Fuksz Sándor
MIÉRT?
Tagadják Petőfi Sándor szibériai életét
Petőfi szibériai élet szakaszával kapcsolatban a leggyakrabban az a kérdés merül fel: Miért? Mi az oka annak, hogy az „illetékesek” elzárkóznak még csak a szibériai száműzetés felvetésétől is? Baráti beszélgetéseken, de tudományos „színezetű” tanácskozásokon is erre a kérdésre a legnehezebb választ adni. Egyszerűen azért, mert minden logikát megcáfolni látszik már a feltételezés is, hogy lehet fontosabb szempont Petőfi életének tisztázása terén, mint az igazság megismerése. Akkor hát miért a tiltás, mellébeszélés, amikor az ő életéről van szó? Van-e valamilyen magyarázat a titkolózásra?
Hogy ne csak találgassunk, érdemes megidézni két jelentős kutatóját az életének, hogy milyen érveket hoztak fel a Szibériában töltött időszak kutatásával szemben.
Fekete Sándor az egyik, aki az átlag érdeklődő számára talán a legismertebb. Számos könyv, újságcikk írója maga is, érdeklődésének középpontjában a Petőfi életmű állt. Amikor 1987-ben Magyarországra érkezett Alekszej Tyivanyenko és Vaszilij Pagirja, hogy bemutassák a Szibériában összegyűjtött utalásokat és közvetett bizonyítékokat, amelyek Petőfi Sándort vélték feltételezni a „titokzatos” Petrovics név mögött, a Magyar Tudományos Akadémia nevében Fekete Sándor és Kiss József fogadta őket. Alekszej elmondása szerint a találkozó vége felé Fekete Sándor az asztalon heverő dokumentumokra mutatva ekképp szólott hozzájuk: „Csomagolják össze és vigyék nyugodtan haza, mert ezeket mi ismerjük! Az is világos számunkra, hogy Petőfi nem esett el a segesvári csatában. De a magyar népet nem lehet szembesíteni azzal a ténnyel, hogy a szabadság költője rabként halt meg a távoli Szibériában.”
Fekete Sándor érvelése azóta is gyakran visszaköszön a magyarázatok között. Az illúziót féltik mai követői is, azt a hamis rajongást, amely csak a „harc mezején” kifolyt „ifjúi vér”-rel hajlandó összekötni a legnagyobb magyar költő halálát. Az Egy gondolat bánt engemet… című versben megfogant jóslat be nem teljesítését vetik a szemére. Egyenesen árulásnak tartják a megmenekülését! Az életükért és biztonságukért permanensen rettegő gyávák vérszomja szül így felmentést maguknak: „Lám, hasztalan minden küzdelem, mert végül mindig bukás és halál lesz az igazságért és szabadságért folytatott harc bére!”
Élt egy „titkos” kutató is, aki önszorgalomból vagy feladatként (ma még nem tudjuk) indult el a tiltott nyomon. Matolcsi Jánosnak hívták és a Földművelési Múzeum főigazgatója, majd munkatársaként gyűjtött adatokat Petőfi szibériai életéről az 1970-es évek elején. Amikor felső paranccsal leállították a kutakodását, a Fekete Sándor illúzió-féltő magyarázatát említette a többiek mellett. Elmondta még: a szovjet-magyar barátságra vetne rossz fényt a cár börtönében sínylődő Petőfi árnyéka. Egy aktuálpolitikai érvet is felhozott: Budapesten akkoriban a Petőfi-szobor volt az elégedetlenkedő fiatalok és ellenzéki politikusok gyülekezőhelye. Nincs szükség most egy újabb gyúanyagra, amely még növelné ezek bátorságát! De arról is beszélt jó ismerősének, hogy nem kevés tudományos karrierre vetne rossz fényt, ha kiderülne az igazság. Hiszen sokan sejtették már eddig is, miszerint Petőfi túlélte a szabadságharcot, de a mundér becsülete többet jelentett nekik, minthogy megengedőkké váljanak a Szibériából szállingózó hírek iránt.
Ma még nem ismerjük az igazi választ, amely a MIÉRT?-re adható. Feltételezésünk az, hogy lapul még egy nagy titok Petőfi Sándor szibériai életével kapcsolatban és ennek elfedése van a háttérben. Azt már nagy biztonsággal állítható, hogy küldött leveleket rokonainak, barátainak. A szabadszállási Baky családról beszélnek és most tette közé egy kutató, miszerint kezében van egy Vachott Sándornak írt Petőfi levél - Szibériából! Ígérete szerint hamar megismerhetjük. Arról is tudunk, hogy az 1880-as években egy magyar kormányküldöttség járt a Bajkál-tó környékén és még ott élő szabadságharcos honvédekkel találkoztak. Ismereteink szerint, már Petőfi ekkor nem élt, de feltételezhető, hogy róla is szereztek hírt a kormány emberei. Miért nem ismerhetjük ennek a látogatásnak az eredményeit? Miért tagadja a magyar tudományosság a honvédek cári csapatok általi elhurcolásának a tényét is?
Sorjáznak a kérdőjelek. Reméljük nem már nem sokáig!
Fuksz Sándor
Eger, 2020.2.9.
Hogy ne csak találgassunk, érdemes megidézni két jelentős kutatóját az életének, hogy milyen érveket hoztak fel a Szibériában töltött időszak kutatásával szemben.
Fekete Sándor az egyik, aki az átlag érdeklődő számára talán a legismertebb. Számos könyv, újságcikk írója maga is, érdeklődésének középpontjában a Petőfi életmű állt. Amikor 1987-ben Magyarországra érkezett Alekszej Tyivanyenko és Vaszilij Pagirja, hogy bemutassák a Szibériában összegyűjtött utalásokat és közvetett bizonyítékokat, amelyek Petőfi Sándort vélték feltételezni a „titokzatos” Petrovics név mögött, a Magyar Tudományos Akadémia nevében Fekete Sándor és Kiss József fogadta őket. Alekszej elmondása szerint a találkozó vége felé Fekete Sándor az asztalon heverő dokumentumokra mutatva ekképp szólott hozzájuk: „Csomagolják össze és vigyék nyugodtan haza, mert ezeket mi ismerjük! Az is világos számunkra, hogy Petőfi nem esett el a segesvári csatában. De a magyar népet nem lehet szembesíteni azzal a ténnyel, hogy a szabadság költője rabként halt meg a távoli Szibériában.”
Fekete Sándor érvelése azóta is gyakran visszaköszön a magyarázatok között. Az illúziót féltik mai követői is, azt a hamis rajongást, amely csak a „harc mezején” kifolyt „ifjúi vér”-rel hajlandó összekötni a legnagyobb magyar költő halálát. Az Egy gondolat bánt engemet… című versben megfogant jóslat be nem teljesítését vetik a szemére. Egyenesen árulásnak tartják a megmenekülését! Az életükért és biztonságukért permanensen rettegő gyávák vérszomja szül így felmentést maguknak: „Lám, hasztalan minden küzdelem, mert végül mindig bukás és halál lesz az igazságért és szabadságért folytatott harc bére!”
Élt egy „titkos” kutató is, aki önszorgalomból vagy feladatként (ma még nem tudjuk) indult el a tiltott nyomon. Matolcsi Jánosnak hívták és a Földművelési Múzeum főigazgatója, majd munkatársaként gyűjtött adatokat Petőfi szibériai életéről az 1970-es évek elején. Amikor felső paranccsal leállították a kutakodását, a Fekete Sándor illúzió-féltő magyarázatát említette a többiek mellett. Elmondta még: a szovjet-magyar barátságra vetne rossz fényt a cár börtönében sínylődő Petőfi árnyéka. Egy aktuálpolitikai érvet is felhozott: Budapesten akkoriban a Petőfi-szobor volt az elégedetlenkedő fiatalok és ellenzéki politikusok gyülekezőhelye. Nincs szükség most egy újabb gyúanyagra, amely még növelné ezek bátorságát! De arról is beszélt jó ismerősének, hogy nem kevés tudományos karrierre vetne rossz fényt, ha kiderülne az igazság. Hiszen sokan sejtették már eddig is, miszerint Petőfi túlélte a szabadságharcot, de a mundér becsülete többet jelentett nekik, minthogy megengedőkké váljanak a Szibériából szállingózó hírek iránt.
Ma még nem ismerjük az igazi választ, amely a MIÉRT?-re adható. Feltételezésünk az, hogy lapul még egy nagy titok Petőfi Sándor szibériai életével kapcsolatban és ennek elfedése van a háttérben. Azt már nagy biztonsággal állítható, hogy küldött leveleket rokonainak, barátainak. A szabadszállási Baky családról beszélnek és most tette közé egy kutató, miszerint kezében van egy Vachott Sándornak írt Petőfi levél - Szibériából! Ígérete szerint hamar megismerhetjük. Arról is tudunk, hogy az 1880-as években egy magyar kormányküldöttség járt a Bajkál-tó környékén és még ott élő szabadságharcos honvédekkel találkoztak. Ismereteink szerint, már Petőfi ekkor nem élt, de feltételezhető, hogy róla is szereztek hírt a kormány emberei. Miért nem ismerhetjük ennek a látogatásnak az eredményeit? Miért tagadja a magyar tudományosság a honvédek cári csapatok általi elhurcolásának a tényét is?
Sorjáznak a kérdőjelek. Reméljük nem már nem sokáig!
Fuksz Sándor
Eger, 2020.2.9.
