust kell számbavegyük, hiszen nagyrészt a XVII. század végén alkotott ő.
Habár a P. Kata irodalmi munkásságáról még nem esett szó, előrebocsátom a manierizmus művelődéstörténeti korszaknak és a pietizmus irányzatnak a rövid ismertetését, melyekre szükségünk lesz a költemények, prózai művek elemzése során.
           
A pietizmus a protestáns, elsősorban evangélikus egyház vallási irányzata. „A 17. Sz. Végén alapított hallei egyetemről szertesugárzó kegyességi mozgalom a vallásos élet egészének, egyúttal az ezt szolgáló egyháznak a megújítását tűzi ki célul. (...) A pietisták reformjai kihatnak az egyén nem egyházzal kapcsolatos tevékenységére is: a keresztyén élet számukra a közhaszonért tevékenykedő életet jelenti.”[28]
           
A manierizmus művészettörténeti kategóriaként alakult ki a 20. sz. elején.(...) Elsősorban a 16. sz. utolsó és a 17.sz. első évtizedeiben keletkezett nemzeti nyelvű elitirodalomra alkalmazták ezt a terminust, a neolatin műveket inkább a «késő humanista», «késő reneszánsz» jelzőkkel illették. (...) A manierista szövegek kapcsán emlegetett ismérvek- szomorúság, kiábrándultság, illúzióvesztés, túlfinomult, ill. eltorzult ízlés, morbiditás, túlhajtott erotika, komplikáltság, rafinéria, intellektualizmus stb.- nem annyira az irodalomtörténet, mint inkább a lélektan fogalomkörébe tartoznak.”[29]
 

Irodalmi munkássága
           
„Kétségtelen, Petrőczy Katalint szenvedései avatják költőnővé. De nem egyszerre, nem alkalmilag, mint hirtelen kerekedő vihar következik be lelkének elborulása. Költői valójának, érzésvilágának gyökere el-visszanyúlik zsenge gyermekkoráig, öntudatának első ébredéséig, hogy innentől kezdve bujdosásban telt leányságának, szomorú asszonyi sorsának minden bánatát magába szívja s lelkében gyökerező, egyéni jellemvonás erejével ható borongós hangulattá érlelje.”[30] Habár mindenki a verseit ismeri inkább, megemlítendő, hogy megjelent három prózai vallásos műve is, melyek Kata protestáns buzgóságának köszönhetőek. „Férje visszatérítése érdekében Johann Friedrik Mayer polemikus művét ültette át magyarra Pápista vallásra hajlott lutheránusok lelkek ismeretének kínja (H. n. 1690) címmel. Szebeni fogsága alatt készült első Arndt-fordítása, A kereszt nehéz terhe alatt elbágyadt szíveket élesztő jó illatú XII liliom, (Kolozsvár 1705); a Jó illattal füstölgő igaz szív (Lőcse 1708) című második pedig "a Magyar Nemzet ellensége előtt való már negyedszeri bujdosásában" Huszton.”[31] Előszavaikban öntudatosan ír a fordítói munkájáról[32], sőt kiolvasható belőlük az is, hogy fordításait a közlés, a terjesztés, a másokra való hatás céljával, erős írói felelősségtudattal készítette, megírásuk után pedig gyorsan nyomdába küldte.[33]

Versei az ózdi kastélyban maradtak fenn, melyeket B. Radák Istvánné, fedezett fel és hívta fel rájuk Thaly Kálmán figyelmét.[34] Költeményeit tehát Thaly Kálmán ébresztette föl álmukból, amikor 1874-ben szemelvényeket közölt belőlük. A piros-feke kötésű, nyolcadrét, zsebkönyv formátumú kötet Thaly által jutott a Magyar Tudományos Akadémia birtokába, a kutatók ellenőrzései során azonban kiderült, hogy nem az eredetit tartják a kezükben. 1952-ben újra előbukkant a kis kötet egy leltározás során, amit restaurálás után újra hozzáférhetővé vált. Petrőczy Katalin verseit két kéz lejegyzésében örökítette ránk a kézirat, amit összesen 45 verset jelent: 36-ot az első, 9-et pedig a második kéz írásában. Állítólag a versek szövegének kialakításában közreműködött egy javító is, valamint fennmaradt egy bejegyzés a kézirat borítólapjának belső oldalán a következő szöveggel : „Petroczi Kata Szidonia tulajdon kezevel irt Enekei.”[35] Verseinek jelentős része vallásos ének, pietisztikus, kegyes hangvételű. Nagyon sok ezek közül német pietista versek fordításai, mint például az „Oh mulandó s változandó az ember élete...” , melyben a földi értékek múlandóságát tolmácsolja barokk stílusban, de ugyanilyen önmarcangoló jellege van a szerelmi vívódás során keletkezett verseinek, mint például: „Jaj, jaj szívem kínjai...”; „Jaj, fáj szomorú szívem...”. A korábbi időszak főnemeseinek verseitől jóval eltér Petrőczy Kata költészete, hiszen inkább a modernebb feszültség és nyugtalanság jellemzi. Szokatlan hangot kölcsönöz alkotásainak tehát a kegyes rajongás, a pietista önvallomás és a szerelmi szenvedély ötvöződése. [36]

Már eddig is feltűnt, hogy a Petrőczy Katalin lírájának elemzésénél és magyarázásánál életének külső körülményei mellőzhetetlenek. Hogy mennyiben a megpróbáltatások és a szenvedések nyitják meg s mélyítik el költészetének lüktetését, élettörténetének ismerete teszi lehetővé érzéseinek megértését. Költeményei, tartalmilag három kategóriába sorolhatók, életének eseményei függvényében: „jajongó búsulásában férjének üldözésekor és sanyargatásakor, lelkének vergődésében s mardosó kínjaiban a miatt, hogy férje szerelmét irányában elhülni gondolta, végre a vallásban való szelíd megnyugvásában.”[37]

III./1   Siralmas volt, tudom, az én születésem,
Siralmas s árvájul volt felnevelésem,
Siralmas, keserves szárnyomra kelésem,
Siralmas lesz holtig búba gyötrődésem.
​
IV./5. Sok gondolkodás miatt elfáradtam,
Reméntelenségemben el bágyodtam,
Boldogulást várván búra jutottam,
Időtől várt reménségben csalódtam.[38]

Jenei Ferenc Petrőczy Katát a manierista líra művelői közé sorolja több kortársával együtt, akik mindnyájan főúri családok sarjai, vagy a főúri családokkal közvetlen kapcsolatban élő „főember szolgák” voltak.[39] E költői csoportnál megfigyelhetőek Balassi költészetének nyomai, azaz a Balassi-hagyomány, de fontos elmondani azt is, hogy ezek a versek eltérnek a barokktól. Miben térnek el és mit őriznek meg? Elsősorban a versformában látható lényeges különbség: voltak olyan manieristák, akik meghagyták a Balassi-vers zeneiségét, rímjátékát, Petrőczy Kata azonban a forma változott, és ez minőségi változást jelentett. Voltak tipikusan manierista műfajok a lírában, például a Fortuna-versek. Petrőczy Katánál ez elég szembetűnő, hiszen egyéni sorsával bizonyította a szerencse forgandóságának átszenvedett élményét. A labirintus, az emberi élet forgandóságának egyik manierista költői kifejezője, melynek útvesztőiben keresendő a kivezető út.[40] Petrőczy Katánál sincs ez másként:   

VIII./3. Az álnok szerencse kegyetlen bilincse
        Rajtam vagyon, jól látom,
Mert mikor nyugovást, várnék megújulást,
        Haragját tapasztalom.

------------------------------------------------
​
8. Kinek jovát osztja, szabadságtul fosztja,
        Repeszti hálójába,
Onnan szabadulni, csendességet érni
        Nem lehet, mert markába
Az üstökét tartja, és holtig jártatja
        Ő Labirintusába.[41]

Dallammintákat vesz át Balassitól a Forog a szerencse; Egy török nóta; és Mindennap jó reggel című verseiben, a természet iránti szeretete is megnyilvánul költeményeiben, és ezen kivül a vallásos áhitat tekintetében is hat rá Balassi (Egekben lakozó). Énekfordításaiban csupa eredetiségre találunk, hiszen nem szolgailag fordít, hanem az eredetit bővíti: egy 9 szakaszos német éneket (O Jesu Christ, Mein Lebens Licht) 16 szakaszra bővíti.[42]

Petrőczy Kata nem egyforma sűrűségben foglalnak helyet a barokkos stilisztikai vonások, ami különösen a szóanyag tekintetében nyilvánul meg. Verseiben meglepően kevés a klasszikus mitológiára való utalás, ha említi is néhányat, ezek a művelt köznyelvbe sorolhatóak be (például: Fortuna, Echo, nimfák, múzsák, párkák). A barokk által kedvelt állatmotívumokat sem hagyja soron kivül ( viperakígyó, skorpió, tigris, sárkány, oroszlán stb.), de általános következtetés, hogy egy-egy ilyen csoportosulás (mitológiai- vagy állatmotívumok) csak egy-egy vers erejéig fordulnak elő.[43]

Erdei sok vadak, repülő madarak,
        Sok jajszómot halljátok,
Te is csendes Echó, hallod, hogy gyakron oh
        Jön ki számon, s tudjátok
Okát bánatimnak, gyakor panaszimnak,
        Miért, hogy meg nem szántok?
​
Oh, könyörületlen, kemény és kegyetlen
        Tigrisek és sárkányok,
Méltó siralmimon, szörnyű fájdalmimon
        Néktek is, oroszlányok,
Essék meg szívetek, áradjon könyvetek,
        Mérges vipera kígyók![44]

Petrőczy Kata eszméinek rokonsága a pietizmussal, régóta ismert tény. Erről tanúskodnak a prózafordításai, valamint a 31–35. versek imasorozata. Mindmáig tisztázatlan azonban az, hogy a költőnőnek mikor volt alkalma megismerkedni a pietizmus eszméivel. Ebben az öt imában a Jézus-szerelem, az istenséggel való egyesülés vágya és a misztika stílusjegyei jelentkeznek.[45] Például:

XXXV./ 19. Az több bűnösnek is példája lehessek,
                 Hogy, Uram, tőled oly kegyelmet nyerhessek,
                Holtom után véled, szép Jézus, élhessek,
                Sokszámú szenteddel menybe örvendhessek.[46]

Fontos megemlíteni Kata költészetének azt a részét is, mely valamilyen szinten közösségi jellegű, azaz egy közösség nevében egy közösséghez egy közösségről szól. Ez a vonás összefüggésbe hozható a Rákóczi-féle szabadságharccal, melyet a költőnő szívügyének tartott, pénzzel támogatott, mely miatt fogságba jutott. A versekben Istenhez fohászkodik, s kéri, hogy mentse meg a veszélyben lévő nemzetet.[47] Ezt a fajta közösségi jelleget csak pár versében találjuk meg, de ez sem elhanyagolandó. Például:

XXXIX. Pusztítják édes hazánkat,
Elvonják mi javainkat,
Nevetvén mi siralminkat,
Csikorgatják ránk fogokat.

Még lelkünkbe is gyötrenek,
Az igaz hitért gyűlölnek,
Egy helybűl másra üldöznek,
Templomidbul kiűztenek.

Tedd semmivé tanácsokat,
Verd az földhöz hatalmokat,
Csúfold meg találmányokat,
Szánd meg az mi siralminkat.

Állíts helybe, szent nevedért,
Tiszteletedet, fiadért,
Tarts meg a te jóvoltodért,
Szánj meg fiad érdemiért.

Evangéliomod, kérünk,
Hogy prédikáltassék nekünk,
Tisztán megmaradván köztünk
Virágozzék hittel szívünk.[48]

Thaly Kálmán és Antalffy Endre, Petrőczy Katalin életművét három ciklusra bontja: az első, a vallásos és szerelmi téma egyensúlya, tartalmazza az első tíz verset; a másodikban a szerelmi téma túlsúlya dominál és a 11–32. terjedő verseket tartalmazza; míg a harmadik ciklus a vallásos téma kap fontos szerepet, és a 33–45. terjedő verseket foglalja magába. Sárdi Margit vizsgálatai azonban azt bizonyítják, hogy nem lehet ilyen éles választóvonalat húzni a tematikát illetően, hiszen vannak átfedődések, és P. Kata költészete állandó mozgásban, fejlődésben lévő művészet. Sárdi Margit inkább Petrőczy Kata tartozkodási helyei szerint osztja fel költői páyafutását, s elkülöníti az erdélyi, a felvidéki majd újra egy erdélyi szakaszt.[49]
           
Az első szakasz mintegy 17 verset foglal magába, ez az a periódus, amikor férjhez megy, megszületnek gyerekei, meghalnak hozzátartozói, férje rabságba kerül és hűtlen lesz hozzá; költészetének erre a szakaszára jellemző a verses ima, a sorsa és balszerencséje miatti panasz, a férje hűtlensége fölött érzett keserűség hangja. Sárdi Margit a korszak verseit így jellemzi: „Alaphangjuk a protestáns zsoltárok bűnbánó hangjával rokon, nagy erejű, mélyen átélt érzelmek forronganak bennük, s ez többnyire pótolni tudja a bennük használt művészi eszközök egyszerűségét, viszonylag szűk skáláját. Jellemzőjük az őszinte, áttétel nélküli hang, amely azt sugallja, hogy bensőséges, személyes érzések vezették tollát.”[50]

IV./4. Vajha szívem már valaha vehetne
Vigasztolást, s nyugodolmot nyerhetne,
Búm elmúlván boldog időt érhetne,
Csendes szívvel, víg orcával élhetne...

De az bánat hatalmába engemet
Vött, s rabjává tette az én szívemet,
Napról napra többítvén gyötrelmemet,
Kímíletlen neveli sebeimet.[51]

A felvidéki korszak inkább minőségbeli különbségekben tér el, mintsem témában az erdélyi korszaktól. Háttérbe szorul ugyan az ima műfaja, de gazdagodik a szókincs, a versek kompozíciója fegyelmezettebbé, szigorúbbá, formájuk változatosabbá válik, a megrajzolt képek pedig egyre tömörebbek lesznek. Az eddigieknél jóval gyakrabban használja a stilisztikai alakzatokat, érdekli a kimondás szépsége, hogyanja is, nem csupán ennek ténye.[52]

XX./1. Az szomorú szívet ki vígasztalhatja,
Minden elenyészett napját nem láthatja,
Róla gondolkodván szívesen óhajtja,
Elmúlt szeme elől könyvezve sóhajtja.
​
2. Bánatnak felyhői ottan elburítják,
Sötét ködeivel béhomályosítják,
Még csak sugárit is látnia nem hagyják,
Ezerféle kínra gondolati vonják.[53]
 
Petrőczy Katalin költői pályafutásának harmadik szakasza a pietizmus a pietizmus jegyében telt el, melyre jellemző volt az önvallomás, pszichologizáló és moralizáló tendenciák, érzelmektől túlfűtött ima, a virágkultusz, s a kódexirodalomban és a vallásos énekekben kiérlelt alakzatok.[54]

XXXVII./ 1.Oh irgalmas Isten, ki vagy te népednek
Oltalmazó atyja igaz híveidnek,
Látod minden felől ellenünk mint jőnek,
Szörnyű ragadozó
Juh ruhába járó
Farkasok s elnyelnek.

----------------------------------------------

5.Más közbejárókat keresnek magoknak,
Jótéteményekbe igen bizakodnak,
Szerelmes Jézusom, veled nem gondolnak,
Kezek munkájának,
Az kőnek és fának
Térdet-fejet hajtnak.[55]


Következtetések, összegzés, reflexiók

Véleményem szerint, Petrőczy Katalin bizonyos szempontból hasonlít Kármán József Fannijára, de meredek lenne kijelenteni, hogy ő ennek az úttörője. A maga nemében egyedit alkotott, hiszen egyrészt úgy maradt fenn a mai köztudatban, mint az első magyar költőnő, másrészt pedig költészetébe szőtte egész életérzését, élettörténetét, ezen kivül korának fontosabb eseményeit, s mindezt nem holmi száraz, egyhangú stílusban, hanem tartalmi, stilisztikai díszekkel ékesítve.

„Több szeretettel volt megáldva, semmint azt anyai hivatásának teljesítésében kiönthette volna. Szivének nemes hevülése kiragadja hát a családi körből, melyben tizenegy gyermeknek adott életet s közülök ötöt nevelt fel s keblére ölelteti vele egyházát s az egész nemzetet.”[56]










Felhasznált irodalom

• Antalffy Endre, Petrőczy Kata Szidónia élete és munkái, Bp.,  kiad. Horánszky Viktor Cs. és KIR. könyvnyomdája, 1904
• Dr. Ványi Ferenc szerk., Magyar irodalmi lexikon, Bp., Kassák kiadó, 1926
• Fáylné-Hentaller Mariska, A magyar írónőkről, Bp., 1889
• Harsányi  István , Gulyás József, Petrőczy Kata Szidónia versei, Itk, 1915
•  Jenei Ferenc, Manierista elemek világi költészetünkben Beniczky Pétertől Petrőczi Kata Szidóniáig, Itk, 1970
• Kőszeghy Péter főszerk., Magyar művelődéstörténeti lexikon IX., Bp.,  Balassi, 2009
• Kőszeghy Péter főszerk., Magyar művelődéstörténeti lexikon VII., Bp., Balassi,  2007
• Péter László főszerk., Új Magyar Irodalmi Lexikon, Bp.,  Akadémiai kiadó, 1994
• S. Sárdi Margit, Petrőczy Kata Szidónia költészete, Bp., Akadémiai kiadó,  1976
• Szinnyei József, Magyar írók élete és munkái  X.,Bp.,  kiad. Hornyánszky Viktor könyvkereskedése,1905
• Thaly Kálmán, Irodalom- és míveltségtörténeti tanulmányok a Rákóczi-korból, Bp.,  kiad. Ráth Mór, 1889

 
Internetes források

• Petrőczy Kata Szidónia összes költeménye (http://mek.oszk.hu/01000/01015/01015.htm), 2013.05.30
• Petrőczy Kata Szidónia (http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/02/251.html), 2013.05.30
• Petrőczy Kata Szidónia (http://www.mek.oszk.hu/01100/01149/html/petroczi.htm), 2013.05.30

Jegyzetek

[1] Antalffy Endre, Petrőczy Kata Szidónia élete és munkái, Bp.,  kiad. Horánszky Viktor Cs. és KIR. könyvnyomdája, 1904, 3.

[2] Thaly Kálmán, Irodalom- és míveltségtörténeti tanulmányok a Rákóczi-korból, Bp.,  kiad. Ráth Mór, 1889, 117.

[3] Szinnyei József, Magyar írók élete és munkái  X.,Bp.,  kiad. Hornyánszky Viktor könyvkereskedése,1905, 1051.

[4] Péter László főszerk., Új Magyar Irodalmi Lexikon, Bp.,  Akadémiai kiadó, 1994, 1629.

[5] Kőszeghy Péter főszerk., Magyar művelődéstörténeti lexikon IX., Bp.,  Balassi, 2009, 170.

[6] S. Sárdi Margit, Petrőczy Kata Szidónia költészete, Bp., Akadémiai kiadó,  1976

[7] Dr. Ványi Ferenc szerk., Magyar irodalmi lexikon, Bp., Kassák kiadó, 1926, 657.

[8] Antalffy, 8.

[9] Uő., 5–8.

[10] Thaly, 120.

[11] S.Sárdi, 9.

[12] Uo.

[13] Thaly, 123.

[14] Uo.

[15] Antalffy, 10–12.

[16] S.Sárdi, 11.

[17] Uő., 11–12.

[18] Antalffy, 17.

[19] Uő., 36.

[20] S.Sárdi, 15.

[21] Dr. Ványi Ferenc szerk., Magyar irodalmi lexikon, Bp., Kassák kiadó, 1926, 658.

[22] Szinnyei József, Magyar írók élete és munkái  X.,Bp., kiad. Hornyánszky Viktor könyvkereskedése,1905, 1053-1054.

[23] S.Sárdi, 23.

[24] Szinnyei, uo.

[25] FÁYLNÉ-HENTALLER Mariska, A magyar írónőkről, Bp., 1889

[26] Thaly, 5-7.

[27] Uő., 10-11.

[28] KŐSZEGHY Péter főszerk., Magyar művelődéstörténeti lexikon VII., Bp., Balassi,  2007

[29] Uo.

[30] Antalffy, 42.

[31] Petrőczy Katalin, online:http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/02/251.html

[32] Péter László főszerk., 1629.

[33] S.Sárdi, 54.

[34] Szinnyei, 1053.

[35] S.Sárdi, 37.

[36] Petrőczy Katalin, online:http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/02/251.html

[37] Antalffy, 44.

[38] Petrőczy Katalin, online:http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/02/251.html

[39] JENEI Ferenc, Manierista elemek világi költészetünkben Beniczky Pétertől Petrőczi Kata Szidóniáig, Itk, 1970, 535.

[40] Uő., 535-538.

[41] Petrőczy Katalin Szidónia összes költeményei,   online:http://mek.oszk.hu/01000/01015/01015.htm

[42] HARSÁNYI  István , GULYÁS József, Petrőczy Kata Szidónia versei, Itk, 1915, 195-196.

[43] S.Sárdi, 46.

[44] Petrőczy Katalin Szidónia összes költeményei,   online:http://mek.oszk.hu/01000/01015/01015.htm

[45] S.Sárdi, 50.

[46]Petrőczy Katalin Szidónia összes költeményei,   online:http://mek.oszk.hu/01000/01015/01015.htm

[47] S.Sárdi, 51.

[48] Petrőczy Katalin Szidónia összes költeményei,   online:http://mek.oszk.hu/01000/01015/01015.htm

[49] S.Sárdi, 77-78.

[50] S.Sárdi, 78.

[51] Petrőczy Katalin Szidónia összes költeményei,   online:http://mek.oszk.hu/01000/01015/01015.htm

[52] S.Sárdi, 95-96.

[53] Petrőczy Katalin Szidónia összes költeményei,   online:http://mek.oszk.hu/01000/01015/01015.htm

[54] S.Sárdi, 111-118.

[55] Petrőczy Katalin Szidónia összes költeményei,   online:http://mek.oszk.hu/01000/01015/01015.htm

[56] Antalffy, 122.





2013














​

 

Bándi Kinga
HELTAI GÁSPÁR: PONCIÁNUS CSÁSZÁR HISTÓRIÁJA

Bevezetés           

Az irodalom, mint minden művészeti ág, az embert körülvevő világot sajátos módon tükrözi vissza. A bennünket körülvevő világot, mindannyian másképp értelmezzük, és a művész feladata az, hogy tükröt tartva forduljon a néző és hallgató felé. Egy művész nem tisztán a valóságot ábrázolja, helyet kap benne a fikció, a fantáziája, olyan világba röpíti el az olvasót, amelyet másképp nem ismerhetne meg. Alapvetően minden egyes irodalmi alkotás fikció, hiszen a valóságban nem történtek meg, de a jellegüknél fogva akár meg is történhettek volna. A metafikció egyaránt a fikcióra fokuszál, nem arra, hogy valóságot hozzon létre, amennyiben jól van megírva, az olvasót magával ragadja.
           
Dolgozatomban Heltai Gáspár alkotását fogom megvizsgálni, mert ez a mű is egy fikció, melyben a mesélésnek hatalmas tétje van, életre-halálra megy. A történetek olyan mozzanatokat is tartalmaznak, amelyek a valóságban nem történnek meg (a fiú a csillagok állása alapján megtudja, hogy ha hazamegy meghal, stb.), de a sok esetben akár meg is történhettek volna azok az események, amelyeket leír. Ez a mű az olvasót magával ragadja, átérzi a szereplők bánatát, és végig szurkol a fiúnak, hogy életben maradjon. 
 

​Heltai Gáspár és a Ponciánus császár históriája

A Ponciánus császár históriájának két magyar változata is létezik, melynek kétféle fordítása, más-más olvasóközönség számára készült. Az első változat, az 1663-ban Lőcsén kiadott elbeszélésgyűjtemény, A hét bölcs mester magyar fordítása. A bécsi Ponciánust mint latinból magyarra fordított, nyomtatott könyvet esküvői ajándéknak szánták.[1] A lőcsei kiadás fordítása Heltai Gáspárnak köszönhető, bár ez sokáig kérdéses volt, Waldapfel József 1965-ben tanulmányaiban azt állította, hogy Heltai forrása nem a lőcsei kiadás. Holl Béla viszont a Magyar Könyvszemle 1966. 3. számában azt a szenzációs bejelentést adta hírül, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában előkerült a Ponciánus históriájának Heltai Gáspár nyomdájában előállított töredéke, mely az 1633-ban kiadott lőcsei kiadással azonos szövegű.[2] Ebben a dolgozatban a Heltai féle kiadás kerül elemzésre, mely sok mindenben eltér úgy német forrástól, mint a bécsitől, mivel Heltai nagyon sok minden átalakított, így munkáját nem lehet csupán fordításként elkönyvelni.
           
A történet keretes elbeszélés, melynek tartalma röviden a következő: Ponciánus császár felesége haldoklik, de mielőtt eltávozna az élők sorából, arra kéri férjét, hogy bízza rá fiukat, Diocleciánust bölcsekre, akik körében nevelkedhet, tanulhat. A császár be is tartja felesége óhaját, és Diocleciánust hét bölcs mesterre bízza, akik a hét szabad művészetre tanítják őt. A császár nemsokára újra megházasodik, felesége pedig meggyőzi őt, hogy hívassa haza fiát, de az a csillagokból megtudja, hogy ha hazajön meg fog halni, ha csak hét napon keresztül nem szólal meg. Amikor hazajön, a császárné a szobájába hívatja őt, és szerelmi játékra akarja rávenni, de amikor ő elutasítja, nagyon megmérgelődik, és azzal gyanúsítja, hogy erőszakos volt vele. A császár dühében, a vesztőhelyre viteti fiát azzal a szándékkal, hogy másnap megöleti. A mesterek Diocleciánus segítségére sietnek, minden nap elmondanak egy példázatos történetet, amivel meggyőzhetik a császárt, hogy ne ölje meg a fiát, a császárné viszont ugyanúgy történeteket mesél, amivel arra utal, hogy a fiúnak meg kell, hogy halnia. A hetedik napon, amikor végre Diocletianus is megszólalhat, elmond egy történetet, amivel felnyílik a császár szeme, hogy a fia ártatlan, így feleségét megbünteti, Diocleciánus pedig elnyeri jutalmát.
           
Amint azt már megjegyeztem Heltaival kapcsolatban, az ő írói leleménye nem ismer határokat. Nála megjelennek, vagy hiányoznak olyan mozzanatok, amik a német kiadásban másként vannak. Reneszánsz íróként úgy próbálta lefordítani ezt a művet, hogy igazodjon kora ízléséhez, és még az apróságokra is odafigyelt (pl.: vadászat után, a sarkantyú levetése). Heltai irodalmunk történetében elsőként talál ki és ír meg önállóan lélektani hitelű elbeszélő prózai mozzanatokat.[3] Az olyan eljárásaival, hogy az apróságokra is odafigyel, és minden történetet megfűszerez egy kis humorral, sokkal jobb hatást ér el, a mű olvasható és szórakoztató és közben még tanulságos is.

E rövid bevezető után, rátérek a kitűzött célra: körüljárni a női modelleket, megállapítani azt, hogy valóban asszonyellenségről van-e szó, vagy csupán ezzel a stílussal akart kiváltani Heltai pozitív érzéseket az olvasóból. Először is, nagyon érdekes ebben a műben, hogy minden szereplőnek van neve, csupán a nőknek nincs, és azon kívül, nem tudunk meg többet a császár feleségéről, csupán, hogy szép volt. A nők leginkább csak az udvarban jelennek meg, ékszerek és ruhák súlya alatt, máshol nem igazán találkozunk női szereplőkkel[4] Másodsorban a Ponciánus-másolatban kiemelt szövegrészek kivétel nélkül a női szereleméhséget és csalárdságot hangsúlyozzák.[5] Az első részben már megjelenik a hamis, ravasz feleség, aki gonosz tervet eszel ki, hogy miképpen szabadulhatna meg a fiútól, gonoszsága nem ismer határokat, képes arra is, hogy önmagát bántalmazza, mindenkit át akar verni, csak hogy ne Diocleciánusra maradjon a császár vagyona, ugyanakkor megpróbálja manipulálni a férjét és sajnálatot ébreszteni benne. A császárné mérges férjére, hogy az nem hisz neki, lelkiismeret-furdalást akar ébreszteni benne, amikor kéri, hogy mesélje el a történetet ő szemrehányást tesz a férjének, hogy úgy sem hisz neki: „Tegnap is mondottam egy példát tefelségednek, de semmit nem használtam véle. De mindezenáltal ezt is megbeszélem.”[6] Ebben a mondatban a szemrehányás és a sürgetés éppúgy benne van, mint a férfiúi hiúság provokációja és a császárné részéről az elnéző magatartás mímelése.[7] A mesterek történeteikben szinte minden esetben a nőt nagyon gonosz személyként jellemzik, aki az urát folyamatosan megcsalja, mivel az a „Vénusz játékában” már nem tud teljesíteni. A nő huncut, csalafinta és ravasz, aki nem kíméli a férjét a haláltól sem, csak hogy a maga életét megmentse. Az elmondott történetek arra figyelmeztetik a császárt, hogy óvakodjon a feleségétől, mert a nők gonoszak és sok minden kitelik belőlük. Ahhoz, hogy a női képről beszéljünk, érdekes volna megállapítani azt, ahogyan gondolkodtak a nőkkel kapcsolatban ebben az időszakban. Petrarca egyik tanulmányában ezt írja (A jó és gonosz szerencsének orvoslásáról - De remadiis utriusque fortunal): „A nő... egy igazi ördög, a békesség ellensége, a türelmetlenség forrása, a vitatkozások oka, melyektől a férfinak távol kell tartania magát, ha élvezni akarja a nyugalmat. Ha megházasodnak, a feleség iránti vonzalomból, a házasságban az éjszakai ölelkezéseket, a gyermekrikácsolást és az álmatlanság kínszenvedését találhatják meg... Ha lehetőségünk van rá, akkor nevünket tehetségünkkel és ne házassággal, könyvekkel és ne gyerekekkel, erkölcsi versengéssel és ne egy asszony által örökítsük meg...”[8] Nagyon érdekes ez a gondolat és szerintem teljesen erről szólnak azok a történetek is, amiket a bölcsek elmesélnek. Persze ez a középkori gondolkodás Heltai korára megváltozott, másképp tekintettek a nőkre, a nők sem tűrték meg azt, hogy a gyengébbik félként kezeljék őket. Az is szóba jöhet, hogy Heltai csak erre próbált meg választ adni, ő szabadabban kezeli a szerelmi életet, mint az a középkorban, nála fontos a szerelem, nem elitélendő.
           
Érdekes a mesterek negyedik története (Tenteminta), ebben is a gonosz nő jelenik meg, aki nem tud a férje mellett kitartani, neki mindenképpen valaki más kellene, leginkább a pap, aki még fiatal és akivel lehet szórakozni. A férje ebben a novellában, túlságosan naivan viselkedik, elnéz a feleségének mindent, mígnem végleg kiborul és felvágatta az ereit, hogy folyjon el a hamis vére, hátha attól megjavul. Ez a novella szerintem valamiben különbözik az eddigiektől, mivel ebben a végén a nő megjavul, rájön arra, hogy a férje okos ember, hogy mellette kell maradjon és tanulságot von le az esetből. Ez a történet szerintem arra mutat rá, hogy a nők amiatt térnek el a jó útról, hogy az ördög beférkőzik a „bőrükbe”,  Éva óta a nő az akivel társítják a gonoszságot, de ha sikerül az „gonosz vért” kiűzni, viselkedése megváltozik, hűséges marad társához.

A híres két novella a Vidua és az Inclusa, nagyszerűen mutatja Heltai írói leleményét, mivel ez a két történet az, amit teljesen átírt, a maga ízlése szerint. Nemeskürty István tanulmányában alaposan összevetette ezt a német szöveggel, ami nagyon jól megmutatja azt, hogy mi az amit meghagyott és mi az amit hozzátett, amivel pikánsabbá tette a történetet.[9] A német szöveg stílusában visszafogottabb, hagyományokhoz kötött, míg Heltai rendbontó: nála a nő, nem várja meg, hogy a férfi kezdeményezzen, a kezébe veszi az irányítást és intézkedik annak érdekében, hogy a férfi felfigyeljen szépségére. Ennek csak az az oka, hogy az eredeti mű, még az ősrégi időben keletkezett, amikor a szokások kötöttebbek voltak, míg a reneszánszra már átalakultak a helyzetek. Az eredeti mű célja a nevelés volt, a Bibilia allegorikus értelmezésére használták, míg ez nem mondható már el a magyar fordításról, ennek inkább célja a szórakoztatás lehetett, bár erről is megoszlanak a vélemények.

A mű meglepi az olvasót egy fordulattal: kiderül, hogy a császárné is, akár a történetben szereplő hölgyek nem hűséges a férjéhez, a kedvenc lánya, nem is lány, hanem álruhába öltözött férfi. Ez a jelenet nagyon jól rájátszik a történetekre, így végre a császár maga is belekerül a fölszarvazott férj szerepébe, nemcsak végig hallgassa a történeteket, hanem meg is tapasztalja azt. Így, hogy már végig hallgatta az elmondott tanulságokat, egy percig sem gondolkodik, tudja, hogy a felesége gonosz és rögtön tudja, hogy mit kell tegyen vele. Ez a jelenet nagyon meghatározza a történet alakulását, teljesen váratlan, az olvasó nem volt ahonnan tudja, hogy ez fog következni, ő csak arra számít, hogy Diocleciánus felfedi kilétét.

A mű végén, Heltai egy verssel fordul a női olvasókhoz, melyben megjegyzi, azt, hogy valószínűleg, most a nők haragosak lehetnek és rossznéven veszik azt, amit írt. Ez a záróvers választ ad arra, hogy miért írt így a nőkről: a nők által férkőzött körénk az ördög, őket rontotta meg a bűnnel. A nő az, aki miatt az emberiség bűnbeesett, ő bírta rá a férfit is, hogy egyen ama gyümölcsből; a nőtől való félelem és ugyanakkor a nő tisztelete olyan kettős érzés, mely a férfiakban az őskortól fogva egyszerre létezik.[10] Ebben a versben is benne van ez: sajnos a férfiak nem tudnak ellenállni a nőknek, a fennmaradás érdekében közösülniük kell, de emiatt nagy „nyavalyára vallnak”. Ugyanakkor azt is megírja, hogy vannak kivételek, a sok gonosz között is, akiket ha megkapnak a férfiak nagy tiszteletben kell, hogy tartsanak. Ez a gondolat tekinthető egyfajta bocsánatkérésnek is, azoktól a nőktől, akik tiszták, ártatlanok, nem érdemlik meg, hogy gonosz tettekkel gyanúsítsák.
 

​Befejezés

​Dolgozatomban megpróbáltam bemutatni, hogy hogyan jelenik meg a fikció és a metafikció egy irodalmi alkotásban. Látható, hogy az elbeszélések egy érdekes világot mutatnak be az olvasónak, melyet a hetes szám végig követ. A dolgok alakulását meghatározza a mesélés, a mesék által tartják életben a bölcsek a fiút, és ugyanezzel a módszerrel próbálja elérni a császárné, hogy a fiút megöljék. A történetben egy elképzelt világ van, melyben csalfa feleségek és hiú férjek élnek, melyben nem számít a hűség, a becsületesség és az erkölcsök sem.
 
 
 
 
 
 
 
 
  
 
Bibliográfia
 
Egyed Emese, „Isten veled”. Kéziratos Ponciánus-1784, Drág=Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban, szerk. Balázs Mihály, Gábor Csilla, Egyetemi Műhely Kiadó. Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2007
​
Nemeskürty  István, Heltai Ponciánusa és a magyar reneszánsz szórakoztató próza, itk, 1972

Bea Lundt, Weiser und Weib. Weisheit und Geschlecht am Beispiel der Erzähltradition von den »Sieben Weisen Meistern« (12.–15. Jahrhundert), Paderborn, 2002

Gábor Csilla, A történet kerete, a keret története: változatok Ponciánusra = Erdély reneszánsza, szerk. Gábor Csilla, Luffy Katalain, Sipos Gábor, Kolozsvár, Erdélyi Múzeumi Egyesület, 2009, 155

​Dr. KÉRI Katalin, Érdekességek a nők történetéből, http://mek.oszk.hu/02000/02035/html/#j25, (letöltés ideje: 2016.05.20.)




Jegyzetek

[1] EGYED Emese, „Isten veled”. Kéziratos Ponciánus-1784, Drág=Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban, szerk. BALÁZS Mihály, GÁBOR Csilla, Egyetemi Műhely Kiadó. Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2007, 540

[2]  NEMESKÜRTY István, Heltai Ponciánusa és a magyar reneszánsz szórakoztató próza, ItK, 1972, 555

[3] NEMESKÜRTY István, im., 564

[4] Bea Lundt, Weiser und Weib. Weisheit und Geschlecht am Beispiel der Erzähltradition von den »Sieben Weisen Meistern« (12.–15. Jahrhundert), Paderborn, 2002., 136

[5] EGYED Emese, im., 546

[6] HELTAI Gáspár, Ponciánus szászár históriája, Nemeskürty István gondozásában, az 1633-az lőcsei kiadás alapján.,19

[7] GÁBOR Csilla, A történet kerete, a keret története: változatok Ponciánusra = Erdély reneszánsza, szerk. Gábor Csilla, Luffy Katalain, Sipos Gábor, Kolozsvár, Erdélyi Múzeumi Egyesület, 2009, 155

[8] Dr. KÉRI Katalin, Érdekességek a nők történetéből, http://mek.oszk.hu/02000/02035/html/#j25, (letöltés ideje: 2016.05.20.)

[9] NEMESKÜRTY István, im., 558

[10] Dr. KÉRI Katalin, Érdekességek a nők történetéből, http://mek.oszk.hu/02000/02035/html/#j25, (letöltés ideje: 2016.05.20.)





2016














​

 

Bodor Erika-Mária
HELTAI GÁSPÁR: PONCIÁNUS CSÁSZÁR HISTÓRIÁJA

​

Heltai Gáspár XVI század jelentős képviselője, mint irodalmi, mint kulturális, mint pedig vallási tekintetben, számos örökérvényű alkotás az ő nevéhez fűződik. Dolgozatomban egyik szépprózai alkotásában jelenlévő metafikciót és fikciót szeretném kiemelni.

Hogyan jelenik meg már a XVI. században a metafikció, illetve a fikció? A mesevilág mit fikció, hogyan jelenik meg?
​
Ezekre a kérdésekre próbálok a dolgozatomban választ adni.
Annak érdekében, hogy ezeket megérthessük, röviden szeretném ismertetni magát a művet.
 

Fikció

A valóságban nem létező tényt, helyzetet ír le, eltevése, amely azonban a valóság pontosabb megismeréséhez vezet.
Ebben a műben a mesevilág egy kitalált fiktív jelenség, történet, viszont ezáltal betekintést nyerhetünk az akkori emberek életébe és legfőképpen a gondolatvilágukba. Hogyan viszonyultak egymáshoz, milyen elképzeléseik voltak az élet fontos dolgairól, ilyen például a házasságban lévő viszony, tisztelet és becsület kérdései.

Bár a történet alapját a fikció képezi, mégis a valóság pontosabb megismeréséhez vezet.

Csakhogy tévedés ne essék: az ember nem azért ír fikciót, hogy éretlenségből vagy felelőtlenségből kijátssza az igazság feldolgozásának szabályait, hanem éppen azért, hogy rávilágítson a helyzet komplex jellegére, amellyel kapcsolatban csonkítás, szegényítés volna a bizonyíthatóra szorítkozni. A fikció azzal, hogy eleve a bizonyíthatatlanba helyezi magát, megsokszorozza a feldolgozás lehetőségeit. Nem fordít hátat a feltételezett objektív valóságnak: sőt fejest ugrik a zavarosba, megvetve azt a naiv magatartást, mintha első kézből ismerné a valóságot. Nem gyarlóság ez az igazság ilyen vagy olyan etikával szemben, hanem egy kicsit kevésbé földhözragadt igazság keresése.

A fikció sajátos paradoxon, hogy amikor a hamishoz folyamodik, azt azért teszi, hogy növelje hihetőségét. A tapasztalatinak és a képzeletbelinek az a tapadós masszája, amelyről egyesek azt képzelik, hogy tetszés szerint darabolhatják fel igazság- és hamisságszeletekre, a fikciószerzőnek egyetlen lehetőséget hagy, hogy belefulladjon.

Pedig a fikció nem igényli, hogy mint igazságot higgyék el, hanem inkább mint fikciót. Ez az óhaj nem művészi szeszély, hanem létezésének alapfeltétele, hiszen csak ha ilyennek fogadjuk el, akkor válik érthetővé, hogy a fikció nem valamely ideológia regényes kifejtése, hanem a világ sajátos feldolgozása, amely elválaszthatatlan attól, amit feldolgoz. Ezt itt a probléma csomópontja, s ezt mindig szem előtt kell tartanunk, ha el akarjuk kerülni a műfajok összezavarodását. A fikció egyenlő távolságra helyezkedik el az igaznak a prófétáitól és a hamisért rajongóktól.
 

Fordítások és az eltérő változatok

A hét bölcs mester című elbeszélésfüzérnek két magyar változata is van az 1570-es évekből, az egyik a Heltai Gáspár fordítása német nyelvből magyar nyelvre, a másik pedig a latin forrásból átdolgozott, Bécsben megjelent változat, melynek fordítója ismeretlen.

A két változat hovatartozását illetően a kezdetekben problémák adódtak, ennek a problémának a forrása, hogy a Lipcsében 1633-ban kiadott elbeszélésfüzért, nem az eredeti fordítójához kapcsolták össze, tehát nem Heltai Gáspárral hozták kapcsolatban, hanem az ismeretlen fordítóval. Ezt a téves hovatartozást először Waldapfel József 1937-ben írott és 1938-ban publikált tanulmányában mutatta ki, és meggyőző érvelésével alátámasztotta, hogy a lipcsei szövegkiadás, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában őriznek, teljes mértékben megegyezik Heltai Gáspár Ponciánusával. E két fordítás természetesen több szempontból is eltérő, elsősorban számunkra az egyik legfontosabb ilyen különbség, hogy más olvasóközönséget kívánnak meg: a bécsi fordítás pedig a főúri olvasóközönség számra készült, Heltai fordítása pedig világi publikum, nagyobb számú olvasóközönségnek szánta.
 
 
Történet

A metafikció a történetírás és fikció egybejátszása révén retorikai és pragmatikai szabályozottsággal és az elbeszélő szubjektum beágyazottságával azonosíthatóak.

Miután már letisztáztuk pontos keletkezését a műnek, ismerjük meg magát a történetnek cselekményét. Azért tartom fontosnak ismertetni a történet fontosabb mozzanatait, hogy a továbbiakban majd kellő képen megvizsgálhassuk.

Ponciánus római császárnak volt egy szép felesége és egy gyermeke Diocletianus. A császár felesége ingen hamar meghalt, az özvegy császár újraházasodott, a fiát pedig a hét bölcsre bízta, hogy tanítsák őt, távol a szülőháztól. Hét éven át tanították a császár fiát, majd a mostohaanyja kérésére a császár hazahozatta fiát.  Diocletianus azonban a csillagok járáséból megtudta, hogy mg kell halnia, ha csak hét napon át meg nem tarja némaságát. Hazatérve apja nagy csodálatára nem szólalt meg. A császárné a hálószobájába viteti a fiút, ahol szerelmi együttlétre próbálja rávenni, de nem jár sikerrel, így azzal vádolja a császárnál, hogy erőszakot követett el, és az életét követeli. A császár ki is mondja fiára a halálos ítéletet, ám az első bölcs beszédére felfüggeszti aznapra, amikor meghallotta a császárné ő is egy történettel válaszolt a császárnak. Ennek eredményére az ítélet újra érvényes lett.  A második bölcs beszédére ismét felfüggeszti a császár az ítéletet, ám a császárné ismét egy újabb mesével válaszolt és azzal elérte az ítélet újra érvénybe lépését. Ez ismétlődik hét napon át, egymást váltva hangzanak el a történetek.  A hetedik napon megszólal Diocletianus és leleplezi a császárnét és női ruhába öltözött szeretőjét, elmondja a saját igazát.
 

Szerkezet—kerettörténet

Elsősorban is fontos megállapítani, a mű szerkezetéről, hogy kerettörténet, hiszen a mű elején kezdődő és végén záródó történetbe, zárt betéttörténetek illeszkednek, ez a keret teszi egységessé, összeforrttá a Ponciánus történetét, ezáltal tekintünk rá mint egészre. Nem csupán a keretbe foglalt elbeszélések érdekesek, hanem maga a keretül szolgáló mese is.

Szerkesztésmódjára továbbá a párhuzam és az ellentét jellemző, mint a mű szervező elvére. Ellentét, hiszen mint már a történetből tudjuk, a mesterek és a királyné szándékai teljesen eltérőek, ebből adódóan egymással ellenkező dolgokkal próbálják meggyőzni a császárt.

Továbbá szerkesztést hozzátartoznak az argumentációs stratégiák, az applikációk is, ezek leginkább az egyes történetek végén jelennek meg: „Meg-értettejé felséged az én példa-beszédemet?”, „Eszébe vöttejé Felséged mitsoda példát mondék, és mit jelentsen? „Bizony én is meg mondom felségednek, hogy ha meg-öleted az te fi adat feleségednek vádlásáért, bizony gonoszban lészen te felségednek dolga, nem mint hogy….,[1] A császár válasza minden esetben igenlő, a mesélő mégis valahányszor kibontja a példázat értelmét. Viszont a mesék belsejében is találkozunk applikációkkal: „Valának egyszer hét bölcs Mesterek Romába, kik majd az egész Tsászári birodalommal birnak vala, szintén ekképpen, mint ez mostani hét bölts Mesterek igyekeznek tselekedni.”[2]
 

Mesevilág

Metafikciót rétegével már rögtön az bevezetőben felbukkan, az elbeszélő alakjában és részletesen leírja a mű keletkezésének körülményeit.

Heltai fordításában a mesevilágot átalakítja, a saját olvasóközönségének megfelelően, az eredeti szövegben kiemelt hangsúlyt kap a lovagi élet és az álmodozó nő, Heltainál pedig az unatkozó asszony jelenik meg. Számos ilyen eltérés figyelhető meg az eredeti szöveg és a fordítás között, mely azt a tényt támasztják alá, hogy Heltai saját felfogása, saját eszméinek megfelelően változtatta a mesevilágot. Ez is alátámasztja azt a tényt, amelyről a dolgozat elején már szó volt, hogy eltérő olvasóközönségeknek szánták ezeket a meséket.[3]

Mesevilágának köszönhetően számos mesei elemet találunk, amelyek többségében szimbolikus jelentéssel bírnak. A következőkben ezekből ismertetnék néhányat, kiemelve azokat, amelyek kulcsfontosságúak, vagy jelentősebb számban vannak jelen.

Az első egyik legfontosabb és leggyakoribb az a hetes szám, a hét mester és a hét történet, amelyet elmesélnek, a hét-hét tanúság. A mítoszokban és egyéb világmagyarázatokban az egyik leggyakrabban előforduló numerikus szimbólum.[4]

A jó és a gonosz ellentéte, mint minden mesének az alap, a mi történetünkből sem hiányzik, a gonosz megtestesítője elsősorban a császárné, akinek célja az ártatlan Diocletianus megölettetése, a jónak a főbb megtestesítője a hét mester, akik minden áron Diocletianusnak tett ígéretüket betartják és megmentik az életét a gonosztól. Természetesen az egyes történetekből számos példát emelhetnénk ki, mint a jó és a rossz megtestesítőit, de a mesterek és a császárné az egész történeten végigvonulnak, így kellő képen a legalkalmasabbak ennek a szemléltetésére.

A metafikció – mondja John Garner amerikai író - „stílusában és témájában egyaránt a fikció [tényére] fókuszál”, nem pedig arra, hogy a realista kelléktárat felvonultatva egyfajta valóságot hozzon létre. A történet, így a mesevilág, a fikció által részese a metefikciónak is.
 

Tanulságok-- erkölcs a fikcióban

Ahogy azt a mű bevezetőjében, Az kegyes olvasónak köszönetet mond az könyvnyomtató-ban olvashatjuk, célja elsősorban e történet lefordításának és kiadásának nem a szórakoztatás, hanem a tanulságok levonása, ebben is láthatjuk Heltai elhivatottságát, tanítási szándékát, egy kis magot ültet el a jobb világ megteremtéséért. „Mert valakik ezeket ez dolgokat igazán meg akarják mértékleni: nyilván jeles- és fő tanoságok ez világi életre, igaz ítíletre és jeles erkölcsekre valók vagynak benne foglalva.”[5]

Amint már a fentiekben említettem a fordítások eltérőek, így a céljuk is, mindkét fordító a társadalmának valami maradandót, illetve használhatót próbált létrehozni. Így természetesen a bécsi fordításnak a célja elsősorban a szórakoztatás, és csak másodlagos szerepet kap a tanítás. Gábor Csilla tanulmányában olvashatjuk, a bécsi fordítás céljára vonatkozó részben, hogy annak a változatnak is előszavában megtalálható a szöveg szerepe, amelyet a fordító kijelölt, mindenkinek szüksége van a pihenésre, amely kellemesen eltöltendő az e fajta olvasmányokkal.[6]

Ahogyan láthatjuk tehát a két fordítás értékrendje eltérő, illetve éppen ellenkező.

Mindegyik szövegrész, minden egyes történet, amelyet a mesterek elmondanak, egy sajátos erkölcsi tanulsággal rendelkezi, úgy vélem ezek a tanulságok egyenként kiemelendők, hiszen ezek képezik a történet alapját.

A mesterek első története arra tanít, hogy meneküljünk az ördög tőrjétől.
A császárné második története, arra tanítja az embert, hogyan kell az ördögnek ellene mondani.
A mesterek második története a jámborságnak kellő mértékletességére hívja fel az olvasói figyelmet.
A császárné harmadik története a lopás erkölcstelenségéről és az ezt követő gonosz tettekről, melyek a szégyen elkerülésére vonatkoznak. Az emberi természetnek arra a voltára tér ki, hogy a gonosztevők tétele nem csak abból áll, hogy a bűnt, ebben az esetben a lopást elkerüljék, hanem tovább fokozva még szégyenletesebb dologgal tetőzik.
A mesterek harmadik története a negatív házastársi kapcsolattal példáz, és ezáltal hívja fel a figyelmet a jó házastársi életre.
A császárné negyedik története arra tanít, hogy az a személy, aki vezető szerepben van, legyen saját véleménye és legyen képes kellő képen dönteni, ne pedig másokra bízza.
A mesterek negyedik története a gonosz csábításától való óvakodásra int, valamint kellőképpen becsüljük meg, azt, ami a miénk, mert csak akkor jövünk rá, hogy mennyire fontos, amikor már elveszítjük.
A császárné ötödik történte a hiszékenységre, és az ebből adódó problémák elkerülésére int.
A mesterek ötödik történetének erkölcsi tanítása, hogy céljainkat ne mások letiprásával, jelen esetbe ne mások megölésével érjük el.
A császárné hatodik története arra tanít, hogy nem minden megvásárolható pénzzel.
A mesterek hatodik története az álnokság elkerülésére int.
A császárné hetedik és utolsó története, a másokba vette bizalmat példázza és annak veszélyeit.
A mesterek hetedik és utolsó története ismét a bizalmat jeleníti meg, arra tanít, hogy aki egyszer már megtett egy gonoszságot azzal vigyázzunk, mert velünk is megteheti.

Mindegyik tanulságban kulcsfontosságú szerepet kap a bizalom, becsületesség, tisztesség, a legfontosabb emberi tulajdonságok. Ezek az erkölcsi témájú, tanító szándékú történetek éppen ezek megőrzésére a gonosz elkerülésére hívják fel minden olvasó figyelmét. E tanulságok teszik lehetővé, hogy a mindenkori olvasónak szóljon, elősegíti a történet életben maradását, és aktuális voltát.

A mesevilágban megfigyelhetjük az önreflexiót, és ezen keresztül a metafikciót.

A metafikció fikció, a fikcióról, amely kommentál, tudósít a saját narratív és nyelvészeti identitásáról, az effajta szöveg a narratológia felől olvasható és szolgál tanulságokkal. A szövegben különböző lehet az önreflexivitás mértéke, szélsőséges formája a metafikció ellehetetleníti a történet megformálását, megakadályozza a valóságillúzió fenntartását, és ráirányítja az olvasó figyelmét a nyelv uralmára a valóság felett. Ez a sajátossága teszi igazán olvasmányossá a történetet. Ugyanakkor a metafikció nem gátolja meg a fikció megképződését, mégis alapvető jelentőségű lesz a valóság és a fikció közti határ felszámolásában.
 
Mint ahogy Paul Ricoeur is megfogalmazta, hogy a művészet egyik legjelentősebb funkciója „egy olyan laboratórium létrehozásában áll, amelyben a művész a fikció révén kísérletet folytat az értékekkel”. Heltai művében is megfigyelhetjük ezt, hiszen a fikció révén, olyan történetet hozott létre, amely mindenkinek szól, amelyből mindenki tanulhat. Ebben a históriában, mint láthatjuk, nem csak egy tanulságot lehet levonni, hanem az élet számos területére szolgál jó tanácsokkal, s megtalálta annak a módját is, hogy a szórakozatás ne kerüljön háttérbe.
 
           
 
 
 
 
 
 
  
 
Felhasznált irodalom
 
HELTAI Gáspár, Ponciánus császár históriája.
http://mek.oszk.hu/06400/06417/html/heltaiga0060001.html (2015.06.01)

GÁBOR Csilla, A történet kerete, a keret története: változatok Ponciánusra = Gábor Csilla, Luffy Katalin, Sipos Gábor (szerk.), Erdély reneszánsza I–II., Kolozsvár, 2009, I., 153—154.

NEMESKÜRTY István, Heltai Ponciánusa és a magyar reneszánsz szórakoztató irodalom, ItK, 1972, 162—164.
Kulturális Enciklopédia, Heltai Gáspár.
http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Heltai.htm (2015.05.29)

Orosz Magdolna Rácz Gabriella (szerk.), Irodalom, irodalomtudomány, irodalmi szövegelemzés. Kiadta a Bölcsész Konzorcium, 2006.





Jegyzetek

[1] Heltai Gáspár, Ponciánus császár históriája.
http://mek.oszk.hu/06400/06417/html/heltaiga0060001.html (2015.06.01)

[2] Uő.
http://mek.oszk.hu/06400/06417/html/heltaiga0060001.html (2015.06.01)

[3] Nemeskürty István, Heltai Ponciánusa és a magyar reneszánsz szórakoztató irodalom, ItK, 1972, 162—164.
 
[4] Szimbólumtár: Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából, szerk. PÁL József, ÚJVÁRI Edit, Bp., Balassi Kiadó, 20012.
http://www.balassikiado.hu/BB/netre/Net_szimbolum/szimbolumszotar.htm#h

[5] Heltai Gáspár, Ponciánus császár históriája.
http://mek.oszk.hu/06400/06417/html/heltaiga0060001.html (2015.06.01)

[6] Gábor Csilla, A történet kerete, a keret története: változatok Ponciánusra = Gábor Csilla, Luffy Katalin, Sipos Gábor (szerk.), Erdély reneszánsza I–II., Kolozsvár, 2009, I., 153—154.





2015














​

 

Csata Adél
APÁCZAI CSERE JÁNOS
BEKÖSZÖNTŐ BESZÉDEI

​

Bevezető

Dolgozatom témája Apáczai Csere János kolozsvári és gyulafehérvári beköszöntő beszédeinek pedagógiai-retorikai elemzése. Apáczai a hazai oktatás úttörője: új pedagógiai nézeteivel, reformjaival, a magasabb szintű iskolák létrehozásának szorgalmazásával a társadalom fejlődésének előmozdítására törekedett. Nézeteiben megfogalmazódik a jó vezető eszménye, a tanár-diák- iskola viszonyának elképzelése. Ezek olyan problémákat vetnek fel, amelyek a mai oktatásügy esetében is megfontolandók és aktuálisak. Új nézetei ellentmondásba ütköztek a XVII. századi ember konzervatív gondolkodásával, azonban próbálkozásai és eredményei dicséretre méltóak, és akár példaként is szolgálhatnának a XXI. századi ember oktatói-vezetői szerepeihez. Elsősorban néhány szót ejtenék Apáczairól.
 
 
Apáczai Csere János
 
Életrajzi adatai alapján választ találunk pedagógiai nézeteinek gyökerére, elkeseredettsége okára, hogy mi késztette ezeknek a beszédeknek megírására, illetve rávilágitanak adatai arra is, hogy az általa osztott nézeteket hol, kitől, milyen környezetben sajátította el
Apáczán  1625-ben született és 1659-ben hunyt el Kolozsváron, sírja a Házsongárdi temetőben található. Filozófiai és pedagógiai író, a hazai oktatás és nevelésügy úttörője.

Anyagilag szegény, de lelkiekben annál gazdagabb székely magyar család gyermeke. Középfokú tanulmányait Kolozsváron végezte. Itt Porcsalmi András[1] rektor gyakorolt rá nagy hatást, aki a mesterségek és tudományok útjára magánúton is oktatta. 1643-tól a gyulafehérvári főiskola hallgatója, itt akad rá H. Bisterfeldre[2], aki az enciklopedikus tudás megszerzésére biztatja. A református egyház ösztöndíjasaként 1648-tól kezdve hollandiai egyetemeken tanul Leidenben, Utrechtben, Harderwijkben. Ez alatt az idő alatt angol, francia, belga földön is jár. Mélyen foglalkozik a hollandiai szellemi élettel, a purista nézetekkel, Descartes filozófiájával. A harderwijki egyetemen doktorál teológiából. Jómódú polgárlányt vesz feleségül, Aletta van der Maet-ot. 1651-ben, apósa házában kezdi az első nemzeti nyelvű enciklopédia munkálatait, 1652-ben hozzá kezd a Magyar Encyclopaedia írásához. Ekkor hazahívó levelet kap. 1653 nyaráig az elkészült fejezeteket megszerkesztette és nyomdába adta, majd hazatért. II. Rákóczi György a gyulafehérvári kollégium tanárának nevezi ki. Székfoglaló beszéde a De studio sapientiae. 1654-ben megjelenik a Magyar Logikátska című tankönyv, amelyet I. Rákóczi Ferencnek ajánlott. 1655-ben megjelenik a Magyar Encyclopaedia nyomtatott kiadásban. Szellemi tevékenységének kibontakozásával és haladó gondolkodásával szembe kerül az uralkodó körök haragjával. Egy nyilvános vita következtében Apáczai kiállt eszméi és kora szellemi haladásának ügye mellett, ezért II. Rákóczi György büntetésből a leégett kolozsvári kollégiumba helyezte. 1656-ban tartja meg beköszöntő beszédét. Szerinte az iskola nemcsak épület és berendezés, hanem elsősorban a tanárok és tanulók rendezett társulása, akik az emberi életkörülmények szempontjából hasznos és szükséges ismereteket tanítanak és tanulnak. Értékeli munkáját Lorántffy Zsuzsanna és Borcsay Ákos fejedelem is. 1658-ban a fejedelem elé terjeszti az erdélyi felsőoktatási tantervezetet, de ez csak elméleti síkon maradt, mivel 34 évesen, 1659-ben tüdőbajban meghal. Nemsokára követte őt felesége és gyermeke is. Legjelentősebb műve a Magyar Encyklopaedia, amely természettudományos, bölcseleti, matematikai kérdésekkel foglalkozik. Külön érdeme, hogy magyar szakkifejezéseket használ. Az első magyar nyelvű logika megalkotója, felismerte ennek kiemelkedő fontosságát. Ezek mellet fontos a Magyar Logikátska című műve, illetve beköszöntő beszédei.
 
 
Történelmi és szellemtörténeti háttér
 
A XVI.-XVII. századokban új ideológia tűnik fel a társadalmi törekvések kifejezéseként, amely a régit támadja és új társadalmi rendszer igényét keresi. A haladó erőt a fejlődő polgárság képviselte.  A hűbéri viszonyok felszámolására való törekvés nem jelentkezett egyszerre elméleti és gyakorlati síkon. Elsősorban a feudalizmus ellen való nézetek a tudományok területén nyilvánultak meg, azaz elméleti síkon. Ezután a harc áttevődött a társadalommal foglalkozó tudományok területére is: az államról, az emberek közötti kapcsolatokról való felfogás idejétmúltnak tűnt. Ez fenyegette a feudális rendszert, amelynek kiemelkedő védelmezője az egyház volt, tehát a feudalizmussal való küzdelem az egyházzal való küzdelemmel azonosult. A harc átterjedt gyakorlati síkra is. Európa nyugati részének megerősödése nyilvánvalóvá tette a régi helyzet tarthatatlanságát. Célul tűzetett ki az egyház által ellenőrzött tudományok béklyóinak feloldása, dogmatikai tételek megcáfolása és a politikai hatalom megragadása. Európa egyes országaiban a polgárság nyíltan szembefordult a királlyal, főnemességgel, papsággal és ezek nézeteivel. A polgári demokrácia követelése, amely addig még a vallásos ideológia nézetében tudatosult Hollandiában és Angliában jelent meg az elméletiről a gyakorlati síkon. Ennek eredménye Angliában a puritanizmus.[3]

​A polgárság itt annyira megerősödik, hogy támadást indít a feudális rendszer ellen, melynek támaszai az anglikán egyház és a feudális nemesség voltak. Ez lendületet adott a tömegmozgalmaknak. A forradalom dinamikáját a paraszti-plebejus törekvések adták. Az új gondolatok a puritanizmus árnyalatában vallásos megfogalmazásban jelentkeztek. A vallásos gondolkodás gátolta a tudományok fejlődését, így az idővel egyházzá szerveződött reformációs egyházak is akadályaivá váltak az értelem szabad mozgásának, a társadalom fejlődésének. Ebben a teológiai bilincsben nem lehetett gyors fejlődésre számítani addig, amíg meg nem szabadultak tőle. Hollandiában és Angliában a polgári forradalmak elhozták a győzelmet, polgári monarchiákat teremtve, de itt sem számolódott fel a feudalizmus minden maradványa. Európa többi részén a harc elméleti síkon maradt. Itt a polgárság arra törekedett, hogy a feudális rend keretei között biztosítsa a polgárság fejlődését azzal, hogy felszámolja a feudális anarchiát. Kelet Európában a fejlődés elakadt. Itt a döntő szerepet a középnemesség játszotta. Ennek célja különbözik a polgárságétól.  A középnemesség harca a feudális kizsákmányolásra irányult. Ez kevésbé szolgálta a haladást. Végső soron Európa mindkét felén ugyanazok a törvényszerűségek: a kapitalizmus kialakulásának és a feudalizmus bomlásának törvényszerűségei irányították a fejlődést, de nyugaton az új tudományok és ideológia a polgárság fejlődésének eredménye, míg keleten az új ideológia a feudalizmus fejlődésének időszakában hatolt be. Az Apáczai összkép ellentmondásos. A társadalom anyagi és szellemi életről, az emberek közötti viszonyokról alkotott nézeteit egyrészt a puritanizmus, másrészt Descartes racionalizmusa határozta meg. Ezek között filozófiai és társadalmi átalakítás módszerét tekintve különbségek vannak. A puritanizmus az istenhitre épít, a társadalmi viszonyok megváltoztatását tekintve forradalmi programot hirdet, Descartes azonban az észre alapoz. A fellépésekor már a kelet-európai típusú centralizáció is bomlófélben volt. Bethlen Gábor halála után az általa létrehozott feudális rendszer bomlásnak indult. II. Rákóczi György idején harc tombolt két réteg között: a nemesség nagy része növelni akarta befolyását az egyházi és állami vezetésben, a református államegyház azonban korábbi hatalma és befolyása megőrzésére törekedett. E két réteg ellen sorakoztak fel a puritánusok. Arra törekedtek, hogy a gyülekezetek saját akaratuk szerint válasszanak világiakat is az egyházkormányzatba. Az előző két erő kompromisszumot kötött és együttesen vette fel a harcot a puritánus veszély ellen. Ez a helyzet uralkodott Erdélyben, mikor Apáczai hazatért. Amikor a falusi iskola elvégzése után a kolozsvári iskolába került már folyamatban volt az egyházi élet demokratizálása és az oktatás modernizálódásáért folyó harc. Elődje Tolnai Dali János, aki megindította puritánus szellemű reformjait Sárospatakon. A sárospataki reformok híre eljut Kolozsvárra is, ahol Apáczai 1643 őszéig folytatta tanulmányait, az óvárban működő triviális iskolában. A tanterv kizárólag nyelvi és retorikus képzésen alapult, a természettudományok nem kaptak helyet. Apáczai nem szereti a rendszert. Az 1642-ben az igazgatói székbe kerülő Porcsalmi András sem volt megelégedve a tantervvel és a felhasználható ismeretekkel. 1643-ban Erdély szellemi központjába kerül, Gyulafehérvárra. Néhány külföldi híres professzor is volt itt (Bisterfeld, Piscator, Opitz Márton). Ők képviselték azt az irányzatot, amely Európa szerte ki akarta küszöbölni a régi rendszer egyoldalúságát, és gyakorlatias tudást követelt, amely összekapcsolódott Comenius[4] mester pedagógiájával, amely abból indult ki, hogy minden ismeretnek a tapasztalatra kell épülnie. Bisterfeld kapcsolatban állott az angol puritanista tudósokkal s a fejedelem udvari papjával, Medgyesi Pállal együtt igyekezett puritánus nevelőket hozni Gyulafehérvárra. Így ismeri meg a Comenius féle módszert és tankönyveket. Keresztúri Pál [5]is mély benyomást tett rá Gyulafehérváron. Megragadta az emberséges bánásmód, a testi fenyítés elvetése, az ésszerűségek keresése. Apáczai fogékony volt a puritánus programok elfogadására, mint az oktatás természettudományos irányú átalakulásának támogatása. Érdeklődésének középpontjába a gondolkodó ember került. Hatást gyakorol rá a karteziánus filozófia[6]. Ezt bizonyítják a beköszöntő beszédei és a Magyar Encyclopaedia. Ebben érlelődik tetté a gondolat, segíteni akar hazáján. A haladás összekapcsolódik a neveléssel, az anyagi és szellemi jólét megteremtőjévé az iskolák váltak. Apáczai tevékenységének középpontjába szükségképpen vált az iskola, nevelés, oktatásügy, a társadalom felemelkedését, a szegénység, az elmaradottság felszámolását, az ország megmentését az iskolán keresztül akarta megvalósítani. Fegyverei a könyv és a jól megszervezettség. Pedagógiai nézetének elvi alapjai az emberi értelembe, gondolkodásba vetett feltétlen bizalom, amely a De studio sapientiae című beszédében tűnik ki
 
 
De studio sapientiae
 
1653. november 11-én tartotta meg tanári székfoglalóját, Gyulafehérváron.
​
A történeti áttekintés végigkíséri az összes tudományok kialakulásának útját. Megjelenik az ember magasztalása, aki az ész, munka és tapasztalat útján megteremtette a gyakorlati életben hasznosítható tudományokat, ezáltal teremtve magának anyagi és szellemi jólétet. Szerinte az értelem tevékenysége a gondolkodás, ez minden emberben meglevő sajátosság. Felteszi a kérdést, hogy miért nem fejlődnek Erdélyben a tudományok. A válasza rá, hogy a tanítás szerencsétlen rendje miatt.[7] Ez nem ösztönzi az értelmet, ez az elmaradás oka. 1653 november 2-án kapta meg kinevezését, így valószínű, hogy ebben a hónapban volt megtartva a székfoglaló. Ez az első irodalmi alkotása, ami a magyar élettel való közvetlen érintkezésből jött létre, a magyar társadalom által diktálta feladatok megoldására tesz kísérletet. Beszédének műfaja a laudatio. Ezek a tanári székfoglalók műfajaként szolgáltak évszázadok óta. Az antik retorika szabályai határozták meg Apáczai beszédének szerkezetét. Elkülöníthető az 5 főrész: exordium, narratio, argumentatio, refutatio és peroratio.
​
A beszéd szerkezete: A.) a szónok kicsisége, készületlensége, B.) a sapientia jelentése, kiterjedése, C.) a bölcsészet hasznának részletes kifejtése ( teológia, mennyiségtan, dialektika, a nyelvtudomány, a nyelvek haszna, a történelem szépsége). Ezt követi a refutatioban annak megemlítése, hogy a tárgy nem nagy terjedelmű, nincs is szükség költséges akadémiai berendezésre. Említést tesz, hogy a magyar sem barbárabb nyelv, mint a többi, megemlíti a tervezett 7 tanító beosztását, illetve haladáseszméjét, a régi megújítását. A beszéd Cleanthes mondásával zárul. A beszéd a sapientia hasznának jelentőségét hangsúlyozza, buzdítva az enciklopedikus tudás megszerzésére. Az összes tudományok hasznát, kialakulásuknak történetét és magyar alkalmazásukat akarja vizsgálni. Az enciklopedikus tudás igényéből származik a beszéd zsúfoltsága, utalásainak gazdagsága és szétágazása. Gyakran átveszi Platont és Cicerót, de nem jelöli a forrást, az antik szerzők közül pedig Hippokratest, Quintilianust, Galenust, Lucretiust, Vergiliust, Horatiust, Lucanust veszi át. A művelődéstörténeti áttekintés, amellyel megrajzolja a bölcsesség haladásának útját részleteiben nem eredeti, mert szó szerint az antik szerzők művei, de mint összefoglalás értékes egyéni teljesítmény. A hazafiúi keserűség és elégedetlenség fűti át a beszédet. Tiltakozik az értelem nélküli tanítás ellen és követeli a humanista-retorikus képzés reáliákkal való megtöltését. Figyelmezteti hallgatóit az állandó változás, haladás tényre a politikai, egyházi, gazdasági és iskolai állapotok terén, mindenhol az új mellett foglal állást. Apáczai hitet tesz az erdélyi puritánus mozgalmak öröksége mellett is, így a konzervatív erők el akarják némítani és Kolozsvárra helyezik. Ezt nem érezte lefokozásnak. Nagy erkölcsi merészségről tett tanúbizonyságot puritánus elveinek vállalásával.
 

De summa scholarum necessitate
 
1656. november 20-án hangzott el Kolozsváron. Lelkesedéssel lát munkához. A társadalom fejlődéséért vívott harc mindkét módszere, a rációra és istenre építő puritánus nézet egyszerre jelen van a beszédben, a hangsúly azonban a ráción van.  A társadalmi fejlődés fokmérője a műveltség, a kultúra, amelynek gerincét az életben hasznosítható tudományok alkotják. Ráérez, hogy Erdélyben nemcsak arról van szó, hogy nincs az új tudományoknak művelője, hanem arról is, hogy kevés tanító akad, aki népszerűsítésükre vállalkozhat. A társadalom zöme nem érett meg nemcsak a tudományok befogadására, hanem azok művelésére sem. A kolozsvári beköszöntő tágabb perspektívát nyert: a mellőzött tudós és a terveit gőgösen elutasító „szent” emberek közti ellentét a haladás és maradiság küzdelmének jelképe lett. Műfaja laudatio. Az iskola magasztalására, pártolására buzdít, de elsődleges célja a valóságos magyar helyzetek feltárása. Az akadémiák és főiskolák biztosítják a nép számára a jólétet, szabadságot. Bár a XVII. századi Erdélyben még korai volt, Apáczai megtalálta a haladásért vívott harc módszerét: kulturális intézmények teremtése, a hasznosítható tudományok terjesztése, az egészségügy felkarolása, az anyanyelvi oktatás. Kimutatható a beszédben az antik szónoklat 5 fő része: prooemium, a narratiót az iskola fogalmának bemutatása fedi, ezt követi az argumentatio az iskolák fölöttébb szükséges voltáról, a refutatióban az erdélyi iskolák hiányosságainak forrásait jelöli. A vituperatio kemény és keserű vádolásba csap át, a peroratio azonban engesztelő hangnemmel zárul. Nem zsúfolt, mint a másik beszéd, célratörő, logikai fegyelem uralkodik benne. A gondolatok, retorikai díszek az eszmei mondanivalót szolgálják. Nyíltan bírálja a hatalmasokat, egész beszéde ennek szolgálatában áll. Feltűnik a jobbágysorsból jött diákok elleni kemény hang. Aggodalommal, fölénnyel tekint az eke szarva mellől menekülő diákságra. Hirdeti, hogy az embernek evilági feladatai is vannak, például a közösség szolgálata. Kiemeli a nemes ifjak szerepét. A nemes szülők fiainak előmenetele az ország legfőbb érdeke. A papok kritizálásánál személyes érzelmei mutatkoznak meg. Keményen bírálja a gondnokokat, a gazdag nemességet, tudva, hogy ezektől függ az iskolák léte és fizetése. Tekintélye azonban nőtt, segítséget kapott polgári és nemesi körökből is. A székfoglaló forrása Johannes Altrusius egyik műve az iskolák szükségességéről. Az állandó testület kialakítása ábránd maradt. Legnagyobb gond az anyagiak terén jelentkezett, a szegény deákság eltartását tekintve. Lorántffy Zsuzsannához fordul anyagi segítségért. Levele így hangzik:
​
Apáczai János alázatos supplicatiója Nagyságodhoz, mint kegyelmes asszonyához.

Kegyelmes asszonyom, noha jól tudom, mely sok ecclesiák és scholák támaszkodnak a Nagyságod fejedelmi kegyességére, mindazáltal, mivel Nagyságodnak az Isten dicsőségére való nagy indulatot mindazok is meg nem határozhatják, én is, Nagyságodnak egyik méltatlan cliense, kényszeríttetem scholám nevével nagy szükségében Nagyságod előtt esedezni, hogy Nagyságod Istenét és igaz vallásunknak ennyi derék adversariusok között való gyarapodását kegyelmesen megtekintvén, méltóztassék fejedelmi kegyelmességéből szegény scholánk előmenetelére valami beneficiumot rendelni, hadd tapasztalja meg scholám is, nemcsak én magam, hogy az igaz reformata religiónak dajkájául ez hazában ama nagy országló király, úr Krisztus, Nagyságodat rendelte, ehhez képest igyekezzék annál nagyobb indulattal a Nagyságod mind világi és mind örökkévaló boldogságáért Isten előtt esedezni.[8]

Kérése meghallgatásra talált, 1.000 forintot kapott. Felterjeszti a fejedelemnek egy magasabb szintű iskola létrehozását, azonban 1659-ben bekövetkezett halála miatt törekvését nem tudta megvalósítani.
 

Összefoglalás

Apáczai Csere János nem volt eredeti gondolkodó, nem alkotott önálló filozófiai rendszert, nincsenek találmányai. Munkássága mégis jelentős, mivel nagyban hozzájárult hazája tudományos életéhez. Nevelő volt, aki a magyarság általános műveltségi szintjét kívánta emelni, ehhez összegyűjtötte kora ismeretanyagát, és magyar nyelven tette közzé. Majd műve megjelenése után fáradhatatlanul tevékenykedett az oktatás felvirágoztatásáért és beköszöntő beszédeinek felépítése révén, követve az antik retorika szabályait, hatni tudott közösségére, ezáltal felhívta a figyelmet az oktatást érintő kérdések fontosságára és eredményeket ért el ez ezáltal.

 







 
Bibliográfia

Bán Imre, Apácai Csere János, Bp., 1958.

Szigeti József, Apáczai Csere János társadalmi és pedagógiai nézeteinek kérdéséhez = Uő., A mű és kora, Bukarest, 1970.

Orosz Lajos, Apáczai Csere János válogatott pedagógiai művei - De studio sapientiae mek.oszk.hu/07300/07334/07334.htm
 
Orosz Lajos, Apáczai Csere János válogatott pedagógiai művei- Apáczai János supplicatiója Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszonyhoz- mek.oszk.hu/07300/07334/07334.htm





Jegyzetek

[1] Református lelkész és egyházi szakíró volt. Apja Porcsalmán lelkészkedett. Iskoláit Szatmáron és Gyulafehérváron végezte. Tanulmányainak befejezése után egy ideig Hátszegen volt rektor, majd Kolozsvárott iskolaigazgató. 1667-től ugyanott lelkész, később esperes.

[2]  Evangélikus teológus, Bethlen Gábor fejedelem titkos tanácsosa és gyulafehérvári tanár, az angol puritanizmus híve.

[3]  A kálvinizmus alapján álló végigviteléért küzdő vallási és politikai mozgalom volt a XVI - XVII. századi Angliában.

[4]  Cseh pedagógus és író, „a nemzetek tanítója”. Ő tekinthető az első modern pedagógusnak. Johannes Amos Comenius és Comenius Ámos János néven is ismert.

[5]  Református prédikátor, hitvitázó, jeles pedagógus

[6] A kartezianizmus René Descartes francia filozófusnak és követőinek a filozófiai tanítása. A kartezianizmusra jellemző a racionalizmus minden más fölé emelése.

[7] Apáczai Csere János De studio sapientiae - mek.oszk.hu/05600/05651/html/-2014.01.28.

[8]Apáczai  János supplicatiója Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszonyhoz- mek.oszk.hu/07300/07334/07334.htm
(2014.01.28.)





2014














​​

 

Dobai Beáta-Enikő
​HELTAI GÁSPÁR: PONCIÁNUS CSÁSZÁR HISTÓRIÁJA

​Bevezető

A fikció kitalált a valóságban nem létező dolgok összessége. E fogalom esetében beszélhetünk a képzeletünk szüleményeiről, határt csak a képzeletünk szabhat e fogalomhoz kapcsolt dolgokhoz. Fikció képzésére egy átlagos ember is bármikor képes, hiszen egy kitalált történet elmesélésével, megalkotásával fikciót reprezentálunk vagy alkotunk.

A metafikció fogalomköre reális, tárgyilagos, létező tárgyakra, eseményekre, élőlényekre vonatkozik. Általa a kézzelfogható, ész érvekkel alátámasztott, tudományos úton bizonyított létezését elfogadó világi részekről tehetünk beszámolót, kizárva a kitalált, nem létező dolgok, események beleszövését.

Dolgozatomban Heltai Gáspár fordításával fogom reprezentálni a fikció jelenlétét művében, az általa kitalált jelenetek kiemelésével. A metafikció jelenlétét ugyancsak észrevehetjük ugyanebben a műben, a társadalom bemutatásának jeleneteiben is, ezeknek a jelenlétét és funkcióját próbálom vizsgálni.

Ponciánus császár históriája ősi ind és perzsa forrásokból származó mesék gyűjteménye, amely latin fordításból jutott el Európába. Több nyelvre is lefordították, magyar nyelven két fordítás jött létre a 16. században szinte ugyanabban az időben. Az egyik fordítás latin nyelvből készült, melyet Bécsben adtak ki, fordítóját nem ismerjük. A másik fordítás német nyelvből fordítódott le, melyet Kolozsváron adtak ki, Heltai Gáspár fordításával. Dolgozatom megfigyelésének tárgya a Ponciánus császár históriája című novellagyűjtemény két magyar fordításának a megfigyelése és összehasonlítása.

Először megpróbálom bemutatni a mű cselekményét, a benne található novellákat, a novellagyűjtemény főbb sajátosságait, jellemzőit, majd a bécsi és kolozsvári fordítást vizsgálom: a különbségeket, hasonlóságokat veszem figyelembe, valamint azt, hogy Heltai Gáspár mennyire fordítja a novellákat hűen, szó szerint, milyen változtatásokat végez a szövegen és azokat milyen szempontok alapján változtatja.
A két fordításból származó konkrét részeket fogom megvizsgálni, jellemzőiket fogom összevetni és megfigyelni azt, hogy a kétféle szöveg hogyan próbálja eljuttatni az olvasóközönséghez különböző módon a mondanivalót.

Feltehetőéleg Heltai azért bővíti és írja át ennyire a szöveget, hogy közelítse azt a magyar olvasóhoz.

​

​A mű cselekménye

[1]

Ponciánus római császár első felesége fiatalon meghal, ezért a császár a fiát Diocletianust hét mester kezére bízza és elküldi tanulni. Ponciánus császár hét év után hazahívatja a fiát az új felesége kérésére. A mesterek, akikre a császár a fiát bízta, a csillagok állásából kiolvassák, hogy a fiú hazatérése halált hoz a fejére, Diocletianus pedig azt olvassa ki, hogy hét napon át nem szólalhat meg és megmenekül. A fiú hazatér és apja nagy bánatára nem szólal meg. A mostoha anyja próbálja szóra bírni a fiút, felhivatja hálószobájába és testileg közeledik hozzá, Diocletianus visszautasítja mostoháját erre a nő erőszakkal vádolja a fiút apja előtt és halálát követeli a fiúnak. A császár ki is mondja az ítéletet, halálra ítéli fiát, Diocletianus megmentésére az akasztófa fele menve az egyik mester egy mesét mond el a császárnak, aki a történet hallatán elhalasztja a halálbüntetést egy nappal. Aznap este a császárné is elmond egy mesét a császárnak, mellyel meggyőzi Ponciánust, hogy fiát végezze ki. Másnap a Diocletianus életét egy újabb mese menti meg, melyet egy másik mester mond, erre a császárné is mond férjének egy meggyőző mesét és ez így megy hét napon keresztül. A császárt egyik oldalról próbálja befolyásolni a felesége, a másik oldalról a mesterek próbálják meggyőzni, hogy megmentsék Diocletianust. A nyolcadik napon a fiú megszólal, ő is egy mesét mond édesapjának, melyben leleplezi mostohaanyja hazugságát és a nőnek öltözött szeretőjét A történet végkifejlete derülátó, a végén kiderül az igazság és a rossz elnyeri a büntetését.
​
Ezek a történetek alapján a  mű példázat-funkciójú történetekből tevődik össze. „Egy feltételezés alapján ez a történet személyes történet, zátonyra futott házasság parabolájaként jelenik meg”[2]. A könyv lényegében példálózó mesék gyűjteménye, keretes elbeszélés. A fő történetbe kétszer hét mesét illesztettek, melyeket a császárnak mesélnek el. A kerettörténet Diocletianus tanítattásáról, hazahívatásáról, halálra ítéléséről és a kivégzési folyamatok előkészületeiről, valamint az igazság kiderüléséről szól. Ezen a történeten belül találhatjuk a hét bölcs és a mostoha hét meséjét, amelyek egy kissé monoton módon követik egymást (ezzel célja van: hangsúlyozza, megerősíti a mozzanat fontosságát), minden mesét megelőzi a halálra ítélés rendelete (a mesterek meséit) vagy az életbenhagyás, megkegyelmezés eldöntése (a mostoha meséit). A műben nagyon sok meseszerű elem fellelhető, ilyen például a hetes szám megjelenése a hét mester személyében, valamint a hét-hét történet elmondása a mesterek és a mostoha részéről. Amint az imént említettem a novellagyűjtemény példázat funkciójú történetekből áll, melyeknek moralizációs értékük van, elmélkedésre, eszmefuttatásra, erkölcsi tanításra törekednek. „A császár bármely keresztény embert jelenti, az ő egyetlen fia a lelke, amelyet az irgalmasság hét cselekedetével kell mintegy a hét mesterrel táplálnia, hogy ezáltal az üdvösséget elnyerje”.[3]
 

Néhány szó Heltai Gáspárról, a kolozsvári kiadás fordítójáról

„Heltai Gáspár a Szeben megyei Heltauban (Nagydisznódban) született szász családból, az időpontot nem ismerjük. 1543-ban a németországi Wittenbergben tanult, és a következő évtől kezdve mint szász evangélikus lelkész működött Kolozsváron. Anyanyelve a német volt, egész életében németül prédikált, de fiatalon megtanult jól magyarul, és végül a magyar nyelvű széppróza első jelentős alakja lett. Kezdetben, a többi prédikátor-íróhoz hasonlóan, Heltai is vallási-erkölcsi tárgyú, értekező-oktató-vitázó műveket tett közzé, amelyeket németből vagy latinból fordított. De inkább átdolgozások voltak ezek, mint fordítások, és az értekező jellegüket szépprózai betoldások oldották. [4]

​Heltai és a Ponciánus császár históriája

Heltai a Ponciánus császár históriájának a fordítása közben nem arra összpontosított, hogy a szöveget a maga valójában adja át a magyar nyelvű olvasónak. Célja az volt, hogy a szöveg példázatszerűségét kiemelve minél közvetlenebb viszonyt teremtsen az olvasó és a történetek közt. Ebből az okból kifolyólag Heltai formálta, sok helyen kibővítette az elbeszélést. A novellagyűjtemény első felében a meseszövést tekintve hűen követi a német változatot egészen a 13. novelláig, ezután kezdi az olvasó ízléséhez formálni a szöveget. “Heltai az átdolgozással szakított a lovagkori meseváltozattal, s történetét a maga korába állította be. Heltai átdolgozását elevenebbnek, hajlékonyabbnak, irodalmilag és művészetileg sokkal értékesebbnek tartotta, mint eredetijét.” [6] Fontosnak tartotta a a részletező leírást, részletesen bemutatja a cselekvések helyszínét, az ott található tárgyakat. Nagyon sok dialógus található az ő fordításában, helyzetek tisztázását ezek segítségével. Az erőszakos, véres részeket is átalakítja nagyrészt és enyhít a rajtuk, az elhalálozásokat és a gyilkosságokat is kihagyja a saját fordításából.

​[5]

​A német Ponciánusok
 
A különböző német nyelvű Ponciánus-népkönyvek egybevetéséből kiderül, hogy azok már a XV. századi ősnyomtatványok, sőt az ezeket megelőző német nyelvű kódexek óta egészen a bennünket érdeklő 1570-es évekig igen csekély eltéréssel, meghökkentően azonos szöveggel jelentek meg. [7]
​

A két fordításból származó részek összehasonlítása:
 
Ponciánus császár históriájában található konkrét szövegek kiválasztása alapján vetettem össze a két fordítást, a másadik oszlopban lévő pedig a bécsi fordítást tartalmazza.A szemléltetésként szolgáló részleteket a 13. novellából emeltem ki, amely a császárné hetedik és egyben utolsó története: A fogvatartott királyné története.Ez a mese egy királyné történetét mutatja be, akit férje toronyba zárat, mert annyira félti őt. Bármennyire is félti a király a feleségét a királyné megcsalja őt a hopmesterrel, később a hopmester meg is szökteti a királynét, így a király magára marad. A két szövegrészlet egymásmellé állításával a különbségek, változtatások könnyedén fellelhetőek. Heltai nagyobb változtatásai, bővítései, leleményei ki vannak emelve az átláthatóság érdekében.
 

“Volt egy király aki annyira szerette feleségét, hogy egy erős toronyba záratta és a kulcsot mindig magánál hordta. Az asszony emiatt bánkódott. És egy messzi országban volt egy előkelő lovag, aki egy éjszaka azt álmodta, hogy a királynét látja; és olyan erősen megkívánta, mintha testi szemével látná, mintha ismerné és mintha gyakran találkozott volna vele. És a királynő viszont erről a lovagról álmodott és úgy érezte, hogy ha nem láthatja, vagy nem jönne el hozzá, akkor ez nagyon elszomorítaná, mert hiszen ha láthatná, megismerné és szívesen is nézné, nem mikoron az ugyan a szerelemnek miatta, hanem csak meglátá hogy az álom valóra váljék. Hogy a lovag ezt álmodta, elhatározta: addig lovagol amíg a királynét meg nem látja. Azzal lóra pattant és végiglovagolt a birodalmon, amíg abba a látá ott a királyné asszonyt. És felette igen csudálkozék az ő szépségén. És az ő szüve gerjedni kezde szeretettel.”

„Vala egyszer egy gazdag király, ki igen szép feleséget vőn magának. És azt oly igen félté, hogy udvarában a kapu mellett egy szép tágas tornyot csináltata és abba rekeszté szép feleségét és az toronynak kulcsait minden koron az zsebbe viseli vala. Az asszony pedig ezen igen bánkódik vala. NAPPAL PEDIG AZ ABLAKON KINÉZ VALA AZ UTCÁRA AZ VARASBAN ÉS AZ ABLAKBAN ÜLVÉN, OTT VARROGAT VALA, JŐVE PEDIG AZ CSÁSZÁR UDVARÁBAN EGY SZÉP TERMETŰ JELES VITÉZ, SZOLGÁLATOT KERESVÉN. És torony mellett elmenne szolgáival, őtet a királyné asszony, és meggerjede az ő szüve szeretettel az vitézhöz, és KEHÉNTENI KEZDE AZ  ABLAKBAN. AZ VITÉZ HALLVÁN AZ KEHENTEST, feltekénte az ablakba, és
városba nem ért, melyben a torony volt. És megtelepedett a lovag ebben a városban és egyszer szolgáival véletlenül a vár alatt járt, de nem tudta, hogy a királyné. És süveget vetvén és térdet hajtván néki, akit megálmodott, ebben a várban lakik, elméne onnét.[8]”
​

​Ebben a részletben is észrevehető, hogy Heltai nő szereplői kezdeményezőek, a másik változatban a történetek nő szereplői nem viszonozzák a szerelmet,csak elszenvedik, elfogadják a történéseket. Látszik az is, hogy Heltai a saját korát szem előtt tartva mutatja be az eseményeket, nem jelenik meg az álom, nem egy idillisztikus történetet mutat be. A királyné az ő fordításában nem álmodik a férfiról (szerelmi vonzódás nélkül) és a férfi sem róla, egyszerűen mindennapi elfoglaltságával tölti idejét, mikor megtetszik a vitéz neki,köhint neki egyet és megmutatja a bal mellét kezdeményezés céljából. Ezzel szemben a bécsi fordításban a lovag abban a városban járt véletlenül és látja a királynét, de nem ismeri fel, hogy ő az akit az álmában látott. A két történetben teljesen más a lovag útrakelésének okai: Heltai fordításában sokkal hétköznapibb okok miatt indul el útjára a vitéz, szolgálatot keres, munkát akar szerezni magának; a másik fordítás lovagja az álmaiban megjelenő nőt indul megkeresni.
           
​Végezetül azt a hipotézist, mely szerint Heltai Gáspár a szöveget, azért változtatta, hogy az olvasóhoz vigye közelebb a művet a dolgozatban felsorolt érvekkel tudjuk alátámasztani. A korabeli olvasó és a mű között közvetlenebb, közelebbi viszonyt, kapcsolatot hoz létre a változtatások által. Olvashatóbbá, élvezhetőbbé varázsolja a novellagyűjteményben található történeteket a részletes leírásokkal és a véres jelenetek kihagyásával, enyhítésével. A dialógusok használatával is arra törekszik Heltai, hogy a történetek hétköznapibbá, hihetőbbé váljanak. A cselekvések, helyzetek, tárgyak részletes bemutatásával az olvasó szinte látja maga előtt a jeleneteket, párbeszédek segítségével oldják meg az emberek a problémáikat, tisztázzák a helyzeteket, ahogy a való életben is. Érdekességképpen Heltai a szerelmeskedést nem az egyszerű szóval nevezi meg, hanem „Ádám játéka”-nak , „egymás szemébe nézés”-nek nevezi az ő fordításában, ezzel is érdekesebbé téve a leírásokat, cselekvéseket. Heltai fordításában nem az ideális szerelmi kapcsolatot mutatják be a mesék, mivelhogy a házasságon kívüli kapcsolatok sem az illedelmes udvarlással kezdődnek, a vágy, a pillanatnyi fellángolás eredménye minden kapcsolat. E megfigyelés alapján a fordítás változtatása abból a célból esett meg, hogy a korabeli olvasó a szöveget közel érezze magához.
 
 
 
 
 





Bibliográfia

Antikvárium, Heltai Gáspár: Ponciánus császár históriája http://www.antikvarium.hu/konyv/heltai-gaspar-poncianus-csaszar-historiaja-23181

EGYED Emese, “Isten veled”. Kéziratos Ponciánus, 1784, Drág, Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban, szerk. BALÁZS Mihály, GÁBOR Csilla, Kolozsvár, 2OO7.

Gábor Csilla, A történet kerete, a keret története, Változatok Ponciánusra

KELEMEN Miklós, Heltai Gáspár, Budapest, Heltai Gáspár Kft., 1999.

Kulturális enciklopédia, Alkotói pályaképek a magyar irodalomból,[1] http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Heltai.htm

NEMESKÜRTY István, Heltai Ponciánusa és a magyar reneszánsz szórakoztató próza, Uő, Olvasók és olvasmányok: Tanulmányok a régi magyar irodalomról, Bp., 1984.

​Ponciánus históriája
https://www.google.ro/search?q=poncianus+hist%C3%B3ri%C3%A1ja&source=lnms&tbm=isch&sa=X&ei=jwqGU4LhLcyI7AahuIGIBA&ved=0CAYQ_AUoAQ&biw=1242&bi​




​

​Jegyzetek

[1]Ponciánus históriája, https://www.google.ro/search?q=poncianus+hist%C3%B3ri%C3%A1ja&source=lnms&tbm=isch&sa=X&ei=jwqGU4LhLcyI7AahuIGIBA&ved=0CAYQ_AUoAQ&biw=1242&bi

[2] EGYED Emese, “Isten veled”. Kéziratos Ponciánus, 1784, Drág, Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban, szerk. BALÁZS Mihály, GÁBOR Csilla, Kolozsvár, 2OO7, 539.o.

[3]GÁBOR Csilla, A történet kerete, a keret története, Változatok Ponciánusra, Kolozsvár, 2OO9, 152.o.

[4] Kulturális enciklopédia, Alkotói pályaképek a magyar irodalomból http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Heltai.htm
Letöltés dátuma: O5.O6.2O14

[5]Antikvárium, Heltai Gáspár: Ponciánus császár históriája http://www.antikvarium.hu/konyv/heltai-gaspar-poncianus-csaszar-historiaja-23181
Letöltés dátuma: O5.O6.2O14
​
[6] KELEMEN Miklós, Heltai Gáspár, Budapest, Heltai Gáspár Kft., 1999.,19.o.

​[7] NEMESKÜRTY István, Heltai Ponciánusa és a magyar reneszánsz szórakoztató próza, Uő, Olvasók és olvasmányok: Tanulmányok a régi magyar irodalomról, Bp., 1984.,556.o.

[8] Nemeskürty, i. m., 556.o.





2014














​

 

Fodor Orsolya Beatrix
HELTAI GÁSPÁR PONCIÁNUS CSÁSZÁR HISTÓRIÁJA CÍMŰ NOVELLAFŰZÉRE

​

Történeti  áttekintés

Ponciánus históriája kelet-indiai perzsa forrásokra visszavezethető mesegyűjtemény, melynek eredeti neve Sindibad Naeh (Szindibád könyve)[1], mely Kr. u. a 8. században keletkezett. Az 1342-ben lejegyzett innsbrucki kézirat a mű legteljesebb redakciója. Nyomtatásbsan 1473-ban jelent meg Johann Bämler augsburgi műhelyében. Közkedveltsége töretlen maradt az ősnyomtatványok korában. Németországban a népszerű kiadványokra szakosodott kiadók 1550-ig két, három évente vagy akár ugyanabban az évben újra kellett nyomtassák- abban az időben is nagy népszerűségnek örvendett.[2]

A Magyar Tudományos Akadémia Ráth-gyűjteménye őriz egy 1633-ban Lőcsén kiadott elbeszélésgyűjteményt, mely a keresztes hadjáratok idején Európába került keleti novellafűzérnek A hét bölcs mesternek a fordítása. Sokáig azt hitték, hogy ez a fordítás megfelel az 1573. január elsején, Bécsben Eber Balázs által kiadott Ponciánus szövegváltozatával, melyet latin nyelvből fordítottak. Később Waldapfel József 1938-ban publikált tanulmányában kimuatatta, hogy a Lőcsén kiadott Ponciánus nem más, mint a Heltai Gáspár német nyelvből fordított változata. 1965-ben pedig már azt is lehetett tudni, hogy pontosan melyik szöveget használta fel Heltai: Die sieben weisen Meister, 1565-ben kiadott frankfurti változatot, melyet ő göttingenben talált példányból jegyzett le. 1966-ban Holl Béla megtalálta a Heltai Gáspár nyomdájában kiadott Ponciánus töredékét, mely megegyezett az 1966-os lőcsei kiadással, ez kézzelfogható bizonyítéknak szolgált.[3]

A Heltai féle változat 1577 előtt jelent meg, Heltai életének utolsó éveiben, Holl Béla hozzávetőleg 1571 és 1574 közé teszi, (Nemeskürty pontosabban 1572 tavaszára[4]), mivel ezekben az években Báthory István fejedelem cenzúra rendelete miatt Heltainak fel kellett hagynia a vallási vonatkozású nyomtatványok kiadásával és inkább a nyomda fennmaradása érdekében a világi irodalom terjesztésére vállalkozott.[5]
Ezen fordításokkal kezdetét vette a magyar olvasók körében is a világi irodalom elterjedése és ezzel Ponciánus császár históriája is. Nemeskürty István így fogalmazza meg: „Első pillantásra világos, hogy átütő sikerű tömegcikk, best seller, ahogy ma mondanánk: a históriás ének.”[6] Olcsó, sebtében nyomtatott, gyors fogyasztásra szánt kiadványok voltak, melyek nagyrészt Debrecenben a városi ponyvák számára készültek, s melyet már az olvasni tudó polgárok szívesen olvasták a szórakoztató céllal létrejött elbeszéléseket.[7]


Heltairól és a Ponciánusban használt stílusáról

Édesapja juratis civis volt Nagyszebenben, ezért Heltai Gáspár születési helyét Borbély István ide határolja be, születési évét, pedig 1510 és 1515 közé teszi. Heltai szász anyanyelvű, magyar nyelvvel 1536-ban kezd el foglalkozni. A wittembergi egyetemre Crucigerus Gáspár rektorsága alatt 1543-ban iratkozott be Caspar Heltensis Transiluanus néven. Ott jó kapcsolatot alakított ki tanáraival, főleg Melanchtonnal rokonszenvezett, akitől levelezései is fennmaradtak. Hazatérése után Kolozsváron telepedett le, ahol 1550-ben Hoffgreff Györggyel nyomdát alapítottak, s bár munkájuk során akadtak némi nézeteltérések, de Hoffgreff halála után Heltai örökölte a nyomdát. Ezután Heltai élete végéig legfőképp magyar kiadásokat publikált (ennek gazdasági okai voltak, mivel a német nyelvű írásokat a Német Római Birodalomból hozták, illetve Brassóban is nyomtattak periodikus német nyelvű írásokat, de olyan nyomda nem volt, amely redszeresen adott volna ki magyar nyelvű könyveket) és szász lelkészként dolgozott haláláig.[8] Waldapfel József ekképp jellemzi: „De Heltai nem csak a hitterjesztő és hitvitázó irodalom munkása volt, hanem egyik legfőbb előkelője a magyar profán szépirodalom első virágkorának is.”[9]

Legismertebb művei közé tartozik a Száz magyar fabula, Magyar Krónika, Dialógus, s nem utolsó sorban Ponciánus császár históriája. Ez utóbbi nem véletlenül került lefordításra/feldolgozásra, mivel már említettem a Báthory István-féle cenzúra megtiltotta a protestáns jellegű vallási kiadványok nyomtatását, ezért Heltai képtelen felhagyni tanaival, és nyomdája feltartásának érdekében elkezdi a szórakozató jellegű irodalom terjesztését. Mivel a reformáció szülőhazája Németország és a legtöbb magyar reformátor Wittembergben tanult. Heltai ezért a németországi reformátorokhoz igazodott, s mivel német anyanyelvű volt, természetes, ha már világi témájú mesefűzért ad ki, az csakis a Melanchton és köre által jóváhagyott mű lehet. A német változatnak pedig a legfrisebb kiadását használta fel Georg Rabe és Weygand Han frankfurti gondozásban, melyet 1565-ben publikáltak.[10]

Heltai munkásságát ismerve, nem sajnálhatta annyira, hogy Ponciánust ki kell adnia, mivel kedvelte a meséket, elbeszéléseket, kiváltképp a csattanós, érdekes fordulatokat, emellett foglalkoztatta a lélektani hitelesség és az események indoklása. Nemeskürtyt idézve: „Heltai képességei a rövid, csattanós történetekben ragyognak igazán.”[11] Ezt az is bizonyítja, hogy sok mese-feldolgozással örvendeztette meg olvasóit.

Nem lehet azt mondani, hogy csupán lefordította a művet, hanem át is dolgozta azt. Az ő munkája sokkal lazább, színesebb és szókimondóbb, mint a latin, német, vagy az ismeretlen szerzőtől származó bécsi kiadás. Heltai „kötelezőnek érezte, hogy a maga korához idomítsa”.[12] A szerelem témáját úgy dolgozta ki, mint még azelőtt senki, ezért óriási ugrásnak bizonyult a magyar irodalomban. Párbeszédeit kiszínezi, borsos, kiszólásaival fűszerezi: Vénusz játéka; Ádámnak dolgai; egymás szemébe nézés, mint a szeretkezés körülírásai; női keblek, mint két fehér alma. Heltai Ponciánusában a szerelem mindig a szabadság, a szabad döntés jelképe, a gyönyör és az élvezet tudatos vállalásaként van jelen. Mégis ezeket a fordulatokat Heltai a magatartási normák megtanítására akarja használni, erkölcsi példának szánta. A férfiakat azért okítja a nyitott szemmel járásra és az ellenkező nem turpiságaira való figyelemre, míg a nőket az erkölcsi jólneveltségre akarja sarkallni. Ezzel is meg szeretné tartani a középkori hierarchiát férfiak és asszonyok között, rossz szemmel nézi a nők társadalmi egyenlőségre törekedését a 16. században.[13]


Mielőtt  az iodalomtörténészek nem ismerték a német nyelvű forrásmunkát

Míg az irodalomtörténészek nem vehették a kezükbe a német nyelvű forrásművét, addig Heltai szerzőségét magyar nyelvű Ponciánus elemzések, azok nyelvezete és Heltai más munkáival való összehasonlítása által próbálták bizonyítani.

Nemeskürty István 1963-ban kiadott A magyar széppróza születése című monográfiájában a szövegösszefüggésre hívja fel a figyelmet, miszerint Heltai szerzősége mellett érvel, szerinte: „ a mondatok megkomponálása, ritmusa, műve egész hangulata és az általa használt sajátos kifejezések bizonyítják.” Továbbá felsorol olyan kifejezéseket, amiket csak és kizárólag ő használt műveiben. Ezen szavak a közetkezők: szatin; prengér; vén vigyor; vaj dacos kabola, ezokáért „tehát” értelembe; eloroszkodik; erősen kacagja vala sokáig; bosszút állanánk a visla szarkán;  poklabban régen nem jártam;  Holt-elevenen fölteté az ágyra;  Ebben immár egyéb nem lehet nyomós (jelentős, fontos).[14]

Bár Imre Lajos a Heltai Gáspár meséinek eredetét és nyelvé-t elemezte, mégis általa megfigyelt hangtani sajátosságok, az erdélyi nyelvjárások alaktani változatai utalnak, rá lehet vetíteni A Ponciánus császár históriájára és előbbivel is lehet igazolni a szerzőségét. Az előző megfigyelések alapján jómagam is válogattam néhány példát ezen hangtani sajátosságok bemutatására. Heltainál gyakori az e hang ö alakban való használata: szömemmel, szömély, lönni, eltemettötte, menyecskéhöz, vött, stb.: ez a jelenség udvarhelyszéki nyelvjárásra utal; az ö hang e alakban való használata: megcsemerlik, tekéletes, örökes, esztekélés, ördeg, pünkest stb.: ezen a kiejtésmódok kolozsvár vidékére voltak jellemzők, s úgy tartják róluk, hogy székely eredetűek, s vegül, de nem utolsó sorban pedig az i hang ü alakban való használata: szüvet, üdeig, küssebbik stb.: jelenség pedig Szék községében ismeretes. Tehát összegezve, ezen hangtani sajátosságok is azt bizonyítják, hogy Ponciánus históriájának szerzője olyan erdélyi nyelvjárásokat használt, amelyek kolzsvár vidékén is éltek.[15]


A bécsi szöveggel való összehasonlítás általi észrevételek

Bár nem volt alkalmam a Bécsben kiadott Ponciánust teljes egészében kézbe venni, ezért csupán Nemeskürty István két tanulmányára hivatkozom, mivel ő 1963-ban és 1972-ben publikált tanulmányaiban példákkal szemléltette a két fordítás közötti különbséget.
A Heltai-féle fordítás sokkal színesebb és elevenebb, mivel ő nem csupán elbeszéli a cselekményeket, hanem arra törekszik, hogy szereplőit párbeszédük által dinamikussá tegye. Ezt megfigyelhetjük abban, hogy egyszerűen párbeszédjelet használ, nem szakítja meg az olvasás folyamatát folytonos közbeszólásokkal (pl. Felelé, Monda az mester, Monda az királyné).[16] Fenti állításom, miszerint Heltai szövege árnyaltabb volt, egy újabb példával szeretném bizonyítani. Íme az Inclusa novellából egy rövid részlet, amit minden átdolgozási szándék nélkül mindkét szerző csupán fordított.

Bécsi fordító : „Vala egy király, ki az ő feleségét annyira szereti vala , hogy egy toronyba rekeszti vala és az kulcsát önnön maga hordozza vala.”
Heltai: „Volt egyszer egy gazdag király ki igen szép feleséget vőn magának. És azt oly igen félté, hogy udvarában a kapu mellett egy szép tágas tornyot csináltata és abba rekeszté szép feleségét és az toronynak kulcsait mindenkoron az zsebbe viseli vala.”[17]

A második részlet bár terjedelemben hosszabb, mégis kellemesebb olvasni, s az olvasónak könnyebb elképzelnie, mivel meseszerű elbeszélésmódja miatt  nem csupán tömören közli a történteket. Továbbá az a tény, hogy Heltai sokkal választékosabban és fesztelenebbül ír, azzal is alátámasztható, hogy egy mondatot ketté oszt és a sok „valá”-t, mely monotonná teszi a szöveget, más igékre cseréli fel, kevesebbszer használja egy mondaton belül, mint az előző példában. Nemeskürty így jellemzi Heltai írását „itt szinte mértékkel mérhető a magyar reneszánsz próza színvonala, eredményei és lehetőségei.”[18]

Persze nem szabad teljes mértékben figyelmen kivül hagynunk azt a fontos szempontot sem, hogy nem ugyanazon forrásművekből fordították őket, mégis Heltainál nem jelenik meg az a merev tömörég, amit Eberusnál felfedezhettünk. Nemeskürty ebben az ellentétben a kétféle iskolát véli felismerni: „a fegyelmezett tömörségre törekvő humanista irányt és a népibb ihletésű, részletező kedvű, terjengősebb, adomázgatóbb, mozgalmasabb, a reformáció hitszónoki gyakorlatán nevelkedett protestáns stílust.”[19] S amit még nem szabad szem elől téveszteni ezzel kapcsolatban az az, hogy kétféle olvasóközönség számára készültek: a bécsit főúri körök írástudó udvarnépének adták ki, míg a kolozsvárit polgári jellegű publikumnak, mindemellett céljuk közös volt: a szórakoztatás.


Német nyelvű szöveggel való összehasonlítás

Miután már a magyar irodalomtörténészek megtalálták a német forrást, s immáron világossá vált, hogy Ponciánus császár históriáját Heltai írta, azt követően az foglalkoztatta őket, hogy e fordítás mennyire hű az eredetihez és van-e benne átírás. S hiszen, aki keres, az talál Nemeskürty is, felhasználva Waldapfel frankfurti német szövegét, az egyértelmű hasonlóságok között (nyilvánvaló, mivel fordítás), eltéréseket is talált. Két novellában vett észre nagy mértékben átírást, cím szerint az Inclusa [20] novellában.

Az Inclusa vagyis magyar nyelven A fogvatartott királyné, a császárné hetedik és egyben utolsó története „szenvedett” átírást Heltai által. A történetet a következőképpen meséli el az eredeti szöveg: egy király féltékenysége miatt várba zárja feleségét, melynek kulcsát mindvégig magánál tartja. A királyné álmodott magának egy daliás lovagot, aki egyszer épp a városban járt, meglátta a királynét, s kiderült, hogy egymásról álmodtak, ezért a lovag elkezd udvarolni a királynénak. Énekel neki, beszegődik a királyhoz, hogy aztán épp a vár fala mellett építhessen magának házat, ahol a királyné lakott. Bejutott a királynőhöz, akit karddal kényszerített arra, hűtlenségre. Eme udvarolgatás több időn keresztül folyt, mígnem a királyné a lovagnak adta a királytól kapott gyűrűjét, megjelent szeretőjével egy lakomán a király szeme láttára, sőt a naiv király megeskette, s el is kísérte őket a hajóhoz. Mindvégig látta, hogy az az ő felesége, de hiszékenysége miatt (a kulcs, ami vár ajtót nyitja zsebében van, ezért a királyné nem tud kijönni a várból), nem hitt saját két látó szemének és egyszerűen hagyta magát rászedetni.

Heltai novellájában már nincs jelen az álom motívum, mindössze annyiról van szó, hogy a királyné varrogatás közben meglát a várablakból egy szép termetű vitézt, akinek első pillanattól meg akarja ragadni figyelmét, először köhint, később levelet ír neki, megmutatja neki kebleit, azzal is rávevén a vitézt, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt, eggyé válásuk érdekében. Ezt követően az események lefolyása nagyjából megegyezik az előbbivel, annyi eltéréssel, hogy a vitéz nem veszi el feleségül a királynét, s nem is kell a királynak elkísérnie őket a hajóhoz, csupán a lakomán látja feleségét.[21]

Jöjjenek tehát a megfigyelések, találgatások és érvelések Heltai változtatásai kapcsán. A német változatban egy tipikus középkori lovagtörténetet vetít elénk, amikor ugyanis a lovag elindul megkeresni álmai hölgyét, s mikor rátalál, a Minnesang szabályai szerint mindent megtesz annak érdekében, hogy megnyerje az áhított nő kezét: szándékát dalban mondja el, lovagi tornákon vesz részt, s ha kell karddal kényszeríti a királynét, hogy megadja magát, aztán pedig tovább szője a szerelmi szálakat. Ezzel ellentétben a magyar változatban a királyné a kezdeményező, szinte a vitéz karjaiba omlik, attól sem riad meg, hogy szemérmetlenül kebleit mutogassa, sőt ő írja le levélben a vitéznek miként juthatna be hozzá, mit kell tennie. Egyszóval minden bűn kezdeményezője a nő – pedig az eredetiben épp a király féltékenysége és naivsága, mint férfiúi gyengeségei állnak a mese középpontban – nem is vár feleségétől szeretetet, az asszonyt rabjának, tárgyaként tekinti. A király feleségét, mint aranyrudat a kincstárba, úgy zárta be a vár falai közé, mit néha megcsodált csupán, ezért teljes mértékben megérdemli, hogy túljárjanak az eszén, s hogy bűnhődjön.

Heltai a német középkori lovagi történetet lecseréli, aktualizálja korához, olvasói igényeihez, és persze saját életfelfogásához is idomította. Már a mű kezdetén találkozunk Heltai felfogásának egyik meghatározó jellemzőjével: az asszonygyűlölettel. Rögtön a mű elején, már az előszóban megjelenik ez az ellenszenves megnyilvánulás az „asszonyállatokra” nézve. De mi állhat ennek hátterében? Személy szerint engem is foglalkoztatott ez a kérdés már első olvasatkor. Nemeskürty nézetei szerint ez több, mint „asszony-ellenesség”. Szerinte az zavarta legfőképp Heltait, hogy a 16. századra a középkorhoz képest a nők társadalomi szerepe  megváltozott. Főleg a polgári családokban vagy háborús időkben, a férj távollétében, az asszony kezébe került az irányítás, ennélfogva meghatározóbb szerepet töltött be, mint amivel azelőtt rendelkezett. Az asszony a férfival egyenrangúnak érezte magát, s ha a férj ezt nem fogadta el, vagy nem akart róla tudomást venni, a nők kijátszották férjüket, többször egy másik férfit használva eszközül. A magyar nemesi asszonyok ezért önállóan intézkedtek, gazdasági és szellemi erőt képviseltek, egyszóval függyetlenséget élveztek. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen nők megtartották leánykori nevüket és máig így élnek a köztudatban.[22]

Az egész műre tekintve ezt az ellenszenvességet s okát már rögtön az előszóban is észrevehetjük („Rút és szidalmas dolog egy férfiúnak, kiváltképpen egy fejedelemnek, ki asszonyi állatnak, avagy hízelkedő , hamis tanácsainak olyanképpen rabbá adja magát.”[23] vagy „... jobb az embernek lakni viperakégyókkal és skorpiókkal egy házban, hogynem mint egy versenyes asszonyi állattal.”[24]) Nem véletlen az sem, hogy egyik hősnőjének sincs neve, csupán a férfiaknak, keveset beszél az első királynéról, akire nem tudta rávetíteni ezt a szemérmetlen, bűnös asszonyi magatartást. S mindezek ellenére mégis számít női olvasókra, amit A könyvnyomtató záróversében rögtön az elején ki is fejt: „Az asszonyok, tudom, haragosznak/ És az nyomtatónak gonoszt mondanak/ Ez könyvecskének szép példáiért/ kik mutatják bennök az álnok vért.”[25]  Talán azért is, mert a női olvasóknak erkölcsi példatárként szánta. De ezek után persze folytatja tovább eddigi magatartását: „Ők is Isten teremtett állati:/ De általok az ördeg ví, Miért bűn által őket meghatotta,/ És minden álnokságra hajtotta./ Melynek miatt rakvák gonoszsággal,/ Álnoksággal, minden csalárdsággal.”[26]

 
Összegzés

Összegezve Die sieben weise Meister elbeszélésének két magyar fordítása is ismeretes az 1570-es évekből: egy bécsi, latinból fordított és egy kolozsvári német nyelvből fordított változat, melyek közül az első szerzője Eber Balázs, másodiknak pedig a közismert Heltai Gáspár. A mű keletkezése idején elsősorban épületes céllal íródott, csupán az idő folyamán vált elsődleges céllá a szórakoztatás. Morális sajátossága persze megmaradt, mint például az értékek előtérbe állítása, bölcsesség szeretete, kísértés elhárítása, hallgatás, türelem.[27]
​
Heltai úgy örökíti tovább az irodalmi hagyománokat, hogy azokat nem veszi át teljes mértékben, nem csupán le fordítja, hanem korának és saját ízlésének megfelelően át is alakítja, rányomja pecsétjét a magyar műre, mely közkedveltté teszi, best sellerként szerepel az olvasni tudó polgárok körében. Hangvétele, stílusa, sajátos szókapcsolatai nem csupán egy közvetítőre utal, hanem egy tehetséges reneszánsz íróra, aki szereti mesterségét. Előbbi álláspontom Nemeskürty kiejelentésével szeretném alátámasztani, mely így hangzik: „Heltai viszont már modern író. Ha nagy európai kortársait nem is közelíti meg, de írói felfogása, alkotói módszere már az újkori író eljárása. Heltai már nem csak közvetít: ő alkot.”[28]





Bibliográfia 

• Borbély István, Heltai Gáspár, Bp., Athenaeum Irodalmi  Nyomda R. T., 1907.
• Gábor Csilla, A történet kerete, a keret története: változatok Ponciánusra = Gábor Csilla, Luffy Katalin, Sipos Gábor (szerk.), Erdély reneszánsza I–II., Kolozsvár, 2009, I. 147–160.
• Heltai Gáspár, Ponciánus császár históriája, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1978.
• Holl Béla, A Ponciánus históriája XVI. Századi kolozsvári kiadásának töredékéről, Bp., Akadémiai Nyomda, 1966.
• Imre Lajos, Heltai Gáspár meséinek eredete és nyelve, Kolozsvár, Gémán János Örökösénél, 1885.
• Nemeskürty István, Heltai Gáspár: Ponciánus históriája = Uő,  A magyar széppróza születése, Bp, Szépirodalmi  Könyvkiadó, 1963, 134– 140.
• Nemeskürty István, Heltai Ponciánusa és a magyar reneszánsz szórakoztató irodalom, ItK, 1972, 555–572.
• Ortutay Gyula: Magyar néprajzi lexikon,Bp., Akadémiai Kiadó, (1977–1982) . Hozzáférés ideje: 2017. 05.31.
• Széll Anita, Heltai Gáspár magyar-német vonatkozásban. Frazémák Ponciánus császár históriájában = A fordítás kultúrája – szövegek és gyakorlatok: a BBTE BTK Magyar Irodalomtudományi Tanszékének házikonferenciája: Kolozsvár, 2010, január 8-9, Kolozsvár, Verbum: Láthatatlan Kollégium, 2010, I, 345– 365.
• Utasi Csilla, Argumanetum, fabula, história Heltai Gáspár műveiben, Újvidék, Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kar, 2013. 165 – 186.
• Waldapfel József, Heltai Gáspár forrásai, Bp., Pallas Irodalmi és Nyomdai R. T., 1934, (Irodalemtörténeti füzetek, 54.)

Jegyzetek

[1] Ortutay Gyula: Magyar néprajzi lexikon, Bp., Akadémiai Kiadó, (1977–1982) . Hozzáférés ideje: 2017. 05.31.

[2] Utasi Csilla, Argumanetum, fabula, história Heltai Gáspár műveiben, Újvidék, Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kar, 2013, 181.

[3] Nemeskürty István, Heltai Ponciánusa és a magyar reneszánsz szórakoztató irodalom, ItK, 1972, 555.

[4] Heltai Gáspár, Ponciánus császár históriája, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1978, 155.

[5] Holl Béla, A Ponciánus históriája XVI. Századi kolozsvári kiadásának töredékéről, Bp., Akadémiai Nyomda, 1966, 255.

[6] Nemeskürty, 1972, 575.

[7] Nemeskürty, 1972, 575.

[8] Borbély István, Heltai Gáspár, Bp., Athenaeum Irodalmi  Nyomda R. T., 1907.

[9] Waldapfel József, Heltai Gáspár forrásai, Bp., Pallas Irodalmi és Nyomdai R. T., 1934, (Irodalemtörténeti füzetek, 54.), 60.

[10] Heltai, 1978, 151-165.

[11] Heltai, 1978, 160.

[12] Heltai, 1978, 155- ezt a kijelentés indoklása megtalálható a dolgozatban.

[13] Nemeskürty, 1972, 555–572.

[14] Nemeskürty István, Heltai Gáspár: Ponciánus históriája = Uő,  A magyar széppróza születése, Bp, Szépirodalmi  Könyvkiadó, 1963, 135.

[15] Imre Lajos, Heltai Gáspár meséinek eredete és nyelve, Kolozsvár, Gémán János Örökösénél, 1885, 21-23.

[16] Nemeskürty, 1963, 137-139.

[17] Nemeskürty, 1972, 577.

[18] Nemeskürty, 1972, 577.

[19] Nemeskürty, 1972, 577-578.

[20] Az összehasonlított  novella pár megtalálható az alábbi helyen: Nemeskürty, 1972, 558-563.

[21] Nemeskürty, 1972, 562-564.

[22] Nemeskürty, 1972, 568.

[23] Heltai Gáspár, Ponciánus császár históriája, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1978, 8.

[24] Heltai, 1978, 10.

[25] Heltai, 1978,149.

[26] Heltai, 1978,149.

[27] Gábor Csilla, A történet kerete, a keret története: változatok Ponciánusra = Gábor Csilla, Luffy Katalin, Sipos Gábor (szerk.), Erdély reneszánsza I–II., Kolozsvár, 2009, I.142.

[28] Nemeskürty, 1972, 578.





2017














​

 

Fülöp Erika
FIKCIÓ BETHLEN KATA ÖNÉLETÍRÁSÁBAN

​

Bevezetés

Dolgozatom témájának Árva Bethlen Kata Önéletírását választottam. Dolgozatomban szeretnék kitérni az önéletírásra, annak változására. Szeretném bemutatni Katának az özvegyi és az árvai  önreprezentációját, ezáltal egyfajta határvonalat húzni a fikció és a valóság közé,  azokat a mintaszövegeket, amelyek hathattak Árva Bethlen Kata fikciós önreprezentáció kialakításához.


Önéletírás

Az önéletírás kétségkívül speciális területe a szépirodalomnak: míg a szépírói alkotás pszichés törvényszerűségei irányítják, addig az emlékírást az emlékezés törvényszerűségei is. [1] A 19. században az irodalomtörténet-írás általában portrékból, életművekből, költői eszközök levéltárából állt. Az irodalomtörténet egyfajta forrásanyagnak tekintette, melynek segítségével a történelem rekonstruálható.

A 20. században az emlékírás kutatása visszaesett, ennek leginkább a irodalomtörténet-írásban uralkodó szellemtörténet és a pszichológiában uralkodó behaviorizmus volt az oka. Az utóbbi az emlékeket olyan szubjektív tartalmaknak gondolta, amelyek megbízhatatlanok és nem találta érdemesnek tovább vizsgálni.[2]

Az emberi agy felvevőképessége korlátozott, minden részletet észlelni sem tud. Az észlelés, befogadás motivált, befolyásolja a beállítódás, a figyelem irányultsága. Az észlelést is, az emlékezést pedig még inkább befolyásolja az előzetes tudás[3]. Mindezek az okok vezettek oda, hogy a pszichológia nem tekinti az emlékezetet objektívnek, így a visszaemlékezéseket a történészek csak akkor fogadhatják el objektív ténynek, ha más megbízható forrás is alátámasztja ennek a valós mivoltát.[4]

Philippe Lejeune az önéletírást különböző olvasásra kínált szövegek között fennálló ellentétsorok mentén próbálta definiálni. Így jutott a következő meghatározáshoz: Visszatekintő prózai elbeszélés, melyet valódi személy ad saját életéről, a hangsúlyt pedig magánéletére, különösképp személyiségének történetére helyezi. [5]

Az önéletrajzi emlékezésnek számos funkciója van: egyrészt sajátos én-erősítő, fenntartó, legitimáló szerepet tölt be, másrészt hozzákapcsolja az emlékezőt a család/rokonság/generáció/politikai csoport/nemzet kollektív szubjektumához[6]. Bethlen Kata esetében fontos szerepet játszik a hiterősítésben, annak megtartásában és elmélyítésében. A számos megtérítési próbálkozás ellenére kiáll a hite mellett, az Istenbe vetett hite rendíthetetlen, melyeket nemcsak az élete leírásában olvashatunk, hanem az imáiban is fellelhetjük: Ó, én édes jó Istenem! nem lehet énnékem előszámlálnom a te énhozzám megmutatott sok irgalmasságidat, annál is inkább meghálálnom a te édes atyai jóvoltodat, Édes Istenem, adjad kegyelmedet énnékem, hogy ezen sok rendbéli énhozzám mutatott irgalmasságidat szívemben elrejtsem, és azokról szüntelen gondolkozhassam, s minden kísérteteim között is ezen irgalmasságidhoz továbbra is ragaszkodhassam: magamat vigasztalhassam.[7]


Fikció az önéletírásokban

Alasdair MacIntyre  szerint „az ember cselekedeteivel, viselkedésével és fikcióiban lényegileg történetet mondó élőlény”3 – az egyén ennek értelmében az önnarratíva megteremtésével ontológiai szükségletét elégíti ki.[8]

Az önéletírás gyakran a múltbéli események feltárásának egyfajta közege. Petres Csizmadia Gabriella tanulmányában az önéletírást a gyónás rítusához hasonlítja, mely szintén egy másik fél személy jelenlétében történik, akárcsak a gyónás is. Ez a másik fél mi vagyunk, az olvasók. Azonban a olvasói hatalmunk kézbentartásával eldönthetjük, hogy mit hiszünk hitelesnek és mit gondolunk csak fikciónak. Tehát az igazmondás és a fikció közti vékony határvonalat tulajdonképpen a hallgató/olvasó húzza meg, a hallgatói/ olvasói hozzáállás dönti el hitelességét.[9]

Az igazságigény hangsúlyozásakor nem szabad megfeledkezni arról, hogy mivel a történetmesélés, sőt maga a beszéd alapvetően fikciós minták mentén szövődik, ezért az emberi emlékezés korlátainak és a psziché sajátos meghatározottságának köszönhetően valójában minden elbeszéléslehetőség fikciósnak tekinthető.[10]
 

Özvegyi önreprezentáció, azaz fikciólehetőség az önéletírásokban

Az önreprezentáció kialakítása számos önéletírásban megjelenik, ez a fikció és a valóság határán húzódik. Számos példát kaphatunk kora újkori özvegyasszonyok önreprezentációjára. Ilyen Czobor Erzsébet önreprezentációja bátyjának, Révay Péternek írott levelében is: Az mindenható úr Isten az én boldogemlékezetű szerelmes uram halálán való nehéz körösztömet, viszont minémü újabb teherrel súlyosította […], tudniillik az én egyetlen egy szerelmes fiamnak ez álnok világból boldog kimúlását, mely énnekem minémü keserves légyen, lehetetlen, hogy én azt Kdnek édes bátyám uram levelemben megjelenthessem […] kit én is nem különben tartottam, mint szívemnek legbelső részét, szemeimnek világát és életemnek istápját s nagy véletlenül és reménytelenül ifjúságának legszebb virágában, a szomorú kegyetlen halál tőlem elragadta, és így gyámoltalanul nem különben maradtam, mint szintén az igen-igen megszedetett szőlő.[11] Levelében még kéri a címzettet, hogy mivel ő az ő kiválasztott gondviselője, legyen hozzá jóakaratú, segítőkész és oltalmazó. Egy másik példa Vay Ádámné Árva Zay Anna Buban el lankadt Szivnek jajgatása című versében olvashatjuk : Minden jovaimtol engemet meg fosztál / Mint a szedett szőlőtt csak ugj hattál […] Tizenkét esztendőt tőlték bujdosásban / Tengeri habok kőzt bizonytalanságban / Onnan szabadulván élek árvaságban / Végzem is életem boldogtalanságban […] Ez verseket szerzé keseredett Mára / A kinek élete bubánat jobbára / Árván neveltetett ő attya-Házában / Ki légyen ez ne kérd neve mert homályban.[12] A szerző bujdosása alatt fejezte be mialatt elvesztette leányát és férjét.

Ezekből a példákból megállapíthatjuk, hogy több műben is megjelenik a kora újkor özvegyasszonyok önreprezentáció. Azonban az özvegyi önreprezentáció mellett Árva Bethlen Kata önéletírásában az árvasági önreprezentáció is megjelenik, amely Bethlen Kata művének sajátossága a közvélekedés szerint. Ekképpen tetszett az Úristennek még kisded koromban a gyámoltalan árvák seregébe béírni és egyszersmind mintegy előre jelül adni, hogy életemnek jobb részét árvaságban kellene eltöltenem.[13] Bár ezt cáfolták is. Ezzel indítja az Életemnek folyása részt mint egyfajta nézőpontot, értelmezési lehetőséget adva az olvasónak azáltal, hogy saját maga reflektál az özvegyi önreprezentációs hagyományra.

Nem csak a kora újkori özvegyek láttatták magukat árvának, hanem azok is, akik üldözésben voltak, bujdostak, hányattatás miatt elvesztették anyagi vagy társadalmi biztonságukat, de akár a férj távolléte miatt is. Azonban van rá példa a magyar irodalomban is arra, hogy nem csak nők állították be magukat árváknak, pl. II. Apafi Mihály.  Bethlen Kata az árvaság jelzőt második férje és gyerekei halála után vette fel, pont emiatt a sok veszteség miatt. Szent András havának első napján, és engemet az én Istenem úgy hagya, mint a megszedett szőlőben való kunyhót egyedül.[14] Árva, akinek már nem élnek szülei, gyerekei meghaltak, kettőt elvettek tőle, akinek nem maradt más csak az Istenbe vetett bizalma: Ó, drága kegyelem! mely erőt adtál énnékem az én súlyos keresztimnek elviselésekre; lakozzál ezután is énbennem, mind utolsó pihenésemig. Az árvai önreprezentációhoz Bethlen Kata leveleit is meg kell vizsgálnunk: 1732. november 16-án az első alkalom, amikor Árva-ként írja alá a levelét, összesen 213 ilyen levél van. Az 17-18. századi özvegyasszonyi missziliseknek a bevezető formuláit azonban csak 4 levelében találhatjuk meg: pl. „Boldogtalan árva állapotom szerént ajánlom az Úrnak becsülettel való szolgálatomat” (1732). Az özvegyasszonyi misszilisekre szintén jellemző záróformulát csak egy levelében találhatjuk meg: „Az Úrnak boldogtalan árva állapattya szerént becsülettel szolgál / Árva Bethlen Kata”.[15]

Mindezek az önreprezentáció modellek egyfajta fikció megteremtésére szolgáló modellek, ugyanis valójában ezek az önéletírok, ahogyan Bethlen Kata is, megteremtenek maguknak egyfajta személyiséget más-más cél érdekében. Bethlen Kata esetében a legfőbb ok a mély vallási hitének hangsúlyozása és tovább mélyítése.


Mintaszövegek és mások általi reprezentációk hatása Bethlen Kata fikcióteremtésére

A kiszolgáltatott árva képe mellett az erényes özvegy képe is hagyományozódott generációról generációra. Horn Ildikó viszont arról 24 LAKATOS-BAKÓ, 2002, 32. L. még 26, 27, 31. 267 beszél, hogy az özvegység „kultuszát” az asszonyok csak „látszólag […] gerjesztették [maguk,] és hagyományozták lányaikra”, „a valóságban a férfiak igényei keltették életre és táplálták a halott férjhez sírig tartó hűség[et]”.[16] Úgy gondolja, hogy ha  az özvegyi önreprezentációnál megfigyelhető ez a külső nyomásra történő hagyományozódás, úgy az árvai önreprezentáció esetében is valami külső erők hathattak az önmegjelenítésekre.

Stephen Greenblatt bevezette a self-fashioning terminust, ami a magyar nyelvben leginkább énformálásként ismert. Greenblatt szerint a self-fashioning a viselkedést kormányzó különböző ellenőrzési rendszerek reneszánsz kori variánsa. Azoknak a szándékoknak a kulturális rendszere, amelyek megteremtik az egyes személyiségeket. A szerző azt állapítja meg, hogy a 16. században minden korábbinál kevésbé volt autonóm az énformálás, hiszen a család, az állam és a vallási intézmények fegyelemgyakorlása sokkal merevebb és szélesebb körű volt a középosztálybeli és arisztokrata származású alattvalókon. A közösség működésének eme intézményesített rendszerei, az általuk fenntartott kényszerek és megszorítások között lehetett csak az énnek manővereznie. Vagyis a reneszánsz idején a self inkább kulturálisan, mint perszonálisan konstruálódik, nincsen szó egy új, individualista autonómiáról, a szubjektivitás nem egy szabadon választott identitás megjelenése, hanem kulturális vagy politikai artefaktum. [17]
 

Elsősorban a Bethlen Miklós Élete leírása magától című önéletírása az, ami hathatott közvetlenül Bethlen Katára.  Készültek „mintakönyvek” az özvegyasszonyok számára, ami bár Magyarországon kevésbé terjedt el, de Nyugat-Európában használták. Egy másik lehetséges szöveg, minta, amely hathatott Bethlen Kata özvegyi önreprezentációjára, a temetési beszéd, melyet a férj temetésekor mondtak, az özvegyül maradt asszonyhoz szólva vagy az özvegy temetésekor, ilyenkor róla szólott a beszéd. Bod Péter nevét is meg kell említenem, amikor a lehetséges hatásokról beszélek, ugyanis ő működtetett egyfajta reprezentációs mintát Bethlen Katának, a család tagjainak halálára írt temetési beszédével. [18]

Léteztek azonban özvegyi mintaimádságok, melyek népszerű imádságoskönyvekbe kerültek be. Általában magánolvasásra íródtak, első személy egyes számban, így könnyebb volt azonosulni vele az íróknak is. Legismertebb özvegyi imádság Szathmárnémeti Mihály Özvegy Asszony Imádsága volt, mely a Mennyei Tárház Kultsa  című imádságoskönyvben található meg, amely megtalálható volt Bethlen Kata könyvtárában is.[19] A következőkben meg szeretném vizsgálni, hogy az Özvegy Asszony Imája milyen mértékben hatott Bethlen Kata önreprezentációjára, milyen hasonlóságok találhatóak a két mű között.

Az imában megjelenik az özvegység és az árvaság önreprezentáció-együttes:  … én szerelmes férjemnek halála által megaláztál, és szegény özveggyé, és (árváimmal) szomorú árvává tettél.[20] Amint említettem már a dolgozatomban Katánál is egyszerre van jelen az özvegyi és árvai önreprezentáció: hogy életemnek jobb részét árvaságban kellene eltöltenem.[21] Én pedig maradtam özvegységre.[22] Az imát imádkozó személy személyisége teljesen megegyezik Árva Bethlen Kata önreprezentációjával. Alázatossággal esedezik az Úrhoz bűnbocsánatért az imádkozó és erre kéri: és ne hagyj el engemet nyavalyás özvegyi állapotomban: mert csak Felségedet várom minden szükségemben.[23] Kata is sokszor fogalmazza meg imáiban és kéri az Urat, hogy ne hagyja el beteges özvegykorára. A Saraptabéli özvegy mindkét műben megjelenik, az imában: nyomorúságomban légy meggyógyítóm; keserves bánatimban légy vigasztalóm; szükségemben táplálóm; mint ama’ Saraptabéli szegény özvegyet gyermekestöl a’ szükségben el táplálád, úgy engemet is táplálj kegyelmesen.[24] Kata önéletírásában szintén megjeleníti a Saraptabéli özvegyet: Sareptabéli özvegynek kevés lisztét és olaját fogyatkozásra jutni nem engedő hatalmas Isten, azon erőddel ne engedjed fogyatkozásra jutni, sőt szaporítsad meg nálam lévő áldásidat;[25]
​
Összességben úgy tűnik, Katának nagy segítséget nyújtott a fikció megteremtéshez az Özvegy Asszony Imádsága, melynek részei visszatekintenek Kata önéletírásában.










Bibliográfia

Bethlen Kata Önéletírása, Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár, 1998.

Fazakas Gergely Tamás, Bethlen Kata önéletírása és az özvegyek reprezentációjának kulturális hagyománya a kora újkorban in: Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban, Egyetemi Műhely Kiadó, 2007.

Özvegy asszony imádsága in: Mennyei Tárház Kultsa, online: http://real-r.mtak.hu/84/1/RMK_I_1149_RM_I_8r_0057.pdf, utolsó ellenőrzés dátuma: 2016. jún. 16

Philippe Lejeune Önéletírás, élettörténet, napló, L’Harmattan kiadó, Budapest, 2003.

S. Sárdi Margit Az önéletrajzi szelf és a 17-18. századi önéletírások in: Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban, Egyetemi Műhely Kiadó, 2007.

Petres Csizmadia Gabriella, Az önéletírás gyónás kényszere, online: http://www.irodalmiszemle.bici.sk/lapszamok/2013/2013-marcius/1598-petres-csizmadia-gabriella-az-oeneletiras-gyonaskenyszere-tanulmany, utolsó ellenőrzés: 2016. június 22.





Jegyzetek

[1] S. Sárdi Margit, Az önéletrajzi szelf és a 17-18. századi önéletírások in: Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban, Egyetemi Műhely Kiadó, 2007., 209.

[2] uo.

[3] uo., 210.

[4] uo., 2. lábj.

[5] Philippe Lejeune, Önéletírás, élettörténet, napló, L’Harmattan kiadó, Budapest, 2003., 18.

[6] S. Sárdi Margit, Az önéletrajzi szelf és a 17-18. századi önéletírások in: Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban, Egyetemi Műhely Kiadó, 2007., 211.

[7] Bethlen Kata Önéletírása, Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár, 1998., Az Isten eleibe felbocsátott hálaadó és könyörgő imádság, 91. o.

[8] Petres Csizmadia Gabriella, Az önéletírás gyónáskényszere, online: http://www.irodalmiszemle.bici.sk/lapszamok/2013/2013-marcius/1598-petres-csizmadia-gabriella-az-oeneletiras-gyonaskenyszere-tanulmany, utolsó ellenőrzés dátuma: 2016. 06. 22.

[9] uo.

[10] uo.

[11] Fazakas Gergely Tamás, Bethlen Kata önéletírása és az özvegyek reprezentációjának kulturális hagyománya a kora újkorban in: Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban, Egyetemi Műhely Kiadó, 2007., 265. o.

[12] uo., 2. lábjegyzet

[13] Bethlen Kata Önéletírása, Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár, 1998,  8. fejezet, 37. o.

[14] i.m., 104 fejezet, 75.

[15] Fazakas Gergely Tamás, Bethlen Kata önéletírása és az özvegyek reprezentációjának kulturális hagyománya a kora újkorban, in: Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban, Egyetemi Műhely Kiadó, 2007.,
 265-266.

[16] uo. 25. lábj.

[17] uo. 30. lábj.

[18] uo.

[19] uo. 34. lábj.

[20] Özvegy asszony imádsága in: Mennyei Tárház Kultsa, 97. o. online: http://real-r.mtak.hu/84/1/RMK_I_1149_RM_I_8r_0057.pdf, utolsó ellenőrzés dátuma: 2016. jún.-16

[21] i.m. 8. fejezet, 37. o.

[22] i.m. 43 fejezet, 53. o.

[23] özvegy asszony imádsága in: Mennyei Tárház Kultsa, 98.o.  online: http://real-r.mtak.hu/84/1/RMK_I_1149_RM_I_8r_0057.pdf, utolsó ellenőrzés dátuma: 2016. 06. 05.

[24] uo.

[25] i.m., Hálaadás az Isten ítéletei között, 142. o.

​



2016








​





​

 

Iszlai Ede
AZ APÁCZAI–ISKOLA FALÁRA

​

I. Vala pedig egy ifjú...

1625. június tizedikét írunk. Ekkor ugyanis az Olt folyó partján lévő Apácán született Csere Jánosról még nem tudták, hogy mennyire jelentősen felborítja – az erdélyi oktatási rendszerben uralkodó – több évi hagyománnyal bíró rendet. Alaptanulmányait szülőfalujában végezte, ahol megismerkedett a latin nyelvvel, melyen „melyen mindenfajta tudományos ismeretet és a tudomány minden vívmányát az utókorra hagyjuk; melyen csaknem az összes történeti műveket olvassuk; melyen a tudósok összes fejtegetései, szövegmagyarázatai, értekezései és vitái megszólalnak.”(1) Talán a latin nyelvvel való megismerkedése elindítója annak, amit később úgy neveztek, hogy Apáczai-pedagógia. Hiszen ha a latin a tudás nyelve, akkor az első lépcsőfokon már túl is jutott a fiatal Apáczai, aki előbb a kolozsvári református középfokú iskolába került ahhoz, hogy később a gyulafehérvári akadémia jeles diákja legyen.
 
1. A kolozsvári és a gyulafehérvári tapasztalat 

A két tanintézetben nemcsak a magas tekintélyű tudosók gondolataival ismerkedik meg, hanem itt veszi észre először az erdélyi oktatási rendszer problémáit. Kolozsváron ugyanis a tanterv egyáltalán nem biztosított helyet a természeti jelenségeket oktató tudományoknak, és így a – már a bevezetőben utalt egyensúly – nem volt meg. Az 1640-es években a kolozsvári iskola kizárólag nyelvi, illetve retorikai képzést nyújtott diákjai számára, és így Apáczai számára is. Ebben az időszakban az iskola igazgatója az a Porcsalmi András, akit Apáczai egyik fő művének előszavában, a Magyar Enciklopaediaban (2) megemlít. Porcsalmiban olyan nevelőre talált, aki szavakba foglalta azt a korabeli oktatási rendszerről, ami ösztönösen ott volt Apáczaiban. (3) Ekkor már egyre jobban ég az a vágy Apáczaiban, hogy valami újat kellene vinni az erdélyi oktatásba. 

Továbbá Gyulfehérváron olyan jeles oktatói voltak, mint például Bisterfelden, Alsted, vagy Keresztúri Pál, akik fontos szerepet játszottak abban, hogy Apáczai egy más fajta szellemiséget képviselt a XVII. századi erdélyi pedagógusok körében. (6) Apáczai eszmei fejlődése tehát már kezdetét vette, de még mindig hiányzott valami. Ekkor a fiatal tudós még nem látta világosán az új tudományok szerepét, ugyanis gondolkodásából hiányzott az, amit úgy hívnak, hogy külföld.
 
2. A peregrinus Apáczai

1648. tavasza volt, amikor a fiatal tudós tanulmányi útra indult Hollandiába. Indulásakor a haza még nem is sejti, hogy mekkora elmét enged el. Azonban ez az elme még nagyobbá válik a holland akadémiák hatására. Ugyanis Hollandiában ismerkedik meg azzal az eszmével, amely még hiányzott az ő gondolkodásából ahhoz, hogy egy egyensúlyban lévő oktatást létesítsen. Itt ismerkedik meg a karteziánizmus eszméivel, amely a tudomány forradalmát jelentette a teológia ellen (ekkor még Apáczai gondolkodása csupán teológiai megalopozottságú). Gondolkodásában jelentkezik valami új, teológiai szemlélete tovább fejlődött, illeteve világnézetének legfőbb jellegzetessége a descatresi (7) dualizmus lett. A kartéziánus filozófia, az anyagi oldalra vonatkozó szabályrendszerét, illetve törvényszerűségeit szólaltatta meg hazatérése után a gyulafehérvári beszédében is. (8) A beszédben gyakorlatilag Cartesiust idézi: „világosan kimondom, hogy a testeknek más anyagát nem ismerem, csak azt, amely mindenféleképpen osztható, alakítható és mozgással felruházott, azt, amelyet a mértantudósok mennyiségnek hívnak, és bizonyításaik tárgyául vesznek; nem is lehet bennük világosan vizsgálni semmi mást, csak a szóban levő osztásokat, alakokat és mozgásokat; nem tarthatunk felőlük igaznak semmi olyat, amit azokból a közös fogalmakból, melyeknek igazsága felől kétségünk nem lehet, oly világosan le nem vezethetünk, hogy matematikai bizonyítás gyanánt kell elfogadnunk.” (9) Ebben a részben Apáczai kihangsúlyozza, hogy amit a matemaika, meg általában a mennyiségtan kimond, azt nem lehet megkérdőjelezni.

Továbbá a hollandiai évek során Apáczai széles körű műveltségre tesz szert, ismeri korának uralkodó eszméit. Fontos azt is elmondani, hogy Hollandia óta Apáczai nem egyik vagy másik gondolatrendszer elkötelezettje, hanem a teljes körű tudásé, illetve kultúráé. (10) A peregrinusi évei mérföldkőnek számítottak a pedagógiai nézetei fejlődésében. Ha a természettudományok iránti nézeteit a karteziánus filozófia elemeiből merítette, akkor a humán studiumok alapjait a puritánus eszmék jelentették (ezekkel már Erdélyben megismerkedett). Ráeszmélt arra, hogy a holland társadalom azért gazdag, azért szépek és tiszták az iskolái, mert a holland diák mindent az anyanyelvén tanul, illetve azért mert a reáliák nagy szerepet kaptak az oktatásban. Ez az a pont, amikor Apáczai már nem tud többé várni, már nem ülhet tétlenül. Érzi, hogy okvetlenül cselekedni kell, hiszen valakinek meg kell menteni a hazát a nyomortól. Csere János a haza megmentését az oktatásban vélte felfedezni. Ettől a ponttól kezdve minden egyes percét az oktatás és a nevelés pilléreinek szentelte. Megírja az első magyar enciklopédiát, amelyben összefoglalja kora tudományos eredményeit, illetve az egész művét úgy építi fel, mint egy tankönyv, amely ráadásul magyarul, tehát az anyanyelven írodott. A Magyar Enciklopaedia előszavában teszi azt a szívszorító gondolatot, amellyel gyakorlatilag összefoglalja élete teljes hitvallását: „... minden gondolatomat az a vágy foglalta le, hogy segítsek szülőhazámon. Ezért nekidühödtem az írásnak...” (11) Ez a kijelentés belátásom szerint kifejezi azt, hogy Apáczai minden egyes cselekedete nem öncélú, hanem mindig a hazájáért akart tenni valamit. A fentebb idézett részletben kiemelkedő szerepe van az írás fogalmának, hiszen az írás mindig a hagyományozódás technikája volt. Ezáltal a fiatal doctor nemcsak a saját korát akarta megmenteni az elmaradottságtól, hanem gondolt a jövő nemzedékére is. Az Enciklopaedia előszavában olvasható részlet az első olyan bejegyzés, amely a haza megmentését nem a fegyverkezésben, nem a harcokban, hanem az oktatás, a tudás, illetve a gondolkodásban látja. Hiszen éppen Descartes mondja: „Kételkedem tehát gondolkodom, gondolkodom, tehát vagyok, vagyok tehát Isten létezik.”


II. És mikor hazatért elbeszélte...
 
Talán a változás szele fújt éppen, amikor 1653-ban, huszonnyolc évesen, Apáczai Csere János a művelt holland társadalmat a háta mögött hagyva hazatér Erdélybe. Azonban mint minden hazatérő ő sem jön üres kézzel: magával hozza a nyugati társadalom eszméit, és magával hozza holland feleségét is, aki férje miatt ott hagyta szülőhazáját, és így együtt nekivágtak a cél megvalosításához, amelyre az eszköz már meg volt. Ekkor már a fiatal teológus rendelkezik azzal a gondolattal, hogy minden tudomány ismerete elősegíti a Szentírás megértését. A sors érdekes szövetkezete a történelemmel, hogy visszakerül abba az intézménybe, ahonnan kiment Hollandiába, ugyanis Gyulafehérváron ezúttal, már nem diákként, hanem az elemei osztály poétika tanárjaként koptatja az intézmény lépcsőit. Ahhoz, hogy elemzésre kerüljön Apáczai pedagógiai nézeteienk legfontosabb pillérei, szükségesnek érzem azt, hogy figyelembe vegyük a gyulafehérvári beszédét, amelyekben pedagógiai nézeteit egy tudóshoz illő eleganciával fejt ki.
 
1. Albae Juliae (12) és a bölcseséég megtanulása

Koptatja ugyan az intézmény lépcsőit, de annál inkább kezdi megvilágosítani a fiatal diákok elméit. A gyulafehérvári székfoglaló beszédét „Tartotta, midőn rektori tisztétátvette a gyulafehérvári hírneves kollégiumban, 1653 november havában”. (13) Első olyan irodalmi műve, amely a magyar élettel való közvetlen érintkezésből jött létre. (14) Hiszen hazatérésekor ráeszmélt arra, hogy a magyar társadalom egy olyan reménytelen helyzetbe került, amelyre egyetlen megoldás van, az oktatás: „nem népünk barbár szellemében rejlik szerencsétlen elmaradásunk oka, hanem a tanítás szerencsétlen rendjében”. (15) A magyar társadalom diktálta feladatok megoldására tesz kísérletet ebben a beszédében. A székfoglaló beszédének címe igen sokat mondó, ugyanis a beszéd eredeti nyelve a latin. Ha a studio szó jelentését vizsgáljuk arra a következtetésre juthatunk, hogy nem csak egyszerű tanulást jelent, ugyanis a studio egy vágyakozó, kiváncsiskodó tanulás. Úgy tanulok, hogy vágyakozom a tudás után. Apáczai tehát elsősorban úgy gondolta, hogy a magyar társadalommal elsősorban meg kell szerettetni a tanulást, meg kell teremteni a tanulás utáni vágyakozást, a magyar társdalmat kíváncsivá kell tenni. Továbbá a sapientia sem egyszerű bölcsességet jelent, hanem egyfajta tapasztalatból gyökerező tudást (ebben a gondolatban is érvényesül a descartesi racionalizmus, mint ahogyan azt az előző fejezetben kifejetettük). Apáczai gondolatai között olvasva felfedhetjük azt a gondolatot, mely szerint a gondolkodás minden emberben általában meglévő sajátosság. (16) Felfedezhető az is ebben a beszédben, hogy nemcsak Descartes példáját követi, hanem a francia humanistát és oktatásreformátort Petrus Ramus-t is. Azonban fontos kijelenteni azt, hogy nem annyira a filozófiai rendszer, hanem inkább a személyes életpálya a követendő minta. Apáczai Ramusra, mint példaképre tekint.

A beszéd előszavában rövid osztályozást nyújt arról, hogy ő miképpen szemléli a tudományokat. Elkülöníti a természet világosságánál felismerhető dolgokat a kegyelem világosságánál felismerhető dolgoktól. (17) Az előbbibe sorolja alapvetően a természettudományokat, amelyekbe belesorolja a logikát, a matematikát, amelynek két alágazatát különíti el: az aritmetikát és a geometriát. Továbbá ide sorolja az asztronómiát, a fizikát és a mechanikát. A kegyelem világosságánál megismerhető dolgokhoz sorolja a teológiát, amely a „méltóság, hasznosság és szükségesség tekintetében kétségkívül minden tudomány fejedelme” (18), illetve ide tartozik az etika, az ökonómia, a politika és a jogtudomány. Egy másik kategóriába sorolja a nyelveket, főképpen a hébert, a görögöt, a latint és az arab nyelvek ismeretére rendkívül nagy hangsúlyt fektet.

Ugyanakkor felfedezhetjük azt, hogy Apáczai folyamatosan hangsúlyozza a reáliák tanítását. A pedagógiai törekvései három nagy csoportban foglalhatóak össze. (19) Elsősorban azt állítja Apáczai, hogy szükség van az oktatás anyagának kibővítésére. A régen is oktatott tárgyak mellé, be kell iktatni a matematika és a természettudományok oktatását, hiszen ezek minden egyes tudomány alapjai, és lényegében a reáliák tanulmányozása és ismerete segítségével érthető meg a teljes Szentírás: megmagyarázhatja-e a dolgok valódi lefolyásának megfelelően aTeremtés könyve I. és II. fejezetét, aki nem kitűnő csillagász, fizikus vagy földrajztudós? Leírhatja-e Salamon és Ezékiel templomát, aki nem ért a technikához? Vagy leírhatja-e az ilyen a szent sátort, az oltárt, a frigyszekrényt, a gyertyatartót és több hasonló dolgot? Megfejtheti-e a próféták jóslatait és a Jelenések könyvét, aki nem történész? Elősorolhatja-e valaki, milyen részekre oszlik Palesztina szent földje, ha nem ért a földrajzhoz? Megismertethet-e a lépten-nyomon előforduló hangszerekkel, aki nem zenész? Eligazodhatik-e a Számok könyvének I. fejezetében, aki nem ért a számtanhoz? Megvilágíthatja-e az égnek, a napnak és a felhőknek a földtől való távolságát, aki nem ért a geometriához? Még tovább megyek! A Szentlélek végtelen sok okfejtése közül kimutathatja-e akár egyetlennek is az érvényességét az, aki nem ért jól a logikához?” (20) A második csoportba sorolhatók azok a pedagógiai gondolatok, amelyek azt állítják, hogy az iskolahálózatot minél jobban ki kell szélesíteni. (21) Az oktatást minél szélesebb körökbe el kell juttatni, hogy ne csak a városi arisztokraták gyermekei részesüljenek a magas szintű oktatás gyümölcseiben. Úgy vélte, hogy a gondolkodás általános emberi sajátosság, ezért az iskolát minél szélesebb tömegekre kell eljuttatni, ahhoz, hogy fejlessze az ifjú gondolkodók elméit. A harmadik, és egyben a legfontosabb pedagógiai nézete szerint szükség van az anyanyelv fokozottabb tanítására, hiszen ha az ismeretek elsajátítása anyanyelven történik, sokkal hatékonyabb eredményeket lehet elérni az oktatásban. (22) Azonban az anyenyelv tanítása az iskola második osztályáig történne, amig a tudományok alapjait megtanulják. A középiskolában és az akadémián a latin nyelv tanítása megmaradt volna, hiszen a latin nyelv felületes ismerete elzárta volna a tanulókat a nemzetközi világtól. Itt is látszik az a cél, hogy a tanulók, amit az iskolában megtanulnak ne csak itthon, hanem külföldön is felhasználhassák. Apáczai tehát egy olyan okatási rendszert látott hitelesnek, amely lényegében a reáliákra épül, de közben a már rég oktatott tudományokat – a grammatikát, a logikát, a retorikát – sem mellőzte volna az oktatási programjából: „De nehogy azt gondolja bárki is, hogy én a grammatikát, retorikát és logikát teljesen el akarom vetni. Korántsem!” Egy nagyon szép példával zárja a gyulafehérvári beszédét, amely szerint előrebocsátva a reáliákat összegyűjtenénk az egész épület anyagát, ezt követően a logika segítségével azokat a köveket, amelyek egymásba illenek összegyűjetnénk, a grammatika segítségével, mint cementtel összeragasztanánk, majd a retorika által a házat feldíszítenénk. Itt is látszik az az egyensúly a reáliák és humán tárgyak között, amelyet Apáczai kívánt teremteni. A két tudomány csak kölcsönös tanulása által vállhat sikeressé az ifjúság, és ez által egy teljes nemzet. Továbbá felhívnám arra a figyelmet, hogy tudatosan használtam a fejezet címében a megtanulás befejezett aspektusú igék, a tanulás folyamatos aspektúsú ige helyett, hiszen úgy vélem, hogy Gyulafehérvár megtanult valamit az idő alatt, míg Apáczai ott volt. Úgy gondolom, hogy Apáczai Gyulafehérváron elkezdett valamit, és azt a valamit be is fejezte.

Azonban Apáczai pedagógiai nézeteit nem fogadták jó szemmel a fejedelmi városban, mitöbb konfliktusba is keveredett. Ezért a a fejedelmi városból elbocsátották, és Loránttfy Zsuzsanna fejedelemsszony – aki egyébként rajongott Apáczai nézeteiért – közbejárulása után Kolozsvárra helyezték át.


Utószó

A fenti fejezetekben láthattuk, hogy Apáczai oktatáseszményei mennyire a fikció és a metafikció kapcsolatára épül. Ugyanakkor azt is láthattuk, hogy Apáczai egyéniségének döntő sajátossága az új iránti határtalan érzékenység és érdeklődés. Úgy próbált újat alkotni, hogy közben sohasem utasította el a régit, hiszen a hazai társadalom megmentését az iskolában látta. Ami Zrínyi számára fegyver volt, az Apáczainak a tudás és az akadémia. Ugyanakkor az is elmondható, hogy Apáczai szerencsétlen korban született. Az erdélyi oktatási viszonylatban ő még a régi, az elavult oktatási rendszerben nevelkedett, és ugyanakkor ő az első, aki anyugati pedagógia alapköveit szerett volna lehelyezni. Egyesek bírálták, hiszen az ő pedgagógiája még nem volt elfogatható egyszerűen azért, mert más volt. Fontos az is, hogy a történelem sem segítette Apáczait abban, hogy eszméit kibontakooztathassa, hiszen bizonytalan időket élt a korabeli nemzet. Nézetei nehezen voltak elfogathatók, nem tudott próféta lenni saját országában. De nem így van ez minden jeles személyiség esetében? Hiszen egy embert csak akkor bírál a saját kora, ha valami igazán új és örökre érvényes nézetet fogalmaz meg. Talán ijesztően hasonlít Tótfalusi Kis Miklós sorsa is az Apáczaiéhoz, aki szintén egy holland polgári világból hazaérkezett egy klerikális világba, és a kortárs társadalom nem tudta befogadni. Apáczai kora sem készült fel arra, hogy a doctor doctus elveit elfogadja. Ennek ellenére a tűztől lerombolt kolozzvári iskolát újból felépítettette, és az utókor számára teljesen nyilvánvaló, hogy Apáczai Csere János hatalmas elméjű tudós és pedagógus volt. Szellemisége a mai napig, hiszen egy koloszvári iskola éppen az ő nevét viseli.

Minden további nélkül állítom azt, hogy Apáczai oktatásról alkotott véleménye  példa és mérték lett az elkövetkező korok számára. Az igen fiatalon meghalt tudós egy élő kapocs volt Erdély és a nyugati világ közt. Magyar volt, nyugati műveltséggel. Az örökzöld pedagógiai nézetei mellet, egyetlen dolgot hagyott még maga után: egy gondolkodó magyar társadalmat. Ugyanakkor nem túlzott nagy merészség azt állítani, hogy Apáczai  tevékenysége  olyan volt az erdélyi oktatás számára, „mint langyos zápor a gyenge fűre.” (30)

 


 
Jegyzetek

1 APÁCZAI CSERE János: A bölcsesség tanulásáról. (A mű eredeti címe: Johannis Apatzai oratio de studio sapientiae in qua Artium et Scientiarum omnium utilitas, earumque ortus prestringitur Habitam cum Recturam in Illustri Collegio Albensi susciperet, Utrecht, 1655.)
 
2 A mű teljes címe: Magyar Enciklopédia. Az az minden igaz és hasznos bölcsességnek szép rendbe foglalása és magyar nyelven világra bocsátása Apáczai Csere János által. Utrecht, 1653-1655.
 
3 SZIGETI József, Apáczai Csere János társadalmi és pedagógiai nézeteinek kérdéséhez, In:uő. A mű és kora, Bukarest, 1970, 329. p. (a továbbiakban: SZIGETI, 1970)

4 Angilából indult irányzat a XVI. század végén. A puritánusok fő célja megtisztítani az angol egyházat a katolikus liturgikus maradványoktól. Lényegében istenhitre épít, illetve forradalmi programot hirdet a társadalmi viszonyok megváltoztatása révén. Erdélyben a XVII. században jelentős puritánus csoportok voltak jelen a kálvinista egyházakon belül. Apáczai is közéjük tartozott.

5 Komenszky (őt tekintik az első modern pedagógusnak)

6 SZIGETI, 1970, 330. p.
 
7 Descartes latin megfelője Cartesius. Innen ered a karteziánizmus eszmei áramlat megnevezése. 

8 SZIGETI, 1970, 334. p.

9 APÁCZAI CSERE János: A bölcsesség tanulásáról. 5. p.

10 UNGVÁRI ZRÍNYI Imre:  Erdélyi magyar kartezianizmus a 17. században (Descartes eszméi Apáczai Csere
János műveiben), 8. p.

11 APÁCZAI CSERE Jáns: Magyar Enciklopaedia előszava

12 Gyulafehérvár latin megnevezése miképpen az írva található Apáczai De studio sapientiae című beszédének címében.

13 APÁCZAI CSERE János: A bölcsesség tanulásáról című művének fejlécében olvasható.

14 BÁN imre: Apáczai Csere János, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003.

15 APÁCZAI CSERE János: A bölcsesség tanulásáról, 18. p.

16 UNGVÁRI ZRÍNYI Imre: Erdélyi magyar kartezianizmus a 17. században (Descartes eszméi Apáczai Csere
János műveiben), 15. p. 

17 Az előző fejezetben már utaltunk a puritanizmus és a kartezoiánimus kettősségére, mint az Apáczai-oktatás fő szervező elvére. Itt is ez tükröződik.

18 APÁCZAI CSERE János: A bölcsesség tanulásáról, 3. p.

19 BÁN imre: Apáczai Csere János, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003

20 APÁCZAI CSERE János: A bölcsesség tanulásáról3. p.

21 SZIGETI, 1970, 339. p.

22 Ne feletkezzünk meg az előző fejezetben már utalt Magyar Enciklopaedia című művére, amely alapjában magyar nyelvű tankönyvenke készült.

26 Dóczy Örs: „...az fűben is nem az, hogy most nő, hanem hogy nőtt, az látszik” Apáczai Csere János oktatásszervezéséről, In (szerk.): Orbán Gyönygi-Borbély András-Serestély Zalán: Az idő paradoxonai, Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár, 2015, 64. p.

27 Az előző fejezetben utalt Descartesi idézet, amely a kételkedés, a gondolkodás, illetve Isten létezését állítja párhuzamba.

28 Bethlen Miklós illeti Apáczait ezzel a megjegyzéssel. Apáczai Bethlen Miklós nevelője volt a kolozsvári iskolában.

29 Áprily Lajos Tavasz a házsongárdi temetőben című verséből

30 5 Mózes 32:2 (Az ige teljes egésze: „Csepegjen tanításom, mint eső; hulljon mint harmat a beszédem; mint langyos zápor a gyenge fűre, s mint permetezés a pázsitra!”)





Bibliográfia 
 
1. Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin: Apáczai Csere János
 http://kerikata.hu/publikaciok/text/apaczahu.htm(megtekintve: 2016.május 14.)
 
2. Bán Imre: Apáczai Csere János, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003.
 
3. Fábián Ernő:  Apáczai Csere János: kismonográfia, Dacia Kiadó, Kolozsvár, 1975.

4. Ungvári Zrínyi Imre: Erdélyi magyar kartezianizmus a 17. században  http://kellek.adatbank.transindex.ro/pdf/8-9/014Ungvari.pdf (megtekintve: 2016. május 21.)

5. Szigeti József:  Karteziánus és puritánus elemek Apácai gondolkozásában, Sepsiszentgyörgyi Múzeum Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 1977. 

6. Voigt Vilmos: Apaczai Csere János magyar szemiotikája. In: Hajdu Mihály – Kiss Jenő (szerk.): Emlékkönyv Benkő Loránd 70. születésnapjára. Bp., 1991. ELTE.
​​



​
2016

 

Izsák Noémi
APOR PÉTER, APOR ISTVÁN ÉS CSEREI MIHÁLY FAMILIÁRIS KAPCSOLATA ÉS A METAMORPHOSIS TRANSYLVANIAE CÍMŰ MŰ

​

Fikción a valóságban nem létező tényt értjük, egy olyan tényt, amely nem következhetett be, csak mondjuk az ember vagy az író fejében történik meg, aki majd leírja és sokszor valóságként tűnteti fel. Ezért is fontos, hogy megvizsgáljunk eggyes műveket, hogy azok valóságos, megtörtént eseményeket írnak le, vagy éppen ellentétesen nem megtörtént, fiktív tényeket írnak le.[1] Az igazság nem okvetlenül ellentéte a fikciónak, s így, ha a fikció gyakorlatát választjuk, azt nem azzal a zavaros szándékkal tesszük, hogy eltorzítsuk az igazságot.[2]

A fikció nem fordít hátat a feltételezett objektív valóságnak. Azok a fikciók, amelyek szándékosan tartalmaznak hamisítást, nem azért teszik, hogy tévútra vezessék az olvasót, hanem hogy felhívják a figyelmét a fikciók kettős voltára: tapasztalat és képzelet óhatatlan elegyítésére. .A fikció a világ sajátos feldolgozása és sajátos paradoxon, hogy amikor a hamishoz folyamodik, azt azért teszi, hogy növelje hihetőségét. A fikció nem igényli, hogy mint igazságot higgyék el, hanem inkább mint fikciót.[3]

A non- fikció minden fiktív vonás kizárásán alapul, pedig ez a kizárás önmagában még nem kellő garancia a hitelességre. Ha az elbeszélt tények szigorúan pontosak, akkor is kétséges, hogy hitelesek-e a források, az értelmező kritériumok, és nincsenek-e meg a szövegben a szóbeli konstrukciókkal mindig együtt járó értelmi túlzások. Mivel az önéletrajz, az életrajz, önéletírás és minden, ami belefér a non-fikció, állítja, hogy ők képviselik az úgynevezett objektív igazságot, az ő feladatuk, hogy bizonyítékokat hozzanak fel annak hatékonyságára. Mindaz, ami az elbeszélésben bizonyítható, általában anekdotikus és mellékes, de mihelyt a szerző eltávolodik a bizonyíthatóság talajáról, veszélybe kerül a mondandó hitelessége és létjogosultsága.[4]

Metafikción a fikcióról való fikció fogalmát értjük, tehát egy valóságtalan helyzetben még egy valóságtalan helyzet következik be. Ezek a művek általában különböző sajátos „valóságrétegeket” vonultatnak fel. A metafikció filozófiai és kritikai kérdéseket vet fel a fikció és a valóság kapcsolatáról, általában irónia és önreflexió alkalmazásával. A metafikció folyamatosan emlékezteti az olvasót, hogy tisztában legyen azzal, hogy ő egy kitalált művet olvas.[5]

A Metamorphosis Transylvaniae művet az emlékirat, önéletirat műfajához sorolják, de még mindig nem tudták az idők során pontosan eldönteni és megeggyezni, hogy ez a mű mégis milyen műfajhoz tartozik az egyedisége, különlegessége miatt. Az emlékiratszerző általában önmagáról és az általa átélt társadalmi eseményekről, emberi kapcsolatairól, más ismert személyek tetteiről számol általába be. A XVII.és XVIII. században a memoáridoralom másnéven emlékirat-irodalom még feltáratlan terület volt. Az emlékírásból kinőtt az anekdóta műforma, amely kiadatlan újdonságot, különös esetet, érdekes történetet jelent és ez fog helyet kapni az emlékiratokban. [6]

A kezdetleges műformák mint például a naplók, beszámolók, diáriumok[7] mellett létrejöttek még más a nagyobb, reprezentatív munkák is, mint az önéletírás, a mentség és a vallomás. Ezen írásoknak kiváltó okai például, hogy a nagy történelmi eseményekben tevékenyen résztvevő ember beszámolni kényszerül eggyes történésekről. A művek történelmi jellegén egyre inkább átüt az irodalmi szándék. Az emlékíró már nem annyira számol be az eseményekről, inkább azoknak az egyént formáló hatásairól számol be, s szubjektív szemlélettel ad korának eseményeiről.[8]

Az emlékirat-irodalomnak nevezett műfaj, jelenség főleg három szerző munkásságának köszönhetően alakul ki: Kemény János, Bethlen Miklós és Bethlen Kata. Minden önéletírásban kéne szerepeljen, feltétel kéne legyen egy én, amely egy személyben szerző, szereplő és elbeszélő is. Ez az én egyrészt nyilván egy szövegszerűen felépített hangot jelentheti, mely egy adott történetet elmesél.[9]

Az emlékírást   az   emlékezés   törvényszerűségei   és a az alkotás pszichés törvényszerűségei irányítják. Ezek   áthághatatlan,   nembeli sajátságaink,  az  emberi  agy  működéséből  fakadnak:  megismerésük  nélkül  az emlékírás megítélése sem lehet hiteles.A pszichológia tudománya már rég nem hiszi, hogy az emlékezésben egy pontos másolat előhívása történne, így megtörténhet, hogy jelen van némi fikció is ezekben a művekben. Az emlékezés mindig torzul, szándéktól függetlenül. Az önéletrajzi emlékezésnek nem is az a szerepe, hogy a múltat megőrizze, hanem hogy átalakítsa: ezzel adaptív funkciót lát el, mert miközben az önéletrajzi szelf szakadatlanul újraírja magát egyrészt sajátos én-erősítő, fenntartó, legitimáló szerepet tölt be, másrészt hozzákapcsolja az emlékezőt a család, rokonság, generáció, politikai csoport, nemzet kollektív szubjektumához. [10]

A magyar nyelvű emlékiratokból kirajzolódó Erdély-kép Habsburg-uralom alatti provinciát ábrázol, melyet a birodalom fővárosából irányítanak.[11]A nemzetközi politikai rendszernek a 17–18.század küszöbén két olyan jelentős politikai átalakulással is számolnia kell, mely a kontinens államai közül főként a Habsburg Birodalom helyzetét erősíti meg, azét a birodalomét, mellyel e bizonyos századvég „csodákat tett”.[12]

Apor Péter Altorján született, 1676. június 3.-án és meghalt Altorján, 1752. szeptember 22.-én. Történetíró, főispán, királybíró. Apja báró Apor János korán már fia születési évében elhunyt. Anyja Vajna Katalin volt. Előbb Apor Farkas, majd Apor István gróf gyámsága alatt nevelkedett. Tanulmányait 1686-ban Kolozsváron kezdte. Felsőfokú tanulmányait a Nagyszombati egyetemen végezte, ahol 1695-ben bölcsészdoktor, 1696-ban pedig jogászdoktor lett.[13] Epikai hangvétele: ez a kényelmes, nyugodt, elkanyargó beszédmondás. Hosszadalmas, és magyarázgató, mint egy néprajzi gyűjtő vagy szociográfus: olyan, aki önmagától gyűjti az anyagot, és maga dolgozza fel „maradváink” - az utókor okulására. Apor nyelvének humora is ilyen naiv, iskolázatlan. Házassága boldogtalan, öregségében megvakul. A Habsburg-ház kitartó híve volt. A Rákóczi-szabadságharc harcai idején gyakran volt kénytelen lakóhelyet változtatni, majd megfosztották birtokától és rabságot is szenvedett.[14]

Apor István Erdély kincstartója. Szülei: Lázár, kézdi szék alkirály bírája, anyja Imecs Judit. Neje Farkas Zsuzsa. Alcsík alkirálybírája, Csík, Gyergyó- és Kászon szék főkirálybírája, majd főkormányszéki tanácsos, kincstárnok és hadvezér.Az Apafiak idején nagy befolyású és tudós ember, nagy vagyont szerzett. A katolikus restauráció egyik fő alakja Erdélyben.[15]

Cserei Mihály nagyajtai, csíkrákosi születésű, előkelő nemesi családból származó. Apja Cserei János, anyja Cserei Judit. A kurucoktól sok üldözést kell elviselnie, s anyagi kárát később sem tudja kiheverni. Görgényben vészeli át ezeket az éveket, majd Brassóba távozik, itt kezd neki emlékiratai elkészítéséhez, de csak időnként fogalkozik az írással.[16] Munkájában a történetírás és a szubjektív emlékirat vonásai keverednek. Cserei szemléletének két legfőbb sajátsága: az erős erdélyi patriotizmus és a köznemesi látásmód. Eszményképnek Erdély "aranykorá"-t tartotta. Cserei megírta családjának történetét, szerkesztett jogi munkát, összefoglalta pereinek állását, jegyzékbe vette birtokait, egybeállította kortársainak listáját, s szép számú alkalmi versezetet is szerkesztett. [17]

Apor István kincstartó Cserei patrónusa, a születésekor árván maradt Apor Péternek pedig felnevelő nagybátyja. Ők familiáris kapcsolatban voltak egymással úgymond ő volt a titkáruk, bizalmasuk, aki belső ügyeket intézhetett, írhatott Apor Péter helyett is akár, ezért össze is hasonlították őket, mint látható az alábbi idézetben is: „Nem kitárulkozó. Nem olyan jó ítéletű, mint Cserei Mihály, és nem olyan eredeti, mint Bethlen Miklós. De mestere a szikár, latinon edzett erdélyi prózának s az élet testiségét, a természetet oly elragadóan érzékelteti, mint valami költő.” [18]

Az 1690-es években Apor István impozás karriert futott be, tanácsos úr, gróf és erdélyi kincstartó lett. Ennek a társadalmi és politikai felemelkedésnek szemtanúja Cserei Mihály aki 1693-tól 1704-ig szolgálta a grófot. Cserei maga negatívan, ellentmondásosan nyilatkozik Aporról, illetve a nála eltöltött szolgálatának jelentőségéről.1709-ben.[19] Apor halála után 5 évvel megírt Históriában többször kifakadt Apor ellen, vagy szűkmarkúságát, vagy felekezeti előítéleteit róvta fel. Apor megbecsülte Csereit, aki a vérgségi kötelék révén példás magatartásával, rátermettségével is hozzájárult ahhoz hogy ez a jellegzetes függőségi viszony kialakulhasson. A rokoni kötelék és következetes hűség tökéletes megvalósulása a familiáris viszonynak.[20]

Mivel Cserei Mihály Apor levelezésére, üzleteire, sőt politikailag jelentős terveire is rálátással bírt, ezért Gyulafehérváron 1969. Október. 8- kelt egy Apor István aláírását is tartalmazó level. A későbbi kutatások során rájöttek, hogy hiába tartamazza Apor manu propria[21] aláírását, ezt a levelet és az aláírást mégis bizalmasa Cserei Mihály írta és írta is alá. Apor még csak nem is diktálta ezeket a leveleket, hanem vélhetően szóbeli utasításokat adott. vélhetően Apor a szerzői funkciókat szóban performálta, Cserei pedig írásban mediálta. Számukra a szerzőség csak funkció volt, amelyet bizalmi viszonyukól adódóan mindketten művelhettek. Tehát akkor copy right nélküli írásbeliségben éltek. Őket egyfajta irodalmi barátság kötötte össze, amely egymás szövegeinek elolvasását is implikálta.[22]

Az Apor István szolgálatában eltöltött időről nemcsak fő műve, hanem kalendáriumi följegyzései is tanúskodnak. Ennek ellenére nehezen ítélhető meg e főurakkal. Cserei elfogult volt a főurakkal kapcsolatban. Apor esetében feltűnő, hogy az 1704-ben bekövetkezett halála után íródott Históriában készül csak róla negatív portré, míg a szolgálat alatt vezetett kalendáriumi bejegyzések egyáltalán nem ezt sugallják, sőt egy olyan kapcsolatot rajzolnak meg, amelyek a bizalmassági viszonyt kellő anyagi juttatással is egybekapcsolják.Csereinek vélhetőleg két nagy gondja volt a Aporral: egyik az, hogy szerette volna, ha Cserei katolizá, illetve az, hogy semmi titkári fizetést nem biztosított neki.[23]

A Metamorphosis Transylvaniae mű egy különleges alkotás, amely az akkori erdélyi emberek életét írta le különböző részekben.[24]
Apor Péter, mint a mű elején is feltűnteti, ezt a művet az utókor számára írja, hogy megmaradjanak az erdélyi szokások leírva is egy helyen: ”Oka penig ezen írásomnak az, hogy mivel ab anno 1687, amely esztendőben a német legelsőbben bejöve, azoltától fogva látom minden esztendőben új-új mód, avagy amint az német mondja, nájmódi vagyon, úgyhogy mentől inkább szegényedünk, annál nagyobb titulusra és cifrább paszamántos köntösökre vágyunk, és már atyáink szokott eledelét meg sem ehetjük, hacsak német szakácsunk nincsen, és különbnél különféle drága ételeket nem főz, hogy azért azon időbeli bécsi szokás, amelyben, amint másutt is írám, más munkában, midőn erat pingvissimus vitulus et rarissimus titulus, maradváinknál éppen feledékenységbe ne menjen, ami kevés eszembe jut, leírom”.[25]
A 18. magyar nyelvű emlékiratokból kirajzolódó Erdély-kép Habsburg-uralom alatti provinciát ábrázol, melyet a birodalom fővárosából irányítanak.  Apor a munkáját 1736-ban fejezi be, a Habsburg-uralom óta meghonosodott új erkölcsökkel szemben meg kívánja örökíteni az önálló Erdély régi magyar egyszerű erkölcsi és társadalmi életét. Gyökeres magyar nyelven, hol kedélyes zsörtölődéssel, hol keserű gúnnyal szól a megváltozott szokásokról, s eleven és hű képét adja a 17. század végi és az ő korában már kialakulóban lévő új szokásoknak, divatos címkézéseknek, vendégségeknek, viseletnek.[26]

Apor Péter művéből hiányzik az elbeszélő jelleg, a cselekményesség, a jellemábrázolás.  Az általa írt megszépített, idealizált múlthoz viszonyul minden: a leromlott, értékvesztett jelen, és így válik a múlt mintegy ellenpontjává az író környezetének. A Metamorphosis valójában egy belsőleg determinált, fiktív világ és a szerző szubjektivitásával bemutatott külső.[27]

Ha jobban megfigyeljük a  kötetet, amelyben benne van a Metamorphosis Transylvaniae akkor észrevehetjük, hogy a mű végén találhatunk kiegészítéseket különböző részekhez, különböző oldalakhoz Cserei Mihálytól. Mivel annakidején annyira jó familiáris kapcsolatban volt a család, ezért meg volt engedve Csereinek, hogy elolvassa Apor műveit és kiegészíthette, ezért egészítette ki a Metamorphosis Transylvaniae-t is. Viszont nem volt feltüntetve a neve abban az esetben, ha Apor a művébe foglalta ezeket a kiegészítéseket. Apor sosem egészítette ki eggyik művét sem Csereinek.[28]

Cserei Mihály három részben egészíti ki Apor Péter művét, amelyeknek a címe: A titulusokról; A vendégségekről, ebédről, vacsoráról és a harmadik egyben utolsó Az régi magyarok köntöséről s egyéb ahoz tartozó apparatusokról. Az utolsó résznek vannak még alrészei is, amelyek a következők: A lakadalmi solemnitásokról[29], A temetési solemnitásról. Cserei mindig feltünteti az oldalszámot, ahol szeretné az adott részeket pótolni.


1. Cserei a titulusok című részben:
​

• 318. oldal: Apor Istvánnak sok arany és ezüst evőeszköze volt és, hogy 5300 köböl búzát vettetett el, bora néhány ezer vederrel volt, lovakat ajándékozott szolgáinak, bort is ajándékozott. Ír a fizetések kiadásáról is Cserei. Tehát ezt a rész főként Apor Istvánról szóló információkkal bővítette a művet.

 
2. A vendégségekről, ebédről, vacsoráról című részben több oldalt is kibővített különböző információkkal:
​

• 321. oldal: Olyan információkat pótol, hogy a férfiak reggel milyen italokat ittak, mint például égettbort, ürömösbort. Itt Cserei felsorolja a régi Magyar étkeket, amelyeket Apor átvett a művébe anélkül, hogy feltűntetné Cserei nevét: „ Az régi magyar étkek ezek voltak: Tormával disznóláb, káposzta tehénhússal, lúdhússal, zsíros szalonnával, vagy egyéb télben új disznóhússal (…)”[30]
• 323. oldal:Akkoriban kristály pohár még nem létezett.
• 329. oldal:Voltak eltejes, félejteles üvegek[31] is abban a korban.

• 326. oldal: Gyümölcsöt raktak nyáron az asztalra, főleg dinnyeéréskor és meggyesbort is raktak az asztalra.
• 333. oldal: Étkezéséről ír, amelyekből egyes részeket ugyancsak átvett Apor.
• 330. oldal:A kedvenc muzsikájuk a népeknek a török síp volt. 
• 331. oldal: A tánc szokásaival egészítette ki.
• 359. oldal: Húsvét másodnapjáról beszél, amikor a falusi közönséges lányokat elvitték a vízre és megfürösztötték
• 356. oldal: Leírja, hogy kit tartottak grófnak régebb: „(…) kinek öt vagy hatszáz jobbágya volt (…) kinek három száz, j fő embernek a kinek két száz, elévaló nemesembernek a kinek száz ház jobbágya vagy ad minus hatvan vagy hetven volt(…)”[32]
• 358. oldal: az akkori népek nagyon szerettek másokat meghívni ebédre. Religionis respectus[33] nem volt abban az időben.
• 360. oldal: Levélírásokról ír. Teleírták a lapot mindig, nagyon kis üres hely maradt.​

​
3. Az régi magyarok köntöséről s egyéb ahoz tartozó apparatusokról részben levő kiegészítések:​

• 351. oldal: férfi köntösökről ír, hogy hogyan viselték az akori emberek
• 348. oldal: fekete posoni süvegek viselése, különböző anyagokból való készítése
• 351., 353., 352., 349. oldal: különböző ruhaneműk viselése
• 323. oldal: Kés viselésével kapcsolatos dolgok
• 346. oldal: Forgók, sastollak viselésével kapcsolatos dolgok.
• 351. oldal: Hosszú menték[34] viselése.
• 368., 372.: Hintók leírása.
• 349. oldal: Házasság utáni szakáll levágás.
• 344., 343., 341.oldal: Kisasszonyok structollas viselete, subák, palást, gercina, claris őv viselete.
• 390. oldal: Lakodalmakban az étel készítése
• 389. oldal: A vőféj a lakodalom másod napján házról házra elment és meghívta a vendégeket az ebédre.
• 391. oldal: Ajándékok küldése az esküvő harmad napja után. A lakodalomban való gazdák megvendégelése a lány apja által.
• 387. oldal: A menyasszonyt a menyaszonyi tánc alatt nem a vőféjnek osztották, hanem a násznagynak.
• 393. oldal: Gyalui pompás lakodalom leírása.
• 338. oldal: Apafi Mihály herceg lakodalma.
• 400. oldal: Fő asszonyok fél esztendeig nem temethették el a fő urukat.
• 409. oldal: Nóták fújása keservesen.
• 404., 408.,406. oldal: Halottak felöltöztetése.
• 408. oldal:  A koporsó után először a sógorok, utána a távolabb atyafiak, testvér atyafiak, vejeik legutolsónak pedig a maga fiai jöttek.
• 415. oldal: Régi időkben minden szitkozóds ugyanolyan volt.
• 425. oldal: Dícséretre méltó volt, hogy akármilyen is volt egy ember szívesen megajándékozták különböző ajándékokkal.

Végső soron elmondhatjuk, hogy nem tudhatjuk pontosan, hogy ez a mű fikció-e vagy akár metafikció, mivel nem éltünk abban a korban, nem tudhattuk, hogy pontosan mi történhetett akkor. De valószínűleg nem metafikció és nem is fikció, mivel több feljegyzésünk is van abból a korból, hogy milyen események történhettek akkor, ezenkívűl történelmi események is történtek akkor, amelyek valósak voltak. Ezért lehet talán azt mondani, hogy ez a mű nem is fikció és nem is metafikció.










BIBLIOGRÁFIA

GYENIS Vilmos, Emlékirat és anekdota, ItK, 1970, 305-321

SZEGEDY-Maszák Mihály, A magyar irodalom történetei, szerk. Jankovits László, Orlovszky Géza, I: A kezdetektől 1800-ig, tan. Nagy Levente, Az emlékirat-irodalom Bp., Gondolat, 2007.

S. SÁRDI Margit, Az önéletrajzi szelf és a 17–18. századi önéletírások = Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban, szerk. Balázs Mihály, Gábor Csilla, Kolozsvár, Egyetemi Műhely Kiadó–Bolyai Társaság, 2007 (Egyetemi Füzetek, 3), 209–222.
[ONLINE: ] (2017.06.01)

KOVÁCS Kiss Gyöngy, A Habsburg-uralom erdélyi kiteljesedésének folyamata a korabeli magyar emlékirodalom láttatásában, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum- Egyesület, 2000

SZINNYEI József, Magyar írók élete és munkái I., Budapest, Hornyánszky, 1891 [ONLINE: http://mek.oszk.hu/03600/03630/html/a/a00392.htm ] (2017.06.01)

KOVÁCS Sándor Iván, Apor Péter[ONLINE:  http://magyar-irodalom.elte.hu/syrena/texts/apor.html ] (2017.06.01)

Online Magyar Katolikus Lexikon [ONLINE: http://lexikon.katolikus.hu/A/Apor.html ] (2017.06.01)

KLANICZAY Tibor, A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig, Cserei Mihály, Budapest, 1964 [ONLINE: http://mek.niif.hu/02200/02228/html/02/300.html ] (2017.06.01)

KOSZTOLÁNYI Dezső ,Pesti Hírlap, 1935. febr. 17.

TÓTH Zsombor, A szerző neve(...t). Manu propria szignatúra vs. Szerzőség egy familiáris viszony textuális dimenzióiban, [ONLINE:http://www.academia.edu/8830043/A_szerz%C5%91_neve_...t_._Manu_propria_szignat%C3%BAra_vs._szerz%C5%91s%C3%A9g_egy_famili%C3%A1ris_viszony_textu%C3%A1lis_dimenzi%C3%B3iban] (2017.06.01)

TÓTH Zsombor, Egy kora újkori familiárisi kapcsolat kérdései: Cserei MIhály esete gróf altorjai Apor Istvánnal,
[ONLINE:http://www.academia.edu/2571582/Egy_kora_%C3%BAjkori_famili%C3%A1risi_kapcsolat_k%C3%A9rd%C3%A9sei_Cserei_MIh%C3%A1ly_esete_gr%C3%B3f_altorjai_Apor_Istv%C3%A1nnal  ] (2017.06.01)

APOR Péter, Metamorphosis Transylvaniae = A. P. Munkái, Bp., 1863, 313-443

APOR Péter, Cserei Mihály pótlékai, megjegyzései =A. P. Munkái, Bp., 1863, 444-484

Kislexikon (fikció), Web [ONLINE: http://www.kislexikon.hu/fikcio_a.html ] (2017.06.05)

Juan José SAER, A fikció fogalma, ford. Pap Gábor [ONLINE: http://www.inaplo.hu/nv/200105/19.html ] (2017.06.05)

C. HUGH Holman, A Handbook to Literature, 4th edition, Bobbs-Merrill Education, Indianapolis, 1980





Jegyzetek

[1] Kislexikon (fikció), Web [ONLINE: http://www.kislexikon.hu/fikcio_a.html ] (2017.06.05)

[2] Juan José Saer, A fikció fogalma, ford. Pap Gábor [ONLINE: http://www.inaplo.hu/nv/200105/19.html ] (2017.06.05)

[3] Juan José Saer, u.a.

[4] Juan José Sauer, u.a.

[5] C. Hugh Holman, A Handbook to Literature, 4th edition, Bobbs-Merrill Education, Indianapolis, 1980

[6] Gyenis Vilmos, Emlékirat és anekdota, ItK, 1970, 305

[7] diárium= napló, jegyzetfüzet, füzet; 1931 és 1948 között a Magyar Könyvbarátok folyóirata volt; hírt adott a magyar könyvpiac újdonságairól, formálta az 1930-as évek középosztályának olvasói ízlésvilágát

[8] Gyenis Vilmos, u.a. 306-312

[9] Szegedy-Maszák Mihály, A magyar irodalom történetei, szerk. JankovitsLászló, Orlovszky Géza,I: A kezdetektől 1800-ig, tan. Nagy Levente, Az emlékirat-irodalom Bp., Gondolat, 2007., 443 [ONLINE: http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_542_03_A_magyar_irodalom_tortenetei_1/ch47.html ] (2017.06.01)

[10] S. Sárdi Margit, Az önéletrajzi szelf és a 17–18. századi önéletírások = Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban, szerk. Balázs Mihály, Gábor Csilla, Kolozsvár, Egyetemi Műhely Kiadó–Bolyai Társaság, 2007 (Egyetemi Füzetek, 3), 209–211.[ONLINE: http://www.iti.mta.hu/Emlekezet-kotet.pdf ] (2017.06.01)
​
[11] Kovács Kiss Gyöngy, A Habsburg-uralom erdélyi kiteljesedésének folyamata a korabeli magyar emlékirodalom láttatásában, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum- Egyesület, 2000, 41

[12] Kovács Kiss Gyöngy, A Habsburg-uralom erdélyi kiteljesedésének folyamata a korabeli magyar emlékirodalom láttatásában, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum- Egyesület, 2000, 3-7

[13] Szinnyei József, Magyar írók élete és munkái I., Budapest, Hornyánszky, 1891 [ONLINE:http://mek.oszk.hu/03600/03630/html/a/a00392.htm] (2017.06.01)

[14] Kovács Sándor Iván, Apor Péter[ONLINE:  http://magyar-irodalom.elte.hu/syrena/texts/apor.html ] (2017.06.01)

[15] Online Magyar Katolikus Lexikon [ONLINE: http://lexikon.katolikus.hu/A/Apor.html ] (2017.06.01)

[16] Kovács Kiss Gyöngy, u.a., 47

[17] Klaniczay Tibor, A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig, Cserei Mihály, Budapest, 1964 [ONLINE: http://mek.niif.hu/02200/02228/html/02/300.html] (2017.06.01)

[18] KosztolányiDezső ,Pesti Hírlap, 1935. febr. 17.

[19] Tóth Zsombor, A szerző neve(...t). Manu propria szignatúra vs. Szerzőség egy familiáris viszony textuális dimenzióiban, [ONLINE:http://www.academia.edu/8830043/A_szerz%C5%91_neve_...t_._Manu_propria_szignat%C3%BAra_vs._szerz%C5%91s%C3%A9g_egy_famili%C3%A1ris_viszony_textu%C3%A1lis_dimenzi%C3%B3iban] (2017.06.01)

[20] Tóth Zsombor, Egy kora újkori familiárisi kapcsolat kérdései: Cserei MIhály esete gróf altorjai Apor Istvánnal,  [ONLINE: http://www.academia.edu/2571582/Egy_kora_%C3%BAjkori_famili%C3%A1risi_kapcsolat_k%C3%A9rd%C3%A9sei_Cserei_MIh%C3%A1ly_esete_gr%C3%B3f_altorjai_Apor_Istv%C3%A1nnal  ] (2017.06.01)

[21] manu propria – saját kézzel írt, sajátos

[22] Tóth Zsombor, A szerző neve(...t). Manu propria szignatúra vs. Szerzőség egy familiáris viszony textuális dimenzióiban, u.a

[23] Tóth Zsombor, Tango, -ere: a secretarius érintése Mentalitástörténeti megjegyzések a kora újkori familiáris viszony értelmezéséhez, Erdélyi Magyar Adatbank [ONLINE: http://adatbank.transindex.ro/vendeg/htmlk/pdf9113.pdf ] (2017.06.01)

[24] AporPéter, Metamorphosis Transylvaniae = A. P. Munkái, Bp., 1863, 313–443

[25] AporPéter, Metamorphosis Transylvaniae = A. P. Munkái, Bp., 1863, 315–316

[26] Kovács Kiss Gyöngy, A Habsburg-uralom erdélyi kiteljesedésének folyamata a korabeli magyar emlékirodalom láttatásában, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum- Egyesület, 2000, 41-44

[27] Kovács Kiss Gyöngy, u.a , 62-68

[28] AporPéter, u.a., 1863, 444

[29] Solemnitás – alakiság, ünnepélyesség

[30] Apor Péter, Cserei Mihály pótlékai, megjegyzései =A. P. Munkái, Bp., 1863, 449

[31] Ejtel – régi űrmérték, mértékegység

[32] Apor Péter, Cserei Mihály pótlékai, megjegyzései =A. P. Munkái, Bp., 1863, 456-457

[33] Religionis respectus – felekezeti szempont

[34] menték – prémes szegélyű, zsinóros kabát





2017

 

Kádár Andrea
GRÓF MIKES JOHANNA TÖRTÉNETMONDÁSA KÉP- ÉS HANGTÖREDÉKEKBEN
​
FILM MINT EMLÉKIRAT MÉDIUMA

Emlékirat-irodalomba beemelt dokumentumként maradt fenn az az esemény, mely a híres székely nemesi családból származó gróf Mikes Johanna életének néhány mozzanatát felidéző interjú és film keretén belül megörökíti a hölgy élettörténetét. Egy olyan énelbeszéléssel van dolgunk, mely egy technikai eszközökkel megjelenített multimediális történeten keresztül verbalitással  jut kifejezésre. A történetmondás folyamata és sajátosságai az interjú és a film médiumához és sajátosságaihoz igazodik, azok keretein belül alakul és szerveződik, így egy teljesen új irányt vesz fel egy teljesen más jelleggel.

Dolgozatomban azt a fajta élettörténetet szeretném vizsgálni, mely egy tévés interjún belül született, azt a mesélési formát, melynek előzményei és sajátosan kialakított körülményei vannak, és azt a szöveget, mely az adott helyzetben az elbeszélő által létrejött és alakult. Forráskritikaként kitérek a film szervezésének egyes lépéseire, rákérdezek a szervezők motivációjára és céljára, a kikérdezők szándékára, és mindezt kapcsolatba hozom az általuk kezdeményezett beszélgetés lefolyásával elemzési szempontként választva a történetmondás antropológiáját. Vizsgálatom alá veszem az interjú helyzetében kialakuló beszélgetés meghatározó tényezőit, a narráció létrejöttét.
Kérdésként vetődik fel majd a film valóság- és dokumentumértéke. Mit reprezentál a film és a benne megszólaló elbeszélő? Milyen jelenséget és következményeket hordoz egy ilyen jellegű dokumentumfilm, mely a magyar történelemben nagy szerepet vállaló személyeket szólaltat meg? Milyen társadalmi, kulturális és történelmi jelentőséggel bír az esemény, melyben egy fontos történelmi korszakról számol be egy fontos személyiség? Mennyire tükröződik a szubjektum a történetmondásban és hogyan válik társadalomtörténeti dokumentummá maga az elbeszélés?

A film tartalma, az élettörténetből megismert információk, adatok és a visszaemlékezés formái, termékei mindvégig szem előtt vannak tartva és szerves részei a dolgozatomnak.


Gróf Mikes Johanna kiléte

Gróf Mikes Johanna a nagyhírű székely nemesi Mikes család leszármazottja. A Mikes nemzetség eredete még a 16. századra vezethető vissza, a család a középkortól az 1940-es évek derekáig játszott meghatározó szerepet Háromszék történetében. Előnevüket előbb Papolcról később Zaboláról írták. A családfa még Mikes Miklóstól indul, aki az 1506-ban megszervezett agyagfalvi országgyűlésen Orbai-szék képviselője volt. A báróságot Mikes Mihály és Mikes Jakab 1693-ban,  majd a grófságot 1698-ban nyerték el. Legrégebbi adatokkal Pálmay József gyűjteménye szolgált, melyben a nép elmondása szerint a Mikes család az 1289-ben szereplő Mikud és Mikus bán családokkal azonos, és a már mongol duláskor létezett Mikud (ma Mikes) kolozs megyei község is ezen ősi család birtokában volt.[2] Orbán Balázs kutatásaira hivatkozva a Zabola című történelmi könyvben is az áll, hogy “nemzetségük már a középkori magyar királyság évszázadaiban is létezett, de egyes tagjai csak az önálló Erdélyi Fejedelemség idején tűntek ki vitézi tetteikkel.”[3]

Több nevezetes történelmi személy is ebből a Mikes családból származik, mint például Mikes Pál, Mikes Zsigmond és fiai Mikes Kelemen (1690-1761) és János, Mikes Kelemen (1820-1849) honvédtiszt, gróf szombathelyi római katolikus püspök. A családfa tulajdonképpen két ágra szakadt: egyik a zabolai ág, másik pedig a zágoni ág lett.

Mikes Johanna gróf Mikes Ármin és Bethlen Klementina lánya, 1911. december 12-én született Budapesten, viszont a zabolai családi kastélyban nevelkedett fel. Két lánytestvére volt, Klementina és Éva, ő volt a harmadik gyerek a családban.

Szülőfalujában sokat tevékenykedett, aktívan részt vett a családi gazdaságban, édesanyjával együtt támogatta és segítette a helybeli közösséget, őrizte és fellendítette a hagyomány iránti érdeklődést, újjáélesztette a szokásokat. Már gyerekkorában tudatosan gyűjtötte a népművészeti tárgyakat, később kiállításokat szervezett hagyományosan elkészített textiliákból, kerámiákból. Szenvedélyesen és szakszerűen fényképezett. “1935-ben félszáz nagyméretű, ma már nagy értékű fényképfelvételt adományozott a Székely Nemzeti Múzeumnak.”[4]

Nagy szerepe volt az 1930-as években elindított székelyruha-mozgalomban, hiszen ő volt az egyik, aki kezdeményezte a székely népviselet ünnepi változatának megújítását, viselésének elterjesztését. Éppen ez okból az ő irányításával a család szövőműhelyt működtetett, ahol megtanították a falubeli lányokat szőni.

1943. február 7-én ment férjhez Teleki Gézához, Teleki Pál miniszterelnök művelt és tudós fiához. 1939- 1940, majd 1944—1945 fordulóján ő is fontos diplomáciai feladatokat teljesített a politikai életben. Teleki Géza 1944 és 1945 között Magyarország vallás- és közoktatásügyi minisztere volt. Ám a kommunista hatalom diktatúrája kiüldözte őket az országból, előbb Bécsbe majd az Amerikai Egyesült Államokba menekültek, és végül Washingtonban telepedtek le. Fia, Teleki Géza, világhírű afrika-kutató, természettudós volt. 1968 után fiával együtt többször ellátogatott Romániába, szülőfalujába. Közben férjével elváltak  és újra férjhez ment, és így vált Mrs. Hanna von Hornévá.

2008. március 10-én hunyt el Washingtonban, viszont hamvait hazahozták és a zabolai református vártemplomba helyezték el.[5]


Film mint dokumentáció

Az Édesapám emlékére című 2001-ben készült dokumentumfilm foglalja magába gróf Mikes Johanna hazalátogatását szülőfalujába, Zabolára, és ez alkalommal kerül sor a vele készített interjúra is. Ezen esemény ad alkalmat a grófnő emlékeinek felelevenítésére, történetmondására, melyet meghatározott körülmények és előzmények formáltak és irányítottak. Mielőtt közelebbről is megvizsgálnánk a visszaemlékezés körülményeit, szükségünk van az előzményekről, a szervezésről is néhány szót szólni.

Mint azt már említettük, Hanna grófnő a 60-as, 70-es években is hazalátogatott titokban, majd a rendszerváltás után már többször hivatalosan is megtehette ezt az utat. A film elkészítésének ötletgazdája, dr. Pozsony Ferenc tette meg az első intézkedéseket az újabb látogatás megszervezéséhez. Legelsőként Jeszenszky Géza washingtoni nagykövet beleegyezését kérték, az ő finanszírozása által nyílt meg a lehetőség a hazalátogatás megszervezésére és lebonyolítására. Megbeszélték tehát a külügyminiszterrel, hogy ez egy megszervezett látogatásnak fog bizonyulni, melyet kamerák fognak kisérni, és a grófnő útját egy stáb fogja egészen hazáig kísérnii. Erre a vállalkozásra a Dunatáj Alapítvány dolgozóit kérték fel, és az ők munkájuk által készült el a dokumentumfilm. A forgatás két részből állt: a kolozsvári látogatásból, ahol egy stúdió helyiségben külön interjú is készült, és Zabolán, ahol az idős hölgy emlékhelyeit mutatja be és visszatekintve mesél a régmúlt időkről.
 
De milyen szándékkal is vette elejét ez az esemény? Mi volt a szervezők célja? Miért tulajdonítottak akkora jelentőséget ennek a hazalátogatásnak? Az egyik lényeges szempontunk, hogy nem egy hétköznapi emberrel volt céljuk találkozni és felvenni a kapcsolatot. Mikes Johanna egyike azoknak a jeles személyiségeknek, akik a magyar történelem egyik korszakában, az 1930-as és 1940-es évek nagy pillanataiban nagyobb státusuk lévén fontos szerepet töltöttek be, így közeli szemtanúként léptek ki a nagy politikai eseményekből. A néprajzkutatónak, a történésznek olyan információkkal, adatokkal szolgálhat egy, a kor politikai életében aktív szereplővel történő beszélgetés, interjúkészítés, melyhez más úton nem is igen férhet hozzá.

Dr. Pozsony Ferenc néprajzkutató elmondása szerint főleg a nagy politikai vonatkozásokra, történelmi pillanatokra kérdeztek rá, melyeket a grófnő is személyesen átélt, vagy melyek közelebbi élményként maradtak meg benne. Egyik konkrét szándékuk volt Teleki Pál történetének felfedése, halálára való rákérdezés, pontosabban hogyan értelmezte halálát a család és hogyan értelmezték a politikusok, a nyilvánosság. Ugyanakkor részletesebb információhoz szerettek volna jutni a grófné személyes beszámolója által a Horthy Miklós Zabolára való látogatásáról. Többek között erről a nagy eseményről és a magyar bevonulásról érdeklődtek bővebben. Egy másik vonatkozásban a grófnő kulturális életben való részvételét, a lokális közösség életének fordulópontjaiban kivett szerepét kérdezték  ki. A Zabolán zajló interjú keretén belül Sztanó Hédi riporter főleg folklorizmussal kapcsolatosan kérdezett, érdeklődött a székelyruha-mozgalomról, az egykori fonoda működtetéséről, a családi vállalkozásokról, a falubeli életről, a hétköznapokról. Összegzésként, az eljárók fő célja a történelmi, nemzeti, kulturális eseményekre való rákérdezés, azaz a dokumentálás volt.


Történetmondás egy interjú fonalán futva. A történetmondás, a társadalmi szerep, a beszédhelyzet összefüggése

Miután az előzményekből és az egyes szervezésbeli eljárásokból is  rövid betekintést nyertünk, áttérnék a tulajdonképpeni mesélés pillanatához, a történetmondás kontextusához, a beszédhelyzethez, melyben a létrejövő  narratíva az élettörténet.

A gróf Mikes Johanna elbeszélése által létrejött történetmondás pillanatait a beszélés etnográfiájának elméletére alapozva fogom vizsgálni, ahol az interjú közegében létrejött narratív viselkedést és a sajátos beszédhelyzetet tűzöm ki analizálásom célpontjául.

Vegyük tehát a Mikes Johannával kialakított beszélgetés folyamatát. Induljunk ki abból, hogy esetünkben mesélésről van szó, amely ugyebár egy kommunikációs aktus. Így a jakobsoni kommunikációelmélet szerint a mesélés folyamatának is alapvető tényezői az információ, a jel (kód), a csatorna, a közlés körülményei, az adó és a befogadó. A kommunikáció funkciói az ismeretközlés, az érzelmek kifejezése, a felszólítás, a kapcsolatteremtés stb. Ugyancsak a jakobsoni elméletből kiindulva megkülönböztetünk elbeszélt történetet és beszédaktust, ugyanakkor megállapítjuk, hogy “ minden narrációnak egy helyzeten belül van szándéka […]. A helyzetről lemondva elveszítjük az értelmezés keretét. A történet csupán ezen a helyzeten belül értelmes.”[6] Ilyen elméleti előzményekre alapozva az elbeszélés etnográfiája abból indul ki, “ hogy a beszéd, illetve a beszélés a komplex szociokulturális kontextusba ágyazódik, középpontjában a beszédesemény fogalma áll, s fő törekvése, hogy mennél gazdagabb, összetettebb eljárással szolgáljon egy adott kultúra vagy szubkultúra beszédeseményeiről.” A leírás felöleli “a beszéd típusát, a szituáció határainak kijelölését, az esemény társadalmi szerepét, a fontosabb szereplőket, a fizikai környezetet, a követendő normákat, a használt nyelvi kódot stb.”[7] Ugyanakkor a nyelvi megnyilatkozásnak cselekvési értéket, társadalmi eseményű jelleget ad. Az egymással kommunikáló személyek a szöveg által lépnek kapcsolatba, „irányítják egymás viselkedését, alakítják magát a helyzetet.” “A szöveg elhangzásának ideje, helye, a beszélő személye, szerepe, a hangerő, mind részét képezi a szöveg jelentésének.”[8] A beszélés néprajza szerint “a beszédmódot egyik oldalról a beszédesemények, a beszédaktus, a beszédstílus, másik oldalról a személyes képességek, a szerepek, a kontextusok, az intézmények, az értékek, az attitűdök szabályozzák.”[9]

Keszeg Vilmos a történetmondás antropológiájáról szóló tanulmányában a történetmondást mint narratív viselkedést kognitív, nyelvi, kommunikatív, esztétikai, szociális és morális cselekvésnek tartja.

Induljunk ki abból, hogy egy történet megszerkesztése, tárolása történhet orális, írott, képi, elektronikus formában, befogadása pedig auditív vagy vizuális úton.[10] A mi esetünkben az elbeszélt történet tárolása, forgalmazása orális formában egyszerre auditív és vizuális úton történik. Az interjú elsősorban az auditív formát biztosítja, míg a film adja meg a vizualitását a történetmondásnak. Ebből kiindulva vegyük szemügyre a beszélgetés körülményeit, a szöveg kontextusát, a beszédhelyzetet. A film elkészítése, az élettörténet előadása már előre megtervezett, előre kigondolt folyamat volt. A szervezők már előre leközölték Johannának a kérdéseket, a kérdésköröket, tehát volt ideje átgondolni a válaszokat, felkészülni a beszélgetésre. Így nem csak egy hivatalos de egy jól megkonstruált beszédszituációval van dolgunk, ahol a beszélő egy meginterjúvolt személy, aki felkérésre mesél részleteket az életéből. A fizikai környezet tulajdonképpen egy zárt helyiség, egy stúdió a maga felszerelésével és a meghatározott létszámú személyzetével. Egy mesterséges közeg alakul ki, ahol a főszerep az adóé, azaz a mesélőé és a kérdezőé, azaz a riporteré, aki közvetlen kapcsolatba kerül a mesélővel kérdései által. Herbert H. Clark és Thomas B. Carlson beszédaktusokról és beszédhelyzetekről szóló közös vizsgálataik során jutottak el a szerepek árnyalt tipológiájához, amelyben a beszélő és a címzett mellett ott van még egy harmadik fajta hallgató is, akit résztvevőnek neveztek.[11] A résztvevő a beszédhelyzet mellékszereplője, aki itt az operatőr, a stáb többi tagja, konkrétan 5-6 személy. Esetünkben is tehát egy intézményesített formáról van szó, az interjú nyilvános jellegéről, mely elsősorban a közvélemény, a tévénézők informálását szolgálja.[12]

Kihangsúlyozottan figyelnünk kell a leírt beszédhelyzet tulajdonságaira, amikor a történetmondót, annak beszédmódját és az előadott szöveget vizsgáljuk. Egy tévés interjún minden és mindneki jelenléte meghatározza a produktumot. Mikes Johanna történetmondása nem spontán módon, nem családias hangulatban, természetes körülmények között történt, hanem egy külső hatás, egy irányítás által idegenek jelenlétében. Kérdések sorozata irányította a történet fonalát, előírt sorrendben villantott fel egy-egy mozzanatot, egy-egy életképet. Mivel a kérdések többnyire történelmi vonatkozásúak voltak, és csak szekvenciákra kérdeztek rá, inkább egy korszak nagy politikájának a szubjektív magyarázatát kaphattuk meg, mintsem egy élettörténetet. Nincs benne lírai önéletrajz. Lényegre törő és tömör. Inkább lehet nevezni élménytörténetnek vagy részben geneológiai történetnek.

“A különböző műfajú történetek előadásmódja más-más szabályokhoz és döntésekhez igazodik.” Ezek egy részét a közösség, másik részét a történetet mondó és a hallgató határozza meg. “Ezek között szerepelnek a helyzethez, a helyszínhez, az időponthoz, a hallgatóság neméhez, korához, státusához és viselkedéséhez, előadói kompetenciákhoz […] kapcsolodó előírások.”[13] írja könyvében Keszeg Vilmos. Amint azt már letárgyaltuk, a történetmondást és a történetmondó viselkedését nagyban meghatározza a médium, a műfaj, a stílus, a beszédforma, az időpont, a helyszín, és részét képezi a gesztus, a mimika is.[14] Ehhez viszont hozzáfűzném a résztvevők közti viszonyok figyelembe vételét, elsősorban a kérdező és a mesélő közötti viszonyét. “A történetmondás számol a jelenlevőkkel. A különböző életkorú, nemű, státusú jelenlevők egyrészt favorizálják, másrészt kizárják bizonyos történetek előadását. […] az idegenek jelenléte a mesélőt a lokális társadalom intim történeteinek elhallgatására ösztönzi.”[15] Mikes Johanna egyik kikérdezője dr. Pozsony Ferenc néprajzkutató és egyetemi tanár, kinek nem csak társadalmi státusa engedett felhatalmazni őt a grófnéval való beszélgetésre, hanem régi ismeretségen alapuló viszonyuk is volt. Riporterünk ugyancsak zabolai származású, elődei közös múltra emlékeztek vissza a Mikes családdal, hiszen dr. Pozsony nagyapja Hanna grófnő nagyapjával vadászott közösen, anyai nagynénje pedig a Mikes szövőműhely vezetője volt évekig. Mindez bizalmat gerjesztő tényező lehetett a grófnő számára, gondoljunk itt a grófnő döntéshozatalaira egészen a meghívás elfogadásának pillanatától a kérdések megválaszolásáig. Az idegen társaságban egy közvetlen ismerős igen csak meggyőzőbb benyomást kelt a történetmondóra, aki ezáltal bátrabban megnyílik a hallgatóság előtt, könnyebben el lehet nyerni bizalmát.

A történetmondói habitust meghatározta egyrészt a beszédesemény, a beszédaktus, annak helyszíne, mely egy  priváttér, az ideje, mely egy hosszú utazás utáni fárasztó nap, a jelenlévők, akik többnyire idegenek, másrészt a személyes képességek, tulajdonságok, a szerepek, az értékek, az attitűdök. Ide tartozik a mesélő életkora, státusa, kultúrája, élettapasztalata, egyénisége, egészségügyi állapota, pillanatnyi hangulata stb. A külső tényezők mellett nagyon fontos szerepet játszanak a belső tulajdonságok. Egy művelt, eszes, nagy élettapasztalattal és nagy státussal rendelkező nővel van dolgunk, akinek különleges személyisége igencsak vonzotta a kihívásokat, a megmérettetést. Dr. Pozsony Ferenc szavaival élve egy “markáns egyéniség, egy férfias jellem”, aki hihetetlen nagy erővel és ambicióval rendelkezik. Történetmondásában az érzelgősségnek semmi jelét nem adja, nem igazán érzékenyül el, nem bocsátkozik intim történetek előadásába. Mindig megpróbál csak a kérdésre adni választ, nem tér ki, nem személyeskedik. Személyes életéről a lehető legkevesebbet árul el. Humorosan adja elő különleges és feledhetetlen, esetleg fájdalmas pillanatait, még a történelmi, társadalmi jelentőségű de személyesen megtapasztalt eseményeket is kacagva mondja el. Férjéről és fiáról keveset mesél, nem áradozik és nem is  beszél érzésekről, mikor férjét emlegeti. Fel-felkacag, hangereje erős, éles. Határozott és meggyőző a fellépése, egy pillanatra sem érzékenyül el. Magabiztos, céltudatos, gyakorlatias  és elszánt személyiségről árulkodik beszédstílusa.

A másik fontos tényező a beszélő életkora. Az interjú vizsgálatakor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy egy közel 90 éves idős hölgy kerül a kameránk elé. Életének nem abban az időszakában találkozunk vele, amikor még egész frissen élnek benne az emlékek, hanem aggastyán korában, mondhatni életútjának a végén. Itt már beszélhetünk egyfajta liminaritásról, a földi világ és a túlvilág közti átmenetről, mely idős korban/korúaknál érzékelhető. Ennek tudható be, hogy a mesélés nem okozott már akkora élményt az alany számára, nem volt annyira részletes és intenzív az előadása. A forgatás alatt a grófnő gyakran elvesztette türelmét, könnyen kifáradt, emiatt néha ideges volt és visszautasító, hiszen kényelmetlen helyzetekbe került. Nem volt hajlandó minden kérdést megválaszolni. Itt lép fel a kérdező-válaszoló közti viszony problémája, és a kérdések összeválogatásának előzetes átgondolása, hiszen a riporter bevallása szerint jól utána kellett nézni a dolgoknak: mit lehet és mit nem lehet kérdezni? Mi az, amit nyilvánosságra lehet hozni, és mi az, amiről neheztelve vagy egyáltalán nem beszélne az illető személy? És itt bontakoznak ki a narartív stratégiák a biográfiai esemény, a biografikus önreprezentáció formáiban: az elmondás és az elhallgatás stratégiája. Ez a megkonstruált beszélő-kérdező beszédszituáció, vagyis az „autóbiográfiát meghatározó szelekciós gyakorlat” az átélt történet és az elmesélt történet mellé kikövetel bizonyos még el nem mondott történeteket is, amelyek “titokhelyzetet alakítanak ki: megóvják a történetet, szolidarizálnak a titok ismerőseivel.”[16] Így a történet mondásában “ott vibrál az elhallgatásra való belső, a kimondásra való külső ösztönzés.” Mikes Johanna kimondásai és elhallgatásai tehát egy stúdió terem légkörében, idegenek és egy családi ismerős jelenlétében szelektálódnak és alakítják az elmesélt élettörténet jellegét, tartamát és hosszát. Egyes kurta, félválaszai mellett sok kérdést elutasít, sok minden alól kitér.

Az életkorral járó tulajdonságok között számolnunk kell az emlékezet hiányosságával, a felejtés valószínűségével. Történhettek kihagyások, átugrások, indirekt válaszadások. Összevonhatott, sarkíthatott, ugyanakkor túlozhatott is. Emlékezete mindaz, amire támaszkodhatunk, ami már könnyen lehet hiányos. Egyes dolgokat túlhangsúlyozhat, másokat esetleg lekicsinyíthet, kiszelektálhat. Ennek ellenére nagyon összefüggően, választékosan és valószerűen mesél, kétség nem fér szavaihoz, mindent értelmesen és logikusan bont le, ad át. Semmi valótlant, esetleg megcáfolandót, kifogásolhatót nem  találtak és nem is vettek észre a riporterek a mesélés közben. Az elbeszélői hang nem lírikus, nem érzelgős, annál inkább tele van öniróniával. A mesélő szikár, néhol flúgos magatartása semmilyen tragikus kimenetelt nem követel a történeteknek, a nagy megpróbáltatásokról, a nehéz időszakokról is könnyedén, a legtermészetesebb módon, szinte viccelődve beszél.


A hazalátogatás. Egodokumentumok, emlékezési helyek. Visszaemlékezés és filmforgatás ötvözete

Az általunk vizsgált történetmondás auditív jellegéhez hozzákapcsolódott a vizualitás is. A narratív viselkedés, a beszélői attitűd képi önkifejezésre jut, a mozgókép segítségével telejesedik ki. A mesélő hangjához kép is társul, tehát a történetmondás fizikai jelenléttel, mimikális, gesztikuláris kifejezésmóddal bővül. Nemcsak az elhangzott szavak, hanem maga az ’önéletíró’ fizikuma, testi tulajdonságai is mesélnek, a múltat idézik. Vizsgálódásom alá került nemcsak egy interjú tartalma, hanem a hazalátogatás pillanatát megörökítő film interjúval kiegészítve. Ez a film több információval szolgál nekünk, gondolok itt a mozgókép által megjelenített emlékhelyekre és egodokumentumokra is.
Az interjú része két szakaszban, két különböző időpontban és helyszínen történt: egyik Kolozsváron, ahol dr. Pozsony Ferenc volt a kérdező, ez egy különálló részt képez, a másik a film keretén belül zajlik, Zabolán a gépházban, itt viszont Sztanó Hédi kérdez. Az Édesapám emlékére című film változatosabb, képekben gazdag élettörténeti információval szolgál, hiszen az interjú közre van fogva a megérkezés pillanatával, a Zabolai látogatás eseményével. Mindez lehetőséget ad arra, hogy a történetmondót más helyzetben is megismerhessük. A múltidézés most már konkrétumokon keresztül történik: régi helyeket látogat meg, képeket nézeget, bejárja szülőfaluját és körbevezeti a kamerákat a szülőházban, sétál a családi birtokon, felkeresi kedvenc helyeit, felfigyel a változásokra és közben mesél. A falu, a birtok, a táj, a szobák, színterek, ezek mind az emlékezés helyei. Épületek, képek, régi tárgyak, eszközök, gyűjteményéből néhány megmaradt rész, ezek mind egodokumentumok. Hosszú idő után most kerül direkt kapcsolatba múltjával. Minden hely, minden tárgy, a változás, a változatlanság, a hiány a múltat rejtegeti, a múltról mesél. A családi udvar, a kastély, a lánykori szobája: végigsétálja a birtokot a stáb társaságában és mesél az épület berendezéséről, a család hétköznapjairól, a szokásairól, tevékenységeiről. A gépházba látogatva mesél az egykori szövődéről, annak működtetéséről és rendszeréről, a munkásokról, a napi programról, a nyersanyag beszerzéséről. Az udvaron beszél a családi vállalkozásokról, a gazdaságról, melyet leányként még ő is vezetett, a fafeldolgozó üzemükről, az állandó vendégjárásról, a barátokról, a teniszről, a lovaglásról. Elképedve méri fel a helyzetet: rengeteg fát kivágtak, mindent tönkretettek, széthúrcoltak, elloptak. Viszont nem ül ki rettenet az arcára, nem érződik a bánat, a szomorúság a hangján. Tiszta tényként értelmezi múltját, hidegvérrel idézi fel a legfájdalmasabb pillanatokat is.

A film szerkezete több szálon is fut: a fő eseményszál a hazaérkezés, a hazalátogatás, és ebbe épül bele az interjú, a régi kedves ismerőssel, Juliska nénivel való beszélgetés és a történelmi eseményekről, a kastélyról, a családról szóló közbeékelt háttérinformáció. Juliska néni egy külső nézőpontot képvisel, a vele való beszélgetés egy új perspektívát visz be a történetmondásba. Itt már nem csak Hanna grófnőn keresztül, hanem egy másik szubjektív látókörből is szemlélhetjük a felelevenített múltat. Juliska néni 9 évig dolgozott a Mikes család szövődéjében mint munkásleány, és csak jó emlékei fűzik ahhoz az időszakhoz. Juliska néni többször is elérzékenyül, elsírja magát, meg van hatódva a “méltóságos grófnő” jelenlététől. Ezzel szemben a grófnő megőrzi stabil lelkiegyensúlyát. Vidáman, fel-felnevetve szól régen látott ismerőséhez.
Ebben a helyzetben egy privát tér alakul ki a megszervezett otthonlétben, belső családias hangulat. A stáb fő célja az volt, hogy egy megkonstruált szituációban minél természetesebb események történjenek. Hagyták, hogy spontán történjék a találkozás, és abszolút eredeti gesztusokkal a közös beszélgetés. A felvételek a találkozás pillanatáról és a Juliska nénivel való beszélgetésről, egészen az emlékezesi helyek meglátogatásáig mind azonnali és egyszeri rögzítések voltak, nem történt újrajátszás. Viszont voltak olyan feszült pillanatok, mikor Hanna grófnő nem volt hajlandó mesélni vagy a stábbal együttműködni. Sok megtervezett rész kimaradt a filmből, részben mert egyes kérésekre visszautasítást kaptak az alany részéről, részben pedig a film hosszának az idejéből nem szabadott kifutni.


Történelem egy élettörténetben. Összegzés

A történetmondás stratégiája a “történelem háziasítása”, ami nem más mint a “nemzeti, európai, nemzetközi történelmi eseményeknek az élettörténetbe, a lokális történelembe való telepítése.”[17] A Mikes Johannával készített film és interjú nemcsak egy élet szekvenciáira kérdezett rá, nem csak egy hazalátogatást örökített meg, hanem egy népnek örökségesített. Egy nemzet történelmi eseményeire villantott rá egy egyén életének mozzanatain keresztül. A két világháború közti időszakot, a 30-es, 40-es évekbeli Magyarországot eleveníti fel a film egy szubjektum tükröződésében, miközben újra dokumentál. Nem általánosításokon keresztül jegyzetel történelmi adatokat, hanem az egyediből indul ki, az egyediben próbálja megragadni az általánost. A megszólaló én sajátosan ábrázolja azokat a nagy történelmi pillanatokat, melyek egy népet határoznak meg, ezért az esemény történelmi jelentőséggel bír. Igazából csak a magyar történelemben válik relevánssá, megfoghatóvá az élettörténet, ahol “az egyén és a lokális közösség életének radikális fordulópontjait a történelemre mint makróeseményre vezetik vissza.”[18]
Sorsdöntő eseménynek számít, hiszen egy kortárs szemtanú, talán az egyik utolsó szemtanú számolt be olyan történelmi eseményekről, mint pl. Teleki Pál halála, Észak-Erdély visszacsatolásának élményei, Horthy Miklós vendéglátása Zabolán, Teleki Géza moszkvai útja, melyek sokáig történészek számára megválaszolatlanok maradtak. Társadalomtörténeti és kulturális dokumentummá értékelődik a film, hiszen a benne lévő emlékezés által egy közös múlt, egy közös hagyomány visszahódítása és bizonyítása történik meg, egy csoport, egy nép  a maga identitását konstruálhatja meg benne. Heroizáló jelleggel is bír a film, hiszen ezzel a gesztussal a magyar történelem csarnokába emeli be a grófnő személyét.
​
Természetesen dolgozatomban csak néhány szempontot tárgyaltam nagyvonalakban és leszűkítve. A téma akár egy jobban kidolgozott, terjedelmesebb munkát is megérdemelhet/igényelhet. Mindez csak betekintést nyújtott egy olyan nagyobb méreteket öltő tanulmányozásba, mely újabb vizsgálati szempontokat, újabb kérdéseket vethet fel akár egy szakdolgozat megírásában.










Forrásanyag

​Édesapám emlékére című film. Készítette: Dunatáj Alapítvány 2001-2004 a Duna Televízió támogatásával, rendező: Sztanó Hédi, a rendező munkatársa: dr. Pozsony Ferenc, operatőr: Dénes Zoltán, 2001

Interjú Mikes Johannával, kérdező: dr. Pozsony Ferenc, Kolozsvár, 2001

Dr. Pozsony Ferenc tudósítás



Könyvészet

​Keszeg Vilmos: A történetmondás antropológiája. Néprajzi Egyetemi Jegyzetek 7., Kriza János Néprazji Társaság, Kolozsvár, 2011.

Keszeg Vilmos: Homo narrans. Emberek, történetek és kontextusok, Ariadné Könyvek, KOMP-PRESS Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2002.

Nyíri Kristóf – Szécsi Gábor: Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig, Áron Kiadó, Budapest, 1998.

Pálmay József: Háromszék vármegye nemes családjai II., Charta Kiadó, 2000.

http://sdt.sulinet.hu/Player/Default.aspx?g=b6168efb-c590-4c2b-b774-11e05e98dfd0&cid=bea95d2e-f420-41cf-a859-5ed1e1455518, 2012.01.18​

http://www.3szek.ro/load/cikk/11567/hazahoztak_grof_mikes_johanna_hamvait, 2011.11.24., 2012.01.18.

​http://genealogy.euweb.cz/hung/mikes1.html, 2012.01.19.





Jegyzetek

[1] http://sdt.sulinet.hu/Player/Default.aspx?g=b6168efb-c590-4c2b-b774-11e05e98dfd0&cid=bea95d2e-f420-41cf-a859-5ed1e1455518

[2] Pálmay József: Háromszék vármegye nemes családjai II. 306

[3] Zabola c. kötet: http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/100_falu/Zabola/index.htm

[4] http://www.3szek.ro/load/cikk/11567/hazahoztak_grof_mikes_johanna_hamvait

[5] Uo.

[6] Keszeg Vilmos: A történetmondás antropológiája. 22

[7] Uo.

[8] Uo.

[9] Uo.

[10] Keszeg Vilmos: A történetmondás antropológiája. 11

[11] Keszeg Vilmos: A történetmondás antropológiája. 44.

[12] Uo.

[13] Uo. 66

[14] Uo.

[15] Uo. 66

[16] Keszeg Vilmos: A történetmondás antropológiája. 64

[17] Uo. 65

[18] Uo





2012





​Melléklet
​

1. Mikes Johanna

​

2. Mikes Johanna és Teleki Géza esküvője, Zabola, 1943
​
​

3. Mikes Johanna és Teleki Géza esküvője, Zabola, 1943

​

4. Zabolai székely leányok (Mikes Johanna a jobb szélső)

​

​​

 

Karácsonyi Timea
FIKCIÓ ÉS METAFIKCIÓ A PONCIÁNUS CSÁSZÁR HISTÓRIÁJÁBAN

​

​Bármilyen irodalmi alkotásról van is szó, egyik legjellemzőbb vonásaként a fikció milyenségét állapíthatjuk meg. Minden irodalmi alkotás (akár fantasztikus, akár nem) saját világot, saját belső rendszert teremt. Alapvetően minden egyes irodalmi alkotás fikció, hiszen a valóságban nem történtek meg, de jellegüknél fogva akár meg is történhettek volna.

A metafikció kedvenc témái többek közt a nyelv vagy a szerző szerepének problematizálása,a szöveg és valós világ kapcsolata. A metafikciót, vagyis az öntudatos, önmagára referáló szöveget gyakran tartják fárasztónak vagy értelmetlennek.

Ám a metafikció egy alapvetően (ön)ironikus, játékos, sőt, könnyed és vicces műfajnak értendő, így érthető az ellentét közte és a minimalizmus között.

A metafikciót, vagyis az öntudatos, önmagára referálgató szöveget gyakran tartják fárasztónak vagy értelmetlennek, mivel egyrészt, ha úgy tetszik, különböző sajátos „valóságrétegeket” vonultat fel, másrészt felhagy a mimézissel, azaz a valóság utánzására törekvő írásmóddal. Ám a metafikció egy alapvetően (ön)ironikus, játékos, sőt, könnyed és vicces műfajnak értendő, így érthető az ellentét közte és a minimalizmus között.

Dolgozatom körülfogja Heltai Gáspár életének meghatározó mozzanatait, valamint az ő tollából származó Ponciánus császár históriájának eseményszálait, keletkezésének történetét. Részletesen tárgyalom a műben található Efezusi özvegy motívumát.

A szász, erdélyi születésű Heltai Gáspár főként az egyház megújításáért és  a magyar nyelvhasználat érdekében tevékenykedett Kolozsvárott. Születésének időpontja és helyszíne bizonytalan, mégis hozzávetőlegesen az 1510-es éveket határolhatjuk be, valamint elődeinek származási helye Nagydisznód.

A wittenbergi egyetemre jár 1542-től, de tanulmányai befejezése után visszatér Kolozsvárra, hogy az itteni egyházközösség lelkésze legyen. 1545-ben feleségül veszi Gyulai Zsófiát és nekikezd az egyház megreformálásához. Ezt követően 1564-ben saját papírmalmot épített, amelyet saját vízjellel látott el. Heltai megtanult magyarul, magyar nyelven is közvetített kiadványokat, abban a reményben, hogy enyhíteni tudja majd a magyarok és németajkúak közötti konfliktust.

1550-ben Hoffgreff Györggyel együtt megalapítják a nyomdát, amely egyik legfontosabb szellemi értékű várossá emeli Kolozsvárt. Itt jelent meg az első magyar nyelvű prózai mű, Heltai “Száz Fabulá”-ja, majd ugyancsak Heltai nyomdája jelenteti meg a kor egyik legjelentősebb magyar költő, Tinódi Lantos Sebestyén versesgyűjteményét. Heltai nevéhez rengeteg, a magyar nyelv megőrzéséhez kapcsolodó alkotás köthető. 1574-ben halt meg, a nyomdát fia vette át, aki később a városi tanács tagja lett. Heltai Gáspár német származása nem akadályozta meg abban, hogy a magyar irodalom és nyelv kiemelkedő alakja legyen.[1]

Ponciánus császár históriája az 1570-es években keletkezett, amikor még a szorakoztató irodalom uralkodó műfaja a vers volt. Két fordításban is megjelent, egy a latin és egy a német szöveg alapján.

A férfi és a női közötti kapcsolat nagyon fontos, sőt alaptéma mind a magyar irodalom, mint a világirodalomban.

Voltaképpen nagyon sok mű szól arról, hogy a férfiak hogyan veszítik el lelki és testi erejüket, amikor szép, vonzó nő közelébe kerülnek. A férfi bár erős, teste kitartó, a századok során sok háborút megbírt, védelmezője a szebbik nemnek, a nőnek.

A történet Ponciánus római császárról szól, aki szeretett, egyetlen fiát, Diocletianust, megboldogult felesége kérésére elküldi a hét bölccsel nemes tudományokat és bölcsességet tanulni, hogy a fiú megismerje a világ összes tudományát, derék és művelt ember válljék belőle, hogy azután majd helyesen vezesse az ország népét.Amíg a fia távol van, a császár először vonakodik, de aztán feleségül vesz egy igen fiatal és szép nőt.

Újdonsült feleségének az a titkon féltett álma, hogy fiai uralkodjanak majd a császár halála után. Furfangos jelleméből kiindulva, a császárné mindent megtesz azért, hogy célját elérje.

Megkéri a császárt, hogy rég nem látott fiát hívja haza, mert úgy akarja szeretni, mintha saját fia lenne. Azt tervezi, hogy Diocletinaust megöletteti.

A császár eleget tesz felesége kérésének, levelet küld a bölcseknek. A birodalomban elismert és nagy tekintetet élvező hét bölcs a csillagok állása alapján rosszat sejt a fiú hazaérkezése felől, úgy hiszik, ha hazaviszik Diocletinusra a halál vár. Miután tudatják Diocletiánusszal atyja kérését, ő is a csillagokból jósol. Kiutat talál: ha hét napon keresztül nem szólal meg, akkor túlélheti az otthonában váró rosszat. Így a bölcsek hazaviszik a fiút és megígérik, hogy beszélni fognak helyette.

Hazaérte után a császárné kieszel egy tervet, és minden úgy alakul, hogy egy szobába kerül a császár fiatal fiával. Ráveti magát, megmutatja neki a női test szépségeit, szerelmét és testét ígéri neki, majd amikor a fiú, bár nem szólal meg, de erélyesen visszautasítja a nőt, az sikítással, önmarcangolással és hisztériával  felkelti magára a figyelmet,és azzal vádolja a fiút,  hogy megszentségtelenítette.

 A császárné arra kéri a császárt, hogy akasztassa fel fiát, ha szereti és hű férje. A császár döntésképtelennek bizonyul, nem tudja mitévő legyen: felesége szavának és példabeszédeinek vagy a bölcsek felől érkező példázatoknak higgyen, miközben fia meg sem szólal. Akárhogy dönt, valakit voltaképpen elveszít, vagy feleségét, vagy szeretett fiát.

 Hét nap elteltével a fiú maga számol be  történtekről. A császárné lelepleződik és Diocletianus elkezdheti uralkodását, abban a hitben, hogy a másokba vetett tisztelet, a családja iránti szeretete, és nem utolsó sorban a tisztesség ötvözete által sikerül neki, hogy kellőképpen uraljon egy egész népet.

Amint azt már Waldapfel József is megállapította: Heltai két elbeszélést dolgozott át gyökeresen a maga írói szándéka és fantáziája szerint: az Indusa és a Vidua novellát. (Utóbbit az efezusi Özvegyként is ismerik, számtalan feldolgozása közül legújabban figyelmet érdemel
Federico Fellini Satyricon című filmjének erről szóló epizódja.)[2]

Heltai, úgy lehet, 1571–1574 között, még egy szépprózai művet tett közzé, Ponciánus históriáját, melynek azonban ma csak négy 17. századi lőcsei, névtelen kiadása ismeretes. Szövegét kitűnő prózája, jellegzetes kifejezései, fordulatai alapján Heltai fordításának tekinthetjük, erre vall a könyv előszava is. A keleti-ind eredetű keretes elbeszélésgyűjtemény fordítása egy frankfurti német kiadásból (1565) készült, s a császárné és a hét bölcs elbeszéléseit, melyek olykor nagyon is profán tárgyúak (pl. az efezusi özvegy története), ugyanolyan prédikátori modorú "értelmezések" kísérik, mint a meséket. 

Ponciánus históriájának ez a Heltai-féle átdolgozása a magyar reneszánsz prózának épp oly sikerült terméke, mint a fabulák, sőt további jelentős lépés a világi szépirodalom kialakulásának útján.[3]

A Vidua, vagyis az özvegy története a Ponciánus császár historiájának a tizennegyedik novellája, a bölcsek hetedik és egyben utolsó példázata, amelyet a császárnak mondanak.

Az Efezusi özvegy a női hűtlenségről szól. Éjjel-nappal gyászol egy özvegy férje sírjánál. A közelben egy katona vigyáz egy felakasztottra, de veszélybe kerül az élete, amikor valaki ellopja a holttestet. Ezek után a gyászoló özvegy felánlja a férje holttestét és szerelmét, így  lovag megmenekül.

Heltai kerüli a véres, erőszakos jeleneteket. Az oly képmutatóan elsiratott férj tetemének megcsonkítását Heltai sokkal tömörebben, ízlésesebben adja elő és az özvegy sem bűnhődik halállal; egyszerűen nevetségessé válik, kiderül képmutatása: „hat holnap múlva dagadni kezde. . .a hasa ... és szép kettőseket (ikreket) hoza az világra." Heltainál az özvegyben csak másodlagos gondolat a házasság, mint a póruljárt ispán megmentésének feltétele; benne a természetes szerelmi gerjedelem az első: „Ha tudnám, hogy jó szörszámod volna az kék vászonba, tehát hozzád mennék." Az ispán is hasonlóan gondolkodik: „Hadd próbáljuk meg előszer . . . " Az ispán érvelése is emberibb, korba illőbb, lélektanilag hitelesebb, mint a latin és német változatok vad bosszúja: „Bizony én meg nem esküszöm veled. Mert ha szinten mostan szeretsz ez próbálásért, de ez az szeretet nem lönne állandó ... maradj ezokáért itt, szent apácaságodban."[4]
 
Mindkét történetből tehát kirejlik a női alakok bújasága, hűtlensége. A Ponciánusban a császárné ravaszsággal próbálja becsapni férjét, testi adottságit felhsználva, hazudva megszentségtelenítéséről, hogy elérje célját. Az Vidua novellában pedig az asszonyi szereplő hűtlenségét bizonyítva, felrúgva a szent házsságot, melyet Istene előtt kötött, odkínálva magát egy bajba jutott vitéznek. Ezzel nem csak esküjét megszegve, de megboldogult férje megnyugvását is felzavarva. A megromlott, parázna asszonyi embert mutatják be, nem állítja meg senki őket céljuk elérésében.
 
Heltai a XVI. századra a középkorihoz képest már jócskán átalakult társadalom helyzetét rögzíti: az asszony, főleg a polgári családban és háztartásban, de a háborúskodások és a férj egyéb hosszas távollétei miatt a nemesi-főnemesi családban is sokkal nagyobb, sokkal kezdeményezőbb, nemegyszer meghatározóbb szerepet kapott, mint amivel régebben rendelkezett. Az asszony a férfival egyenrangú társnak tekinti magát, s ha ezt a férfi nem tűri vagy nem veszi tudomásul, az asszony ezt furfanggal — legtöbbször egy másik férfit eszközül használva — és testi varázsát latba vetve érvényesíti.[5]
 
Heltai kifogyhatatlan leleménnyel színezi-gazdagítja a Ponciánus szerelmi jeleneteit, gazdag és életszerű szerelmi szókincse van:
Én szüvem és lelkem: sokszor hallottam a te szépséged felől: mostan penig ugyan szömemmel látom. És nagy gyönyörűségem vagyon ebben, hogy szömeimmel immár ezt meglátom, kit azelőtt szüvem szerint megkévántam. Szivem Diocletiane: úgy értsed, hogy én birtam az atyádat rá, hogy tégedet hazahivasson: ezt pedig csak azért műveltem, hogy az én tehozzád való kévánságomot beteljesíthessem, VELED JÁTSZÓDHASSAM AZ VENUS JÁTÉKÁT.
MEGHOLTAM VOLNA AZ NAGY SZERELEMNEK MIATTA, HA HAZA NEM JÖTTÉL VOLNA, szólj ezokáért énnekem, és mindjárt az ágyban kezdjünk az játékhoz . . . Én édes szeretőm, szerelmes Diocletiane, szüvemnek fele: Miért nem szólasz énnekem? Miért nem jelented vagy csak egy beszéddel is hozzám való szerelmedet? Kérlek, szólj énnékem: lám, én kész vagyok minden akaratodat megművelnem. Ha megvonszod magadat tőlem, mindjárt
meg kell halnom.[6]
 
A női természet mindig is képes volt kísértésbe ejteni az ellenkező nemű egyedeket. Céljaik elérésében már-már eszközként használták természeti adottságaik, bájaik, hogy kacérságukkal meghódíthassák a férfi rajongók tömegeit. Ezt érzékelhetjük a Ponciánus császár historiájában, amikor a császárnő csábításának folyamatosan nem tud ellenállni az uralkodó. Az Efezusi özvegy példázatából úgyancsak az asszonyi érzékenység észlelhető: az özvegy fél a magányosságtól, miután elveszti férjét még a gyász sem állítja meg abban, hogy a testiségét feladja, kecsegtesse. Nem az a célja az asszonynak, hogy megmentse a bajba került vitézt, hanem, hogy társat találjon, aki kielégíti óhajait.

A magyar irodalomban minden korban megtalálható a kacér nő szerepe, jelenléte. Míg a férfi az erőt, hatalmat és durvaságot példázza, a nők az érzékiséget, a túlfűtöttséget valamint a gyönyör megtestesítői.
 
Általában elmondhatjuk, hogy Heltai stílusa hajlékonyabb, elevenebb, mozgalmasabb, láttatóbb, irodalmilag-művészileg sokkal értékesebb, mint a mintául szolgáló — (és egyáltalán: mint az 1570-ig kiadott) — német nyelvű Ponciánusok stílusa. Ehhez a stílushoz járul Heltai már említett társadalomábrázoló érzékenysége; az ő Ponciánusa nem a középkori Európának, hanem a XVI. századi Magyarországnak tükre.[7]










Bibliográfia
 
KONRAD GÜNDISCH: A német, aki megolkott a magyar írott nyelvet  http://www.dzm-museum.de/nemetek-magyarok/download/heltai.pdf (Utolsó letöltés: 2014.06.05, 22:29)

Nemeskürty István: Heltai Poncianusa és a magyar reneszánsz szórakoztató próza, ItK, 1972/558

http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/01/242.html (Utolsó letöltés: 2014.06.05, 00:41)





Jegyzetek

[1] KONRAD GÜNDISCH: A német, aki megolkott a magyar írott nyelvet  http://www.dzm-museum.de/nemetek-magyarok/download/heltai.pdf (Utolsó letöltés: 2014.06.05, 22:29)

[2] Nemeskürty István: Heltai Poncianusa és a magyar reneszánsz szórakoztató próza, ItK, 1972/558
 
[3] http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/01/242.html (Utolsó töltés: 2014.06.05, 00:41)

[4] Nemeskürty István: Heltai Poncianusa és a magyar reneszánsz szórakoztató próza, ItK, 1972/567.

[5] Nemeskürty István: Heltai Poncianusa és a magyar reneszánsz szórakoztató próza, ItK, 1972/568.

[6] Nemeskürty István: Heltai Poncianusa és a magyar reneszánsz szórakoztató próza, ItK, 1972/569.

[7] Nemeskürty István: Heltai Poncianusa és a magyar reneszánsz szórakoztató próza, ItK, 1972/600.





2014








​





​

 

Kerti József
ADALÉKOK ARANKA GYÖRGY
​KÖLTÉSZETI TEVÉKENYSÉGÉNEK RECEPCIÓJÁHOZ

​

Aranka Györgynek a „vers mezein” tett első próbáiról sokat megtudunk fennmaradt levelezéséből valamint kéziratos bejegyzéseiből, azonban az Aranka-forráskutatás a mai napig sem tárta fel, hogy pontosan mikor és milyen intenzitással kezdett el verseléssel foglalkozni. Király Emőke szerint „Érdekes módon keveset tudunk Arankának az 1780-as években kifejtett tevékenységéről, talán mert ebből a periódusból nagyon kevés Aranka-levél maradt ránk, pedig feltételezésem szerint életének egyik legfontoabb szakaszáról van szó. Itt elsősorban az 1783–1785 (?) közötti időszakra gondolok, amelyet hipotéziseim szerint Borgóprundon töltött.”[1] A legkorábbi verse, amely datálva van (ha hihetünk a másolónak) 1780-ból van, idézzük a teljes címleírást: Egy szép Aszónyi Személynek Faÿ Ersébetnek valósságos Le irássa mellyet versekben foglált Aranka Josef. Erdéllyben Királyi Tablának hites Birája. A. 1780. A vers Keresztes Komlósi Fejérvári Károly külömbféle Magyar Verseknek, – Enekeknek, – és Szirmay Antal Apophtegmáinak Gyüjtemennyében található meg.[2] A címleírásban a név (Aranka József) hibásan szerepel. A név polgári státushoz (királyi tábla bírája) valamint földrajzi tájegységhez (Erdély) való kötése (identifikáció) egyértelműsíti, hogy Aranka Györgyről van szó. A verset Gróff Telekÿ Joseffnek ezen Aranka Joseff verseirűl tett itéleti követi, ami megerősíti, hogy Aranka György szerzeményéről van szó. Mint tudjuk, Teleki József az Aranka-recepció szempontjából fontos, a korban populáris verses kritikája a Magyar Museumban jelent meg 1790-ben, azonban megjelenése előtt elképzelhetőnek tartom, hogy már az irodalmi nyilvánosság terébe került. Ennek a vizsgálatától most eltekintünk, azonban mindenképpen érdekes, hogy az Arankát némiképpen megbélyegző kritikát (epitextust) közvetlenül a vers (textus) után illesztették nemcsak ebben, hanem más gyűjteményben is.[3] Ez, és a lábjegyzetben feltüntetett vers egy képhasználatában merész, sőt pajzán költőt mutat, aki távol áll a későbbiekben megmutatkozó gáláns, udvarló költő stílusától. Bár az Aranka-szakirodalomat a költő Aranka korabeli recepcióját vizsgálva az az elterjedt sztereotípia befolyásolta, amely szerint Aranka erkölcstelen versek költője; előszeretettel idézte mintegy közhelyként Teleki József verses kritikájának záró sorait („Bezzeg, a’ melly szépen, ha ollyan jól szóllnál,/ Akkor nem ARANKA, hanem ARANY volnál.”), mégsem argumentálta soha, hogy konkrétan mely versei miatt írta Teleki csípős „krízisét”.
​
Poézisének kezdeti időszakából eddigi kutatásaim alapján ezt a legkorábbi kéziratát ismerem, mely datálva van. Kéziratos források hiányában további támpontot a nyomtatott források adhatnak. Ha hihetünk Székely Mártonnak[4] – aki nemcsak testközelből ismerte a marosvásárhelyi táblabírót és művelődésszervezőt, hanem közeli barátságban is volt vele –, Aranka „azt beszélte, hogy 40. esztendős korában kezdett leg-előszer verseket irni.”[5] A visszaemlékezésnek van igazságtartalma, ugyanis első nyomtatott verséről (Felséges Második Jósef Császár Nagy-Erdélyi Ditsöséges Fejedelemségének, és Nagy-Erdély Arany idejinek el-kezdödött órái)[6] a pozsonyi Magyar Hírmondó 1781. évi 79. leveléből értesülünk,[7]Aranka ekkor már 44 éves. A lap nem közli a verset (ahogyan számos helyen hibásan megjelent),[8] csupán említi, hogy készült nyomtatvány belőle II. József eskületétele alkalmából. A nyomtatványra még nem sikerült rátalálni, azonban az említett esemény fontosságát mutatja, hogy jó 25 évvel a nyomtatvány megjelenése után Aranka egyetlen nyomtatásban megjelent verseskötetében is helyet kapott némileg módosított címmel,[9] így joggal feltételezhetjük, hogy noha nem ez volt az első „vers-próbá”-ja, de nyomtatásban mindenképpen ez láthatott napvilágot legelőször (más jellegű irodalmi tevékenységét is ideértve).
​
A horatiusi „nonum prematur in annum” tanítását követve a gondos csiszolgatásnak is szerepe volt abban, hogy Aranka legközelebbi (irodalmi) nyilvánosságra lépéséig 8 évet kellett várni, s ekkor is jószerével a kor vezető literátorainak  – Kazinczy Ferenc, Ráday Gedeon – közbenjárására, bíztatására merte verseit az irodalmi nyilvánosság elé bocsátani. A két színre lépés közötti időszakot nem töltötte tétlenül. Székely Mártontól tudjuk meg, hogy hivatása gyakorlásakor a bíróságon zajló perek közben „olykor láttatott is nem ügyelni a’ felvétetett ügyre, hanem holmi apróság, versek’, ’s más dolgok’ írásával, és jegyezgetéssel foglalni elméjét s figyelmét”.[10] Aranka az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság (a továbbiakban: EMNyT) megalakulása előtt (1793) már tartotta a kapcsolatot az erdélyi és magyarországi értelmiségiekkel, írásai ismertek voltak bizonyos körökben, mint kiderül Szathmáry Pap Mihály[11] Arankához írt leveléből: „Láttam, sött ugyan örömmel-is olvastam a’ Méltóságos Úr’ nállam lévö minden szép magyarságú irásait”.[12] Ráday Gedeonnal 1789-ben kerül kapcsolatba Zilai Sámuel marosvásárhelyi professzoron keresztül,[13] az akkoriban induló Magyar Museum Ráday Arankának dedikált mutatványpéldánya ürügyén. Aranka Rádaynak írt levelében tájékoztatja irodalmi munkásságának addigi állásáról, kész és félkész munkáiról, fordítási terveiről, illetve arról, hogy miképpen vált poétává. Ebben a levélben[14] Aranka különböző munkáit ajánlja fel a Magyar Museumnak. 99 darab versről ír, amelyek „időtöltésecskéi” közül valók, „aprosag vers”-nek is nevezi őket, mintegy összekapcsolván a versek genézisét a mentegetőzés gesztusával. A 99 darab vers, mint az utólag kiderült,[15] tulajdonképpen a Magyar Parnaszszus Virágjai kéziratos versgyűjtemény részét képezte. A gyűjteménynek három különböző másolatát ismerem azon a másolaton kívül, mely egyaránt járt Kazinczy és Ráday kezében. A Kassára, majd onnan Pestre továbbküldött másolat feltehetően vagy elveszett, vagy lappang.[16]
​
Egyértelmű, hogy a nagy gonddal egy helyre összegyűjtött, számozott szövegegyüttes tudatos szerkesztésre utal. Mivel a korpusz meglehetősen letisztult, tisztázat jellegű, könnyen elképzelhető, hogy az alkotó egy leendő kötetbe szánta. Erre vonatkozóan árulkodó Szathmáry Pap Mihály Arankához, 1789. április 14-én kelt levele: „Tiszt. Zilahi Úr[17] valyon ki-nyomtatja-é a’ magátol öszve szedettetett Verseket? Ha ki-nyomtattatta volna igen kivánnék egyet látni belölle. Ne kessék a’ Méltóságos Úr. Is a’ maga verseit már kőzőnségessé tenni.”[18] 

A gyűjteményt Magyar Parnaszszus Virágjai címen küldte el Aranka a magyarországi literátoroknak,[19] mégis, paradox módon, ilyen néven Aranka életrajzírói nem ismerték. Aranka eddig feltárt levelezésében sem találunk erre vonatkozó adatot. Székely Márton felsorolja Aranka nyomtatott műveit, majd említést tesz „Apróság dolgokról Versek darabonként nyomtatva. De vagynak még egyebek is, mellyekre most nem emlékezem, hanem ez után, gondolom, elő fognak hozattatni”.[20] A „versek darabonként nyomtatva” minden bizonnyal a Magyar Museumban és az Orpheusban megjelent versek lesznek, az „egyebek” között pedig a versgyűjteménynek is ott kellett lennie, azonban az „emlékezem” ige többféle értelmezési lehetőséget is feltételez. Ha abban az értelemben használta, hogy „emlékszem”, azt jelenti, hogy vagy nem ismerte (bár ha szoros kapcsolatot ápoltak ez nehezen hihető), vagy nem látta teljes egészében a gyűjteményt, csak bizonyos darabokat ismertetett vele Aranka, így a gyűjtemény megnevezését sem tudhatta, ebből kifolyólag pedig címhez sem tudta kötni. A másik értelmezési lehetőség, ha „nem említem meg” értelemben használta a szót. Ebben az esetben két dologra tudunk gondolni. Egyrészt arra, hogy nem tartotta érdemesnek „megemlékezni” a gyűjteményről, mivel nem jelent meg nyomtatásban, „nem hagyott mélyebb nyomot” az irodalom mezején. Másrészt, bár ez nehezen hihető, életrajzról lévén szó, egyszerűen nem tartotta elég értékesnek a verseket, hogy említésre méltónak találja.

Jakab Elek is reflektál az általunk idézett passzusra, ő „emlékszik”-ként értelmezi. Az „aproság dolgok”-ról neki sincs tudomása, úgy véli, hogy a Marosvásárhely környékén élt írók s tudósok talán ismerik s közölni fogják.[21] Aranka költészetét nem tartja sokra. „Bár Aranka költészete csak alkalmi s alárendelt értékű: az irodalomtörténetnek még is szolgálat lesz, ha ezen férfiak tudatják azok megjelenése évét, címét s lapszámát. Hihető, hogy az Elmejátékok-ba[22] sok van felvéve azok közül, a mit csak egyenkénti első kiadványokból lehetne megtudnunk. Ha tán jobb feledni feledtessenek.”[23] Jakab belátja, hogy irodalomtörténet-írásunk számára Aranka „apróság versei” értékes adalékokkal szolgálhatnak, ugyanakkor úgy gondolja, ha nem eléggé értékesek, akkor jobb, ha feledésbe merülnek. Érdemes megjegyezni, hogy Jakab jól sejtette azt, amit ma már biztosan tudunk, hogy az Elme játékjai kötet sok olyan verset tartalmaz, ami megtalálható a Magyar Parnaszszus Virágjaiversgyűjteményben; egészen pontosan 16 közös vers van, kisebb-nagyobb változtatásokkal. Végül Szinnyei József említi ugyan Aranka kéziratban maradt munkáinak egy részét is, azonban kifejezetten a gyűjteményről, vagy kéziratban maradt apró versekről nem tesz említést.[24]Az idézett recepciótörténeti adatok jól mutatják azt a jelenséget, hogyan értékelődik alul egy, a maga idejében értékesnek (keresettnek) számító versgyűjtemény, és hogyan kerül még az alkotóról írt életrajzban is, vagy irodalmi munkásságáról, recepciójáról való diskurzusokban a peremre, „szóra sem érdemesnek”.

Végezetül fontosnak tartom megemlíteni azt a tényt, ami a keltezések alapján jól megállapítható, hogy az EMNyT indulásával Aranka idejét inkább a tudományok és a tudományszervezői tevékenység kötik le; állításomat arra alapozom, hogy a kolozsvári levéltárban[25] fellelhető szövegek keltezései szerint az 1790–1800 közötti periódusban alig szerzett verset, ez a legkevésbé termékeny periódusa költészeti szempontból. Ezzel szemben, azt követően, hogy lemond a Társaságban betöltött titoknoki szerepköréről, 1800 és 1809 között, valamint 1810 és 1815 között szerzi költeményei nagy részét, nagy kár, hogy ez utóbbiak már nem jelentek meg nyomtatásban.





Jegyzetek

[1] KIRÁLY Emőke, Aranka György fordítói munkássága, Erdélyi Múzeum LXVIII(2006), 3–4. sz., 107–125, itt: 120.

[2] Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár (a továbbiakban OSZK Kt.), Quart. Hung. 179. A gyűjtemény leírását lásd alább.

[3] Lásd még: Egy valaki  szemmel tartott, és néha napján nagyra betsűlt, de már szinte el-felejtendő kedveséhez irott Satÿrája Aranyka György. A verset követi: Ezen Aranyka Verseirűl maga kérésére tett Ítélet-tétele Gróf Telekÿ Jósef Úrnak. Mindkét kézirat megtalálható itt: Gyűjtemény (1789–1790), OSZK Kt., Quart. Hung. 1089.

[4] Aranka első életrajzírója.

[5] SZÉKELY Márton, Méltóságos Aranka György Úrnak élete, Tudományos Gyűjtemény, Pest, II(1818), XII. sz., 68–91, itt: 78.

[6] A címleírásban a Magyar Hírmondó írásmódját követtem.

[7] A Magyar Hírmondó második esztendeje, az az 1781-benn költ túdósító Levelei, Pozsonbann, Patzkó Ferentz Ágoston Köny-nyomtató műhelyébenn, 627.

[8] Pl. Révai nagy lexikona.

[9] Arany idő. Felséges II-dik Jósefnek az 1781-benn lett meghódolás alkalmatosságával. ARANKA György, Elme játékjai, Nyomtat: SZIGETHY Mihály’ betűivel, Nagy-Váradonn, 1806, 20–28.

[10] SZÉKELY, i.m., 76.

[11] Szathmári Pap Mihály (1732-1812) a kolozsvári református teológia professzora.

[12] Szathmáry Pap Mihály Arankának, Kolozsvár, 1788. aug. 15. A levél lelőhelye: OSZK Kt., Quart. Hung. 1994, 135.

[13] A kapcsolatfelvételről lásd: LADÁNYI Sándor, Aranka György levele Zilai Sámuelhez (1789), Irodalomtörténeti Közlemények LXXXVIII(1984), 5-6. sz., 724-727, itt: 724.

[14] A levelet közölte: LADÁNYI Sándor, Aranka György levelei Ráday Gedeonhoz (1789–1791), Acta Historiae Litterarum Hungaricum XIII(1973), 159–171, itt: 162–163, h.n. és k.n.

[15] Erről bővebben lásd: KERTI József, A Magyar Parnaszszus Virágjai: Aranka György kéziratos versgyűjteménye közkézen = Doromb: Közköltészeti tanulmányok 4, szerk. CSÖRSZ Rumen István, Budapest, reciti, 2015, 173–184.

[16] A gyűjtemény útjáról lásd: Uo.

[17] Zilai Sámuel (1753-1800) Utrechtben és Heidelbergben folytatott tanulmányok után 1788-ban tér vissza Marosvásárhelyre, ahol 1792-ig segédtanár, majd a filológiai katedra rendes professzora a református
kollégiumban. A folyóirat [Magyar Museum] mecénása, a péceli id. Ráday Gedeon még a megjelenés
előtt elküldi a lap Batsányi által írt „Bé vezetését" Marosvásárhelyre Zilai Sámuel professzornak, aki Arankának is megmutatja. Vö. ENYEDI Sándor, Id. Ráday Gedeon levelei Aranka Györgyhöz, Irodalomtörténet LXIII(1981), 3. sz., 698-718, itt: 698.

[18] OSZK Kt., Quart. Hung. 1994, 137. Közölte: ENYEDI Sándor, Levelek Aranka Györgyhöz (1789–1790), Magyar Könyvszemle CX(1994), 3. sz., 320–328, itt: 322.

[19] Vö. OSZK Kt., Ráday Gedeon levele Aranka Györgynek, 1791. április 20. Quart. Hung. 1994, 128. Közölte: ENYEDI, Id. Ráday Gedeon levelei, 715.

[20] SZÉKELY, i.m., 90.

[21] JAKAB Elek, Aranka György és az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő és Kéziratkiadó Társaság,  külön lenyomat a Figyelő márciusi füzetéből, Rudnyánszky A. Könyvnyomdájából, Budapest, 1884, 16.

[22] Aranka kötetére céloz: Elme játékjai.

[23] JAKAB, i.m., 16.

[24] SZINNYEI József, Magyar írók élete és munkái ,internetes változat: http://mek.oszk.hu/03600/03630/html/a/a00412.htm (2016.06.13-i letöltés).

[25] Román Nemzeti Levéltárak Kolozs Megyei Osztálya [Serviciul Judeţean Cluj al Arhivelor Naţionale ale României], Kolozsvár, Aranka György gyűjteménye [Colecția Aranka György], fond 258, 26-os csomó.
​













​

 

Kócsó Alexandra
HELTAI GÁSPÁR 99. FABULÁJA ÉS A KORABELI MŰVEKBEN MEGJELENŐ ÖRDÖGKÉPZETEK

​

​Dolgozatom elsősorban a Heltai Gáspár Száz fabula című művében lévő 99. fabulát vizsgálja, amelyet a korabeli ördöggel, Sátánnal kapcsolatos ábrázolásmóddal hasonlítja össze, különböző történetekben.

Luther Márton eszméinek hatása azáltal is megnyilvánul Heltai életpályájában, hogy a fiatal lelkész katolikus papként kezdte egyházi működését, viszont 1543-ban már a wittenbergi Luther és Melanchton neve alatt álló egyetem hallgatói közt jelent meg, tehát ekkor már valószínűleg áttért a lutheránus hitre. Luther világlátását alapvetően meghatározta az Isten-Sátán szembenállás, e két hatalom között, folyamatosan bizonyságot keresve élte az életét, az Istennek tiszteletében, és az ördögtől való félelmében. Luther írásaiban többször visszatért az ördöggel kapcsolatos nézeteire. Úgy gondolta, hogy Krisztus és a Sátán között kozmikus harc folyik az egyházi és a világi hatalomért.[1]
Heltai a reformáció áramában formálódó prédikátorírók legjobbjai közé tartozott, maradandó értékeket alkotó, könyveket, gondolatokat, erkölcsi normákat közkinccsé tévő alakja nélkül szegényebb lenne az erdélyi és a magyarországi irodalom múltja. Lelkészi és nyomdászi működése mellett állandóan dolgozott irodalmi művein is, melyek nagyon szerteágazóak, mégis a legnevezetesebb, legnépszerűbb könyve a Száz fabula című állatmese-gyűjtemény lett[2]. Fabuláskönyvében emberi tulajdonságokkal ruház fel állatokat, növényeket, melyek mindig is alkalmasak voltak a társadalomkritika hordozására, és tanulságuk révén jobbá, igazságosabbá, emberibbé tették a viselkedési normákat. Az állatokon, növényeken kívül feltűnnek emberi alakok is a fabulában, többnyire egyetlen, de annál jobban kiemelt tulajdonsággal. A legalaposabb bemutatást az emberi alakokról a 99. mese nyújtja.

Bár a fabulák fő tanulsága az, hogy mindenki saját hivatalában kell megmaradjon bízva Istenben,  a rossz, mint Isten eszköze mégis feltűnik néhol. Az ördög pedig úgy jelenik meg, mint valami belső szerv, ami csak arra vár, hogy bomlásnak induljon és azáltal mérgezzen minket. Több mesében jelenik meg az ördög, mindenhol más-más szereppel felruházva „Mind egy Ádám fiai vagyunk, és egy tésztából költünk. Benne a természetben az ördegnek behintett mérge. A mellyedben, ama kis szelencében hordozod az ördegnek puskaporát. Mihelt az ördeg beléje vetheti az ő taplóját, ottan meggerjed.”

Az ördög működése leginkább a 99. fabulában válik szembetűnővé. Az Egy nemesemberről és az ördögről című mese sok szempontból érdekes és különleges a többihez viszonyítva. Már csak a terjedelmét is vizsgálva sokkal hosszabb a többi fabulánál. Nemcsak a Száz fabula leghosszabb darabja, hanem a 16. századi prózai történeteink, adomáink, meséink közül is a leghosszabb. Terjedelme fél ív, modern kiadásban.[3] Az értelmezők rámutattak arra is, hogy a cselekményelemeihez az evangélikus exemplum-irodalomból (amely részben középkori forrásokat dolgoz fel) hozhatók párhuzamok. Az ördög szolgáló motívumát Caesarius Heistrebachensis, német cisztercita perjel illesztette Dialogus miracolarum című munkájába.[4] Waldapfel József azonban Luther Asztali beszélgetések egyik történetével vélt felfedezni hasonlóságokat. Mindkét esetben inkább a cselekményelemek hasonlóságáról van szó, nem pedig forrásról.

A 99. fabula bizonyos jegyei arra vallanak, hogy Heltai olyan történetként foghatta föl, mely ugyan nem esett meg, de a megtörténése nem zárható ki, amire a hétköznapi világ referenciái és a történet mimetikus jellege utal. A történet elején megjelenő nemesember találkozása az ördöggel semmiben sem tér el két hétköznapi ember találkozásától: „Azonközbe elejbe kezdett jönni lovon egy emberszabásó, veres, nagy agyaru, hasitott süvegben, és egy igen széles, galléros mente vagyon rajta. Nagy a szöme, és azokra bartosan alávonta a süveget.” A hirtelenből feltűnő ördög alakjától nem ijed meg különösebben a nemesember, még csak meg se lepődik. Sőt, felfogadja ispánjának, hogy a jobbágyait minél jobban keserítse. Az ördög fizetségül csupán annyit kér magáénak, amit a jobbágyok fognak kívánni számára.

A korról elmondható, hogy a Sátánt nagyon kegyetlennek és hatalmasnak ábrázolták, olyannak, aki az embert minden életterületén veszélyezteti. Kísértése ellen egyetlen fegyver a hit, amivel szemben tehetetlen. De hiába jó hívő az ember, a Sátán mindig próbálkozni fog megkísértésével. Ahhoz, hogy az ember tudja mivel is áll szemben, meg kell ismernie a Sátán hatalmát és természetét, hiszen minden döntésnek másik oldalán a Sátán áll, és csak arra vár, hogy őt válasszák. Azért kell ismerni a helytelen utat is, hogy helyes legyen a döntés.[5]
Az európai középkor irodalma és szájhagyománya alapján több személyt ismerünk, akikről feltételezhető, hogy kapcsolatban vagy szövetségben álltak az ördöggel. Magister Georgius Sabellicus Faustus a 16. század mágusa volt, aki szövetséget kötött az ördöggel. Alakjával kapcsolatban rengeteg történet született, mely a kor szellemi változásainak megfelelően mindig újabb és újabb történeteket eredményezett. Faustnak az egyházi és világi hatóságokkal állandó összeütközései voltak, a humanista gondolkodók gyűlölték felfogása miatt. Luther sem gondolkodott másképp róla. Az Asztali beszélgetésekben Faustot szemfényvesztő varázslónak nevezi, aki az ördöggel cimborál. Máshol pedig arról ír, hogy találkozott Fausttal, akinek ördöngössége ellen az egyetlen védekezési mód Isten nevének említése.[6] Luther Fausthoz való viszonyulásából kiderül, hogy az ördöggel egyenrangúnak tekinti.

Visszatérve Heltai fabulájára, miután a szövetségkötés megtörtént, az ördög kifogástalanul végzi munkáját, a jobbágyokat sikerül megkínozni és beszedni tőlük minden pénzt a lehetséges összes módon (pl.:a rossz, beteg marhát levágták, a húst pénzért vette meg az a jobbágy, aki a marhát az istállójában tartotta; a böjt közeledtével romlott, sózott heringet ad el a jobbágyoknak; aratás után a gabonát négyszeresen dézsmálja meg, stb.). Az így beszerzett pénzből mind a nemesember, mind a felesége rangosan kiöltöznek: „Bizony jó szerencse talált evvel az ispánnal. Immár elélhetünk szép hölgyem. Bár az Isten magának tartsa a mennyországot, csak én lehessek itt e földen olyan gyönyörűségben és uraságban. Ám sokat csácsognak a prédikátorok a mennyországnak boldogsága felől, de bár övék legyen: én nem kévánkozom oda.” Az esztendő letelte után nem is meglepő, hogy mi lesz az ördög fizetsége. A  jobbágyok sanyargatása és kisemmizése megtette a hatását, a parasztasszony a nemesembert látván így fakadt ki: „Ördög vigye el a vérszopó, kegyetlen árolót!” Ezután a pokolba vezető úton az ispán megjegyzi, hogy a tüzes tavat a megátalkodott nagyurak miatt kellett nagyobbra ásni. Szavai kétségbeesésbe ejtik a nemesembert: „Vaj boldogság mit műveltél? Ám hallanám, ahogy mondják vala a prédikátorok, hogy pokol vagyon és, hogy Isten megítíli a hamisságot és kegyetlenséget, de én nem hittem.” A pokolban meglepő fordulat következik be, amikor felismeri az ördög által tolt taligában feleségét és a mellette ülő két szomszédját, Kata asszony latrait.

A démonológia helyenként nevettető vonásaival szemben Luther a késő-középkor démonológiai érdeklődésének új irányt adott, és spirituálisan elmélyítette azt. Komor antropológiai elképzelései újra jogaiba helyezték a gonoszt.[7]

Az ördögök, a középkori példázatok állandó szereplői. Krisztus szenvedését ebben az időben egyre naturalisztikusabban jelenítették meg. Azzal párhuzamosan, ahogyan a Fiú veszített isteni fenségéből és emberi vonásokat kapott, veszítettek az ördögök is démoni jellegükből. Elsősorban az Atyasitennel szemben váltak inkább groteszken komikussá, semmint félelmetesekké. Az emberiség fölötti hatalmuk azonban csorbítatlan maradt. E kettősség eredményeként az irodalmi művek ördögei egyszerre nevetséges és borzalmas hatású szereplők voltak. A démonhit 15. századi megerősödésével egyidejűleg az irodalmi művekben megjelent a sötét erőkkel kötött szerződés is. A késő-középkori szereplők valamely tulajdonságuk, hajlamuk vagy törekvésük miatt lesznek az ördög prédáivá. Az ördöggel szerződő középkori emberekben azonban még a legelveszettebb állapotukban is épen megmarad belső, lelki szabadságuk, gondolataik fölött ugyanis nem úr a Sátán.[8]

A 99. fabulában a nemesember ördöggel kötött szerződése mozzanata a középkori antropológia nyomait viseli. A nemesember tökéletes célpont lesz az ördög számára kapzsisága miatt, amikor pedig elragadja őt, nemesi előjogára hivatkozik a megszabadulás érdekében.
A nemesember bűnössége azért vall a reformáció előtti antropológiára, mert a történet egésze a középkori eredetű polgári mentalitás megerősítését célozza, a történet eszkatolikus hangsúlyai ugyanakkor egyértelműen bizonyítják azt, hogy egyszerre a polgári mentalitás jegyeit viselő és protestáns szemléletű szövegről van szó. A fabula végén, a hispán és az ő ura, Luciper közötti párbeszédből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a végítélet előtti időkben járunk, amikor az ördögök teljes erejükkel azon munkálkodnak, hogy megrontsák az embereket, mielőtt még Jézus eljönne és megtörné a hatalmukat.[9]

A középkori ördögökkel szemben Heltai ördögszereplői lépten-nyomon kifejezik hatalmuk korlátolt voltát és átmeneti jellegét. Luciper előbb a pokolra beszállított embereket köszönti az alábbi szavakkal: „Bene veneritis, Domini. Jó szerencsét jámbor hív szolgáim. Igen szennyesek vagytok, de kész a feredő.” Majd megpirongatja szolgáját Kata asszony behozataláért, aki a világban több hasznot hozott volna még nekik. Felszólítja a híveit, majd szorgalmas munkára inti őket: „No vigyétek a latrokat a föredőbe.”, „Tü kedig siessetek ismeg a világba. Mert kétséges vagyok a nagy Mesternek fiához. Mert müvel, hogy igen sieti a széles világban megprédikáltatni az ő Evangéliomát, félek, hogy véget teszen az világi dologban és eljő ítilni az eleveneket és holtakat.”

A 16. század folyamán az ördöggel való szövetségkötés és egy wittenbergi diák, Valerius Glockner története Luther Asztali beszélgetések című művében jelent meg először. A történetben az áll, hogy Valerius bevallja tanárának, hogy öt éve elkötelezte magát az ördögnek és felesketéskor megtagadta az Istenben való hitet. A tanár Lutherhez fordult, aki imádkozott Valerius lelkéért, hangsúlyozva, hogy Jézusnak a bűnösökre van a legnagyobb figyelme. Luther engedelmes életre intette őt, és azt tanácsolta, hogy ha megint megkísérti az ördög, akkor Krisztus nevét mondja, mert az képes távol tartani az ördögöt. A diák később a nyilvánosság előtt megbánta tettét. A történetben arról viszont nincs szó, hogy milyen következményekkel járt a fiú, ugyanis abban a korban nem maradt büntetlenül, ha valaki az ördöggel szövetkezett. Ugyan ez a történet Philipp Melanchton Vasárnapi prédikációk című művében is megjelenik, ahol azzal bővül ki, hogy a fiú apja nemesi származása ellenére nem támogatta gondtalan diákéletében, emiatt bánatában elment az erdőbe, ahol rongyos öregember képében találkozott az ördöggel. Szövetséget kötöttek, ami abban állt, hogy az ördög rendszeresen pénzzel ellátja őt. Később az imák erejének hatására megjelenik az öregember és visszaadja a vérrel aláírt szerződést.

Luthernél, a középkori leírásokkal ellentétben, az ördöghöz vezető út „egyszerűbbé” válik: mindenki képes rá, hogy az ördöggel szövetségre lépjen, viszont az ördögről kialakított képek démonikusabbá válásával a szövetség is veszélyesebb lesz.[10]

A 15.˗16. század folyamán számtalan olyan történet született, melyben a főszerepet az ördögök kapták. Az ördöggel közösségre lépő képzetek kidolgozásában vezető szerepet az egyház emberei jelentették. Johannes Nider, egyházíró és reformpolitikus legnépszerűbb munkája a Formicarius, melyben ördögtől megszállott emberek, boszorkányok szemfényvesztése, valamint hamis és félrevezető látomások történeteit beszéli el. Vizsgálta még a „mennyei” és „ördögi” látomásokat is. A természetfelettivel létesített kapcsolatok a késő középkorban heves viták sorát váltotta ki. Az egyik történetben olvashatunk egy fiúról, aki szigorúan aszketikus remeteéletet kezdett élni, hívei szeme láttára imába és elmélyült szemlélődésbe merült, relevációi lettek (amik tévesek voltak Nider szerint, ugyanis a világosság angyala képében megjelenő gonoszt szellemtől kapott). Ezután, mintha maga lenne Szent Antal, a remeteélet új reguláját kezdte hirdetni, amit máglyahalállal büntetett az inkvizíció.[11] Egy másik történetben az ördögi vagy legalábbis kétes eredetű transzról olvashatunk, mely az egyház saját intézményein belül is fölbukkant. Egy olyan tiznehárom éves kisfiú történetével találkozhatunk, akit a dominikánusokhoz adtak iskolába, ám egyszer, amikor a kolostor kertjében járt, egy levélen valami fehéret látott és mohón, elővigyázatlanul bekapott egy ördögöt. Azon nyomban transzba esett, amikor pedig magához tért beszélni kezdett latinul és franciául (pedig korábban egy szót sem tudott egyik nyelven sem). Később számos bibliai passzust is felmondott kívülről. Sokan hitték azt, hogy valami isteni szellem lakozik benne, később azonban a szent ostya segítségével kiűzték belőle az ördögöt.
           
Dolgozatom folyamán elsősorban Heltai Száz fabula című meséskötetében lévő 99. fabulával foglalkoztam, ezen belül pedig az ebben megjelenő ördög képzetével. Összehasonlítottam különböző korabeli művekkel, ahol szintén megjelenik az ördög mint a gonosz ősi megtestesítője, aki csak arra vár, hogy védtelen, megkeseredett vagy esetleg bűnős emberek szövetséget kössenek vele, s ezáltal birtokolhassa őket.

Összegzésként kijelenthetem, hogy habár Heltai 99. fabulája eltér a többitől úgy terjedelemben, mint témailag,  és fő motívuma az ördög munkálkodására összpontosul, a kötetben megjelenő többi fabulára mégsem jellemző a sátáni erők részletes ábrázolása. Ehhez képest a 16.˗17. századi művekben az ördög jelenléte, hatalma a cselekmény főszervező erejeként határozható meg számos esetben.









​
Bibliográfia

KLANICZAY Gábor, Transz és szkepticizmus Johannes Nider Formicarius című traktátusában, in Demonológia és boszorkányság Európában, szerk. Pócs Éva, L ’Harmattan-PTE Néprajz Tanszék, Budapest, 2001.

FRAZON Zsófia, Ördögi kapcsolatok in Folyamatok és fordulópontok, szerk. Pócs Éva, L ’Harmattan-PTE Néprajz Tanszék, Budapest, 2003.

BITSKEY István, Eszmék, művek, hagyományok, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1996.
​
NEMESKÜRTY István, A magyar széppróza születése,Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1963.
​
UTASI Csilla, Argumentum, fabula, história Heltai Gáspár műveiben, BTK, Újvidék, 2013.





Jegyzetek

[1]frazon Zsófia, Ördögi kapcsolatok in Folyamatok és fordulópontok, L ’Harmattan-PTE Néprajz Tanszék, Budapest, 2003, 210.

[2]bitskey István, Eszmék, művek, hagyományok, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1996, 55.

[3]nemeskürty István, A magyar széppróza születése, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1963, 122.

[4]utasi Csilla, Argumentum, fabula, história Heltai Gáspár műveiben, BTK, Újvidék, 2013, 149.

[5]frazon, uo., 211.

[6]frazon, uo., 212.

[7]utasi, uo., 150.

[8]utasi, ou., 151.

[9]utasi, uo., 152.

[10]frazon, uo., 213.

[11]klaniczay Gábor, Transz és szkepticizmus Johannes Nider Formicarius című traktátusában, in Demonológia és boszorkányság Európában, szerk. Pócs Éva, L ’Harmattan-PTE Néprajz Tanszék, Budapest, 2001, 43.





2017














​

 

Kubanek Éva
SZENCI MOLNÁR ALBERT ÁLTAL FORDÍTOTT GENFI ZSOLTÁROK

​

A dolgozat fő célkitűzése elsősorban a zsoltárok fontosságának tanúsítása, a fikció és metafikció érvényesülésének megfigyelése a zsoltárokban, Szenci Molnár Albert genfi zsoltárfordítási tevékenységének, a zsoltárok lényegi sajátosságainak áttekintése, beleértve hatását és szöveghagyományozódását az utókor számára. A zsoltárok a kultúránk hordozói voltak és lesznek, meghatározó jellegűek, máig használatosak templomi szertartásokon, iskolákban, valamint egyéni használatra is alkalmasak.
 

A zsoltárok fejlődéstörténete a reformáció tükrében
 
Szívből kell énekelni: A zsoltárokban ott tükröződnek az emberi szív fájdalmai, kétségei, gondjai és reménységei.” Kálvin János szavai megragadják zsoltáraink főbb jellemvonását.

Az átláthatóságra törekedvén, a történeti áttekintés szempontjából mérvadó lehet pillantást vetni a zsoltár szó történelmi rétegzősédésére, a szó jelentésének változásaira, általánosabb képet alkotva a zsoltár szavunk eredetéről, jelentéséről, fontosságáról.  Az „A magyar nyelv történeti–etimológiai szótára” zsoltár szócikk alatt a következő  jelentésekkel találkozunk: 1. 1372 u./1448 k.: ’az ószövetség egyik könyvét alkotó vallásos énekek valamelyike’; 2. 1416 u./1450 k.: ’hárfához hasonló zeneszerszám’; 3. 1531: ’egyházi ének’; 4. 1795/1844: ’zsoltárkönyv’. A dolgozat szempontjából a zsoltár ‘zsoltárkönyv’ jelentése a releváns, hiszen a XVI. század tükrében az polgárok körében igencsak közkeletűnek számított. Korábban, az első századok szóhasználatában a zsoltár mint dicséret és lelki ének egymással felcserélhetőek voltak. Jelentheti a Zsoltárok könyvét, azaz a 150 megverselt zsoltárt a Biblia ószövetségi részében, ugyanakkor a zsoltárok rímes-strófikus parafrázisainak gyűjteményét is, valamint a parafrázisokat illetve a későbbiekben a genfi zsoltárgyűjteményt mint könyvet.[1]

Miután XVII. század istentiszteleti szokásai megváltoztak, a zsoltár ‘zsoltárkönyv’ jelentése is átalakult. A puritánoknak köszönhetően a liturgiából eltűntek a prózazsoltárok a genfi zsoltárok mellől, kiszorultak a magyar gregorián himnuszok valamint a XVI. századi zsoltárparafrázisok, mivelhogy a puritánok inkább gyakorlati, mint elméleti szempontból közelítették meg a műveket.[2]
      
Hubert Gabriella könyve a protestánokat három felekezetre osztja: református, evangélikus és unitárius. A század végéig nekik köszönhető a reformációs énekanyag nagy része, mely a későbbiekben gyarapodott. A zsoltárok a Biblia Ószövetségének fontos részét képezik, még néhol az újszövetségben is idézve vannak, amiből körvonalazódik, hogy már az ősgyülekezet is előszeretettel énekelhette azokat. Megemlítendő, hogy a középkorban a gyülekezet kezd kiszorulni a templomi éneklésből, annak következtében, hogy az istentisztelet latin nyelven folyt, a gyülekezet tagjai csupán passzív szemlélőkként voltak jelen. A zsoltáréneklés mint psalmodia megtalálható később mind a nyugati, mind a keleti egyházban egyaránt, de mint antifonális énektípus dallamilag nem azonosítható a ma ismeretes református zsoltárainkkal, csupán szövegileg.[3]   


Fikció és valóság kapcsolata a 29. zsoltárban
 
John Garner amerikai író meglátásában a metafikció a fikció tényére fókuszál úgy témájában mint stílusában egyaránt, fontossága így nem a valóság létrehozásában nyugszik.

Az öntudatos (self-counscious) fikció Robert Alter kifejezése azokra a történetekre, ahol az író a mű státuszára mint műalkotásra hívja fel a figyelmet. A metafikció fikció a fikcióról, amely kommentál, tudósít a saját narratív és nyelvészeti identitásáról, az effajta szöveg a narratológia felől olvasható és szolgál tanulságokkal. A zsoltárokban a fikció domináns, a metafikció nem teljesedik ki teljes mértékben, mivel a metafikció ellehetetleníti a történet megformálását.[4] Az önreflexivitás alapvető jelen-tőségű lesz a valóság és a fikció közti határ felszámolásában. Kérdés, hogy mennyire van szó realitásról és mennyire fikcióról. Moibanus a féktelen – többek között cserépkályhákat felrobbantó, embereket ágyastul az utcára dobó, városfalakatmegrongáló és kőkereszteket és fiatornyokat templomtetőkről letépő – viharokat a 29. zsoltár kommentárjában írja le. Abban a művében tehát, melyet Szenci Molnár jegyzetelőfüzetében a legkiemelkedőbb könyvek listájára vett fel. Ez a tény mindenképpen új megvilágításba helyezi fikció és valóság szövevényes kapcsolatának kérdését Molnár Albert zsoltárolvasásával összefüggésben. Az azonban teljesen nyilvánvaló, hogy a későbbi zsoltárfordítást ihlető naplóbéli toposz végső soron a sziléziai reformáció egy klasszikusnak tartott szerzőjétől származott, hiszen az 1535-ös viharokat Moibanus éppen a 29. zsoltárban mennydörgő Úr hangja határtalan erejének illusztrációjaképpen vonultatta fel kommentárjában.
 

Gyülekezeti ének, zsoltárfordítások virágzása a reformáció hatására
 
Az 1600-as években Magyarország politikailag megosztott volt: a Habsburgok, az erdélyi fejedelemség és török fennhatóság hatalma alá került az ország. Magyarország népe reménytelennek titulálta az akkori körülményeket, életviszonyokat, elkeseredéssel viszonyult a jövő irányába. A reformáció következtében a lakosság domináns része protestáns hitre tért, minek következtében az éneklési igény, életfelfogás megváltozott.
A reformátorok hatásának köszönhetően virágzik a későbbiekben az egyházéneklés, gyülekezeti éneklés. A gyülekezeti ének egyrészt olyan protestáns, anyanyelvű népéneket jelent, amelyet az egész gyülekezet énekel a templomi istentiszteleten, másrészt olyan dallammal ellátott strofikus költeményt, amelyet a protestáns gyülekezetek bizonyos szabályozott módon használnak.[5] A gyülekezeti énekima teológiai vonatkozásban lehet könyörgés vagy hálaadás. Hubert Gabriella meglátása szerint minden gyülekezeti ének a melanchtoni retorika négy genusába besorolható: a genus demonstrativumba (szemléltető nem) tartozhat a Krisztusról szóló dicséret, a hálaadás vagy a siralom-ének; genus deliberativumba (tanácskozó nem) a könyörgés, vigazs-, feddő- és intő-ének; genus iudicialeba (ítélkező nem) az úrvacsora-ének; genus didascalicumba (tanító nem) a káté-ének.

Imre Mihály alapján a reformátorok törekvése arra is kiterjedt, hogy az anyanyelvet alkalmassá tegyék a Biblia fordítására, másrészt az ehhez kapcsolódó összes vallásos-liturgukus funkció mint prédikáció, gyülekezeti ének, katekézis anyanyelven történő megszólaltatására. Továbbá a magyar nyelvnek alkalmasnak kell lennie annak kultúrának a hordozására, melyet a reneszánsz és a görög-latin műveltség újított meg.[6]  A kor szellemisége hatására  Szenci kihívás elé került, az első anyanyelvű zsoltároskönyvet egy irodalmilag és zeneileg kevésbé művelt nép számára kellett megalkotnia.

A zsoltárfordításoknak a XVI. században alapvetően két formája alakult ki: egyrészt a nagyközönségnek olvasására szánt, kifejezetten templomi használatra való prózai psalterium, mely szöveghűségre törekedett, ennélfogva a zsoltár értelmének minél hűbb visszaadására fektette a hangsúlyt, másrészt az egyéni indíttatású, szabadhangvételű parafrázis, zsoltárok költőibbé tétele.[7] Azonban egyértelmű volt, hogy ezen énekek, zsoltárfordítások meg kellett feleljenek a reformátori követelményeknek, azaz népnyelven íródjanak, bibliai alapokon álljanak, valamint dallamuk egy része magyar eredetű kellett, hogy legyen.

Szenci Molnár előtt Luther Márton is alkotott szabad zsoltárfordításokat. Kálvin János a zsoltárokat Istent dicsőítő énekekként fogadja el, melyek csak a Szentírásból eredeztethetők. Eszerint nem tartja megengedhetőnek a templomban az egy- vagy többszólamú éneklést. Számára fontos volt, hogya gyülekezet a saját nyelvén hallja és énekelje a zsoltárokat.[8] A magyar zsoltárfordításokat megelőzi más nyelvre fordított zsoltárok. Ambrosius Lobwasser fordította le német nyelvre a zsoltárokat, de ide sorolhatjuk a kor egy másik kiemelkedő szellemiségét, Andreas Spethe, latin fordításai révén.
 

Szenci Molnár Albert és a késő-reneszánsz

Az antik kinyilatkoztató hatásának magyarázata a reneszánsz korában : a halálra szánt középkori ember rátalál életlehetőségeire. A keresztény középkor ideálja: önmagunk feladása egészen a túlvilágig, ezzel szemben a reneszánsz eszméje: az emberi képességek kihasználása, a földi boldogulás és boldogság.  Ez az ember szövetséget, vagy Szenci Molnár szavával „kötést" köthet Istennel, s ha ezt a kötést betartja, boldogul, ha nem, elnyeri a büntetését. „Szenci Molnár Albert istene is ez az ószövetségi haragvó, büntető ember, sőt még a teremtéskor is inkább tevékeny, a csillagok, vizek, állatok, hegyek, völgyek helyét pontosan meghatározó, kimérő mesterember, s nem a semmiből kész világokat előszólító szellem.”[9] Ez az eszme ellentmond tehát a középkor szűk látókörű világképnek, az ember kerül előtérbe valamint a harmonikus világ. Nincs többé ellentét ember és természet között, a késő-reneszánsz korban átalakul az efféle felfogás, az ember központú lesz
 
 
Psalterium Ungaricum
 
Dávid Zsoltárai először a Vulgata részeként jelenik meg. Annak következtében, hogy a korabeli nép nem ismerte a latin nyelvet, létrejött egy belső igény arra, hogy a megértési problémákat elhárítsák. Az első magyar nyelvre történő fordítások a régi magyar kódexekben és zsolozsmáskönyvekben maradtak fent (Apor-kódex, Döbrentei-kódex, Keszhelyi-kódex,Kulcsár-kódex stb.).

A zsoltárfordítás először 1607-ben jelent meg „PSALTERIUM UNGARICUM. Szent David Kiralynac es Prophetanac Szaz ötven Soltari” címmel. A mű később is megjelent a hanaui bibiliával együtt Hanauban. Ez az első magyar nyelvű teljes könyv a Zsoltárok teljes anyagából. A fordítás alapját Clément Marot (1496-1544) és Theodor Beza (1519-1605) genfi kálvinisták francia zsoltárainak, Ambrosius Lobwasser (1515-1585) által készített német fordításai és a hozzájuk tartozó reneszánsz dallamok jelentették, valamint Károli Gáspár bibliafordítása, Sztárai régebbi magyar zsoltárparafrázisai is befolyásolták megírásában[10]. Legfontosabb ösztönzését Heidelbergben kapta, ugyanis a genfi zsoltárdallamok az akkori korban rendkívüli népszerűségnek örvendtek, főleg az Ambrosius Lobwasseré. Ugyancsak az ajánlásában megemlíti, hogy a genfi zsoltárdallamokat ott sajátította el.[11] Szenci IV. Frigyes rajnai pfalzi grófhoz és választófejedelemhez, valamint Móric hesseni tartománygrófhoz intézte ajánlását. A feljedelemnek címzett ajánlásában hangsúlyozza Spethéhez fűződő kapcsolatát viszont a zsoltárszövegei mentesek a Spethe-féle mitologizálástól. A latin-magyar nyelvű dedikáció latin része több mint valószínű, hogy német közösség számára készült: 1. uralkodói kegy és jóakarat, az eddigi mecénási támogatás megköszönése és ugyanennek a jövőbeni elnyerését kérlelő remény; 2. önmaga alkotói-zsoltárköltői szerepének értelmezése; 3. a hazai és német zsoltárköltészet műveire, hagyományaira való utalás.[12] Továbbá közvetlen mintájára Ambrosius Lobwasser német nyelvű fordítása is történik utalás. Az ajánlások révén Szenci alkotóként értelmezi önmagát, melyben egy erős értéktudat fogalmazódik meg. Az önbecsülés is kiérződik mikor a pfalzi választófejedelemnektől kéri, hogy művét helyezze el könyvtárába.[13] Szenci felfedezni vélte elsősorban a párhuzamot a Dávid király zsoltárainak a szenvedő világa és a magyar nép korabeli néphódoltáságának, szenvedő, elnyomó világa között. A könyörgő és lázadó ember mellett a boldog és hálaadó ember is feltűnik, a harmóniát és reménységet tükrözve.
 
 
Formai és dallami sajátosságok a zsoltárokban
 
A forma és dallam sajátosságait meghatározó tényező a zsoltár recitációja, melynek lényege, hogy a szöveg szabályozza a zenei formát, dallamot, azaz a zene követi a szöveg tagolódását. A recitált zsoltározás négy elemből tevődik össze: antifóna, mely alatt a keresztverset értjük; zsoltár; doxológia, azaz Szentháromság dicsőítése; végezetül pedig ismét antifónával zárul.

A bibliai zsoltárok formája a parallelismus membrorum, azaz gondolatritmus. A verseket nem az azonos szótagszám vagy rím tartja össze, hanem a gondolatok egymásra reagálása. Rendszerint egy zsoltárvers két részre tagolódik: az első félsor állítására a második a gondolat vagy folytatásával vagy ellentétével felel. Közismert a Marót- és Béza-zsoltárok formagazdagsága: a 150 zsoltár kb. 130 különböző dallamra íródott, minden új dallam új ritmus- és rímképletet is jelent. Szenci Molnár Albert zsoltárfordításai nemcsak tartalom, de forma szempontjából is hűek, arról azonban már kevesebb szó esik, hogy az átvett formákat költőnk hogyan funkcionáltatja, azaz Marót és Béza strófái, rímei, prozódiája hogyan szolgálják az általa részben megújított tartalmat. Szenci Molnár Albert prozódiájáról az irodalomtudomány véleménye nagyon sokáig az volt, hogy „Megadja az ének kívánalmaihoz szükséges szótagszámot, de a soron belül semminémű szabályos időmérése, ütemezése nincs, s magyar ütemmintát csak elvétve és akaratlanul nyújt".[14] Később Bán Imre László világít rá a valódi értékére ezen verseknek: >>[Szenczi Molnár zsoltárainak] értéke éppen változatos versritmikájában van, amely magyaros, magyarosan jambizált, tiszta jambusi (ambrosianus), trochaeusi ritmusú sorok változatos vegyítésével alkot magasrendű versbeszédet.<< Szenci Molnár Albertnek egy ritka versformájáról, a 4X8-as strófája is kiemelkedő formailag. A felező nyolcasokból páros rímmel szerkesztett négysorost találjuk az Ez földön ti minden népek kezdetű 100. zsoltárnál és az ennek dallamára írt Én az Úrhoz felkiálték kezdetű142. zsoltárnál.[15]

A XVI-XVII. századból származó versek dallamairól csak kevés hibátlan adat maradt fent. Ennek az lehet az oka, hogy bár a szóbeli gyakorlat az egyes dallamokat híven megőrzi, de ezen dallamok folyamatosan változnak.[16] Valamint az is hozzájárulhatott, hogy a zeneileg műveletlen nép, nem kottából, hanem hallás után tanulta meg a magyar zsoltárok dallamát, így tévesen énekelték, mely így hagyományozódott.
A zsoltárok nyelvezetére művészi megformáltság jellemző érzelmi töltet kiséretében. Megszólal a zsoltárokban a könyörgő, aztán a lázadó, illetve a boldog megelégedettséget megtaláló és a hálaadó ember is. És itt a zsoltárokban az egyéni érzelem mindig közösségivé lesz,a zsoltárokban ott zeng a teljes élet. A tartalmi hűség megtartása mellett számos hasonlattal, metaforával, művészi jelzővel ékesíti Szenczi Molnár verseit.[17]
        
 
A zsoltárok hagyományozódása
 
A felvilágosodás századának közepe tájára a prózazsoltárok recitálása eltűnt a református szertartásból. Ennek a folyamatnak köszönhetően a graduál szó jelentése elmosódott, a XVIII. század elejétől mint ‘gyülekezeti énekeskönyv’ volt számontartva. A XIX–XX. században a  református szertartási gyakorlat csupán a strófikus zsoltározást ismert. Szenci Molnár genfi zsoltárai a kiszorították a korábbi istenes énekeket, közöttük a zsoltárparafrázisok többségét, továbbhagyományozódva máig alkotórészei a református énekeskönyvnek. A vélemények megoszlanak azzal kapcsolatban, hogy a Szenci-féle zsoltárokból szabad-e kihagyni, egyes versszakaikat mellőzni és szövegükön módosítani. Az 1948-as énekeskönyv, melyet Csomasz Tóth Kálmán próbaénekeskönyvként állított össze tartalmazza a régi értékes énekeket, Szenci mind a 150 genfi zsoltárfordítását, ami jóval többet tesz ki, mint az újkori énekeskönyvek.[18]

 „Úgy áll most előttünk a genfi zsoltár, hogy megőrizte Molnár Albert prófétai fordításának erejét, a magyar kálvinizmus lelki életének intenzitását.”[19] Sütő András szavait idézve: „SOKAN ELHALLGATTAK MÁR. Szenci Molnár Albert… még mindig énekelteti a századokat…”
 
Végezetül Szenci Molnár Albert zsoltárainak hatását a egy Szabó Magda gondolatsor gyönyörűen szemlélteti egy másféle megközelítésből: „Az Árvácska zsoltárokra bontott szerkezete csakúgy Szenczi Molnár Albertet idézi, mint a tambura fölé görnyedő vén Arany János, nyomon követhető Szabó Lőrinc Tücsökzenéjében, de Nemes Nagy Ágnes ótestamentumainak szigorú látomásai között is… Aztán Jókai öregasszonyai éppúgy a Szenczi Molnár Albert szenténekeivel ülnek a rokka mellett, ahogy ha éppen így akarja, az ő hangján szól Ady. Mondatépítkezése, eszejárása a legfiatalabb költők, írók szövegében is kimutatható, azok pedig aligha járatosak az ószövetségben. Viszont mind tanulták a Toldit és ismerik Móriczot.”

 
 
 
 




 
Felhasznált  szakirodalom
 
A. MOLNÁR Ferenc, Oszlánszki Éva, Szenci Molnár Albert zsoltárainak szöveghagyományozódásáról, Nyelvi és Művelődéstörténeti Adattár Kiadványok, 14., Debrecen, 2012.

BÓTA László, A magyar zsoltár Szenci Molnár Albert előtt = Szenci Molnár Albert és a magyar késő-reneszánsz, szerk. Csanda Sándor és Keserü Bálint. Szeged, 1978.

DIENES Dénes, Szenci molnár albert életműve és zsoltáréneklésünk felbuzdításának kérdései, Sárospatak, (1996. 06. 02).

FEKETE Csaba,  Zsoltár szavunk történetéhez, forrás:  [http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Szenci.htm], (2014.06.05).

H.HUBERT Gabriella, A régi magyar gyülekezeti ének, Budapest, Universitas, 2004.

HOLL Béla, Adalékok Szenei Molnár Albert zsoltárainak történetéhez = Szenci Molnár Albert és a magyar késő-reneszánsz, szerk. Csanda Sándor és Keserü Bálint. Szeged, 1978.

IMRE Mihály, Szenci Molnár Albert Psalteriumának poétikai programja a  16. századi kontextusban = A magyar költészet műfajai és formatípusai a 17. században, szerk. Ötvös Péter [et al.] Szeged, SZTE, 2005.

Régi Magyar Költők Tára, XVII. század, 6. kötet, szerk. Stoll Béla, Bp., Akadémiai Kiadó, 1971.

SÜLL Kinga, Szenczi Molnár Albert és a zsoltárok, Komárom, 2005.

SZATHMÁRI István, Szenczi Molnár Albert zsoltárai és a magyar irodalmi nyelv, Magyar Nyelv, CIII. évf. 4. sz. (2007. dec.)

​TŐZSÉR Árpád, Szenci Molnár Albert = Szenci Molnár Albert és a magyar késő-reneszánsz, szerk. Csanda Sándor és Keserü Bálint. Szeged, 1978.





Jegyzetek

[1] FEKETE Csaba,  Zsoltár szavunk történetéhez, forrás:  [http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Szenci.htm], (2014.06.05), 2.

[2] Uo., 2.

[3] Süll Kinga: Szenczi Molnár Albert és a zsoltárok, Komárom, 2005, 18--19.

[4] Balcsik Tamás Kinga: az önreflexivitás narrativ stratégiái,  Studia Caroliensia, 22.

[5] H.Hubert Gabriella, A régi magyar gyülekezeti ének, Budapest, Universitas, 2004, 9.

[6] IMRE Mihály, Szenci Molnár Albert Psalteriumának poétikai programja a  16. századi kontextusban = A magyar költészet műfajai és formatípusai a 17. században, szerk. ÖTVÖS Péter [et al.] Szeged, SZTE, 2005.

[7] BÓTA László, A magyar zsoltár Szenci Molnár Albert előtt = Szenci Molnár Albert és a magyar késő-reneszánsz, szerk. CSANDA Sándor és KESERÜ Bálint. Szeged, 1978,  166.

[8] SÜLL Kinga: Szenczi Molnár Albert és a zsoltárok, Komárom, 2005, 19.

[9] TŐZSÉR Árpád, Szenci Molnár Albert = Szenci Molnár Albert és a magyar késő-reneszánsz, szerk. CSANDA Sándor és KESERÜ Bálint. Szeged, 1978, 196.

[10] IMRE Mihály, Szenci Molnár Albert Psalteriumának poétikai programja a  16. századi kontextusban = A magyar költészet műfajai és formatípusai a 17. században, szerk. ÖTVÖS Péter [et al.] Szeged, SZTE, 2005, 239.

[11] Régi Magyar Költők Tára, XVII. század, 6. kötet, szerk. STOLL BÉLA, Bp., Akadémiai Kiadó, 1971, 402.

[12]IMRE Mihály, Szenci Molnár Albert Psalteriumának poétikai programja a  16. századi kontextusban = A magyar költészet műfajai és formatípusai a 17. században, szerk. ÖTVÖS Péter [et al.] Szeged, SZTE, 2005, 239.

[13] Uo., 249.

[14] TŐZSÉR Árpád, Szenci Molnár Albert = Szenci Molnár Albert és a magyar késő-reneszánsz, szerk. CSANDA Sándor és KESERÜ Bálint. Szeged, 1978, 203.

[15] HOLL Béla, Adalékok, Szenci Molnár Albert zsoltárainak történetéhez = Szenci Molnár Albert és a magyar késő-reneszánsz, szerk. CSANDA Sándor és KESERÜ Bálint, Szeged, 1978,  181.

[16] Régi Magyar Költők Tára, XVII. század, 6. kötet, szerk. STOLL BÉLA, Bp., Akadémiai Kiadó, 1971, 413.

[17] SÜLL Kinga: Szenczi Molnár Albert és a zsoltárok, Komárom, 2005, 25.

[18] A. Molnár Ferenc, Oszlánszki Éva, Szenci Molnár Albert zsoltárainak szöveghagyományozódásáról, Nyelvi és Művelődéstörténeti Adattár Kiadványok, 14., Debrecen, 2012, 19—20.

[19] Dienes Dénes, Szenci molnár albert életműve és zsoltáréneklésünk felbuzdításának kérdései, Sárospatak, (1996. 06. 02),  9.





2014














​

 

Ráduly Nóra
FIKCIÓ ÉS METAFIKCIÓ KÉT PÜSPÖK PRÉDIKÁCIÓIBAN

1. Bevezető gondolatok 
 
„Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért.
A béres pedig és aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai,
látja a farkast jőni, és elhagyja a juhokat, és elfut:
és a farkas elragadozza azokat, és elszéleszti a juhokat.
A béres pedig azért fut el, mert béres, és nincs gondja a juhokra.
Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet,
és engem is ismernek az enyéim, Amiként ismer engem az Atya,
és én is ismerem az Atyát; és életemet adom a juhokért.”[1]
 
Úgy gondoltuk, ez a bibliai idézet megfelelő módon érzékelteti az egyházi vezetők helyzetét a két világháború között és a kommunista diktatúra idején, abban az időben, amikor a juhoknak nem volt választási lehetőségük, nekik mindig a farkasok kívánságainak kellett eleget tenni. A farkas rendszerint megfenyegeti a pásztort, hogy árulja el, tagadja meg nyáját. A pásztor értünk is szenved, akikről majd számot kell adjon az Örök Pásztor előtt. A béres az elszámolás napján türelemre, békülékenységre, megfontoltságra hivatkozik, sőt azzal védekezik, hogy Krisztus is jobban tette volna, ha szerényebben viselkedik Kajafás előtt, így nem jutott volna keresztre az egész világ csúfságára. Krisztus azonban életét adta értünk, egy percig sem hagyott cserben. Az Ő példáját követték hitvallók és vértanúk hosszú sora, olyan emberek akiket nem lehetett megtéveszteni, akik egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy életükkel, szenvedésükkel megmenthetik a nyájat; tudták, hogy ami velük történik, az Isten akaratából történik, és, hogy helyükbe újak lépnek, akik felveszik Krisztus keresztjét. [2]

1942. június 9. A Gestapo osztagok körbevették Lidice nevű falucskát, Prágához közel. A község lakóit alaptalanul vádolták azzal, hogy közük van ahhoz a halálos merénylethez, amit pár nappal azelőtt a német Biztonsági Szolgálat elnöke ellen követtek el. A Gestapo könyörtelen volt a lakókkal szemben: tízesével végezte ki a férfiakat egy csűrben, a nőket meg a gyerekeket koncentrációs táborokba vitték; a község házait lerombolták, a települést felszántották, a Lidice nevet pedig törölték a térképről. Különös módon, a falu 73 éves papját életben hagyták, okkal. Felajánlották neki, hogy szabadon engedik, ha megtagadja gyülekezetét. A lelkipásztor nem fogadta el az ajánlatot, így kínzás után kivégezték. Csak egy szaván múlott a szabadsága, az élete, amit megmenthetett volna, s folytathatta volna tovább gyülekezeti tevékenységét egy másik faluban. Tisztalelkűsége, becsülete, hite, istenfélelme azonban nem engedte meg, hogy alkuba bocsátkozzon.[3]

Ezzel a történettel (mely csupán csak egy a több száz közül) szeretnénk szemléltetni, megidézni vagy legalább rámutatni arra az életérzésre, életformára, mely a XX. századi erdélyi diktatúra idején a tisztalelkű, istenfélő papság körében volt jellemző. Megrázó a történet, mégis büszkeség tölt el bennünket: voltak olyan elődeink, akik kiálltak mellettünk a halál árán is, vállalták a szenvedést, nem tagadták meg egyházukat, kitartottak a hitük mellett. A történet elindított valamit bennünk, kérdések merültek fel, melyek lehet, hogy a mai napig megválaszolatlanok maradtak, felkeltette bennünk az érdeklődést az abban a korban élő hitvallók, püspökök élete, tevékenysége iránt: hogy élték meg ezt ők? Hogyan szálltak szembe a hatalommal, a farkasokkal?!

Mivel érdemelték ki mindezt a sok kínzást és kegyetlenséget? Azzal, hogy „nemet mondtak minden isten- és emberellenes ideológiára, szószéken és iskolában sajtóban és magánbeszélgetésekben hirdették Isten felsőbbségét mindenik diktátor felett; vigasztaltak, mentettek bennünket hamis keresztlevéllel, bújtattak bennünket, üldözőink elől pincékben és padlásokon; visszahoztak a halálmenetből, kicsempésztek a gettóból; nem voltak hajlandók megtagadni a római katolikus anyaszentegyházat; nem ítélték el nyilvánosan bebörtönzött főpásztoraikat, külön állami engedély nélkül hitre, erkölcsre, istenfélelemre oktattak; titokban elvittek illegális cserkésztáborokba; nem léptek be az egyház egységét bomlasztó békepapi mozgalomba; és egyáltalán: kétségbe vonták az egyedül üdvözítőnek kikiáltott, rendőri fegyverekkel és idegen katonai megszállással életben tartott «szocializmus» magasabbrendűségét a kinyilatkoztatott isteni igazságokkal szemben.[4]

Dolgozatunkban Márton Áron és Dr. Scheffler János erdélyi püspökök életét, tevékenységét, munkásságát, beszédeit kívánjunk részletesen elemezni, vizsgálni bizonyos szempontok szerint. Azért választottuk ezt a két püspököt, mert mindketten a kommunizmus idején szolgálták híven egyházukat, mindketten kiérdemlik az „Isten szolgája” címet. Habár Márton Áront még nem avatták boldoggá (de jelenleg folynak az eljárások ez ügyben, tehát várunk rá) és Scheffler Jánost igen, mindkettőjük élete példamutató, hisz börtönévek árán tartottak ki hitük és a katolikus anyaszentegyház mellett. Egy másik fő elemzési szempontunk az írásaik, beszédeik elemzésében rejlik.

„A Mester szenvedése, amelyről a tanítványok minden kenyértörés alkalmával megemlékeztek, büszkeséggel töltötte el és megerősítette őket, hogy keresztjeiket hordozni tudják.” [5] Ezt a büszkeséget és egyben megemlékezést kívánjuk mi is dolgozatunk révén közvetíteni, kitérve Márton Áron és Dr. Scheffler János életére.


2. Történelmi, egyháztörténelmi háttér a XX. századi Erdélyben 

Úgy gondoljuk, nem lehet tárgyalni a két püspök életét és tetteit a történelmi események valamennyire részletes ismerete nélkül. Ebben a fejezetben általános vonásait szeretnénk ismertetni a korszaknak, kitérni a rendszer egyházakra, főleg a katolikus egyházra gyakorolt terrorhoz hasonlító (sokszor ezzel egyenlő) indítványozásaira.

Az 1927-ben megkötött konkordátum (Románia és a Szentszék között) megvalósította az egynyelvű állapotot óhajtó politikai rendszerek célkitűzéseit melyek közt kimagasló helyen szerepel a kisebbségi egyházi autonómia megszüntetése és az egyházak államnyelvűvé tétele. Habár a temesvári egyházmegyét a pactum értelmében állították fel, különállóságát megőrizte. A szatmári és nagyváradi püspökségek viszont közös közigazgatás alá kerültek, így csökkentették eggyel a magyar püspökök számát.[6]

 „(...) a milliónyi magyar ajkú és az akkor még mintegy 3000 németajkú katolikus háta mögött megkötött konkordátum e nyelvi kisebbséget nemcsak másfélmilliónyi erdélyi románajkú görög-katolikusoknak, de talán a 300.000 szintén románajkúként elkönyvelt Kárpátokon túli katolikusnak is alárendelte.” [7]

A II. Világháború idején Nagyrománia néven emlegetett állam területe minden irányban módosult, a román állam lemondott Besszarábiáról, Dobrudzsáról, Székelyföldről, Partium és Észak-Erdély egy részéről. 1940-ben a visszakerült erdélyi területeket a magyar állam keretében szovjet csapatok szállták meg, 1944 októberétől szovjet katonai közigazgatás alá kerültek, 1945 márciusától azonban Erdély ismét román közigazgatás alá került, Petru Groza kormányzása alatt. A Román Kommunista Párt tagjait vezető beosztásba helyezték a rendőri szervekbe (Securitate) és a közigazgatásba is. Felszámolták az elit értelmiséget, a középosztályt, uralkodóvá vált a sztálinizmus, melynek fő célja a terror intézményesítése, a vallásellenesség, a harcos ateizmus. Az új alkotmány elfogadását követően (1948. július 13.), a román kormány fokozott nyomást gyakorolt a katolikus püspökökre, hogy a Szentszékkel való kapcsolatát lazítsa. Romániában két római katolikus egyházmegyét ismert el a kormány: Jászvásárt és Gyulafehérvárt. Betiltották a katolikus sajtót, a körmeneteket, mindenféle vallási szertartást, a papok nem viselhettek az utcán papi ruhát, államosították az iskolákat, megszüntették az iskolai hitoktatást. Az egyházszakadás megvalósítása érdekében minden egyházmegyében megkísérli a gyenge jellemű, zsarolható papok beépítését, számos ordináriust, püspököt, papot hosszú börtönévekre ítélnek. [8]

A kommunizmus beköszöntéséig, a katolikus főpapság az ország irányítói közé tartozott, annak ellenére, hogy voltak viták az emberi jogok védelme szempontjából.[9] Ez lehetett az egyik (rejtett) oka az egyházellenességnek, ami egyre inkább erősödni látszott a kommunista ideológia felbukkanásával. Ezen kívül, megemlíthető az is, hogy a katolikus egyház hatalmas földbirtokokkal rendelkezett, ok vagy ürügy mely a kommunistákat még inkább az ellenségeskedésre késztette. Mindezek mellett egyértelmű volt, hogy a kommunista Románia diktatúrája egyházellenes volt, míg az egyház, a Vatikán kommunistaellenes. Magyarországi vonatkozásban, ami ugyanúgy érvényesülhet Erdélyre, létrejött egy, a rendszerrel rokonszenvező, az egyezkedés reménységében bízó szárny, így a vallásüldözés építhetett a keresztények közötti egység hiányára is.[10]

A kommunista rendszer ki akart irtani mindent, ami nem volt megegyező a proletárdiktatúra logikájával, így ide tartoztak más pártok is.[11] Egy francia szocialista történetíró dokumentumanyagából kiderül, hogy a kommunizmus ideje alatt közel százmillió embert gyilkoltak meg.[12] Az „oszd meg és uralkodj” elv alapján a proletárdiktatúra törekvése nemcsak a kereszténység, hanem a világ vallásainak távlati megsemmisítése, a kereszténység megosztása volt. [13]

Néhány szó erejéig érdemes kitérni Marx és Engels ideológiájának bemutatására, hiszen ez volt az akkori időszak valamennyi intézményének és szervezetének mozgatórugója. A cél egy osztály nélküli társadalom létrehozása volt, Marx és Engels szerint pedig a vallás ennek kivitelezéséhez akadályt állított; szerintük „a vallások azért hitetik el, hogy van mennyország, hogy ezzel az elnyomás alatt szenvedő embernek egy földöntúli vigaszt adjanak”, vagyis az emberek tekintetét a túlvilágra irányítják, s így a vallás elfeledteti velük, hogy a földi társadalmat igazságosabbá kell tenni. Továbbá Marx és követői azt állítják, hogy az egyházak irányítói összeszövetkeztek a társadalom gazdag rétegeivel s ezek érdekeit képviselik.[14]  Ebből következik tehát, hogy „a társadalom megváltoztatásának első lépése a vallás, illetve az egyház megsemmisítése.” [15]

Ha eddig még csak a jellemzés, a fő vonások bemutatása szintjéig jutottunk el és értettük meg a kommunizmus egyház- és vallásellenességét, figyelembe kell vennünk azt is, hogy mindennek jogalapja volt az ’50-es években.[16]Itt kerülhetnek szóba a koncepciós perek, melyek az ’50-es években zajlottak, s melyek céljai (természetesen a kommunista párt érdeke szerint) az egyházak megtörése után, a katolikus egyház megsemmisítése.[17] A cél elérése érdekében megkeresték a katolikus egyesületekhez tartozó képviselőket (ifjak, tanárok, papok) és alaptalanul erkölcstelenséggel, gyilkossággal, összeesküvéssel vádolták őket. A hamis vádak igazolásához beismerő vallomásokat tettek a vádlottak, azaz fizikai vagy egyéb erőszak árán mondatták ki velük azt, amit a per megtervezői hallani szerettek volna.[18]A Párt vezetői precíz kigondolás után letartóztatták a vádlottakat (szerzetesek, püspökök, papok stb.), megfogalmazták a vallomásokat, melyeket a vádlottaknak „be kellett vallania.” [19]

A diktatúra legnagyobb bűne azonban mégsem a koncepciós perek, gyilkosságok sora volt, hanem az a tény, hogy megtörték az ember jellemét, „szétverték a társadalom természetes szervezetét.” [20]
           
 
3. Márton Áron
„Egyszerre (székely)-magyar, európai és elkötelezett keresztény” [21] 

Amikor kutakodni kezdtünk Márton Áron gyulafehrvári püspök életrajzi adatai után, nagy meglepettséggel vettük tudomásul, hogy a szükséges információkat csupán több kötetben elszórtan találhatjuk meg, amelyen korántsem tekinthetők teljesnek. Ennek kapcsán Jakubinyi György érsek úr is megjegyzi: „Amióta elkezdődött Márton Áron gyulafehérvári megyéspüspök boldoggá avatási pere, egyre több életrajza jelenik meg, tanulmányok foglalkoznak vele. Sajnos most, halála 25. évfordulóján is el kell mondanom, hogy «az életrajz» még mindig nem készült el. Más szóval: az utókor még mindig adós azzal, hogy megírja Márton Áron püspök teljes kritikai életrajzát. Szerény véleményem szerint mind a mai napig Virt László legutóbbi Márton Áron-könyve a legérdemibb.” [22]Virt Lászlónak az érsek úr által említett kötete reménysugárként világította be az elkeseredés horizontját, és vígan folytattuk a kutatást, amely a következő formában bontakozott ki:
 
3.1. Fiatalkora és tanumányai 

„Márton Áron püspök úr Csíkszentdomokoson született 1896. augusztus 28-án.”[23] „Itt a Hargita és a Csíki-havasok között, a kristálytiszta hegyi levegővel szívta magába az egyértelműen tiszta, hamisságokkal nem elegyített, kétes alkudozásra nem kapható élet követelményét.”[24] Virt László kifejti a szülők korabeli véleményeit fiuk nevelését illetően: „Márton Áron szülei kezdetben különbözőképpen gondolkodtak legnagyobb fiuk papságáról (…) édesapja, kevésbé gyakorlatias, inkább szellemi orientációjú ember volt. Ő szerette volna, ha Márton fia pap lesz (…) Édesanyja, Kurkó Júlianna viszont gyakorlatias asszony volt, aki a gazdaság számára szerette volna nevelni a kis Áront.”[25] A gimnáziumot Csíksomlyón, Csíkszeredában és Gyulafehérváron végezte, 1915-ben érettségizett. Érettségi után három nappal behívták katonának, és 1818-ig (sic!) harctéri szolgálata idején háromszor sebesült meg.” [26]
„(…) a magyar hadsereg katonájaként az olasz fronton, Doberdónál, aztán a román betörés ellen az Ojtozi-szorosban, majd ismét olasz fronton harcolt.”[27]Néhány év elteltével, 1920, október közepén megérkezett Gyulafehérvárra, ahol bekapcsolódott az első éves papnövendékek életébe. [28]
 
3.2. Pappá szentelése és plébánosi működése:
 
„1920-1924 között végezte a teológiát Gyulafehérváron. 1924. július 6-án szentelte pappá gróf Majláth Gusztáv Károly erdélyi megyéspüspök.”[29] „Primíciáját, első ünnepélyes szentmiséjét július 13-án mutatta be szülőfalujában, Csíkszentdomokoson.”[30] Első állomáshelye Gyergyóditró volt (…) Volt levéltáros, püspöki titkár, egyetemi lelkész, majd plébános Kolozsváron a Szent Mihály templomban.”[31] „Első beszédén alig lézengett néhány ember, később már alig fértek el a templomban.”[32]
A püspök személyének egyik érdekes és talán a legértékesebbek közül való vonása a fiatalságról való örökös és szívből jövő lelki gondoskodása (Dr. Scheffler János magatartásában is észrevehető), amely már lelkipásztori pályája elején megnyilvánult. Dolgozatunk megírására talán ez adta az egyik legerősebb intuíciót: „Márton Áron egész életében a fiatalságra irányuló munkát érezte legközelebb magához. Káplánként, hitoktatóként legnagyobbrészt erre fordította figyelmét.”[33] „Mint a kolozsvári katolikus egyetemisták lelki vezetője pedig olyan népi értelmiség nevelésére törekedett, amelynek minden tagja tudja, hogy honnan jött és hová kell majd visszatérnie, tudja, kiért kell majd dolgoznia és amelynek minden tagja képes lesz a népben rejlő energiák és értékek felszabadítására.”[34]
 
3.3. A Püspök a nemzetek harcának forgatagában:

„Vorbuchner Adolf püspök halála után, 1938. szeptember 21-től apostoli kormányzója lett a gyulafehérvári egyházmegyének. Ugyanez év december 24-én nevezi ki XI. Piusz pápa megyéspüspökké. Kolozsváron szenteli püspökké Cassulo András apostoli nuncius 1939. február 12-én.”[35] „Püspöki kinevezése után egy éven belül ki is tört az emberiség legvéresebb háborúja, amire Márton Áron érzékeny lelkiismerete azonnal reagált: «(…) ne fogyatkozzék meg a ti hitetek, testvéreim, s ne féljetek azoktól, akik a testet megölhetik, de a lélek fölött nincs hatalmuk.»”[36] A püspöknek „volt bátorsága 1939-ben vállalni a hiteles európaiságot!”, amit saját szavaival bizonyít: „Nyomhatja Európa lelkiismeretét a mi nemzetünk sorsa is.. A kis népek nagy szövetségese a megsértett ember rend, és ez bosszút állhat értünk is.”[37]
„Ahogy nem volt kritikátlan a saját egyházában tapasztalt botrányok miatt – a második világháború után felvette a keresztényeknek a háborúban viselt felelősségét ˗, úgy nem rejtette véka alá az uralkodó rendszerek visszaéléseiről alkotott véleményét sem.”[38] „Márton Áron (…) veszélyes előjelnek tekintette az akár liberális, akár konzervatív ruhába öltöztetett jelenséget, ami szabadosságként és agresszivitásként is ugyanarra mutatott. Ezt ellensúlyozandó, olyan szociális programot hirdetett meg, amely egyként biztosította a társadalmi is keresztény folytonosságot is (…) Felismerte, hogy amikor a világ megzavarodott értékrendek foglyává vált, akkor egy éppen nemrégiben kisebbségi sorsba jutott társadalomnak határozottan tudatosítania kell saját értékeit, ha nem akar ravatalra kerülni.”[39] „A magyar kisebbség jogaiért folytatott harc mellett keményen szembeszállt a vallás- és lelkiismereti szabadságot veszélyeztető kommunista törekvésekkel, a vallásszabadság kiterjesztését kérte Románia valamennyi egyháza számára.”[40] „A főpásztor egyik többször idézett kijelentése: «A püspöknek meg kell hallania híveinek aggodalmait, és ki kell mondania azt, amit nekik nincs szabadságuk kimondani.»”[41]
 
Előrelátható volt, hogy a püspök efféle magatartásának talán végzetes következményei lesznek, ami – mint olvastuk- be is bizonyosodott: „A sajtó féktelen támadásait követően 1949. VI. 21-én letartóztatták.”[42] „Márton Áront koncepciós perben életfogytiglani kényszermunkára ítélték, ami nem sok kilátást hagyott számára, mert az akkori börtönviszonyok garantálták az ítélet szószerinti megvalósulását.”[43] „Áron püspök bezáratása előtt felhívta a papságot, hogy ne vállalják az egyházüldöző rendszerrel való közreműködést, és ne keltsék azt a látszatot, hogy a diktatúrában a békesség uralkodik. Felhívása - a kis békepapi csoporttól eltekintve - teljes követésre talált, s meghatározta az erdélyi egyház történelmét.” [44]
 
3.4. A szabadulás után:

„Márton Áron 1955. március 24-én visszatért székhelyére. Másnap innen táviratozott Vatikánba, tudatva azt, hogy visszakapta szabadságát, és újra átvette az egyházmegye kormányzását.”[45] A következő sorok egyértelműen bizonyítják, hogy a börtönben átélt szenvedések sem töltötték meg gyűlölettel a főpásztor lelkét: „Márton Áron kiengesztelési mozgalmat hirdet papjai körében (…) az államhatalom nem ezt várta (…) Azt várták, hogy (…) ő is fenntartja a «jó pap» és «rossz pap» kategóriáit, «szétcsap» az úgynevezett békepapok körében (…) Márton Áron nem ezt tette. Akik a kánonjogot megsértették (…), azokat a kánonjog eszközeivel sújtotta, egyébként mindenkinek megbocsátott, akik az ötvenes évek elején vele szembefordultak.” [46]

„1956-1967 között azonban ismét házi őrizetben tartották.”[47] „A házi őrizet egy évtizede azonban teljesen egyértelműen azt szolgálta, hogy az életkorában már előrehaladott, sok szenvedésben megpróbált püspököt fárassza, megtörje. Letartóztatások még a hatvanas évek elején is voltak.”[48] Évek múltával, úgy tűnik, a püspök legnagyobb reményeit még mindig a fiatalkorú nemzedék aktiválásában látja: „Márton Áron tudta, hogy az erdélyi egyháznak alkalmassá kell válnia ahhoz, hogy a megváltozott viszonyok között is hatékonyan végezhesse küldetését, akkor a korábban képzett, idősödő papság nem zárhatja el az életteret a fiatalok elől. Az erdélyi egyháznak fel kell készülnie a lelkipásztori stafétaátadásra.”[49]

„A szocializmus évtizedeiben a sajtó nem szívesen emlegette őt, a hatalmi ideológia nyilvánosságába nem fért bele ő. Az «átlagemberek» többsége nem tudott, vagy nem sokat tudott róla.”[50] A szerző megjegyzését a püspök bebörtönzése után Szalay Jeromos is megfogalmazza: „Márton Áronra nem figyelt a világ. Pedig érdeme nem kisebb. Akiknek módjukban állott volna beszélni róla, azoknak nem volt érdekében. Mikor pedig már feleszmélt a világ, akkor azok, akik őt népével együtt a kálvária útjára kényszerítették, a régi üldözők, most vértanúságának haszonélvezőivé léptek elő, propaganda-érdekből megtették őt románnak.”[51]

„Márton Áron 1971-ben betöltötte a 75. életévét, ami a katolikus egyházban szokásos püspöki nyugdíjkorhatár. A visszavonulásra is gondolva, az 1971. Októberi római útja alkalmával segédpüspököt kért VI. Pál pápától. A pápa 1972. február 13-án, Rómában szentelte püspökké Jakab Antalt, aki a következő években egyre nagyobb súllyal, nagy feladatokat vett át az egyre gyengülő Márton Árontól.”[52] “A börtönélet viszontagságai megviselték egészségét. Ezt tetézte jelentkező súlyos rákbetegsége (…) 1980-ban hivatalosan is átadta az egyházmegye kormányzását.”[53]  „E tanulmány méltó befejezése lehet az a jellemzés, amelyet Szent Péter utóda adott Márton Áron püspökről, lemondásának elfogadása alkalmával, latin nyelvű távirat formájában 1980. március 29-én (…):

«Elfogadtuk arra vonatkozó kérésedet, hogy letedd az egyházmegye vezetésének terhét, mert az öregkor és betegségek – amelyek alatt szenvedsz – jogos okaira hivatkoztál, és ezt ezennel lelkiismereted megnyugtatására közöljük Veled, de nem szomorúság nélkül, hiszen ismerjük kiváló gondoskodásodat, amellyel a rád bízott gyulafehérvári katolikus nyáj vezetését vállaltad, mint az Úr becsületes szolgája (integerrimus Domini famulus), nem kímélve a fáradságot, sem a szenvedést. Legyen tehát az a nyugalom, amelyet ettől kezdve jogosan fogsz élvezni, annak a végső jutalomnak jele és záloga, amelyet a mennyben az Úr Neked készített és Tőle vársz. És jóakaratunk és elismerésünk tanúja legyen az az apostoli áldás, amelyben Téged nagy szeretettel részesítünk. II. János Pál pápa.»“[54]


4. Dr. Scheffler János püspök

4.1. Életrajzi adatok

 „A háborús évek, a szatmári egyházmegyének államhatárok által történt feldarabolása, a sztálini kommunista évek meghurcoltatásai, börtönei, a hatalom határozott szándéka, hogy a romániai katolikus egyházat elszakítsa Krisztus földi helytartójától”[55] olyan tényezők, melyek látszólag ellehetetlenítették, megnehezítették a püspökök működését a XX. században, de Scheffler János, a hajlíthatatlan egyházi vezető bebizonyította, hogy igenis van kiút, s mindehhez nem kellenek nagy ideológiák, csak mérthetetlen hit, becsületesség, istenfélelem, tenni akarás. A papi életnek minden munkakörét betöltő egyházmegyei pap volt falusi és városi káplán, önálló lelkipásztor, hitoktató, hittanár, gimnázium vezetője, teológiai és egyetemi tanár, szemináriumi prefektus és spirituális, aulista, nővérek gyóntatója és lelki vezetője, valamint két egyházmegye főpásztora.[56]

Scheffler János 1887. október 29-én született a Szatmár megyei Kálmándon, egy tízgyermekes fölműves család második gyermekeként. Előbb szülőfalujában tanult, majd a Szatmárnémeti Királyi Katolikus Főgimnázium diákja, 1906 és1910 között pedig a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Teológiai Karának hallgatója.[57]  1910. július 6-án Boromisza Tibor püspök pappá szenteli majd július 18-tól segédlelkészként tevékenykedik Csomaközön. Ez év őszétől két évig Rómában a Santa Maria dell'Anima osztrák-német papi kollégium növendéke,[58] itt szerez kánonjogi doktorátust.[59] Tanulmányai befejezése után, három évtizedig munkálkodott különféle beosztásokban: 1913-tól Ungváron káplán, „közben a Pázmány Péter Tudományegyetemen magánúton készül az alapvető és ágazatos hittan vizsgára, 1915. november 29-én a hittudomány doktorává avatják. Ezt követően a Szatmárnémeti Római Katolikus Főgimnázium hittanára és első igazgatója 1917-1923 között. 1923-1925 között Nagymajtényban plébános. 1926-1931 Szatmáron teológiai tanár, 1931-1940 Nagyváradon teológiai tanár, 1939-től spirituális is. Részt vesz a Nemzetközi Eukarisztikus Kongresszuson Chicagóban (1926), Karthágóban (1930) és Dublinban (1932).  Közben egymás után írja kánonjogi tanulmányait.”[60]

„1936 és 1938 részt vesz az egyházmegyei zsinat előkészítő munkáiban, majd megfogalmazza, és sajtó alá rendezi az egyházmegyei zsinat összefoglalását, a Zsinati Határozatokat. 1940 őszétől a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem egyházjogi tanszékének rendes tanárává nevezik ki.  A Szentszék 1942. március 26-án kinevezte a szatmári egyházmegye püspökévé, március 28-án pedig nagyváradi apostoli kormányzóvá. Május 17-én a szatmári székesegyházban szentelte püspökké dr. Serédi Jusztinián hercegprímás, társszentelők: dr. Glattfelder Gyula csanádi és dr. Madarász István kassai püspök. Székfoglalás Nagyváradon május 20-án. 1948. április 9-től az újraegyesített szatmár-nagyváradi egyházmegye közös püspöke. 1945. november 8-án XII. Piusz pápa kinevezi a győri egyházmegye püspökévé a vértanúhalált halt Apor Vilmos győri püspök helyére. A román kormány 1948. július 19-én felmondta a Szentszékkel kötött konkordátumot, az új állami kultusztörvény pedig megszűntette a szatmár-nagyváradi egyházmegyét. A püspököt a kormány nyugdíjassá nyilvánította, és eltiltotta a püspöki funkció gyakorlásától. Titokban megszervezte a kispapok úgynevezett földalatti teológiai oktatását az egyházmegye különböző plébániáin. Szenvedéseit fokozta, hogy 1949-ben letartóztatták titkárát és püspöki tanácsosát, a titokban püspökké szentelt Dr. Bogdánffy Szilárdot, félév múltán pedig általános helynökét, Pakocs Károlyt. Szembeszegül a romániai katolikus egyházat a pápától elszakítani akaró kommunista törekvésekkel, elvi kérdésekben semmilyen alkudozásra nem hajlandó, a pápához töretlenül hű marad. 1950. május 23-án a Hunyad megyei Körösbányára (Baia de Criş), a ferences kolostorba kényszerlakhelyre viszik, amelyet tilos elhagynia. A román kommunista hatalom az ő személyét nézte ki a Rómától függetleníteni akart, Erdélyben egyedülinek elismert egyházmegye vezetésére, Márton Áron helyére. Az állami érdekeket kiszolgáló, az egyház átalakítására felhasznált gyulafehérvári egyházi vezetők mellé egy bábszerepet betöltő püspököt akartak.  Nem vállalta a neki szánt szerepet, ezért letartóztatták, és 1952. március 10. és szeptember 12. között a bukaresti belügyminisztériumban tartották fogva, innen szállították át Jilava földalatti börtönébe. Koncepciós pert kezdeményeztek ellene. 1952. december 6-án meghalt a Jilava-i börtönben.” [61]
          
 
4.2. Munkássága, szellemisége, vértanúsága

Egy viszonylag száraz életrajzi adattár után, érdemes kitérni bővebben arra, hogy milyen írásai voltak, hogyan tükrözik ezek a Scheffler János szellemiségét és mi volt ezekkel a célja; arra, ahogyan az emberekkel foglalkozott és hirdette az igét a korlátozó intézkedések ellenére, valamint vértanúságára, mely a későbbiekben a boldoggá avatását eredményezte.

Ahhoz, hogy választ kapjunk a kérdésre: Scheffler munkássága, áldozata, küzdelmei hogyan szolgálták egyházi közösségét, ki kell térnünk minden apró részletére az életének. A származása jelentősen hatott egyénisége, személyisége fejlődésére: Kálmánd sváb őseit a buzgó vallásosság jellemezte, és a zsellérsorsban élő szüleitől megtanulta megbecsülni a kétkezi munkát.[62]

Intellektuális alkatú egyéniségét már kisiskolás korában alakítgatta, formálta plébánosa, támogatta gimnáziumba jutását. Scheffler több nyelven is beszélt: a német sváb nyelvjárását, a német irodalmi nyelvet, a latint, szeminarista korában elsajátította a franciát és angolt, Rómában az olaszt. Kánonjogi tanulmányokat írt sorozatban, foglalkozott az egyházi autonómia kérdéseivel, érdekelte az egyház és állam viszonyának jogi vonatkozása. Korszerűsítette a Szatmári Irgalmas Nővérek Szerzete Szabályait, továbbá neki tulajdonítható A szatmári egyházmegye Statutumai című munka, és az egyházmegyei zsinat összefoglaló munkája, a Zsinati Határozatok. Dr. Scheffler Jánosnak nagy szerepe volt a középiskolai oktatásban, a kispapok szemináriumi képzésében, teológiai felkészítésében; funkciók, melyek betöltésére a megyéspüspök kérte fel. Így tőle származik több hittankönyv is, melyek több kiadást értek meg: Katolikus hittan, Katolikus szertartástan, Katolikus egyháztörténelem. A papnevelést, Scheffler hivatásnak tekintette, s ezt a munkát végezte a szatmári és nagyváradi szemináriumok lelki igazgatójaként, a szatmári irgalmas nővérek és a nagyváradi Jézus Szíve Társaság szociális nővéreinek gyóntatójaként, és sok, papoknak tartott lelkigyakorlata során. Szentbeszédei közül a legfontosabbak: Elmélkedések az evangéliumról, Lelkigyakorlatok ferenceseknek, A szerzetesi élet katekizmusa. A papjainak szánt lelkigyakorlatos könyve A pap címen jelent meg 1998-ban, jóval halála után.[63] Erről az elmélkedések sorozatából megszületett könyvről mondta azt Márton Áron: «Ha csak ezt írta volna meg, akkor is érdemes volt élnie.»[64] Foglalkoztatta a felnőttek világnézeti és lelki nevelése, így lefordította magyarra Spirago: Felnőttek katekizmusa III. kötetét, a Kegyelemtant, Eymard P. Iulian: Az isteni nagy Szentség. Jézus valóságos jelenléte, és Eymard: Szentáldozás-Életforrás című munkákat.  Lelki naplójából tudjuk, hogy három kulcsszó szerint végezte mindig munkáját: tudatosság, keménység és következetesség.[65]

Scheffler János közbenjárása szüntette meg a magyar kormány Alexandru Rusu, görög katolikus püspök kényszerlakhelyre költöztetését. Szatmárnémeti zsidósága az ő segítségét kéri egy felekezeti iskola létesítéséhez és ő közbenjár az ügy megvalósítása érdekében, éppen ezért magára vonja a minisztérium neheztelését.  1944-ben kinyomtatja a magyar püspöki kar körlevelét a zsidók védelmében, amiért meg is fenyegették. 1945-ben személyesen jár közbe a szovjet hatóságoknál sváb származású híveinek deportálását megakadályozó bűnösség elve ellen.[66]

Célja volt az egység megteremtése, mind a papok, mind a hívek vagy különböző nemzetek között. Püspökké szentelésekor megfogalmazza vezetési módját: «Nem méltóságban és könnyelemben akarok elöljáró lenni, hanem munkában akarok elöljáró, élmunkás lenni.» [67]
Scheffler előre látta valamilyen szinten az egyházmegyéjére és országára vonatkozó megpróbáltatások, és papjait inti a pártpolitikától való távolmaradástól, és bíztatja arra, hogy kövessék Jézus példáját: ne hagyják el a nyájat![68]

1948. július 19..én a konkordátum felmondásával a román kormány hadat üzen az egyháznak, és megindul a papság, a hívek Rómától való elszakításának és a nemzeti egyház alapításának kísérlete. Ezt követi 1950-ben Marosvásárhelyen megindított «békepapi»[69] mozgalom melynek „célja az alsópapság szembeállítása volt a főpapsággal, illetve a klérusnak az állammal való együttműködése”[70], mozgalom, mely élére Scheffler nem volt hajlandó beállni.[71] Ezért Körösbányára kényszerlakhelyre küldik, 1952 tavaszán letartóztatták, pincefogdában tartották, kihallgatták, előkészítették koncepciós perét.[72] A vádak a megszokottak voltak: hazaárulás és a Vatikánnal való kémkedés. Bővebben tehát: Bogdánffy Szilárddal akart elküldetni egy levelet az ott lévő helyzetéről, kapcsolatot tartott fenn Mindszenty bíborossal, a kényszermunkára deportáltakat pénzzel segítette. Szeptember 12-én Jilava hírhedt földalatti börtönébe szállították.[73]
Cellatársai elmondása alapján megtudhatjuk, hogy a belügyminisztérium sokszor kihallgatta, s ezekről a kihallgatásokról kimerülten, átizzadtan tért vissza, megviselt volt. Egyik alkalommal elmondta, hogy a vezetők felmentést ígértek, ha egy általuk elképzelt egyházat fog vezetni. Nem vállalta, mondván: „egy katolikus papnak nem szégyen kommunista börtönben meghalni, hiszen a kötelesség teljesítése, a hitéhez való hűsége juttatta oda.”[74]

A ma is élő zeneszerző és a püspök cellatársa, Dan Mizrahy visszaemlékezéseiből tudhatjuk meg, hogy dr. Scheffler János sohasem panaszkodott, sorsával megbékéltnek érezte magát, udvarias, szerény és adakozó volt, naponta több órát is elmélkedéssel, imádkozással töltött, soha nem voltak rasszista vagy soviniszta megnyilvánulásai. A püspök, utolsó órájában Dan úrhoz intézte utolsó szavait: Ibi vacabimus...[75] „A zeneszerző negyven év múltán is pontosan idézni tudta Szent Ágoston sorait, a püspök kedvelt gondolatát, amelyre megtanította, s amelyet neki meg is magyarázott: «Ibi vacabimus et videbimus, videbimus et amabimus, amabimus et laudabimus. Ecce quod erit in fine sine fine. Nam quisalius noster est finis nisi pervenire ad regnum, cuius nullusest finis?» Vagyis: «Ott időzünk és látunk majd, látunk és szeretünk, szeretünk és dicsőítünk. Íme mi lesz végül vég nélkül. Mert mi más a mi végcélunk, ha nem eljutni az országba, melynek nincs vége?»”[76]A zeneszerző Scheffler atya emlékére megkomponálta az Ave Maria című zeneművet.[77]
 

4.3. Boldoggá avatásának kezdeményezése, a boldoggá avatás szertartása

Kétségtelen tehát a püspök vértanúsága. A Szentszék megadta az engedélyt 1991. december 12-én, hogy egyházmegyei szinten beindítsák boldoggá avatási perét.[78] Boldoggá avatásának dokumentumait 1996. december 6-án nyújtották be a Szentté Avatási Kongregációhoz Márton Áron ügyével együtt. „A Szentatya 2010. július 1-én, csütörtökön délelőtt jóváhagyta azt a dekrétumot, amely elismeri Isten Szolgája, Scheffler János szatmári püspök vértanúságát. Ezzel szabaddá vált az út, hogy a Szatmári Egyházmegye vértanúpüspökét a boldogok sorába iktassák. A boldoggá avatásra 2011. július 3-án került sor a szatmárnémeti székesegyházban.”[79]

A szentmisét Erdő Péter bíboros tartotta, a dekrétumot pedig Angelo Amato bíboros, a pápa követe olvasta fel. A szertartás elején Schönberger Jenő, szatmári megyéspüspök köszöntötte a megjelenteket, közöttük Jakubinyi György, Ternyák Csaba, Ioan Robu érsekeket, Lucian Muresan fogarasi és gyulafehérvári nagyérseket; továbbá a külföldről érkezett vendégeket, a testvéregyházak képviselőit, a szerzetesrendek tagjait. A vértanú püspök életének ismertetése után elhangzott magyarul és latinul is a dekrétum szövege, majd a boldoggá avatott képének leleplezés után Szabó Mária Zita szatmári irgalmas nővér helyezte el Scheffler János ereklyéjét az oltárnál. „Erdő Péter bíboros szentbeszédének kezdetén kiemelte: János püspök tanúságtétele messze túlmutat egyetlen egyházmegye határain, üzenete mindenkihez szól: püspökökhöz, papokhoz, hívő emberekhez, de még a nem hívő világhoz is. Élete bensőségesen összeforrt Krisztussal, aki az egész emberiség Megváltója.”[80] A szentmise végén elhangzott Angelo Amato bíboros beszéde, Wilhelm Schraml passaui püspök köszöntője, majd Schönberger Jenő megyéspüspök megköszönte mindazok segítségét, akik az ünnep megszervezéséhez hozzájárultak. A szertartás a pápai himnusz és a nemzeti ima eléneklésével fejeződött be.[81]

 
5. Hivatástudat és katolikus lelkiség Dr. Scheffler János és Márton Áron elmélkedéseiben 

Elemzésünk célja rámutatni arra, hogy a püspökök tevékenysége és életfelfogása hogyan nyilvánul meg saját munkáikban. A fejezetben a két püspök egy-egy elmélkedését szándékoztuk összehasonlítani a papi hivatástudat és a katolikus lelkiség tükrében. Szempontjainknak megfelelően az elmélkedések a katolikus papság kötelességeit, feladatait, kiválasztottságát és hivatástudatát tárgyalják. A püspökök írásai felől Márton Áron Papság című kötetéből és Dr. Scheffler János A pap című elmélkedésgyűjteményéből tájékozódtunk. Már a kötetek hasonló címei is jelzik, hogy a szerzők rendkívül fontos feladatuknak tartották a lelkipásztori hivatástudat folyamatos erősítését és ápolását az erdélyi katolikus papság körében, viszont észrevételeink alapján az említettek különbözőképpen nyilvánulnak meg a két beszédben (Scheffler János: Lelkiismeret-vizsgálat: a kötelességteljesítés, Márton Áron: A papságról) így szeretnénk rávilágítani ezekre a különbségekre is.

Mivel nem hagyományos értelemben vett prédikációkról esik szó, szükséges meghatároznunk ezek műfaji sajátosságait, amelyek egyértelműen az elmélkedés műfajára mutatnak. A Magyar Katolikus Lexikon szerint az elmélkedés „lelki tevékenység, az imádság egyik fajtája, a nyugati kereszténységben a hit igazságainak és parancsainak logikusan következtető, személyes megfontolása.”[82] A lexikon a meditáció három típusát különíti el: „Az ~ legegyszerűbb formája a szóbeli imádság (Miatyánk, Üdvözlégy) lassú, megfontolt mondása. Az ~ köv. fokán az elmélkedő a szóbeli imádság egyes szavainál megáll, s a szó által ébresztett gondolatokkal és érzelmekkel addig foglalkozik, amíg értelme abban táplálékot talál. A 3. fokon az ~ tárgya a hit és erkölcs igazságai (tízparancsolat, öt parancsolat, a test és lélek képességei, állapotbeli kötelességeink, hivatali kötelességeink): megfontoljuk mi célból adta Isten a szóban forgó dolgot, hogyan-mire kell azt használnunk; hogyan használta azt az Úr Jézus, a Bold. Szűz, hogyan használtam én stb. Az ilyen ~ből erősödik az ›önismeret, a fölismert hibák, bűnök bűnbánathoz és jó elhatározásokhoz vezetnek.”[83]

Észrevételeink alapján az általunk választott írások a az elmélkedések harmadik típusába sorolhatók, mivel mindkettő a papi életvitel hit és erkölcsi igazságait, hivatali kötelességeit fogalmazza meg, valamint a lelkipásztorok mint Krisztus küldöttjei, megbízottjai jelennek meg. Márton Áron püspök szerint: „a katolikus papot maga Krisztus, az élő Isten egyszülött fia választja ki.”[84]Dr. Scheffler János megfogalmazásában így találjuk: „Tudjuk, hogy maga Isten helyezett mindenkit meghatározott munkakörbe. Ennek a munkakörnek a vállalása jelenti Isten ránk vonatkozó akaratának jelentős százalékát. A papra ez fokozott mértékben áll, hiszen őt Isten kifejezetten hívja a papságra, neki a Krisztustól kapott hatalma alapján ezt az apostolutód jelöli ki. Nekem, mint papnak hittel és szent meggyőződéssel kell meglátnom állapotbeli kötelességeimben az isteni akaratot, életem főmondatát.”[85]

A két szerző hasonló módon szerkeszti meg elmélkedéseit: a könnyebb áttekinthetőség és a következetesség érdekében megszámozzák a fontosabb gondolategységeket. Meglátásaink alapján Schefflernél ez a beosztás jóval részletesebb, mivel a fejezeteket alfejezetekre osztja, amelyek újabb részekre oszlanak. A prédikációban négy nagyobb fejezetet találhatunk:

1. „A pap éljen munkás életet:
a) Tanuljunk gazdálkodni az időnkkel
b) Éljünk meghatározott napirend szerint
c) Legyen határozott munkaprogramunk
     i. Pontosan jelöljük meg az elérendő célt
     ii. Jól válasszuk meg a szükséges eszközöket
     iii. Készítsünk okos beosztást munkakörünkhöz  

2. Lelki kötelesség

3. Lelkipásztori kötelességeim

4. Szellemi kötelességeim”[86]

Ezzel szemben Márton Áron püspök műve kevésbé strukturált, mivel egy adott ponton utólag egy különálló prédikáció részletét is beilleszti, valamint az elkezdett prédikáció szövege a bevágott szövegrésznél félbeszakad, a gondolatmenet nem folytatódik. Úgy tűnik, hiányzik a végkövetkeztetés és a befejezés is. Az elkezdett prédikáció felosztás a következő:

1. „Bevezető: Plébánosotok felszentelésének ünnepén beszéljünk a papról. Kinek a megbízottja és mi a megbízása?

a) Kinek a megbízottja?
     I. Történelmi kép: zsidó pap – druida – táltos – katolikus pap
     II. A pap Krisztus helyettese a földön, Krisztus közvetítő szerepében

b) Mi a megbízása?
     I. 1930-ban történt…
     II. A világ gúnnyal szokott fizetni, különösen ma
     III. Nagy, rendkívül súlyos hivatal ez”[87]

A prédikációhoz csatolt szövegrészek a következő alcímek alatt szerepelnek:

I. A papság hivatása a világban
II. Apostolkodás


További vizsgálati szempontunk a tartalmi, stilisztikai elemzés: megfogalmazás, nyelvezet, példázatosság, érvelési technikák, stílusalakzatok. A két prédikáció közti egyik legszembetűnőbb stílusbeli különbség az, hogy Scheffler inkább a lelkipásztori élet szabályszerűségeinek részletes, szubjektív bemutatására törekszik, míg Márton Áron az egyház szolgáinak Istentől rendeltetett kitüntetett küldetését emeli ki, valamint objektív szemléletmódban tünteti ki a papság földi tevékenységének felbecsülhetetlen értékét és annak hatalmas tisztségét. Mindkét műben felfedezhető az oktató, tanító célzatosság, de különbözőképpen nyilvánul meg: a szatmári püspök saját életvitelének példáit állítja középpontba, és azt tartja követendőnek, ezt az egyes és többes szám, első személyű elbeszélés érzékelteti leginkább: „Mi munkás papok akarunk lenni. Ezt a papi típust kell meghonosítanunk és így a jó hírnevünket ért csorbát ki kell köszörülnünk. Okosan és céltudatosan akarok dolgozni. Kitartóan, kapkodás nélkül. Saját munkakörömben akarok dolgozni.”[88] A gyulafehérvári megyéspüspök ezzel szemben kerüli a személyes példázódást és a történelmi tényeket, valamint általános meglátásokat tartalmaz elmélkedése: „Aki a történelmet ismeri, aki a letűnt múltba vissza tud tekinteni, mindezt látja. Látja a keresztény pap mögött a messze-messze távolokban ezeket a másik papokat, a zsidót és a pogányt. S amint ezeket látja, magától is rájön arra, hogy az ember a történelem folyamán mindig, elfojthatatlan vággyal kereste azt a másik világot, amelyben az Isten lakik. Nyugtalan szíve hajtotta, akart Istenhez közelebb jutni, de érezte azt is, hogy bűnös mivolta miatt már a parancsait sem tudná méltóképpen előadni, s ezért kiválasztotta maga közül a jobbakat, akiket papoknak nevezett, hogy kérését, imáját, bűnbánatát, panaszait azok vigyék az ismeretlenségben lakó Isten elé.”[89]

A meditációra alapvetően jellemző az önvizsgálat, amely Schefflernél ez érdekes formában nyilvánul meg, hiszen a kérdésfeltevések, melyek önmagához, illetve a hallgatósághoz (a papsághoz is) szólnak, egyben retorikai fogások, melyek automatikusan előidézik a hívekben a lelkiismeret ellenőrzést. Az elmélkedésében oldalakon át tartó kérdéssorozatot fogalmaz meg, ezek közül tallóztunk néhányat:  „Milyen erényekben haladtam már előre?”; „Milyen bennem a lelkipásztori szeretet és buzgóság?”; „Gondolok-e az apostoli szegénység szellemére?”; „Egyáltalában nyugodt, kiegyensúlyozott, derült-e a lelkem?”;  „Tudom-e, hogy a szentmiseáldozat bemutatása legszentebb papi munkánk?”; „Gyermekek és felnőttek irányítása a szentségi Jézushoz szívem ügye-e?”; „Olvasok-e rendszeresen lelki könyvet?”; „Szoktam-e rendszeresen gyónni?”; „Végzel-e havi rekollekciót? Mikor, hogyan, milyen eredménnyel?”[90]

Márton Áron püspök így kelt buzgóságot az önvizsgálatra: „Legyen tudatában minden lelkipásztor, hogy mindennapi viselkedésével és munkájával az Egyház-Krisztus-arcát tárja a világ elé, s az emberek ebből ítélik meg a keresztény üzenet erejét és igazságát.”[91]
A püspökök egyöntetűen kitartanak azon álláspontjuk mellett, miszerint a papságnak számos előítélettel és támadással kell/kellett szembenézniük. Az elmélkedésekben hasonlóképpen élnek a festők és újságírók gúnyolódásainak példáival: „Régi festők a papokat és barátokat sörös- vagy boroshordó előtt, kigömbölyödött ábrázattal, szélesen ráérő tartással örökítették meg. Sörgyárosok és likőrgyártók maguk is előszeretettel használják ezt a reklámképet.”[92] „Papok ellen uszították a tömeget finomkezű újságírók, akik fényes kávéházakban töltötték egész életüket, komolyan soha nem dolgoztak, s a dolgozó nép között soha nem jártak.” [93]

Az elmélkedések stilisztikai szempontból is különböznek, hiszen Márton Áron prédikációi regényes elbeszéléseknek tűnnek, melyekben stilizált, felnagyított képek segítségével érzékelteti a kereszténység világbeli kitüntetettségét és katolikus lelkipásztor kapcsolatteremtő szent feladatkörét: „És aztán a pogány időkből kijövet látnánk azt, amit majdnem kétezer esztendő óta láthatunk minden nap és mindenütt, ahol katolikus templom van; a katolikus papot, amint díszes ruhában, kora reggel kezében aranykehellyel lejön az oltárról, hogy megáldoztassa, Krisztus élő testét táplálékul adja a híveknek, akik az áldoztató rácsnál ájtatos imába merülve, összetett kezekkel térdepelnek.”[94]

Scheffler a tanítói szándékot a kategorikusságával fejezi ki, egyszerűen, hétköznapi nyelvezettel és példákkal, kevésbé magasztos hangvétellel adja tudomásunkra a lelkipásztori magatartásról alkotott szigorú hitéleti törvényszerűségeket: „A fiatalok kerüljék a fiatal daru túlzásait. Nem lehet a fél világot felfalni egy-két év alatt. A fizikai, szellemi képességek korlátozottak. Az idősebbek viszont kerüljék a tanulságos önféltést. Ne higgyük el könnyen, hogy a lábunk már semmit sem bír, hogy a térdünk már nem hajlik. Minél korábban kezdtem a túlzott önféltést, annál hamarabb leszek semmirekellő. A test nagy zsarnok. Minél jobban kényeztetjük, annál többet követel. A pap csak akkor megy egészen nyugdíjba, ha már nem bír többet, de akkor is Egyházáért él és imádkozik.”[95]


6. Összegzés, következtetések 

Kutatásaink során rájöttünk, hogy a témát ebben a terjedelemben és a felhasznált szempontok mennyiségének függvényében, korántsem tudtuk kimeríteni, csupán töredékeiben ragadhattuk meg. A két jeles egyházi személyiség élettörténetének és művének feltérképezése számos lehetőséget teremt mind a hagiográfiai, mind az irodalomtörténeti vizsgálódásokra, hiszen az általunk figyelembe vett szempontokon kívül ugyanolyan kitüntetett fontosságú szerepet kaphatott volna a püspökök koncepciós pereinek elemzése, kritikai életrajzok elkészítése, valamint írásaiknak részletes összehasonlítása.

Az elmélkedések összevetéséből az derült ki, hogy ugyanabban az időszakban tevékenykedő két püspök világszemlélete élesen nem ütközik egymással, viszont árnyalati (stílusbeli, retorikai megformáltságbeli) különbségeket felfedezhetünk. A katolikus lelkipásztori identitás erősítése, valamint a hívek buzdítása mindkét szerzőnél fontos szempont, viszont a kisebbségi sorsba jutott magyarság, valamint az elnyomást gyakorló kommunista állampolitika említése egyáltalán nem fordul elő.

Abban megállapodhatunk, hogy Márton Áron és Dr. Scheffler János püspökök, a XX. század legkiemelkedőbb személyiségei közé tartoznak, mivel egy majdnem lehetetlen feladat elvégzésére vállalkoztak: az egyházüldözés és az erdélyi magyarságot ért megpróbáltatások dacára, életük végéig kitartottak papi hivatásuk mellett és mindvégig teljes odaadással gondozták a három millió fős  erdélyi katolikus magyarság lelkületét.
 
„Mindenütt nyomorgattattunk, de meg nem szoríttattak;
Kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe;
Üldöztettünk, de el nem hagyatunk;
Tiportatunk, de el nem veszünk;
Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát,
Hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben.
Mert mi, akik élünk, mindenkoron halálra adatunk a Jézusért,
hogy a Jézus élete is látható legyen a mi halandó testünkben.
Azért a halál mibennünk munkálkodik, az élet pedig tibennetek.
Mivelhogy pedig a hitnek mibennünk is ugyanaz a lelke van meg,
Amint írva van: Hittem és azért szóltam; hiszünk mi is, és azért szólunk. ”(II.Kor 4, 8-13)[96]
 
 
 
 





 
7. Bibliográfia 

1. Mons. Fodor József, A nagyváradi egyházmegye ideiglenes főpásztorai a XX. században, Kolozsvár, Gloria, 2008 (Szent László Könyvek sorozat 3.).
2. Tomka Ferenc, Halálra szántak, mégis élünk: Egyházüldözés 1945-1990 és az ügynök-kérdés, Bp., az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 2005 (3. Javított, átdolgozott kiadás).
3. Dr. Jakubinyi György, Márton Áron püspök és a Szentszék (In: http://www.romkat.ro/?q=node/3357).
4. Dr. Jakubinyi György, A szentek nyomában Erdélyben, Gyulafehérvár, Gloria-Idea, 2009.
5. Virt László, Nyitott szívvel: Márton Áron püspök élete és eszméi, Bp., Teleki László Alapítvány, XX. Század Intézet, 2002.
6. Virt László, Katolikus kisebbség Erdélyben, Budapest-Luzern, Egyházfórum könyvei 7, 1991.
7. Bura László, „Vizsgáljuk meg ezek okát!”, Szatmári művelődéstörténeti és egyháztörténeti tanulmányok, Csíkszereda, Státus, 2007.
8. Szalay Jeromos: Vértanu Püspök, Vértanu Népe: Márton Áron erdélyi püspök, hitvalló és szabadságharcos 1896-1952 (?), Mission Vatholique Hongroise 16, rue Grenze, Paris XVI., 1953.
9. Márton Áron püspök úr életének, személyének rövid ismertetése (In: http://www.romkat.ro/sites/default/files/images/2012-b/rovid+eletrajzi+ismertetes.pdf).
10. Scheffler János, A pap, Bp., Don Bosco, 1998.
11. Károli Gáspár (ford.), Biblia.
12. Hetényi Varga Károly, Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában, I., Abaliget, Lámpás, 1992.
13. Friedrich Engels, Anti-Dühring, Bp., 1963.
14. Katolikus Hírportál  http://www.magyarkurir.hu/hirek/erdo-peter-biboros-szentbeszede-scheffler-janos-boldoggaavatasan
15. Szatmári Római Katolikus Egyházmegye http://www.szatmariegyhazmegye.ro/url/Scheffler-Janos-eletrajza.
16. Szentek és Boldogok élete http://szentekelete.hupont.hu/9/dr-scheffler-janos.
17. Márton Áron, A papság, Marosvásárhely, Mentor, 2009.
18. Magyar Katolikus Lexikon http://lexikon.katolikus.hu/E/elm%C3%A9lked%C3%A9s.html.
19. Courtois,  A kommunizmus fekete könyve, 2000
20. Magyar Elektronikus Könyvtár

Jegyzetek

[1]Károli Gáspár (ford.): Biblia

[2]Hetényi Varga Károly, Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában, I., Abaliget, Lámpás, 1992, 10.

[3]Uo., 9.

[4]Hetényi 13–14.

[5]Uo., 13.

[6]Virt László, Katolikus kisebbség Erdélyben, Budapest-Luzern, Egyházfórum könyvei 7, 1991, 14–15.

[7]Uo., 15.

[8]Bura László, „Vizsgáljuk meg ezek okát!”, Szatmári művelődéstörténeti és egyháztörténeti tanulmányok, Csíkszereda, Státus, 2007, 190–192.

[9]Tomka Ferenc, Halálra szántak, mégis élünk: Egyházüldözés 1945-1990 és az ügynök-kérdés, Bp., az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 2005 (3. Javított, átdolgozott kiadás), 22.

[10]Uo., 23.

[11]Uo., 35.

[12]Courtois,  A kommunizmus fekete könyve, 2000.

[13]Tomka, 36.

[14]Uo., 39.

[15]Friedrich Engels, Anti-Dühring, Bp., 1963, 310.

[16]Tomka, 43.

[17]Uo., 48.

[18]Tomka, 49.

[19]Uo., 50.

[20]Uo., 93.

[21]Virt László, Nyitott szívvel: Márton Áron püspök élete és eszméi, Bp., Teleki László Alapítvány, XX. Század Intézet, 2002, 5.

[22]Dr. Jakubinyi György, Márton Áron püspök és a Szentszék (In: http://www.romkat.ro/?q=node/3357)

[23]Mons. Fodor József, A nagyváradi egyházmegye ideiglenes főpásztorai a XX. században, Kolozsvár, Gloria, 2008 (Szent László Könyvek sorozat 3.), 27.

[24]Virt László, Nyitott szívvel: Márton Áron püspök élete és eszméi, Bp., Teleki László Alapítvány, XX. Század Intézet, 2002, 10.

[25]11–12.

[26]Mons.Fodor, 26.

[27]Márton Áron püspök úr életének, személyének rövid ismertetése (In: http://www.romkat.ro/sites/default/files/images/2012-b/rovid+eletrajzi+ismertetes.pdf)

[28]Virt, Nyitott szívvel, 12.

[29]Mons. Fodor, 26.

[30]Virt, Nyitott szívvel, 14.

[31]Mons. Fodor, 25–26.

[32]Virt, Nyitott szívvel, 18.

[33]Uo., 19.

[34]Virt László, Nyitott szívvel: Márton Áron püspök élete és eszméi, Bp., Teleki László Alapítvány, XX. Század Intézet, 2002, 22.

[35]Mons. Fodor, 27.

[36]Virt, Nyitott szívvel, 23.

[37]Szalay Jeromos: Vértanu Püspök, Vértanu Népe: Márton Áron erdélyi püspök, hitvalló és szabadságharcos 1896-1952 (?), Mission Vatholique Hongroise 16, rue Grenze, Paris XVI., 1953, 1.

[38]Virt, Katolikus kisebbség Erdélyben, 26.

[39]Uo., 21.

[40]Bura, 195.

[41]Tomka, 137.

[42]Bura, 195.

[43]Virt, Katolikus kisebbség, 29.

[44]Tomka, 139.

[45]Virt, Nyitott szívvel, 277.

[46]Uo., 279.

[47]Bura, 196.

[48]Virt, Nyitott szívvel, 300.

[49]Uo., 314.

[50]Uo., 343.

[51]Szalay, 6.

[52]Virt, Nyitott szívvel, 381.

[53]Bura, 169.

[54]Jakubinyi

[55]Scheffler János, A pap, Bp., Don Bosco, 1998, 3.

[56]Uo., 5–6.

[57]Bura, 193.

[58]Szatmári Római Katolikus Egyházmegye http://www.szatmariegyhazmegye.ro/url/Scheffler-Janos-eletrajza

[59]Bura, 193.

[60]Szatmári Római Katolikus Egyházmegye

[61]Uo.

[62]Bura, 229.

[63]Bura, 230–231.

[64]Dr. Jakubinyi György, A szentek nyomában Erdélyben, Gyulafehérvár, Gloria-Idea, 2009, 173.

[65]Bura, 230-231.

[66]Uo., 232.

[67]Uo.

[68]Uo., 232-233.

[69]Bura, 233.

[70]Magyar  Elektronikus Könyvtár (http://mek.niif.hu/01900/01906/html/index1096.html)

[71]Bura, 235.

[72]Uo.

[73]Szatmári Egyházmegye

[74]Bura, 234.

[75] Bura, 237.

[76]Szatmári Egyházmegye

[77]Bura, 238.

[78]Jakubinyi, Erdélyi szentek, 176.

[79]Szentek és Boldogok élete (http://szentekelete.hupont.hu/9/dr-scheffler-janos)

[80]Katolikus Hírportál ( http://www.magyarkurir.hu/hirek/boldog-scheffler-janos-vertanu-puespoek-hosies-szeretete-ma-sugarzo-ero)

[81]Uo.

[82]Magyar Katolikus Lexikon (http://lexikon.katolikus.hu/E/elm%C3%A9lked%C3%A9s.html)

[83]Uo.

[84]Márton Áron, A papság, Marosvásárhely, Mentor, 2009, 39.
 
[85]Scheffler, 77.

[86]Uo., 77-100.

[87]Márton Áron, 38-52.

[88]Scheffler, 80.

[89]Márton Áron, 39.

[90] Scheffler, 84-85.

[91]Márton Áron, 46-47.

[92]Scheffler, 78.

[93]Márton Áron, 44.

[94]Uo., 39.

[95]Scheffler, 80.

[96]Biblia





2013

 

Szász Zsuzsanna
A PONCIÁNUS FORDÍTÁSOK

​

Előszó:

Dolgozatomban röviden bemutatnám Heltai Gáspár életének egyik nagy művét. Értelmezés tárgyává válik egyik fordítása, a Ponciánus császár históriája, (miközben említve lesz a Bécsen kiadott edíció is), melyben részletezni szeretném, miként jelenik meg fikció és metafikció, továbbá vázolni szeretném, hogy a nyomtatás iránti vágy miként ösztönözte arra, hogy a nyomdáján keresztül magyarul írt műveket „jutasson” az olvasói körnek.

Fikció vagy metafikció? 

A metafició stílusában és támájában a fikciót veszi alapnak. Főbb ismertetőjegyei: a metanarráció, azaz a szokásos történetet és cselekményt leíró elbeszélés helyett, a narratíva közvetlenül az elbeszélés folyamatára reflektál, maga a történet-írás áll a történet középpontjában.[1] Jellemző rá a nézőpontváltás (a Ponciánus fordításban ez igencsak szembetűnő), metanyelvi elemek, nyelvi szintek megjelenítése. A metafikció fogalma az 1960-as években vált népszerűvé, persze ez nem feltételezi azt, hogy az előtt nem írtak már ilyen típusú műveket.[2]
           
A metafikciót nem feltétlenül szükséges megkülönböztetni az úgymond hagyományos művektől, ugyanis „nem szükségszerű, hogy létezzen különbség a az írás révén megteremtett <<valóság>> meg maga az ennek a célnak az elérésére használt eszközök között.”[3] A megkülönböztetés elhanyagolható, hiszen kölcsönösen feltételezik egymást. Egyetlen esetben különíthető el a hagyományos a metafikciótól: elkülönítünk 18. századi irodalmat és kortárs irodalmat, hasonlóan ezt kivetíthetjük a metafikció terére is.[4]

Metafikció: 
​
Hogy hiteles áttekintést nyerjünk a metafikció fogalmáról ismernünk kell az angolszász irodalomban fellelhető metafikciót.
Az angolszász metafikció az 1970-es és az 1980-as években örvendett a legnagyobb figyelemnek, ám az angol irodalomban a metafiktív jegyek már Shakespeare műveiben is megtalálhatók.[5]

A műfaj képviselői az elbeszélő hagyomány olyan vonásaival állították szembe magukat, mint a jólformált cselekmény, az időrend tiszteletben tartása, a mindenható elbeszélő tekintélye, a szereplők jelleme és megnyilatkozásai közti ésszerű kapcsolat meglétébe vetett hit, oksági viszony feltételezése a lét mélyben fekvő törvényei és az élet felszíni jelenségei, részletei között.[6] 

Egyes kritikák szerint, az angol regény a 18. század elején a nyomtatás elterjedésével, a zsurnalisztikából született, továbbra is magán hordozva annak jegyeit, mely által a fikciókat olyan tényszerűen állította be, hogy az olvasónak gondot okozott megállapítani, hogy az olvasott regény realitás vagy csupán kitaláció. [7] 

„Miközben a metafikció magyarországi alaköltései sok esetben azt az irodalomszemléleti fordulatot erősítették, amely a műértést igyekezett eloldani a naiv valóságvonatkozás igényétől, s elvetette azt a szemléletet, amely szerint az irodalmi művek leírhatóak bizonyos társadalmi folyamatok, eszmék kifejeződéseként, addig a metafikció angolszász gyakorlata – a formalista olvasatok mellett – voltaképpen nem nélkülözte, sőt szándékosan felerősítette a didaxis különböző megnyilvánulási formáit, köztük elsősorban a politikai érzékenységet.”[8]

A Ponciánus fordítás, mint metafikció: 

A metafikció kifejezést Patricia Waugh olyan fikcionális írásokra alkalmazza, amelyek „tudatosan és szisztematikusan önnön műalkotásként való státuszukra vonják a figyelmet, hogy kérdéseket ébresszenek a fikció és a valóság kérdésével kapcsolatban.”[9] Mivel a Ponciánus fordítás egy keret, amely teret biztosít a benne megjelenő betéttörténeteknek, így értelmezhető metafikcióként, ugyanis a történetek felépítése és tartalma alkalmas egy önálló alkotás szerepét beteljesíteni.

A metafikció „meghatározásainak legkisebb közös nevezője: létrehozni egy fikciót, és ezzel egyidőben rámutatni e fikció létrehozására.”[10] A betéttörténetek létrehoznak egy fiktív életeseményt, de mivel az egymásra válaszolgató történetek valójában a mesterek és a császárné szájából hangzanak el, rámutatnak arra, hogy hol a határ fikció és valóság között, láthatóvá válik a fikció létrehozásának módszere.

Hét bölcs mester története vagy Ponciánus császár históriája? 

Heltai Gáspár neve a mai napig ismeretes, talán örökre fennmaradó. Műveltsége és nagy tehetsége már fiatalkorára visszavezethető. Heltai a humanizmus tanait követi. Korábban németül és latinul írt, bár keveset és inkább fordításokat, mint eredeti műveket.[11]Magyar alkotásai már eredetinek számítanak, még akkor is, ha „mástól veszi a témát, ha klasszikus műveket újramesél magyar olvasóinak.”[12] Heltai munkásságának gyümölcsei a mai napig nagy értéknek számítanak.

Létezik egy 1633-ban kiadott elbeszélés gyűjtemény, ami a keresztes hadjáratok idején Európába került mesefüzér magyar fordítása, vagyis A hét bölcs mester fordítása. Sokáig gondolták úgy, hogy a Ponciánus császár historiája néven ismert kiadvány nem más, mint az 1573-ban megjelent (Eber Balázs bécsi könyvnyomtató által publikált) kiadvány szövegváltozata. Waldapfel József 1938-ban világít rá tanulmányában, a kiadvány valódi eredetére. A Ponciánus császár históriája Heltai Gáspár fordítása német nyelvről, amelynek keletkezése a 1570-es évekre tehető.[13]

Végül bebizonyosodott a XVI. század két Ponciánus fordítással rendelkezik. A két fordítás nem azonos. Egyiket latin nyelvből fordították és Bécsben jelent meg, mely máig ismeretlen szerzővel rendelkezik. A másik, német nyelvből való fordítás pedig Heltai nevéhez kötődik.[14] Sikeresebb fordításnak talán Heltai munkája tekinthető: nyelvezete érthetőbb, hiszen munkáját a polgároknak szánta.

Időben elhelyezni, hogy pontosan melyik fordítást írták hamarabb, nem lehet pontosan. Sokan úgy tartják a bécsi jelent meg hamarabb, így Heltai „kedvet kapva”, megírta a saját változatát.[15] Nemeskürty István úgy tartja, ez a felállás akár meg is fordítható, mivel nem az a fontos, hogy melyik jelent meg hamarabb, hanem az, hogy a két fordítás két teljesen különböző olvasói csoport számára készült: míg a bécsi főúri köröknek, addig Heltai fordítása az egyszerű polgárok szórakoztatására fordítódott.

Ponciánus változatok latinul, németül: 

Detlef Roth a latin nyelvű szövegeket négy nagy csoportba különíti el (figyelembe véve a hangzást és szövegformát). Az első csoport tartalmazza a legteljesebb szöveget, aprólékos értelmezésekkel. A második csoport hasonló az elsőhöz, viszont itt a császárné és a császárfi értelmezéseit új bekezdésbe rendezi. A harmadik csoport a második csoport egyik kéziratára vezethető vissza. Míg végül az utolsó csoport, abban különbözik a többi csoporttól, hogy szövege eltér a korábbi szövegektől (rövidebb a történet).[16] „ (...) valamennyi típus középkori változatai a prédikációs gyakorlatból ismerős spirituális magyarázatot (reductio, más változatokban moralitas) fűznek akár a kerettörténethez, akár a betéttörténetekhez.”[17]

Fontos megjegyezni, hogy ezek a magyarázatok szorosan kapcsolódnak a műhöz. Ez segít felfedni a mű legkorábbról ismert nyugati változatának szerkesztőjét, aki valószínűleg egy ferences szerzetes lehetett. A XIV. századi variánsok szintén ferences körből származnak.[18]

A német nyelvű szövegekre rátérve tudnunk kell, hogy Ponciánus-népkönyvek a XV. századi ősnyomtatványok (akár ezeket megelőző kódexek) óta egészen az 1570-es évekig kis eltéréssel, szinte azonos szöveggel jelentek meg.[19] Detlef Roth kutatásai alapján a műnek nyolc prózai és három verses feldolgozása van a középkorból és a kora újkorból. Lefordításuk valószínűleg nem szórakoztatás céljából történt, mivel előtérbe a bölcsességet vagy akár a türelmet állítja.[20] „(..) a szórakoztató funkció megjelenése a nyomtatott variánsok, ezzel együtt pedig a laikus körökben elterjedő, az épületes tanulságokra kevésbé fogékony befogadási szokások következménye.”[21]

Moralisationes:

A moralizáció erkölcsi tanítás, elmélkedés, eszmefuttatás erkölcsi dolgokról.[22] Ha a moralizációt így definiáljuk, akkor feltevődik a kérdés, hogy a vitatott műben mit takar a kifejezés. A műben a moralizáció mindenképp spirituális szempontból közelíthető meg: a mű tanít arra, hogy lehet menekülni az ördögtől, illetve ellene mondani neki. Néha úgy tűnik, hogy ezek a „félig történeten kívüli szövegek” nem részesei a főszövegnek, mivel nem a főszál konfliktusát boncolgatják, mégis a megoldását segítik. Mindezt a moralizációt alátámasztják.[23]

A kerettörténet egy környezetet biztosít a betéttörténeteknek, összetartja őket és értelmezési irányt szak nekik.[24] „A kerettörténet kísérőszövege szerint a császár bármely keresztény embert jelenti, az ő egyetlen fia a lelke, amelyet az irgalmasság hét cselekedetével kell mintegy a hét mesterrel táplálnia, hogy ezáltal az üdvösséget elnyerje. A hét szabad mesterségnek megfelel a hét erény, közöttük három teológiai, négy sarkalatos, és miközben az artisztikusan összehozott megfeleltetésekkel kiegészítve újramondja a cselekményt, voltaképpen a középkori teológiai summák témajegyzékén vezeti végig az olvasót.”[25]
 
A császárné által elbeszélt Arbor moralizáló értelmezése szerint a polgár jelölheti bármelyik embert. A kert a keresztség által megtisztított szív szimbóluma, a gyümölcsös fa a szeretet, a fiatal fa a gonoszság, a kertész az értelem megtestesítője. Így a történet moralizáló értelmezése: a vágyak által megsebzett értelem megnyesi a fa ágait, ami az erényeket szimbolizálja, végül pedig a szeretet elpusztul. [26] A történet értelmezhető másként is: a polgár Ádámot szimbolizálja, ebben az esetben a kert a paradicsom, ahol a fa a tudás, tiltott gyümölccsel. A fiatal fa a kapzsiságot, a kertész a sátánt jelöli. A történet végkifejlete pedig, hogy az emberi erények megsemmisülnek.[27] A történet egy harmadik olvasattal is rendelkezik: a kertész a prédikátor szerepe, a polgár a főpap, a kert az egyház, a fák a keresztények, a fiatal fa az eretnek szimbóluma.

Így konklúzióként levonható, hogy „(...) morálisban az fejeződik ki, amit tenni tartozunk üdvösségünk érdekében.”[28]

A magyar kiadványok: 

Heltai fordításában található olvasókhoz szánt „köszönet” támpontként szolgál a mű olvasásában. Egy olvasási szempontot mutat be. Leírja fordításának célját: megfontolni az élet és az erkölcs mivoltát. A „köszönet”-ben ugyanakkor bírálat is szerepel Ponciánus császár fele, mivel újraházasodik és megfeledkezik első feleségéről.[29]
           
Heltai az előszóban nem jellemzi az első feleséget, ami magyarázható nőellenességgel (a két női szereplőnek nincs neve), ugyanakkor a mesterek jellemzése is elmarad. Ez azzal magyarázható, hogy Heltai „a Ponciánussal összefüggő értékekre és motívumokra kívánja a legnagyobb hangsúlyt fektetni – azok talán sokkal fontosabbak, sugallja, mint akár a császárné, akár a bölcsek vagy talán éppen Diocletianus exemplumfunkciójú betéttörténetei.”[30] Ennek köszönhetően válik a mű olvasmányos alkotásból tanulságossá.[31]
​
A keret:

A német szövegekkel ellentétben, amelyeket a folyamatos mesélés jellemez, a magyar szövegekben a betéttörténetek alcímmel vannak kiemelve, ami a betéttörténetnek alárendelt funkciót kölcsönöz. A magyar változatokban a moralizáció elmarad. [32]

„(..) a kerettörténet és a betéttörténetek fontosságát a belőlük levonható moralizáció adja: az ellenkező látszat ellenére a valódi nyomaték a tanulságon van, minden egyéb csak háttér és illusztráció.”[33] Ezzel magyarázható az is, hogy a néhol a szerelmes-erotikus cselekmény elveszti megbotránkoztató jellegét.[34]

A kerettörténet fontossága abban a motívumban is megjelenik, hogy kis változásokkal, de ismételten leírja azt, ahogy a császárfit a vesztőhelyre viszik, a nép jajgat, az ifjú fejet hajt a mestereknek.[35] Az egész úgy szerepel, mint egy rituális előkészület, egy előkészület a betéttörténethez.

A mű az ellentétre és szimmetriára épül, a két mesélő fél ellentétes példázataira és az egymásnak „válaszoló” történetekre. A mesélők minden történet végén rövid magyarázattal szolgálnak a császárnak, amelyben kifejtik a történet valódi cselekményét. („ A magyarázat a példázatok allegorikus értelmezését adja.”[36])

Következtetés: 

Heltai Gáspár munkásságának köszönhetően az irodalom egy igen fontos eleme maradt ránk magyar nyelven. Bár Ponciánus császár históriája nem Heltai Gáspár műve, de fordítása annyira sikeres, hogy „saját műként” is értelmezhető. A történet realitás és mese kombinációja: a valóságosnak tűnő eseményeket néhol már mesei elembe áthajló motívumok díszítik (ilyen például a történetben gyakran feltűnő hetes szám). Fordításában az erkölcsi értékeket egy magasabb szintre emeli, példákkal magyarázva: a történetek szimbolikus jelentései mindenki számára érthetőek, így a történet elnyeri szórakoztató célját. Egyszerre olvasmányos és tanulságos, magával ragad és elgondolkodtat.

 
 






 
Bibliográfia

A metafikció után. http://konyvketto.blogspot.ro/2010/06/metafikcio-utan.html (Letöltés dátuma: 2015. 06. 15.)
 
Gábor Csilla, Luffy Katalin, Sipos Gábor (szerk.): Erdély reneszánsza I., Kolozsvár, 2009.  

Hegedüs Géza: Heltai Gáspár.  http://www.mek.oszk.hu/01100/01149/html/index.htm  (Letöltés dátuma: 2015. 04. 10.)  

Hites Sándor: A történelem és a metafikció az angolszász regényirodalom közelmúltjában. http://www.forrasfolyoirat.hu/0206/hites.html
(Letöltés dátuma: 2015. 06. 15.)  

Nemeskürty István:  Heltai Ponciánusa és a magyar reneszánsz szórakoztató irodalom. http://www.google.hu/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=1&ved=0CCQQFjAA&url=http%3A%2F%2Fepa.oszk.hu%2F00000%2F00001%2F00279%2Fpdf%2Fitk00001_1972_05-06_555-579.pdf&ei=Jzk-VbXNI8GbsAGYgIH4Aw&usg=AFQjCNHAhjs1Amnf4-mdSjqm7e--WzQ5Kw&bvm=bv.91665533,d.bGg 
(Letöltés dátuma: 2015. 04.10.)  
 
Kislexikon, http://www.kislexikon.hu/moralizalas_moralizacio.html
(Letöltés ideje: 2015. 06. 02)

Waugh Patricia: Metafiction. The Theory and Practice of Self-conscious Fiction. Methuen, London-New York, 1984.





Jegyzetek

[1] A metafikció után. http://konyvketto.blogspot.ro/2010/06/metafikcio-utan.html (Letöltés dátuma: 2015. 06. 15.)

[2] Uo.

[3] Uo.

[4] Uo.

[5]  Hites Sándor: A történelem és a metafikció az angolszász regényirodalom közelmúltjában. http://www.forrasfolyoirat.hu/0206/hites.html (Letöltés dátuma: 2015. 06. 15.)

[6] Uo.

[7] Uo.

[8] Uo.

[9]  Waugh Patricia: Metafiction. The Theory and Practice of Self-conscious Fiction. Methuen,  
London - New York, 1984.

[10]  Uo.

[11]  Hegedüs Géza: Heltai Gáspár.  http://www.mek.oszk.hu/01100/01149/html/index.htm  (Letöltés dátuma: 2015. 04. 10.)

[12]  Uo.

[13]  Nemeskürty István:  Heltai Ponciánusa és a magyar reneszánsz szórakoztató irodalom. http://www.google.hu/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=1&ved=0CCQQFjAA&url=http%3A%2F%2Fepa.oszk.hu%2F00000%2F00001%2F00279%2Fpdf%2Fitk00001_1972_05-06_555-579.pdf&ei=Jzk-VbXNI8GbsAGYgIH4Aw&usg=AFQjCNHAhjs1Amnf4-mdSjqm7e--WzQ5Kw&bvm=bv.91665533,d.bGg  (Letöltés dátuma: 2015. 04.10.)

[14]  Uo.

[15]  Uo.

[16]  Gábor Csilla, Luffy Katalin, Sipos Gábor (szerk.): Erdély reneszánsza I., Kolozsvár, 2009,  149.

[17]  Uo.

[18]  Uo.

[19]  Nemeskürty  i.m.

[20]  Gábor i.m., 151.

[21]  Uo.

[22]  Kislexikon, http://www.kislexikon.hu/moralizalas_moralizacio.html (Letöltés ideje: 2015. 06. 02)

[23] Gábor i.m., 152.

[24]  Uo., 157.

[25]  Uo., 153.

[26]  Uo., 153.

[27]  Uo., 153.

[28]  Uo., 153.

[29]  Uo., 155.

[30]  Uo., 155.

[31]  Uo., 155.

[32]  Uo., 157.

[33]  Uo., 157.

[34]  Uo., 157.

[35]  Uo., 158.

[36]  Uo., 159.





2015














​

 

Tasnádi István
HELTAI GÁSPÁR A RÉSZEGSÉGNEK ÉS TOBZÓDÁSNAK VESZEDELMES VOLTÁRÓL VALÓ DIALÓGUS
​
​

Bevezetés

Dolgozatomban Heltai Gáspár egyik első jelentős művében, A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógusában (1552) vizsgálom a fikció és metafikció jelenlétét. A mű vázát a docere et delectare elv adja, célja a tanítás és a gyönyörködtetés, ezért a fikció vizsgálatát is ezen két alponton belül vizsgálom. Heltai többi munkájához hasonlóan ebben is hangsúlyt kap a tanítás mellett a gyönyörködtetés funkciója, elsősorban a színes megfogalmazás által, noha ő maga a Kendi Antalnak címzett bevezetőjében fogadkozik, miszerint „nyelvem szerént szász vagyok és ezt e keveset tizenhat esztendeig tanultam”[1], ezért magyarságában úgy érzi hiányosságai vannak.
           
A műről viszonylag kevés szakirodalmi írás született, azok is elsősorban különböző irodalmi lapokban megjelent cikkek.        Először a mű általánosabb jellemzőiről beszélek (műfaj, a források, valamint a tér- és időszerkezet). Ezt követően két nagy fejezetben vizsgálom a dialógust: először a tanítás, majd a gyönyörködtetés elvén belül a fikció és metafikció jelenlétét figyelem meg.

Műfaj 

Írását Heltai dialógusként határozza meg magában a címben. Ennek a párbeszédre alapuló műfajnak már a humanista irodalomban hagyománya van, azonban Balázs Mihály szerint a reformáció jelentős változásokat hozott a jellemzők terén: „az újonnan kialakult típus a következőkben tér el a humanista változattól: a fantasztikum világába vivő keretek és jelenetek teljes mellőzése, a pogány mitológia alakjainak csaknem teljes kirekesztése, a cselekmény háttérbe szorulása a dikció javára, a nyelvi barbárság kritikájának felcserélődése a keresztyény kegyesség hiányosságainak bírálatával.”[2] A fentebbi leírásnak Heltai műve is eleget tesz, amint azt a különböző alpontokban ki is fejtem. Tehát a reformáció idején keletkezett dialógusok igyekeznek kizárni az egyértelműen fiktív tereket, ezzel élethűvé és a meggyőzésre alkalmasabbá téve őket.

Forrás 

Heltai Gáspár több művében, jelölt vagy jelöletlen formában, külföldi forrásokat használt fel és dolgozott át. Igaz ez az általam vizsgált dialógusra is, amely Sebastian Franck[3] német nyelű traktátusa alapján íródott. Az eredeti művel (Von dem grewlichen laster der drunckenheit: so in diesen lesten Zeiten erst schier mit den Frantzosen auffkommen...) való részletes összehasonlítást Waldapfel József munkája[4] részletesen tárgyalja. Sebastian Franck fejtegető szövegét Heltai dialógussá alakította, az eredeti elbeszélői szólamból Antal úr, míg az E.V.-ként megszólított nemes úrból Demeter alakját hozta létre. Emellett több helyen kiegészítette, ezzel a helyi viszonyokra alkalmazva a mű üzenetét. Ez mind a használt képek világában, mind a témákban (magyar nemesség tobzódásai, bíróválasztási jelenet, a városban megfigyelhető részegeskedés) megfigyelhető.

Tér- és időszerkezet 

Az események helyszíne nincs megnevezve a műben, ezáltal az ott elhangzottak általános érvényűnek is tekinthetők. A környezet és a szereplők leírása alapján azonban egyértelmű, hogy egy korabeli polgárok által lakott városban folyik a társalgás, ami illik a korabeli Kolozsvárra. Ez főleg olyan részletekből derül ki, amelyek valamilyen módon a hétköznapi élethez kapcsolódnak, és nem az erkölcsi tanítás általános érvényét példázzák. Ilyen a csütörtök reggeli esemény, amikor Demeter korábban érkezik tanítójához, mivel a vásár napján már korán felébresztik a piacra hozott marhák. Az utolsó napon, szombaton azért siet Antal, mert még borbélyhoz kell mennie. Varga József szerint ezáltal a „tanítás tehát nem légüres térben folyik: Heltai munkájuk, mindennapi életük közben ábrázolj a hőseit”[5], alkalmassá téve művét arra, hogy olvasói magukra ismerjenek az említett helyzetekben. Mindezek ellenére nem nevez meg konkrétan egyetlen speciálisan Kolozsvárra jellemző épületet vagy eseményt sem, ezzel egy fiktív térben tartva a történetet.

Időben egy hetet ölel fel a dialógus, a részek számának megfelelően. Az első rész vasárnap történik, majd minden részben külön megemlíti, hogy éppen milyen nap van. Feltételezhetjük, hogy a hetes számra nem véletlenül esett a szerző választása, hiszen szimbolikusan nagyon sok minden rendelhető mellé (teljesség, mesékben varázslatos szám stb.). Erre Antal is hivatkozik, hiszen a befejezésben arra emlékezteti, hogy a hét megszentelése megtörtént, és majd egy másik alkalommal folytatja a tanítást, amennyiben igény van rá.

Tanítás 

Amint azt már a műfajnál is említettem a mű egyértelműen felvállalja a tanítási jelleget. Erre utal az előszó is, amelyben – hasonló munkákkal ellentétben – „nem a fikció hitelesítésére vállalkozik, hanem inkább műve helyes olvasatát adja meg.”[6] Tehát a tanítás érdekében lemond az egyértelműen fiktív elemekről, és valóságosabbnak tűnő helyszínt, témát, szereplőket és helyzetet választ. Ez nem azt jelenti, hogy a mű ne lenne ezeken a pontokon is fiktív, csak mindezt igyekszik leplezni. Varga József szerint ez a helyes olvasat „a fényűzés, a mértéktelen költekezés ellen hadakozik.”[7] Heltai a kereszténység egyik legalapvetőbb dogmatikai összefoglalóját, az Apostoli Hitvallást idézi, az egyházi év különböző ünnepeivel összefüggésben. A bevezető végén ő maga is tételszerűen megfogalmazza írása célját: „gyűjtöttem ezokáért e kis könyvecskét, hogy az embereknek eleikbe adnám az én ítíletem szerént ez iszonyóságos bűneknek nagy voltát.” A befejezésben arról olvashatunk, hogy más alkalommal folytatják a tanítást, ha az Úr is megtartja őket. Ezáltal Heltai már a dialógus kereteként a didaktikai szándékot jelöli meg.
A mű hét részre tagolódik, amelyek egyenként egy napi beszélgetés mutatnak be. Az egyetlen nem párbeszédbe épített mondanivaló a fejezet elején levő összefoglaló, amely előre vetíti, hogy milyen szempontból lesz szó aznap a részegségről és a tobzódásról. Tehát nemcsak a mű egésze van a tanítás keretébe helyezve, hanem minden résznek megvan a saját maga tanulsága, amit Antal fejt ki. Kulcsszavakban ezek a következők: a részegség lelki kárt okoz, a testet is beteggé teszi, árt a jó hírnévnek, az ember elszegényedik miatta, az Úristentől való eltávolodást okoz és felelőtlen döntéseket szül. A hetedik napon nincs ilyen összefoglaló, a rész mintegy összegzi az eddig olvasottakat. A feliratok egy része teljesen önálló, mások pedig visszautalnak az addigiakra (IV. rész: „nemcsak a lélek, a test, a jó hírnév, a jó erkölcs és szemérmesség vész el a tobzódás és a részegség miatt, hanem elvész a marha is...”). Sebastian Franck műve olykor elhagyja ezeket az összefoglalókat, Heltai azonban mindig gondosan, pontokba szedve összegzi a tanulságot Antal szólamában is.[8]

Antal végig a Biblia alapján érvel, a mű több mint kilencven jelzett szentírási idézetet tartalmaz, annak szinte minden könyvére hivatkozva. Ezek egy része szó szerinti, mások parafrazált idézetek, míg van, ahol csak felsorol több igehelyet, ahol erre vonatkozó történet vagy tanulság szerepel. Emellett többször csak említ bizonyos közismert történeteket (Noé, Szodoma és Gomora története stb.) anélkül, hogy hivatkozna az azt tartalmazó részre. Ezáltal egyrészt alátámasztja a részegség ellen történő érvelését, másrészt pedig az olvasó Szentírásismeretét is bővíti.
           
A műben több jel mutat arra, hogy a felekezetesedés kezdeti szakaszában íródott, amikor a határ még elég halvány a katolicizmus és a protestantizmus, valamint az utóbbi különböző ágai között. Erre példa, hogy a történetben a gyülekezet még „plébánost” választ magának (az, hogy a gyülekezet választja már protestáns jellemző, de még plébánosról van szó). Továbbá még nincs kialakulva egyértelműen, hogy milyen bibliai kánont követ: Jézus Sirák könyvére ugyanúgy hivatkozik, mint más bibliai forrásokra, noha a protestantizmus apokrif iratként tekint rá, a katolikus egyház pedig csak a tridenti zsinat során kanonizálta. Heltai azonban egyértelműen vállalja a reformáció elveit (ő maga is lutheránus lelkész 1552-ben), „az első nap, valamint a második nap elején négy alkalommal összesen tizenkétszer ismétlik el, hogy az Úristennek Igéjét a prédikátorok tanításából lehet megtanulni.”[9]
           
Ez a fajta vallásos kép, amelyet lefest szintén fiktív: a jót és a gonoszt szélsőséges módon mutatja be (a prédikátorok általánosan jó és a részegesek rossz volta). Valószínűleg nem létezett sem ilyen ideális módon tagolható közönség, és maga a megtérés hirtelensége (már első nap eldönti, hogy megváltozik) is az olvasó meggyőzését célozza, a párbeszéd valós életet idéző hangulata ellenére is érződik, hogy a helyzet kevéssé árnyalt.
           
Biblián kívüli forrásként érdemes említést tenni az egyházatyákról és különböző egyházi tanítókról. A mű ugyan elvi okokból a Szentírásnak tulajdonít egyedül megkülönböztetett tekintélyt, mégis a hatodik napon szóba kerül Szent Ágoston és Krizosztómosz, mint a részegség elítélői. Emellett különböző „pogány” forrásokat is felhoz a részegség elítélésére, azonban a legtöbb esetben enyhíti vagy kihagyja a Franck művében pogányságot dicsérő részeket.[10] Van, amikor csak általánosan nevezi meg mint „pogán írások”, vagy „filozófusok”. Név szerint említi Nagy Sándort, Cicerót, Zenót, Szókratészt, Valeriust és Vergiliust (utóbbitól latin nyelvű idézetet vesz be, amelyet magyarul értelmez).
           
Az átláthatóság érdekében a dialógus jól szerkesztett, így didaktikai szempontból is alkalmasabb arra, hogy a benne leírtakat megjegyezze az olvasó. Nemcsak hét részre van bontva, amelyek egy-egy tanulságot fogalmaznak meg, hanem egyes napokon belül, ha hosszabb a tanítás Antal pontokba szedve sorolja fel, hogy miről lesz szó aznap, majd kifejti azokat. Ez nagyon hasonlít a prédikációban tárgyalt divisiókra, amelyet ezen esetben is a dilatatio (kifejtés) követ. Antal tanítása tehát kissé a korabeli prédikációs hagyományokat is tükrözi. A negyedik napon négy, a hatodik napon három, a hetedik napon pedig két ilyen alpontot olvashatunk.
           
A tanítás megjelenésének egy utolsó formájaként a műben szereplő közmondásokat kell figyelembe vennünk. Erre a legtöbbször úgy hivatkozik, hogy „a közbeszéddel is szoktuk mondani”, például: „a részegök, a bolondok és a gyermecskék öremest igazat mondnak”, vagy „nemigen nagy dolog: mert nem kell vámot adni tőle”. Ezáltal a legtöbbek számára ismert köznapi bölcsességeket is beépíti az érvelésébe, ami valószínűleg hatásos a feltételezett olvasók körében.

Gyönyörködtetés 
           
Heltai művei azért váltak az irodalomtörténet meghatározó elemeivé, mivel tartalmuk mellett formájuk is jól kidolgozott. A közönség számára érthető és élvezetes olvasmányok, amelyek nemcsak tanítják, de gyönyörködtetik is a befogadót. Mivel ez még egy korai darabja a Heltai-életműnek a szakirodalom a későbbi, főleg a fabulákban megmutatkozó egyedi stílus kezdeti változataként tekint rá. Stoll Béla szerint azonban már ekkor is ott a legerőteljesebb a mű stílusa, ahol betoldásról, és nem fordításról van szó.[11]
           
Abban, hogy a mű olvasás közben nem válik monotonná fontos szerepe van a mozgalmasságnak. Ez már magából a műfajból is adódik. Ennek megfelelően a szóbeliség különböző fordulatai végig jelen vannak a műben. Erre néhány példa: „látja”, „tudja veszél”, „patvar tudja”, „bezzeg”, „nézzedsze”, „lá”, „jaj” stb. Ezekből is kitűnik, hogy a mindennapi társalgás nyelvét használja, ebben a regiszterben igyekszik meggyőzni közönségét. Ezáltal az olvasó magához közelebbinek érzi a művet, mintha valaki élő szóban közölné vele mondanivalóját. Ehhez járulnak hozzá a közmondások is. Czóbel Ernő erről így ír: „példákkal, példabeszédekkel, közmondásokkal bizonyító, rábeszélő és meggyőző okoskodása, humorral, kiélezésekkel megelevenített, lendületes és csattanó beszéde szól ki ebből a könyvből. De nem alant járó hangon, hanem mindig prédikációs emelkedettséggel a katedra magosságából.”[12]
           
Ez a prédikációs emelkedettség ugyanakkor nem zárja ki a vulgaritás határát súroló kifejezések használatát. Azáltal, hogy igencsak hétköznapi kifejezésekkel nevez meg bizonyos jelenségeket („Mennyi sok kurvát, paráznát, csácsogót, ondoklót etc. teszen a bor”, „büdes lehelletek és fekete fogak”, „én sem vagyok immár kaka legény”, „pofám”) sokkal plasztikusabban fejezi ki a részegség mindennapi életben tapasztalható hátrányait. Ahogy az első példában is látható, Heltai sokszor a felsorolás általi fokozás eszközével él. Mindez érdekes kapcsolatban áll a fikcióval: noha mind a helyzet, mind a leírtak kitaláltak éppen a szóhasználat az, ami valószínűvé teszi az amúgy valószínűtlen helyzetet, ezzel a fikció valóságos voltáról meggyőzve közönségét.
           
A humor szintén szerves része a szórakoztatás/gyönyörködtetés megvalósításának. Erre nagyon sok példát találhatunk Heltai munkájában, amelyek közül csak néhányat emelnénk ki. Ilyen a félmondatos megjegyzés „nem oda Buda, nem!”, vagy több hasonlat: „nem szükség, hogy a tetűt beoltsák a ködmenbe, mert anélkül is csak könnyen megterem benne” (az emberi gonoszság kapcsán), „Oly haragos szömmel néz vala, mintha reggel mind tormát ött volna és ecetet ivott volna reája”, „mint a pispek a biblia nélkül nem pispek, hanem reves tőke, mint a Szent Miklós faképe”, „ennyét tud hozzá, mint a bagoly a páternosterhöz” stb. Czóbel Ernő szerint éppen ezek a „népies szólások, közmondások és szemléltető, nyers, legtöbbször humoros hasonlatok” a leghatásosabbak a műben.[13]
           
A közönség figyelmét fenntartani szándékozó eszközök közül utolsóként a beépített történeteket emelném ki. Heltai a hétköznapi életből vett képek mellett a közönség számára ismerős helyzeteket is felidéz. Ilyen amikor a plébános, a bíró illetve a fejedelem választását írja le egy olyan közösségben, ahol a részegség általános jelenség. Ez az egyetlen pont, ahol kétszeres áttételű a fikció: fiktív személyek fiktív történeteket mesélnek egymásnak céljaik elérése érdekében. Ez a kétszeres áttétel még inkább összetetté teszi a mű szerkezetét.

Utószó 

Összességében tehát Heltai Gáspár A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus című munkája ugyan jócskán használ fiktív elemeket, azonban ezeket igyekszik leplezni a meggyőzés célja érdekében. A fikcióról alkotott képe tehát elutasító, nem kíván elrugaszkodni a valós élettől, azonban ahhoz, hogy annak viszonyhálózatát és tipikus helyzeteit leírja ő is a fikció eszközéhez nyúl.










Bibliográfia 

Balázs Mihály: Teológia és irodalom, Az Erdélyen kívüli antitrinitarizmus kezdetei, Budapest, Balassi Kiadó, 1998 (Humanizmus és Reformáció, 25).
Czóbel Ernő, Heltai Gáspár dialogusa a részegségről és tobzódásról (1552): a magyar társadalom lelki és anyagi válsága a reformáció korában, Budapest, Franklin-Társulat, 1911.

Heltai Gáspár, A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról dialogus, szerk. és előszó Stoll Béla,  Budapest, Közoktatásügyi Kiadóvállalat, 1951.

Stoll Béla, Heltai Gáspár könyve a pazarlás ellen, It, 1951, 23‒30.

Utasi Csilla "Nincsen jobb, hogy az ember az ő hivatalja szerént vigyázzon és dolgot tegyen" : Heltai Gáspár A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való Dialogusa, ItK, 2007, 19‒53.

Varga József, Heltai Gáspár: A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus, It, 1952, 589‒592.
​
Waldapfel József, Heltai Gáspár forrásai, Budapest, Pallas Irodalmi- és nyomdai R.-T., 1934.





Jegyzetek

[1] Heltai Gáspár, A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról dialogus, szerk. és előszó Stoll Béla,  Budapest, Közoktatásügyi Kiadóvállalat, 1951, 1.

[2] Balázs Mihály: Teológia és irodalom, Az Erdélyen kívüli antitrinitarizmus kezdetei, Budapest, Balassi Kiadó, 1998 (Humanizmus és Reformáció, 25), 185.

[3] A magyar irodalom története I., szerk. Klaniczay Tibor

[4] Waldapfel József, Heltai Gáspár forrásai, Budapest, Pallas Irodalmi- és nyomdai R.-T., 1934, 356‒365.

[5] Varga József, Heltai Gáspár: A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus, It, 1952, 591.

[6] Utasi Csilla "Nincsen jobb, hogy az ember az ő hivatalja szerént vigyázzon és dolgot tegyen" : Heltai Gáspár A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való Dialogusa, ItK, 2007, 23.

[7] Varga, i.m. 590.

[8] Utasi, i.m. 14.

[9] Utasi, i.m. 17.

[10] Uo. 18.

[11] Stoll Béla, Heltai Gáspár könyve a pazarlás ellen, It, 1951, 29.

[12] Czóbel Ernő, Heltai Gáspár dialogusa a részegségről és tobzódásról (1552): a magyar társadalom lelki és anyagi válsága a reformáció korában, Budapest, Franklin-Társulat, 1911, 46.

[13] Czóbel, i.m. 46.





2017














​

2

 

Abrudbányai Melinda
SZÖVÉS ÉS BONTÁS

SZÖVEGMETAFORA LÁNG ZSOLT EGY TALÁLT TÁRGY MEGTISZTÍTÁSA CÍMŰ NOVELLÁJÁBAN

Dolgozatomban Láng Zsolt Egy talált tárgy megtisztítása című novelláját helyezem nagyító alá, anélkül, hogy az írás valamennyi értelmezési lehetőségének kimerítésére vagy felsorakoztatására vállalkoznék. Tulajdonképpen pontosan ennek kivitelezhetetlenségét támasztja alá az értelmezésem azáltal, hogy a saját olvasatom szempontjából kikerülhetetlennek mutatkozó kérdések megválaszolását a dekonstrukciós elmélet és fogalmak ismeretének nélkülözhetetlenséghez kapcsolom. A szöveg dekonstrukciós (félre)értelmezésének megvalósítására teszek kísérletet, abból a meggyőződésből, hogy ezt a szöveg maga generálja, és hogy munkám egy potenciális másik dekonstrukciós olvasat áldozatául esik majd.

Nem áll rendelkezésemre egy a dekonstrukció teoretikusai által kialakított, bármely szöveg esetében érvényesen alkalmazható analitikus technika, hiszen „minden szöveg maga mutatja meg dekonstrukciós lehetőségeit”[1]. Ennek ellenére azonban Bókay irodalomelméleti összefoglalójában néhány lehetséges támpontra leltem. Az aprólékos, pontos szövegvizsgálat mellett, amelyet de Man és Derrida sem vetett meg, Bókay azon kijelentése is hasznosnak bizonyulhat, hogy „a dekonstrukció akkor kezdődik, amikor egy pillanatot találunk, amikor a szöveg meghaladja azokat a törvényszerűségeket, amelyeket maga állított fel.”[2]  Így elsőként a szövegértelmezés jól bejáratott kérdeseit teszem fel a Láng Zsolt-novella viszonylatában, majd ezekre keresem a választ, és további kérdéseket annak érdekében, hogy fény derüljön a novella „törvényszerűségeire” és „törvényszegéseire”. A zsebkendő motívumának végigkövetése mondhatni többszörösen indokolt, egyrészt mivel az írás központi motívuma és vizsgálata nélkül nehéz volna az említett alapkérdéseket megválaszolni. Másrészt mivel a zsebkendő szöveg- metaforaként való értelmezése a dekonstrukció elméletéhez, fogalmaihoz és számos allúzió felismerése felé irányítja, vezeti  az olvasót. Valamint Bókay írja, hogy a dekonstrukciós értelmezések kiindulópontja általában „nem a szereplők vagy a téma, hanem egy formai, retorikai probléma, az, hogy mi a szöveg megalapozó retorikai alakzata”[3],  és ebben az esetben karöltve játssza e szerepet  a variációs ismétlés és a zsebkendő motívuma mint szövegmetafora.

Az olvasóban felmerülő kérdések legtöbbje szorosan kapcsolódik a szöveg tagolódásának problémájához. Milyen elvárásokat kelt a cím? Ezek az elvárások teljesülnek-e? Hogyan kapcsolódnak az alcímek a címhez, és milyen viszonyban vannak egymással? Ahány alcím, annyi beszélő és narratíva? Melyek azok a tematikus elemek, motívumok vagy elbeszélői technikák, amik összekötik a részeket? Párbeszédbe kerülnek-e egymással a résznarratívák? Mi a töredékesség és folyamatos megsokszorozódás következménye, eredménye?

A cím négy szava, valamint a négy római számmal és zárójeles alcímmel ellátott rész kétségkívül felkelti az olvasó figyelmét, és feszes szerkezetű novellát ígér, annál is inkább, hogy a címben szereplő szavak valamilyen formában sorra visszaköszönnek az alcímekben. Az első rész alcíme, „(a talált tárgy)”, visszautal a címben már meghatározott zsebkendőre, ezzel magyarázható, hogy a határozatlan névelő helyét átveszi a határozott. Érdekes, hogy míg a névelőváltoztatás konkretizál, a tárgy szó inkább eltávolít azáltal, hogy a már említett zsebkendőnek egy tágabb definícióját adja. Végigolvasva az első részt az olvasó azt tapasztalhatja, hogy jelentéktelen szerep jutott a zsebkendőnek : „Hogy néz ki a zsebkendõd!”[4] és kétségessé válik, hogy mi is a talált tárgy: a zsebkendő lenne-e vagy a búcsúzkódó pár története vagy éppen az elbeszélő? A második alcím, „(a mosás)”, konkretizálni látszik a tisztítás folyamatát. Ahogy utóbb kiderül, ez a rész nem csak az alcímre utal vissza, hanem az első résszel is párbeszédbe elegyedik, hiszen a már megismert történet ismétlődik egy másik variációban. Ezt akár kérdés formájában is feltehetnénk, hogy valóban a már megismert történet ismétlődik-e egy másik nézőponton keresztül? Majd rögtön feltevődik az a kérdés is, hogy miben tér el ez a nézőpont az első részben érvényesített nézőponttól? De erről később. Itt mindenképpen sokkal hangsúlyosabb szerepet kap a zsebkendő motívuma, összekapcsolódik a férfi szereplő identitásproblémájával: „Zsebkendõjével nyomkodta helyre arcvonásait.”[5], megszemélyesül „öröm vagy bánat, mindkettőt szomjasan elnyeli, és az első mosás után mindenről megfeledkezik”[6], itt is használatba kerül és bepiszkolódik „Kifújta az orrát, majd a zsebkendőt begyömöszölte nadrágzsebébe.”[7], majd részben visszaáll eredeti állapotába – „Előhúzta ismét a zsebkendőt, kibontotta, sarkánál fogva meglengette, majd gondosan összehajtogatta, és visszaillesztette zakója belsõ zsebébe.”[8] A részlegesen végbemenő „tisztítás” következményeként is értelmezhető a harmadik rész alcíme, azaz hogy szükségeltetik még egy „második mosás + keményítés”.  Olyan, mintha egy folyamat lépései lennének felvázolva a címben, és ezeknek a lépéseknek az egymásutánját jelzi a számozás is. Ezúttal egy harmadik, avagy második, avagy ugyanazt a történetet olvashatjuk, a zsebkendő pedig „elázott, de nedvesen is egyre és egyre itta a könnyeket. Igen, itta a könnyeket, készségesen kitárulkozva, mintha ő volna az egyetlen, aki szereti ezt a férfit. Vagy mintha ő is érzett volna hasonló szomorúságot, és zokogott volna egy repülőtéren, mert nem akart hazamenni az üres szobába, ahova ijesztő, éjszakai orkánként törnek be az emlékek.”[9]

Az utolsó alcím a legproblémásabb és egyben legérdekesebb mindközül: „(harmadik mosás stb.)”, és elmarad az ezt követő szöveg. Értelmezhető ez akár az előzőekben elindított folyamat, sorozat következő elemeként is, és ebben a kontextusban a „stb.” a folyamat lezárhatlanságára is utal, ugyanakkor a szöveg hiánya, avagy az alcím szöveggé válása jelentheti egy folyamat végét, lezárulását. A zárlat utalhat arra, hogy ahány olvasat, annyi interpretáció, és ennek nincs se vége, se hossza, hiszen folyamatosan új olvasatok artikulálódnak, vagy jelezheti ennek amolyan ellentettjét, a túlértelmezés problémáját, vagyis azt, hogy a különböző értelmezések és félreértelmezések kimerítették a szöveg lehetőségeit. De melyik tekinthető érvényes értelmezésnek a két említett, majdhogynem egymásnak ellentmondó lehetőség közül? És itt kezdődik a dekonstrukció.

A fentiek alapján elmondható, hogy a novellában az elbeszélők és narratívák megsokszorozódását követhetjük nyomon. Az elbeszélők maguk is (jel)olvasók, interpretátorok, a különböző olvasói habitusok egyazon történet más-més (félre)olvasatát ereményezik. Az első történet elbeszélése közvetlen, személyes, egyes szám első személyű. Egy felkiáltással indít „Zirc, hogy nem lesz smár!”[10]. A szöveg belső monológ kihangosításaként olvasható, az elbeszélő kérdez és válaszol, időnként pedig több válaszlehtőséget is ad. Helyenként törések, hirtelen váltások érzékelhetőek az elbeszélő mondandójában „Fehér rózsa, kiderült, azzal telibe találtad a szívét… A falra tudok mászni ettől a turbékoló hangtól! Miért nem lehet időben elindítani azt a rohadt járatot?! Megöl az unalom!”[11] Megtörténik, hogy a beszélő kiszól az olvasónak a szövegből: „A csaj megfordult (mi tagadás, formás popója volt!), és elrohant.”[12], a zárlatban pedig búcsúzik és kilép: „Hát, pá, én megyek! Csüszi!”[13]. A második rész elbeszélőjéről is elmondható, hogy megfigyelő, hogy ő maga is részét képezi a megfigyelt környezetnek, az elbeszélés egyes szám harmadik személyű, és működik a szabad-függő beszéd technikája is : „Fegyelmezetten, gondolta ismét, miután a lány kétségbeesetten elrohant a kijárt felé. Nem szabad utána kiáltani, csak nyugalom!”[14] ugyanis ezt a részt nem tudjuk egyértelműen sem az elbeszélőhöz, sem a szereplőhöz kötni. A harmadik részben figyelhető meg a legszemélytelenebb elbeszélés, egyes szám harmadik személyű, aprolékos leírások, szereplőközeli nézőpont érvényesítése jellemzi.

Nehéz volna a novellabeli „hangokat” egyneműsíteni, egyetlen beszélő folyamatos jelenlétének megragadása kivitelezhetetlennek látszik, így a novella logocentrikus olvasata is. A különböző elbeszélőkhöz kapcsolodó résznarratívák, Bókay szavaival élve, amolyan „tipikus retorikai sémák, „szövési módok” ismétlődésének eredményei, ezek a sémák azonban nem adottak, hanem az interpretációban, utólag tárulnak fel, és a folyamatos félreértésben, félreolvasásban konstruálódnak.”[15]

Feltevődik a kérdés, hogy a három vagy még több elbeszélés vagy (félre)olvasat hogyan konstruálódik mégis a mű olvasójában egyetlen olvasattá?

A jelentés artikulációja a Láng Zsolt-novellában is a folyamatos félreolvasásnak és elkülönböződésnek köszönhetően történik, ugyanis eleinte olvasunk egy történetet, aztán ennek egy másik változatát és így tovább, csak utólag állapíthatjuk meg az elbeszélések variálódó, újszerű és invariáns elemeit, de ezek beazonosítása sem nyújtja a kiindulópontként szolgáló történet rekonstruálhatóságát, mivel már eleve egy olvasattal dolgozunk. Úgy tárul fel, konstruálódik állandóan egy történet, hogy folyamatosan, minden értelmezéssel távolodunk az eredetitől. (Már ha van ilyen?!) A résznarratívák kiegészítik egymást, derridai fogalommal élve szuplementáris viszonyban állnak. Ezt érzékelteti az alcímek láncolódása is, de nem juthatunk el az egészig, mert mindig akad kiegészítendő és kiegészítő is. Ebben az összefüggésben a novella zárlata ironikus, hiszen a mű végére érő olvasónak jelzi a szöveg el- és kiolvashatatlanságát. A tetten ért irónia, missreading és unreadability nem egyéb, mint a dekonstrukció egy-egy alapfogalma.

A szöveg azon tulajdonsága, hogy felhasadva más szövegekkel kerül párbeszédbe, nem csak a résznarratívák kapcsán ragadható meg. Lehetséges, hogy egy az irodalmi hagyományokban járatlan olvasó számára a novella címe és tagolódása csupán szokatlannak és problematikusnak tűnik, de egy avatottabb olvasót Tandori-, Oravecz-, József Attila-szövegek és az intertextualitás kikerülhetetlen kérdései fele irányítanak. A novella intertextuális kapcsolatainak vizsgálata azonban egy önálló dolgozat témáját képezhetné, jelen dolgozat keretei között nincs lehetőségem valamennyi utalás beható vizsgálatára.

A szövegközöttiség működését a Láng Zsolt-novellában a cím kapcsán felvetődő Tandori- és József Attila-intertextusok elemzésével illusztrálom, pontosabban a talált tárgy motívumát követem nyomon az Eszmélet, az Egy talált tárgy megtisztítása és Egy talált zsebkendő megtisztítása című írásokban. A három mű három talált tárgya közötti kapcsolódási pontokat és különbségeket keresem.

„Az meglett ember, akinek/ szívében nincs se anyja, apja,/ ki tudja, hogy az életet/ halálra ráadásul kapja/ s mint talált tárgyat visszaadja/ bármikor - ezért őrzi meg,/ ki nem istene és nem papja/ se magának, sem senkinek.”[16] Dolgozatom témájának szempontjából csak a vers idézett szakasza releváns, de a talált tárgy értelmezéséhez talán annyit szükséges említeni, hogy a szöveg középpontjában tulajonképpen a „meglett ember” áll, aki autonóm, nem kiszolgáltatott, érzelmileg is független. A kifejezés az egzisztencialista filozófiával hozható összefüggésbe, a lét halál felől történő megközelítésével, értelmezésével. A versben meglepően explicit mód jelenik meg a talált tárgy és a véletlenül kapott élet összekapcsolása. Ez azonban komplex következtetésekhez vezet, hiszen az ilyen élet az embert totális szabadságba kényszeríti, ami teljes felelősséget is jelent, így a kérdés etikai színezetűvé is válik. Az élet tárgyiasul, szervezettségétől, tervezettségétől, rendszerszerűségétől akkor fosztódik meg, amikor talált tárggyá válik.

A Tandori- és a Láng Zsolt-szöveg nemcsak a cím kapcsán mutat hasonlóságokat, a szövegek szerkesztése is azonos technikát követ. A Láng-novella felidézi Tandori versének szerveződését, emellett pedig tematikusan is összekapcsolódnak az út, utazás toposz által. A Tandori-vers egy utazás újra- és újramesélése, az Egy talált zsebkendő megtisztításában az utazástoposz sokkal kisebb jelentőséget kap, a pár újra és újra elmesélt búcsúzkodásának keretéül szolgál. Tandori verse az Eszméletre utal vissza, ez alapján tehát a címben megjelenő talált tárgy az élet, a kötet tétje pedig ennek megtisztítása. Ezen a szálon haldva, a zsebkendő, azaz a másik talált tárgy értelmezhető a Láng Zsolt-novellában is az élet metaforájaként. A Láng Zsolt-novella férfi szereplője kerül határhelyzetbe a novellában, így nyer fokozottabb jelentőséget az utazástoposz is. A hatáthelyzet azonban a szerető (fiatal lány) és a feleség közötti választásban tételeződik. Ez értelmezhető mint a szereplő belső vivódása, párharca az autonóm, szabad ember és az ellentettje között. A harc kimenetele egyértelmű, már a novella ajánlása jelzi „Tisztaságnak ajánlom”, melyben az elutazó nő, a női szereplő kerül kiemelt helyzetbe.

Ugyanakkor a tárgy ezúttal egy zsebkendő, és elkerülhetetlen rákérdezni, hogy miért pont az? A zsebkendő nem egy kiégett, elhasznált motívuma az irodalomnak. Értelmezhető mint szövetmetafora. Így a novellabeli talált tárgy lehet a szöveg, olvasat, amely használatba lép, aztán megtisztul és újra használatba lép, és a narrtívák metanarratívákká alakulnak. Hárs Endre tesz kísérletet szövetmetafora, a kulturális szöveg osztályozásra, bennünket pedig ez alakalommal a három típus közül az utolsó érdekel, amely átmenetet képez az első két típus között: „A harmadik típusba pedig azokat sorolnám, amelyekben a metafora a nyelvi differencialitásnak (az „önmagában hasadt” szemantikai kontextusnak) köszönhetően egy egyszerre hatékony és ellentmondásos gondolati alakzat jegyeit ölti magára.”[17] Kicsit ironikusan a zsebkendő használatának kultúrája értelmezhető a kulturális szöveg allegóriájaként is, de a kulturális szöveg vagy önmagában csupán a szöveg körüli irodalomelméleti problémákra mégsem kapunk ezáltal választ, mivel ez nem is célja a dekonstrukciónak, az ellentmondásokat nem oldja fel.

Összegzésképpen elmondható, hogy nehéz lenne teljes bizonyosággal meghatározni a novella beszélőjének pozícióját, a zsebkendő motívumának jelentését, a szöveget szervező eljárást, az alaptörténetet vagy a fő narratív szálat vagy azt, hogy milyen más szövegekhez kapcsolódik Láng Zsolt novellája. Mindezek bizonytalansága azonban nem hagy hiányérzetet az olvasóban, nem vezet a novella olvashatatlanságához, csupán bizonyos olvasatoknak, olvasói stratégiáknak üzen csendes egyszerűségében hadat. A novellában tehát nem a jelentés destrukciójának, hanem dekonstruálódásának lehetünk tanúi, és az utóbbi létmódjához tartózó újraépülésnek, ami az én olvasatom létrejöttével egy időben ment végbe, és egész addig marad életben, míg a novella egy újabb dekonstrukciós olvasata el nem kezdődik, és felül nem írja ezt.
 









Könyvészet

Bókay Antal: Bevezetés az irodalomtudományba. Budapest, 2006, Osiris.

Gál Andi: Elmenni. Láng Zsolt: A szomszéd nő. Kolozsvár, 2003, Koinónia. Látó. http://epa.oszk.hu/00300/00384/00018/25.html (2010.08.28.)

Hárs Endre: A tigris, amely oroszlánként küzdött. A „kulturális szöveg” metaforájáról. In uő: Én- Túl a nyelven. Budapest, 2004, Gondolat.

Jonathan Culler: Dekonstrukció. Budapest, 1997, Osiris.

Kiss Noémi: „Ezek között nyema feminista…”. Láng Zsolt: A szomszéd nő. Koinónia, Kolozsvár. Litera. http://www.litera.hu/hirek/ezek-kozott-nyema-feminista. (2010.08.28.)

Láng Zsolt: Egy talált zsebkendő megtisztítása. In uő: A szomszéd nő. Kolozsvár, 2003, Koinónia, 89-92.

Oravecz Imre: 1972. szeptember. http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=1&docId=971&secId=93795&qdcId=3&libraryId=-1&filter=Oravecz+Imre&limit=1000&pageSet=1 (2010.08.28.).

Tandori Dezső: Egy talált tárgy megtisztítása. http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=1&docId=142&secId=13422&qdcId=3&libraryId=-1&filter=Tandori+Dezs%C5%91&limit=1000&pageSet=1 (2010.08.28.).

Vallasek Júlia: Kényszerű utazás. Láng Zsolt: A szomszéd nő. Korunk. http://epa.oszk.hu/00400/00458/00076/2004honap4cikk603.htm (2010.08.28.).





Jegyzetek

[1] Bókay Antal: Bevezetés az irodalomtudományba. Budapest, 2006, Osiris, 250.o.

[2] Uo. 249.o.

[3] Uo. 255.o.

[4] Láng Zsolt: Egy talált tárgy megtisztítása. In uő: A szomszéd nő. Kolozsvár, 2003, Koinónia, 90.o.

[5] Uo. 91. o.

[6] Uo. 91. o.

[7] Uo. 91. o.

[8] Uo. 91. o.

[9] Uo. 92. o.

[10] Uo. 89. o.

[11] Uo. 89. o.

[12] Uo. 89. o.

[13] Uo. 90. o.

[14] Uo. 90. o.

[15] Bókay: i.m. 239. o.

[16] Kovács Erzsébet szerk. : József Attila versek. Bukarest, 1972, Kriterion.

[17] Hárs Endre: A tigris, amely oroszlánként küzdött. A „kulturális szöveg” metaforájáról. In uő: Én-Túl a nyelven. Budapest, 2004, Gondolat, 177. o.





2010

 

Bálint Emőke
KOVÁCS ANDRÁS FERENC: HAJNALI CSILLAG PEREMÉN
​
​

​Hajnali csillag peremén
​
Kovács András Ferenc

 

 
Hajnali csillag peremén
várjuk a reggelt, te meg én:
harmatozó fény a házunk,
mélybe kalimpál a lábunk.
 
Vacsoracsillag peremén
lessük az estét, te meg én:
elsuhanó fény a házunk,
reszket a mélyben a lábunk.
 
Földre bukó fény: te meg én.
Éjbe hunyó fény: te meg én.
Lobban a sóhaj-uszályunk:
csönd ciripelget utánunk.




​

​„Te jól tudod, a költő sose lódit:
Az igazat mondd, ne csak a valódit” [1]

​

József Attila  sorai az alkotás igazságértékét, az alkotásba vetett hitet hangsúlyozzák. Gondolatai az olvasóban problémafelvetést indítanak el: mit nevezhetünk igaznak egy költemény elolvasásakor, s egyáltalán kinek az igazsága érvényesül a műben? A kérdésre talán Sir Philip Sidney gondolata ad választ: „a költő sohasem állít semmit, ezért nem is hazudik sohasem.”[2] A költészet valójában fikció, teremtő beszéd, melyben az ember a való világ alternatíváit, modalitását, lehetséges világait alkotja meg.[3]

A fikcióhoz szorosan kapcsolódik a metafikció, amely a posztmodern szülöttje. A metafikció tudatosan és szisztematikusan önnön műalkotásként való státuszára vonja a figyelmet, hogy kérdéseket ébresszen a fikció és a valóság kérdésével kapcsolatban.[4] Használata ugyanakkor önértelmező jellegű, igényli az odafigyelést, az együtt gondolkodást, hiszen alkotás folyamatának leírása során megelevenedik ismét az alkotás.

Dolgozatom Kovács András Ferenc Hajnali csillag peremén című versének hermeneutikai elemzését kísérli meg, szem előtt tartva a fikció és metafikció szerepét a műben. Az alkotás első olvasásra gyerekversként interpretálható, viszont ha elmélyülünk a szövegben mint a többértelműséget hangsúlyozó kompexumban, újabb, eltérő megvilágításba kerülhet értelmezési horizontunk, a beszédhelyzet megkettőződik.[5] Talán a “reszket” és a “sóhaj” szavak félelmet, szomorúságot sugalló volta tűnik szembe először, melyek ellentmondanak a gyermekvers derűs és könnyed hangulatának. A felismeréskor a szöveg és olvasó dialogizálása révén az olvasó transzcendens tapasztalat birtokába kerül, amely arra készteti, hogy újabb értelmezéseket tárjon fel. Ez a folyamat Paul Ricoeur szemléletét tükrözi, akinek átfogó definíciója szerint “hermeneutikai jelenség a szimbolikus, a hermeneutikai tevékenység pedig a megértés és interpretáció (értelmezés).”[6] Az ő értelmezésében a szimbólum szematikai szempontból vizsgálva egy jelentést egy másik jelentés segítségével közöl, s azért gondolkodtat el, mert többet mond, mint amit mond, s mert sohasem szűnik meg még több mondanivalót adni.[7]

Hipotézisem szerint, ha a Hajnali csillag peremén című vers szimbólumaihoz újabb  és újabb jelentést társítunk a gyerekvers koncepciójától eltávolodva egy sajátos létperspektíva megmutatkozásához jutunk el. Mindezt a Ricour- féle hermeneutikai megismerés elmélete mentén próbálom bizonyítani.

A ricoeuri szövegértelmezés főbb szakaszai a következők: a naiv megértés, amely felfogható a subtilitas interpretandi átértelmezésének. Ezt követi a ricoeuri explikáció, amely több lépésből áll. Az első a szövegjelentés strukturális analízise a modern nyelvészet, a szemiotika, a strukturalizmus eszközeinek felhasználásával. Itt történik meg többek közt a szövegen belüli világkonfigurációk feltárása, a szemlélt, az emlékezeti, a képzelt stb. világok rekonstrukciója. Ezt követi a metaforikus szignifikáció, amely a szó szerinti jelentéstől a figuratívig vezet.  Az explikáció utolsó fázisa a szövegvilág feltárása a metaforikus jelentéstől a metaforikus referenciáig. Itt a szöveg immanens jelentésén túllépve a jelentésnek a létre vonatkoztatása történik meg. A következő lépés már az alkalmazás része, amelyet Ricoeur applikáció helyett appropriációnak nevez. Az olvasó ebben a szakaszban vonatkoztatja a már sokrétűen megértett művet önmagára. Ez egy sajátos önértelmezés, a világ és az individuum kapcsolatának összefüggésében. Itt fogalmazódik meg a kérdés: „Mit jelent embernek lennem a szöveggel való találkozás után?”  A lényeg az  elsajátításon, valami felhsználásán van, amely korábban idegen volt tőlünk, de a megismerés folyamán részünkké vált. Ezzel be is zárul a hermeneutikai kör. Az olvasó visszatér a naiv olvasat reflektálásához, következik a megértés megértése.[8]


A költemény elemzése

Az elsődleges naiv olvasó számára a mű egyszerű gyerekversként vagy talán egy mondókának hat, melynek néhány, a megszokottól eltérő képe csupán a költői leleményességnek illetve a posztmodernitásnak tudható be. Ebben az olvasatban a szavak gyakori ismétlődése a megértés és befogadás megkönnyebbítését célozza meg, melyhez a rövid összecsengő sorok és a mű felfokozott zeneisége is hozzájárul. A csillag, a harmat és a fény motivumok asszociációs köréhez pusztán a természet szépségét s egyben a derűs gyermekkort társítja az olvasó. Az egyes szavak kicserélése (pl: hajnali csillag-vacsoracsillag, földre bukó - éjbe hunyó) nem tűnik másnak, mint a szavakkal való játéknak.
A szöveg azonban a jelölt vég nélküli elhalasztódását végzi, tere a jelölőé.[9] A jelölőt nem szabad a “jelentés első pillanatának”, a jelentés előszobájának tekintenünk hanem, továbbértelmezhetjük, továbbgondolhatjuk a művet. Ekkor érvényesülhet, a ricouri értelmezés második szakasza a subtilitas expicandi, melynek csak néhány mozzanatát kívánom feltárni.

A vers struktúráját determináló legfőbb formaelem a variációs ismétlés és a többértelműség. Az ismétlés már abban megmutatkozik, hogy a cím megegyezik a mű első sorával. Figyelembe véve ezt az eljárást, valamint  a ritmust és a rímeképletet a népdal sajátosságai bontakoznak ki, s talán még inkább egy altató dallal hozható kapcsolatba a mű, s ebbe illeszkedik bele a csillag motívuma is. Ez a képzet azzal magyarázható, hogy a Gadamer által is hangsúlyozott hagyomány  “szólít meg”  bennünket, amely mindig a megértés eseményének hátterében áll. A hagyomány ránk kényszeríti önmagát, s a felhasználással, aktivizálással, jelenné tétellel válik tradícióvá.[10] Ennek a hagyománynak a megnyilvánulása révén válhat posztmodern versből népdal, altat ódal az olvasó szemszögéből, melybe belevetítheti “perspektíváját, vágyait, lehetőségeit, vagyis jövőjét.”[11]

Az első két szakasz teljes mértékben egymás variációs ismétlése, mely összetartó erőként hat, ugyanakkor linearitást kölcsönöz, és a vershangulatot is módosítja. Elsőként felfedezhető, hogy a hajnal és a vacsora szavak nem csupán a csillag megnevezésére vonatkoznak, hanem korszakváltásra, egyik állapotból egy másikba való átlépésre, átlényegülésre.

Az első két szakasz második sorában a várjuk és lessük szavak cserélődnek fel, illetve megváltozik a napszak, amely egyfajta visszahúzódást tükröz. Míg a várni ige állandóságot feltételez, a lesni csupán részleges várakozást sugall. Ha visszacsatolunk az altatódalként való interpretálásra talán az éberségből az álomba való átmenetet érzékeltetik ezek a változtatások. A következő sorok harmatozó-elsuhanó szavainak illetve a harmadik szakasz éjbe hunyó-földre bukó szókapcsolatainak megváltoztatása szintén erre a köztes állapotra utalnak. A kalimpál és reszket szavak esetében hasonlóképp egy dinamikus, tudatos mozgást felvált egy lassúbb, tudattalan.

Egyedüli szókapcsolat, amely mind a három szakaszban megjelenik a te meg én. Ez a szókapcsolat jelentős szerepet kap a műben, ezt jelzi a központozás is; a kettőspont használata azt érzékelteti, hogy minden a „te meg én” viszonyára vezethető vissza. Szoros és elválaszthatatlan kötelék, egység meglétét feltételezi. Az olvasóban a gyerekének altatót dúdoló anya képét idézheti fel, aki maga is elszenderedett az altatás közben. Az utolsó szakasz pedig már a végső nyugalmat, csendet érzékelteti.

A következőkben a metaforikus szignifikáció és metaforikus referencia szempontjából értelmezem a művet. S ha már elemzésem elején a játék fogalmát szóba hoztam, érdemes picit elidőzni rajta. Az irodalomban jártas olvasó elé valószínűleg nem csak az önfeledt gyermeki játékot idézi fel, hanem egy gadameri terminust is.  Hiszen mit is jelent játszani (a szavakkal) egy alkotás interpretálásakor? A játék maga a művészet létmódja, lényegvonatkozásban áll a komollyal, szent komolyság rejlik benne, nem puszta “felüdülés.”[12] A riceuri séma mentén a mű “komolyabb” létmódját tárom fel most.

Elsőként a csillag nem pusztán természeti kép vagy folklórszimbólum, hanem kozmikus képpé növi ki magát, mely egyszerre misztikus és sejtelmes. A kozmoszhoz kapcsolódik a fény szimbóluma is mint a mű vezérmotívuma,  amely örökléti állapotot feltételez.

 Ellentét fedezhető fel a kozmosz végtelensége, és a peremén végesseget, határterületet jelző szócska között, amely az emberi lét jelentéktelenségét jelzi a grandiózus univerzumban. Ismét ki kell térnünk a  variációs ismétlődő sorokra, melyek új értelmet nyernek. A“várjuk a reggelt” és “lessük az estét” sorok, elsődlegesen egy nap rövidségét szemléltetik, viszont ha a kozmikus méretekkel hozzuk összefüggésbe az időperspektívát a mulandóság gondolata társul hozzá. Ebben az összefüggésben a várjuk ige az ifjúságot és bizakodást feltételezi, a reggel képe még vágyat ébreszt viszont a lessük kifejezés már az idős kort és félelmet szimbolizálja, az este a bizonytalanság, kiismerhetetlenség időszaka. Ehhez a gondolatmenethez társítható a harmatozó és elsuhanó szópárak, ahol az első szó a teljességed, a frissességet feltételezi, míg az utóbbi az elmúlást.

A te meg én egységét már boncolgattam a fentiekben, itt viszont annyiban változik a kép, hogy két szerelmes összefonódása vetítődik a műre, ezt hangsúlyozzák a birtokos kifejezések is, melyek egyben a közös sorsra is utalnak: házunk, lábunk. Lényeges összevetnünk a “mélybe kalimpál a lábunk” és “reszket a mélyben a lábunk” sorokat. Az első verzióban az én még tudatlan, nem tapasztalta meg a mélység élményét, csak a felszínen “kalimpál”, míg az utóbbi sort egyfajta borzongás, reszketés hatja át. A kalimpál ugyanakkor életigenlő gesztus, míg a reszket már lefokozottságot, félelmet kelt.

Az utolsó szakaszban két világszint, ég és föld érintkezése valósul meg, mely az elmúlást jelképezi. A sóhaj-uszály lobbanása a földi élettől való elszakadás mozzanatát idézi, ugyanakkor a félelmek feloldását. A csönd ciripelget megszemélyesítés hiányérzetet fejez ki.

Végezetül, az utolsó fázisban a sajátos önértelmezés kivetítését foglalnám össsze. A mű a szerelmi öröklétet feltételezi, amely kozmikus szintekbe emelkedhet. Az anyagi és érzelmi világ szembenállását látom tükröződni a versben. Ezt szemlélteti a ház, mely a te meg én névmásaihoz hasonlóan az egyesülés gondolatát is feltételezi ugyan, de mesterséges, materiális konstruktum is, amely mulandó. Ezt a mulandóságot jelzi, hogy az első két szakasszal ellentétben az utolsóban nem szerepel, a “házunkn” helyett csak a “sóhaj-uszályunk” maradt. Az utolsó szakasz sorai (“Földre bukó fény: te meg én/ Éjbe hunyó fény: te meg én”) a kozmosszal való végső egyesülést szemléltetik, amely véleményem szerint az egész mű alapgondolata.

​
Összegzés

Dolgozatommal azt próbáltam szemléltetni, milyen sokféle olvasata lehet egy gyerekversnek, s hogy a fició, a nyelvileg teremtett világ milyen sajátos értelmű világot állít elénk. Megállapítható, hogy a szimbólumok megragadásában, az új összefüggések keresésében valóban feltárulnak sajátos horizontok, létperspektívák. A vers interpretációja során rájöhettünk arra is, hogy  a szimólum miként alkothatja önmagunk megértésének és a lét megétésének részét.










Bibliográfia


Primér bibliográfia:

• Kovács András Ferenc: Hajnali csillag peremén In. Uő: Hajnali csillag peremén, Magvető, 2007
• József Attila: Thomas Mann üdvözlése In. József Attila összes versei, Osiris, 2006.

 
Szekundér bibliográfia

• Bókay Antal: A hermeneutika posztmodernitása In. Uő: Bevezetés az irodalomtudományba, Osiris, Bp., 2006.
• Cs. Gyimesi Éva: Beszéd és fició In. Uő: Teremtett világ, Kriterion, 1983
• Georg Gadamer: Igazság és módszer, ford.  Bonyhai Gábor, Bp., Gondolat, 1984
• Paul Riceour: A diszkurzus hermeneutikája, Argumentum, Bp., 2010.
• Paul Ricoeur: Struktúra és hermeneutika in. Bókay Antal, Vilcsek Béla: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, Osiris, Bp., 2002.
• Roland Barthes: A műtől a szöveg felé. In. Uő: A szöveg öröme, Osiris, Bp, 1998.
• Waugh, Patricia: Metafiction. The Theory and Practice of Self-conscious Fiction. Methuen, London-New York, 1984

Jegyzetek

[1] József Attila: Thomas Mann üdvözlése In. József Attila összes versei, Osiris, 2006.

[2] Cs. Gyimesi Éva: Beszéd és fició In. Uő: Teremtett világ, Kriterion, 1983, 18. o.

[3] Uo, 25. o.

[4]  Waugh, Patricia: Metafiction. The Theory and Practice of Self-conscious Fiction. Methuen, London-New York, 1984.

[5] A megkettőződés a “világteremtő igék” sajátosságáta vonatkozik: álmodni, elképzelni, hinni stb., Uo, 2. Lábj, 25. o

[6] Bókay Antal: A hermeneutika posztmodernitása In. Uő: Bevezetés az irodalomtudományba, Osiris, Bp.,2006, 211.o.

[7] Paul Ricoeur: Struktúra és hermeneutika in. Bókay Antal, Vilcsek Béla: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, Osiris, 2002, 199. o.

[8]Paul Riceour: A diszkurzus hermeneutikája, Argumentum, Bp., 2010.

[9] Roland Barthes: A műtől a szöveg felé. In Uő: A szöveg öröme, Osiris, Bp, 1998, 69.

[10] Bókay Antal i.m. 222.

[11] Vö., Bókay Antal i.m., 222-224.

[12] Georg Gadamer: Igazság és módszer, ford.  Bonyhai Gábor, Bp., Gondolat, 1984, 88. o.





2013














​

 

Demény Enikő
HERVAY GIZELLA

Hervay Gizella neve és költészete jól ismert a XX. századi erdélyi magyar irodalom recepciójában. Szilágyi Júlia élethelyzetek és halálhelyzetek világaként értelmezi [1], olyan költészet ez, amely egy elvadult világban keres  lehetőségeket, az embertelent szólítja meg emberi hangon. Ennek érzékeltetésére folyamatosan tágítja a költői nyelv határait. A Hervay-költészet az érzékszervekkel tapasztalható világ, valóság elemeit fosztja meg eredeti jelentésüktől úgy, hogy a puszta látás, hallás már nem elegendő e többszörösen áttételes valóság érzékelésére. Az így felborított tengely körül bizonytalanná válik a beszédhelyzet, a léthelyzetek és halálhelyzetek egy személyes apokalipszis fázisaiként jelennek meg, amelyben az uralkodó pozíció az abszurd felől közelíthető meg.

A NAP FEJE kezdetű verstöredék a Kettészelt Madár című kötet egy darabja. A kötet érdekessége, hogy a verseknek nincs kiemelt címük, a kezdő sorok ugyan jelöltek, de nem működnek önálló címként, hozzátapadnak a versek további soraihoz. A kötet kirakós játékként működik, mindegyik töredék elforgatható egy képzeletbeli pont körül újabb és újabb jelentésképző lehetőségeket kínálva az olvasó elé.
A NAP FEJE kezdetű verstöredék első két sorában érzékelhető már a veszély, valami baljós. A nap, mint kozmikus isten, fényforrás és lételem megszűnik ebben a pozícióban. A lefele irányuló mozgás kibillenti szerepéből, a fáradtsága emberi méretekre csökkenti kozmikusságát. A makró kozmosz lefokozódik, sűrűsödni kezd, az emberi világ szférájába zuhan. A beszédhelyzet bizonytalan. Hirtelen leragad egy ponton és ebből a pontból a továbbiakban sem tud kimozdulni. A hétfőt nem követi a kedd, nem követi a szerda. Követi a halál. Nincs előre mutató mozgás, csak stagnálás, egy kiúttalan helyzetbe ragadás. Egy apokaliptikus világkép kezd körvonalazódni, amelyben minden kijelentés szentenciaszerű, megváltoztathatatlan, végzetszerű. Az ismert világ alkatrészei a semmi fele gravitálnak, az idő felszámolódik, a villamosok összeütköznek, a humánum felszámolódik, erre utal a koponya képi megjelenítése, a nyár konvencionálisan, mint az élet, a lüktetés, a dinamizmus jelképe, itt kiüresedik, kihűl. A beszédhelyzet egyre bizonytalanabbá válik, az általános névmások (valaki, valami) töredezetté teszik az identitást, aztán a többes szám első személyű megnyilatkozás ismét törést jelent, a személyes apokalipszis mindenki problémájává válik. A befalazás, mint utolsó tett értékű cselekvés is csak elszenvedése egy külső erőnek, a mozdulatlanság megdermed, megkövül, a versen végighúzódó feszültség itt sem oldódik fel. Az abszurd a minden konvencionalitást felszámoló, a semmit tudatosító, és a semmi felismerésén túllépni nem tudó magatartás metszéspontján jön létre.

Hasonló képekkel és beszédhelyzettel találkozunk a HALÁLFOGYTIGLAN kezdetű töredékben. Az égitestek itt is, ahogyan az előbbiekben a nap esetében láthattuk, egy kozmikussá növelt sors szenvedését vagy elszenvedését láttatják. A felcserélhetőség lehetősége itt is adott, a halálfogytiglan és életreítélve szókapcsolatok mintegy folytó iróniában jelzik ezt a felcserélhetőséget, az ítélve és fogytiglan utótagok kicserélődnek. Az idő itt is megsemmisül, öngyilkos időről beszél valaki – a beszédhelyzet itt is bizonytalan – emberi méretekre sűrűsödik a fájdalom, hogy elviselhetőbb legyen, hogy érzékelhető vagy érzékeltethető legyen. A befalazottság aktusa itt is megjelenik, a számrendszerbe zártság, mint egy adott helyzet közé szorítás terhe jelenik meg. Újra a mozdulatlanság, a kimozdíthatóság falaiba ütközünk. A kijelentések úgy haladnak előre, hogy közben a beszélő egy pillanatba kimerevíti őket, mintegy kiragadja és kifeszíti az idő és tér egy mozaikjában. Az impresszionizmus múló élményvilágának a pillanatnyi ecsetvonásaira emlékeztető eljárás. Az emberin belüli világ sem biztonságos. A képzelet, mint a gondolatot megteremtő aktus is már csak bevett szokás, már kitaposott ösvény. A felismerés borzalma, a feketében álló asszony örök gyászra ítéltetett képe itt is elmetszi a lezárást és tulajdonképpen nem zár le csak továbbra is kijelent, mintegy a végletekig húzza a hasonló megállapítások érvényességét.

Az olvasó pozíciója is többrétűvé válik annak függvényében, hogy honnan szemléli a beállítottakat. Az ÉLETED kezdetű versben például teljesen megfordul a perspektíva. Az olvasónak az a benyomása, hogy fejjel lefele lógva szemléli a világot, mindennek a visszáját a fordítottját látja („a fájdalom fejreáll”), hasonló helyzetben, mint Örkény István Arról, hogy mi a groteszk[2] című egypercesében. A feje tetejére állított világ valóban groteszk hatást kelt, ironikus és tragikus keveredik, és ismét egy kinagyított mozdulatba sűrűsödik.

Az idő kérdése visszatérő motívum e költeményekben, költeménytöredékekben. A mozdulatlanság az időtlenséggel párosul, ahogy az előbbiekben is láthattuk, de nem egyszerű időtlenségről van szó. A FELTÁMADÁSBAN – ban többsíkú idő vetül le egy kinagyított képben. A „de csak a visszhang hátrál vissza a jövőbe” és az „ülök az idő partján hangtalanul” [3]típusú megnyilatkozások azt feltételezik, hogy a beszélő tudatában van az időegységeknek, létezik a jelen, múlt és jövő tudat, csak ezek az időtudatok körbezárják egymást, nincs folytonosság, egymásba folynak (a jövő hátrál). Balázs Imre József a Hervay életműről szóló tanulmányában meglátatott jövőről beszél. Az idő körei egy megláttatott jövő fele haladnak. Nem is inkább megláttatott jövőképek ezek, sokkal inkább egy olyan időegység felismerése, amely kívül esik a jelen, múlt, jövő egységén, egy nem érzékelhető entitás, amely mindhárom intervallumot együtt, egyidejűleg tűnteti fel. A teljes paradoxon felismerése ez, hisz a megnyilatkozás maga is elmozdulás. Folyamatos képtelenségekbe ütközünk az olvasás, megértés során.

Mindezek mellett még ott van egy semmivel sem érdektelenebb szempont, a nőiség tudatosítása, vagy annak felismerése, a nőiség mint sorsvállalás lehetősége. Hervay költészetében ez a nőiség nem egyértelmű és nem is kizáró jellegű. Nem feminizmusról van szó, hanem feminitásról, e két fogalom ugyanis korántsem fedik egymást. Itt nem a politikai meghatározottság (feminizmus)3 érvényesül, nem a férfiuralom ellen fellépő diskurzus, hanem egy kulturális másságra, világnézeti különbségre reflektáló. Az erre utaló motívumok közül a madár - motívum meghatározó jellegű. Mint egy kísérteni járó szellem helyenként és időnként felbukkan, szétzilál majd újra összerak, bevon és kidob az idő köreiből. A madár már nemcsak szimbólum, léthelyezetté alakul át, előttünk metafomorfizálódik, vagy éppen általunk. A kettészelt madár nem véletlenül válik kötetcímmé. Olyan felismerés ez, amely együttesen kijelöli minden egyes töredék pozícióját, felismerés, amely egyben az elfordulás gesztusát is magában hordozza. Kettészelt, szétzilált, megosztott beszédhelyzet. De miért olyan nehéz a madarat látni? Miért nem tud repülni? A végérvényes szenvedés-történetben, a határozott, súlyos kijelentések mögött az érzékenység és törékenység foszlányai ezek, amelyek lehetnek a nőiség ismérvei. A szárnyaszegett madár vergődései  ebből a sorsból való képtelen kilépésre emlékeztetnek, tehát ismét a sorsvállalás beletörödéséhez jutunk. Ez lenne a női sors, az anya ,a feleség sorsa, ugyanígy mőködne a megértési folyamat, ha figyelmen kívül hagynánk, hogy Hervay valóban szenvedő nő, anya és feleség egyszerre? A nőiség problémája az anya- gyermek viszonyból is kitűnik, ilyen versek a Meglátogat a kegyelem vagy a Fiát az anyja. Nyílvánvaló a Mária és Jézus párhuzam, a fiát elveszítő anya makacs ragaszkodása a feltámdás reményéhez ( „Ugye csak alszol, ugy élsz”). A madár soha nem repül többé. Valami megtörik, lecsupaszodik. Az egyetemes szenvedéstörténet magán szférába kerül át. A magánszféra pedig átpoetizálódik. Többszörös áttételek ezek, átmenetek az egyetemesből a személyesbe, közben a beszédpozíciók folyamatosan változnak, elbizonytalanodnak.

A törések és átmenetek a kilátástalanság felismerésében tetőznek. Az abszurd visszhangjai ezek. Az idő köreiből képtelenség kilépni..”Igen, ez ilyen világ. Itt minden összecserélhető, felcserélhető mindennel…”[4] Meddig játszható ez az összecserélhetőség? Amnnyit a szövegek megengednek vagy ameddig az olvasó elmegy? És meddig mehet az olvasó?

Hervay világába nehéz belépni. Újra kell tanulni a szavakat, a mondatokat, érzéseket, meg kell ismerni az építőköveket, óvatosan kell „hozzáérni” a szövegekhez.

Az idő körei már nem csak az idő körei, hanem az élethelyzetek, halálhelyzetek, beszédhelyzetek körei is egyben, sőt a megszólított(ak) körei. A kettészelt madár nem csak sors, hanem a vállalás felelőssége is. A nőiség nem csak állapot, hanem sors. A sors minden olyan tett, cselekedet, megnyilatkozás, ami szemben áll ezzel a sorssal. Az elfogadás a beletörődés terhe. A teher rászakad a körre. „Aki azt hiszi az irodalom irodalom, az hülye” olvashatjuk az Előszó című versben. Majd folytatja: „Világos. Ez a könyv nem könyv”. Világos, hogy meddig mehet az olvasó. Láthatatlanul is ott van az a Valaki, aki folyamatosan belevonszol és kitaszít a körbe, a körböl, felépít és lerombol ugyanabban az időben, megmutat és eltakar, sebeket hasít és gyógyít.
​
Töredékességében teljes ez a léthelyzet vagy halálhelyzet. Eddig mehet az olvasó. Ezen a ponton túl összeomlik minden, és újrakezdődik a kör. Ezen a ponton felmerül a kérdés: honnan kezdődik Hervay és honnan kezdődnek a versek?










Jegyzetek

[1] Szilágyi Júlia: Versenyművek égő zongorára. Marosvásárhely, 2002, Mentor Kiadó, p. 84.

[2] Örkény István: Bevégzetlen ragozás. Bukarest, 1982, Kriterion Könyvkiadó.

[3] Moi, Toril: Feminista irodalomkritika. In Bevezetés a modern irodalomelméletbe, Ann Jefferson – David Robey szerk, Budapest, 1999, Osiris, p. 233.

[4] Szilágyi Júlia: i.m., p. 85.





2010














​

 

Dobos Annamária
KIRÁLY LÁSZLÓ ORBÁN J

„Az irodalmi szövegek fikcionális természetűek”[1]- foglalja össze az általános vélekedést Wolfgang Iser A fikcionálás aktusai c. tanulmányának első mondata. A továbbiakban e klasszifikáció alapvető hibáira, hiányosságára hívja fel a figyelmet a szerző, mely a „>>néma tudásunk<<” alapjait alkotó valóság és fikció egymást kizáró ellentétében áll. E tévhit eredménye, hogy a fikció szót nagyon gyakran pejoratív értelemben használja a tudományos társadalom, és szövegek rangsorolásának, értékítéletének eszközeként használja, azaz minden szöveget, mely bizonyítottan és módszeresen nem „valóság”, fikcióként elkönyvelve a reálisnak vélt produkciók alá rendel, lefokozva értékét és létjogosultságát. E naiv és felületes oppozíció helyreállítására, az irodalomnak kijáró megbecsülés és méltó rangsorolás igazolására a fikció mélyszerkezetét alkotó, valódi háromosztatú viszony feltárásával kínál megoldást a szerző. Az újonnan bevezetett triád elemei: a reális (a fiktív szöveg kiindulópontjaként szolgáló valóság), a fiktív (teremtett világ; azaz a reális megismétlése a fikcióban a fikcionálás aktusai által) és az imaginárius (a fikció érthetősége, az a minőség vagy tér, mely kapcsolatot teremt befogadó és szöveg között, hozzáférhetővé, lefordíthatóvá teszi számára azt). Nyelvészeti-szemiotikai terminológiával élve a reális a jel, mellyel a fiktív –lévén a jelölt- utal önnön magára a reális megismétlése, újraalkotása által. Ám e megismétlés nem önmagáért való, a fikció nem puszta szolgai utánzása a valóságnak, hanem mindig valami céllal történik, a világot teremtő szubjektum valamely a valóságon túlmutató üzenetet komponál meg a valóság elemeit használva, melyeket e célnak megfelelően helyez el és formál a teremtett világban a következő alapvető műveletek segítségével: a jelölőkhöz tartozó hozzárendelések ritkítása, kiegészítés új hozzárendelések kapcsolásával és súlyozás, mely magába foglalja egyes elemek kiemelését –aktualizálását-, mások háttérbe szorítását vagy elhagyását. A jelöltek elképzelhetőségéért, az üzenet célba éréséért pedig az imaginárius felel.[2]

E három alappillér azonban izolált, statikus állapotában még nem képes koherens, önálló világ létrehozására, ehhez a fikcionálás aktusára van szükség, melynek lételeme a „határátlépés”[3]. Fikció ott születik, ahol határátlépés történik: kapcsolat, átjárás a triád elemei között. A határátlépés aktusa kétirányú folyamat: egyrészt az irrealizálás aktusa, mely az életvilágbeli realitást jellé avatja, másrészt általa az imaginárius reálissá lesz, azaz diffúz (határozatlan) állapotából, mely jellemzően sajátja, meghatározottá válik, mely már a fikciót jellemzi. A határátlépés révén tehát az imaginárius „realitáspredikátumot”[4] kap. Roland Barthes így jellemzi ezt a jelenséget A műtől a szöveg felé c. munkájában: a szöveg „alapvető mozgása a keresztülvágás”[5], mely a nyelvben, a tudomány diskurzusában érvényesül. Továbbá kijelenti, hogy –a művel ellentétben- a szöveg plurális, azaz nem „a jelentések egymás mellett létezése”[6], hanem a köztük történő átjárás, keresztülvágás jellemzi.
Ez volna tehát a fikció. De vajon hol, milyen szinten működik a metafikció, és milyen hatást gyakorol? A következőkben Orbán János Dénes 1999. március 31. c. versében vállalkozom a fikcionálás aktusának keretein belül az önbejelentés, azaz a metafikció módozatainak közelebbi megfigyelésére. Ehhez azonban elkerülhetetlen a költeményt ihlető írás, Király László 1980. november 26. c. versének érintése. Előbb tehát a fikcionálás különböző aktusainak (szelekció, kombináció, önbejelentés) működését Király László versében vizsgálom, majd megfigyelem, hogyan funkcionálnak ezek a paródiában, illetve a két mű intertextuális kapcsolatában.


Király László: 1980. november 26. [7]

Szelekció

A fikcionálás aktusának első lépéseként az író dekomponálja a világban talált szervező struktúrákat, környezeti rendszereket, legyenek azok akár a materiális valóság részrendszerei, akár más szövegek, alkotások[8] – írja Iser. Itt azonnal megtörténik a határátlépés, amint a realitáselemek elszakadnak eredeti környezetüktől, és új szemantikai, szisztematikai szervezettséggel ruházódnak fel a szerzői intenció szerint a ritkítás, kiegészítés és súlyozás eszközei által, ahogy az a bevezetőben már említésre került. A világot teremtő szubjektum szelektál, a valóság bizonyos értelemrendszereit a szöveg vonatkoztatási mezőivé, az értelmezés kontextusává teszi, minek következtében, bár –ahogy Barthes A szerző halála c. tanulmányában fogalmaz- „a hang elveszti eredetét”[9], az írói intenció tetten érhető megnyilvánulásaiban, a szöveg környezeti rendszereire irányuló szelekcióban.[10] Ezt jelenti, hogy a szerző a megnyilvánulás idejében él.

Jelen versben már a felütéstől kezdődően keverednek referenciális és areferenciális elemek, kezdve a valóságban nagyon is pontosan behatárolható helytől, a svédországi Trelleborg városától a valós idődimenzióig (1980. november 26., az „ősz” szövegszerűen is megjelenik), illetve –a másik oldalon- olyan abszurd elemek jelennek meg, mint például egy „fél fekete eb”. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük, e szókapcsolat részelemei szintén olyannyira valóságra vonatkoztathatóak, mint a tej, a köd, a becsület (mint az ember eszméi között valóságosan létező érték) vagy a ház. Ami azonban többlettel ruházza fel ezeket az önmagukban semleges fogalmakat, nem más, mint a:
 

Kombináció

A szövegelemek kombinációja a szelekció szövegen belüli megfelelője[11] – hangzik Iser meghatározása. Létfontosságú aktus, hisz az elemek csakis egymással való kapcsolatukban telítődnek jelentéssel, melynek eredménye –a posztmodern lírában legalábbis- többnyire a többértelműség, határozatlanság. Ismét határátlépés történik tehát, a szelekció által meghatározott elemek elbizonytalanítása, egymás általi újra és újra felülíródása.

Minden kapcsolat megváltoztatja az elemek adottságát, jól kifejezi ezt a „fakticitás” fogalom (mely maga is egy szabad, termékeny kombináció eredménye): „fact from fiction”[12]. Vagyis a kizárt, a lehetetlen realizálódik és fordítva. A szövegen belüli viszonyba állítás lexikális szinten a legszembetűnőbb. Ezen a szinten keletkeznek neologizmusok[13] (a szerző nemcsak világot, de szavakat, így nyelvet is teremt), mint maga a „fakticitás” is, de hasonló hatást érnek el a megdöbbentő szókapcsolatok, mint pl. a „fél fekete eb”. Még ha morbidsága ellenére be is sikerül helyeznünk e képet a valóság keretébe, az már mindenképp szürreális, hogy a fél eb még fut is. Megtörténik tehát a lexikon szemantikai meghatározottságának határtalanítása, ugyanis szemantikailag mindhárom szó (fél, fekete és eb) pontosan meghatározott, közös konstrukciójuk viszont bizonytalan és végtelen sok értelmezési lehetőséget kínál. Ez tehát az első figyelmeztetés, hogy fikcióval van dolgunk, és mint ilyen, mögöttes tartalom keresésére, vagy legalábbis a fikció játékába kaptunk meghívást. Ezzel és az ehhez hasonló „elhullajtott” információkkal jelzi a szöveg önmaga fikcióként való leleplezését[14], de ezzel kicsit később számolunk. Vizsgáljuk meg most, hogy milyen lehetséges értelmezések olvashatók ki a mű kombinációiból.

A vers személytelen közléssel indul, majd a negyedik szakaszbeli megszólítással először adja jelét egy egyes szám első személyű lírai én jelenlétének. A következő két szakasz többes szám első személyben folytatódik, ami a hetedik szakasztól a mű végéig visszavált a személytelen harmadik személybe. A vers felosztását –ha egyáltalán lehetséges- mégsem e nyomvonalon érdemes megkísérelni, működik ugyanis egy ennél mélyebb és kevésbé feltűnő szint: a hangok és hangösszecsengések szintje. Az első szakaszt szoros egységbe fogó alliteráció és belső összecsengés (a tizenkét magánhangzóból tíz az /e/, ill. /é/ hang) különös hangsúlyt ad a szakasznak. A következő sor megtöri a magas magánhangzók dallamát: kizárólag mélyekből épül fel, mely, másságával, még inkább magára hívja a figyelmet: szemantikailag is meghökkentő információt közöl. Ezt újból egy csakis /e/ magánhangzókat tartalmazó sor követi: „egyre nehezebb”. Lassan kibontakozik a mű rímképlete: a szakaszok második sorainak összecsengése szakaszpárokat hoz létre. A hangzás alapján történő felosztás tehát kiemeli a középső négy szakaszt mély magánhangzós rímeivel, míg előtte és utána az /e/é/ hangok uralják a rímeket.  A rímstratégiák szintén a kombináció eszközei, a hangok kombinációja is intencionált, és lehet jelentéshordozó értékű. Az így kapott három egység szemantikailag is igazolt: az első és utolsó személytelen lírai hangjával kiváló példája a posztmodern líra elidegenedésének: nemcsak a tárgy, maga a beszélő hang is retorikai, már-már elhalkul, mintha már nem is az „én” mondaná a verset: az általa mozgósított nyelv írja magát rajta keresztül[15]. Az aposztrofé lehetősége a „Megőszülsz (…)” megszólításban ölt testet, majd a mi-beszédben teljesedik ki. A lírai hang eme sokrétűsége, az egységesség hiánya a „koherens beszélő pozíciójának” elbizonytalanodását sejteti, mely a kimondás bizonyosságát a beszélés véletlenszerűségére cseréli.
Így, ha éppenséggel nem is érthetőbb (mivel a megértés feltételez egy véges jelöltet, amit épp a fikcionálás aktusa elhomályosít, kizár), de legalábbis egy fokkal elfogadhatóbb a reális elemek irreális kombinációja: hisz a beszéd véletlenszerű (annak láttatja magát), konkrét referencialitás iránti igényünk felfüggesztődik – így bizonytalanít a kombináció. A keretes szerkezet azonban valamelyest biztos kiindulópontot ajánl az értelmezéshez. A kezdő kép (mely nagy kérdőjelt hagy az olvasóban) utolsó szakasz általi retrospektív felülírása máris egy lehetséges értelemet kínál: a sínek között futó „fél fekete eb” lehet a vonat metaforája, mely feketeségével és befejezetlenségével („fél”) baljóslón repíti a lírai ént a svéd város felé. Mindazonáltal a „fut” és „lohol” igék emberi cselekvésre utalnak, megszemélyesítésről mégsem beszélhetünk, a hasonlított hasonlója állat lévén. Inkább az irónia első jeléről lehet szó, a posztmodern líra által preferált prosopopeia lefokozásáról, egyfajta „dezantropomorfizált antropomorfizmusról”. A következő szakasz valódi prosopopeiája, a fákat zabáló köd képe érzékelteti a vonat száguldását, valamint előreutal az évszak meghatározására, az őszre. A köd metaforája az „Őszi tej”, a nagy elbizonytalanító-torzító, akár a határátlépés metaforája is lehetne. Minden homályos: a táj, a „sejthető házak”, a „találomra” és „talán” módhatározók, a gyakori feltételes mód („eltalálhatjuk”, „lenne”, „volna”). Ez egy lehetséges, feltételes világ, a Mintha[16] világa, nem jelenti ki magát, csupán alternatívaként ajánlja fel a valóság mellett/ellenében. Csalódás s halvány gúny szűrődik át a „becsapott”, „jégre csalt”, „naiv harcosok” „fojtó nappali éjén” keresztül, mely oximoron –a kombináció eredményeként- jelzi a nyugtalan lírai én véget nem érő, lehetetlen helyzetét. A „Naiv harcosok hős homlokára” sor aranykort idéző, alliterációval is fokozott fennkölt túlfűtöttségére a „hűsítő hahota” valóban jeges vízként zúdul, gúnyos kacaj foszlányait hívván elő. Hogy ki gúnyolódhat e „hősökkel”? Talán a hűtlen szeretők, a bosszú szítói, azok, akik jelenlétében az „ósdi becsülethez”, elveihez ragaszkodó ember nevetségessé vált. A „S jó lenne, ha nem volna nem-jól” szillogizmus megint csak fanyar öniróniával nyomatékosítja a beszélő tehetetlen vergődését, erőtlen kifejezése a változás-változtatás vágyának, mely talán irányulhat épp a Trelleborg felé való végzetszerű, megállíthatatlan száguldás ellen, de az ellenállás lehetetlen: „de egyre nehezebb”. A zárlatban az immár rendíthetetlenül „loholó” „fekete eb” képében csak tovább fokozódik a zuhanás érzése, és a végpont kiindulópontba való torkollása a kör motívumával egyrészt tökéletes lezártságot, másrészt pedig éppen tökéletes végtelenséget sugall, a véget nem érő „nappali éj”sziszüphoszi átkának jegyében: „csak lohol a fél fekete eb”. A vers tehát átlép önnön keretén, megalkotva a nyitott mű poétikáját, végtelenítve a szerkezetet, a meghatározatlan imaginárius allegóriájává lépve elő – esetleg.


Önbejelentés

Iser meghatározása szerint az önbejelentés nem más, mint a fikcionalitás leleplezése: egyéb fikciókkal ellentétben az irodalmi szöveg fikcióként leleplezi magát, mihez speciális jelrepertoár is rendelkezésére áll (lingvisztikai jelek, konvenciók). Ehhez igazodik az olvasó/befogadó beállítódása, odafordulása is, vagyis tudatában vagyunk annak, hogy a realitásfragmentumokból összeálló, de a fikcionáltság jegyét viselő ismerős világ túllépi a megismételtséget, csak olyan, mintha valóság lenne, csak mímeli az ábrázolás tárgyát, mégsem azonos vele, hisz akkor nem is lenne értelme újrateremteni: jelöltje túlmutat a jelölőn, valami (többlet)jelentést keresünk, belépünk a Mintha (Als-Ob) játékába. Az imaginatív tevékenység így a létező összehasonlítása valami képzeletbelivel, egy bizonyos cél érdekében, mely cél nem maga az ábrázolt világ, az pusztán eszköz. A kettős utalás egyrészt világot látszik jelölni, másrészt viszont nem egy fennálló világot jelöl. Ez a harmadik aktus határátlépése: az ábrázolt szövegvilág jelölő funkciója szétválik az utalástól.[17]

Az önbejelentés eszközeinek csoportja heterogén és közelít a végtelenhez. Legszélsőségesebb formája a közvetlen kiszólás, az író művészetére adott önreflexió stb., de ennél kifinomultabb és rejtettebb jelei lehetnek az irreálist előhívó, imagináriust működésbe hozó meghökkentő trópusok, alakzatok mint pl. a „fél fekete eb” vagy a „Köd zabálja a fákat” szóképek; a valóságban valószerűtlennek tűnő megszerkesztettség megnyilvánulásai pl. alliteráció („harcosok hős homlokára/ hűsítő hahota”), asszonánc („zabálja a fákat”), rím stb., sőt a konvenciók széles skálája is pl. a műfaj és forma (amint kezébe veszi a verset, az avatott olvasó azonnal „látja”, hogy fikcióval van dolga). Az (ön)irónia gyakran szintén kitüntetett leleplezési eljárás, itt a „hős harcosokat” megsemmisítő „hűsítő hahota” értelmezhető a beszélő önreflexiójaként. Lévén kitekintés a fikció keretéből, az önbejelentés a metafikció kitüntetett megnyilvánulása.
 
 
Orbán János Dénes: 1999. március 31. [18]

„Az intertextualitás az a jelenség, amelyben az olvasó egy mű és az azt megelőző vagy követő más művek között fennálló összefüggéseket észleli”[19] - adja meg a szövegköztiség általánosan elfogadott meghatározását Michael Riffaterre Az intertextus nyoma c. írásában. Amennyiben O. J. D. versében Király Lászlóhoz visszavezető utalásokra lelünk (és ezek nyilvánvalóak), kijelenthetjük, hogy az 1999. március 31. az 1980. november 26. intertextusának része. Ha ezzel azonban alapból értelmezettnek könyveltük el a paródia minden meghökkentő/oda nem illőnek tűnő elemét, leszűkítettük az irodalom egyik legtágabb és legmélyebb szinten működő, meghatározó jellemzőjét egyfajta „véletlenszerű”[20] intertextualitásra, mely egy szöveg értelmét más szövegek ismeretének, egy bizonyos műveltség birtoklásának függvényévé szűkíti. Ha nem jutott volna véletlen kezembe K. L. verse, nem tudnék mit kezdeni az Orbán János Dénesével sem? Riffaterre egy újfajta intertextualitásfogalommal válaszol erre: „kötelező”[21] intertextualitás. Ez a fajta kapcsolat nincs végérvényesen a primer szöveghez kötve, hisz értelmében a jelentésesség nem a szövegben, se nem az intertextusban, hanem a kettő között, egy bizonyos értelmezőben teremtődik meg, olyan szignálokban, melyeket „grammatikai kihágásoknak”[22] nevez, melyek, még ha az olvasó nem is ismeri eredeti kontextusukat, aktuális inkompatibilitásuk vagy látszólagos helytelenségük jelzi, szövegen kívüli megoldásuk lehetőségét. Ha tehát nem is állok az első szöveg ismeretének birtokában, találkozom olyan elemekkel a paródiában, melyek fikcióként leplezik le önmagukat, jelentésük forrását önmagukon kívülre, de szintén az irodalom határain belülre helyezve. Ezek, „az eltűnt jelentésesség kitörölhetetlen nyomai”[23] tehát a metafikció nyomai is egyben.

Az 1999. március 31. mind a szelekció, mind a kombináció szintjén fikcióként, sőt metafikcióként (irodalomról szóló irodalomként) leplezi le önmagát. A szelekció –amint azt a szókészlet és mondatszerkezetek mutatják- szintén egy már előzőleg létező művet jelöl ki területeként, az új értelem azonban –ahogy olyan szövegek esetében is, melyek valóságos környezeti rendszerekből szelektálnak- a kombináció szintjén valósul meg, vagyis abban, hogyan illeszkednek ezen elemek új  kapcsolatokba, miben tér el a paródia önnön tárgyától. 

Az elsőként szembetűnő szignál maga a cím, a mottó és a forma. A cím egy ugyancsak pontos, ám a továbbiakhoz semmi kapcsolódást nem mutató dátummal parodizálja ki K. L. címének irrelevanciáját. Sőt, azzal, hogy évszaknak a tavaszt jelöli ki, pont az ősz „ellentétét”, még határozottabban ítéli feleslegesnek a címet (és így a közlés idejének közlését), ezzel mintegy megfosztva funkciójától és felszámolva az időszerkezetet.

A mottó („Király Lacinak”) már egyértelmű utalás a paródia tárgyára. Általa most már biztos lehet az olvasó abban, hogy az irodalomnak mely területén érdemes kutatni, ahogy a forma a hasonlóság folytán a konkrét szöveget is kijelöli majd.

A szerkezet azonban már tartalmaz változtatásokat. Riffaterre a grammatikai kihágások két osztályát említi: egy norma deformációját és a kontextussal való összeegyeztethetetlenséget. Ha normaként a primer szöveg szerkezetét vesszük, a paródia szerkezete máris annak deformációja. Ugyanis az első műben alkalmazott rímképlet szerinti felosztás szerint itt a középső egység csak a valóban középső (5-6.) szakaszokat foglalja magába, habár a mi-beszéd már a harmadik szakaszban megjelenik, kiiktatva a primer szövegben megjelenő megszólítást. A sorvégi rímek egyébként szolgai majmolása az eredetinek. Ez a fokozott szimmetria megint visszájára fordíthatja K. L. szövegének megszerkesztettségét, és funkcióhiánya miatt bírálja azt.

Ezen jelek azonban még mind feltételezték, hogy ismerjük az eredeti szöveget. Tartalmaz a szöveg azonban olyan grammatikai kihágásokat is, melyek ellenkező esetben is intertextusként leplezik le a verset. Vegyük például a „fél fekete zseb” szószerkezetet. Bár az első műben sem tűnt odatartozónak a „fél fekete eb”, az utolsó szakasz retrospektíve megadta a választ a befogadó kérdésére, és visszamenőleg lehetséges jelentéssel ruházta fel a fejtörést okozó elemet. Itt viszont az utolsó szakasz sem szolgál megnyugtató logikus válasszal, az „üres” jelzővel csupán nyomatékosítja az műegész tartalmát: a lírai én pénzhiánya kielégítetlen alkohol-elvonási tünetekhez vezet. Nem értjük azonban, miért Hermannstadt, és miért „lengjünk túli tejben”. Értelmet tehát nem, de egy meglévő értelem hiányát érzékeljük, mint „megtöltésre váró ürességet”[24]. Ez elég is ahhoz, hogy megvalósuljon a szövegköztiség. A „zseb” szó jelentése itt nem az elsődleges (szótári) értelem, nem is a kontextus által meghatározott értelem, hanem az intertextus forrásában keresendő, két irodalmi mű párbeszédéből  kibontakozó jelentés.
A paródia tehát az ebet zsebre váltja, azaz az élet szélsebes, megállíthatatlan vonathoz hasonló végzetszerűségét az iszákos „Költők, írók meg váteszek” pénzsóvár, kiüresedett mindennapjaivá redukálja. A Trelleborgot felváltó Hermannstadt helymegjelölés lehet a paródia erdélyi magyar irodalomra való konkretizálása, de lehet még egy olyan rejtett utalás, szignál, melynek jelöltjét nem ismerem, de jelentésességét így is érzékelem. A világ idegenségét, bizonytalanságát jelző „Őszi tejben leng” sor szintén degradálódik: a „napi két pohár” által fenntartott állapot a részegség („lengjünk túli tejben”), mely utalást csak tovább fokozza az ittas állapotra jellemző logikátlan, értelmetlen szórend. Itt nem a lét lehetetlensége a feszültség forrása, hanem a vodka drágulása: ettől lesz „egyre nehezebb”. K. L. versében, bár a csalódás metaforája, mégis valaha volt értékként jelenik meg a szerelem, szerető. O. J. D. keze alatt e dimenzió is társadalmi-erkölcsi értékét veszti: a „nyilvános házak” előbb csak utal rá, majd az „Elkurvult régi szeretőink” kép szavak szintjén is megerősíti ezt. Hősökből váteszek, fojtó nappali éjből pedig ironikus kiérdemelt jutalom lesz. Az irónia itt nem csak trópus, hanem az egész művet megalapozó esztétikai minőség. A nyolcadik szakaszban csúcsosodik, ahol az elvonási tünet bravúros szemléletességgel kerül bemutatásra. A már-már nevettető hatás eszköze újból a kombináció: olyan irodalmon kívüli („valós”) és a parodizált versből származó elemek nevetséges-ironikus kapcsolatba állítása, melyek a maguk általános, ill. első szövegbeli környezetükben semmiféle hangulattöbblettel nem rendelkeznek (reszket, kéz, torok, csapvíz; naiv, permetez – a K. L. szövegből). Az utolsóelőtti szakasz szillogizmusa megismétli a konfliktus forrását; s az utolsó két sor (a „sínek” eltávolításával kizárván a zseb-vonat megfeleltetés lehetőségét – ritkítás) visszakapcsolván a közlés folyását a kiindulóponthoz, az eredeti szöveghez hasonlóan végteleníti a szerkezetet, azzal a különbséggel, hogy ez esetben az immár minden szempontból degradált művészlét tartja örök körforgásával örök fogságban a megszólaló ént.
 
„Igen gyakran a paródia készítője nem is rajzol torzképet, sokszor csak annyit tesz, hogy szokatlan megvilágításba helyezi az áldozat legjellegzetesebb vonásait, idegen hangsúlyokat helyez el benne (…)” (Szőcs István)[25] Ez a „szokatlan megvilágítás”, „idegen hangsúlyok” az, amit Iser a világteremtés alapvető műveleteinek, Riffaterre pedig grammatikai kihágásnak vagy értelmezőnek nevez. Ezek –önbejelentő funkciójuk aktivizálása által- hívják fel az olvasó figyelmét a szelekció és kombináció lépéseire, hogy a metafikciót a fikció szolgálatába állítván megtörténjék a fordítási folyamat: a szemantizálás, avagy értés-megértés.

 
 

 
 
 
 

 
Könyvészet
 
Barthes, Roland: A műtől a szöveg felé. In: Bókay Antal - Vilcsek Béla – Szamosi Gertrud – Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Osiris, Bp., 2002.

Barthes Roland: A szerző halála. In uő: A szöveg öröme. Osiris, Bp., 2001.

Bókay Antal: A líra öndekonstrukciója. In: Bókay Antal – M. Sándorfi Edina (szerk.): Keresztez(őd)ések. Janus/Gondolat, Bp., 2003.

Iser, Wolfgang: A fikcionálás aktusa. In: Dobos István (szerk.): Olvasáselméletek. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2001.

Katona Éva – Jakab Márta (szerk.): 111 versparódia. Kriterion, Kolozsvár, 2007.

Király László: Amikor pipacsok voltatok. Kriterion, Bukarest, 1982.

Riffaterre, Michael: Az intertextus nyoma. In: Helikon. Intertextualitás., Bp., 1996/ 1-2 – XLII. évfolyam.

Szőcs István: Az! És az ellenkezője is! In: Katona Éva – Jakab Márta (szerk.): 111 versparódia. Kriterion, Kolozsvár, 2007.





Jegyzetek

[1] Wolfgang Iser: A fikcionálás aktusa. In: Dobos István (szerk.): Olvasáselméletek. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2001, 210. o.

[2] Uo. 210-213.

[3] Uo. 212.

[4] Wolfgang Iser: i. m. 212.

[5] Roland Barthes: A műtől a szöveg felé. In: Bókay Antal - Vilcsek Béla – Szamosi Gertrud – Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Osiris, Bp., 2002. 96. o.

[6] Uo. 97.

[7] In: Király László: Amikor pipacsok voltatok. Kriterion, Bukarest, 1982. 18. o.

[8] Wolfgang Iser: i. m. 213.

[9] Roland Barthes: A szerző halála. In uő: A szöveg öröme. Osiris, Bp., 2001, 50. o.

[10] Wolfgang Iser: i. m. 215.

[11] Uo. 215.

[12] Uo. 216.

[13] Uo. 215.

[14] Wolfgang Iser: i. m. 219.

[15] Bókay Antal: A líra öndekonstrukciója. In: Bókay Antal – M. Sándorfi Edina (szerk.): Keresztez(őd)ések. Janus/Gondolat, Bp., 2003, 76. o.

[16] Wolfgang Iser: i. m. 221.

[17] Wolfgang Iser: i. m. 221-225.

[18] In: Katona Éva – Jakab Márta (szerk.): 111 versparódia. Kriterion, Kolozsvár, 2007. 137. o.

[19] Michael Riffaterre: Az intertextus nyoma. In: Helikon. Intertextualitás, Bp., 1996/ 1-2 – XLII. évfolyam, 67. o.

[20] Uo. 68.

[21] Uo. 68.

[22] Uo. 72.

[23] Uo. 72.

[24] Michael Riffaterre: i. m. 69. o.

[25] Szőcs István: Az! És az ellenkezője is! In: Katona Éva – Jakab Márta (szerk.): 111 versparódia. Kriterion, Kolozsvár, 2007. 5. o.





2013

 

Dósa Ágnes
KÓS KÁROLY: VARJÚ NEMZETSÉG

​

A fikció latin eredetű szó, jelentése: kitalált történeten alapuló irodalmi mű, amely a valóságban nem létező elemekkel bővelkedik. [1]Míg a metafikciót a „fikció fikciójaként” szoktuk emlegetni, nem műfajként, hanem írásmódként tartjuk számon. Az objektív világot utánozó, nyelvi megközelítésén alapul, de ehhez szükség van olyan térre vagy eszközre, amely ezt lehetővé teszi.

Kós Károly, Varju nemzetség című regénye 1925-ben jelent meg. Azt a történelmi korszakot idézi fel, amely Bethlen Gábor[2] uralkodásának utolsó éveitől, II. Rákóczi György[3] bukásáig és haláláig. Ezek az évek Erdély életében a hanyatlás időszakai, a mű épp ennek az okát próbálja szemléltetni az olvasóval. A romantika kora, a történelmi regény megszületésének életét jelentette. A történelmi regény középpontjában valamely jelent megelőző kor társadalma, gondolat- és érzésvilága áll. A történet lehet valóban megtörtént vagy fiktív eseményt feldolgozó, akárcsak szereplői történelmi figurák vagy elképzelt alakok. A regény jellemzői: történelmi hitelességre való törekvés, korhű ábrázolás, az előtérbe levő szereplők életébe sűríti az író a háttérben maradó széles rétegek életét. Az oksági viszonyokra épülő cselekmény Kalotaszegen játszódik. Drámai eseményeket idéz föl az író, a hatalmon levő urak védtelenül hagyják az országot kiszolgáltatva a belső és külső ellenségeknek. A nép hősies helytállását, összefogását ábrázolja az író négy nemzedék sorsában ábrázolja az író a Varjuk történetében. A regény szerkezetét két konfliktus, egy valós és egy fiktív történelmi esemény alakítja: Varju Gáspár és Maksai László, valamint a Bethlenek és Rákócziak szembenállása.

A műben fellépő oksági viszonyok mellett megfigyelhetők metaforikus történeti alakítási szervező elvek is. Metaforikusak a helyszínek, a regény térszerkezete a fent-lent ellentétére épül. A fent található Pojának fiktív helyszín, értéktelített világ, mely mitikus és „közelébb az Isten”[4], béka van, nyugalom, csend, hűség, erkölcs, biztonság. Ezzel ellentétben Kalotaszeg, a völgy világa értékvesztett, csak káosz, rendezetlenség, zaj társul hozzá. Emellett metaforikus és példaértékű cselekedet a Varjuk építkezése a Pojánán.

A hősteremtésben is megfigyelhető a metaforikusság. A regény több típusú szereplőt vonultat fel, találkozhatunk fiktív és valós karakterekkel egyaránt, ahogy negatívval és pozitívval is. A Varjuk valós szereplők, akik elsőre kissé különcnek tűnnek, de a mű során kiderül, hogy csupán menekülni szeretnének a történelmi veszélyek elől: „mert csudálatos népek ezek a Varjuk, és csudálatos, ritka utakat járnak ők, de legtöbbnyire új utakat vágnak és az ő útjaik nem könnyű utak, de bizony igaz, hogy kemény, szilaj emberek, mint ahogy kemény és szilaj minden, ami a hegyekben, az erdők közt éli életét.”[5]Másságukat a szerző is kiemeli, önmaguk jellemése által.

A Varjukkal ellentétben álló, kitalált szereplő Maksai László, aki felfogásilag, életvitel terén, politikai nézet szerint kontrasztban van Gáspárral. Maksai csalódott ember, hiszen Gáspár egyszer megkegyelmezett életének és emiatt élete végéig megtört maradt. Az alkotás kiemelkedő alakja még Ilia, az öreg paraszt, aki nagyon jól ismeri a gyógyfüveket. A Varjuk mindhárom nemzedékét hűségesen szolgálja. Szimbólumként jelenik meg, a hűséget és az erdélyi együttélés mintaalakja.

A regényre a krónikás előadásmód[6] jellemző, ami az objektivitásban nyilvánul meg. Szerkezetére a lineáris szerkesztésmód érvényesül és a fejezeteken belül apró jelenetekkel találkozunk. Az elbeszélő korlátozott tudású, megtartja a távolságot a mű és olvasó között. A regény nyelvhasználatában megfigyelhetők a kalotaszegi dialektusok.

Kós Károly életművének legfontosabb eszmei üzenete, hogy az erdélyi magyarság maradjon hűséges hazájához, szülőföldjéhez, hagyományihoz, szokásaihoz. Emellett az erdélyi nép összefogásának gondolatát is kifejti az író, melyet csak úgy valósíthatunk meg, ha képesek leszünk az románokkal együttműködni és békességben együtt élni. A regényben ezt az ideológiát képviselik a Varjuk, akik képesek Iliával együtt élni és támogatni egymást.
​
A történet, úgymond olvastatja magát, hiszen Erdély legfontosabb eseményeit hétköznapi embereken keresztül láttatja. A Varjuk életében az élet legtöbb fordulata, jelensége megjelenik: születés, élet, halál. Az író vallomása szerint a regény: „az örökké élő múlt porából született virága Kalotaszegnek.”










Bibliográfia

1.  Kós Károly: Varju nemzetség, Kriterion Könyvkiadó, 1998, Kolozsvár.
2. Idegen szavak szótára.
3. Korunk.
4. Szilágyi Éva, Gál Gyöngyi, Putovits Tünde: Iránytű, Kedvenc Kiadó, Székelyudvarhely, 2014.

Jegyzetek

[1] http://idegen-szavak-szotara.hu/fikci%C3%B3-jelent%C3%A9se (2015. 06. 6)

[2] Fejedelem. http://mek.oszk.hu/13200/13299/13299.pdf (2015. 06. 6)

[3] Erdély fejedelme. http://www.erdelyweb.hu/historia/fejedelmek/rakoczi_gyorgy2.htm (2015. 06. 6)

[4] Kós Károly: Varju nemzetség, Kriterion Könyvkiadó, 1998, Kolozsvár.

[5] Uo.

[6] http://www.korunk.ro/?q=node/8&ev=2002&honap=4&cikk=6871 (2015. 06. 6)





2015














​

 

Fodor Márta
KÁNYÁDI SÁNDOR: FÁTÓL FÁIG CÍMŰ KÖLTEMÉNYÉNEK
HERMENEUTIKAI ÉRTELMEZÉSE

​

Kányádi Sándor a XX. század második felének legjelentősebb erdélyi költője, s magyar irodalmunk kimagasló értéke. De ennek ellenére megfigyelhető az a jelenség, hogy a tankönyveinkből gyakran kimaradnak versei. Viszont az olvasókban- úgy ahogy bennem is- továbbra is élnek ezen versek és szellemi táplálék forrásának bizonyulnak.

Elemzésem által, szeretném minden olvasó érdeklődését feléleszteni Kányádi Sándor költészete iránt, s növelni a befogadók esztétikai élvezetét. Ugyanakkor Kányádi Sándor: Fátol fáig című versének elemzése során a dolgozatom arra vállalkozik, hogy bemutassa a hermeneutika multidiszciplináris koncepcióját. Ez a költői mű, azért is alkalmas egy ilyen elemzésre, mert egy olyan létköltemény, amely tükrözi Kányádi Sándor sorsszemléletét, miközben tartalmaz avantgárd verstechnikát és erdélyi nemzetségi hagyományokat.

A hermeneutika a szövegértelmezés tana, amely közvetítő szerepet is tölt be a szöveg keletkezési kora és az olvasás között. Az írás kiszakítja a beszédet az eleven kontextusból, így a jelentése homályba merül. A nem értés és a megértés között távolság alakul ki, ezért közvetítőre van szükség, s ezt a szerepet tölti be a hermeneutika, mely válasz arra a szakadékra, amely a jelent elválasztja eredeti horizontjától.

Kezdetben (antikvitás, középkor) különösen a homéroszi eposzok és a Biblia értelmezésére alkalmazták. Majd a felvilágosodástól kezdődően, a hermeneutika kiterjedt a világi szövegekre is, s ekkortól folyton változásokon ment át. A XIX.században Schleiermacher felismeri, hogy a hermeneutika univerzális tudomány. Majd a XX század újabb fordulatot jelent, hiszen ezentúl a  hermeneutikát már nem módszernek, hanem ontológiai jelenségnek tekintik.Viszont ez a tudomány sosem volt teljesen független más tudományoktól. Az értelem rekonstrukciójának gyakorlata megkövetelte a filológiával, teológiával, jogértelmezéssel való kapcsolatteremtést. Ekként fedezhetjük fel a hermeneutika multidiszciplináris jellegét.

Paul Ricouer meg is próbálta egyesíteni ezeket az ágakat: „A ricoeuri hermeneutika szintetizálja a Heidegger utáni uj,ontológiai iskolát és a hagyományos (a szövegértelmezés elméletével és gyakorlatával foglalkozó) hermeneutikát, de nem áll meg itt, ugyanis hermeneutikája részévé emeli az immanens szövegelemző iskolák (strukturalizmus, narratológia stb.) módszereit, a modern jelelmélet eredményeit, és a befogadás-esztétika szempontjait is. A ricoeuri szintézis nagy kihívást jelent, hiszen a műértelmezés olyan komplexitását kínálja, amely korábban differenciáltnak tekintett megközelítéseket egyesít: a személytelen és immanens elemzést, a hagyományos filológiat, az ontológia általánosságát és az individuális olvasatok egyediségét”.[1]

A ricoeuri hermeneutika szemlélet is elfogadja, hogy a legfőbb kérdés az, hogy mi a lét, majd a  hermeneutikai megismerést három fő szakaszra osztja. Az első a naiv megértés, amely felfogható a subtilitas interpretandi átértelmezésének. A második az explikáció, melyen belül több lépést különíthetünk el: az  első a szövegjelentés strukturális analízise a modern nyelvészet, a szemiotika,a strukturalizmus, valamint a francia narratológia eszközeinek felhasználásával, mely hozzájárul a különböző világok rekonstrukciójához. Ezt követi a metaforikus szignifikáció, amely a szó szerinti jelentéstől a figuratívig vezet. Az utolsó pontban pedig megtörténik a szövegvilág feltárása és a jelentéseknek a létre való vonatkoztatása. A harmadik része pedig e ricoueuri modellnek az applikáció, melyet kifejezőbben Ricoeur appropriációnak nevez. Ekkor következik be az, hogy az olvasó magára vonatkoztatja a művet.[2]
 
A következőkben ezt a ricoeuri modellt megpróbálom röviden ismertetni a Fátol fáig című vers értelmezése közben. Kiindulópontom a naiv olvasat által született asszociációk ismertetése, majd a vers kompoziciójának bemutatása s az ezzel kapcsolatos lényeges jelentések megfejtése. A továbbiakban figyelmet fordítok a verset átfonó motívumokra, általuk megteremtett világképre, majd a kulcs-metaforák elemzése során kifejtem a versbeli létértelmezést.
​
​
A céljaim megfogalmazása után és elemzésem megkezdése előtt idézem Kányádi Sándor versét:

 
FÁTÓL FÁIG
​
Fától fáig a sűrűsödő alkonyaiban
fától fáig lopja magát a gyermek
Én istenem csak vissza ne
csak ne gyalog kellene
csak le ne menjen a nap a tisztásról
legalább a csengettyűt hallanám
 
Meg-megtorpan futásra készen
kis szíve mint a mókus szökne bújna
borzongó nyárfalevelek közé de
hol vannak már a nyárfák hűtlenül
ott maradtak a tenyérnyi tallérnyi
fillérnyi tisztáson
Visszafelé majd
sörényébe markolok Vágtába jövök
csak addig a vastag bükkig ha még
az innen számított ötödik fáig
 
Őznek rókának farkasnak lenni
bokornak ágnak avarnak lenni
madárfészeknek lenni
madártojásnak lenni
nyárfalevélnek lenni
kakukkhangnak lenni
csak lovait kereső kisfiúnak
ne lenni
 
Még két fáig három fáig
Hallom Nem hallom Hallom
Ha eljutok addig a gyertyánig
katona leszek hajóskapitány leszek
fölfedezem Amerikát Amerika is
elveszhet de én megtalálom
Sörényébe markolok
Még egy Még három
Próféta leszek betegeket gyógyítok
Jézus leszek
föltámasztom édesanyámat
Tovább tovább most már hallom
„Áprilisnak bolondja
fölmászott a toronyba
megkérdezte hány óra
Fél tizenkettő
Fölmászott a toronyba”
 
Most nem hallom biztos állnak
jóllaktak már bóbiskolnak
 
Hogy a kutyák ennék ki a bendőjüket
hogy a farkas
Sírni kéne énekelni
éjnek lenni
.nem is lenni
csak ne kéne beljebb menni
 
Jól eljöttem Hol a tisztás
Még csak öt fát megyek s akkor
„Ördögborda ördögborda
mézes lett a marckó orra”
 
Szól a csengő most is hallom
 
Jól eljöttem Hol a tisztás
Innen még visszatalálok
Morzsát hintek
gallyat török
nevemet a fába vésem
Szól a csengő most is hallom
folyton hallom hallom régen
Hallottam az anyaméhben
 
Megvár a nap
meg a nyárfák
Róka-alkony farkas-éj
haladj tovább fától fáig
biztasd magad kislegény
 
Rég nem hallod mégis hallod
Hold világol a tisztáson
Már a hold is lemenőbe
Morzsáid felcsipegették
gallyaid a fák kinőtték
Neved heges hieroglif
Száraz ágon csüng a csengő
lovad farkas tépte széjjel
Dzsungel már az erdő
Anyatej
Hangyatej
Tovább tovább fától fáig
„Mézes lett a mackó orra
rá is szálltak a legyek”
 
Elszisszent az út alólad
Nyárfák félelme ülepült
homlokod pólusaira
De csak tovább fától fáig
Nincs az a film az a magnó
vissza ez már nem játszható
 
Kínálkozó ágak
hurkot himbáló filozófusok
„C’est la vérité monsieur”
„Die letze Lösung mein Herr”
„Fél tizenkettő
bolond mind a kettő”
Tovább tovább fától fáig
magad lopva
botladozva
Anyatej
Hangyatej
Ecet
​
(1968)


​
A naiv olvasat természetesen mást jelent egy szakmabeli, egy hozzáértő diák, egy laikus verskedvelő vagy egy írástudó esetében. De minden esetben az asszociációs köre az olvasó élményeinek és tudásának függvénye. A modell ezen szakaszában a „fa” szó hallatán, felidéződhet bennünk akár a Bibliából, az ótestamentumi leírás az Éden kertről, melyet a Teremtő beültetett mindenféle fával. Erről részletes leírás nyerhető a Biblia első könyvének első fejezeteiből, de én most csupán egy verset szeretnék idézni: „És Isten sarjasztott a földből mindenféle fát, amely a szemnek kívánatos, és eledelnek jó, az élet fáját is a kert közepén, valamint a jó és rossz tudásának a fáját.” (1 Mózes 2:9) Vagy akár a gyermekkori emlékek törhetnek felszínre az általunk olvasott népmesék motívumjaival- például az égig érő fáról szóló mese.

 De ez a rész az elemző, olvasó felkészültségét is alapul veszi, ezért feltételezem azt, hogy néhány olvasat után megfogalmazodik bennünk az, hogy ez a vers létköltemény, melynek alapkérdése: van-e értelme az életnek?- s ehhez igazodik minden más kérdés, egyéni ( “Neved…”) és közösségi sorskérdés ( “Róka-alkony farkas-éj”)- melyet ez a kettős metafora érzékeltet. Mind a két szószerkezetben előforduló sötétség asszociációját megteremtő- alkony, éj- szavak félelmet sugallnak,meg azáltal, hogy két vadonban élő állathoz kapcsolta a költő őket, erőteljesebbé válik az üzenet. Ugyanúgy, ahogy elképzelhetőleg e két állat elől sem lenne menekülési lehetőség, ekképpen árnyalja a kilátástalan sors gondolatát a két metafora is.

Ebben a költeményben a természetlíra és az ars poetika találkozik, így növekedett ez a remekmű a költő személyes lét- és sorsösszegző nagy poémájává és egyetemes igényű létfilozófiai költeménnyé: “A keresést bizalom, hit, elkeseredettség és hitetlenség folyamatosan változó hullámzása, önerősítés és kétségbeesés, harag és engesztelő belátás kíséri. Egymásba montírozódik a népmesei indíttatás és a krisztusi, majd a fausti út, s mindez együttesen az élet és a cselekvés végső értelmének metafizikai bizonytalanságával társul. Mert ami kezdetben kényszer volt, abból küldetés, erkölcsi felismerés, majd belső szükségszerűség lett, végül pedig ontologikus belátássá változott”.[3] A versbeli kisfiú gyötrelmei messzebre mutatnak, ekként stilizálodnak életre szóló költői programmá.[4]

Már ekkor szembeötlő a versbeli hangnemek összetettsége ( elégikus, patetikus, emelkedett stb.), mely nyilvánvalóvá teszi a kisfiú – főszereplő- lelki vívódását, identitás keresését. Az egész versen végig követhető az eltévedés, az elszakadás, a vissza nem fordítható élet kétségbeesése, de ugyanakkor a hit, remény, a bizakodás. Szorongásról, félelemről szól a vers, az irányvesztés veszélyéről.

Ezenkivül valószínű, hogy az olvasás, elmélkedés során a vers kapcsán eszünkbe jut Kányádi Sándor életművéből más vers is, mely talán a fával kapcsolatos, s amelyek az értelmezés szempontjából lényegesek. Kányádi költészetében több olyan vers is található, amely a fa köré épített szimbólumon nyugszik. Például Tövisfa, Tünödő vén juharfa. A nyárfa például az elbizonytalanodás, az egyedüllét, ritkábban pedig az összetartozás jelképeként szerepel. Ebben a költeményben megfigyelhetjük “ a fa-motívum jelképváltó mozzanatát, éppen az átváltás pillanatában. A fák kettős szerepet kapnak. Egyrészt még ijesztő, félelmetes természet-bálványokként rögződnek belénk, de ugyanakkor megszelídített szerepben: útjelzőkként is szolgálnak. A nyárfák félelme, a bükkök biztonsága, a gyertyán himbáló ágai, a Kányádi-képvilág egész fa-motívuma ebben a már-már tudat alatti világba tartozó jelképben sűrűsödik össze: Nevemet a fába vésem”.[5]

A ricoeuri értelmezés második szakasza, a subtilitas explicandi, több lépcsős analízis, amelynek én néhány mozzanatát szeretném ismertetni a továbbiakban. Ebben a részben megkisérelem bemutatni a vers struktúráját, a különbőző alkotó technikákat, a szóképeket, motívumokat, cím- egész viszonyát, a költői nyelv sajátosságait s az ezekkel kapcsolatos más lehetséges elemeket. Mivel mindezek igen nagy mértékben járulnak hozzá a vers képszerűségének a megalkotásában, mely igen szembetűnő ebben a versben, szeretném előbb röviden bevezetni ennek a résznek a kifejtését azáltal, hogy néhány szóban összefoglalom a képszerűség értékét, s megemlítem az ezt megteremtő eszközöket.

Egy kép többet mond ezer szónál, ám néha egy-két szó is fel tud idézni egy képet. Tudatában lévén ennek a nagy hatásnak, amit egy kép kifejthet, az irodalomi alkotásokban a szemléletesség és a hatásosság gyakori eszköze a képszerűség, a képi ábrázolás. A képek csak a szövegkörnyezetben értelmezhetők képnek, és a képi ábrázolás e kettős szerepében rejlik stílushatásuk. A képek egyrészt dolgokat magyaráznak, szemléltetnek, tehát a megértést szolgálják. Másrészt a névcserével vagy névátvitellel elképzeltetnek, meglepetést keltenek, tehát érzelmi, hangulati hatásuk van. Az ember mindig is törekedett arra, hogy gondolatait minél érzékletesebb képekben fejezze ki. Tartalma így mélyebb, sűrítettebb, eredetibb, mint a köznapi közlésfolyamaté.

De sajátos eszközök kellenek hozzá, melyek alapja a mindennapokban használt nyelv, de alkalmazása, vagyis a szépirodalmi stílus minden más nyelvhasználati módtól eltér. Művészi felhasználással egyénit fejez ki. Tartalma gyakran többrétegű, többértelmű. Ilyen eszközöknek bizonyulnak a szóképek( metafora, megszemélyesítés, szinesztézia stb.), stílusalakzatok(ismétlés, gondolatritmus, ellentét stb.), a szórendi változás, kihagyás, az írásjelek különleges használata-vagy nem alkalmazása-,vagy akár a verssorok, szakaszok által megalkotott verskép. A továbbiakban a hermeneutikai elemzés során a fentebb említett pontokat is törekszem érinteni, mert ebben a versben ezek igen láthatóan, kifejezően lépnek színre.

A Fától fáig című összeállításban (montázs) olyan kompozíciós eljárást alkalmaz a költő, amelyben egymástól érzékelésben, térben, időben, tartalmilag és stilisztikailag is távoli elemeket kapcsol össze. A költeményt a népies és a modern elemek ötvözete jellemzi: nem rendeződik verstanilag szabályos sorokba, strofákba- (például a II.szakasz utolsó sora hiányos szerkezetű vég), vagy a Nagy betűk használata is tudatos eljárásnak tűnik, melyek vagy szakasz kezdő helyzetben szerepelnek, vagy néha a gondolatváltást sejtetik-, s hiányzik a központozás is. Ritmusa is változó: hol a népi gyermekvers ritmusát követi, hol meg egészen oldott. Például a mondokáknál szinte mindig teljes rím(bokorrím) is megfigyelhető: „Fél tizenkettő /bolond mind a kettő”. A képek, a szavak annyira lazán társulnak egymáshoz, hogy egymás mellett vannak ugyan, de távoli dolgokra utalnak. A mondatok kettétörnek, elcsuklanak, mégis értjük őket.

Ugyanakkor jellemző rá a nézőpontváltó szerkezet: három közlésforma kompoziciójából áll: 1.narrátor, 2.gyermek belső monologja és 3. idézetek sorozatából (leggyakrabban gyermekmondokák). Ezek montázsszerűen váltakoznak és bemutatják a lét teljességét fokozataiban: a gyerekkort, fiatalkort és az érett embert, -amelyet a vers zárlatában három metafora fog jelképezni: anyatej, hangyatej, ecet. Viszont ezek a metaforák az egész versnek jelentéstöbbletet biztosítanak, kifejezve: “a tiszta hittől a keserű kiábrándulásig vezető útat.” Habár szabálytalanul követik egymást ezek a nézőpontok, mégis egy adott ponton a gyerek és a narrátor szerepe összeolvad. Ez a “Hallottam az anyaméhben” sortól kezdődően következik be. Az idő kitágul, hiszen felidéződik a születés előtti állapot és pillanat. Itt a narátor és gyerek képe összeolvad. Innentől egyes szám hármas személyűvé válik a vers.

Ez a differenciált szerkezet-formátlanság- ugyanakkor (montázs és kollázs- főleg az alakja e versszakoknak erősíti meg ezt a szerkeztési módot,mely mintha igazolná a kisgyerek belső harcát, tükrözné a lelki világát) feszültséget kelt, mely kiegészíti a vers tematikájából adódó hangulati feszültséget.

Ritmust kölcsönöz a versnek a variációs ismétlés is, mely hozzájárul a vers kohéziójához és a cím-egésznek való viszonyához. Az ismétlés jellegzetes motivumokká Kányádi részéről tudatos és sikeres alkotói technika, mely valahol igazolja Kirkegaard művészet filozófiai gondolatát: “bátorság kell ahhoz, hogy az ismétlést akarjuk. Aki nem fogja fel, hogy az élet ismétlés, s hogy épp ez az élet szépsége, az önmagát ítéli el.(…) Ha Isten maga sem az ismétlést választja, akkor nincs is világ”.[6]

Már a cím Fától fáig bizonyos keresést, ismétlődő tevékenységet, bizonyos útszakasz megtételét feltételezi. Például valamilyen értékkeresést, lét értelmének keresését. A vers vezérmotívuma az illuziók nélküli mégis vállalás, a fától fáig való eljutás vergődése.

Ez a „fától fáig” szószerkezet 7-szer fordul elő a versben, mely bizonyítja a lapakodva, óvatósan haladó kisfiú útját, de a félelmét eltávolító, kitartásra buzdító „tovább” (tovább) szókapcsolat is 8-szor előfordul. Ezek az ismétlések elősegítik a zeneiség, párhuzamosság, gondolatritmus megteremtődését is. Például a gyerekkorból távozni kényszerűlő ifjú kétségbeesését a „hol a tisztás”, illetve a „hallom nem hallom” szóelőfordulás 11-szeri ismétlődése jelzi. Vagy például a III.szakaszban a főnévi igenév gyakori használata nem a monotómiát jelzi, hanem valamiféle nyelvi-grammatikai tagolatlanságot- kifejezve a szorongást.  Majd a III.szakasz utolsó sorai: „csak lovait kereső kisfiúnak / ne lenni” , mintha azt akarná kifejezni, hogy a kisfiú szeretne harcolni a sors ellen, de ez lehetetlen- ezt megerősíti a „csak” szócska előfordulása is. A megváltoztathatatlan, vissza nem fordithatatlan vég, szituáció és ennek a tudatnak a nehezen való felfogását jelzi a következő infinítivusz halmozás: “Őznek rókának farkasnak lenni/bokornak ágnak avarnak lenni /madárfészeknek lenni /madártojásnak lenni /nyárfalevélnek lenni /kakukkhangnak lenni .”

A vers I.szakaszában már kétszer megismétlődik a cím. Az in medias res – a dolgok közepébe vágó – kezdés nyomasztó hangulatot teremt, de ugyanakkor az előzményekről sem tudosít. Az éjszakai erdőben lovait kereső kisfiú bemutatásával indít, a ló szerepelvén, mint egy kitüntetett elem a versben, ezáltal kulcs metaforává válva (de ehhez más motivumok is járulnak: például farkas, fa, erdő, csngő – ők is komplex metaforaként jelennek meg e költeményben). A ló az eszménykeresés, lét értelmének a motívuma, amely csak 2-szer fordul elő a versben, de viszont utalások többször is vannak rá: például „ most nem hallom  biztos állnak / jóllaktak már bóbiskolnak”.

A kisfiú részére is a keresés, olyan mint egy próbatétel, melynek fő kérdése, hogy megtalálja azt az értéket amit keres vagy sem? Az erdő motívuma jelképes jelentést sejtet: próbatétel színhelyeként, beavatási szertartársként  jelenik meg. Az I szakasz harmadik sorában található : „Én istenem” felkiáltás árulkodik a legmeghatározóbb élményről- félelem-, melyet le kell győzzön a kisfiú. Majd a felkiáltast követő „csak vissza ne” szókapcsolat előrevetíti a visszafordíthatatlan létállapotokat. Ezen érzés uralma alatt megvalosíthatatlan kérést fogalmaz meg a negyedik sorban: „csak le ne menjen a nap a tisztásról “. A II.szakaszban megjelenő metafora is: “kis szíve mint a mókus szökne bújna” kifejezi azt, hogy ő szeretne menekvési kiútat keresni, de nincs.

A III.szakaszban fordul elő először a farkas motívuma, majd az egész versben négyszer. “A pszihoanalitikusok sokat foglalkoztak ezzel a szimbólummal megállapítva, hogy a gyermeki képzelet számára a farkas a pánikot, a fenyegetettséget és a büntetést jelenti”. [7] Ebben a versben is veszélyes állatként tűnik fel. De a vers leggyakoribb motívuma a fa. Kivételes helyet foglal el a nyárfa, de ez kiegészül a bükkel és a gyertyánnal.

A IV.szakasz az őnerősítés, biztatás példája. Megjelennek a fokozásra épülő hiperbolák, mely által próbál minden akadályt elgördíteni útjából, túllépni korlátait (például:” főlfedezem”, “föltámasztom”) :
 
​
“Még két fáig három fáig
Hallom Nem hallom Hallom
Ha eljutok addig a gyertyánig
katona leszek hajóskapitány leszek
fölfedezem Amerikát Amerika is
elveszhet de én megtalálom
Sörényébe markolok
Még egy Még három
Próféta leszek betegeket gyógyítok
Jézus leszek
föltámasztom édesanyámat “


Gyakran megjelenik, mint képi elem a csengő, mely a lóhoz kapcsolódik és ami értéket, a reményt testesíti meg.

A vége felé haladva  újra megjelenik a “nap” egy másik konstrukcióban: “Megvár a nap”- ami valahol újra lehetetlenséget idéz fel, de eszünkbe jutathatja a Bibliából Józsué történetét, aki a következő szavakat intézte Istenhez:  “ Azon a napon, amikor Jehova Izrael fiainak kezébe adta az amoritákat, Józsué Jehovához szólt, és ezt mondta Izrael szemei előtt:

„Ne mozdulj, nap, Gibeon felett,
És te, hold, Ajjalon völgye felett!”

És a nap nem mozdult, és a hold is állt, míg a nemzet bosszút nem állt ellenségein. Vajon nincs ez megírva a Jásár könyvében? A nap pedig az ég közepén állt mozdulatlanul, és nem sietett lenyugodni majdnem egy teljes napig. Nem volt még egy olyan nap, mint az, sem azelőtt, sem azután, hogy Jehova hallgatott volna ember szavára, mert maga Jehova harcolt Izraelért.”(Józsué 10:12-14) E feljegyzés szerint egy teljes napig nem ment le a nap azért, hogy Józsué győzedelmeskedjen ellenségei fölött.

A tisztás motívuma a gyerek otthonát jelképezheti, a biztos pont ahonnan elindult, de amelytől egyre távolodik: “Jól eljöttem”, “ Hol a tisztás”.

A vers befejező részét az utolsó három szakasz alkotja. “Már a hold is lemenőbe”- ez a sor mutatja, hogy eltelt az idő. Már nincs visszaút. E gondolat kapcsán talán idézhetnénk Szilágyi Domokos: Héjjasfalva felé című verséből megerősítésként egy sort: “Van út- kiút nincsen.”
​
“Száraz ágon csüng a csengő /lovad farkas tépte széjjel “ sorok érzékeltetik a pusztitás lavinaszerű megindulását. Elpusztult minden amiért ő élt. Végső felismerés sötétlik. Lelassul a ritmus annak következtében, hogy a csengő elnémúl’.

“Dzsungel már az erdő”- az átláthatatlanság, reményvesztettség megfogalmazódása. Kaotikussá válik a környezet, nem lehet már tájékozodni, miközben ő egyre inkább távolodik az otthontól- “elsziszent az út alólad”.

A bizakodás szinte teljes eltűnését  bizonyítja a következő két sor: “Nincs az a film az a magnó /vissza ez már nem játszható”. A veszteségtudat állapotát jelőlik, melyben már nem érzékelhető sem a vizuális “film”, sem az audítiv “magnó” elem.
​
Az utolsó szakasza a versnek kibővíti az intertextualitás elemét. A mondokák mellé, bejönnek az idegen nyelvű- francia és német- szavak, melyek mintha arról árulkodnának, hogy az anyanyelvünk szavai nem elegendők vagy nem elég kifejezőek a fájdalom kimondására, leírására. Majd ahogy fogyatkozik az út, a hit, rövidülnek a sorok, az állapotot már csak három szó jelzi:” Anyatej”, “Hangyatej”, “Ecet”. Ezen metaforák megértésében maga a költő segít:” Bajor Andor – Fodor Sándor – Kányádi Sándor író-olvasó találkozó alkalmával /1972./ hangzott el az a Kányádinak célzott (címzett) kérdés, hogy mit jelent az „anyatej, hangyatej, ecet”? Mire Kányádi bujkáló mosollyal az arcán – nem egészen szó szerint! – ezt felelte: Édes, mint a kisgyermeknek az anyatej. Savanykás, mint a hangyabolyokkal játszó gyermek hangyák közé tartott szalmaszálán a hangyatej [a hangyaboly megzavarását a benedvesített szalmaszállal és a hangyák csípését huncutkodva saját gyermekkorából elevenítette fel, külön kitért a szalmaszál benyálazására]. A felnőtt élete pedig olyan savanyú, mint az ecet. – Majd jelentőségteljesen hozzátette: – Ez a sorsunk!”[8]
A ricoeuri hermeneutikai kör lezárása a naiv olvasat reflektálása, a létértelmezés alkalmazása. E mű kapcsán tapasztaltam, hogy ez a ricoeuri szövegértelmezés sok értelmezési szempont érvényesítését lehetővé teszi, s megengedi, hogy a mű központjában a létproblematika álljon, s minden ezt a célt szolgálja.[9]










Irodalomjegyzék

Gilbert DURAND: Structurile antropologice ale imaginarului. Introducere în arhetipologia generală. Bucureşti 1977, Univers- Tánczos Vilmos magyar fordítása, mely még nem jelent meg.

GÖRÖMBEI András: Kányádi Sándor Az önazonsság pecsétje. (Pécsi Györgyi: Kányádi Sándor). Hitel, 2003. augusztus
Iskolás füzet jegyzeteim.

KÖDÖBÖCZ Gábor: A változat- és motívumösszegzés alakzatai Kányádi Sándor költészetében. Kortárs, 46. évf., 2002. július. 7.szám
Internetes elérhetőseg: http://www.kortarsonline.hu/0207/kodoboc.htm.

KÖDÖBÖCZ Gábor: Hagyomány és újítás Kányádi Sándor költészetében, Debrecen, 2002, Kossuth Egyetemi Kiadó.
 
SPIRA Veronika: Szilágyi Domokos Héjjasfalva felé című költeményének hermeneutikai értelmezése. In: Sipos Lajos (szerk.): Irodalomtanítás II.. Budapest, Pauza Kiadó, 1994, 557-565. old.





Jegyzetek

[1] SPIRA Veronika: Szilágyi Domokos Héjjasfalva felé című költeményének hermeneutikai értelmezése. In: Sipos Lajos (szerk.): Irodalomtanítás II.. Budapest, Pauza Kiadó, 1994, 557-565. old.

[2] SPIRA Veronika: Szilágyi Domokos Héjjasfalva felé című költeményének hermeneutikai értelmezése. In: Sipos Lajos (szerk.): Irodalomtanítás II.. Budapest, Pauza Kiadó, 1994, 557-565. old.

[3] Görömbei András: Kányádi Sándor Az önazonsság pecsétje. (Pécsi Györgyi: Kányádi Sándor). Hitel, 2003. augusztus

[4] Ködöböcz Gábor: A változat- és motívumösszegzés alakzatai Kányádi Sándor költészetében. Kortárs, 46. évf., 2002. július. 7.szám

[5] Uo.

[6] Ködöböcz Gábor: Hagyomány és újítás Kányádi Sándor költészetében, Debrecen, 2002, Kossuth Egyetemi Kiadó.

[7] Gilbert Durand: Structurile antropologice ale imaginarului. Introducere în arhetipologia generală. Bucureşti, 1977, Univers - Tánczos Vilmos magyar fordítása, mely még nem jelent meg.

[8] Iskolás füzet jegyzetei.

[9] Spira Veronika: Szilágyi Domokos Héjjasfalva felé című költeményének hermeneutikai értelmezése. In: Sipos Lajos (szerk.): Irodalomtanítás II. Budapest, Pauza Kiadó, 1994, 557-565. old.




​
2010

 

 Gál Andrea 
AZOK AZ ... EMBEREK/NEMZETEK/KULTÚRÁK/MŰVÉSZETEK

ÚJ ELŐÍTÉLETEKRŐL RETORIKAI KÖNTÖSBEN

Az előítélétek olyan ősi, kulturális és morális képződmények, amelyeket nehéz lenne egyetlen mondatban meghatározni. Komplexitásuk éppen abban rejlik, hogy a kor és szociális milliő határozza meg, hogy mit nevezünk előítéletnek, hogy mely előítéletek „negatívak” és melyek a csak látensen, a tudatban lebegők. Sőt, ennél is tovább boncolva a problémát, az előítéletek végső soron nagyon szubjekív, nagyon személyes megnyilvánulások, amelyekre noha a társadalmi beállítottság is hatással van, mégsem kizárható az individum sajátos világnézete, kulturális koncepciója. Első hipotézisem az, hogy az előítéleteket elsősorban a megnevezés, e szó: előítélet, felől megközelítve is teljes meghatározást kaphatunk. Ez elő módosítószó nagyon szemléletes jelzője annak, hogy egy predispozícióról van szó, egy olyan jelenségről, amely nem a megismert valóságra reflektál, hanem a még ismeretlen, a tudást megelőző tartalmakra. A legjobb bizonyíték erre az, hogy az ismeretlen tartalmak megismerése nagyon sok esetben együtt jár az előítélet feloldásával. Az előítéletről mintegy leválika módosító, hiszen a tudás immár egy immanencia. Ami megmarad, az ítélet, egy értékmérlegelésen alapuló következtetés és elvonatkoztatás. Az ítélet lehet immár negatív, pozitív és végérvényes, míg előzetes formája, az előítélet értékrendi meghatározhatósága rendkívül ambivalens: hogyan értékelhetők azok az entitások, amelyekről nem tudunk semmit, amelyekről semmilyen objektív tudásrészt nem birtokolunk? Értékelhetők-e a világ dolgai csupán az intuícióra hagyatkozva, vagy szükséges-e egy kézzelfogható mértékegység is, amelyhez viszonyítani lehet. Bár a ráció azt mondaná, hogy kell, ez mégsem jogos következtetés, hiszen annak  az előítéletnek is van jogosultsága, amelyet csak az érzelem alapján értékelnek: rossz/jó mert úgy érzem, tehát úgy értékelem, hogy rossz/jó. Első hipotézisem következtetése tehát az, hogy az előítélet valóban egy olyan szó, amely önmagát meghatározza, összetevő részei jelentéseinek az összege megadja a szó jelentését.

Amint már az elején kifejtettem, az előítélet egy ősi képződmény, ezt a hipotézist pedig azzal bizonyítanám, hogy már János evangéliumában is felbukkan[1]. Nem szükséges tehát ezt az ősiességét egy pontos dátumhoz, vagy időintervallumhoz kötni, hiszen minden korban és szükségszerűen minden emberi környezetben megjelenik valamilyen módon. A Bibliában, a már említett evangélium 1. részének 46-47. verseiben Nátánael képviseli az előítéleteket hordozó ember archetípusát. Amikor Jézus kihirdeti Messiás voltát és elkezdi gyűjteni maga köré hűséges tanítványait, sokan kételkednek elhivatásának igazságában. A meghódított lelkű Filep siet Nátánaelhez a jóhírrel: „A ki felől írt Mózes  törvényben, és a próféták, megtaláltuk a názáreti Jézust, Józsefnek fiát.”, mire az örök kételkedő így válaszol: „Názáretből támadhat-é valami jó?” Itt van tehát az előítéletnek e kezdetleges megnyilvánulása, csírája, mely arra mutat, hogy Nátánael Krisztus messianizmusában nem azért kételkedik, mert oly hihetetlen vagy csodával határos lenne a hír, nem is azért, mert hihetetlen dolgokat mond vagy tesz, hanem azért, mert  Názáretből származik és nem Jeruzsálemből. Már ezen a ponton visszakapcsol a gondolatmenet az előző fejtegetéshez, hiszen feltételezhetően Nátánael nem ismeri Názáretet, talán nem is volt ott soha, mégis, intuíciójára vagy a társadalmi sugallat hatására, egy negatív entitással azonosítja. Ez által az onnan származó ismeretlen is kénytelen a negatív konnotációt magára ölteni. Az, aki nem az igazság földjéről, nem Jeruzsálemből jön, szükségszerűen rossz és kárhozott, akárcsak Názáret, ez a „bűnös, sötét vidék.” Nátánael végső soron átértékeli előítéletét és megváltoztatja felfogását, de az evangélium erre nem ad kézzelfogható, erős magyarázatot: „Felele Jézus és monda néki: hogy azt mondám néked: láttalak a fügefa alatt, hiszel? Nagyobbakat látsz majd ezeknél.” (1. rész 51. vers)  A látás ebben az esetben csak meglátásként és megismerésként értelmezve számolhatja fel az előítéletet, méghozzá a következő irányban: a Jézushoz kapcsolt, immár pozitív konnotáció révén Nátánael feloldja a származási hellyel, Názárettel szembeni negatív konnotációt, s végső soron magát az előítéletet is. Következésképpen ez a bibliai történet bizonyítja, hogy az előítéletek ősidőkre vezethetők vissza és ugyanazzal a jelentéssel  rendelkeznek, mint manapság, a 21. században.

Vagy mégsem? Lehetséges-e az, hogy az előítéletek idővel átértélelődnek? Kapcsolhatók-e olyan módosítószók az előítélet kifejezés elé, amelyek meghatároznák ez utóbbi időbeli hovatartozásást? Következő és egyben központi hipotézisem értelmében létezik új előítélet konstrukció, amely más is és több is, mint a „régi előítélet”. Bizonyításom annak tükrében történik, hogy a régi és új előítéletek nem alapvető jelentéstani aspektusokban különböznek egymástól és nem is annak az objektum(ok)nak a függvényében, amelyre az előítélet irányul, hanem az előítéleteknek mint kommunikációs egységeknek a megnyilvánulási módozatában.

A jelentéstani aspektust magától értetődőnek tartom, ezért a továbbiakban az előítélet tárgyára összpontosítok, illetve azt bizonyítom, hogy ezt illetően nem történt lényegi változás az elmúlt évtizedekben.[2] Bizonyításom alapja Makkai Sándor Parancsoló tényezők[3] című írása, amely az 1930-as évek helyzetére reflektál és annak (tradicionális) előítéleteit fogalmazza meg. Tanulmányának első részében Makkai arra a kérdésre keresi a választ, hogy miből keletkezik és mi valójában az előítélet. Véleménye szerint a válasz visszavezethető Hérakleitosz ősi megállapításáig, miszerint a világ egy szakadatlanul hullámzó és rohanó, soha meg nem álló folyam, amellyel az embernek is meg kell bírkóznia valamilyen módon. Tapasztalással és tanulással lehet csak úrrá lenni ezen az áramlaton, és ebből olyan logikai-erkölcsi elveket elvonni, amelyek meghatározzák az emberi nézeteket, meggyőződéseket, ítéleteket. Ebből a gondolatból kiindulva fogalmaz meg Makkai egy meghatározást, amelynek értelmében az előítélet „nem egyéb, mint makacs és oktalan ragaszkodás a fogalmakhoz, szemben az élettel”, továbbá „lényege tulajdonképpen az önvédelem.”[4] Az előítélet abból a csökönyösségből fakad tehát, hogy az elsődlegesen kialakított és biztonságot jelentő fogalmaktól az ember nem akar elszakadni, nem hajlandó azokat átértékelni az „új valóság”, illetve a folyamatos változások függvényében. Makkai egy fokkal tovább megy, és kifogásolva az emberiség gyávaságát, tétlenségét és ostoba makacsságát, azt írja, hogy „az előítélet az emberben levő vis inertiae, a sárba, porba visszahúzó ősállat ordítása: nem akarok tovább menni, más lenni, küzdeni, élni: aludni akarok, rothadni akarok!...Az előítélet az elme és a szív összehúzódása, megkeményedése, elzárkózása a valóság, az igazság, az élet elől.”[5] Tagadhatalan, hogy Makkai írásán átfénylik korának ideológiája és mélyen gyökerező nemzeti érzülete is, ennek ellenére gondolatai és következtetései nagyon is aktuálisak. Tanulmányának második részét arra szenteli, hogy feltárja kora és társadalma előítéleteit: elsőként a kisebbségi magyarokkal szemben tanusított negatív hozzáállást, másrészt az elnyomottak saját, múlttal kapcsolatos előítéleteinek két, ellentétes csoportját: „A múlt mindenestől jó volt.”, illetve „A múlt nem egyéb, mint végzetes tévedések és hibák halmaza.” Megfigyelhető tehát, hogy a két világháború között, illetve napjainkban is nagyon hasonlóképpen vélekednek az emberek. Nem beszélhetünk tehát a kisebbségeket, a nemzetiségeket, a kultúrákat, a művészeteket vagy a múltat érintő előítéletekről mint új előítéletekről, hiszen így önmagukban még semmilyen újdonságot nem hordoznak. Visszatérve tehát hipotézisem kiindulópontjához, az új előítéleteknek a valós magját a megnyilvánulásuk és előfordulásuk módjában és formáiban kell keresni. Ehhez főként a szociálpszichológia  és a kisebbségszociológia kutatási eredményei és elméletei állnak rendelkezésre.

Horváth István szociológus az előítéleteket a következőképpen definiálja: „elfogultságokra alapozó, többnyire negatív tartalmú ítéletalkotás, amely rendszerint sztereotípiákból kiinduló, ellenséges, visszautasító attitűd valamilyen etnikai (vagy más) csoporttal szemben.”[6] Amint már volt rá korábban utalás, az előítélet kettős jelenség: van egyrészt egy kognitív, értelmi vetülete (amely egy társadalmi produktum, a sztereotípia), másrészt pedig egy affektív, személyes érzelmi vetülete (amely fennálló attitűdök rendszere). Az etnikai előítéletesség mind kognitív, mind affektív intenzitási szintjeit Horváth Gordon W. Allport (1999) munkája alapján különíti el öt kategóriába: verbalizáció, elkerülés, diszkrimináció, agresszió és genocídium[7]. Ezeknek a kategóriáknak az ismerete hozzásegít az új előítéleteknek a meghatározásához, hiszen nem minden szinten beszélhetünk az előítéletesség új formáiról. „A tradicionális és az új előítéletek közötti különbséget leggyakrabban a leplezetlen és a kifinomult előítéletesség fogalompárrossal írják le.”[8] Míg a leplezetlen, direkt előítéletesség bizonyos csoportokkal szembeni negatív megnyilvánulások nyílt felvállalását jelenti, addig a kifinomult, vagy latens előítéletesség a semleges távolságtartásban nyilvánul meg. A nyílt megnyilvánulások kerülése és a latensen „forrongó” tradicionalista konzervatív ideológia miatt tekinthetők ezek az előítéletek új előítéleteknek. A latensen előítéletes ember úgy utasít el egy etnikai közösséget vagy kisebbségi ideológiát, hogy közben „nem mond ellent a toleráns világkép alapvető téziseinek.”[9] A bigott előítéletességnek (fair-weather illiberals) nevezett jelenség tehát nem feltétlenül képmutatást jelent, hanem a „ritualizált normakövetésnek”[10] egy megnyilvánulási formáját képviseli. Következésképpen az új előítéleteknek olyan formáival lehet találkozni, amelyek nem nyílt verbalizációban és nem nyílt diszkriminációban mutatkoznak meg, fejeződnek ki, hanem láthatatlanul beszivárognak a társadalmi élet minden szintjére és ott latensen fejtik ki negatív hatásukat.

Utolsó hipotézisem ehhez a megállapításhoz fűződik, hiszen azt szeretném bizonyítani, hogy a leplezetten létező új előítéletesség sokkal súlyosabb konfliktushelyzetek generálásához vezethet, mint a  direkt előítéletek. Argumentációmat azokra a szégyenteljes esetekre alapozom, amelyek az elmúlt két év során Kolozsváron történtek, illetve amelyeknek maradandó nyomait, az ominózus falfirkákat a látens előítéletesség legjellemzőbb megnyilvánulásának tartom.

Mindenek előtt álljon itt néhány elgondolkoztató  példája az új előítéleteknek:

A magyar kisebbséggel szemben tanusított tradicionális előítéletek többek között abban fejeződnek ki, hogy a magyarok nem tartoznak Romániához, nincsenek jogaik egy idegen országban, ezért szólásjoguk sincs, illetve „megfosztják” a többségben levő nemzet tagjait lakóhelyüktől, munkahelyüktől, ezért vissza kellene menniük az anyaországba. A fenti képeken szemléltetett falfirkák újdonsága nem önmagukban áll, nem azért új előítéletek, mert középületek falai képezik a megszólalás médiumát. Azért tekinthetők az előítéletesség szempontjából újnak, mert azt példázzák, ahogyan az elhallgatott és visszafolytott negatív ítéletek az anonimitás leple alatt jönnek felszínre: az azonosíthatatlan tettesek egy szintén azonosíthatatlan közösség nevében fejeznek ki elégedetlenségeket és rosszakaratú megjegyzéseket, ugyanakkor az előítéletesség „bűne” senkire sem vezethető vissza. Míg a tradicionális előítélkezés esetében beazonosítható volt mindkét fél, addig az új előítéletek egyoldalúvá teszik ezt a társadalmi-morális jelenséget és a kommunikáció révén történő tisztázásnak minden további fonalát elvágják.










Jegyzetek

[1] Bár különböző hipotézis bizonyításaként, de Makkai Sándor is Nátánaelre mint az előítélet ősi típusára hivatkozik. Az alapgondolat Makkainak a Parancsoló tények című tanulmányából származik.

[2] Úgy vélem, az előítélet tárgya nem általánosítható, ezért itt jelzem, hogy a probléma vizsgálatakor saját környezetem, Erdély szempontjából teszek kijelentéseket és főként az etnikai előítéletekre vonatkozóan, következtetéseim tehát nem feltétlenül érvényesek más (általános, világviszonylati) kontextusban.

[3] Makkai Sándor: Parancsoló tényezők. In Balázs Imre József (szerk.): Az emberfejű madár. Kalota Kiadó, Kolozsvár, 2007, 70-81.

[4] Uo. 73.

[5] Uo. 74.

[6] Horváth István: Kisebbségszociológia. Alapfogalmak és kritikai perspektívák. Kolozsvári Egyetemi Kiadó, Kolozsvár, 2006, 91-133.

[7] Uo. 93.

[8] Uo. 104.

[9] Uo. 105.

[10] Uo. 102.





2012

 

Gegő Virág
STYLUS AMBROSIANUS -
KOVÁCS ANDRÁS FERENC KÖZÉPKORI INTERTEXTUSAIRÓL

1. Bevezetés

Dolgozatom tárgyára, azaz az antik, középkori himnusz kortárs intertextusaira, a régi magyar irodalommal  szembeni  előzetes  idegenkedésem  után  két  dolog  irányította  rá  érdeklődésemet. Elsősorban a felismerés, hogy a poétika milyen mértékben volt képes hatni a kora keresztény, majd középkori egyházközösségre, hiszen szolgálhatott a bennük rejtőzködő eretnek tanok terjesztésére, vagy éppen az azokkal szemben megfogalmazódott érveket öntötte versbe, s juttatta el hívőkhöz. De a himnusz erejére igazán csak akkor döbbentem rá, amikor Kovács András Ferenc verseskötetében találkoztam Ambrus „képmásával”[1], a jambikus dimeterrel, és ez indított arra, hogy megfigyeljem, hogyan  működik  ez  a  szöveghagyomány,  és  mi  teszi  eleven  entitássá  a  kortárs  irodalomban. Hogyan jön létre a vers fikcióképző aktusa eredményeképp az imaginárius minőség, és végül: hogyan utalnak a szövegek saját működésükre, vagyis hogyan valósul meg bennük a metafikció.[2]  A választott cím is ezt hivatott sugallni: az alteritásból előbukkanó bűvös költemény működése és működésének módja a posztmodern intertextualitásban új összefüggéseket eredményez a himnusz műfajával kapcsolatosan. A Stylus ambrosianus[3]  ugyanis Kovács András Ferenc egyik verscíme, mely utal arra, hogy mi fog történni magában a versben: ambroziánus stílusban írni, újat írni, azaz a hagyományhoz viszonyulni, párbeszédet folytatni, dolgozni vele, és valami mást létrehozni belőle. Arra keresem a választ, hogy az ambroziánus, és az ezt a hagyományt folytató középkori himnusznak miben rejlik az a bűvös ereje, amely lehetővé teszi a műfaj és a stílus ilyen kései (de az irodalomtörténet során folyamatos) felbukkanását, ez hogyan valósul meg, és mi az a „más”, ami létrejön.

A   kérdés   vizsgálatához   az   összehasonlítás   módszerét   alkalmazom,   figyelembe   véve műfajtörténeti, poétikatörténeti szempontokat is. Az összehasonlítás alapja a késő antik, ezen belül Szent Ambrus-i, (Aeterne rerum conditor, Deus creator omnium, Agnes, beatae virginis), ambroziánus (Rerum  Creator  optime),  és  néhány  középkori  himnusz  (Coelius  Sedulius:  A solis  ortus  cardine, Venantius  Fortunatus:  Vexilla  Regis  prodeunt,  Aquinói  Szent  Tamás:  Verbum  supernum  prodiens). Forrásként az Analecta hymnica medii aevi gyűjtemény szövegeit[4]  használom. Ezekhez képest vizsgálom Kovács András Ferenc intertextusait a Lelkem kockán pörgetem c. kötetéből: ambroziánus himnuszait (Szent Ambrus Képmása a Mediolanumból, Stylus Ambrosianus[5]). Felhasználom még a liturgiában, főként a zsolozsmában a himnuszhoz kapcsolódó műfajok imitációit (Sequentia, Responsorium[6], Versiculus, Antifóna[7]), és azokat a verseit, amelyek utalnak – tartalmi vagy formai jegyeikben – a hasonlítás alapjául szolgáló művekre (Vexilla Regis prodeunt[8], Szózat egy szoborhoz[9]).

Az összehasonlítás során megfigyelem a szent tárgy és az ünnepélyes forma összefüggését a középkori  himnuszköltészet  esztétikájában,  ennek  a  relációnak  az  átalakulását  Kovács  András Ferenc  imitációiban, valamint a fikcióképzés során létrejött imaginárius minőséget.  Végül  e  két  távoli  kor  viszonyulását  vetem  össze  a  szöveghagyománnyal szemben: Kovács András Ferenc poétikájának intertextualitásához képest a középkori szövegszerkesztési módokat (kompiláció, bibliai háttér, rájátszás a már hagyományozódott himnuszformákra a későbbi himnuszköltészetben). Majd levonom következtetéseim KAF metafikciós eljárásaira vonatkozóan.
 

1.2 Késő antik, középkori himnusz:

Nem kísérlem meg röviden ismertetni a műfaj történetét, csupán a késő antik és keresztény himnuszok ősforrásait nevezem meg, és alakulásának azon lényeges fázisait követem végig, amelyek nélkülözhetetlenek a további fejtegetéshez. A definíciós kísérletek összefoglalását pedig az első szempont tárgyalásánál tartom a legtalálóbbnak.

A dicsőítő ének, imádást kifejező vers(ének) ismert már a Kr. e. a 3-2. évezredben is, része a mezopotámiai kultúrának: sumér, babiloni és asszír himnuszokról beszélhetünk, habár még nem létezett maga a kifejezés. A keresztény himnuszok másik előzményének tekinthetők az ószövetségi hármas tagolású, dicsőítő zsoltárok. Az ókori Görögországban pedig megjelenik maga a „hýmnos” kifejezés Homérosz Odüsszeiájában 'művészies, ünnepélyes' énekként, Anakreónnál, Arisztophanésznél siratóénekként, Aiszkhülosz pedig az eumenidák énekével azonosítja. A legrégebbi görög himnuszok a

7-5. századi homéroszi himnuszok. A római kultúra a görög formákkal és motívumokkal együtt átveszi a himnuszt, carmen megnevezéssel[10].
A keresztény himnuszoknak a legelső változatai újszövetségi prózahimnuszok, de kialakulásának alapját képezi a görög liturgia latinizálása, a félbibliai doxológiák, az ariánusok kötészete. A keleti liturgia himnikája a parafrázison alapul, tehát epikus, képszerű stílusban dicséri az Istent Szent Efrém, majd 6. századtól jelenik meg Romanos de Meloden akrosztikonos kontaktikonja. Nyugaton  Poitiers-i Hilariusnak marad fenn a 4. századból az arianizmussal vitázó Liber hymnoruma, töredékekben. A 4. század legjelentősebb himnuszköltője Aurelius Ambrosius, azaz Szent Ambrus[11], aki Justina császárnő katonái elől  menekülve  híveivel  a  katedrálisba  zárkózik,  és  megírja  himnuszait,  melyek  később  annyira elterjednek, hogy hatásuk miatt azzal vádolják, hogy bűvös versekkel csábította el a népet[12]. Bevezeti 386-ban a himnikát a liturgiába, a doxologikus strófát váltogató énekként. Tőle származik az ambroziánus  himnuszstrófa,  vagyis  nyolc  négysoros  srtófa,  két-két  jambikus  dimeterrel[13],   amelyet Babits egyszerűsége és mégis oly erőteljes hatása miatt „a fájó lélek egyszerű öltönyének” nevez[14]. Prudentius további strófaformákat vezet be, megteremtve a latin himnikus műköltészetet[15].

Nursiai Szent Benedek 530-ban kötött helyet szán a himnikának az istentiszteletben, 663-ban Sevillai Izidor a toledói negyedik zsinaton engedélyezi a használatát a szertartásokon. Venatius Fortunatus,   a   meroving   költő,   a   6.   században   kereszthimnuszaival   újra   felvirágoztatja   a himnuszkultúrát. A karoling korban egyesítik az ambrusi és prudentiusi strófákat, jelentőséget nyer a rím. A 8-9. században Paulus Diaconus, és a kor más himnuszköltői visszanyúlnak a bizánci himnuszhagyományhoz. Az érett középkorban a latin himnuszköltészet eléri csúcspontját – Petrus Venerabilis, Clairvaux-i Bernát, Abelard, Celanói Tamás, Aquinói Szent Tamás, Jacopone da Todi – képviseletében, melynek formája már hangsúlyos-ritmikus, végrímmel ellátva. A séma az ágostoni himnuszmodell szerint egy invokációs nyitásból, epikus középrészből és doxológiából áll. A középkor vége nem jelenti a himnuszköltészet végét, ugyanis a műfajt előszeretettel használják a humanisták (Melanchton), a reformáció képviselői (Luther), a protestáns graduálokból hagyományozódnak több énekeskönyvbe[16](pl. a Krisztus, ki vagy nap és világ kezdetű katolikus eredetű ének), később Hölderlin filozófia és költészet összekapcsolásaként, a romantikus költők (Novalis) a szubjektum kifejeződési formájaként, és a modernség (Walt Whitman, Nietzsche)[17].  A műfaj ma is él, egyrészt a katolikus liturgiában, zsolozsmában maradt fenn[18],  de jelen van a költészetben is, ezt próbálom bizonyítani a következőkben. De előbb essen néhány szó arról, hogy mit kapcsolható a „ma” minősítéshez.


1.2 Posztmodern, Kovács András Ferenc és az intertextualitás

A „ma” minősítés ugyanis nem vonatkoztatható teljes mértékben a kortárs költészetre, hanem egy olyan irodalmi korszakra, amelyet posztmodernnek hívunk, amelynek a létezését is megkérdőjelezték, és amelynek vonulata a '60-as évektől volt érzékelhető, egészen máig, a 21. század második évtizedéig, amikor már bizonytalan jelenléte. A modernségről kialakult paradoxonok teremtették, és ahogy a neve  is sugallja, a modernséghez képest, azzal szemben körvonalazódik[19].
 
A posztmodern társadalma tehát nem indusztriális, hanem posztindusztriális, középpontjában nem az ipari rendszer hatékonyságába vetett hit, hanem a szolgáltatott, megvásárolt és fogyasztott érték áll. Az egységes adathasználat és a racionalitás totalitása elképzelhetetlennek bizonyul, új médiumok jelennek  meg,  melyek  meghatározóvá  teszik  a  lingvisztikai,  de  főleg  a  képi  közelséget.  Lyotard elmélete   szerint   eltűnik   a   metanarratívák   legitimitása,   tehát   a   személy   sem   pre-   hanem posztindividuális, önmaga totalizált narrációja mögött felfedezi narratívát kétségessé tevő erők létét. Innen következik, hogy nem autonóm, hanem egy kaotikus, temporális folyamatként ragadható meg. A kétértelműség kiküszöbölhetetlen, tehát a szubjektív értelem alakulása is játéktermészetű. A posztmodern immanencia az értelemadás bizonytalanságából következik: világunkat, új arcunkat mi tudjuk létrehozni.  Ez azért szükséges,  mert az univerzális alapdiskurzus  hiánya ontológiai kételyt ébreszt: ontológiák vannak, amelyek részterületekre vonatkoznak[20].

Ebben  a  kontextusban  a  termelt  tárgy  (Lévi-Strauss  szerint)  barkácsolás  eredménye,  amely mögött a barkácsoló szellemi ötlete nem létezik[21].   Így az irodalmi szöveg értelme a mű-befogadó kapcsolatban ragadható meg. A posztmodern tehát átértelmezi a szerző fogalmát, a kontextualitással és textualitással szemben az intertextualitás uralkodik: a mű szövegek összefüggésében létezik[22].

Kovács András Ferenc[23] költészete ebben az irodalomtörténeti korban, vonulatban ragadható meg igazán,   két   irányból   is:   a   verseiben   bujkáló   szubejktum   és   a   szövegei   intertextualitásának szempontjából. A verseit olvasva ugyanis tanúi lehetünk az én folyamatos újratermelődésének, ugyanis, Cs. Gyímesi Éva sorait idézve: „Ez a klasszikust és újat egyaránt birtokló formagazdagság a már felvázolt nyelvi szintézis megfelelője, s egyúttal bonyolult szcenírozása annak a bújócskának, amit költőnk a verseiben játszik. Mert az ő tulajdonképpeni arca sohasem látható: maszkokat és jelmezeket, különös neveket ölt[24]”. Gyímesi Éva azt is hangsúlyozza, hogy ez nem üres játék, hanem az „én vagyok” elbizonytalanodásának, „a létbe dobott alany bizonytalanságának[25]”   eredménye: vagyis az ontológiai kételyé.

A szerzőség fogalmának bizonytalanságát is megfigyelhetjük, és ezzel párhuzamosan egyfajta nyitást az irodalmi hagyomány fele: a művek ugyanis más szövegekre játszanak rá, akár  versszerkezetet  meghatározó, szövegépítő formákra, s így lehetővé teszik új és régi együttolvasását[26]. Kábán Andrea Versépítő intertextualitás című tanulmányában Kovács András Ferenc József Attila-maszkjaival foglalkozik, ezen belül a Bírálóimhoz. Születésnapomra. Plágium. c. versével, amely véleményem szerint leképezi a szerző viszonyulását az intertextualitással szemben. KAF ugyanis átveszi magát a versformát, amelyet talán József Attila egy francia költőtől kölcsönzött, ez pedig nem bizonyít mást, mint hogy minden textus tulajdoképpen intertextus, valamihez képest jön létre. Továbbmenve, maguk az intertextuális átvételek is átalakulnak a versben: „A művészet épp abban rejlik, hogy nem a költő bújik  a  maszk  mögé,  hanem  a  fokozatosan  átalakuló  maszk  kerül  a  költő  arca  mögé.[27]”   A következőkben az vizsgálom, mi az a maszk, ami a rejtőzködő lírikus arca mögé kerül, és mivé alakul át.
 
 

2. Érvelés: az újjáépített régi, a régiből építkező új

2.1 Misztérium és forma
 
A  szent  tárgy  és  forma  összefüggésének  megragadásához  beidézek  néhány,  a  himnuszra vonatkozó definíciós kísérletet. A bevezetőben már megjegyeztem, hogy a görög eredetű szó etimológiája sem tisztázott, így a meghatározások sem mondhatók egységesnek. Szent Ágoston a következő módon határozza meg a himnuszt: „Hymni laudes sunt Dei cum cantico[28]”. Ehhez hasonlóan Sevillai Isodorus Istent dicsőítő örömként definiálja[29]. Ezt Cassiodorus meghatározása a következőképpen egészíti ki: „Hymnus est laus divinitatis, metri alicuius lege composita[30]”. A Historisches Wörterbuch der Rhetoric szócikkében pedig az alábbi definíciót találjuk: „az epideiktikus beszédnemhez tartozik, mivel ünnepi dicsérő- és dicsőítő énekként többnyire emelkedett stílusban (genus grande) magasztal egy adott entitást[31]”. A következő kérdések merültek fel bennem a himnuszokat olvasva: mi a genus grande, a metrum szabályszerűsége és a himnusz tárgya közötti összefüggés? Mi ez a tárgy, ez az entitás, amelyet dicsőít, és erre a keresztény himnuszok esetében sem kaptam megnyugtató választ: hogyan dicsőítik a himnuszok az egy Istent a Szentlélekben, vagy könyörögnek a szentek közbejárásáért?

Szent Ambrus Deus, Creator omnium című himnusza egyértelműen megfelel Ágoston kritériumának,  az  invokációban  ugyanis  ezt  olvassuk:  „Deus,  Creator  omnium/  Polique  Rector, vestiens/ Diem decoro lumine,/ Noctem soporis gratia[32]”. Vagyis az egy Istenhez szól a dicséret, a teremtett világ alkotójához és urához, aki a nappal fényét,  s az éjszaka kegyelmét adja.  Ez után következik az epikus rész, amely egyértelművé teszi, hogy a himnusz vesperásra szól, amely esti hálaadás („Grates percato iam die/ Et noctis exortu preces[33]”), és egyben könyörgés a békés, pihentető éjszakáért: „Artus solutus ut quies/ Reddat laboris usui,/ Mentesque fessas allevet/ Luctusque solvat anxios.[34]” Ugyanis az esti szürkület hórájában énekelik[35], amely után az éjszaka, a sötétség, a bűn ideje következik, amikor a legnagyobb szüksége van a hitre a léleknek, az álom hevületével szemben:
„Dormire mentem ne sinas/ Dormire culpa noverit[36]”. A verset doxológia zárja: s a Szentháromság dicsőítése egyben szembefordulás az ariánus tanokkal. A genus grande jelenléte vitathatatlan, elég a negyedik szakasz alliterációira („Te cordis ima concinant,/  Te vox canora concrepet/ Te diligat castus amor,/ Te mens adoret sobria[37]”) vagy a hatodik szakasz első két sorában az ellentétre figyelni, s arra a feszültségre, amelyet létrehoz. A hűvös, klasszikus versmérték, a jambikus dimeter ezzel az emelkedett stílusban megfogalmazódott áhitattal, szent szeretettel egyesülve olyan egészet alkot, mely harmonizál a himnusz tárgyával: az egészet teremtő egésszel.

Ambrus ad tertiam himnusza, a Nunc, Sancte nobis Spiritus, az invokációban nem az egy Istent nevezi meg, hanem a Sancte Spiritust, azaz a Szentlelket. A tertia a zsolozsmában az áldozat bemutatásának ideje, amelyhez a Szentlélek eljövetele kapcsolódik[38], melyben feltárul a mise és az eukarisztia misztériuma: „Dignare prorsus igneri,/ Nostro refusus pectori.” „Flammescat igne caritas,/ Accendat ardor proximos.[39]”  Ez azt is jelenti, hogy a Szentháromság harmadik személyének dicsérete érzékelteti leginkább ezt a hatást, amely átjárja, lángra lobbantja a hívők lelkét. A Szentlélek lelkesítő, reményt hozó erejét a himnusz emelkedett stílusa is megérzékíti, pl. a második szakasz eleji felsorolásból felszabaduló dinamika: „Os, linguam mens, sensus, vigor[40]”. A szigorú metrika itt is ellensúlyozza a himnusz hevületét, a formában létrejött egyensúly pedig szépen tükrözi, azt, ahogyan létrejön az egy Isten dicsérete: a Szentlelket az invokációban és a doxológiában is kihangsúlyozottan harmadik  isteni  személyként  dicsőíti  az  ének  („Unum  Patri  cum  Filio”  „Praesta,  Pater  piissime,/ Patrique compar Unice,/ Cum Spiritu Paraclito[41]”), vagyis az egyben a hármat, a háromban pedig az egészet tiszteli.

Ennél bonyolultabb a himnusz tárgyának és az istenség összefüggésének relációja a szenteket, vagy a Szent Keresztet dicsőítő himnuszokban. Ambrus Agnes, beatae virginis himnusza Szent Ágnes napjára  íródott.  Az  invokáció  Ágneshez  szól,  a  himnusz-végi  doxológia  pedig  az  epikus  rész lezárásával helyettesítődik, amely a szent életét eleveníti fel. Érdekes, hogy Ágnes legfőbb attribútuma a szüzesség, a szemérem („In morte vivebat pudor,/   Vultumque texerat manu, / Terram genu flexo petit/ Lapsu verecundo cadens[42]”), ez pedig szépen összecseng a vers strófaszerkezetének hatásával. Erre az összefüggésre utal Babits, amikor Szent Ágnes történetéből vett példával illusztrálja az ambroziánus strófa erejének mibenlétét: „néha oly hatást tesz, mint a haldokló vértanúlány szemérme, akiről a szent költő énekel, s aki elestében magára szorítja ruháját, hogy a bakó meg ne pillantsa illetlenül.[43]”  A himnuszban talán az eddigieknél is egységesebben fogalmazódik meg az, amit amor sanctusnak, misztikus vallási rajongásnak nevez  Babits[44]. A szent dicsérete a Szentháromságban rejlő egy Isten helyett pedig nem utal politeizmusra, épp ellenkezőleg: a legendák lélekrajzaihoz hasonlóan a szent példamutató életének elbeszélésével a földön járó ember tekintetét az égre emeli, így jutva el ismét az egytől az egészig.

A Szent Kereszt himnuszaiban is ezt az áttételességet fedeztem fel. Venatius Fortunatus[45] Vexilla regis prodeunt  himnuszában úgy dicsőíti a keresztet, hogy az metonimikusan a kereszten függő Krisztusra  utal.  A vers  formája  már  nem  ambrusi:  trochaikus  tetrameter,  amely  a  római  katonák felvonulási énekének ritmusa[46]. Ez esetben tehát nem annyira tárgyra, mint az alkalomra utal: az ünnepélyes körmenetre.
A  himnusz  tárgya  tehát  akár  a  Szentháromság  egyik  személye,  akár  egy  szent,  akár  egy keresztény szimbólum, mindig fölfed valamit a Szentháromság, az Isten(ség) misztériumából, és erre általában utal a versforma is: a szent áhitat tükröződik a jambikus dimeter egyszerűségében és erejében.
 
 
2.2 A forma szentsége Kovács András Ferenc intertextusaiban
 
Kovács András Ferenc verseit olvasva az első kérdésem a következő volt: milyen entitást magasztal a himnusz? Hogyan alakul át a maszk, és hogyan kerül a lírikus arca mögé?

„Én egy romvárost/ Építek magamnak a/ Mindenségből egy/ Vak csillag kigyúl forog/ Isten parittyaköve[47]”,  olvashatjuk  a  Sequentia  első  szakaszában.  Ezekben  a  sorokban  koncentrálódni látszanak azok a gondolatok, amelyek a fent megfogalmazott kérdéseket viszik tovább, méginkább megnehezítve az interpretációt: ki épít, mit jelent a nagybetűs Mindenség, miért romváros, ami felépül, és  egyáltalán  mi  az  az  építés?  Ha  kész  az  építmény, ki  fog  gyúlni  a  vak  csillag?  Honnét  Isten parittyaköve, ha már nincs transzcendencia, csak immanencia, ha csak saját magunk hozhatjuk létre önmagunkat?

A Stylus Ambrosianus c. himnusz-imitációban is ott bujkálnak ezek a kérdések. A műfaj megnevezése sem bizonyos: hiányzik az invokáció, vagy, ha az „Előbb megvénül majd a kéz/ Akárha másé volna már/ Oly ismeretlen elkopott/ Amint leírja ezt a sort[48]” szakaszt tekintjük annak, akkor nem, vagy általunk nem ismert formája létezik magasztalt entitásnak. Annyi viszont kiderül, hogy a sor, a textus leírása után az alkotó kéz megvénül, ismeretlenné, mássá válik, ahogy textúra is hamis lesz. Az író (kéz) munkája tehát az alkotás befejeztének pillanatában már nem az alkotóé. „Akárhogy nézed nem tiéd/ Se sorsvonal se tollvonás[49]”, ez a két sor frappánsan összefoglalja a posztmodern szubjektum válságát és a szerzőiség fogalmának elbizonytalanodását: sem a sorsunk, sem a tollvonásainkat nem mondhatjuk magunkénak, még létezőnek sem biztosan, talán csak a véletlen művének. S még az is megtörténhet, hogy ez a kettő ugyanaz. Megidéződnek az elmúlás képei („Villogva hullni kezd a haj/ A hallás vét a szív kihagy[50]”), ami történik ugyan „ Benned veled de nélküled[51]”, vagyis te nem veszel részt benne, és így már az sem bizonyos, hogy kivel történik: veled vagy velem? Az utolsó szakasz soraiban olvashatjuk, „Súlyossá vénül majd a kéz/ Hozzád hasonló lesz Uram[52]”, ami talán azt is jelentheti, hogy a fölöttünk álló teremtő erő is ugyanígy elidegenedett saját teremtményétől: „Mert oly közel lesz oly közel/ Hogy messzibb már nem is lehet[53]”. Vagyis a szöveg idegen az alkotótól, mert a szöveghagyományból épült fel, de amiből építkezett is elidegenedett önmagától, mert az is valami előzetesből jött létre. A vers mottója egy Ambroise de Saumur-idézet, a lírikus egy újabb maszk mögül szólal meg: a „hibátlan mérték” a „néma rab”, melyet a „konok cezúra” közelít meg, kopog kamrái falán, „Ha mégis ritmust vált a szív, Ha mégis himnuszt visz feléd a szél[54]”. A versben mégsem rab a metrum: sőt, inkább felszabadulni látszik az ambroziánus formahagyomány, hiszen ritmusa a jambikus dimeter. Tanúi lehetünk annak is, ahogyan megszólal valaki a maszk mögül, és ez abból a feszültségből, és oszcillálásból érezhető ki, ami körüllengi a mű idegenségének és a metrum szikrázó felszabadulásának kettősségét.

A Szent Ambrus képmása Mediolanumból cím már felszínre hoz néhány érdekes problémát: ez a képmás a rejtőzködő lírikus arca vagy maga a vers a képmás?   A himnusz invokációja az ércet megmunkáló mesterhez szól, az alakuló képmás pozíciójából, és arra kéri az alkotót, hogy munkálja meg:  „Csiszolj még, sújts le // verj ha kell –/ De domborítsd ki // lényegem”, „Formálj meg évek // ötvöse[55]”. És mivé szeretne válni ez a mediolanumból származó érc: „Adj arcot Mindent // Alkotó/ Vésd fényidőbe // ráncaim –/ Merész legyen // mind villogó/ Kérlelhetlen // mint a kard[56]”, tehát Ambrus arcához hasonlatossá. Ha úgy tekintünk a versre, hogy az a megmunkálandó érc, akkor hogyan lesz a versnek arca? Nehéz nem észrevenni, hogy a vers jambikus dimeterben, azaz ambroziánus strófában íródott: ez lenne hát a vers arca, vagy maga a vers? Akármi is a válasz, még ott van a nyugtalanító kérdés: ki a Mester, az évek ötvöse? Ennek eldöntésénél lehet segítségünkre a mottó: „Grande carmen istud est, quo nihil potentius!” Ez a Szent Ambrustól vett idézet olvasható a Kovács András Ferenc himnuszgyűjteményének előszavában, mellyel Ambrus a hozza intézett vádakra reagált: nagy a költészet, mindennél nagyobb[57]. A megszólított entitás talán maga az ambrusi formahagyomány, s így létrejöhet egy képmásban a  forma és a szent tárgy szent formává egyesülése.


2.3 A hagyomány problémája

Ezek a megfigyelések új kérdéseket eredményeztek: minden textus intertextusnak minősülhet? Nyilván nem,  ha a szó jelentését szűk értelemben határozzuk  meg: egy másik szöveg  szavainak, kulcsszavainak szó szerinti megidézése, vagy olyan stílus használata, amely más szerzőhöz köthető[58]. Ha a fogalmat tágabb értelemben tárgyaljuk, akkor mondhatjuk, hogy igen, minden szövegnek léteznek szöveg-előzményei. Kovács András Ferenc a  Fons et Spaeculumban a következőket írja: „Valami mindig valaminek a parafrázisa. Csupa eredeti plágium, csupa eredendő palinódia, egyedül üdvözítő palimpszesztus: egymásra rakódó láthatatlan írás.[59]”

Hogy az intertextualitás sem új a nap alatt, mi sem bizonyítja jobban, mint a középkori szövegszerkesztési módok, például a kompiláció művészete, ami nem esetleges egymás mellé másolás, hanem szövegek tudatos összeszerkesztése. Simon Éva Intertextualitás és struktúra c. tanulmányában a középkori gesztákat vizsgálva érdekes következtetésre jut a Poema de mio cid egyik énekével kapcsolatosan: „Azok a művek, melyekben egy-egy ilyen szakasz a szerkezetbe szorosan beágyazódva jelenik meg, (...) és az adott egyforma szakasz ugyanolyan módon és ugyanolyan helyzetben található meg bennük, valószínûleg szorosabb kapcsolatban állnak egymással, (...) mint azok, melyekben az ilyen szakaszok csak nyelvi hasonlóságot mutatnak. Az említett szoros kapcsolat pedig azt engedi feltételezni, hogy egyik mű szerzője a másikból merítette az adott szakaszt, amely ennek következtében intertextus.[60]” Vagyis középkori szerkesztési módokhoz nemcsak a szövegek jelöletlen átvétele, összeszerkesztése tartozik, hanem rá is játszanak a hagyományozódott strófaszerkezetekre vagy struktúrára, amit már intertextualitásnak nevezhetünk.

Hasonló viszonyt fedezhetünk fel, ha megfigyeljük a középkori szövegek bibliai hátterét. Ambrus Aeterne rerum Conditor c. himnuszát például nem lehetne értelmezni a bibliai szöveg ismerete nélkül: Szent Péter apostol Krisztus elfogása és Kaifás elé vezetése után a főpap ajtónállójának kérdésére háromszor tagadta meg urát. A kakas kukorékolását követően Jézus a bukóra nézett, aki sírva fakadt (Jn
18, 12–27). Ha ezt összevetjük azzal, hogy a himnusz laudesre íródott, a kora reggel, pirkadat napszakának szimbolikájához a kakas hangjának reményt keltő ereje kapcsolódik: a hitet megerősíti, de önvizsgálatra és bűnbánatra is remek alkalom („Gallo canente spes redit,/ Aegris salus refunditur,/ Mucro latronis conditur,/ Lapsis fides revertitur.[61]”).

Másik szövegszerkesztési mód a már hagyományozódott himnuszformák átvétele a későbbi himnuszköltészetben: ilyenek az Ambrus himnuszai nyomán keletkezett ambroziánus himnuszok, vagy Coelius Sedulius és Aquinói Szent Tamás rájátszása erre a formára. A Rerum Creator Optime szerdai éjjeli zsolozsmázásra íródott, Nagy Szent Gergely pápának tulajdonított himnusz, amelynek strófaszerkezete ambroziánus, de megjelenik a páros rím: „Te, Sante Christe, poscimus,/ Ignosce tu criminibus,/ Ad confitendum surgimus,/ Morasque noctis rumpimus.[62]” Coelius Seduliusnál is megjelenik az ambrusi forma követése A solis ortus cardine c. himnuszában, a legérdekesebb formahagyományozódásra azonban Aquinói Tamás Verbum supernum prodiens c. himnuszát vizsgálva figyelhetünk fel: a szerző ugyanis 6-7. századi ambroziánus himnusznak veszi át kezdősorait, ritmusát, s mindezt rímmel fűszerezi[63]. Azaz Ambrus strófaszerkezetét, amely maga is horatiusi előzményen alapul[64], imitálják az ambroziánus himnuszok, melyek közül egyre rájátszik Aquinói Tamás. És itt már szinte arról a folyamatról van szó, amelyet a bevezetőben idéztem Kábán Annamária tanulmányából KAF Bírálóimhoz. Születésnapomra. Plágium. c. versében.
Azt is megfigyelhetjük, hogy KAF nemcsak a himnuszköltészet, hanem a zsolozsmázás hagyományát  is  megidézi.  Responsorium  c.  verse  a responzórium  műfajának  alapvető  aspektusait eleveníti föl: két énekelt szövegrészből áll, melyeket az előénekes és a kar váltakozva énekelnek[65] („Két messzi homlok egymásnak feszül/ Ráncot cserélnek földek fellegek/ Más hangsúlyt vált falomb madár folyó[66]”). A Versiculus címe a zsolozsma egy másik műfajára, a versikulusra utal, és emellett beidéz egy más költészeti hagyományt, a vers ugyanis Pilinszky emlékére íródott, és az ő hangja is hallatszik ki a sorokból („Megtöretett táj:/ Monstrancia fénylik. Majd/ Fölmutatnak... Mint/ Téli faágnak a holdat:/ Fogyó lelkecske, lunula![67]”). A responzóriumhoz hasonló műfaj elevenedik meg az Antifóna c. versben, és itt is ráismerhetünk egy másféle szövegháttérre, József Attila Gyöngy c. versére: „Meleg göröngy egy jéghideg tenyérbe./ De nem. Talán még sokkal égetőbben.[68]”
És végül: utalásszerűen is felfedezhetők a középkori költészet nyomai KAF verseiben. A Vexilla Regis prodeunt c. betűverse sem formai, sem műfaji szempontból nem játszik rá Venantius Fortunatus himnuszára, a vers tipográfiája azonban tartalomjegyzék-szerűen egy lengő zászlót formáz, melyet a szerző Király Lászlónak dedikál. Egy másik ilyen megfigyelésem: a Szózat egy antik szoborhoz c. vers minden második sora jambikus dimeterben íródott („Te sors kezében kézfogás[69]”), vagyis találkozni láthatjuk  benne  a  Vörösmarty  Szózatát  az  antik  hagyománnyal.  Ugyanis  a  szózat  műfaja  is  a himnuszból alakul ki.

Kovács András Ferenc tehát nemcsak megidézi a hagyományt, hanem arra is rámutat, hogy hogyan működik a poézis: a régiből építkezni, és ezáltal valami újat létrehozni. Oláh Szabolcs sorait idézve: „A történelmen és kultúrákon átívelő jelentésképzés logikáját az jellemzi, hogy megrögzíthetetlen helyzetnek az újraértelmezése folyik: a töredezett lírai monológban az emlékmű az állítás és az elbontás folyamatában van.[70]”



3. Összegzés
 
Mindent összevetve megállapíthatjuk, hogy a himnusz, „a forma, fény és a szépség misztikája[71]”, a bűvös költemény él. A középkori himnuszköltészetben harmonikus viszony figyelhető meg a szent tárgy, az ünnepélyes stílus és a forma között: a hűvös, egyszerű metrika és a genus grande egyesülése a poézisben mindig utal a dicsőítés tárgyára, amely lehet akár a Szentháromság egyik személye vagy egy az Istennél közbenjáró  szentek  közül,  mégis  mindig  visszavezethető  a mindeneket  alkotó  Istenre. Azonban  ez  hipotézis  sem  érvényes  minden  esetben,  hiszen  Venantius  Fortunatus  himnuszának ritmikája az alkalomra, a díszes körmentre, nem pedig a tárgyra utal. Kovács András Ferenc versei nemcsak megidézik a műfajt, hanem módosítják is ezt a viszonyt, azaz a szent tárgy jelenléte bizonytalanná válik, és a forma az, ami lemásolandó arcképként kerül előtérbe, a megkerülhetetlen hagyomány, amiből építkezik, és amit újjáépít a vers. A szövegek tehát önmagukkal példázzák, hogyan működik a szöveghagyomány, miért mondható a szöveg egy másik szöveg-előzménnyel rendelkező intertextusnak, miért idegen és egyben személyes az alkotás. A szöveg megalkotottságában ugyanis sosem mondható teljes mértékben az alkotó sajátjának, s ez a következtetés vonható le abban az esetben is, ha a középkori szövegszerkesztési módokra figyelünk. Azonban a tudatos összeszerkesztés, a tökéletesen kivitelezett átszerkesztés és az idegenség megfogalmazódása között létrejött feszültség vagy a forma szakralizálódása mégis megkülönbözteti a művet az őt megelőző textusoktól, oly módon, hogy az alkotás eközben az élő hagyomány közegévé válik.

  








Bibliográfia
 
Amor Sanctus, szerk. Babits Mihály, Békéscsaba, Helikon Kiadó, 1988.

A régi magyar vers számítógépes repertóriuma, szerk. Horváth Iván, H. Hubert Gabriella,
Online: http://rpha.elte.hu/ (14-04-29).

Bókay Antal, Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban, Budapest, Osiris, 2001.

Cs. Gyímesi Éva, Kritikai mozaik: Kritikai esszék, tanulmányok: 1972 – 1998, Kolozsvár, Polis Könyvkiadó, 1999.

Analecta  hymnica  medii  aevi, hrsg. Dreves,  Guido  Maria, Liepzig,  Fues's  Verlag  (O.  R. Reisland), 1907, Online:    https://archive.org/details/analectahymnicam50drevuoft (14-04-29).

Gábor Csilla, Teológia és poézis. Aquinói Tamás, a trubadúr = A fordítás kulúrája – szövegek és gyakorlatok II., szerk. Gábor Csilla, Korondi Ágnes, Kolozsvár, Verbum – Láthatatlan Kollégium, 2010.

Himnuszok könyve, szerk. Sík Sándor, Pázmány Péter E-Könyvtár,     
Online: http://www.ppek.hu/k122.htm (14-04-29).

Hymnes – Historisches Wörterbuch der Rhetorik, III, hrsg. Ueding, Gert, ford. Pásztori-Kupán Zsuzsanna, Lk.k.t. 2001/5, 63 – 68.

Hymni = Thesaurus Precum Latinarum, ed. Michael Martin (Treasury of Latin Prayers)
Online: http://www.preces-latinae.org/index.htm (14-04-29).

Kábán Annamária, Versépítő intertextualitás, Forrás, 2011/43,        
Online: http://www.forrasfolyoirat.hu/1106/kaban.pdf (14-04-29).

Kovács András Ferenc, Adventi fagyban angyalok, Pécs, Jelenkor Kiadó, 1998.

Kovács András Ferenc, Költözködés, Pécs – Bukarest, Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó, Kriterion Könyvkiadó, 1993.

Kovács András Ferenc, Lelkem kockán pörgetem, Pécs – Bukarest, Jelenkor Kiadó – Kriterion Könyvkiadó, 1994.

Világ világossága: hetvenhét keresztény himnnusz, szerk. Kovács András Ferenc, Budapest, Mérték Kiadó, 2003.

Oláh Szabolcs, A lírai hang műfajfüggő anyagisága és megmutatkozása Kovács András Ferenc történelmen átívelő verseiben = Identitás és kulturális idegenség, szerk. Bednanics Gábor, Kékesi Zoltán, Kulcsár Szabó Ernő, Bp., Osiris, 2003.

Petőfi  Irodalmi  Múzeum  –  Digitális  Irodalmi  Akadémia,  Kovács  András  Ferenc,
Online: http://pim.hu/object.A0A53BC0-464D-4927-90E6-99E0B5F6A627.ivy (14-04-29).

Simon Éva, Intertextualitás és struktúra
Online: http://magyar- irodalom.elte.hu/palimpszeszt/zemplenyi/45.htm (14-04-29).

Szunyogh X. Ferenc, A szent zsolozsma, Pázmány Péter E-Könyvtár,
Online: http://www.ppek.hu/konyvek/Szunyogh_Ferenc_A_szent_zsolozsma_1.pdf (14-04-29).

Wolfgang Iser: Fikcióképző aktusok=Uő., A fiktív és az imaginárius, Bp., Osiris Kiadó, 2001, 21 – 43. o.





Jegyzetek

[1]        Szent Ambrus képmása a Mediolanumból, Kovács András Ferenc, Lelkem kockán pörgetem, Pécs – Bukarest, Jelenkor Kiadó – Kriterion Könyvkiadó, 1994, 37. o.

[2]         Wolfgang Iser: Fikcióképző aktusok=Uő.,  A fiktív és az imaginárius, Bp., Osiris Kiadó, 2001, 21 – 43. o.

[3]         Uo. 109. o.

[4]         Dreves, Guido Maria hrsg., Analecta hymnica medii aevi, Liepzig, Fues's Verlag (O. R. Reisland), 1907, Online: https://archive.org/details/analectahymnicam50drevuoft.
[5]         Kovács: i.m. 1994.

[6]         Uo.

[7]         Kovács András Ferenc, Adventi fagyban angyalok, Pécs, Jelenkor Kiadó, 1998.

[8]         Kovács: i.m. 1998.

[9]         Kovács András Ferenc, Költözködés, Pécs – Bukarest, Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó, Kriterion Könyvkiadó, 1993.

[10]       Hymnes – Historisches Wörterbuch der Rhetorik, III, hrsg. Ueding, Gert, ford. Pásztori-Kupán Zsuzsanna, Lk.k.t. 2001/5, 63 – 64. o.

[11]       Szent Ambrus (340, Trier – 397, Milánó): a négy latin egyházatya egyike, helytartósági hivatalnok, megtérése után a Mediolanum, azaz Milánó püspöke; harcol a Justina császárnő által pártfogolt eretnek ariánusok ellen. Forrás: Amor Sanctus, szerk. Babits Mihály, Békéscsaba, Helikon Kiadó, 1988, 173. o.

[12]       Himnuszok könyve, szerk. Sík Sándor, Pázmány Péter E-Könyvtár, Online:  http://www.ppek.hu/k122.htm.

[13]       Ueding: i.m. 65. o.

[14]       Babits: i.m. 14. o.

[15]       Ueding: i.m. 65. o.

[16]       Krisztus, ki vagy nap és világ, és éjnek – Esti hymnus (RPHA0801) = A régi magyar vers számítógépes repertóriuma, szerk. Horváth Iván, H. Hubert Gabriella, Online:  http://rpha.elte.hu/rpha/id/0801.

[17]       Ueding: i.m. 65 – 68. o.

[18]       Sík: i.m. 20. o.

[19]       Bókai Antal, Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban, Budapest, Osiris, 2001, 243. o.

[20]       Bókay: i.m. 244 – 263. o.

[21]       Uo. 257. o.

[22]       Uo. 276 – 277. o.

[23]       Kovács András Ferenc (1959., Szatmárnémeti): a '90-es évektől kezdve az egyik legnagyobb hatású, Kossuth-díjas, kortárs magyar költő, esszéíró, fordító. Forrás: Kovács András Ferenc életrajza, Online:  http://pim.hu/object.A0A53BC0-464D-4927-90E6-99E0B5F6A627.ivy.


[24]       Cs. Gyímesi Éva, Kritikai mozaik: Kritikai esszék, tanulmányok: 1972 – 1998, Kolozsvár, Polis Könyvkiadó, 1999, 258. o.

[25]       Gyímesi: i.m. 259. o.

[26]       Kábán Annamária, Versépítő intertextualitás, Forrás, 2011/43, Online: http://www.forrasfolyoirat.hu/1106/kaban.pdf, 88.o.

[27]       Kábán: 89. o.

[28]       Ueding: i.m. 65. o.

[29]       Kovács András Ferenc, Fons et Spaeculum = Világ világossága: hetvenhét keresztény himnnusz, szerk. uő, Budapest, Mérték Kiadó, 2003, 7. o.

[30]       Ueding: uo.

[31]       Uo. 63. o.

[32]       Dreves: i.m. 13. o.

[33]       Uo.

[34]       Uo.

[35]       Szunyogh X. Ferenc, A szent zsolozsma, Pázmány Péter E-Könyvtár, Online: http://www.ppek.hu/konyvek/Szunyogh_Ferenc_A_szent_zsolozsma_1.pdf, 33 – 37. o.

[36]       Dreves: uo.

[37]       Uo.

[38]       Szunyogh: i.m. 160 – 161. o.

[39]       Dreves:  i.m. 19. o.

[40]       Uo.

[41]       Uo.

[42]       Uo. 15. o.

[43]       Babits: i.m. 14. o.

[44]       Babits: i.m. 7. o.

[45]       Venantius Fortunatus (530 – 604): Poitiers püspöke, aki himnuszt költ a Szent Keresztből származó ereklye Poitiersbe érkezésére rendezett körmenetre, amelyet Radegunda királynének, a kolostor alapítójának küldött II. Justinus császár. Forrás: Vexilla regis prodeunt (Royal Banners) – Hymni = Thesaurus Precum Latinarum, ed. Michael Martin (Treasury of Latin Prayers) Onine:  http://www.preces-latinae.org/thesaurus/Hymni/Vexilla.html.

[46]       Gábor Csilla, Teológia és poézis. Aquinói Tamás, a trubadúr = A fordítás kulúrája – szövegek és gyakorlatok II., szerk. Gábor Csilla, Korondi Ágnes, Kolozsvár, Verbum – Láthatatlan Kollégium, 2010, 193. o.

[47]       Kovács: i.m. 1994., 57. o.

[48]       Uo. 109. o.

[49]       Uo.

[50]       Uo. 110. o.

[51]       Uo.

[52]       Uo.

[53]       Uo.

[54]       Uo. 109. o.

[55]       Uo. 37. o.

[56]       Uo.

[57]       Kovács: i.m. 2003, 7. o.

[58]       Simon Éva, Intertextualitás és struktúra Online:  http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/zemplenyi/45.htm, 1. o.

[59]       Kovács: uo. 9. o.

[60]       Simon: i.m. 6. o.

[61]       Dreves: i.m. 11. o.

[62]       Rerum Creator optime = Thesaurus Precum Latinarum, Online: http://www.preces- latinae.org/thesaurus/Hymni/RerumCreator.html.

[63]       Gábor: i.m. 192. o.

[64]       Babits: i.m. 16. o.

[65]       Szunyogh: i.m. 82. o.

[66]       Kovács: i.m. 1994, 97. o.

[67]       Kovács: i.m. 1998, 115. o.

[68]       Uo. 116. o.

[69]       Kovács: i.m. 1993., 22. o.

[70]       Oláh Szabolcs, A líraihang műfajfüggő anyagisága és megmutatkozása Kovács András Ferenc történelmen átívelő verseiben = Identitás és kulturális idegenség, szerk. Bednanics Gábor, Kékesi Zoltán, Kulcsár Szabó Ernő, Bp., Osiris, 2003, 283. o.

[71]       Kovács: i.m. 2003, 7. o.





2014

 

Gondos Mária-Magdolna
AMBROSIUS MODORÁBAN

SZENT AMBRUS HIMNUSZAINAK LEKÉPEZŐDÉSE KOVÁCS ANDRÁS FERENC VERSÉBEN

BEVEZETŐ
 
A következő fejtegetés arra tesz kísérletet, hogy Szent Ambrus Hajnali himnuszát és Kovács András Ferenc Szent Ambrus képmása Mediolanumból című versét nem feltétlenül komparatívan, hanem inkább egymás viszonylatába helyezve értelmezze. Ez az interpretációs kísérlet tulajdonképpen azt célozza, hogy az ambróziánus himnuszt és a kortárs költeményt úgy értelmezze, a teljesség igénye nélkül, hogy a köztük lévő dialogicitást helyezze a figyelem központjába. A posztmodern paradigma irodalmi hagyományhoz való viszonyának változataira figyelve, az is problematizálódik, hogy melyek azok a szempontok, amelyek mentén a két költemény valamilyen módon egymás mellé helyezhető.

Módszerként tehát, a stiláris aspektusok, a műfaji jellemzők és a forma sajátosságának megfigyelése tűnik kézenfekvőnek, pontosabban ezek összejátsz(at)ásának módja.  Az interpretáció kiindulási pontját (a kronológiai sorrend ellenére) a kortárs költemény jelenti, ennek viszonylatában kerül értelmezésre Szent Ambrus himnusza, himnuszköltészete.

Ez a fordított sorrendű indítás annak a szándéknak rendelődik alá, hogy a himnuszköltő által teremtett hagyomány szemléltetve legyen. Magyarán annak, hogy Szent Ambrus munkásságának jelentőségét, hatását, egészen a kortárs irodalomig kiterjessze, és ugyanakkor a kortárs irodalom hagyománytiszteletét Szent Ambrus költészetéig vezesse vissza. Ez azonban, úgyszólván egy hatalmas űr átugrása révén valósulhat csak meg (e dolgozat szűkre szabott keretei miatt). Ez az űr pedig, tulajdonképpen magába foglalja már a IV. században élt kortársakat, akik ambróziánus himnuszokat írtak, és az összes többi követőt is (nem is beszélve a fodításokról). Ez a hiány, mely a dolgozatomban vizsgált a két pont között van, további értelmezések, vizsgálódások tárgyát képezheti.

 
A KÉP VERSE VAGY VERSEK (LE)KÉPE(ZÉSE)?
 
Kovács András Ferenc költészetét meghatározza a játék a hagyománnyal, az átírás, újraírás. A palimpszeszt mint írástechnikai eljárás, egy produktív hagyományhoz való viszonyulást feltételez. Mintha a szerző olvasó lenne elsősorban, olvasmányát pedig, megértését, egy újabb műben közvetíti emaitt. Többszörös játék érvényesül ezáltal: a szöveggel, a műfajjal, a nyelvvel, és nem utolsó sorban: játék a hagyománnyal.
„A történeti megértés munkája a két horizont közötti közevtítés tudatos végrehajtása. Aki azt hiszi, hogy a múltbéli, másik horizont pusztán a jelenbeli, saját horizontjától való eltekintéssel elérhető, az a múlt objektívnek szánt rekonstrukciójába a kiválasztás, perspektiválás és értékelés elkerülhetetlenül szubjektív kritériumait vonja be.”[1] Amennyiben Kovács András Ferenc versét egy ilyen „történeti megértés” produktumaként fogjuk fel, akkor egy hozzávetőleges képet kaphatunk arról, hogy hogyan olvassák Szent Ambrus himnuszait a kortársak.

Emellett, (ahogy az alcím is utal erre) az is kérdésként fogalmazódhat meg, hogy a egyáltalán szövegek olvasásáról van-e szó vagy inkább egy ekphrasziszról. Már a Szent Ambrus képmása Mediolanumból cím eltántorít attól, hogy a verset palimpszesztként olvassuk, hiszen nyilvánvalóan egy képre utal. A vers mottója azonban már intertextuális kapcsolatot teremt, amennyiben a mintakövetés eszközének tekintjük azt, hogy a  latin nyelvű. Az alcímben megfogalmazott kérdésre válaszolva tehát: mindkettő. A képiség és a nyelviség egyaránt fontos szerepet játszik, e dolgozat keretei között azonban elsősorban annak a  textuális- és motívumhálónak a feltérképezése és azoknak a retorikai alakzatoknak a megragadása a cél, amelyek a két költeményt meghatározzák. Ami azonban ezeket a tartalmakat magába foglalja és egyszersmind determinálja az a forma,  a struktúra.

 
FORMÁK ÉS TARTALMUK
 
Az ambróziánus himnusz differentia specificája a kötött forma, ez az, amiről összetéveszthetetlenül felismerhető. „Ez a forma, az ambroziánus, mely az őshimnuszoknak kedvelt formája lett, voltakép modern vers már. Hisz sor s ütem szerint pontosan azonos a modern líra egyik főversével, melyen például Tennyson gyászdobja s Oscar Wilde művésztöredelme zengett; csak a rím hiányzik. S mintha ez a modern hangzása a versnek szorosan függne a tartalom keresztény telítettségétől: attól a megnevezhetetlen árnyalattól, mely az antik érzést és a keresztényt elválasztja.”[2] Jegyeit, természetesen a Hajnali himnuszt olvasva is felismerhetjük: strófikus szerkesztésű, 8 szakaszból áll. A négysoros szakaszok időmértékes verselésben íródtak, a jambikus dimeter 8 szótagú sorokból áll. Az utolsó szakasz a doxa, kötelező módon a Szentháromság dícséretét tartalmazza. 

Kovács András Ferenc költeménye ehhez képest nem strófikus szerkesztésű: 13 sorból áll. Elgondolkodtató azonban ez a szám, hiszen a 10+3 összegeként, felmerül egy olyan interpretáció lehetősége is, hogy a tíz, ami eleve a teljességre utal, még kiegészül hárommal. Elképzelhető, hogy ez a szerkezet mintegy vitatkozik az ambróziánus himnusz doxájájának követelményével, arra hivatkozva, hogy a szöveg, már önmagában hordozza a Szentháromság dícsőítését.[3] Mindazonáltal, a kortárs vers formatiszteletét mutatják a tökéletes jambikus sorok, amelyeknek metruma megegyezik a Sík Sándor fordításában szereplő sorokéval. (Bár a vers elemzése során kiderült, hogy a fordító a második és az utolsó szakaszt kivéve, nem tudta pontosan visszaadni a jambikus ritmust. Ezért azonban korántsem lehet felelősségre vonni, hiszen ennek ellenére, a fordításai a mai napig használatban vannak.)

Kovács András Ferenc versében, már első ránézésre szembetűnő a dierézisek jelenléte/jelölése. Ezek a sormetszetek, érdekes módon befolyásolhatják az olvasót, tudlajdonképpen egy újabb játékot indítanak el, mert általuk a egy olyan olvasat is elképzelhető, amely a cezúra jobb és bal odalán lévő szöveget szétválasztja. Ennek a lehetőségnek a verifikálása azonban csak úgy lehetséges, ha a forma tartalmát, magát a művet is szemügyre vesszük.


VERSHELYZETEK
 
„A dialogicitás különleges módon jelenik meg a keresztény vallásban, mint az Én és Te beszédviszonya Isten és az ember között. [...] A Bibliában Isten  első monológja (»Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság!«) a teremtéstörténet elbeszélésébe van ágyazva. Ebből a nyelvi cselekvések triádja vezethető le: [...] és a dal vagy himnusz mint a dicsőítés modusa […]”[4] És amennyiben dicsőítésről van szó alapvetően feltételeznünk kell egy dicsőítettet  és egy  dicsőítőt.

A himnusz esetében nem tűnik problematikusnak megállapítani azt, hogy a megszólított Isten, aki megszólítja pedig egy többes szám első személyű hang. De „ez az én nemcsak a költő, hanem sokkal inkább »az az egyes« (jener Einzelne)- ahogy ezt Kierkegaard nevezte -, aki közülünk egyvalaki”[5]. Gadamer szvaival élni ebben az esetben, (és egyáltalán a posztmodern irodalomelmélet bevonása) azért tűnik indokoltnak, mert ez az értelmezés, nem csupán a Szent Ambrus nyomán kialakult hagyomány továbbélésére, de a szövegek aktualitására is reflektál.   

A harmadik szakasz első sorában ez szövegszerűen is megfogalmazódik egy elgondolkodtató szótőismétlés (figura ethimologica) formájában: „Szóval szólítjuk az Atyát”. Hogy miért elgondolkodtató? Amennyiben úgy értelmezzük ezt az alakzatot, mint ami nyomatékosító funkciót tölt be, akkor igazolni látszik azt, amit Jauss elmélete implikál, noha nem fogallmazza meg. Magyarán , hogy a beszédaktus elmélet, nem az utóbbi időszak „találmánya”, hiszen már a Bibliában is érzékelhetjük a nyomait annak, hogy a szónak, a beszédnek tettértéket tulajdonítottak. Ez a himnusz szövegében is igazolódni látszik, hiszen mind a dicsőítés, mind pedig a könyörgés nyelvileg fejeződik ki a szövegben.
A kortárs költemény esetében a vershelyzet megragadása jóval problematikusabb. Annak függvényében variálódhat a beszélő és a megszólított kiléte, hogy ekphrasziszként olvassuk a költeményt vagy a Szent Ambrus költészetének hagyományával kialakuló dialógusára fektetünk nagyobb hangsúlyt.

Az első esetben a lírai én kiléte azért nem egyértelműsíthető, mert a cím lehetőséget nyújt egy olyan interpretációra, melyben a „képmás” szövegmetaforaként tételeződik. Ha ez a „képmás” maga a szöveg, akkor a címben szereplő Szent Ambrusnak tulajdoníthatóak az egyes szám első személyű megnyilvánulások. Ebben az esetben, egy a Kovács András Ferenc költészetében igen gyakori megoldással, a szerepjátékkal találkozunk. Ebben az esetben a „Mester”, a „Mindent Alkotó”, de még az „évek Ötvöse” megnevezés is Istenre vonatkoztatható. Ezt alátámasztja az, hogy ezek a nevek nyomtatásban is nagy kezdőbetűvel vannak szedve.

A másik lehetséges értelmezésben a megszólított Szent Ambrus (vagy akár a képmása, mint az őt megörökítő műalkotás). Ebben az esetben szintén elképzelhető egy olyan olvasat, melyben a önreflexió tételeződik, reflexió magára az alkotási folyamatra. Ha a „Mester”, az „Alkotó” és az „Ötvös” alakját Szent Ambrussal azonosítjuk, őt meg egy irodalmi hagyomány megteremtőjeként fogjuk fel, akkor a beszélő könyörgése egy egészen más tónusú hangnak tűnik. Mégpedig azért, mert bár mérsékelten érzékelhető egy bizonyos pátosz, de ez mégsem téveszthető össze azzal az imádattal, dícsőítéssel, amelyet az olvasó (bele)hall ebbe a költeménybe, ha az első értelmezés alapján olvassa. Nem is beszélve arról, hogy  Szent Ambrus „himnuszaival megbabonázza s elvarázsolja a népet s lángoló szavakkal dicsőitette a nagy varázst”.[6] Ilyen szemponból a szöveg befogdása során végrehajtott, az előbbihez hasonló megfeleltetések, egy olyan jelentésösszefüggést konstruálnak, melyben a hagyományhoz való viszonyulás látszik körvonalazódni. Ezt pedig, egyfelől az irodalmi hagyomány általi állandó determináltság felismerése, másfelől pedig az ehhez a felismeréshez való pozitív viszonyulás határozza meg.

 
A FÉMES ÉJTŐL HAJNALIG.
BEFEJEZÉS HELYETT
 
A  Hajnali himnuszt olvasva, azt érzékeljük, hogy az ellentétező szerkezet által implikálódik egy morális értékrend és ennek közvetítése áttételesen a didaktikai szándék jelenlétére is utal. Az indításban az aposztrofé, a felsorolás, aztán az ellentétezés, a szövegben érvényesülő retorikai alakzatok, oly módon álltják egymás mellé, egymással szembe a többnyire statikus képeket, hogy a végeredmény mégis dinamikusnak hat a befogadó számára.

A himnusz beszélője, pontosabban beszélői az emberi, véges időből szólnak az Örökkévalóhoz. Ez a megszólalás, mely egyben hálaadás, dícsőítés és könyörgés, egyszerre idézi fel a múltat és írja múlttá a jelent, és teszi ezt úgy, hogy közben folyamatosan egy jobb jövő képe sejlik fel.

A két költemény közötti távolság miatt ésszerűtlennek tűnhet ezek egymás mellé helyezése, de annyi bizonyossá vált, hogy mindkét költemény műalkotás. És mint ilyen, egyik sem ér véget az utolsó sorral, legyen bár IV. vagy akár XXI. századi, hanem elolvasható, megalkotható és újraírható világként létezik tovább.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
MELLÉKLET
 
 
Szent Ambrus:
Hajnali himnusz[7]
 
Atyaisten dicsfénye te,
Fényből lett fény tündöklete,
Fény fénye, nappal napja vagy,
Forrás, melyből világ fakad.

Igaz nap, kelj egünkre már,
Ragyogj reánk, örök sugár,
És tündököld szívünkbe szét
A Szentlélek sugártüzét.

Szóval szólítjuk az Atyát,
A múlhatatlan menny urát,
A hathatós malaszt urát,
Törje meg a Kaján- fogát.

Rontsa meg elszánt, tiszta tett
A bésikamló bűnöket.
Hadd váltson áldás sorscsapást,
Igaz út adjon újulást.

Uralkodjék a lelkeken.
A test szeplőtlen s hű legyen.
Melegen égjen tiszta hit.
Ne tudjuk álság mérgeit.

Krisztus legyen ma ételünk,
Legyen ital a hit nekünk,
Szürcsöljük szent öröm borát,
A lélek józan mámorát.

Igy boldogan a nap megyen.
Hajnal a szemérem legyen,
A hit legyen a déli nap,
S ne érje lelkünk alkonyat.

Hajnal legyen egész napunk,
És teljes legyen hajnalunk:
Az Atyában egész Fia
S Igében az egész Atya.





Kovács András Ferenc:
Szent Ambrus képmása Mediolanumból[8]
 
                    Grande carmen istud est, 
                             quo nihil potentius!
 

Kegyelmes ércek // Mestere
Csiszolj még sújts le // verj ha kell –
De domborítsd ki // lényegem
A fémes éjben // rejtezőt 
Adj arcot Mindent // Alkotó
Vésd fényidőkbe // ráncaim –
Merész legyen mind // villogó
Kérlelhetetlen // mint a kard 
Formálj meg évek // Ötvöse
Kopácsolj forró // semmivé –
Fáradt kezednek // hűs kihűlt
Csak úgy leszek majd // mennyhideg 
Miként egy angyal // sóhaja 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
BIBLIOGRÁFIA
 
Wittgenstein, Ludwig: A bizonyosságról, Budapest, 1989, Európa Kiadó.
 
Balázs Imre József: Beleszeretni egy fába. Ali Smith skót írónő Május c. novellájára. In. Dáné Szilárd–Vermesser Levente (szerk.): Örök készenlétben -irodalmi antológia. Csíkszereda, 2009, Magister.
 
Wittgenstein, Ludwig: Filozófiai vizsgálódások. Budapest, 1992, Atlantisz Kiadó.
 
Gadamer, Hans-Georg: Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor. Budapest, 1984, Gondolat.
 
Pál József –Újvári Edit (szerk.): Szimbólumtár. Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és magyar kultúrából. Budapest, 1997, Balassi.
 
Jauss, Hans Robert: Horizontszerkezet és dialogicitás. In. uő: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika.  Budapest, 1999, Osiris, 272. o.
 
Babits Mihály: Amor Sanctus
 
Gadamer, Hans- Georg: Ki vagyok Én, és ki vagy Te? (Kommentár Paul Celan verseinek Atemkristall című ciklusához). In. Bókay Antal – Vilcsek Béla – Szamosi Gertrud – Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Budapest, 2002. Osiris, 249. o. 
 
Sík Sándor: Himnuszok könyve. A keresztény himnuszköltészet remekei latinul és magyarul, Bp., 1943, k.n., ONLINE:   http://www.ppek.hu/k122.htm
 
Kovács András Ferenc: Szent Ambrus képmása Mediolanumból In. Uő: Lelkem kockán pörgetem Pécs, 1994, Jelenkor.





Jegyzetek

[1] Jauss, Hans Robert: Horizontszerkezet és dialogicitás. In. uő: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika.  Budapest, 1999, Osiris, 272. o.

[2] Babits Mihály: Amor Sanctus

[3] Fontos adalék lehet itt az az (irodalom)történeti háttér, melynek következtében a himnusz ezt a végső fromát nyerte el.

[4] Jauss: i.m., 288. o.

[5] Gadamer, Hans- Georg: Ki vagyok Én, és ki vagy Te? (Kommentár Paul Celan verseinek Atemkristall című ciklusához). In. Bókay Antal – Vilcsek Béla – Szamosi Gertrud – Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Budapest, 2002. Osiris, 249. o. 

[6] Babits: i.m.

[7] Sík Sándor: Himnuszok könyve. A keresztény himnuszköltészet remekei latinul és magyarul, Bp., 1943, k.n., ONLINE:   http://www.ppek.hu/k122.htm

[8] Kovács András Ferenc: Szent Ambrus képmása Mediolanumból In. Uő: Lelkem kockán pörgetem Pécs, 1994, Jelenkor.





2010

 

Hatos Andrea
SZÉKELY CSABA – SZERETIK A BANÁNT, ELVTÁRSAK?

Székely Csaba Szeretik a banánt, elvtársak? című drámája 2009-ben elnyerte a BBC World Service és a British Council nemzetközi rádiójáték- pályázat legjobb európai drámájának járó díját. A mű eredetileg prózában jelent meg Ízlik a banán címmel.
 
A dráma cselekménye az 1980-as években játszódik, a román kommunizmus időszakára jellemző eseményeket, emberjogi sajátosságokat, valamint viselkedési módokat mutat be, majd az ezt követő rendszerváltás során végbemenő változásokat is reprezentálja. Az feldolgozott történelmi eseményhez a jelen társadalma bizonyos módon viszonyul. White szerint az ilyen események feldolgozása reprezentációjuk révén valósulhat meg.[1] Az ilyen elbeszélést nem lehet klasszikus történelmi elbeszélésként leírni, bizonyos cselekményformában kell önteni az adott eseményt. Így tesz Székely Csaba is, a kommunizmust, mint modern történelmi eseményt egy olyan fiktív kontextusba helyezi el, mely által újraértelmezhetővé, felidézhetővé válik, a még, a társadalom emlékezetében élő múlt.  A modern esemény fogalmát White vezette be, amely azt jelenti, hogy vannak bizonyos események, melyek reprezentáció lehetőségeit meghatározzák. Ez esemény kritériuma, hogy időben hozzánk közel álljon, valójában még nem vált történelemmé, jelenlegi pozíciónkat és jelenképünket egyaránt meghatározza, valamint traumatikus eseményt beszél el, amely még feldolgozatlan, de feldolgozásra szorul.[2] Ezen kritériumoknak meg felel, a Szeretik a banánt, elvtársak? című dráma is, hiszen az alig huszonöt éve lejátszódó eseményt idéz föl.
            
Dolgozatom célja, hogy a megvizsgáljam, hogy az irodalmi alkotásban hogyan jelenik meg a történelem reprezentációja, valamint hogyan értelmezhető a Székely Csaba által cselekményesített történelmi esemény.
            
A korszak történetiség felfogásának látványosabb példái lehetnek az irodalmi szövegek, mint maga a történelmi szöveg, mivel az irodalmi alkotások hatásterületileg szélesebb területet érinthetnek, mint a történetírás, a mű újításokat hozhat, merészebben dolgozhatja fel a múltat.[3]
            

Székely Csaba egy hozzánk időben közel álló törtélelmi eseményt mutat be drámájában. Az irodalmi alkotás történelemreprezentáció, témája egyaránt tartozik a kollektív emlékezethez, történelemre alapozott, viszont formálja is azt, cselekményesíti.
            
A dráma a Veres család életéből mutat be egy időszakot. A dráma narrátora egy fiú, Róbert, aki mondhatni egy „diszfunkcionális” családban nőtt fel. Édesapja Veres Tibor párttitkár, nagy hatalom van a kezében, amit ki is használ. Laura, az édesanyja egy depressziós idegroncs, aki folyamatosan elvonulva a szobába sírdogál. Dani, Róbert ikertestvére, fogyatékos, kinek mindennapos tevékenységei közé tartozik eltenni testvérét láb alól. Róbert, a mesélő pedig e család életstílusához alkalmazkodva éli mindennapi életét. Úgy tűnhet az olvasónak, hogy a családból ő az egyedüli, aki úgy testileg, mint szellemileg egészséges.

White szerint egy modern eseményt nem lehet sem komédiaként, sem tragédiaként cselekményesíteni, a reprezentáció csak bizonyos modern narrációs-ábrázolási technikával végezhető el. Egy modern esemény reprezentációjára Roland Barthes által megfogalmazott mediális és intertranzitív írásmódot javasolja, ahol alany és tárgy, író és megírt esemény nem határolódik el, az elbeszélő a cselekmény megírásával magát is megformálja.[4]
            
A mű narrátora, a kommunizmusban felnövő fiú, aki saját szemszögéből meséli el a történetet. A saját észrevételeit, érzéseit fogalmazza meg. Számára a kommunizmusban lezajló események, az elnyomás, a cenzúra, az üres üzletek természetes jelenségek, nem érzékeli negatív hatásukat, úgymond egy burokban él, megvédve a kommunista rendszer minden negatív hatásától.
            
A leírás nagy része pusztán kitaláció, szimbolikus jelentőséget hordoz. A család mindennapjai rávetíthetők a hasonló pozícióban élők életére, hiszen a dráma valamiképpen tükrözni próbálja a kommunizmus sajátosságait, azt, hogy milyen életstílust követel meg az, ha valaki a párt tagja, és az hogyan mutatkozik meg a magánéletben.
            
A drámát olvasva azt a következtetést vonhatjuk le, hogy valójában a történet sokkal többet mond, mint maga a történelmi esemény.  A múltat egy olyan kontextusban helyezi el, amely segítségével, a száraz történelmi adatokon túllépve, ablakot nyit az olvasónak az adott kor jellemzőinek megértésére. Hisz melyik történelmi könyv írja le azt, hogy hogyan éltek a párttitkárok? Sehol sem olvasható, hogy miért volt a buta gyerek az osztály éltanulója, mért járt ő a legjobb ruhákba, mit evett otthon, és egyszerűen miért szabadott neki mindent.
 

A történetírás hitelessége

Köztudott, hogy a kommunizmus az elnyomás, az alapvető emberi jogoktól való megfosztás időszaka volt, amikor az egyszerű polgároknak semmiféle beleszólása nem volt az állam igazgatásába, minden hatalom a vezetők kezébe összpontosult. Mindezt a történetből kiolvashatjuk, az esemény az elbeszélő szemszögéből ismerhető meg. A fennebb említett történelmi viszony Veres Tibor személyéből olvasható ki. A párttitkár személyesíti meg az elnyomókat, általa ismerhetjük meg, hogy a kommunizmusban milyen formában történtek az események. White szerint, nem a kimondottakra kell koncentrálni, hanem a mikéntjére. Ebben az esetben sem az a fontos, hogy ki maga Veres Tibor, sokkal inkább az, hogy milyen szerepet tölt be a történetbe, személye jelképessé válik.
            
A szereplőket vizsgálva körvonalazódik, hogy minden egyes személy alakja jelképes, egy bizonyos embercsoportot formál meg. Személyük továbbmutat a karakterükön, a családban betöltött helyzetükön. Az anya példáját tekintve, kikövetkeztethetjük, hogy érzelmileg nagyon megviselt, a fia boldog oroszokról szóló meséi hallatán mindig sírásba tör ki. Ennek mi lehet az oka? Talán nem ki részben játszik közre az sem, hogy férje egy érzéketlen elnyomó, aki hidegvérrel tesz tönkre családokat, azáltal, hogy a Duna-csatornához küldi dolgozni a számára ellenszenve személyeket. Továbbá nem fejezheti ki érzéseit, mindent a férje (a kommunizmus) elvárásaihoz kell igazítson, még az érzéseit is. Az érzelmeinek elfojtása következtében jelentkező sírórohamokat mindig a csípős paprikára fogja, a paprika minden problémájának az oka. A paprika maga a cenzúrát, az érzések kénytelen elfojtását jelentheti, nem fejtheti ki szabadon véleményeit, anélkül, hogy annak ne lennének következményei.
            
Róbert, az elbeszélő, aki a körülötte zajló eseményekből mit sem ért, távolról figyeli az eseményeket, amiket sokszor nem helyesen értelmez, számára az egyetlen fontos dolog az, hogy Ana ne gyűlölje. Több dologgal is próbálkozik felhívni magára a figyelmet, de többnyire csődöt mondanak próbálkozásai. Végül a banán az, amivel magára irányíthatja Ana figyelmét.
            
A banán a történet folyamán többszörösen visszatérő motívum. A kommunizmus idejéből ismert az, hogy nagy kevés árucikk volt megvásárolható az üzletekben, az emberek egyes élelmiszerhez csak kivételes esetekben, vagy magánúton juthattak. Az, hogy Veresék hozzá jutnak a gyümölcshöz –ami ebben az esetben egy elérhetetlen élelmiszer–, azt is a történelem egy jellegzetes mozzanatára világít rá.
            
A fikciónális elemek beépítése a műben segíti elő azt, hogy az esemény nem csupán történelmi tényekből áll, a történelmet felhasználásával értékítélet fogalmazhat meg az adott korról. Ezek a fikciós elemek a történelem egyes mozzanataira utalnak, melyek lehetővé teszik, hogy az olvasó az adott szituációt saját felfogása szerint értelmezze, ehhez hozzájárul a dráma műfaja is. A történelmi eseménybe beépített, kitalált elemek teszik a művet olvashatóvá, cselkeményessé.
 
            
Róbert és édesapja kapcsolata, a fiú édesapjáról kialakított képe hasonlatos a szomszédos országok Romániáról kialakított képével. Míg a Romániában élő lakóság szenvedett, kemény megszorításoknak volt kitéve, addig a szomszédos országok egy jól működő, az elvárt teljesítményeket túlteljesítő országot látott. Róbert édesapját bölcs embernek tartja, számára természetes dolog, hogy az apja úgy jut hozzá dolgokhoz, hogy ártatlan embereket használ fej, mások érzéseivel, életével játszik, azért, hogy „családjának a legjobbat adja”. Megfigyelte, hogy míg ők a finom csirkepaprikást falatozzák, addig mások az üres boltok előtt álldogálnak, némi falatért. Száméra természetes volt, hogy apja mindent „magánúton” szerez be. Ezt látja egy fiú, aki ebben a világba született bele, el se tudja képzelni, hogy mi folyik a nagyvilágban. Az apja mag volt a tökéletes ember megtestesítője.
            
Ez idő alatt mit látnak mások? Veres Tibor és a hozzá hasonlók a „tökéletes” emberek, azok, akik mindent megtesznek az emberekért, segítik őket, minden cselekedetükkel a javukat akarják? Valószínűleg, mások nem ezt látják. Verest nem igazán tarthatják bölcs emberen, sokkal inkább árulónak, képmutatónak, haszonlesőnek, aki épp arra az oldalra áll, ahol több hasznot tud húzni (rugalmas ember). Veres maga testesti meg a kommunista vezéreket, mindenki fél tőle, ezt nagyon jól szemlélteti az a jelenet, ahol Veres épp a vízszerelővel beszélget:
​
„SZERELŐ: Tudom én, bocsánat, Veres elvtárs. Nem gondolja, hogy egy kicsit hosszadalmas volt?
TIBOR: Micsoda? A beszéd?
SZERELŐ: A beszéd.
TIBOR: Cseppet sem volt unalmas. Egy ötórás beszéd minden, csak nem unalmas, amíg megihlet, ösztönöz, munkára sarkall, és megtanít arra, hogyan építhetem hatékonyabban a szocializmust. Maga talán unta?
SZERELŐ: Dehogyis untam, Veres elvtárs. Megihletett, ösztönzött, munkára sarkallt, és megtanított, hogyan építhetem hatékonyabban a szocializmust.
TIBOR: Hogy maga milyen szépeket mond. Kész öröm hallgatni.” [5]


A nép fél a vezérektől, mindenki az mondja/ azt kell mondja, amit az elvtársak hallani akarnak, különben igen szomorú sors vár rájuk a Duna- csatornánál.
Ebben a dialógusban a vízszerelő személye is nagyon fontos, hisz tipikusan az az ember, aki azt mondja, mit mások hallani szeretnének, igazodik a helyzethez, inkább behódol, mintsem kockára tegye életét, veszélyeztesse szabadságát.
            
Veres személyében megfigyelhető a történelem jellemformáló ereje. A kommunizmus bukása nem jelentette Veres Tibor bukását is, hajlékonyságának köszönhetően megúszta a büntetést.  A rendszerváltás után Tibort egy új szerepben látjuk, a magyarok oldalán áll, a kommunizmus ellen szólal fel, a népet kitartásra buzdítja, bízik egy új demokratikus állam kialakításában. A férfi nagyon jól tud alkalmazkodni a körülményekhez. Mindig egy olyan szerepben tűnik fel, amiből előny kovácsolhat. A magyaroknak tartott beszédében kihangsúlyozza, hogy politikai fogoly is volt. A kérdés, hogy mikor?
            
A dráma befejezése, a fiú külföldre utazása a rendszerváltás utáni időszakot jelképezi. Sok ember külföldön próbált szerencsét, a jobb élet reményében.
            
Milyen szerepe van Anának a történetben? Talán a lány formálja meg az elérhetetlen boldogságot, Róbert Angliában nem magát a lányt kereste, hanem a boldogságot, a nyugalmat. Abban reménykedett, hogy talán amit nem szerezhetett meg Romániában, talán azt megtalálhatja idegen országba.


Végezetül, összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a dráma, a hozzánk közel álló történelmi eseményt nagyon jól reprezentálja. Székely Csaba a kommunizmust úgy tárja az olvasó elé, hogy lehetőséget nyújt arra, hogy az olvasó saját felfogása szerint értelmezze a drámát. A dráma nem sorolható be se a komédia, se a tragédia műfajába. Az egyes szituációból kiolvasható egy kis irónia, amely értelmezés viszonyában komikussá teszi a jelenetet, de ez nem mondható el a mű egészéről. A által, hogy az író egy kitalált szituációban helyezi el a valós történelmi eseményt olvashatóvá, cselekményessé teszi azt.

 
 
 





 
Bibliográfia
 
KISANTAL TAMÁS: Az irodalmi alkotás mint történelmi szöveg. Tiszatáj. http://www.lib.jgytf.u_szeged.hu/folyoiratok/tiszataj/04-11/kisantal.pdf  (2013.06.13)
 
HEYDEN WHITE:  A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében. http://tek.bke.hu/file/szovegek/white_a_narrativitas_erteke_a _valosag_megjeleniteseben.pdf (2013.06.13)
 
SZÉKELY CSABA: Szeretik a banánt, elvtársak?  Látó, május 2013.
http://lato.ro/artikle.php/szeretik_a_banant_elvtarsak/2612/ (2013.06.13)
 



 
Jegyzetek

[1] KISANTAL TAMÁS: Az irodalmi alkotás mint történelmi szöveg. Tiszatáj, 80o.
http://www.lib.jgytf.u_szeged.hu/folyoiratok/tiszataj/04-11/kisantal.pdf  (2013.06.13)

[2] Uo. 79.

[3] Uo. 76.

[4] Uo. 80.

[5]Székely Csaba: Szeretik a banánt elvtársak? http://lato.ro/artikle.php/szeretik_a_banant_elvtarsak/2612/ (2013.06.13)





2013

 

Kántor Emese
DSIDA TEMPLOMABLAK CÍMŰ VERSÉNEK KÉPISÉGE

A dolgozat célja

Dolgozatom Dsida Jenő Templomablak című versében vizsgálja kép és szöveg (mint teljesen különböző médiumok) egymásra hatását. Voltaképpen azt figyelem, hogy miképpen működik ez a vers mint ekphraszisz, nagy hangsúlyt fektetve a képszerű elemekre, a képre való utalásokra, arra, hogy hogyan teszi a költő számunkra jelenvalóvá a képet, amit tulajdonképpen nem is látunk, illetve arra, hogy miben változtatja meg a nyelvet az, hogy képet ír le, s hogy a vers mennyiben csak eszköz, puszta „fordítása” a képnek, vagy hogy miben több ennél. Ugyanakkor utalni szeretnék egy érdekességre is, arra, hogy szerintem Dsida verse a nézésről és látásról beszélve igazából az olvasás, a megértés (műalkotások megértése) problémáját is tematizálja.
 

A vers elemzése

Az ekphraszisz szűkebb (hagyományos) értelemben „valós vagy képzelt képzőművészeti alkotások irodalmi leírása”[1]. Dsida verse megfelel ennek a feltételnek, amennyiben képzeletbeli (fogalmi) ekphrasziszként[2] vizsgáljuk, hisz egyértelmű képzőművészeti megfelelése nem ismert. Az ekphraszisz mai tágabb értelmezésébe azonban mindenképp beleilleszkedik, hisz ez a nyelv és kép közti kapcsolatot, viszonyt jelent, „hangot, nyelvet adni egy egyébként néma (mű)tárgynak”[3], „egy képi reprezentáció verbális reprezentációját”[4]. A nyelv képszerűvé válik, s ez visszahat az ábrázolt képre is, ami a nyelvben jelenítődik meg.

Már az ókori retorika követelményének tartotta, hogy a szerző képes legyen láttatni tárgyát, felidézni olvasójában vagy hallgatójában az elmondottak képét, s ezáltal nézővé tenni a hallgatót.[5] Valami ilyesmi történik velünk Dsida versének olvasása közben is. Szinte magunk elé képzeljük a helyzetet: látjuk a szürke, jelentéktelen templomkarikát, majd szinte érezzük a templom hűvösét, s a költővel együtt döbbenünk rá a csodára.

Ahogy már Vasari a reneszánsz korában, Dsida sem teljes körű leírásra, minél hívebb fordításra, s ezáltal a kép teljes kisajátítására törekszik, hanem inkább az összhatás felvázolására[6] („Élővé tenni a műalkotást.”[7]) „Megmutatni és nem leképezni” akar[8], néhány jellemző jegyet próbál felvillantani. E jegyek igazából a környezet és a külső látszat ellentéteként nyerik el igazi értéküket. A látvány csodáját az adja, hogy szépsége belülről fakad, nem környezetéből. Ebben érhető igazán tetten a vers fő szervező elvét jelentő ellentét: az ablak kívülről ócska, sötét (hiába süti a napfény), belülről viszonyt gyönyörű (bár környezete tág, iromba, hűvös).

Az ellentét végigvonul az egész versen, s jó néhány későbbi elemet már felvillant a legelején. Az első sorokban negatív festéssel hiányok sorakoztatódnak fel, amiket a második rész majd mind megszüntet. Itt még csak azt látjuk, hogy az arra járók nem találnak szépséget az ablakban, nem tapadnak rá kíváncsi szemmel, de ez a negatív leírás már előrevetíti a kontrasztot, akárcsak a „csak” kötőszó (szinte sejteti velünk, hogy ez a „csak” valami mással ellentétben áll, ami több nála).

Az ezt követő leírás is szinte a végtelenségig igyekszik hangsúlyozni a templomkarika jelentéktelenségét. Ezt valósítja meg az egyszerű „karika” szó monoton ismétlése, ami mellett csak a jelzők változnak, lesznek fokozatosan egyre lehangolóbbá, („csak egy”, „szürke”, „ólom” – egyre szürkébb, nehezebb a leírás), a karika szürkeségét, jelentéktelenségét, közönségességét hangsúlyozva. Szinte elcsodálkozhatunk rajta, hogy miért is fontos egyáltalán egy ilyesmi ennyire részletes leírása, főleg azután, hogy a karika jellemzői tovább sorjázódnak egy egyszerű felsorolásban („rácsa rozsdás,/ kerete málló,/ emitt moh lepi,/ amott pókháló”). A konkrétumoknak ez a fajta leírása, a jelzős szerkezeteknek ez a halmozása szerintem a stagnálást hivatott kifejezni, nincs más egyéb, amit érdemes lenne, vagy egyáltalán lehetne részletezni, leírni, bemutatni erről a külső egyhangúságról, hiába is keresi a költő a szavakat.

Ezután következik valami meglepő: feltűnik a napfény, de hatástalan marad. A „sütheti napfény/ sötét örökre” ellentéte az egyik legelgondolkodtatóbb a versben. Hogy lehet valami olyannyira sötét, hogy a napfény sem tud hatni rá? Ezt a paradoxont tovább mélyíti egy újabb monotonul ismétlődő, párhuzamos szerkesztésű hasonlatba foglalt szó, „mint világtalan,/ bús világtalan,/ agg világtalan”. Ezt a hosszas elidőzést követi végül is maga a hasonló, a „húnyt szeme-gödre, ami újra csak a sötétség hangulatának teljessé tételéhez járul hozzá. A hangulat nyomottságának egyik legmegdöbbentőbb jele a nap hatástalansága mellett az, hogy ezt a képet hiába is személyesíti meg a költő, csak egy bús, öreg, szinte halott (vö. „húnyt”) vakkal tudja hasonlatba állítani, s az ő húnyt szemgödrét konnotáló ablak csak a halál, a sötétség képzetét keltheti. Tehát itt szinte iróniába fordul a hasonlat/megszemélyesítés: bár hagyományos funkciója az élőbbé, képszerűbbé tétel, itt csak az unott, reménytelen hangulat elmélyítéséhez tud hozzájárulni.
 
E hosszas bevezetés után, szinte csattanóként épül rá az ellentét, amit a „de” ellentétes kötőszava indít el. Ennek a résznek szinte minden eleme vissza látszik utalni az előző rész elemeire, mintegy ellentétként. Érdekes, hogy itt a templom hűvös, ami mintegy előre jelzi azt, hogy itt már a személy teljes érzékelése bevonódik az észlelésbe (a versnek erre a részére jóval jellemzőbbek az érzékszervi érzetek, míg az első részben inkább a plasztikus, könnyen elképzelhető, szinte tényszerű leírás dominált). Ez a hűvös ugyanakkor első látásra ellentmondásos, hisz legtöbbünk számára nem feltétlenül kellemes dolgot sugall. Én itt is egy afféle paradoxont érzek, mint a sötét ablakra sütő napfénynél, hiszen e hűvösség csak még jobban kiemeli majd a csodát. Ez a templom ugyanakkor „tág, iromba,/ boltozatos”, s ezzel egyrészt ellentétben áll az előzőleg csupán vénként leírt önmagával („vén templomablak”), tágassága pedig mintegy a lehetőségeket, a képzelet és a lélek szabad szárnyalását segíti elő, szemben a keretes, bezárt, „csak egy” (akármilyen, jelentéktelen, kicsi) karikával, ami szinte eleve ellehetetlenít bármiféle ráfigyelést, rácsodálkozást. Ezt érthetjük úgy is, hogy a kép/látvány becsukódik, sötétnek marad mindazok előtt, akik csak külsőségein keresztül próbálnák megragadni (azaz eleve elzárkózik az efféle hozzá való viszonyulástól).

Érdekes módon folytatódik a látvány előkészítése: a következő ige, a „pillant” visszautalni látszik a kezdetek kíváncsi szemmel rátapadására, s paradox módon felületesebb nézést sugall (hisz a pillantás csak egy pillanatnyi odafordulás, nem hosszas). Ez az újabb ellentét úgy tűnik, hogy megint csak a későbbi látvány még nagyobb hatását látszik előkészíteni: mikor már belépett az ő világába a néző, a tág lehetőségek helyére, akkor már nincs szüksége külső kíváncsiságra, egyetlen pillantással magához vonja a látvány.

S ez a látvány az igazából, amiért a vers megíródott, mégis újabb megtorpanás előzi meg bemutatását. A lírai én először a lefordíthatatlansággal[9] szembesül, amikor szinte megdermedten, elbűvölten pillant a műalkotásra („megdöbbenten áll,/ megkövülten áll,/ elbűvölten áll”), csak saját érzéseit tudja sorjázni, többféleképp is próbálja kifejezni, mintegy halasztva ezzel a látvány konkrét megfogalmazását (késleltetés). Ez a párhuzamosan felépített, ismétléses szerkezet visszautalni látszik a korábbi ismétlésekre, itt azonban a vakságot felváltja az elnémulás, hiába van már, amit nézni, mert a látvány kisiklani látszik a nyelvi megjelenítés elől, nem hagyja magát szavakba foglalni. Megfigyelhető a középkori lovagi költészettel való rokonítás lehetősége, hisz a vizsgált műalkotás szinte egy festői képként csodált hölgy, ami előtt csak némán állni lehet.[10] De Dsida túllép ezen, nemcsak némán áll, hanem szinte válaszol is a „hölgy” közeledésére, rátérve a mű dicséretére[11], élettel telinek, dinamikusnak mutatva azt be, s ezáltal bevonja egész énünket, látásunk mellett hallásunkat is a csoda befogadásába („zengése”, „zúgása”).

Eközben az olvasóhoz fordul, őt szólítja meg („Nézz a csodára!”). Ez a nézés, elbűvölés mintegy pótolja a kezdetek hiányát („kíváncsi szemmel/ rá nem tapadnak”), sőt túl is haladja (hisz egyértelmű, mennyivel magasabb rendű az elbűvölés az egyszerű kíváncsiskodásnál). Itt a vers a hüpotüposziszra is emlékeztet, mely szándéka szerint rámutat, jelenvalóvá tesz („a múltbéli események a megszólított szemében – paradox módon – egyszerre lesznek képek és élő, megindító események”, „Megállítja az időt”, „egy olyan pillanatot fest le, amely mindig most van”)[12]. Dsida is mintegy próbálja az olvasót is bevonni ebbe az időtlenségbe, hogy ő is átérezze a mű által keltett érzelmeket. Az első rész hosszas, folyton meg-megtorpanó leírásával ellentétben itt egy rövid, de dinamikus leírást (sőt inkább megjelenítést) találunk, vesszővel elválasztott felsorolások helyett felkiáltásokat. Ezáltal szinte kényszerít a lírai én, hogy mi is ugyanolyan csodálatosnak lássuk az általa megjelenített képet, mint ő.
 
Ez figyelmeztet az ekphrasziszok egyik jellemző kettősségére: valójában nem csak a műalkotást csodáljuk, hanem a költőt is, aki mindezt szavakba foglalta („Az ekphraszisz felettébb ellentmondásos műfaj. Egyfelől a kép hű »fordítására«, pontos leírásra törekszik; másfelől maga is nyelvi játék, a szerző retorikai virtuozitásának bizonyítéka. Így a megszólított egyszerre két művész munkáját csodálja: azét, aki a képet megfestette, és azét, aki ilyen jól le tudta azt írni.”[13]), ráadásul úgy, hogy valójában a kép csak az ő leírásában létezik. Nem tudjuk, hogy melyik üvegfestmény bámulása ihlette Dsidát a vers megírására, azt sem tudjuk, hogy egyáltalán létezett-e egy konkrét mű, ami a költemény alapjául szolgál, sőt igazából vizsgálódásunk szempontjából ez nem is érdekes. A fontos csak annyi, hogy bár képleírásként olvassuk a verset, a kép valójában folyton hiányként tételeződik, csak azáltal van, hogy valaki versbe foglalta, sőt csak úgy van, ahogy valaki versbe foglalta. Mi tehát voltaképp már a műnek egy értelmezésével, valakinek a szemszögéből történő olvasatával szembesülünk. A verset olvasva nincs lehetőségünk a templomablak más részleteinek megfigyelésére vagy kihangsúlyozására, mert ez a kiragadás már megtörtént. A részletek befogadása fölött tehát a költőé az uralom.[14] De csak az olvasó szempontjából van előnyben, a teljes képet hiába próbálja uralni, mert a nyelvi kisajátítás ellehetetlenedik[15]. Ez is aláhúzza azt, hogy a kép tulajdonképpen megszelídíthetetlen, folyton kisiklik a nyelvi megjelenítés, a teljes nyelvi leképezés útjából, de igazából ez teszi vonzóvá, hiszen ez készteti a költőket folyton arra, hogy mégis megpróbálják a képeknek ezt a megközelíthetetlenségét legyőzni.

Dsida például szinte megszólaltatja, megszemélyesíti magát a látványt, s mindezt szóképek sokaságával éri el, amik magát a nyelvet képszerűvé teszik. Tehát kép és nyelv egymásra hatása kölcsönös, nemcsak a képet befolyásolja az, hogy nyelven keresztül látjuk, hanem a nyelvet is az, hogy egy képet próbál leírni, láttatni. E szóképek hangsúlyosan látványra utalnak: színek, fények, amik szinte megszólalnak („színek zengése”, „fények zúgása” – szinesztéziás képek, „Kék, ami békül”, „piros, mi lázad” – megszemélyesítések). Még az üvegfestmény konkrét elemeit jelentő szűz- és mártíralak vagy a színek is szinte megelevenedve kerülnek szemünk elé (szinte látjuk, ahogy a szűz vallomást tesz, vagy ahogy a békülő-lázadó színek mozgásba hozzák az egész képet). Itt is feltűnik az ellentét, a békül-lázad szópárban, amely a templomablak művésziségének egyik fő megvalósítási módjára, a kontrasztokban festésre látszik utalni. Az ekphraszisz ugyanis általában nemcsak a képet írja le, hanem igyekszik megragadni a megvalósítási módot is. („A sikerült leírások kettős feladatot oldanak meg: elmondják, mi »van«, ugyanakkor azt is elmondják, hogyan »hat« a kép, visszanyúlnak a tényállásra és a képre jellemző érvényre juttatási formára is.[16]) Ezt jelzi többek közt a fényhatásokra és színekre való gyakori utalás is.

A leírás teljességére az apró részletek, benyomások egymás melletti felvillantása jellemző, amit felkiáltásokkal, párhuzamos szerkesztésű mondatokkal valósít meg a költő, mintegy sorra rácsodálkozik a látvány elemeire, részleteire, szerkezetére, fényviszonyaira, majd a műalkotás hatalmas erejét a következő négy sorban foglalja össze:

„Magasba ragad,
a mennybe ragad
lángtünemény
és tűzkáprázat!”

E sorokban elevenedik meg leginkább a leírt kép (s lesz ezáltal legképszerűbbé a nyelv), ami szinte teljesen hatása alá vonja nézőjét (olvasóját?), szinte átemeli egy transzcendens világba. Mindez azonban már túlmutat a valóságon, ezért is nevezi tüneménynek és káprázatnak. A két gyönyörű metafora („lángtünemény és tűzkáprázat”) egyesíti magában a látvány és hatása maximumát (láng és tűz), illetve azt, hogy mindez nem teljesen valóságos, hanem inkább a csoda, a varázslat szférájához tartozik. Itt ugyanakkor egy rejtett utalást is érzek arra, hogy mindez azért tünemény, káprázat, mert nem a valóságban, hanem csak a költő által megjelenített nyelvben és nyelv által létezik. Mitchell emellett figyelmeztet arra, hogy „ A drámaiság, a katartikus hatás nem a történet vagy a képen bemutatott dolog, hanem egy ábrázolási és befogadási konvenció hatása.”[17]

A vers nagy fontosságot tulajdonít a nézőnek is, az általa nyújtott élvezet ugyanis nem adatik meg mindenkinek. Ezt tematizálja az én olvasatomban a vers záró része is, a nézés ebben a részben vált át látássá. Ez a látás azonban csak azoknak adatik meg, akik képesek belülről nézni ezeket a csodákat. A kép és a vers igazi lényegéhez tehát csak akkor tudunk eljutni, ha belülről nézzük, önmagából vizsgáljuk és nem külsőségek (pl. a rá vetődő napsugár, a szürke, vén keret – azaz a külső megvalósítás, a mások értelmezései, értékelése, besorolása stb.) alapján nézzük, hanem hagyjuk magunkat bevonni e csodás káprázatba (e nyelvi játékba). Ezért is tűnik el a templomba belépve a keret, itt már szinte eggyé válunk a költő által lefestett látvánnyal. Csupán annyit kell tennünk, hogy hagyjuk magunkat megállítani, megdöbbenteni és magával ragadni (ezt egy újabb ellentét fejezi ki, hisz csak akkor tudunk a mennybe ragadtatni, ha „a földön ittlent” szemléljük belülről a dolgokat), képesek legyünk meglátni a láng tüneményét, a tűz káprázatát, sőt képesek legyünk ilyen nyitott szívvel nézni magukat a nézőket, a szemeket is. Itt felbukkan az a gondolat is, hogy a szemet belülről nézve tulajdonképpen mi magunk Dsida (vagyis a lírai én) szemén keresztül látjuk a versben a világot.
 
Érdekes megfigyelni az egész vers fokozatosságát, szinte mintha Panofsky dolgát akarná megkönnyíteni, aki abb