Józsa István
A HIÁNYÉRZET TRAGIKUMA
Happening, performance - pro és kontra
Happening és performance – nem a kész műalkotást, a plasztikai végterméket, monumentumot mutatja be, hanem magának az alkotásnak a folyamatát. Lehet, hogy maga a szóban forgó műalkotás nem is lesz kész, nem is az a cél, hogy elkészüljön. Elengedhetetlen a művész aktív részvétele. Lényege az akció térbeli, időbeli megtervezése, pontosabban egyfajta megtervezett spontaneitás. A performance alkotója rögtönöz, néha szélsőségesen: Hermann Nitsch magalkotja a „Gesamtkunstwerk”—et, az „összművészeti alkotást”, az általa rendezett „orgia-misztérium színház” állatáldozatok bemutatására épül. Az egyik alkotó abban az extatikus állapotban kiugrott az ablakon, más akcióiban, kiállítás—megnyitóin mérgező gyógyszereket használt, más megcsonkította magát...
Hol van itt az esztétikum?
Mit mondanak ezek a... történések?
A performance néhány lényegi vonása és Rudolf Schwarzkogler 1969-es, performance-ként végrehajtott testakciója az alkotó individuum – a performance által drámai élességgel felszínre hozott – szellemi-etnikai válsághelyzetére világít rá, illetve az azt végzetesen meghatározó körülményeket tisztázza.
A művész a majdani kész műalkotás által közvetített tudattartalmakat igyekszik spontán módon felszabadítan, valóban rögtönöz. Ennek az alkotó rögtönzésnek a termőalapja és egyben szubjektív indítéka is a legfőbb emberi ösztön, amely – mai tudásunk szerint és legalábbis a művészet esetében – részben a szexualitás, mint Freud állítja, részben a végtelenség átélésének vágya. Alapvető fontossággal bír az Erich Fromm által tárgyalt hiányérzet -- lásd Escape from Freedom, Man for Himself --, az alkotói hiányérzet, amely a műalkotás létrehozásának, a teremtési folyamat átélése vágyának másik főbb oka, és amely a fent említett indítékkal immanens viszonyban áll: ez hivatott adni az előbbi formáját. Az ezek által meghatározott fizikai-szellemi, pontosabban szellemi-fizikai szituációfejlődés végén a kész műalkotás, amely valamiképpen -- minden művészre egyéni módon a magánmitológiát jellemzően -- megvalósította a totalitást, legyen szó az alkotásfolyamat bármelyik szakaszáról, önálló életre kel, és elidegenedik alkotójától. Ezzel nemcsak a műtől távolítja el a szerzőt, hanem önmagától is. Legfőbb visszahatása így a következőkben állandósul: az alkotó énje két részre szakad, egy a műalkotásokban élő és ható egóra és a maga fizikai énjére. Ez utóbbi nyilván már nem lehet azonos az individuum sokrétű szellemi válságfolyamat előtti, egészében birtokolt testi valóságával. A kettő közötti arány szükségszerűen eltolódik, és amint Nietzsche máig érvényes megállapítása szól , „A művész már nem művész többé, hanem maga is műalkotássá vált”. Ez a folyamat, amely persze csak akkor válik nyilvánvaló módon tragikussá, amikor az alkotó ennek tudatára ébred, egy újabb: az önmaga, az alkotó én-újrateremtésének a vágyát szüli. Mélyebb hiányérzet rémuralmát szabadítja el. Az önmagától ilymódon elidegenedett indivíduum viszont egy végzetes határon túl, a közös cselekvésben való aktív -- a művek esztétikai kisugárzásában aktiválódó -- részvétel érdekében, a kollektivitásban való feloldodás képességének visszanyeréséért csak a műalkotásokban élő énjét teremtheti újra, méghozzá az anyagi –testi énjéről való lemondással. Új állapot létrehozásával: ennek az énnek a metaforikus esztétikai megsemmisítésével, a brutális fizikai autodestrukcióval. A kezdeti hiányérzet, amelyből a mű megszületett, a leírt folyamatban önmagának egy – a tragikumig fokozott – létállapotát valósítja meg, a végső szituáció, a szintézis magában hordoz egy olyan csírát, amely saját pusztulását predesztinálja, és ez a negatív előjelű, pusztítást eredményező dialektika tragédiába torkollik.. A világteremtő hiányérzet féktelenné vált rémuralma elvezetett így például Schwarzkogler esetében a teljes önmegsemmisítéshez.
És az alkotó végső fokon mégse képes áttörni azt a szubjektív léttörténeti magányt, végzetes önmagába zártságát, amely a modern, demitologizált indivíduum „történetfilozófiai természetének” (Hegyi Lóránd) ilyen irányú fejlődéssel már megválthatatlan része.
A hiányérzet tragikuma.
