Fuksz Sándor
HERMANNOK „TALÁLKOZÁSA”
Gondolatok Hermann Ernö Hadifogolynapló 1914-1918 c. kötetének olvasása közben
„Azért mert néhány szélhámos hazudott valamit a 20. század elején, rohanjunk Szibériába?...”
(Hermann Róbert – hozzászólása egy Petőfi-vitához a Facebookon)
Szavakból, betűkből, képekből áll össze történelmünk. Az emlékezés mozaikjaiból. A „rendezés” már a történészek feladata és felelőssége.
Jó, hogy nem érte meg Hermann Ernő névrokonának, Hermann Róbertnek, a Magyar Történelmi Társulat elnökének, egyetemi tanárnak a kirohanását, amelyben pálcát tör a mindenkori hírhozók felett. „Ki mint él,…”- folytathatnánk a rosszízű példálózást, ha nem a pokolból szabaduló emberek (feltételezhetően) jóhiszemű üzenete érkezett volna a Hazába, amit nem lenne ildomos újabb váddal tetézni.
Hermann Ernő önkéntesként nézett szemébe a halálnak a Nagy Háború első napjaiban, majd a Bajkál melletti Berezovkán ismerte meg fogolyként a kegyetlen Szibéria minden borzalmát. Nem találkozott a trojkán közlekedő öreg huszárral, de meg sem fordult a fejében, hogy kitalált történettel van dolguk a késői utódoknak, hiszen „bizonyítékként” láthatták a magyarul gügyögő menyecskét is… Katonaként és olvasott emberként Petőfivel kapcsolatban sem a Segesvár melletti halálra gondolt, hanem a saját sorsáról vett példára: a fogságra. Mert ismerte már a kozákok természetét, miszerint többet ér egy élő zsákmány a holtnál… Megrendítően mélyről buzognak Hermann Ernő érzései, amikor Petőfi halálig tartó rabságágáról és szenvedéseinek igazgyöngy-tisztaságú gyümölcseiről, verseiről ír naplójában, de megérzi-álmodja ismeretlen(?) bajtársainak találkozását a költő családjával is. Tudjuk, hogy „az álmok nem hazudnak”, de hogy teremtenek is, arról csak a mesék szólnak. Néhány hónap telt el csupán az álomtól és Szűcs Ferencék betévednek a mai Barguzinba, hogy hírt kapjanak a költő ottani életéről. És a titokban történt temetésről, ami Kiszely Istvánnak is nagy fejtörést okozott 1989 nyarán. (Értetlenül állt a koporsó nélküli temetés előtt.)
A másik Hermannt (Róbertet) „más fából faragták”. Tudós a lelkem és nem hisz a szóbeszédben. Szerinte száz híradás sem ér fel egy írott dokumentummal. Mintha az írást nem lehetne hamisítani. Sőt! El lehet rejteni, vagy titkosítani! Aztán azt és akkor elővenni, amikor szüksége van rá a tudománynak. Így is lehet történelmet csinálni…
Ma még nem tudjuk, ki és mikor döntött úgy, hogy Petőfi szibériai életszakaszát nem ismerheti meg a világ és a Segesvár melletti halállal álljon meg a szabadságért dobogó szív? Talán nem vagyunk távol az igazságtól, ha itt keressük a hamisítás okát: „bukjon el a zsarnok legádázabb ellensége, így nyerhet haladékot – egy ideig – a zsarnokság maga”.
A szabadságharcosok szibériai deportációjára nehezen lehetett mentséget találni, el kellett azt is zárni a figyelő európai szemek elől; Petőfi rabságát az ő sorsukkal együtt már könnyű volt legendává szőni. Mesteri (ördögi) mű, amely két századon át szedte, szedi áldozatait. Hiába jöttek a felkavaró hírek és tanúk Szibériából, elültek és lassan meghaltak. (Még most is ez élteti a tagadók reményeit: az idő feledtető természetében bíznak, pedig az „…igaz, s eldönti, ami nem az.”) Ma sincs ez másképpen. Elhallgatják vagy kigúnyolják a tudomány (ki)szolgálói a Segesvár melletti halálban kételkedőket, az egyetemi katedrák és tudományos címek védelmében.
Meddig tart még? Meddig tartható még az igazság ködben? 170 év már eltelt.
(Hermann Róbert – hozzászólása egy Petőfi-vitához a Facebookon)
Szavakból, betűkből, képekből áll össze történelmünk. Az emlékezés mozaikjaiból. A „rendezés” már a történészek feladata és felelőssége.
Jó, hogy nem érte meg Hermann Ernő névrokonának, Hermann Róbertnek, a Magyar Történelmi Társulat elnökének, egyetemi tanárnak a kirohanását, amelyben pálcát tör a mindenkori hírhozók felett. „Ki mint él,…”- folytathatnánk a rosszízű példálózást, ha nem a pokolból szabaduló emberek (feltételezhetően) jóhiszemű üzenete érkezett volna a Hazába, amit nem lenne ildomos újabb váddal tetézni.
Hermann Ernő önkéntesként nézett szemébe a halálnak a Nagy Háború első napjaiban, majd a Bajkál melletti Berezovkán ismerte meg fogolyként a kegyetlen Szibéria minden borzalmát. Nem találkozott a trojkán közlekedő öreg huszárral, de meg sem fordult a fejében, hogy kitalált történettel van dolguk a késői utódoknak, hiszen „bizonyítékként” láthatták a magyarul gügyögő menyecskét is… Katonaként és olvasott emberként Petőfivel kapcsolatban sem a Segesvár melletti halálra gondolt, hanem a saját sorsáról vett példára: a fogságra. Mert ismerte már a kozákok természetét, miszerint többet ér egy élő zsákmány a holtnál… Megrendítően mélyről buzognak Hermann Ernő érzései, amikor Petőfi halálig tartó rabságágáról és szenvedéseinek igazgyöngy-tisztaságú gyümölcseiről, verseiről ír naplójában, de megérzi-álmodja ismeretlen(?) bajtársainak találkozását a költő családjával is. Tudjuk, hogy „az álmok nem hazudnak”, de hogy teremtenek is, arról csak a mesék szólnak. Néhány hónap telt el csupán az álomtól és Szűcs Ferencék betévednek a mai Barguzinba, hogy hírt kapjanak a költő ottani életéről. És a titokban történt temetésről, ami Kiszely Istvánnak is nagy fejtörést okozott 1989 nyarán. (Értetlenül állt a koporsó nélküli temetés előtt.)
A másik Hermannt (Róbertet) „más fából faragták”. Tudós a lelkem és nem hisz a szóbeszédben. Szerinte száz híradás sem ér fel egy írott dokumentummal. Mintha az írást nem lehetne hamisítani. Sőt! El lehet rejteni, vagy titkosítani! Aztán azt és akkor elővenni, amikor szüksége van rá a tudománynak. Így is lehet történelmet csinálni…
Ma még nem tudjuk, ki és mikor döntött úgy, hogy Petőfi szibériai életszakaszát nem ismerheti meg a világ és a Segesvár melletti halállal álljon meg a szabadságért dobogó szív? Talán nem vagyunk távol az igazságtól, ha itt keressük a hamisítás okát: „bukjon el a zsarnok legádázabb ellensége, így nyerhet haladékot – egy ideig – a zsarnokság maga”.
A szabadságharcosok szibériai deportációjára nehezen lehetett mentséget találni, el kellett azt is zárni a figyelő európai szemek elől; Petőfi rabságát az ő sorsukkal együtt már könnyű volt legendává szőni. Mesteri (ördögi) mű, amely két századon át szedte, szedi áldozatait. Hiába jöttek a felkavaró hírek és tanúk Szibériából, elültek és lassan meghaltak. (Még most is ez élteti a tagadók reményeit: az idő feledtető természetében bíznak, pedig az „…igaz, s eldönti, ami nem az.”) Ma sincs ez másképpen. Elhallgatják vagy kigúnyolják a tudomány (ki)szolgálói a Segesvár melletti halálban kételkedőket, az egyetemi katedrák és tudományos címek védelmében.
Meddig tart még? Meddig tartható még az igazság ködben? 170 év már eltelt.
