Gálfalvi Zsolt interjú
Ambrus Abigél, András Orsolya, Batiz Réka, Blaga Éva Stefánia, Csáki Erika, Dénes Gizella, Domokos Timea, Elekes Kalló Noémi,
Elekes Karola, Fábián Nóra, Gálfi Bea-Nikoletta, Glodan Andrea Cristina, Grad-Molnár-Deák Ákos, Hajdú Helén Adrienne, Kádár Gergő,
Kemenes Anna, Kiss Andrea, Kiss Ferenc Róbert, Kiss Izabella, Kolcsár Andrea, Koroknai Klarissza, Kovács Hanna, László Emőke,
Lázár Anna, Márton Andrea, Mihály Henrietta, Mihálydeák Imola, Molnár Veronika Réka, Nagy Renáta Ingrid, Nagy-Kovács Katalin,
Pap Nóra, Ráduly Eszter, Sánduly Anita, Sebestyén Erzsébet-Beáta, Sipos Anett Izabell, Soó Klementina, Szász Borbála,
Szász Tamara, Takács Szidónia, Uhelszki Krisztina, Vargha Csenge, Vincze Orsolya, Zsiga Szidónia
"Az irodalom és a művészet játék is."
KÖSZÖNTJÜK A 85 ÉVES GÁLFALVI ZSOLTOT!
|
Gálfalvi Zsolt kritikus a Babeș-Bolyai Tudományegyetem diákjaival beszélget.
|
Kádár Gergő
Önnek volt az a szerencséje – igaz, bajosan találó nyelvi kifejezés ez, hisz természetesen: szerencsétlensége –, hogy megélje a második világháború kitörését, végelgyengülését. Tizenkettő éves körül volt, amikor befejeződött a háború. Hogyan élhette meg az ezt követő időszakot gyermekként? Milyen meghatározó eseményekre emlékszik még a gyermekkorából, a háború előtti időszakról? Illetve milyen hatással volt önre a háború, mik voltak az utóhatásai?
Gyerekként Marosvásárhelyen nőttem fel. A szüleimmel és a két testvéremmel. Volt egy meghatározó mozzanat az életemben, hogy fizikailag nem voltam különösképpen erős. Ahogy mondták rólam – gyenge eresztés. Engem a körülöttem lévő világ érdekelt.
Rendszeresen hallgattam 5-6 éves koromban a rádiót. És utána, ahogy megtanultam az ábécét elkezdtem olvasni és nagyon-nagyon sokat olvastam. Egyre inkább érdekelt az amit írnak és az írásnak a világa.
1944-ben apámat behívták katonának, de különben is nagy volt a távozási láz. Ugyanebben az évben vonultak ide be a szovjet csapatok. Akkor elfoglaltak. Mi pedig elmentünk először Magyarországra aztán onnan tovább kellett menni, mert a menekülteket vitték tovább Németországba. Egy táborban voltam. Itt kiderült, hogy változatlanul még mindig az olvasás érdekel és össze-vissza olvastam mindent, ami a kezembe került. Tudtam németül is. Német könyveket is, de magyart elsősorban, sok mindent olvastam. Közben élni is kellett, és ilyen módon a 40-es évek közepén, a háború befejezésekor abban a táborban, ahol voltam, cigaretta gyártással foglalkoztam. Szerencsésen be tudtunk szerezni egy kézi dohányvágó gépet és elkezdtük árusítani a cigarettát. Ami szerencsésen segített azon, hogy valahogy túl vészeljünk mindent. 46-ban aztán hazajöttünk Vásárhelyre és megkezdtem a diákéletet.
Blága Éva Stefánia
Mire emlékszik az iskolás és az egyetemi éveiből?
A középiskolát, 8 évet 5 év alatt végeztem el, mert az első 2 év kimaradt a háború miatt. Az első évet letettem, a másikat sikerült átugrani, mert tanügyi reform volt. S a harmadikat megint sikerült átugrani mert lecsökkent a kötelező osztályok száma. Néhány diáknak, akiknek nagyon jók voltak a jegyei, megengedték, hogy nyáron leérettségizzenek.
Én akkor már dolgoztam, egyrészt azért, mert szerettem dolgozni, másrészt pedig, hogy a szüleimet segítsem, akik nehéz anyagi helyzetbe kerültek, három gyerekkel.
Mentem felvételizni Kolozsvárra az egyetemre, oda felvettek az irodalom szakra. Akkor egy szak volt. S arra felvettek. Na de változatlanul ott volt a tény, hogy az pénzbe került, és akkor nekem megjelent már néhány irodalomkritikai cikkem. Nem tudták a szerkesztők, hogy hány éves vagyok, szerencsére, és közölték az írásaimat. Az Utunknál – az Írószövetség magyar nyelvű hetilapjánál éppen szükség volt szerkesztőre és felvettek. Az egyetemen kaptam 50 óralátogatás alóli felmentést, mert dolgoztam. A szerkesztőségben többen voltak, akik egyetemen is tanítottak, többek között az egyetem rektora s ezt mondta nekem: ha dolgozni kell, dolgozzon, s az egyetemet majd elintézzük.
Elekes Karola
Emlékszik még az első írására, amelyet a Népújság közölt 1949-ben? Hogyan írt akkor és hogy a későbbiekben? Milyen tapasztalatokat szerzett? Hol kezdett kezdett el dolgozni először?
Mivel az írás érdekelt, jelentkeztem a helyi lapnál, azt úgy hívták, hogy Népújság. Ennek a lapnak lettem az úgynevezett sordíjasa. Kultúra rovatnál dolgoztam rendszeresen és fizettek. Nyilván nem kerestem milliókat. Létrejött egy olyan életformám, hogy reggel bementem az iskolába, délben hazamentem, ettem valamit s utána bementem a szerkesztőségbe és estig ott ültem. A szerdai nap volt a legszebb napom. A szerkesztőség rájött hogy én filmekkel is foglalkozom, és én lettem a lap filmkritikusa. Nagy tapasztalat birtokában, már több voltam mint 16, érthető volt, hogy rám bízták a filmet. Minden szerdán jött az új film, 3-tól megnéztem az egyiket, 5-től a másikat, és estére le kellett adjam a két cikket, és megvolt a filmrovat. Írtam elég sokat, s hát figyeltek rám, mert lassan kezdtek kérni heti lapokhoz is. Az egyetlen probléma az volt, hogy le kellett érettségizzek. Ahhoz, hogy engedjék, hogy az ember nyáron érettségizzen, minden tantárgyból nagy jegyei kellett hogy legyenek. Nekem nagy jegyeim voltak irodalomból, történelemből, de az életmódom mellett, csak azt tanultam, ami érdekelt, például matematikából halvány fogalmam se volt. Abból csak épp hogy átmenő jegyem volt. Akkor elmentem az iskola igazgatójához, és mivel épp divatba jöttek az országos versenyek, olimpiászok, megmondtam az igazgatónak hogy “Nézze, én matematikából nem tanulok semmit, beszélje meg az igazgató elvtárs a matektanárral, hogy mondja meg nekem, hogy mit fog kérdezni, én pedig cserébe vállalom, hogy az országos tanügyi versenyen irodalomból fogok hozni egy díjat magának. “Megengedték, és megnyertem a versenyt.
Mi a véleménye az 50-es évekről? Milyen eseményekre emlékezik?
Az Utunknál voltam szerkesztő. Én voltam a legfiatalabb az egész szerkesztőségben. S ott volt néhány jó ember, akivel tudtam dolgozni, Gál Gábor, például. Akadémikus volt és tanár az egyetemen, a 19. századot tanította. Nemzetközi tekintély volt. Szerkesztette a Korunkat is, amelyik egy nagyon jelentős lap volt. Én vele egészen jól megértettem magam.
Az 52--54-es eseményeket nem szeretném részletezni. Jobboldali elhajlás, baloldali elhajlás, az embereket tartóztatták le, fogták el. Az egyetemről dobtak ki embereket, diákokat, tanárokat. A legnagyobb terror és diktatúra. Felfordult világ volt. Mostani is az, de nem ennyire. Engem is kidobtak az egyetemről, három napig. Mert aztán a szerkesztőségben a kollégáim közbeléptek, ragaszkodtak hozzá, hogy vegyenek vissza. Hallatlanul érdekes volt ez a világ, annak ellenére, hogy ijesztő is volt. Az embernek már nagyon fiatalon meg kellett oldania olyan problémákat, amihez még nem értett. Ültünk a könyvek előtt és olvastunk, hogy megoldhassuk a problémákat.
Blága Éva Stefánia
Milyen tapasztalatokat szerzett amikor 69-ben kinevezték Színházigazgatónak? Mi volt a legnehezebb feladata?
A 60-as években egyre több volt a vita-kérdés. Annak ellenére, hogy az ország egyik legjobb színházi társulata volt a Vásárhelyi, a 60-as években megalakult a színháznak a román tagozata. Ez egy általános jelenség volt Romániában. Hat magyar színház volt akkoriban, és mivel ezeknek a színházaknak nem volt román társulatuk, létesítettek román szekciót is. Kezdetben elég sok vita és feszültség támadt különböző okokból, ami szinte elkerülhetetlen volt. A magyar társulatok egy része, a kolozsvári és a vásárhelyi, kialakult tapasztalt, ismert színészekből, rendezőkből, színházi emberekből. A román tagozatra pedig vagy akkor végzett fiatalembereket küldtek, vagy akiket a román színházakból kiutáltak, mert gyengék voltak. Akik jöttek azzal, hogy most megnyílik előttük minden lehetőség, nagy szerepeket fognak kapni, fontos funkciót töltenek be és létrehozzák ezekbe a városokba a román színjátszást.
Problémák voltak és a színház kezdett botladozni és kevésbé voltak jó előadások, annak ellenére, hogy a színház élén egészen kiváló, színházhoz értő ember, Tompa Miklós állt, de a két tagozaton belüli feszültségeket nem tudta kezelni és nagyon unta. Ilyen körülmények között új igazgatót akartak a színház élére. Az illetékes szervek, a pártbizottság és a néptanács, már amikor a problémák kezdődtek engem jelöltek ki, mivel én elég sokat foglalkoztam a színházzal. Tagja voltam a színház művészeti bizottságának. A művészeti bizottság néhány szakemberből álló társaság volt, akik megnézték az előadásokat még a bemutatók előtt és véleményt mondtak róluk. Még a műsorrendet is próbálták befolyásolni, ahogy csak lehetett. Amikor megtudtam, hogy kineveznek, egyáltalán nem voltam az ötlettől elragadtatva, és próbáltam kétségbeesetten tiltakozni. Annak idején nem volt szokás, hogy tiltakozzon, ha az embert ki akarták nevezni, és nem volt szokás, hogy nem fogadta el. Jöttek a klasszikus szöveggel, hogy pártfeladat és ezt el kell vállalni. De mivel nagyon határozott voltam, végül úgy nézett ki, hogy megszabadulok tőle és kerestek egy más kollégát, akit meggyőztek. Ő szívesen vállalta, mert műkedvelő volt, és be is iktatták igazgatónak. Néhány hónap múlva ideggyógyászatra került. Kitört a botrány, és megint elkezdődött a nyomás rám. Az világos volt, hogy a szerkesztőségbe is gondok lesznek. Én akkor a főszerkesztő helyettese voltam az Igaz Szónak, Az Írószövetség lapjának, és abba maradtunk, hogy főszerkesztő helyettes maradok fél normával s egész normával igazgató. Tiltakoztam ellene, de akkor behívtak a pártbizottsághoz s ott a propaganda titkár, aki a kultúrával foglalkozott, behívott és közölte, hogy mindenképp ki kell nevezzenek, mert a színházat rendbe kell hozni. Akkor javasoltam egy olyan embert, aki ért is hozzá, felkészült is, felvállalja is, és aki át akar költözni ide Vásárhelyre, azt nevezzék ki. Állandóan kötöttek bele az emberbe, hogy ki erkölcstelen, hogy nem úgy viselkedik, ahogy azt kell – Ceausescu idejében. Még le is toltak, hogy hogyan mertem ilyen embert javasolni. Utána közölték, hogy egy óra múlva beiktatnak.
A propaganda titkára a következőket mondta nekem: Ha mi magát ki akarjuk nevezni, akkor teljesen mindegy, hogy mit mondanak magáról, vagy hogy maga mit csinál. Egy óra múlva kineveztek igazgatónak és átvettem a színháznak a vezetését. Három év múlva otthagytam és el is mentem Vásárhelyről. Nagyon szerettem a színházat, igazgatónak viszont nem szerettem lenni. Próbáltam a színházból kihozni mindent, amit az adott időpontban lehetett, az adott feltételek, színészek között, s azt hiszem, hogy egy-két jó előadást sikerült összehozni.
A színház, irodalom, lapszerkesztés mindenekelőtt munka. Amihez kell érzék, tehetség érzékenység, de mindenekelőtt kell hozzáértés, és dolgozni kell. Igényesnek kell lenni, bánni kell tudni az emberekkel és nem kell félni. Az ember mindig fél, mindentől. Az embernek tudnia kell azt, ha valamit akar az életben, akkor ragaszkodnia kell ahhoz, hogy amit lehet, azt igyekezzen szakmai szeretettel és igényesen végezni.
Mik voltak azok a tényezők, amelyek miatt Bukarestbe kellett költöznie? Milyen szerepet/állást töltött be ebben az időszakban?
Elvégeztem az egyetemet s visszajöttem Vásárhelyre. Taszigáltak különböző munkahelyekre, és végül Bukarestbe kellett mennem. Akartam is, nem Bukarestbe feltétlenül, de Vásárhelyről akartam elmenni. Az itteni szellemi élet a 60-70-es évek végére meglehetősen zűrös lett.
Folytatódtak és erősebbek lettek a román-magyar ellentétek. Ott megint a visszavonulás, a feszültség, a különböző zűrök, és mind hívtak Bukarestbe. Arról volt szó, hogy egy lapot fogok néhány kollégával együtt szerkeszteni. De éppen akkor jött egy nagyon enyhüléses időszak. Így jött létre az, amit előzőleg éveken át követeltünk. A művelődési minisztériumban legyen egy magyar nemzetiségű ügyekkel foglalkozó osztály. S akkor a 60-as évek végére, jött az a nagy, úgy nevezte valaki, hogy “személyi kultusz elleni harc“. A lényeg az volt, hogy valamennyire tágultak a lehetőségek, és akkor létrehoztak a művelődési minisztériumban egy nemzetiségi igazgatóságot, és én, aki mindig is szerkesztő akartam lenni, észrevettem, hogy egyszer csak ott vagyok, igazgatóként. Nemcsak arról volt szó, hogy kineveztek, hanem azok a barátaim, akikkel együtt dolgoztam azt mondták, hogy nehogy ne vállaljam el, amikor együtt küzdöttünk, hogy legyen a romániai kulturális vezetésben magyar képviselet. Elvállaltam, én lettem a vezérigazgató. Négy évig csináltam. Néhány jogom volt és négy év múlva már látszott, hogy az első lendület az csökken, egyre nehezebb lett, zűrösebb, egyre több akadály, annyira, hogy végül le kellett mondjak. Nagy tekintélyt szereztem azzal, hogy lemondtam a színház igazgatásról, és utána a minisztériumba kerültem. Romániában nem volt szokás a lemondás. Az embert kinevezték, odatették és ő ragaszkodott foggal és körömmel a székhez.
Milyen programokat/projekteket sikerült vezérigazgatóként véghez vinni ?
Jó néhány színházi előadást sikerült engedélyeztetni, és még sok mindent. Külföldi kultúr kapcsolatokat is sikerült létesíteni, közben írtam is. Így lassan eltelt 30 néhány év.
Volt közben egy kicsi földrengés is, 77-ben, ami megviselt, enyhén szólva. Összetört minden a lakásban. Jöttek egyéb zűrök, és a minisztériumban is lehetetlenebb lett a helyzet. A piszokság és a hazugság és a gátlástalanság késztetett a lemondásomra inkább.
70-es években, mikor néhány “jó” intézkedés született, ami felszámolta a diktatórikus intézkedéseket, amelyek a kultúrát akadályozták és ennek következményeként Székelyföldön, Kézdivásárhelyen sikerült létesíteni egy múzeumot, “A Céhek múzeuma”.
Mikor már megnyílt, a kormányhivatal elnöke, Ceausescu-nak tartott egy nagy kirohanást, hogy is sikerült ezt elérni, hogy hova tettem a szememet, mert értesítettek, hogy ebben a múzeumban a feliratok magyarul voltak. Én leellenőriztem és a feliratok magyarul is, románul is és németül is voltak. Jött a nő és azt mondta, ez így van, hogy nem volt román felirat, ő nem erre gondolt, hanem a céh által termelt 17-18. századi ládákon, szövőszékeken nem volt román felirat. Amit a múzeum csinált, azon mind ott volt. Ládákon, csipkekendőkön, hogy legyen román felirat? Mikor a 17. században ott nem voltak románok? Aztán azt mondták, hogy “pardon”. Mikor ezek a jelenségek jöttek fel, én úgy gondoltam, hogy innen menni kell. Visszamentem a laphoz, ahol szerkesztettem, és 89-ig nem vállaltam el semmi vezető funkciót.
Blága Éva Stefánia
A Bukaresti televizíó magyar műsora. Mi ihlette ezt a műsort? Hogyan jött létre?
A bukaresti televízió, egyrészt, egészében, hogy magyar műsor jött létre, egy hosszú, évekig tartó vita volt, ami az itteni kulturális képviselők, írók, művészek és a propaganda között zajlott le.
68-ban mikor egy csomó jó dolog történt: folyóiratok alakultak például, akkor sikerült elérni, hogy legyen magyar adás.
A televízió akkor valóban rendkívül fontos kulturális tényező lett. Egy állomás volt minden országban, aztán később lett több. Azoknak a műsora valóban kulturális műsor volt és az emberekhez szólt. Hétfő volt az a nap, amikor a román tv szünetet tartott, és akkor csináltuk a magyar adást. Kiürültek az utcák a magyar városokban, egyszerre annyian voltak és nézték.
Mindenki a műsort nézte, egy műsor volt, és amit mondott annak volt súlya.
Persze, hogy voltak rossz műsorok, és semmitmondóak is. De az ami ma van, az olcsó, gyenge, nem azt mondom, hogy sok a humor, az nagyon jó. De gyakorlatilag csak a humor sorozatok és a zenei versenyek mennek állandóan. A televízió, amely a hatvanas években volt és az, ami most van, az nem ugyanaz.
Az elején a magyar adás nehezen, de megindult, és nagyon keményen dolgoztunk. Először egy órás volt, utána felnöveltük három órásra. Volt egy kollégám, aki elvállalta a szerkesztőséget, és vele együtt nagyon sok minden jót csináltunk.
Közben elkezdődött a visszafogás. Híre ment annak, hogy a magyar adás az jó, sikere van, hogy románok is nézik időnként. Mindig jött a probléma, hogy legyen felirat, román felirat. Ami azt jelentette volna, hogy nem lett volna direkt közvetítés. Mindig el kellett volna készíteni előre az adást. Technikailag nem lehetett megvalósítani, hogy direkt közvetítésben legyen felirat. És én ebben az időszakban vonultam vissza, minden funkcióról lemondtam. De a tévé érdekelt, és akkor egyeztünk meg abba a tévé vezetőivel, hogy lesz nekem egy egy órás műsorom, és ez az egy órás műsor volt a Sokszemközt. Aminek az egészét én terveztem, állítottam össze, munkatársakkal nyilvánvalóan, vezettem le, és aminek, most ne vegye dicsekvésnek, de óriási sikere volt. Magyarul, értelmes változatos dolgokról beszéltek, volt benne zene, volt beszélgetés írókkal, művészekkel, színház. Kitűnő munkatársaim voltak, én próbáltam ezt is jól, komolyan megcsinálni, és nagyon jól ment körülbelül két évig. Nagyon jó volt a sajtója is, és akkor elkezdtek beleszólni. Amikor első ízben fordult elő, hogy kivágtak valamit az adásból, egy mondatot. Nekem megvolt a feltételem, amiben megegyeztünk, hogy megcsinálom. Az pedig az volt, hogy én döntöm el mi kerül az adásba. És legszorosabb értelemben, mivel ott voltam a vágásnál is, nem csak a tartalmi kérdésekről, hanem a formáról is döntöttem. És egyszer kivágták azt a mondatot. Erre abbahagytam. Így megszűnt a Sokszemközt. Annak idején már mindent szedtek ki, ami a magyar kultúrával kapcsolatos volt. Súlya volt, értelme volt a műsornak. Én nem nagyon szoktam róla beszélni, mert dicsekvésnek hangzik, de tényleg jó volt.
Zsiga Szidónia
Az 1989-es váltás óta mi az, amihez a legnehezebben tudott alkalmazkodni a megújult, huszonegyedik századi társadalomban? Mivel azonosul legnehezebben? Van olyan érték, felfogás, szemlélet a háborús, illetve háború utáni korszakból, amely mai napig meghatározza élet- és gondolkodásmódját? Mi a véleménye a 89-es rendszerváltásról? Illetve, mivel foglalkozott 89 után?
89-ben volt lényegében a rendszerváltás. Más kérdés, hogy mi változott meg és mi nem. Sokminden változott. Akkor már Romániából is lehetett utazni, hivatalosan is. Én jártam Brazíliában, Mexikóban, de elsőnek Koreába küldtek, ami nagyon nagy élmény volt. Mert a merev, dogmatikus, leszűkített, elszegényített, diktatórikus, minden emberi vonásától megfosztott életformának egész klasszikus formája volt Korea, és még most is az.
Nagyon érdekes volt lényegében, ha az ember bírta idegekkel. Írószövetségi küldöttséggel voltam ott. Cirkuszba vittek és moziba. A színházat ők megszüntették teljesen. A moziban szörnyű propaganda filmeket gyártottak és minden nap meg kellet nézni két ilyen filmet. Ezeket az országokat bejártam, tárgyaltam, és ez jó volt.
Blága Éva Stefánia
Mi a feladata egy szerkesztőnek?
A szerkesztés és irodalom alakítás egy egészen sajátos munka, amivel egyaránt nagy szerepe van a tudásnak, a tanulásnak és a tehetségnek, képzettségnek, érzéknek.
Elsősorban, az ember egy adott területén egy lapnak, folyóiratnak, könyvsorozatnak egyrészt a tematikáját, az átfogási körét veszi számításba és megpróbál azon belül megteremteni minden lehetőséget ahhoz, hogy az ember megérthesse, hogy miről van szó, de nem csak ennyi. Az irodalomnak meg a művészetnek általában van egy ilyen szerepe, hogy segít minket, hogy fel tudjuk fogni azt, amit megélünk, hogy tudatosan tudjunk élni. Ami nem azt jelenti, hogy állandóan komolynak kell lenni. Hanem, hogy megértsük, hogy mi az élet, mi az emberi lehetőség, mi az emberi kapcsolat. Hogyan lehet az embert megérteni, hogyan lehet megerősíteni, hogy ő is megértsen engem. Lényegében a szellemi gazdagság, a szellemi életnek a feltételeit kell az irodalomban megteremteni. Akkor lehet jó irodalmat olvasni, ha jó könyvek kerülnek a kezünkbe, és van, aki segít, vezet. A szerkesztés azt a szerepet is játssza, hogy milyen esztétikai nézeteket képvisel az, aki szerkeszt. Fontosak a nézetei az irodalomról és a világról. Az irodalomról is rendkívül sok elképzelés létezik. Van, aki játéknak tartja, van, aki komolyan veszi. Van, aki az ideológiai nevelés eszközének tekinti. Sokféleség van, és ahhoz, hogy valaki az irodalmat művelni tudja és szeresse, érzéke kell legyen a sokféleség iránt.
Mennyire fontos az olvasás egy szerkesztőnek?
Őszintén megmondom magának, hogy döntően én mindazt, aminek alapján, 60-70 éven keresztül szerkeszteni tudtam, írni tudtam, könyveim jelentek meg, azzal szereztem, hogy olvastam. A tapasztalatot, amivel írni, szerkeszteni tudtam azt az olvasásnak köszönhetem. Olvasni, olvasni és színvonalasan. Olvastam sok szörnyűséget is. Nyilvánvalóan egy szerkesztőnek különösképpen el kell olvasni kéziratokat, dönteni kell kéziratok felett, ismernie kell az egész irodalmi légkört.
Ha utólag valamit sajnálok akkor azt sajnálom, hogy hány ezer oldalt olvastam végig, amihez oda se kellett volna nézzek. De nem dönthettem egy kézirat sorsáról anélkül, hogy elolvassam. Nagyon sokat olvastam, ez volt mindenem. Középiskolás koromban, ha valami olyan könyv akadt a kezembe, amit el akartam olvasni, akkor “megbetegedtem “, vagyis bejelentettem azt, hogy beteg vagyok, és olvastam és olvastam. Így olvastam el például a „Háború és béké”-t vagy a korabeli francia realistákat, angolokat, Shakespeare-t.
Közben jártuk a világot, a világ Erdély volt és Románia, mert külföldre nem lehetett egyáltalán menni. Így lettem szerkesztő, aztán az írószövetség tagja. Nagyon sok jó barátommal dolgoztam együtt. Egyik legjobbak közé tartozott Sütő András író, aki a romániai magyar irodalom legjelentősebb írói közé tartozott mindig.
Ön szerint mi számít irodalomnak?
Nagyon fontos, hogy az egyetemen az ember tanuljon, de irodalomban otthon lenni, ahhoz egyfolytában olvasni kell. Jó dolgokat kell olvasni, időnként rosszat is, de nem kell túlzásba vinni. És ez a döntő. Ettől függ, hogy az ember tud-e dolgozni, van-e ítélőképessége. Az nem úgy van, hogy tudom, hogy az esztétika szerint ilyen meg ilyen kritériumoknak kell megfelelni az irodalomnak. Ezen az alapon még nem tudok az irodalomról véleményt mondani és dönteni. Csak akkor tudok, ha ismerek műveket, hogy tudom azt, ami a lényege, hogy elér hozzám az, amit az író elmondott, megfogalmazott. A kínos magyarázkodás nem irodalom. Nem irodalom az se, ha bölcselkednek, és az se, ha vad történeteket mesélnek. Persze, krimit is el kell olvasni, én olvasok krimit is. De mindenütt a döntő a minőség.
Életünket végig kíséri, nekünk tudni kell, hogy akárhol élünk, akármilyen környezetben, a magyar irodalmat és magyar nyelvet kell közvetítsük, gazdagítsuk, eljuttassuk az emberekhez és megértessük. Az irodalom az nyelv, és nem abban az értelemben, hogy az ember nyelvtant tanul, az is fontos persze, de az irodalom az valami, ami az emberséghez tartozik. A tudathoz tartozik, ahhoz, hogy az ember tudjon élni normálisan, tudja értékelni, tudja a maga helyére tenni a dolgokat. Hogy abban a szörnyű zűrzavarban amelyikben élünk, az ellentmondások tengerébe, különböző konfliktusok fojtogató sorozatába, abból tudjunk megmenteni valamit, ami értelem. Olyan körülmények között élünk, amikor a legjobban hiányzik az értelem, az emberi értelem. Nagyon kevés van belőle és főleg azoknál, akik azzal próbálnak tevékenykedni.
Szász Borbála
Ön hogy élte/éli meg magyar kisebbségi voltát? Ez az élettapasztalat milyen módon befolyásolta az ön munkásságát? Meglátása szerint van-e kapcsolat a kortárs romániai magyar és a román irodalom között? Képes ez a kapcsolat a két közösség közötti viszonyokra hatni, azokon változtatni?
Blága Éva Stefánia
Mi a véleménye a romániai magyar irodalomról? Hogyan fejlődött ez az irodalom a kommunizmus idején? Mi volt a cenzúra szerepe és milyen volt az írók hozzáállása?
A mi irodalmunk, a romániai magyar irodalom, annak a korszaknak az irodalmával együtt, az 50-60-as évekre gondolok, nagyon leegyszerűsítette és elsematizálta az irodalom értékelésének szempontjait. Az irodalmat úgy tekintette, mint a valóság befolyásolásának, az emberek nevelésének eszközét. Az irodalom és a művészet általában valóban “neveli” az embert, de nem úgy, mint egy tanítónéni, és nem azzal, hogy példákat mutat fel.
Az élet valószínűtlen gazdagságát, sokszínűségét, árnyalatait, ami az embert mozgatja, előre viszi, az emberek közötti kapcsolatot létre hozza, ezt az érzéket segíti elő. Annak idején, az 50-60-as években, amikor elkezdtem az irodalmi munkámat én magam is, sok marhaságot írtam, amire biztattam az embereket, és próbáltam képviselni a nevelő elvű irodalmat. Szerencsére nagyon sokat olvastam, és tudtam, hogy nem ez az irodalom lényege. Annyira át voltunk hatva a nevelő szándékú propaganda hatásának...
Egy jó költőnek szemet szúrt, hogy nincsenek szerelmes versek. Hiányzott a szerelmi líra. Írt egy kedves verset, amiben arra biztatta a költőket, hogy írjanak szerelmes verseket – így fogalmazta meg: “minden költőt a szerelem hevítsen tizennyolc évtől egész nyolcvanig”. Írtak a költők szerelmi verseket is, de nem azokat közölték. Azt mondták, hogy intimisták, és nem a kor nagy kérdéseivel foglalkoznak. Aztán megpróbálták az írók, költők, szélesíteni a kört, és visszavezetni az irodalmat oda ahová való, az emberi élet gazdagságához. Ami nehezen ment, mert a kulturális élet irányítói szerették volna, hogy az irodalom egy agitációs beszéd legyen és akinek felolvasnak egy ilyen verset, az teljesítse a normáját és dolgozzon még keményebben. Ez szegénységet okozott az irodalomban.
Az írók megkezdték a küzdelmet, viták voltak, cirkuszok voltak. Nem volt veszélytelen, az is elhangzott, hogy “az irodalomnak a szocialista szellem építőjének kell lennie, a segítőjének“. Ilyen végletek voltak annak idején: hogy minden költőt a szerelem hevítsen, egészen addig amíg szörnyű verseket írtak, prózát is, amiben biztatták az embereket az agitációs irodalom művelésére.
Ellepték az irodalmat ezek a művek, és ezt próbálták erőszakkal is fenntartani.
András Orsolya
Írás közben figyelembe vette azt a tényt, hogy egy olyan rendszerben él, amely elsősorban nem az írás minőségének alapján publikál? Ha igen, ez miben nyilvánult meg? Működik az íróban egy belső cenzúra?
Sebestyén Erzsébet
Mit jelentett a kommunista diktatúra az irodalmi pályát kezdők számára? Érzett-e megszorításokat, korlátozásokat a munkásságára vonatkozóan?
1956-ban, általában az akkori szocialista országokban megindult a szembenézés ezekkel a leegyszerűsítő primitív törekvésekkel. Azok az írók és költők, akik csak azt tudtak írni, próbálták az embert visszaszorítani, mert egyszerűen kifogyott a világ előttük. Nagyon sokat ígérő időszak volt, de nemzetközileg is majdnem mindenütt ez volt. 56-ban, jöttek a különböző társadalmi mozgások, amelyekbe beletartoztak a szociális rendszer elleni tiltakozások, felkelések. Visszaszorították és meg akarták ijeszteni az írókat, és sok embert kidobtak a szerkesztőségekből. Megfélemlítették az embereket. Mi jelent meg a lapokban azt nem teljesen a szerkesztők döntötték el, mert beleszólt az úgynevezett cenzúra. Megvolt, hogy miről nem szabad írni, és amit túl élesnek és kritikainak tartottak, próbálták kivenni a lapokból.
De ha a szerkesztőnek volt magához való esze, tekintélye, és nem félt, akkor ezzel szembe lehetett fordulni. Nem sokan, de páran szembefordultunk.
Amikor az író olyan állapotba kerül, mikor az érzelmei felfokozódnak, az együtt jár néha az idegrendszer megviseltségével és túlérzékenységgel is.
Nem véletlen, hogy annyi író, művész töltött kisebb nagyobb időt olyan intézményekben, amelyeket általában a köznyelv “bolondok házának” nevez. Voltak olyan írók, akik jobban féltek a kelleténél ha eltérnek a hivatalos pártvonaltól, és akkor igazolni akarták hogy ők nem egészen “normálisak “, mert akkor nem lehetett felelősségre vonni. És akikkel ilyen baj volt, azoknak állítottak ki igazolványt, hogy az illető nem beszámítható teljesen. Furcsa sorsok voltak.
A mi irodalmunk azért is alakult nehezen, mert el voltunk zárva a világtól. Könyvek jutottak be, és az ember tudott szerezni is, annak ellenére, hogy a könyvesboltokból sok könyv hiányzott. A határőrök a könyveket a kéziratokat keresték, s azokat próbálták elvenni. Az elzártság nagyon leszorított. Én, kivéve mikor gyerekkoromban háborús menekült voltam, onnan kezdve 40-50 éves koromig egyáltalán nem voltam külföldön, mert nem adtak útlevelet. Az olyan embereket, akiknek a foglalkozásában benne volt, hogy gondolkoznak, azokat nagyon figyelték. Aztán kinyílt a világ.
Blága Éva Stefánia
Voltak tiltott írások, olyan témák, amelyeket semmiképp se lehetett publikálni? Mik voltak ezek pontosan?
Nem nagyon voltak. Az író/művész általában azt akarja, hogy az, amit ő közölni akar, az eljusson az emberekhez, és keresték mindig azokat a módokat, formákat, kifejezési megoldásokat, amiben el lehet mondani, amit akarnak, anélkül, hogy be lehessen kötni. A cenzúrának nem volt olyan szédítően nagy szerepe. Voltak könyvek amelyeket leállítottak teljesen, de mindenütt csak ilyen politikai időszerűségi dolgokat kerestek és azokat vették ki. És ha az ember végiggondolta, hogy mit akar mondani, akkor néha még pontosabban is sikerült kifejezni. Itt Romániában beleszóltak, s most is beleszólnak olyan témákba, amelyek kimondottan a nemzetiségi kisebbségi viszonyt érintik, és itt aztán vannak meg nem értések. De lényegében nincs cenzúra a szó szoros értelmében, de az azelőtti cenzúra sok bajt, nehézséget csinált. Sokkal nagyobb károkat okozott abban, hogy bizonyos embereknél lefékezte, hogy gondolkodjanak más dolgokról, más módon. Ha megtaláltad a megfelelő formát, akkor ki lehetett játszani a cenzúrát. Az irodalom célja nem az, hogy leleplezze ki milyen bűnt követett el. Az irodalom dolga arról beszélni, hogy milyenek az emberi létnek a feltételei és esélyei. Az, hogy ki mit lopott, ezek mind súlyos dolgok és szembe kell fordulni vele, de nem az irodalom dolga. Ha az ember nagyon határozottan lépett fel, akkor sok mindent keresztül lehetett vinni. Ilyen dolgokban volt cirkusz. A butaságnak is egy formája volt a cenzúra. Egy költő írt egy verset, ahol a következő sor is szerepelt “a pártban, néptanácsban, színpadon“. A cenzúra miatt “a pártban“ nem volt benne. Ki kellett venni belőle. A fiatalabb generációnak ezt nehéz felfogni így, de az én nemzedékem nagyon sokat kínlódott ilyen apróságokkal. Egy biztos, nem döntően a cenzúra határozta meg ezt. Nem maradtak el a nagy művek. Amik nem születtek meg azok azért nem születtek meg, mert az írók nem írták meg.
Vargha Csenge
Melyek azok az irodalmi művek, amelyeket Ön szerint mindenkinek el kellene olvasnia? Melyek azok, amelyek Önt a legszemélyesebben érintették?
Nincsenek ilyen művek. Az én felfogásom szerint az irodalomba nem fér bele az, hogy merev értékskálákat állapítsak meg. Egyszer van egy alapszint, és azon túl minden igazán jó és tartalmas művészi munka valamit mond, de sok minden azon múlik, hogy ki olvassa. Ellenzem a minőségi listák felállítását. Általában minden ország irodalmának az alapját a klasszikus művek képezik. De nem mindig. Egyre több olyan mű létezik, amelyeket már ritkán olvasnak el, az emberek felfogása, az idő viszonya miatt. Gyártják a rövidített változatokat. Én a magam részéről nem helyeslem ezt. Mert azokat a műveket a maga egészében kell értékelni. Az igazán nagy művekben, például a „Háború és béké”-ben, amely valóban alapmű, vannak fejezetek, ahol Tolsztoj, aki filozófus is volt, a filozófiai gondolatait fejti ki, és nincs köze a cselekményhez. Kéne jelezzék, hogy ez egy ilyen fejezet. Az emberek döntő többsége az Iliászt nem ismeri, de én nagyon jól el tudok képzelni olyan nagyon művelt, nagyon tájékozott embert, aki nem ismeri az Iliászt. Van, akit viszont ez érdekel elsősorban. Az irodalom elfogadása a léleknek a szabad honja kell legyen, és nem kell megkötni a dolgokat. De különböző művekre fel kell hívnunk a figyelmet. Olvasni kell sokat és jót. Aztán ha rossz könyv kerül az ember kezébe, abba kell hagyni. Szépirodalomról beszélek természetesen.
Sipos Anett Izabell
Az olvasás mellett milyen tanácsot tud adni a fiatalabb generációnak, akik írói/szerkesztői pályát szeretnének kezdeni?
Nagyon-nagyon sokat kell olvasni és gondolkodni, és hozzá kell szokni a rendszeres munkához, persze, ez mindegyik szakmában ott van. Valaki, aki kitartóan dolgozik, az nagyon fontos.
Az én nemzedékem tehertétele az volt, hogy állandó változások közegében éltünk. Állandóan váltani kellett munkahelyet, megélhetési lehetőséget keresni, és ez különösen a nemzeti kisebbségekre volt jellemző. Én irodalomkritikus és történész voltam és közben tankönyvekkel is kellett foglalkoznom, de ha azok a tankönyvek nem jelentek volna meg, a magyar gyerekek nem kaptak volna “magyar irodalmat“ a kezükbe. Mindannyian nagyon sokat dolgoztunk. Visszatérve, keményen és igényesen kell dolgozni.
Az unalmas írást én bűnnek tartom. Nem szabad unalmasan írni. Érdekesen, sokszínűen, változatosan, meghökkentően kell írni és játszani is kell.
Az irodalom és a művészet játék is. A szó legjobb értelmében vett játék. Az emberhez hozzátartozik a játékosság iránti hajlam és vonzódás, és ahhoz, hogy teljes ember legyen és úgy tudjon élni és szembenézni a világgal, hogy annak termékenyítő hatása legyen, az embernek tudnia kell játszani és mosolyogni. Anélkül nem lehet, akármilyen keserves az élet és akármennyire is nehéz. Az irodalom játék is kell legyen. Nagyon komoly játék. De játék is kell, hogy legyen.
Csáki Erika
Mint úgymondva túlélő és személyes megfigyelő milyen érzéseket, gondolatokat, képeket ábrázolt önnek ez a korszak? Jövőbeli tervek? Dolgozik-e valamin most?
Abbahagytam az írást, most már több éve. Az életem úgy alakult, hogy egyszerűen megkérdőjeleződött bennem sok minden. Én nagyon sokat és keményen dolgoztam életemben és ritkán volt olyan, hogy ne töltöttem volna be két három hivatást. Ettől jött egy ilyen lelki fáradtság. Én mindent megtettem, hogy kollégáimmal, barátaimmal együtt az életet elviselhetővé próbáljuk alakítani az emberek számára. Az utolsó nagy reménységem az 89-90 volt és akkor is mindent megtettem ezért. Bukarestben voltam, tárgyaltam, beszéltem, írtam, utaztam. A kornak a jelentős politikai személyiségeivel nemzetközi kapcsolataim voltak, és hittem, hogy ha nem is változik meg a világ és nem is jön rendbe körülöttünk minden, de legalább értelmesebb lesz a lét. És megint tévedtem. És ez kiverte a kezemből az írógépet. Nekem ilyen terveim nincsenek. Nekem is van még mondanivalóm és még előfordulhat, hogy valamit még írok, de egészében nagyon nem olyannak érzem a világot, hogy ezt kihozza belőlem. Azt, hogy írjak, hogy folytassam. 75 éves koromban mentem nyugdíjba és még utána is rendszeresen dolgoztam, már visszaköltöztem Vásárhelyre annakidején. De még akkor is jártam repülőgéppel. Hétfő reggel a repülőtérre mentem. Csütörtökig Bukarestben voltam és akkor jöttem vissza, de belefáradtam. Nem fáradtam volna bele, ha valamivel többnek látszik az eredmény. Nem egyéni sikerről van szó. Az esélyek és lehetőségek, az emberi esélyek és lehetőségek valóra váltásának nem lett annyira se kedvezőbb talaj, mint amennyiben én reménykedtem, pedig én nagyon sokszor indultam neki 56-ban 68-ban és aztán 89-ben. Lehet fogok még valamit írni, de a világ nem biztat.
Önnek volt az a szerencséje – igaz, bajosan találó nyelvi kifejezés ez, hisz természetesen: szerencsétlensége –, hogy megélje a második világháború kitörését, végelgyengülését. Tizenkettő éves körül volt, amikor befejeződött a háború. Hogyan élhette meg az ezt követő időszakot gyermekként? Milyen meghatározó eseményekre emlékszik még a gyermekkorából, a háború előtti időszakról? Illetve milyen hatással volt önre a háború, mik voltak az utóhatásai?
Gyerekként Marosvásárhelyen nőttem fel. A szüleimmel és a két testvéremmel. Volt egy meghatározó mozzanat az életemben, hogy fizikailag nem voltam különösképpen erős. Ahogy mondták rólam – gyenge eresztés. Engem a körülöttem lévő világ érdekelt.
Rendszeresen hallgattam 5-6 éves koromban a rádiót. És utána, ahogy megtanultam az ábécét elkezdtem olvasni és nagyon-nagyon sokat olvastam. Egyre inkább érdekelt az amit írnak és az írásnak a világa.
1944-ben apámat behívták katonának, de különben is nagy volt a távozási láz. Ugyanebben az évben vonultak ide be a szovjet csapatok. Akkor elfoglaltak. Mi pedig elmentünk először Magyarországra aztán onnan tovább kellett menni, mert a menekülteket vitték tovább Németországba. Egy táborban voltam. Itt kiderült, hogy változatlanul még mindig az olvasás érdekel és össze-vissza olvastam mindent, ami a kezembe került. Tudtam németül is. Német könyveket is, de magyart elsősorban, sok mindent olvastam. Közben élni is kellett, és ilyen módon a 40-es évek közepén, a háború befejezésekor abban a táborban, ahol voltam, cigaretta gyártással foglalkoztam. Szerencsésen be tudtunk szerezni egy kézi dohányvágó gépet és elkezdtük árusítani a cigarettát. Ami szerencsésen segített azon, hogy valahogy túl vészeljünk mindent. 46-ban aztán hazajöttünk Vásárhelyre és megkezdtem a diákéletet.
Blága Éva Stefánia
Mire emlékszik az iskolás és az egyetemi éveiből?
A középiskolát, 8 évet 5 év alatt végeztem el, mert az első 2 év kimaradt a háború miatt. Az első évet letettem, a másikat sikerült átugrani, mert tanügyi reform volt. S a harmadikat megint sikerült átugrani mert lecsökkent a kötelező osztályok száma. Néhány diáknak, akiknek nagyon jók voltak a jegyei, megengedték, hogy nyáron leérettségizzenek.
Én akkor már dolgoztam, egyrészt azért, mert szerettem dolgozni, másrészt pedig, hogy a szüleimet segítsem, akik nehéz anyagi helyzetbe kerültek, három gyerekkel.
Mentem felvételizni Kolozsvárra az egyetemre, oda felvettek az irodalom szakra. Akkor egy szak volt. S arra felvettek. Na de változatlanul ott volt a tény, hogy az pénzbe került, és akkor nekem megjelent már néhány irodalomkritikai cikkem. Nem tudták a szerkesztők, hogy hány éves vagyok, szerencsére, és közölték az írásaimat. Az Utunknál – az Írószövetség magyar nyelvű hetilapjánál éppen szükség volt szerkesztőre és felvettek. Az egyetemen kaptam 50 óralátogatás alóli felmentést, mert dolgoztam. A szerkesztőségben többen voltak, akik egyetemen is tanítottak, többek között az egyetem rektora s ezt mondta nekem: ha dolgozni kell, dolgozzon, s az egyetemet majd elintézzük.
Elekes Karola
Emlékszik még az első írására, amelyet a Népújság közölt 1949-ben? Hogyan írt akkor és hogy a későbbiekben? Milyen tapasztalatokat szerzett? Hol kezdett kezdett el dolgozni először?
Mivel az írás érdekelt, jelentkeztem a helyi lapnál, azt úgy hívták, hogy Népújság. Ennek a lapnak lettem az úgynevezett sordíjasa. Kultúra rovatnál dolgoztam rendszeresen és fizettek. Nyilván nem kerestem milliókat. Létrejött egy olyan életformám, hogy reggel bementem az iskolába, délben hazamentem, ettem valamit s utána bementem a szerkesztőségbe és estig ott ültem. A szerdai nap volt a legszebb napom. A szerkesztőség rájött hogy én filmekkel is foglalkozom, és én lettem a lap filmkritikusa. Nagy tapasztalat birtokában, már több voltam mint 16, érthető volt, hogy rám bízták a filmet. Minden szerdán jött az új film, 3-tól megnéztem az egyiket, 5-től a másikat, és estére le kellett adjam a két cikket, és megvolt a filmrovat. Írtam elég sokat, s hát figyeltek rám, mert lassan kezdtek kérni heti lapokhoz is. Az egyetlen probléma az volt, hogy le kellett érettségizzek. Ahhoz, hogy engedjék, hogy az ember nyáron érettségizzen, minden tantárgyból nagy jegyei kellett hogy legyenek. Nekem nagy jegyeim voltak irodalomból, történelemből, de az életmódom mellett, csak azt tanultam, ami érdekelt, például matematikából halvány fogalmam se volt. Abból csak épp hogy átmenő jegyem volt. Akkor elmentem az iskola igazgatójához, és mivel épp divatba jöttek az országos versenyek, olimpiászok, megmondtam az igazgatónak hogy “Nézze, én matematikából nem tanulok semmit, beszélje meg az igazgató elvtárs a matektanárral, hogy mondja meg nekem, hogy mit fog kérdezni, én pedig cserébe vállalom, hogy az országos tanügyi versenyen irodalomból fogok hozni egy díjat magának. “Megengedték, és megnyertem a versenyt.
Mi a véleménye az 50-es évekről? Milyen eseményekre emlékezik?
Az Utunknál voltam szerkesztő. Én voltam a legfiatalabb az egész szerkesztőségben. S ott volt néhány jó ember, akivel tudtam dolgozni, Gál Gábor, például. Akadémikus volt és tanár az egyetemen, a 19. századot tanította. Nemzetközi tekintély volt. Szerkesztette a Korunkat is, amelyik egy nagyon jelentős lap volt. Én vele egészen jól megértettem magam.
Az 52--54-es eseményeket nem szeretném részletezni. Jobboldali elhajlás, baloldali elhajlás, az embereket tartóztatták le, fogták el. Az egyetemről dobtak ki embereket, diákokat, tanárokat. A legnagyobb terror és diktatúra. Felfordult világ volt. Mostani is az, de nem ennyire. Engem is kidobtak az egyetemről, három napig. Mert aztán a szerkesztőségben a kollégáim közbeléptek, ragaszkodtak hozzá, hogy vegyenek vissza. Hallatlanul érdekes volt ez a világ, annak ellenére, hogy ijesztő is volt. Az embernek már nagyon fiatalon meg kellett oldania olyan problémákat, amihez még nem értett. Ültünk a könyvek előtt és olvastunk, hogy megoldhassuk a problémákat.
Blága Éva Stefánia
Milyen tapasztalatokat szerzett amikor 69-ben kinevezték Színházigazgatónak? Mi volt a legnehezebb feladata?
A 60-as években egyre több volt a vita-kérdés. Annak ellenére, hogy az ország egyik legjobb színházi társulata volt a Vásárhelyi, a 60-as években megalakult a színháznak a román tagozata. Ez egy általános jelenség volt Romániában. Hat magyar színház volt akkoriban, és mivel ezeknek a színházaknak nem volt román társulatuk, létesítettek román szekciót is. Kezdetben elég sok vita és feszültség támadt különböző okokból, ami szinte elkerülhetetlen volt. A magyar társulatok egy része, a kolozsvári és a vásárhelyi, kialakult tapasztalt, ismert színészekből, rendezőkből, színházi emberekből. A román tagozatra pedig vagy akkor végzett fiatalembereket küldtek, vagy akiket a román színházakból kiutáltak, mert gyengék voltak. Akik jöttek azzal, hogy most megnyílik előttük minden lehetőség, nagy szerepeket fognak kapni, fontos funkciót töltenek be és létrehozzák ezekbe a városokba a román színjátszást.
Problémák voltak és a színház kezdett botladozni és kevésbé voltak jó előadások, annak ellenére, hogy a színház élén egészen kiváló, színházhoz értő ember, Tompa Miklós állt, de a két tagozaton belüli feszültségeket nem tudta kezelni és nagyon unta. Ilyen körülmények között új igazgatót akartak a színház élére. Az illetékes szervek, a pártbizottság és a néptanács, már amikor a problémák kezdődtek engem jelöltek ki, mivel én elég sokat foglalkoztam a színházzal. Tagja voltam a színház művészeti bizottságának. A művészeti bizottság néhány szakemberből álló társaság volt, akik megnézték az előadásokat még a bemutatók előtt és véleményt mondtak róluk. Még a műsorrendet is próbálták befolyásolni, ahogy csak lehetett. Amikor megtudtam, hogy kineveznek, egyáltalán nem voltam az ötlettől elragadtatva, és próbáltam kétségbeesetten tiltakozni. Annak idején nem volt szokás, hogy tiltakozzon, ha az embert ki akarták nevezni, és nem volt szokás, hogy nem fogadta el. Jöttek a klasszikus szöveggel, hogy pártfeladat és ezt el kell vállalni. De mivel nagyon határozott voltam, végül úgy nézett ki, hogy megszabadulok tőle és kerestek egy más kollégát, akit meggyőztek. Ő szívesen vállalta, mert műkedvelő volt, és be is iktatták igazgatónak. Néhány hónap múlva ideggyógyászatra került. Kitört a botrány, és megint elkezdődött a nyomás rám. Az világos volt, hogy a szerkesztőségbe is gondok lesznek. Én akkor a főszerkesztő helyettese voltam az Igaz Szónak, Az Írószövetség lapjának, és abba maradtunk, hogy főszerkesztő helyettes maradok fél normával s egész normával igazgató. Tiltakoztam ellene, de akkor behívtak a pártbizottsághoz s ott a propaganda titkár, aki a kultúrával foglalkozott, behívott és közölte, hogy mindenképp ki kell nevezzenek, mert a színházat rendbe kell hozni. Akkor javasoltam egy olyan embert, aki ért is hozzá, felkészült is, felvállalja is, és aki át akar költözni ide Vásárhelyre, azt nevezzék ki. Állandóan kötöttek bele az emberbe, hogy ki erkölcstelen, hogy nem úgy viselkedik, ahogy azt kell – Ceausescu idejében. Még le is toltak, hogy hogyan mertem ilyen embert javasolni. Utána közölték, hogy egy óra múlva beiktatnak.
A propaganda titkára a következőket mondta nekem: Ha mi magát ki akarjuk nevezni, akkor teljesen mindegy, hogy mit mondanak magáról, vagy hogy maga mit csinál. Egy óra múlva kineveztek igazgatónak és átvettem a színháznak a vezetését. Három év múlva otthagytam és el is mentem Vásárhelyről. Nagyon szerettem a színházat, igazgatónak viszont nem szerettem lenni. Próbáltam a színházból kihozni mindent, amit az adott időpontban lehetett, az adott feltételek, színészek között, s azt hiszem, hogy egy-két jó előadást sikerült összehozni.
A színház, irodalom, lapszerkesztés mindenekelőtt munka. Amihez kell érzék, tehetség érzékenység, de mindenekelőtt kell hozzáértés, és dolgozni kell. Igényesnek kell lenni, bánni kell tudni az emberekkel és nem kell félni. Az ember mindig fél, mindentől. Az embernek tudnia kell azt, ha valamit akar az életben, akkor ragaszkodnia kell ahhoz, hogy amit lehet, azt igyekezzen szakmai szeretettel és igényesen végezni.
Mik voltak azok a tényezők, amelyek miatt Bukarestbe kellett költöznie? Milyen szerepet/állást töltött be ebben az időszakban?
Elvégeztem az egyetemet s visszajöttem Vásárhelyre. Taszigáltak különböző munkahelyekre, és végül Bukarestbe kellett mennem. Akartam is, nem Bukarestbe feltétlenül, de Vásárhelyről akartam elmenni. Az itteni szellemi élet a 60-70-es évek végére meglehetősen zűrös lett.
Folytatódtak és erősebbek lettek a román-magyar ellentétek. Ott megint a visszavonulás, a feszültség, a különböző zűrök, és mind hívtak Bukarestbe. Arról volt szó, hogy egy lapot fogok néhány kollégával együtt szerkeszteni. De éppen akkor jött egy nagyon enyhüléses időszak. Így jött létre az, amit előzőleg éveken át követeltünk. A művelődési minisztériumban legyen egy magyar nemzetiségű ügyekkel foglalkozó osztály. S akkor a 60-as évek végére, jött az a nagy, úgy nevezte valaki, hogy “személyi kultusz elleni harc“. A lényeg az volt, hogy valamennyire tágultak a lehetőségek, és akkor létrehoztak a művelődési minisztériumban egy nemzetiségi igazgatóságot, és én, aki mindig is szerkesztő akartam lenni, észrevettem, hogy egyszer csak ott vagyok, igazgatóként. Nemcsak arról volt szó, hogy kineveztek, hanem azok a barátaim, akikkel együtt dolgoztam azt mondták, hogy nehogy ne vállaljam el, amikor együtt küzdöttünk, hogy legyen a romániai kulturális vezetésben magyar képviselet. Elvállaltam, én lettem a vezérigazgató. Négy évig csináltam. Néhány jogom volt és négy év múlva már látszott, hogy az első lendület az csökken, egyre nehezebb lett, zűrösebb, egyre több akadály, annyira, hogy végül le kellett mondjak. Nagy tekintélyt szereztem azzal, hogy lemondtam a színház igazgatásról, és utána a minisztériumba kerültem. Romániában nem volt szokás a lemondás. Az embert kinevezték, odatették és ő ragaszkodott foggal és körömmel a székhez.
Milyen programokat/projekteket sikerült vezérigazgatóként véghez vinni ?
Jó néhány színházi előadást sikerült engedélyeztetni, és még sok mindent. Külföldi kultúr kapcsolatokat is sikerült létesíteni, közben írtam is. Így lassan eltelt 30 néhány év.
Volt közben egy kicsi földrengés is, 77-ben, ami megviselt, enyhén szólva. Összetört minden a lakásban. Jöttek egyéb zűrök, és a minisztériumban is lehetetlenebb lett a helyzet. A piszokság és a hazugság és a gátlástalanság késztetett a lemondásomra inkább.
70-es években, mikor néhány “jó” intézkedés született, ami felszámolta a diktatórikus intézkedéseket, amelyek a kultúrát akadályozták és ennek következményeként Székelyföldön, Kézdivásárhelyen sikerült létesíteni egy múzeumot, “A Céhek múzeuma”.
Mikor már megnyílt, a kormányhivatal elnöke, Ceausescu-nak tartott egy nagy kirohanást, hogy is sikerült ezt elérni, hogy hova tettem a szememet, mert értesítettek, hogy ebben a múzeumban a feliratok magyarul voltak. Én leellenőriztem és a feliratok magyarul is, románul is és németül is voltak. Jött a nő és azt mondta, ez így van, hogy nem volt román felirat, ő nem erre gondolt, hanem a céh által termelt 17-18. századi ládákon, szövőszékeken nem volt román felirat. Amit a múzeum csinált, azon mind ott volt. Ládákon, csipkekendőkön, hogy legyen román felirat? Mikor a 17. században ott nem voltak románok? Aztán azt mondták, hogy “pardon”. Mikor ezek a jelenségek jöttek fel, én úgy gondoltam, hogy innen menni kell. Visszamentem a laphoz, ahol szerkesztettem, és 89-ig nem vállaltam el semmi vezető funkciót.
Blága Éva Stefánia
A Bukaresti televizíó magyar műsora. Mi ihlette ezt a műsort? Hogyan jött létre?
A bukaresti televízió, egyrészt, egészében, hogy magyar műsor jött létre, egy hosszú, évekig tartó vita volt, ami az itteni kulturális képviselők, írók, művészek és a propaganda között zajlott le.
68-ban mikor egy csomó jó dolog történt: folyóiratok alakultak például, akkor sikerült elérni, hogy legyen magyar adás.
A televízió akkor valóban rendkívül fontos kulturális tényező lett. Egy állomás volt minden országban, aztán később lett több. Azoknak a műsora valóban kulturális műsor volt és az emberekhez szólt. Hétfő volt az a nap, amikor a román tv szünetet tartott, és akkor csináltuk a magyar adást. Kiürültek az utcák a magyar városokban, egyszerre annyian voltak és nézték.
Mindenki a műsort nézte, egy műsor volt, és amit mondott annak volt súlya.
Persze, hogy voltak rossz műsorok, és semmitmondóak is. De az ami ma van, az olcsó, gyenge, nem azt mondom, hogy sok a humor, az nagyon jó. De gyakorlatilag csak a humor sorozatok és a zenei versenyek mennek állandóan. A televízió, amely a hatvanas években volt és az, ami most van, az nem ugyanaz.
Az elején a magyar adás nehezen, de megindult, és nagyon keményen dolgoztunk. Először egy órás volt, utána felnöveltük három órásra. Volt egy kollégám, aki elvállalta a szerkesztőséget, és vele együtt nagyon sok minden jót csináltunk.
Közben elkezdődött a visszafogás. Híre ment annak, hogy a magyar adás az jó, sikere van, hogy románok is nézik időnként. Mindig jött a probléma, hogy legyen felirat, román felirat. Ami azt jelentette volna, hogy nem lett volna direkt közvetítés. Mindig el kellett volna készíteni előre az adást. Technikailag nem lehetett megvalósítani, hogy direkt közvetítésben legyen felirat. És én ebben az időszakban vonultam vissza, minden funkcióról lemondtam. De a tévé érdekelt, és akkor egyeztünk meg abba a tévé vezetőivel, hogy lesz nekem egy egy órás műsorom, és ez az egy órás műsor volt a Sokszemközt. Aminek az egészét én terveztem, állítottam össze, munkatársakkal nyilvánvalóan, vezettem le, és aminek, most ne vegye dicsekvésnek, de óriási sikere volt. Magyarul, értelmes változatos dolgokról beszéltek, volt benne zene, volt beszélgetés írókkal, művészekkel, színház. Kitűnő munkatársaim voltak, én próbáltam ezt is jól, komolyan megcsinálni, és nagyon jól ment körülbelül két évig. Nagyon jó volt a sajtója is, és akkor elkezdtek beleszólni. Amikor első ízben fordult elő, hogy kivágtak valamit az adásból, egy mondatot. Nekem megvolt a feltételem, amiben megegyeztünk, hogy megcsinálom. Az pedig az volt, hogy én döntöm el mi kerül az adásba. És legszorosabb értelemben, mivel ott voltam a vágásnál is, nem csak a tartalmi kérdésekről, hanem a formáról is döntöttem. És egyszer kivágták azt a mondatot. Erre abbahagytam. Így megszűnt a Sokszemközt. Annak idején már mindent szedtek ki, ami a magyar kultúrával kapcsolatos volt. Súlya volt, értelme volt a műsornak. Én nem nagyon szoktam róla beszélni, mert dicsekvésnek hangzik, de tényleg jó volt.
Zsiga Szidónia
Az 1989-es váltás óta mi az, amihez a legnehezebben tudott alkalmazkodni a megújult, huszonegyedik századi társadalomban? Mivel azonosul legnehezebben? Van olyan érték, felfogás, szemlélet a háborús, illetve háború utáni korszakból, amely mai napig meghatározza élet- és gondolkodásmódját? Mi a véleménye a 89-es rendszerváltásról? Illetve, mivel foglalkozott 89 után?
89-ben volt lényegében a rendszerváltás. Más kérdés, hogy mi változott meg és mi nem. Sokminden változott. Akkor már Romániából is lehetett utazni, hivatalosan is. Én jártam Brazíliában, Mexikóban, de elsőnek Koreába küldtek, ami nagyon nagy élmény volt. Mert a merev, dogmatikus, leszűkített, elszegényített, diktatórikus, minden emberi vonásától megfosztott életformának egész klasszikus formája volt Korea, és még most is az.
Nagyon érdekes volt lényegében, ha az ember bírta idegekkel. Írószövetségi küldöttséggel voltam ott. Cirkuszba vittek és moziba. A színházat ők megszüntették teljesen. A moziban szörnyű propaganda filmeket gyártottak és minden nap meg kellet nézni két ilyen filmet. Ezeket az országokat bejártam, tárgyaltam, és ez jó volt.
Blága Éva Stefánia
Mi a feladata egy szerkesztőnek?
A szerkesztés és irodalom alakítás egy egészen sajátos munka, amivel egyaránt nagy szerepe van a tudásnak, a tanulásnak és a tehetségnek, képzettségnek, érzéknek.
Elsősorban, az ember egy adott területén egy lapnak, folyóiratnak, könyvsorozatnak egyrészt a tematikáját, az átfogási körét veszi számításba és megpróbál azon belül megteremteni minden lehetőséget ahhoz, hogy az ember megérthesse, hogy miről van szó, de nem csak ennyi. Az irodalomnak meg a művészetnek általában van egy ilyen szerepe, hogy segít minket, hogy fel tudjuk fogni azt, amit megélünk, hogy tudatosan tudjunk élni. Ami nem azt jelenti, hogy állandóan komolynak kell lenni. Hanem, hogy megértsük, hogy mi az élet, mi az emberi lehetőség, mi az emberi kapcsolat. Hogyan lehet az embert megérteni, hogyan lehet megerősíteni, hogy ő is megértsen engem. Lényegében a szellemi gazdagság, a szellemi életnek a feltételeit kell az irodalomban megteremteni. Akkor lehet jó irodalmat olvasni, ha jó könyvek kerülnek a kezünkbe, és van, aki segít, vezet. A szerkesztés azt a szerepet is játssza, hogy milyen esztétikai nézeteket képvisel az, aki szerkeszt. Fontosak a nézetei az irodalomról és a világról. Az irodalomról is rendkívül sok elképzelés létezik. Van, aki játéknak tartja, van, aki komolyan veszi. Van, aki az ideológiai nevelés eszközének tekinti. Sokféleség van, és ahhoz, hogy valaki az irodalmat művelni tudja és szeresse, érzéke kell legyen a sokféleség iránt.
Mennyire fontos az olvasás egy szerkesztőnek?
Őszintén megmondom magának, hogy döntően én mindazt, aminek alapján, 60-70 éven keresztül szerkeszteni tudtam, írni tudtam, könyveim jelentek meg, azzal szereztem, hogy olvastam. A tapasztalatot, amivel írni, szerkeszteni tudtam azt az olvasásnak köszönhetem. Olvasni, olvasni és színvonalasan. Olvastam sok szörnyűséget is. Nyilvánvalóan egy szerkesztőnek különösképpen el kell olvasni kéziratokat, dönteni kell kéziratok felett, ismernie kell az egész irodalmi légkört.
Ha utólag valamit sajnálok akkor azt sajnálom, hogy hány ezer oldalt olvastam végig, amihez oda se kellett volna nézzek. De nem dönthettem egy kézirat sorsáról anélkül, hogy elolvassam. Nagyon sokat olvastam, ez volt mindenem. Középiskolás koromban, ha valami olyan könyv akadt a kezembe, amit el akartam olvasni, akkor “megbetegedtem “, vagyis bejelentettem azt, hogy beteg vagyok, és olvastam és olvastam. Így olvastam el például a „Háború és béké”-t vagy a korabeli francia realistákat, angolokat, Shakespeare-t.
Közben jártuk a világot, a világ Erdély volt és Románia, mert külföldre nem lehetett egyáltalán menni. Így lettem szerkesztő, aztán az írószövetség tagja. Nagyon sok jó barátommal dolgoztam együtt. Egyik legjobbak közé tartozott Sütő András író, aki a romániai magyar irodalom legjelentősebb írói közé tartozott mindig.
Ön szerint mi számít irodalomnak?
Nagyon fontos, hogy az egyetemen az ember tanuljon, de irodalomban otthon lenni, ahhoz egyfolytában olvasni kell. Jó dolgokat kell olvasni, időnként rosszat is, de nem kell túlzásba vinni. És ez a döntő. Ettől függ, hogy az ember tud-e dolgozni, van-e ítélőképessége. Az nem úgy van, hogy tudom, hogy az esztétika szerint ilyen meg ilyen kritériumoknak kell megfelelni az irodalomnak. Ezen az alapon még nem tudok az irodalomról véleményt mondani és dönteni. Csak akkor tudok, ha ismerek műveket, hogy tudom azt, ami a lényege, hogy elér hozzám az, amit az író elmondott, megfogalmazott. A kínos magyarázkodás nem irodalom. Nem irodalom az se, ha bölcselkednek, és az se, ha vad történeteket mesélnek. Persze, krimit is el kell olvasni, én olvasok krimit is. De mindenütt a döntő a minőség.
Életünket végig kíséri, nekünk tudni kell, hogy akárhol élünk, akármilyen környezetben, a magyar irodalmat és magyar nyelvet kell közvetítsük, gazdagítsuk, eljuttassuk az emberekhez és megértessük. Az irodalom az nyelv, és nem abban az értelemben, hogy az ember nyelvtant tanul, az is fontos persze, de az irodalom az valami, ami az emberséghez tartozik. A tudathoz tartozik, ahhoz, hogy az ember tudjon élni normálisan, tudja értékelni, tudja a maga helyére tenni a dolgokat. Hogy abban a szörnyű zűrzavarban amelyikben élünk, az ellentmondások tengerébe, különböző konfliktusok fojtogató sorozatába, abból tudjunk megmenteni valamit, ami értelem. Olyan körülmények között élünk, amikor a legjobban hiányzik az értelem, az emberi értelem. Nagyon kevés van belőle és főleg azoknál, akik azzal próbálnak tevékenykedni.
Szász Borbála
Ön hogy élte/éli meg magyar kisebbségi voltát? Ez az élettapasztalat milyen módon befolyásolta az ön munkásságát? Meglátása szerint van-e kapcsolat a kortárs romániai magyar és a román irodalom között? Képes ez a kapcsolat a két közösség közötti viszonyokra hatni, azokon változtatni?
Blága Éva Stefánia
Mi a véleménye a romániai magyar irodalomról? Hogyan fejlődött ez az irodalom a kommunizmus idején? Mi volt a cenzúra szerepe és milyen volt az írók hozzáállása?
A mi irodalmunk, a romániai magyar irodalom, annak a korszaknak az irodalmával együtt, az 50-60-as évekre gondolok, nagyon leegyszerűsítette és elsematizálta az irodalom értékelésének szempontjait. Az irodalmat úgy tekintette, mint a valóság befolyásolásának, az emberek nevelésének eszközét. Az irodalom és a művészet általában valóban “neveli” az embert, de nem úgy, mint egy tanítónéni, és nem azzal, hogy példákat mutat fel.
Az élet valószínűtlen gazdagságát, sokszínűségét, árnyalatait, ami az embert mozgatja, előre viszi, az emberek közötti kapcsolatot létre hozza, ezt az érzéket segíti elő. Annak idején, az 50-60-as években, amikor elkezdtem az irodalmi munkámat én magam is, sok marhaságot írtam, amire biztattam az embereket, és próbáltam képviselni a nevelő elvű irodalmat. Szerencsére nagyon sokat olvastam, és tudtam, hogy nem ez az irodalom lényege. Annyira át voltunk hatva a nevelő szándékú propaganda hatásának...
Egy jó költőnek szemet szúrt, hogy nincsenek szerelmes versek. Hiányzott a szerelmi líra. Írt egy kedves verset, amiben arra biztatta a költőket, hogy írjanak szerelmes verseket – így fogalmazta meg: “minden költőt a szerelem hevítsen tizennyolc évtől egész nyolcvanig”. Írtak a költők szerelmi verseket is, de nem azokat közölték. Azt mondták, hogy intimisták, és nem a kor nagy kérdéseivel foglalkoznak. Aztán megpróbálták az írók, költők, szélesíteni a kört, és visszavezetni az irodalmat oda ahová való, az emberi élet gazdagságához. Ami nehezen ment, mert a kulturális élet irányítói szerették volna, hogy az irodalom egy agitációs beszéd legyen és akinek felolvasnak egy ilyen verset, az teljesítse a normáját és dolgozzon még keményebben. Ez szegénységet okozott az irodalomban.
Az írók megkezdték a küzdelmet, viták voltak, cirkuszok voltak. Nem volt veszélytelen, az is elhangzott, hogy “az irodalomnak a szocialista szellem építőjének kell lennie, a segítőjének“. Ilyen végletek voltak annak idején: hogy minden költőt a szerelem hevítsen, egészen addig amíg szörnyű verseket írtak, prózát is, amiben biztatták az embereket az agitációs irodalom művelésére.
Ellepték az irodalmat ezek a művek, és ezt próbálták erőszakkal is fenntartani.
András Orsolya
Írás közben figyelembe vette azt a tényt, hogy egy olyan rendszerben él, amely elsősorban nem az írás minőségének alapján publikál? Ha igen, ez miben nyilvánult meg? Működik az íróban egy belső cenzúra?
Sebestyén Erzsébet
Mit jelentett a kommunista diktatúra az irodalmi pályát kezdők számára? Érzett-e megszorításokat, korlátozásokat a munkásságára vonatkozóan?
1956-ban, általában az akkori szocialista országokban megindult a szembenézés ezekkel a leegyszerűsítő primitív törekvésekkel. Azok az írók és költők, akik csak azt tudtak írni, próbálták az embert visszaszorítani, mert egyszerűen kifogyott a világ előttük. Nagyon sokat ígérő időszak volt, de nemzetközileg is majdnem mindenütt ez volt. 56-ban, jöttek a különböző társadalmi mozgások, amelyekbe beletartoztak a szociális rendszer elleni tiltakozások, felkelések. Visszaszorították és meg akarták ijeszteni az írókat, és sok embert kidobtak a szerkesztőségekből. Megfélemlítették az embereket. Mi jelent meg a lapokban azt nem teljesen a szerkesztők döntötték el, mert beleszólt az úgynevezett cenzúra. Megvolt, hogy miről nem szabad írni, és amit túl élesnek és kritikainak tartottak, próbálták kivenni a lapokból.
De ha a szerkesztőnek volt magához való esze, tekintélye, és nem félt, akkor ezzel szembe lehetett fordulni. Nem sokan, de páran szembefordultunk.
Amikor az író olyan állapotba kerül, mikor az érzelmei felfokozódnak, az együtt jár néha az idegrendszer megviseltségével és túlérzékenységgel is.
Nem véletlen, hogy annyi író, művész töltött kisebb nagyobb időt olyan intézményekben, amelyeket általában a köznyelv “bolondok házának” nevez. Voltak olyan írók, akik jobban féltek a kelleténél ha eltérnek a hivatalos pártvonaltól, és akkor igazolni akarták hogy ők nem egészen “normálisak “, mert akkor nem lehetett felelősségre vonni. És akikkel ilyen baj volt, azoknak állítottak ki igazolványt, hogy az illető nem beszámítható teljesen. Furcsa sorsok voltak.
A mi irodalmunk azért is alakult nehezen, mert el voltunk zárva a világtól. Könyvek jutottak be, és az ember tudott szerezni is, annak ellenére, hogy a könyvesboltokból sok könyv hiányzott. A határőrök a könyveket a kéziratokat keresték, s azokat próbálták elvenni. Az elzártság nagyon leszorított. Én, kivéve mikor gyerekkoromban háborús menekült voltam, onnan kezdve 40-50 éves koromig egyáltalán nem voltam külföldön, mert nem adtak útlevelet. Az olyan embereket, akiknek a foglalkozásában benne volt, hogy gondolkoznak, azokat nagyon figyelték. Aztán kinyílt a világ.
Blága Éva Stefánia
Voltak tiltott írások, olyan témák, amelyeket semmiképp se lehetett publikálni? Mik voltak ezek pontosan?
Nem nagyon voltak. Az író/művész általában azt akarja, hogy az, amit ő közölni akar, az eljusson az emberekhez, és keresték mindig azokat a módokat, formákat, kifejezési megoldásokat, amiben el lehet mondani, amit akarnak, anélkül, hogy be lehessen kötni. A cenzúrának nem volt olyan szédítően nagy szerepe. Voltak könyvek amelyeket leállítottak teljesen, de mindenütt csak ilyen politikai időszerűségi dolgokat kerestek és azokat vették ki. És ha az ember végiggondolta, hogy mit akar mondani, akkor néha még pontosabban is sikerült kifejezni. Itt Romániában beleszóltak, s most is beleszólnak olyan témákba, amelyek kimondottan a nemzetiségi kisebbségi viszonyt érintik, és itt aztán vannak meg nem értések. De lényegében nincs cenzúra a szó szoros értelmében, de az azelőtti cenzúra sok bajt, nehézséget csinált. Sokkal nagyobb károkat okozott abban, hogy bizonyos embereknél lefékezte, hogy gondolkodjanak más dolgokról, más módon. Ha megtaláltad a megfelelő formát, akkor ki lehetett játszani a cenzúrát. Az irodalom célja nem az, hogy leleplezze ki milyen bűnt követett el. Az irodalom dolga arról beszélni, hogy milyenek az emberi létnek a feltételei és esélyei. Az, hogy ki mit lopott, ezek mind súlyos dolgok és szembe kell fordulni vele, de nem az irodalom dolga. Ha az ember nagyon határozottan lépett fel, akkor sok mindent keresztül lehetett vinni. Ilyen dolgokban volt cirkusz. A butaságnak is egy formája volt a cenzúra. Egy költő írt egy verset, ahol a következő sor is szerepelt “a pártban, néptanácsban, színpadon“. A cenzúra miatt “a pártban“ nem volt benne. Ki kellett venni belőle. A fiatalabb generációnak ezt nehéz felfogni így, de az én nemzedékem nagyon sokat kínlódott ilyen apróságokkal. Egy biztos, nem döntően a cenzúra határozta meg ezt. Nem maradtak el a nagy művek. Amik nem születtek meg azok azért nem születtek meg, mert az írók nem írták meg.
Vargha Csenge
Melyek azok az irodalmi művek, amelyeket Ön szerint mindenkinek el kellene olvasnia? Melyek azok, amelyek Önt a legszemélyesebben érintették?
Nincsenek ilyen művek. Az én felfogásom szerint az irodalomba nem fér bele az, hogy merev értékskálákat állapítsak meg. Egyszer van egy alapszint, és azon túl minden igazán jó és tartalmas művészi munka valamit mond, de sok minden azon múlik, hogy ki olvassa. Ellenzem a minőségi listák felállítását. Általában minden ország irodalmának az alapját a klasszikus művek képezik. De nem mindig. Egyre több olyan mű létezik, amelyeket már ritkán olvasnak el, az emberek felfogása, az idő viszonya miatt. Gyártják a rövidített változatokat. Én a magam részéről nem helyeslem ezt. Mert azokat a műveket a maga egészében kell értékelni. Az igazán nagy művekben, például a „Háború és béké”-ben, amely valóban alapmű, vannak fejezetek, ahol Tolsztoj, aki filozófus is volt, a filozófiai gondolatait fejti ki, és nincs köze a cselekményhez. Kéne jelezzék, hogy ez egy ilyen fejezet. Az emberek döntő többsége az Iliászt nem ismeri, de én nagyon jól el tudok képzelni olyan nagyon művelt, nagyon tájékozott embert, aki nem ismeri az Iliászt. Van, akit viszont ez érdekel elsősorban. Az irodalom elfogadása a léleknek a szabad honja kell legyen, és nem kell megkötni a dolgokat. De különböző művekre fel kell hívnunk a figyelmet. Olvasni kell sokat és jót. Aztán ha rossz könyv kerül az ember kezébe, abba kell hagyni. Szépirodalomról beszélek természetesen.
Sipos Anett Izabell
Az olvasás mellett milyen tanácsot tud adni a fiatalabb generációnak, akik írói/szerkesztői pályát szeretnének kezdeni?
Nagyon-nagyon sokat kell olvasni és gondolkodni, és hozzá kell szokni a rendszeres munkához, persze, ez mindegyik szakmában ott van. Valaki, aki kitartóan dolgozik, az nagyon fontos.
Az én nemzedékem tehertétele az volt, hogy állandó változások közegében éltünk. Állandóan váltani kellett munkahelyet, megélhetési lehetőséget keresni, és ez különösen a nemzeti kisebbségekre volt jellemző. Én irodalomkritikus és történész voltam és közben tankönyvekkel is kellett foglalkoznom, de ha azok a tankönyvek nem jelentek volna meg, a magyar gyerekek nem kaptak volna “magyar irodalmat“ a kezükbe. Mindannyian nagyon sokat dolgoztunk. Visszatérve, keményen és igényesen kell dolgozni.
Az unalmas írást én bűnnek tartom. Nem szabad unalmasan írni. Érdekesen, sokszínűen, változatosan, meghökkentően kell írni és játszani is kell.
Az irodalom és a művészet játék is. A szó legjobb értelmében vett játék. Az emberhez hozzátartozik a játékosság iránti hajlam és vonzódás, és ahhoz, hogy teljes ember legyen és úgy tudjon élni és szembenézni a világgal, hogy annak termékenyítő hatása legyen, az embernek tudnia kell játszani és mosolyogni. Anélkül nem lehet, akármilyen keserves az élet és akármennyire is nehéz. Az irodalom játék is kell legyen. Nagyon komoly játék. De játék is kell, hogy legyen.
Csáki Erika
Mint úgymondva túlélő és személyes megfigyelő milyen érzéseket, gondolatokat, képeket ábrázolt önnek ez a korszak? Jövőbeli tervek? Dolgozik-e valamin most?
Abbahagytam az írást, most már több éve. Az életem úgy alakult, hogy egyszerűen megkérdőjeleződött bennem sok minden. Én nagyon sokat és keményen dolgoztam életemben és ritkán volt olyan, hogy ne töltöttem volna be két három hivatást. Ettől jött egy ilyen lelki fáradtság. Én mindent megtettem, hogy kollégáimmal, barátaimmal együtt az életet elviselhetővé próbáljuk alakítani az emberek számára. Az utolsó nagy reménységem az 89-90 volt és akkor is mindent megtettem ezért. Bukarestben voltam, tárgyaltam, beszéltem, írtam, utaztam. A kornak a jelentős politikai személyiségeivel nemzetközi kapcsolataim voltak, és hittem, hogy ha nem is változik meg a világ és nem is jön rendbe körülöttünk minden, de legalább értelmesebb lesz a lét. És megint tévedtem. És ez kiverte a kezemből az írógépet. Nekem ilyen terveim nincsenek. Nekem is van még mondanivalóm és még előfordulhat, hogy valamit még írok, de egészében nagyon nem olyannak érzem a világot, hogy ezt kihozza belőlem. Azt, hogy írjak, hogy folytassam. 75 éves koromban mentem nyugdíjba és még utána is rendszeresen dolgoztam, már visszaköltöztem Vásárhelyre annakidején. De még akkor is jártam repülőgéppel. Hétfő reggel a repülőtérre mentem. Csütörtökig Bukarestben voltam és akkor jöttem vissza, de belefáradtam. Nem fáradtam volna bele, ha valamivel többnek látszik az eredmény. Nem egyéni sikerről van szó. Az esélyek és lehetőségek, az emberi esélyek és lehetőségek valóra váltásának nem lett annyira se kedvezőbb talaj, mint amennyiben én reménykedtem, pedig én nagyon sokszor indultam neki 56-ban 68-ban és aztán 89-ben. Lehet fogok még valamit írni, de a világ nem biztat.
