Józsa István
2 + 2
„Mert a tehetség kevés, az értelem is kevés, a műveltség is kevés ahhoz, hogy valaki művész legyen, mindehhez végzet kell” – írja naplójegyzeteiben Márai Sándor. – Arra jutottam, kérem, hogy ez a sors, ez a program aztán közvetlenül, sőt szembeszökően tükröződik annak az embernek a megjelenésében. Szóval az írót a lábairól. A nadrágjáról. Az íróemberek nadrágjának ugyanis – karaktere van, tartása jellegzetes. „jellegzetes” – sok filozófiába beleástam már magam, most sem keresek színes, erőteljes, kifejező hasonlatot – amely, akárhogy is, többé-kevésbe távoli marad –, fő a Szabó Zoltán által hangsúlyozott pontosság. Íme. Tudom, ha egy afrikainak vagy egy eszkimónak próbálom megmagyarázni, mi is az, hogy „kenyér”, azt kell mondanom: étel. Igyekezetemben azonban megkerülhetetlen módszertani hibát követek el, mert keverem az egyedit az általánossal. Elvileg a legtökéletesebb magyarázat, ha azt mondom, a kenyér, az – kenyér. Számára azonban mindez tapasztalat híján felfoghatatlan, ahogy én csak csodálni tudom, hogy az eszkimó hallási benyomás alapján az Atlanti-óceán hullámainak típusait különíti el, és szintén rövid fülelés után tökéletes térképet tud rajzolni egy amúgy távol eső partszakaszról. Ezért mondom tehát, hogy az írókon a nadrág úgy áll – „jellegzetesen” –, mint az írókon a nadrág. Úgy áll, mint az az omladozó épület, amely… hát minden bizonnyal függ… valamin, mert csak nem omlik össze. Az írók kopott, általában a végsőkig koptatott nadrágokban-nadrágszerű strapabírókban járnak. Ha vadiúj pantallóban közlekednek, akkor is elgyötörten áll. A nadrág. Mint ahogy a régen, jól kitaposott cipő tökéletesen felvette az őt uraló, meghatározó, idomító, győzedelmes láb formáját, és lesz aztán a legkényelmesebb. Egy író, mondom, egy író, kérem, egy olyan igazi író öltözékének, nadrágjának, azaz lábának tehát nagy az entrópiája. A termodinamikai rendszerek természetes törekvése, hogy minél magasabb entrópiát, rendezetlenségi fokot igyekeznek elérni – maga az Univerzum egyetlen nagy termodinamikai rendszer. Univerzumról való – irodalmi, művészeti, természet- és társadalomtudományi – tudásunk elsősorban zárt rendszerekre és alrendszerekre vonatkozik, egyrészt könnyebb dolgozni velük, másrészt még azt sem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy maga a világmindenség nyitott-e vagy sem. Einstein egyenletei szerint a fény… valahol… messze… az Univerzum határvidékén megfordul és visszatér az egy és meghatározhatatlan középpont felé… Nos, az íróember biztos előjelű entrópiája abban az első látásra meghatározó altesti ruhadarabban tükröződik. Az élrevasalt gentleman zárt, ő viszont mindent összevéve és köznapian fogalmazva: rendetlen és kopott.
A benyomás egy emberről… Ruházatunknak természetesen igyekszünk jelentőséget adni, ezzel magunknak, hiszen ruha teszi az embert. Az író jellegzetesen sokat mondó cuccának jelentése van. Ha az előbbi külsődleges és kívülről hivatott befelé hatni, illetve úgy feltűnni, mintha nem valamely belső hiányt pótolna, hanem azt fejezné ki, ami, ez utóbbi belső, mély, egyszerűen van, és jelentésmezeje óriási. Olaszországi nagyáruházban végezték el a galád kísérletet: hatalmas velencei tükröket szereltek föl, és a megfigyelők a tükrök mögül követték a vásárlók reakcióit. Egy. Mindenki megnézte magát. Kettő. A nők sorra a hajukat igazították, ha tökéletesen állt is az a frizura, az a mozdulat, a megnyugtató, sosem maradt el. A férfiak tetőtől talpig végigmérték magukat. – A benyomásunkat azonban annak rendje és módja szerint mindig szemből alakítjuk ki. Nézzük csak meg azonban, hogy hogyan is áll azon az illetőn a nadrág – hátulról. Az lesz az igazán árulkodó! Az eredmény általában – más. Az író esetében nem, az író nadrágja közvetlen és őszinte. Amint a régi mondás tartja, madarat tolláról, írót nadrágjáról. És elölről is, hátulról is. A rendőrt, a katonatisztet a tarkójáról, a nyakának állásáról ismerhetjük meg, váll- és fejtartásában „benne van” a vigyázállás, annak fegyelme, merevsége, a rendőri ellenőrző, fegyelmező mivolt gőgje. A zsaruk és katonatisztek tarkójának, fejtartásának igen alacsony az entrópiája, sokszor alig van. Nagyon kicsi és merev az interpretációs lehetőség a szó legbensőbb, legnemesebb értelmében vett emberi tartásra. Van, aki egyszerűen csak felvette azt a formát, sokuknak nem is áll jól. Távol áll tőlük. A fejüktől. Néha a fejük is tőlük. Meg is látszik, bármit tesznek. Van azonban, aki… úgy született. Úgy lehet úgy születni, ha valamelyik ősöd katonatiszt volt. Azért jó, ha az ember vigyáz az entrópiájára. Herr Wachtmeister. Írom ezt huszártiszt nagyapám első világháborús, elsárgult fényképe fölött. Kackiás bajusz, díszegyenruha, nagy keze, az a nagy keze a kard markolatán. Végigharcolt, túlélt két világháborút. Stolz, mit Respekt und Liebe. És néhány kavargó, homályos fogalom az időről. Édesapám… már tanfelügyelő volt. Mostohaapám… a maga egykilencvenes, száznégy kilós termetével, ők is, már megjelenésükkel tudták képviselni azt a szellemi és anyagi jólétet, amelyért megdolgoztak. Én… a fényképeiket nézegetem. És az íróemberek nadrágját. Mert ez a világ sem beszél nekem nálad nélkül, szép szerelmem, ki itt lengsz most énelőttem, slamp-csinosan, édes lelkem. Parafrazálom a Költőt, az efféle játékban mindig munkál és felszínre kívánkozik valami fojtott poézis: ex abrupto először is az, hogy ha a téma feldolgozatlan is, csalóka az a „most”, nem az én kérdésem és nem az én jelenem kérdése ez. Arisztotelészi módon kell közeledni a jelenséghez. Mert e magas entrópiájú lény lábaiban, a járásában, annak a ruhadarabnak a karakterében van elölről-hátulról valami… ősemberi. Nem, ne úgy értsük ezt, kérem, nem a tartás, urambocsá’ emberi tartás, nem is az elegancia hiányzik belőle. Inkább az van benne, méghozzá ősidők óta, hogy abban a ,,, nem törődik külső jelekkel, illetve hogy nem azokkal törődik és mindezt meggyőződésből.
Van abban a repdeső nadrágban, a nadrágnak abban a lobogásában valami büszkeség. Azé az emberé, aki fittyet hány az ilyen konvencióknak, anélkül húzza meg és becsüli fel saját értékeit, és nem azokkal törődik, akik eszerint ítélnek. Nem is akar imponálni nekik. Az íróember ,,, meztelenek, ő hagyja, hogy maguktól szelektálódjanak körülötte. Embereket teremtő folyamat ez, amelybe a bölcs, a saját nevét nagy kezdőbetűvel író Ráció belátása szerint, végül is saját kárából okulva már nem veri bele az orrát, így a tévedés lehetősége minimális. Hiszen körülötte mindenki magát minősíti. Az íróember ősemberebb, mint társai, Olvasó társai, azazhogy egyre kevesebbet olvasó társai. Az íróember ezért ős és nadrágos. És, persze, ír. Miközben furcsa időszintézis rajta az a ruhadarab. Többnyire kopott, vagy ha nem az, vagyis új, akkor is felveszi az ősember ősi lábainak ősi formáját, és végül maga is ősi lesz. Ősi múlt. Ugyanakkor az íróember az ősi(vé lett) nadrágjában a jövőt formázza. Közben általában nem húzgálja-igazgatja a nadrágját, maradjon, pardon, szálljon/repdessen vagy íróemberhez illően kelepeljen, budurjon, mormogjon, brummogjon az a nadrág, úgy, ahogy a legnagyobb a hordozott nemrég entrópiája. Mindent összevéve az íróember így, ősi nadrágjával barátságosan termetes. Nézzük csak meg ugyanakkor az ősember általában nadrág nélküli szobrait (noha Dél-Amerikában némelyiküknek szemüveges az) Gyermekrémítően csúnyák. Csúnyaságuk nem egyszerűen nadrág dolga, felöltöztetve már nem is lennének olyan tökéletesek.
Csak emberekről van itten szó. Nadrágban azok a harcias férfialakok már nem lennének olyan félelmetesek, érted: az ember úgy lehet ijesztő, ahogy van, a civilizáció nem nevel és egyáltalán nem formál át – csak eltakar. A nadrágban, a szép, vadiúj vagy frissen mosott-vasalt nadrágban egyébként minden a régi. Sőt. Az ősi. Az entrópia törvényei szerint így van ez jól, a teremtés rendjét ne is háborgassuk semmiféle nadrággal avagy nadrágban. Az íróember tudja ezt, számára a nadrág gyakran teremtésellenes, pótló valamivé válik – és mindenekfelett szép nő(k) közelségében –, ezért az íróember gyakran távolít el magáról, maga elől minden pótló és ugyan ősivé lett, de alkalmasint teremtésellenes tényezőt. Partnerével-partnereivel teljes egyetértésben, persze, amit azok aztán sikongva, boldogan kifejezésre is juttatnak. Így van ez, kérem, egy nadrág, sőt, egy író ősi nadrágja, annak, kérem, titka van. Amely úgyszintén ősi. És amire úgy szükség van, ahogy az ősi szobroknak semmiféle öltözékre nincs. Ők – igen, „ők” és nem „azok” – meztelenül és kimeríthetetlenül gazdag. Pedig nem is annyira maga az ember, hanem egyfelől az állam pucér. A hatalom. Amely alig vagy egyáltalán nem támogatja a kultúrát. Egyébként fennállna a veszélye annak, hogy az író… na nem másképp öltözne, ahogyan rajta a nadrág, az kérem, sorskérdés, de a gyengébbje bizonyára igyekezne jobban öltözni. Valóságos világnézeti zűrzavar! Az államhatalom mindig tudja, mit csinál. Sanyargatja is az írót lelkiismeretesen – abban a hiszemben, hogy az jót tett neki, hiszen elme így éli meg a nagy arisztotelészi fordulatot: elfordul az aktualitástól és keres alatta-mögötte valami ősi, időtlen, örök értékrendszert, lásd a nadrágját és mindazt, amit az jelez, kifejez, értésünkre ad. – Másfelől mi vagyunk ruhátlanok, akik szintén megtesszük egy sok ,,, gép kötelességét. Végigmértük azt az embert egyszer, benyomás alapján máris jellemeztük, sőt minősítettük – gyarló igyekezetünkben máris megtaláltuk azt a vonatkozást, amelyben valahol magunk mögött helyeztük el a nagy sorban –, értékeljük a teljesítményét, míg várunk, főleg hogy szintén valamely titok folytán kötelező oktatási anyaggá, „feladattá” válik, végül pedig már annyit néztük azt az embert, munkáját, míg már a lehető legderűsebb felelőtlenséggel azt látjuk benne, amit általában vagy alkalomhoz, „évfordulóhoz”, „ünnephez” kötötten akarunk. Kétségtelenül egyfajta beteljesülés, érkezés, végső egyensúly ez; „aki alkot, visszafelé nem tud lépni, / meztelenül borzong a végtelen partján, / míg utoléri őt a világ” – írta Szilágyi Domokos. Nos, ez a találkozás a szoborállítás tényében következett be. Mert ha az íróról az ősi nadrágjában életművére pontot tévén bebizonyosodik, hogy talált és épített valami maradandót, akkor szobrot kap, de élre vasalt nadrágban! Hazugság! Csalás! Történelemhamisítás! Ez egyszerűen nem igaz! Merénylet! Az író személyének, magának az életműnek, az életmű társadalmi kontextusának földhözragadt, vaksi, bunkó, durva, barbár, sunyi, alamuszi, képmutató, haszonleső, önáltató, illúziókeltő, olcsó meghazudtolása. József Attila Hogy a szobrász? Nem, amúgy egyszerű politikai ideológiai szenny, nem kell mindezért rögtön a szobrászt hibáztatni. Hogy együttérzett…? Mármint a szobrász. Az lehet. Neki szabad is. De a megrendelő! Elrettentő példa, nézzük meg a szegedi JATE előtti József Attila-szobrot. Az az ember nem a Költőre hasonlít ugyan, de nem ő, hanem egy kép-, illetve szoborszerűsített elvárás, amelynek a szobrász – akarva vagy kényszerűen, nincs honnan tudjuk – bedőlt. Nem is lábakon acélsima nadrágban, hanem egy kételemes traverzen, elnagyolt, már-már ,,, és absztrakt. Az alak mellközéptől felfelé kezd élni, igazán elszántan néz… a jövőbe! És egész megjelenésében bikamód öntudatos és pártos fiatalember. Ez nem a Költő, nem a Ringató és az Óda költője, ez itt csak az egyik oldal, a Külvárosi éj, a „Munkásököl, vasököl”, a munkásosztály konok költője. Fordulat előtti középiskolás tanár akart ilyesmit elhitetni a gyanútlan diákkal., a tankönyv szerint ember csak a Pártnak és csak a Pártot és csak a proletárt, a nők, a szerelem létezéséről nem is tudott. (Hogy a szobrász?...)
Egy letűnt kornak ideológiai jellemét méricskélhetjük a szobron azzal a távval, mint a szárnyaló költészetben élő ember és az ideológiai torzó között
Ottan van a nadrág problémájának a kutyája elásva! Ahonnan a pénz hazug szele fúj! Politikusi, feszes öltönyök, kvázi gentlemenek. Ahol a fő és olykor a minden a benyomás, a forma, a simaság, lám, semmi részlet, minden sima a felszín alatt, csak semmi konkrétum – és ez a – úgy tesznek, mintha lenne mit rejtegetniük az ápolt felszín alatt. De nézzük csak meg szövegeiket, nadrág fölött mi senki emberfiát nem ismerhetünk meg, míg nem írt nekünk valamit. Sehol annyi üresjárat, bajkavarás, mint a történelemírásban és a politikában. Nadrág dolga – hátulról. Az író öltözéke azonban részletekben gazdag, sűrűn redőzött, töredezett felszín, rajta minden vonal, minden hullám egy-egy élettapasztalat, megszenvedett – ugyanakkor sokszor sopánkodik. Az író beleéli magát szereplői sorsába – idézi Arisztotelészt mindez, dura lex, sed lex.
És egyre több tapasztalat, egyre több ránc és gyűrődés. A nadrágon. Mindezt aztán addig, amíg – furcsa ellentmondás, de tény – elér egy újfajta, magasabb rendű, felsőfokú, nemes simaságot, ami azonban már nem úgy egynemű, mint a vákuum, amit semmilyen poli nem képes feltölteni – esetleg formába foglalni, hanem emlékekben gazdag és lehetőségekkel, azaz jövővel terhes.
A politikus lavíroz, ő csak hatalom párti, uralkodásvágyában így marad egyoldalúan kívülálló. Csak cinikus.
No igen persze, rangos ezt vagy azt az írót megszoborni „élre vasalt nadrágban” – mégis… Igen. Mégis. Fő a városkép. Ahogy az a nadrág, az kérem harangozna ottan, mint mindenféle újkori államforma, sőt mint az emberiség traumája, az rontaná a városképet… A mi városképünket. És nekünk ugye nem erre van szükségünk, kisajátítható halhatatlan költők... Felszínes gondolat, percek alatt vasalható, igazi méretekben csereberélhető. A hasonmásnak, a szobornak a fenti... emberi mániát tartalmaznia kell. De nem csak a felszínen ám!
Súlyos, de mégis csak részkövetkeztetés, kétnemű téma másik fele a női írók és költők nadrágja, annak szótlansága, némasága. Az a divat, amely Kleopátra óta költ, kell. Érdekes, hogy egyáltalán nem úgy érdekes, mint a férfié, noha férfiúi ruhadarab, a nő, Georges Sand és Mme Chanel, követője mintha semmit sem örökölt volna át a hím párjától. Az ő nadrágja nyilván erotikus. Míg egy nadrág, láttuk, teljességgel megváltoztathat egy férfit, a szebbik nem esetében a nő uralja a nadrágot. Olvastam Piaget-t, minden „interakció” kérdése, tudom, vagyis a nadrág is visszahat, de a nőn legfeljebb módosít. Akár ír a nő, akár nem. És egy csinos nő mindenféle nadrágban – vagy anélkül – csinos nő, a szépség nem rejtegethető. A nők nadrágja esetében nem maga a ruhadarab érdekli az emberiséget, hanem ahogy az ,,, izgalmas. Mert ahogy a férfi, azt mondtuk, örökké elégedetlen íróember, szeme először is a nő lábára, mellére, fenekére, ahogy a ,,, a minél duzzadóbb vitalizmust keresi, hajtja, vadássza – az európai férfi prototípusa Odüsszeusz… – úgy a nő pillantása is férfinadrágtájt találgat, tapogatózik. Ha nem, akkor… a nemekkel valami baj van. Rendjén vannak, hogy szemet, látást irányító tervek, programok a kollektív tudatalattiban gyökereznek…! De miért kapnak az írónők általában mellszobrot?
A fej, arc… Arról most nem szóltam, a fejükön, az arcukon több mint általában az írók sem hordanak nadrágot. A fej, az arc a nagy titkok hordozója, de… hát, íme, igen, így alakult ősidők óta, hogy ezek a titkok meztelenek maradtak. Titkainak titkolásáról maga az arc gondoskodik, nincs szüksége semmilyen külső segédeszközre. Ő mondta, még nem nagy az ember, de képzeli, hát szertelen. A történelemben szakálldivat, az volt, fussuk csak végig az ógörög szobrok sorát, mindegyik személyiségnek tömött, göndör, tekintélyes szakálla van, amely úgy nem hiányozhat. Inkább nagy, húsos ,,, beszédes, „arról ismerszik meg a szerző”, tartja a régi római mondás. Íme, újra a végső titkok egyikéhez értünk… Azt is tudjuk, hogy a férfit ,,, vezetővé sem választottuk, ha nem volt eléggé tekintélyes… orra, akkoriban még csak komolyan sem vették a jelöltet. De technikáik is voltak, különleges érzékkel rendelkező, sőt képzett szolgáik az orr nagyobbítására.
Az arcról, mint mai öltözékünk közül a nadrág. A római költők, imperátorok viszont már mindnyájan ápolt, sima arccal, igazi nagyvadak. Inkább ,,, területet már nadrágtól függetlenül műveljük, ápoljuk, és a kultúrtörténészek a szakáll-, illetve orrdivatok históriáját is megírták. Egy biztos, nadrág és szakáll összhangja még feldolgozatlan téma. Majd a mindig okosabb, nadrágosabb és szakállasabb új generációk? Minek várni? Íme, szakáll és nadrág összhangjának tekintetében a férfiak általában saját ízlésük, belátásuk szerint döntenek. Egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy valamiféle kánonok váljanak ez ügyben is uralkodóvá, „korjellemzővé”, sőt, ha kell, minden erőmmel azért harcolok, hogy minden férfi olyan nadrágot és szakállat viseljen, amilyen illik hozzá, amilyet akar. A közös, korjellemző ,,, majd maguktól. De azt is elsőre beláthatjuk, hogy létezik olyan szakáll, amelyet határozottan nadrág nélkül kell viselni – lásd ,,, elődünket vagy a mai polinéziai szigetlakókat – és van olyan nadrág, amelyet kifejezetten szakállal, dörzsölten kell hordani. Bizonyos farmerekre gondolok itt, a farmernadrág történetében Lévi Strauss, és azóta jónéhány ilyen fazon volt már. Gondoljunk csak egy kertész megjelenésére, egy keménylegény favágóra. Az már igen!
Végül is ezzel összhangban az arc csak azt mondja, mint az altesti misztériumok metaforikus ,,, Egyetlen, de micsoda különbség: a nadrág vasalható. De az író nem, ő azért sem vasalja, ő az ősi nadrág ráncai között érzi jól magát. Hogy abban „bohém”… Életvonalának mélyen átélt, megszenvedett hullámai között a részletekben egyre gazdagabb nadrág tulajának – természetszerűleg és szükségképpen ellensúlyoznia kell; néhányan, kevesek, igazán kiválók el is érik ezt a szellemi szintet, a nirvánát, azt a semmit, ami nem az élet kihunyta, halál, hanem mindenfajta élet előfeltétele, folytonosság. (Hogy sokan alkoholmámoros állapotban – vagy tiszta fejjel is – fölényeskednek, az most gondolatmenetünktől távol eső részletkérdés.) A cél az az egyensúly, amit abban a földfelszíni életben egy egzisztenciális nagy elégedetlenség, türelmetlenség, ezzel frusztráltság jelez előre, és konvenciók fölött lobogó nadrág vág a járókelők arcába. Folyamatosan.
Mert mindközönségesen: nem gyűrött, nem kopott, nem elnyűtt, íme, a szellemi érés magas foka szembeszökő képekben. A derű. Nem langyos jókedv, hanem az eddig felvázolt út (egyik végeredménye.)
Egy szobrász, mondom, egy szobrász, kérem, egy olyan igazi szobrász, akinek nemcsak keze van, hanem feje is, és szíve is a helyén, és aki ismeri a mesterség minden csínját-bínját, az igenis tud egyszerre őszinte, közvetlen, ideológiamentes nadrágot-öltözéket és mögötte tekintélyt parancsolóan felsejlő ősi titkot formába önteni. Ebben a 6000 – újabb kutatások szerint 9000 – éves kultúrában több példa is volt már rá.
A ,,, gyökere a kollektív tudatalatti – mondta Jung. A libidó – mondta Freud, szobrot érdemlően nagy libidó – „író” – őszintén ősi titkainak tartásában tekintélyesen álljon a város előtt, nők, rendőrök és politikusok között. Éjjel-nappal. Íme az író, ,,, mentség, illetve néhány emberi ,,, És ilyen legyen a szobra, aki diktál. Akivel diktálunk.
Akinek van szeme, hallja. És Borges leírta már a mondatot: „Az ember akkor lát igazán, ha tudja, mit lát.”
Hogy én tudom-e, mit láttam? Der Schein ... – vágom rá.
Hadd fejezzem be e rövid interjú történetét.
Éjjel volt, amikor pontot tettem ennek a szövegnek a végére. A házban, ahol vendégeskedtem, már mindenki aludt. Azzal álltam fel az asztaltól, hogy na, a mai nap teljesítményével is elégedett vagyok, most kis éji sétára indulunk, ózondús hegyi levegő, csillagos éjszaka, úgy habzsoljuk majd, mint megérdemelt jutalmat!
Kiléptem a házból, amely a hegyoldalon, magasan az út fölött feküdt, az égbolt tiszta, a környező házak ablakai sötétek, sehol egy járókelő. Az ajtó előtt, a széles verandán Hektor, a házőrző kutya – nagykutya –, vidáman vakkantott egyet-kettőt, vickándozott örömében és úgy szállt felém, hogy egyenesen a mellemre rakta tappancsait; alig ,,, lecsillapítani és elhessegetni, aznap esett az eső – itt elképesztően gyakran esik –, a sötét betonon még tócsákban csillogott a víz, nem akartam, hogy összemaszatolja az ingemet. Lebaktattam három hosszú lépcsősoron, az útról visszanéztem a kivilágított házra, amely egyedül fénylett a hatalmas, éjsötét hegyoldalon.
A séta? Az olyan volt, mint bármelyik nyáréjszakai, eső utáni séta. Rövid, de kellemes, nagyon kellemes. Megnyugtató.
Amint visszatértem, a bejárat előtt lecsaptam lábamról a vékony sarat, kezem már a kilincsen, a kilincset már lenyomtam, lassan, halkan, nehogy felébresszek valakit, mikor észrevettem, hogy Nagyon Nagy Hektor lelapul, fojtottan morog és vicsorog, úgy maga elé, de feszülten, minden ízében máshova: rám összpontosít. Abban a pillanatban tudtam, ugrani fog, támadón léptem felé – nem szabad félni tőle, olyankor a szervezetben lejátszódó kémiai folyamatok egy bizonyos enzimet, ezzel illatot eredményeznek, amit az ember nem érez és fogalma sincs az egészről, a több mint 1100 féle szagot memorizáló kutyaagyat viszont szörnyen irritálja, ezért az állat agresszív lesz – azonnal rúgtam. Mikor először találtam el – a nyakát találtam el –, már valószínűtlenül távolinak tűnt, hogy nemrég még kordiális kétoldalú kapcsolatokat tartottunk fenn, most nyoma sem volt a percekkel ezelőtti nagy barátkozásnak, és annak, hogy azzal bármiféle kötelezettséget vállalt volna. Nem csodálkoztam, olyan vadul, olyan féktelenül élte bele magát tisztébe, olyan vérszomjasan vetette rám magát, olyan fürgén igyekezett harapni, nem, nem cselesen, egyszerűen és mindenáron harapni, hogy az volt a benyomásom, semmi nem fékezheti, nem volt egyetlen óvatos vagy bár kiszámított mozdulata, egész testét beleadta, csak támadott. Az az elvakult elszántság, ahogy lendült és ugrott, vagyis védett és védekezett, a mozdulatainak olyan spontaneitása, tökéletessége, a teste ritmusa ugrás közben és utána, ahogy újra és ismét újra a bokámnak ugrott. Nem ijesztette meg semmilyen ellentámadó mozdulat, nem fárasztotta semmilyen rúgás vagy fájdalom. Jobbal rúgtam, a bal lábamat támadta, és ötödik rúgás és esés után még mindig ugyanabból a szögből és ugyanoda ugrott, támadásában benne volt, olyan nincs, hogy ő ne jusson a bokámig. Hetedjére-nyolcadjára már érezte a pillanatot, amikor minden lépés után újabb rúgásra számíthatott, és az üresben elcsattant harapás után előrenyújtott, kitekert nyakkal, de nyomban ismételt, a hozzá közeledő láb felé kapott. Ekkor már lependerült a lépcsőkön. Nyüszített a fájdalomtól, de felkuszálódott, egy testcsel, egy pillanatnyi, egyetlen mozdulatnyi helyezkedés és nekifeszülés után újra ugrott. Mintha ős magára lelt volna ebben a harcban, és ez a magára találás hosszú-hosszú ideje váratott volna magára, hát újra harcba indult. Félelem nélkül fogadott minden újabb rúgást és lépést és rúgást, csaholt, morgott, hörgött és vinnyogott, de vicsorogva lendült újra támadásba. Egyre nehezebben viselte el, hogy megfutamodás helyett egyre felé és újra felé lépek, egyetlenegy, a feltétlen győzni akarás hajtotta. Egyre elvakultabban támadott, mert egyre nőtt a tét. Én, akinek meg nem fordult a fejében, hogy egyszerűen beugorjak az ajtón, s kész, eleve bizonyos fölénnyel néztem az egész tusakodást, nekem ez kis incidens volt, neki azonban most létezni is megszűnt minden egyéb a világon, most élet-halál kérdése volt ez a harc, ez volt számára maga az egzisztencia. A legnagyobb tiszteletet ébresztette bennem, a természet rendjét tiszteltem, figyeltem, hogyne, az volt beleprogramozva, hogy … – és ez aztán a végsőkig. Csak egy állat képes ilyesmire, ember által félrevezetett lény, hiszen a saját területét védi, ,,, megtűri, sőt szereti a gazdiként fellépő másikat, mert időnként területi igényét ,,, és enni ad neki. Három helyen is nagy V-ket és L-eket cibált a nadrágomba – egyik kedvencembe! –, a lábam is vérzett.
A házból futólépések dübörgése, ajtócsapkodás, először a feleség tódult ki az ajtón, nyomban mögötte a férje, hátulról átkarolta a nőt, és betuszkolta az ajtón. Aztán megnyugodott ő is, nem verekedés volt, „csak a Heki”. A magára talált hőst egyszerűen a helyére parancsolták, méghozzá olyan közönnyel, amely méltatlan volt az ,,, A kutya csaholt és morgott, de engedelmeskedett; fogcsikorgatva pislantott még néha felém, szépeket ígérhetett nekem. – Mindent bele – biztattam búcsúzóul. A nő gondosan fertőtlenítette a sebeimet. Én pedig eltöprengtem a történteken. Mindig nevettem azokon a szerzőkön és műveken, akik és amik csak leírják a történelmi eseményeket, hogy ez és ez, itt és itt, ekkor és ekkor, ehhez elég írni-olvasni tudni. A fontos az interpretáció, abban az információs világban pedig, amiben kapaszkodom, tájékozódom, élek, már nincs is történet, csak interpretáció, sőt csak interpretálásról való beszéd. Ami pedig ,,, De ma, mi az, ami ma történt? Kimutattam az író ősi nadrágjáról, hogy hímnemű metafora, sorsmetafora, ,,, egy percre rá egy kutya megszaggatja a nadrágomat. Ráadásul egy olyan, amellyel addig határozottan megbíztunk egymásban. Akárhogy is, az eset állatviselkedéstani szempontból sem minősíthető „egyszerűnek”.
Ma sorskérdésekről írtam. Nekem, homo sapiensnek ezekre nincs igazán rálátásom. Egy. Nem értem tehát. Kettő. Félelmetes....? Vonzó. Három. Márai után: a történteket -- az általam leírtak alátámasztásaként értelmezem.
Itt és elvileg ismét új szövegrész, újabb árnyalat kezdődik. De... erről még nem beszélheltek. Évtizedek múlva, talán, megírom.
Most -- éppen egy ruhaüzletben válogatok, vásárolni fogok.
2001