Fuksz Sándor
A KIZÁRT LEHETŐSÉG
avagy Murphy után szabadon: „Ami bekövetkezhet, azt nem szabad kizárni.”
Ledöntjük?...
Már több, mint 170 éve áll az az építmény, amelynek köveit nem áldozati vérrel, hanem tévedésekkel és félremagyarázásokkal kevert kötőanyag tartja egyben…
Az idő, amely „igaz s eldönti, ami nem az” (Petőfi) talán kirágja eme káros elemeket a nemzetet mindmáig megtévesztő falakból és azok átadják helyüket az igazságnak.
Nézzük, hogy miként tört magának utat a „nagyszerű halál” eszméje az utókor gondolkodásában és miért olyan nehéz szabadulni tőle: Ennek valódi oka maga a költő Petőfi Sándor. Az „Egy gondolat bánt engemet…” című versében megfogalmazott vízióhoz kapcsolt könyörgést nem értette, másként fogta fel népe: jövendölést látott benne, holott az inkább a bevezető sorokban érezhető. Az ágyban, párnák közt érkező halál és az elfogyó gyertyaszál már sokkal inkább a rabságban bekövetkező vég látomása, a csatatéren elfolyó ifjúi vér pedig inkább az óhajtások közé sorolandó. Gyönyörűen fogalmazza ezt meg Armando Lucifero „Petőfi Sándor Szibériában” című vers-eposzában: „…A sors dacol a szív óhajával…”
Leszögezhetjük tehát, hogy a látnok-költő nem a szabadságért vívott csatában jövendölte meg saját halálát, hanem sokkal inkább a lassú elmúlás gondolata bántotta. Mert ezt érezte.
De a Teremtő másképpen döntött. Bár elesett, sebeiből folyt is a vér, de a mentőangyal Franz Fiedler képében – még időben – érkezett. A segesvári székely atyafi szénapadlásán pedig visszajött az életbe.
Az a körszakállas, fekete nadrágos felkelő, aki Heydte osztrák őrnagy látott leszúrva a csata után, az más lehetett. Hogy miért ezt a téves emlékezést visszhangozza máig a magyar közvélemény – csak sejteni tudjuk: így nyugodott meg ugyanazon tévedésen a zsarnok önkény és a szabadságát elvesztő nép.
Hiába emlékeztette Bartha János honvédszázados a kételkedőket, hogy valóban megmenekült, elérte az oláh határt, a fehéregyházi tömegsír máig akarja a költőt.
Másik kötőelem a hazugság falában: „Nem vittek magukkal hadifoglyokat a cári csapatok a szabadságharc leverése után.” Hosszú időbe telt, amig tálalható volt ez a méreg, hiszen a népi kommunikáció és emlékezet rögtön cáfolni tudta volna ezt a félrevezetést; a százával elvitt honvédekről és civilekről még sokáig beszéltek az emberek és az orosz pokolból szabadult rabok is élő tanúként mondtak volna ellent efféle állításnak.
Aztán az első világháború után Oroszországból hazaérkezők tömege! Honvédek leszármazottaival hozta össze őket a sors, sőt aggastyánkorú 48-49-es honvédekkel találkoztak, akik közül hárman (ennyiről vannak adataink) haza is térhettek a hadifogolyszállítmányokkal. Furcsa is lett volna, ha őket akarják meggyőzni arról, hogy (őket) nem vitte(é)k!
De ahogy az idő múlt és az emlékezők fogytak, úgy nőtt a „tagadók” bátorsága. Ma már axiómaként lehet hangoztatni, hogy „Petőfi nem kerülhetett Szibériába!” Ebben a kérdésben Kosáry Domokos mondta ki a mindent és mindenkit lehengerlő szentenciát: "Mint a korszak kutatója és ismerője, mondhatom: kizárt dolog, hogy Petőfi Sándort elvitték az oroszok Magyarországról… az 1991 február 28-án a Hajú-Bihari Naplóban nyilatkozik így az Akadémia elnökeként.
Akkor itt kellett lennie valahol– mondhatnánk. De utoljára Magyarországon Őt a segesvári székely ember látta, majd az oroszok által kísért foglyok között a kállói plébános Sistyik István – úton Szibéria felé.
