Fuksz Sándor
ÖRÖK KÉRDŐJEL?
Petőfi Sándor szibériai élete
Örök kérdőjel?
A Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában van egy versszak, amelyről a „tudósok” azt állítják, hogy első világháborús magyar hadifogoly írta – Petőfit imitálva. Mert így szignózta a költeményt: Petőfi Sándor, őrnagy, Vengerszka – Szelo ( Magyarfalva vagy Magyar-Falu).
Nehezen olvasható szavak, sorok; nem boldogultam velük, de az a barátom segített kibogozni a szöveget, aki – egy megbocsátható „huncutsággal” – az MTA ügyintézőjének kíváncsiságát( „miért érdekli ez a versszak?”) azzal altatta el, hogy egy cseh ismerőse érdeklődik iránta.
Végül igaza lett, mert a kézirat-másolat Prágában „landolt”. Több kísérletet tettem, hogy magyar írásszakértő mondjon véleményt a szerzőről, de kudarc volt a vége. Annak az ismerősömnek lett igaza, aki kerek-perec kijelentette, hogy nem találok Magyarországon olyan szakembert, aki egy ilyen elemzéshez a nevét merné adni. Igaza lett. Ezután találtam meg azt a prágai írásszakértőt, aki nevével és törvényszéki szakértői bizonyítványával igazolta, hogy nagy valószínűséggel Petőfi a szerző. Szemben az MTA blöffel is felérő félrevezetésével. Mert egy tudományos intézmény nem fárasztja magát a bizonyítással. Az csak az „amatőrök” kötelessége.
1851-ben született a vers. Egy füzet vagy dosszié 75. lapjára írta a szerző. A római X. szám jelzi a versszakot, amelyet az MTA őriz. Vajon hol van a 74. oldal és a többi? És hol van Vengerska Szelo? És miért kapta a Vengerska nevet? Hogy hívják ma? Ezernyi kérdés, ami válaszra vár. Kinek kellene válaszolni rájuk?
A mai Szlovákia Malacka (Malacky) városában él a Hallon család. Habán ősök leszármazottai, akiknek van egy titkuk, illetve nem is rejtik véka alá, hogy a nagyapa az első világháborúban orosz fogságba esett és Szibériába került. Hazatérése után elmondta, hogy egy Vengerszkája nevű községben volt – nagyrészt magyar – katonatársaival és többször meglátogatták Petőfi Sándor sírját, amely egy másik településen volt. Fejet hajtottak vagy ünnepeltek, aszerint, hogy mire volt alkalom. Egyszer Vengerszkájában megjelent egy hölgy; üzenetet adott át a magyar hadifoglyoknak, hogy az ő nagyapja is magyar volt: Petőfi Sándornak hívták. Vigyék haza ezt a hírt! Többet nem tudunk erről a találkozásról. Hallon Jozef azóta elköltözött ebből az árnyékvilágból. Fia tájékoztatott engem is ezekről a történetekről; arra viszont ő is emlékezett, hogy az édesapját nyakkendős emberek látogatták meg a múlt század hatvanas éveiben. Azt „ajánlották” Jozef bácsinak, aki már nyugalmazott iskolaigazgató volt akkor, hogy felejtse el ezt a szibériai mesét Petőfiről, mert előbb-utóbb nevetségessé válik. Az egyik látogató nem beszélt szlovákul, amiből arra lehet következtetni, hogy Magyarországról érkezett és felvidéki ismerősét kérte fel közvetítésre, tolmácsolásra.
Néhány napja talált rá Sántha Attila, székely barátunk arra az újságcikkre, amely első világháborús hadifogoly-tisztek meglepő találkozásáról számol be a transszibériai vasútvonalon. A Szeged és vidéke c. újság 1918. február 16-i száma egy Szuchányi nevű, Temesvárra hazatért hadifogoly beszámolóját így írja le:
Szuchányi Lajos hadbiztos a következőket volt szíves elbeszélni.
— Ghiczy István és Tarczaly Árpád honvédszázadosok és Jakabfy Tódor honvéd huszárkapitánytól hallottam még Oroszországban, ahol egyszer egy helyre kerültünk. Mikor őket egy szibériai fogolytáborba szállították, utazásuk közben Transbajkalban, az irkuck-vladivosztoki fővonalon levő Vengerszkaja állomásra érkeztek, ahol a legnagyobb meglepetésükre magyarul köszöntötték őket. A három magyar fogoly tiszt csodálkozva fordult két igen öregember felé, akik magyarul szóltak hozzájuk.
— Hát maguk hol tanultak meg magyarul? — kérdezték.
A két öregember reszketeg hangon válaszolt:
— Hiszen mi is magyarok vagyunk. 1849 - ben voltunk katonák, honvédek. Az oroszok akkor fogtak el bennünket és idehurcoltak.
Eddig a történet. Tehát 1918-ban még volt a Bajkál-tó környékén egy Vengerszkaja. Vonatok is átrobogtak az állomásán. Talán arról a Vengerszka – Szelo településről lenne szó, ahol az „Én vagyok az örök kérdőjel…” kezdetű versszak íródott? Nagy kérdőjel!
Reméljük, hogy nem örök…
Fuksz Sándor, Eger, 2020.2.10.
A Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában van egy versszak, amelyről a „tudósok” azt állítják, hogy első világháborús magyar hadifogoly írta – Petőfit imitálva. Mert így szignózta a költeményt: Petőfi Sándor, őrnagy, Vengerszka – Szelo ( Magyarfalva vagy Magyar-Falu).
Nehezen olvasható szavak, sorok; nem boldogultam velük, de az a barátom segített kibogozni a szöveget, aki – egy megbocsátható „huncutsággal” – az MTA ügyintézőjének kíváncsiságát( „miért érdekli ez a versszak?”) azzal altatta el, hogy egy cseh ismerőse érdeklődik iránta.
Végül igaza lett, mert a kézirat-másolat Prágában „landolt”. Több kísérletet tettem, hogy magyar írásszakértő mondjon véleményt a szerzőről, de kudarc volt a vége. Annak az ismerősömnek lett igaza, aki kerek-perec kijelentette, hogy nem találok Magyarországon olyan szakembert, aki egy ilyen elemzéshez a nevét merné adni. Igaza lett. Ezután találtam meg azt a prágai írásszakértőt, aki nevével és törvényszéki szakértői bizonyítványával igazolta, hogy nagy valószínűséggel Petőfi a szerző. Szemben az MTA blöffel is felérő félrevezetésével. Mert egy tudományos intézmény nem fárasztja magát a bizonyítással. Az csak az „amatőrök” kötelessége.
1851-ben született a vers. Egy füzet vagy dosszié 75. lapjára írta a szerző. A római X. szám jelzi a versszakot, amelyet az MTA őriz. Vajon hol van a 74. oldal és a többi? És hol van Vengerska Szelo? És miért kapta a Vengerska nevet? Hogy hívják ma? Ezernyi kérdés, ami válaszra vár. Kinek kellene válaszolni rájuk?
A mai Szlovákia Malacka (Malacky) városában él a Hallon család. Habán ősök leszármazottai, akiknek van egy titkuk, illetve nem is rejtik véka alá, hogy a nagyapa az első világháborúban orosz fogságba esett és Szibériába került. Hazatérése után elmondta, hogy egy Vengerszkája nevű községben volt – nagyrészt magyar – katonatársaival és többször meglátogatták Petőfi Sándor sírját, amely egy másik településen volt. Fejet hajtottak vagy ünnepeltek, aszerint, hogy mire volt alkalom. Egyszer Vengerszkájában megjelent egy hölgy; üzenetet adott át a magyar hadifoglyoknak, hogy az ő nagyapja is magyar volt: Petőfi Sándornak hívták. Vigyék haza ezt a hírt! Többet nem tudunk erről a találkozásról. Hallon Jozef azóta elköltözött ebből az árnyékvilágból. Fia tájékoztatott engem is ezekről a történetekről; arra viszont ő is emlékezett, hogy az édesapját nyakkendős emberek látogatták meg a múlt század hatvanas éveiben. Azt „ajánlották” Jozef bácsinak, aki már nyugalmazott iskolaigazgató volt akkor, hogy felejtse el ezt a szibériai mesét Petőfiről, mert előbb-utóbb nevetségessé válik. Az egyik látogató nem beszélt szlovákul, amiből arra lehet következtetni, hogy Magyarországról érkezett és felvidéki ismerősét kérte fel közvetítésre, tolmácsolásra.
Néhány napja talált rá Sántha Attila, székely barátunk arra az újságcikkre, amely első világháborús hadifogoly-tisztek meglepő találkozásáról számol be a transszibériai vasútvonalon. A Szeged és vidéke c. újság 1918. február 16-i száma egy Szuchányi nevű, Temesvárra hazatért hadifogoly beszámolóját így írja le:
Szuchányi Lajos hadbiztos a következőket volt szíves elbeszélni.
— Ghiczy István és Tarczaly Árpád honvédszázadosok és Jakabfy Tódor honvéd huszárkapitánytól hallottam még Oroszországban, ahol egyszer egy helyre kerültünk. Mikor őket egy szibériai fogolytáborba szállították, utazásuk közben Transbajkalban, az irkuck-vladivosztoki fővonalon levő Vengerszkaja állomásra érkeztek, ahol a legnagyobb meglepetésükre magyarul köszöntötték őket. A három magyar fogoly tiszt csodálkozva fordult két igen öregember felé, akik magyarul szóltak hozzájuk.
— Hát maguk hol tanultak meg magyarul? — kérdezték.
A két öregember reszketeg hangon válaszolt:
— Hiszen mi is magyarok vagyunk. 1849 - ben voltunk katonák, honvédek. Az oroszok akkor fogtak el bennünket és idehurcoltak.
Eddig a történet. Tehát 1918-ban még volt a Bajkál-tó környékén egy Vengerszkaja. Vonatok is átrobogtak az állomásán. Talán arról a Vengerszka – Szelo településről lenne szó, ahol az „Én vagyok az örök kérdőjel…” kezdetű versszak íródott? Nagy kérdőjel!
Reméljük, hogy nem örök…
Fuksz Sándor, Eger, 2020.2.10.