Józsa István
A DISZKURZÍV–RACIONÁLIS MEGISMERÉS
Lezárva a megismerés osztenzív szakaszát, a fausti: a racionálissá vált megismerésnek tovább kell építenie a megkezdett párhuzamot. Az ember fejlődésében az objektív gyakorlati, a szubjektív gyakorlati, majd az osztenzív megismerés szakaszának az első és ötödik, illetve az ötödik-hatodik életév jelentette intervallum feleltethető meg. Ebben Jean Piaget és Bärbel Inhelder szerint a szellemi fejlődést egy újabb, harmadik meghatározó tényezőre, a kiegyensúlyozó tényezőre kell visszavezetnie, melyet kompenzációként jellemezhet. A megismerés aktusának belső egyensúlyához hasonlóan az ember szellemi fejlődését is folyamategyensúly jellemzi, az külső behatásokra a gyermeket ellentétes irányba mutató változásokkal igyekszik kompenzálni. Ily módon fejlődése ezekben az években először is egy, a születés utáni hónapokéval analóg központosításként megy végbe, ugyanis újraépítendő mindaz, amit eddig élményszerzés útján szerzett. Ezután egy újabb, az előbbivel ugyancsak analóg központvesztés következik be, de ezúttal már nemcsak a mozgások között, hanem a konceptusok, illetve konceptualizált cselekvések[1] között is, azoknak az előremutató összehangolásának az eredményeképpen, melyek a következőkben már funkciókként működnek tovább.[2]
Mivel az érzelmi absztrakciók közlése az osztenzív megismerés szakasza után szavakkal, nyelvi jelekkel történik, ez a kommunikáció közvetett módja, hiszen a nyelv pavlovi értelemben vett másodlagos jelrendszer. De ha közölheti azokat közvetlenül is, ha a festészet közvetlen kifejezésmód, mert hát pavlovi elsődleges jelrendszer, miért épp a másik úton indult el? Nos, az osztenzív megismerés általános, sőt, világgal való interakciónkban szükségképpen jutunk el fokozatáig. Egy azelőtt soha nem látott tárgy tudatosulhat ugyan benne anélkül, hogy megnevezné, a festő, a képzőművész is akkor lát igazán, ha tudja, hogy mit lát.
Faustus túlhajtott, racionális tudás ura, képviselője és áldozata.
Az osztenzív megismerés beteljesülésétől a tudat, az értelmi absztrahálás csőspiráljában halad tovább, s mert ez a legismertebb szakasz, a már logikus gondolkodás szakasza, még rövidebben tárgyalható. A racionalitás mivoltát és típusait – analitikus, instrumentális, procedurális, barokk, normatív stb. – Andrei Marga írja le Raţionalitate, comunicare, argumentare című könyvének „első metszetében”, történeti kitekintést nyújt és jelentősnek bizonyult kortárs szakmunkákat is összefoglalja.[3] Hogy a művészi megismerésnek miért épp a képzőművészeti válfaját, és nem az irodalmiban vagy a filmművészetiben követhető formáját elemzi, sőt kell elemeznie először, arra egyszerű a válasz. Bár tulajdonképpen mindegyik a világ képét, tartalmát, jelentését közvetíti a maga sajátos útjain, eszközeivel, a közöttük élő nyilvánvaló különbségek előre döntöttek. A világ objektív képét az író megismerése folyamán nem olyannak látja, amilyen; a modellé elemzett megismerési folyamatban ő is megéli a jelzett változásokat, módosulásokat, mutációkat, variációkat, metamorfózisokat aztán az írásmű kigondoltával, objektivációjával újabb belső elmozdulások következnek be. Aztán a mű szabad átszületése előtt akadályként ott feszít saját, létfontosságú médiuma, a nyelv, mely másodlagos jelrendszer, és – a befogadás aktusában elölről kezdődik az egész. Ezzel szemben a képzőművészet, bár ennek esetében is nyilvánvalóan számolni kell a jelzett belső változásokkal, közvetlenül és egy univerzális jelrendszerben sugározza tovább a világnak a festő által újrateremtett képét, tartalmát, jelentését; hát a művészi megismerés formái közül a film mellett a legtökéletesebb a képzőművészet. Igen, mellett, mert ha a filmben dinamikájában ismerhető is meg a létezés, a statikus festmény, grafika kognitív rétegei sokkal biztonságosabban hámozhatók elő, mint a film esetében, amikor is a racionális lény a befogadás után, a belé zárt élmény alapján utólagosan építheti ki értelmezésének, értékelésének rendjét. A művészi megismerés tudatos szakaszáról tehát: mindenekelőtt az érzelmi absztrahálás gyűrűzik tovább. Az osztenzív megismeréstől, a tudati észlelés ciklusprogressziója pedig egyre tágabb spirálkörökben halad előre, az ezzel szinkronban futó asszociáció ívei pedig egyre gazdagabbak, árnyaltabbak, pontosabbak. Faustus tulajdonképpen azokkal az érzelmi ítéletekkel dolgozik tovább, melyeket már a kontemplatív megismerés szintjén készen birtokol, s melyeket ebben az újabb szakaszban társadalmi konvenciók végleges formájában, vagyis közölhetővé racionalizál. A festő így gondolja ki és alkalmazza a festészet általános, illetve saját művészetének partikuláris sajátosságait, törvényeit, sőt „kategóriáit”, így gondolja ki a majdani kép építőelemeit, a kompozíciót, a feszültséget, a szerkezetet, a belső arányokat-arányviszonyokat, a mozgás jellegét és az azt megnyilvánító hordozókat, a ritmust, a harmóniát, a tartalmat és a formát. Mindez érzelmi és értelmi tevékenységként zajlik, de megjegyzendő, hogy ez utóbbi teljes hiányában is végbemehet.[4] De bármiként is legyen, ha Faustus a megismerő tevékenység hermeneutikai aspektusában, az elő(zetes logikai és erkölcsi)ítéletek szükségességével ki vagy szolgáltatva a múltnak, akkor most ebben a szakaszban ki vagyunk szolgáltatva a jelennek (is). Elsősorban és közvetlenül a nyelvnek[5], és ezzel egész kultúránknak.[6]
Az érzelmi absztrahálás végállapotával analóg módon, ennek a kettős, sőt többszörös kiszolgáltatottságnak és az érzelmi utak által továbbfűzött szabadságnak az egyensúlyában jelenik meg a tudat vetítővásznán végre – a kész gondolat, a maga társadalmilag konvencionalizált formájában, de szubjektív tartalmával és jelentésével, a maga érzelmi udvarával, így jelenik meg a majdani mű alapkoncepciója, esetleg már maga a teljes mű, éles körvonalakkal, pontos részletekkel, melyet már „csak át kell másolni” a vászonra. Az érzelmi és logikai ítéletek, következtetések rendje kiépült, az értelmi absztrahálás végállomásán az értelmi megismerés beteljesedett; innen irányul vissza a tárgy stb. felé a már értelmileg is irányított felderítés új információk felvételéért. Ha a megismerésben mint világújraalkotó folyamatban, legyen akár művészi, akár tudományos, kezdetben mindig csak egy szilánk fogható fel a tárgyból, tárgyi struktúrából, jelenségből, eseményből stb., Faustus a tárgy és a szellemi végállomás közötti – íme, végtelen – távot futva az objektum egyre több sajátosságát foghatja fel és tudatosíthatja, és végül itt, a tudat vetítővásznának síkján potenciálisan (!) az egész tárgyat birtokolhatja. Egyrészt tehát a világ megismerhetőségébe vetett hite megalapozott, az emberi pszichikum lehetővé teszi azt, ha erőteljes, ugyanakkor létfontosságú korlátok: a perceptuális jártasság végessége, a közvetlen észlelés belső gátjai, a kor lehetőségei, az anyag támasztotta korlátok[7] által formázott is.[8] Ha a teljes megismerés gyakorlatilag lehetetlen is. Másrészt a kész gondolat, legyen az akár tudati, akár elsősorban érzelmi absztrakció, azaz testében akár az értelmi, akár az érzelmi összetevő dominál, több, sokkal több, mint a megismerés kezdeti tárgya: vele több. Szellemi tevékenységével átszűrvén, újrateremtvén, az univerzalitás fokozatain mérhető, melyeket a köznapi konkrét, illetve az érzékelés köznapi konkrét síkjától az elméleti szinten át és túl a kozmikus tudat fokozataiig „számít”. Persze, tulajdonképpen minden fokozat a kozmikus tudat fokozata, mert hát a tudat mint olyan kozmikus fejlődés eredménye, de most a „tiszta” kozmikus tudatról beszél, mely az esztétikai érzékelés körrétegeivel analóg, és amelyre felkapaszkodni hivatott. Minél tágabb körűvé épül a gondolat, a terv (Entwurf, project), absztrahálások végeredményeként; annál gazdagabb, annál egyetemesebb, annál nagyobb művészi értékű, sőt... annál sikeresebb műalkotássá objektiválható. Harmadrészt akár a művészet útjain, akár a tudomány eszközeivel itt a kozmikus tudat fokán: az örök transzcendencia felé keresi a választ a létezés végső kérdéseire, de... megértést célzó létezésében az egyetemest szubjektivizálja, ami annyit jelent, hogy a válasz a nagy kérdésekre itt van a kezében tartott ... tárgy, akármi és gondolkodó szelleme között, megismerő tevékenysége eddig elsőnek tudott pillanata előtt, előtt, előtt. Talán évmilliónyira, de itt van ennek a mintegy ötven centiméternyi távnak egyetlen fénysugarában, hogy csak az univerzalitás létráján a transzcendencia felé kapaszkodva válaszolható meg – tehát saját megismerése aktuálisan elsőnek tudott pillanatai elé, elé, elé kell látnia. A hermeneutikának ez a próbálkozása többszörösen is... nos ... paradox. Mert először is a megismerő alany és a tárgy között nincs közvetlen kapcsolat[9], mert az csak az objektív gyakorlati megismerés szintjén élhet, és mert a megismerő személy, intellektuális lény, akaratától függetlenül, ha úgy tetszik, ez esetben éppen akarata ellenére tovább sodródik saját kognitív tevékenységében, az pedig csak egyre közvetettebbé válik. Másodszor a közvetlen kapcsolat szintje az állati szint, és a személy hiába is maradna meg saját kognitív tevékenységének állati szintjén, messze a rá, tudatos lényre jellemző megismerési módozatoktól.
Részkövetkeztetés
Íme hát. Az értelemnek erőteljes távolodásra van szüksége ahhoz, hogy közeledjék a világhoz. Mégsem a paradoxont kell mindebben meglátnia, mert egyfelől saját anyagi végességét, melyből semmilyen csellel nem tud kilépni, csak a szellemi út íveli át, az objektumig – „világ” – csalogató szellemi út pedig végtelen, ami egyenlő (lehet) azzal is, hogy közte és a tárgy között nincs kapcsolat. Másfelől a szellemi végtelen szakadékát magába rántja, és így a kapcsolatot megmenti az anyagi végességben szükségszerűen létrejövő anyagi érintkezés: ez adja és tartja fenn az ember és világ interakciójában a teljességgel közvetlen kapcsolatnak az illúzióját. És – ember és világ interakciójában elsősorban ez vagy csakis ez érzékelhető. Az egyensúly, a szellemi végtelen és a kéjesen konkrét anyagi közelség, a végletes önmagába zártság és a teljes nyitás egyensúlya. Faustusi létezés türelmetes egyensúlya.
[1] Az osztenzív megismerésben konceptualizált cselekvésekről van szó.
[2] J. Piaget, B. Inhelder: Die Intellektuellen Operationen und ihre Entwicklung. Sonderdruck aus Studien zur Entwicklung des Denkens im Kinderalter. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1972.
[3] A. Marga: Raţionalitate, comunicare, argumentare. Editura Dacia, Cluj, 1991, 7., 56-58.
[4] Lásd a természeti népek absztrahálásmódját.
[5] Kísérlet: három kísérleti személynek, egy csehnek, egy lengyelnek és egy franciának három koppantást kellett meghallgatnia, melyeknek az erősségét komputer szabályozta egyenlőre. Ezután megkérdezték őket, szerintük melyik volt a legerősebb? A cseh azt felelte, hogy az első – a cseh nyelvben mindig az első szótagra esik a hangsúly –, a lengyel szerint a második volt az – a lengyelben mindig az utolsó előtti szótag hangsúlyos –, a francia pedig az utolsót hallotta annak – a franciában az utolsó szótagon a nyomaték. Hát ennyire a saját anyanyelvünkön gondolkodunk.
[6] Edward T. Hall kiterjeszti ezt a kiszolgáltatottságot az egész kultúrára. Lásd: Rejtett dimenziók. Gondolat, Bp., 1987.
[7] Lásd például a Planck-állandót: 6,62x10-34 joule.secundum, mely az anyagi világ megismerhetőségének alsó határát jelenti.
[8] A kapacitás Ulric Neisser erről így ír: „Az agy neuronok millióiból épül fel, melyek egymással elképzelhetetlenül bonyolult kapcsolatokban vannak. Ki tudná megmondani, hogy milyen magas lehet az a korlát vagy küszöb, amelyet egy ilyen »mechanizmus« felállít? Senki nem bizonyította még be, hogy a szelektív figyelem tényei egyáltalán kapcsolatban lennének az agy valóságos kapacitásával, amennyiben az utóbbi egyáltalán létezik. Valójában egyetlen pszichológiai ténynek sincs semmi köze az egész méretéhez. Ellentétben a népszerű elképzeléssel, nincs egy nagy kérgi raktárunk, melyet a túlzsúfoltság veszélyeztetne. A hosszúidejű emlékezetnek például nincsenek mennyiségi korlátai: folytathatjuk az ismerkedést új emberekkel, új nyelvek tanulását és új környezetek felfedezését mindaddig, amíg csak hajlamaik és energiáink azt engedik. Hasonlóképpen nincs fiziológiailag vagy matematikailag megállapított korlátja annak, hogy mennyi információt vagyunk képesek egyszerre felvenni”. Ulric Neiser: I. M. 101-102.
[9] Karl Robert Bultmann volt az, aki rámutatott a kettő „életviszonyának” szükségességére. Lásd: Mi a hermeneutika? Medvetánc, 1986. 1–2. Azonban...
Lezárva a megismerés osztenzív szakaszát, a fausti: a racionálissá vált megismerésnek tovább kell építenie a megkezdett párhuzamot. Az ember fejlődésében az objektív gyakorlati, a szubjektív gyakorlati, majd az osztenzív megismerés szakaszának az első és ötödik, illetve az ötödik-hatodik életév jelentette intervallum feleltethető meg. Ebben Jean Piaget és Bärbel Inhelder szerint a szellemi fejlődést egy újabb, harmadik meghatározó tényezőre, a kiegyensúlyozó tényezőre kell visszavezetnie, melyet kompenzációként jellemezhet. A megismerés aktusának belső egyensúlyához hasonlóan az ember szellemi fejlődését is folyamategyensúly jellemzi, az külső behatásokra a gyermeket ellentétes irányba mutató változásokkal igyekszik kompenzálni. Ily módon fejlődése ezekben az években először is egy, a születés utáni hónapokéval analóg központosításként megy végbe, ugyanis újraépítendő mindaz, amit eddig élményszerzés útján szerzett. Ezután egy újabb, az előbbivel ugyancsak analóg központvesztés következik be, de ezúttal már nemcsak a mozgások között, hanem a konceptusok, illetve konceptualizált cselekvések[1] között is, azoknak az előremutató összehangolásának az eredményeképpen, melyek a következőkben már funkciókként működnek tovább.[2]
Mivel az érzelmi absztrakciók közlése az osztenzív megismerés szakasza után szavakkal, nyelvi jelekkel történik, ez a kommunikáció közvetett módja, hiszen a nyelv pavlovi értelemben vett másodlagos jelrendszer. De ha közölheti azokat közvetlenül is, ha a festészet közvetlen kifejezésmód, mert hát pavlovi elsődleges jelrendszer, miért épp a másik úton indult el? Nos, az osztenzív megismerés általános, sőt, világgal való interakciónkban szükségképpen jutunk el fokozatáig. Egy azelőtt soha nem látott tárgy tudatosulhat ugyan benne anélkül, hogy megnevezné, a festő, a képzőművész is akkor lát igazán, ha tudja, hogy mit lát.
Faustus túlhajtott, racionális tudás ura, képviselője és áldozata.
Az osztenzív megismerés beteljesülésétől a tudat, az értelmi absztrahálás csőspiráljában halad tovább, s mert ez a legismertebb szakasz, a már logikus gondolkodás szakasza, még rövidebben tárgyalható. A racionalitás mivoltát és típusait – analitikus, instrumentális, procedurális, barokk, normatív stb. – Andrei Marga írja le Raţionalitate, comunicare, argumentare című könyvének „első metszetében”, történeti kitekintést nyújt és jelentősnek bizonyult kortárs szakmunkákat is összefoglalja.[3] Hogy a művészi megismerésnek miért épp a képzőművészeti válfaját, és nem az irodalmiban vagy a filmművészetiben követhető formáját elemzi, sőt kell elemeznie először, arra egyszerű a válasz. Bár tulajdonképpen mindegyik a világ képét, tartalmát, jelentését közvetíti a maga sajátos útjain, eszközeivel, a közöttük élő nyilvánvaló különbségek előre döntöttek. A világ objektív képét az író megismerése folyamán nem olyannak látja, amilyen; a modellé elemzett megismerési folyamatban ő is megéli a jelzett változásokat, módosulásokat, mutációkat, variációkat, metamorfózisokat aztán az írásmű kigondoltával, objektivációjával újabb belső elmozdulások következnek be. Aztán a mű szabad átszületése előtt akadályként ott feszít saját, létfontosságú médiuma, a nyelv, mely másodlagos jelrendszer, és – a befogadás aktusában elölről kezdődik az egész. Ezzel szemben a képzőművészet, bár ennek esetében is nyilvánvalóan számolni kell a jelzett belső változásokkal, közvetlenül és egy univerzális jelrendszerben sugározza tovább a világnak a festő által újrateremtett képét, tartalmát, jelentését; hát a művészi megismerés formái közül a film mellett a legtökéletesebb a képzőművészet. Igen, mellett, mert ha a filmben dinamikájában ismerhető is meg a létezés, a statikus festmény, grafika kognitív rétegei sokkal biztonságosabban hámozhatók elő, mint a film esetében, amikor is a racionális lény a befogadás után, a belé zárt élmény alapján utólagosan építheti ki értelmezésének, értékelésének rendjét. A művészi megismerés tudatos szakaszáról tehát: mindenekelőtt az érzelmi absztrahálás gyűrűzik tovább. Az osztenzív megismeréstől, a tudati észlelés ciklusprogressziója pedig egyre tágabb spirálkörökben halad előre, az ezzel szinkronban futó asszociáció ívei pedig egyre gazdagabbak, árnyaltabbak, pontosabbak. Faustus tulajdonképpen azokkal az érzelmi ítéletekkel dolgozik tovább, melyeket már a kontemplatív megismerés szintjén készen birtokol, s melyeket ebben az újabb szakaszban társadalmi konvenciók végleges formájában, vagyis közölhetővé racionalizál. A festő így gondolja ki és alkalmazza a festészet általános, illetve saját művészetének partikuláris sajátosságait, törvényeit, sőt „kategóriáit”, így gondolja ki a majdani kép építőelemeit, a kompozíciót, a feszültséget, a szerkezetet, a belső arányokat-arányviszonyokat, a mozgás jellegét és az azt megnyilvánító hordozókat, a ritmust, a harmóniát, a tartalmat és a formát. Mindez érzelmi és értelmi tevékenységként zajlik, de megjegyzendő, hogy ez utóbbi teljes hiányában is végbemehet.[4] De bármiként is legyen, ha Faustus a megismerő tevékenység hermeneutikai aspektusában, az elő(zetes logikai és erkölcsi)ítéletek szükségességével ki vagy szolgáltatva a múltnak, akkor most ebben a szakaszban ki vagyunk szolgáltatva a jelennek (is). Elsősorban és közvetlenül a nyelvnek[5], és ezzel egész kultúránknak.[6]
Az érzelmi absztrahálás végállapotával analóg módon, ennek a kettős, sőt többszörös kiszolgáltatottságnak és az érzelmi utak által továbbfűzött szabadságnak az egyensúlyában jelenik meg a tudat vetítővásznán végre – a kész gondolat, a maga társadalmilag konvencionalizált formájában, de szubjektív tartalmával és jelentésével, a maga érzelmi udvarával, így jelenik meg a majdani mű alapkoncepciója, esetleg már maga a teljes mű, éles körvonalakkal, pontos részletekkel, melyet már „csak át kell másolni” a vászonra. Az érzelmi és logikai ítéletek, következtetések rendje kiépült, az értelmi absztrahálás végállomásán az értelmi megismerés beteljesedett; innen irányul vissza a tárgy stb. felé a már értelmileg is irányított felderítés új információk felvételéért. Ha a megismerésben mint világújraalkotó folyamatban, legyen akár művészi, akár tudományos, kezdetben mindig csak egy szilánk fogható fel a tárgyból, tárgyi struktúrából, jelenségből, eseményből stb., Faustus a tárgy és a szellemi végállomás közötti – íme, végtelen – távot futva az objektum egyre több sajátosságát foghatja fel és tudatosíthatja, és végül itt, a tudat vetítővásznának síkján potenciálisan (!) az egész tárgyat birtokolhatja. Egyrészt tehát a világ megismerhetőségébe vetett hite megalapozott, az emberi pszichikum lehetővé teszi azt, ha erőteljes, ugyanakkor létfontosságú korlátok: a perceptuális jártasság végessége, a közvetlen észlelés belső gátjai, a kor lehetőségei, az anyag támasztotta korlátok[7] által formázott is.[8] Ha a teljes megismerés gyakorlatilag lehetetlen is. Másrészt a kész gondolat, legyen az akár tudati, akár elsősorban érzelmi absztrakció, azaz testében akár az értelmi, akár az érzelmi összetevő dominál, több, sokkal több, mint a megismerés kezdeti tárgya: vele több. Szellemi tevékenységével átszűrvén, újrateremtvén, az univerzalitás fokozatain mérhető, melyeket a köznapi konkrét, illetve az érzékelés köznapi konkrét síkjától az elméleti szinten át és túl a kozmikus tudat fokozataiig „számít”. Persze, tulajdonképpen minden fokozat a kozmikus tudat fokozata, mert hát a tudat mint olyan kozmikus fejlődés eredménye, de most a „tiszta” kozmikus tudatról beszél, mely az esztétikai érzékelés körrétegeivel analóg, és amelyre felkapaszkodni hivatott. Minél tágabb körűvé épül a gondolat, a terv (Entwurf, project), absztrahálások végeredményeként; annál gazdagabb, annál egyetemesebb, annál nagyobb művészi értékű, sőt... annál sikeresebb műalkotássá objektiválható. Harmadrészt akár a művészet útjain, akár a tudomány eszközeivel itt a kozmikus tudat fokán: az örök transzcendencia felé keresi a választ a létezés végső kérdéseire, de... megértést célzó létezésében az egyetemest szubjektivizálja, ami annyit jelent, hogy a válasz a nagy kérdésekre itt van a kezében tartott ... tárgy, akármi és gondolkodó szelleme között, megismerő tevékenysége eddig elsőnek tudott pillanata előtt, előtt, előtt. Talán évmilliónyira, de itt van ennek a mintegy ötven centiméternyi távnak egyetlen fénysugarában, hogy csak az univerzalitás létráján a transzcendencia felé kapaszkodva válaszolható meg – tehát saját megismerése aktuálisan elsőnek tudott pillanatai elé, elé, elé kell látnia. A hermeneutikának ez a próbálkozása többszörösen is... nos ... paradox. Mert először is a megismerő alany és a tárgy között nincs közvetlen kapcsolat[9], mert az csak az objektív gyakorlati megismerés szintjén élhet, és mert a megismerő személy, intellektuális lény, akaratától függetlenül, ha úgy tetszik, ez esetben éppen akarata ellenére tovább sodródik saját kognitív tevékenységében, az pedig csak egyre közvetettebbé válik. Másodszor a közvetlen kapcsolat szintje az állati szint, és a személy hiába is maradna meg saját kognitív tevékenységének állati szintjén, messze a rá, tudatos lényre jellemző megismerési módozatoktól.
Részkövetkeztetés
Íme hát. Az értelemnek erőteljes távolodásra van szüksége ahhoz, hogy közeledjék a világhoz. Mégsem a paradoxont kell mindebben meglátnia, mert egyfelől saját anyagi végességét, melyből semmilyen csellel nem tud kilépni, csak a szellemi út íveli át, az objektumig – „világ” – csalogató szellemi út pedig végtelen, ami egyenlő (lehet) azzal is, hogy közte és a tárgy között nincs kapcsolat. Másfelől a szellemi végtelen szakadékát magába rántja, és így a kapcsolatot megmenti az anyagi végességben szükségszerűen létrejövő anyagi érintkezés: ez adja és tartja fenn az ember és világ interakciójában a teljességgel közvetlen kapcsolatnak az illúzióját. És – ember és világ interakciójában elsősorban ez vagy csakis ez érzékelhető. Az egyensúly, a szellemi végtelen és a kéjesen konkrét anyagi közelség, a végletes önmagába zártság és a teljes nyitás egyensúlya. Faustusi létezés türelmetes egyensúlya.
[1] Az osztenzív megismerésben konceptualizált cselekvésekről van szó.
[2] J. Piaget, B. Inhelder: Die Intellektuellen Operationen und ihre Entwicklung. Sonderdruck aus Studien zur Entwicklung des Denkens im Kinderalter. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1972.
[3] A. Marga: Raţionalitate, comunicare, argumentare. Editura Dacia, Cluj, 1991, 7., 56-58.
[4] Lásd a természeti népek absztrahálásmódját.
[5] Kísérlet: három kísérleti személynek, egy csehnek, egy lengyelnek és egy franciának három koppantást kellett meghallgatnia, melyeknek az erősségét komputer szabályozta egyenlőre. Ezután megkérdezték őket, szerintük melyik volt a legerősebb? A cseh azt felelte, hogy az első – a cseh nyelvben mindig az első szótagra esik a hangsúly –, a lengyel szerint a második volt az – a lengyelben mindig az utolsó előtti szótag hangsúlyos –, a francia pedig az utolsót hallotta annak – a franciában az utolsó szótagon a nyomaték. Hát ennyire a saját anyanyelvünkön gondolkodunk.
[6] Edward T. Hall kiterjeszti ezt a kiszolgáltatottságot az egész kultúrára. Lásd: Rejtett dimenziók. Gondolat, Bp., 1987.
[7] Lásd például a Planck-állandót: 6,62x10-34 joule.secundum, mely az anyagi világ megismerhetőségének alsó határát jelenti.
[8] A kapacitás Ulric Neisser erről így ír: „Az agy neuronok millióiból épül fel, melyek egymással elképzelhetetlenül bonyolult kapcsolatokban vannak. Ki tudná megmondani, hogy milyen magas lehet az a korlát vagy küszöb, amelyet egy ilyen »mechanizmus« felállít? Senki nem bizonyította még be, hogy a szelektív figyelem tényei egyáltalán kapcsolatban lennének az agy valóságos kapacitásával, amennyiben az utóbbi egyáltalán létezik. Valójában egyetlen pszichológiai ténynek sincs semmi köze az egész méretéhez. Ellentétben a népszerű elképzeléssel, nincs egy nagy kérgi raktárunk, melyet a túlzsúfoltság veszélyeztetne. A hosszúidejű emlékezetnek például nincsenek mennyiségi korlátai: folytathatjuk az ismerkedést új emberekkel, új nyelvek tanulását és új környezetek felfedezését mindaddig, amíg csak hajlamaik és energiáink azt engedik. Hasonlóképpen nincs fiziológiailag vagy matematikailag megállapított korlátja annak, hogy mennyi információt vagyunk képesek egyszerre felvenni”. Ulric Neiser: I. M. 101-102.
[9] Karl Robert Bultmann volt az, aki rámutatott a kettő „életviszonyának” szükségességére. Lásd: Mi a hermeneutika? Medvetánc, 1986. 1–2. Azonban...