Józsa István
A PRELOGIKUS GONDOLKODÁS
|
„És zárt, mint az álom.”
József Attila |
Kicsoda Faustus?
Mi az, ami ebből a kérdésből ma megválaszolható?
Hatmilliárd Faustusok, mi az, amit keresünk?
Emberi önazonosságunk elsődleges és legfontosabb megnyilvánulása megismerő tevékenységünk a maga válfajaival. Ez a tevékenység nemcsak elsődleges és legfontosabb, hanem – az emberi viszonyainkat jelenti, az ontológiák építésével egymást kölcsönösen feltételezve, persze a mindenkori, illetve a mindenek fölötti vagy alárendelten a megértést célzó viszonyaink egészét kitölti. Kitölti, akár egzisztenciális feladatként tételezzük az elméletben, végezzük a gyakorlatban, hisz a gnoszeológiai komponens szükséges összetevője minden elméleti vagy már gyakorlatba ültetett rendszernek, akár „csupán” szükségszerű módon inkarnálódik mindennapi ténykedésünkbe, mert hát öntudatlanul-akaratlanul, de minden köznapi csetlés-botlásunk is a megismerő tevékenység egy szilánkja. Cassirer szerint ugyan a megismerés csak egy a megértés alapformái közül,[1] A megismerés tiszta funkciója mellett figyelembe veendő a lingvisztikai gondolkodás és a mitikus-vallási gondolkodás funkciója, valamint a művészi intuíció is, és olymódon, hogy kitessék, hogyan valósul meg mindegyikükben egy bizonyos szerveződés (Gestaltung), mely nem annyira a világé, mint inkább a világra irányított.[2] Csakhogy a megismerést csak tiszta formájában említő állítása pontosításra szorul. Az episztemológia szintjéről tekintve ugyanis, a külön-külön, „működésükben” majd szerveződöttségükben vizsgált funkciók elsősorban nem a gondolkodás egészének különálló-másokkal összefonódó fonalait futják, hanem mindenekelőtt egy, születésük sorrendjében továbbfűzött láncsor szemeit adják[3]. A gondolkodás fejlődésében mindegyik szem egy adott szakasz, pillanat fejlettségi szintjét képviseli, ezért további működésében mindegyikük hordoz magában legalább molekulányi, és/de egyre összetettebbé váló molekulányi megismerő jelleget. S hogy az újabb funkció(k) kifejlődése nem jelenti a már létező(k) tevékenységének a beszüntetését, egymást dialektikusan feltételezve-meghatározva, olykor szinkronban futnak tovább egy (?) pontból – egyik végén oldott nyalábszerűen – szétmutató irányaikba – amint az a további elemzésben kiderül. A többi gondolkodásfunkcióval együtt alkotják a megismerő tevékenységnek a zavaros-szubjektív érzelmi absztrahálás, majd, erre ráépülve, az értelmi absztrahálás logikailag rendszerezett, elméleti szakaszaival komplex egységét, mely így – azonos a gondolkodás szinkron metszetben szemlélt egészével.[4]
És tulajdonképpen ez, a megismerésnek ez a Janus-arcúsága, azaz csak mint a megértés egyik alapformája, ugyanakkor a gondolkodás egészét kitevő jellegének egyidejűsége képviseli az okot, amelynek következményeként napjainkban a gnoszeológia fejlődésében két fő irány mutatkozik, melyek teljes mértékben sohasem függetlenednek-szakadnak el egymástól. Egyfelől egyetlen megértési alapformaként szaktudomány(ok)hoz kötődik, s mint tudjuk, kizárva a megismerő alanyt, az illető diszciplína/diszciplínák elméleti alkotó folyamatainak sajátosságait, elméleti rendszerbe való szerveződésük módját, az alkalmazott jelrendszer struktúráját és logikai funkcióit vizsgálja. Az illető szaktudomány episztemológiájaként elemzéseinek tárgya a nyelvi jelekben és rendszerekben materializált és rögzített személytelenített megismerés. Másfelől – és ma a Faustusról való szólás ezt a vonulatot képviseli – a gondolkodás egészét szervező volta szükségessé tette a másik irányú törekvés megszületését, mely az individuum szintjén tárgyalt kognitív folyamat általános jellemzőit, annak megismerő képességeit és kapacitásának fejlődését, a jelrendszereknek az ismeretek felhalmozásban és feldolgozásában betöltött szerepét kutatja. A megismerés aktusának elemzésében a szaktudományok: a kísérleti pszichológia, a kibernetika, a szemiotika stb. eredményeire támaszkodva taglalja a szubjektum és objektum közötti viszonyt, jellemzi a megismerő alany ismeretszintjét, meghatározza a módszer(eke)t és leírja a műveleteket, melyekkel az alany az egyik ismeretkvantumról a másikra szökken tovább. A szubjektum és objektum viszonyban a megismerés forrását kutatva tehát, a mindenfajta módszer alkalmazásának előzményeit meghatározandó, illetve a szaktudományos eredmények tartós pillérként való majdani beépítéséért mindenekelőtt a Heidegger-megalkotta hermeneutikai körből kell kiindulnunk. Eszerint a világ ember általi megismerése és az ember önmegismerése kölcsönösen feltételezik egymást, amennyiben a megismerés egy bizonyos fokú önmegismerést is magába ölel, ez utóbbi pedig szükségszerűen feltételez egy világra nyitó perspektívát. Mint tudjuk, a filozófiai hermeneutika legújabbkori atyja, Gadamer lényeges következtetést vont le a tényből: a megismerés módszerét meghatározza az ember önmegismerése. Gadamer bizonyítása szerint, ha a hermeneutika az emberi létezést (Dasein) mint olyan tervet (Entwurf) határozza meg, melynek alapja a megértés és az interpretáció, azaz ahogy Heidegger teszi, már nem jelentések megértésének hermeneutikája, hanem az emberi létezés (Dasein) öninterpretációja. Ennek fényében végül is nem annyira a heideggeri örökségre, mint inkább a gadameri észrevételre kell alapoznunk. Ez felfedi a jelzett öninterpretáció keretében a hermeneutika próbálkozása az, hogy a jelenést, mellyel a tudományos megértés egzisztenciális oldalának objektiválható tartalma mellett számolnunk kell, magyarázza és bevonja a megismerésbe. És ez nem a módszer egy új elmélete, hanem a tudományos eljárások beépítése az ember önmegértésének evolutív folyamatába. Felfedi továbbá azt is, hogy minden megértés előzménye megismerő természetű, és mégis objektív. Gadamer után belátható, hogy az analitikus-gyakorlati tudományok kutatásai és a megismerő vizsgálat között nincs ellentét,[5] mert ezek a tudományok az emberi gondolkodás egészében mint megismerő tevékenységben egy bizonyos előzmény által meghatározottak, az pedig csak a szűkebb értelemben vett megismerés által megközelíthető. És belátható az is, hogy a megismerés folyamata nem érdekmentes, és azoknak a kontextusoknak az elkülönítése, melyekben az végbemegy, ma már nem helytálló! A tudomány fogalomrendszere egy olyan hálózat részeként él, amely előzetesen határozza meg e fogalomrendszer lappangó jelentését, és így óhatatlanul kívül esik mindegyik analitikus-gyakorlati tudomány metodológiájának hatáskörén. – Nos, ezt a szférát, mely mindenfajta tudattevékenységet meghatároz, a fogalmi jelentés előzetes meghatározása miatt tárgyalandó lappangó jelentés szféráját nevezi Gadamer hermeneutikai aspektusnak. A szubjektum-objektum viszonyban a megismerés forrását kutatva tehát, ezek után elemzendő részletesen, hogy a hermeneutikai aspektus szakaszába-szakaszában hogyan gyűrűzik előre a megismerés folyamata, hogyan alakul ki a lappangó jelentés és annak tartalma, viszonyrendszere, hogyan alakul a kognitív helyzet egészének struktúrája, hogyan megy végbe a megismerő alany tevékenysége, illetve az ismeretek átgyűrűzése, tartalmuknak és típusváltozatainak kialakulása stb.
A módszer? A fenomenológiai redukció lesz. Kikapcsolva a „természetes attitűdöt”, ezzel ragadjuk meg magát a tiszta pszichikumot, és ezzel követjük annak tevékenységét... Persze, Galilei óta tudjuk, hogy egy tudomány értékét nem a rangja, hanem a módszere határozza meg, – a hermeneutika, esetünkben a megismerés megismerése számára mindmáig ez a legfejlettebb és a leggyümölcsözőbb kísérlet a pszichikum önmozgásának felvázolására.
Kicsoda Faustus?
A kognitív folyamat első pillanataira rákérdezve, a kérdés klasszikus feltevésében két, egymásnak ellentmondó válaszlehetőség a két pólus, amint az számára ismeretes.
I.1. Egyfelől a hagyományos empirizmus posztulátumai: a kognitív információk a megismerés tárgya felől áramlanak a szubjektum felé, aki felfogja, majd feldolgozza azokat.[6]
De az effajta szemléletnek már az alapjairól, a lineáris észlelés – és információfeldolgozási elméletekről azt írja Ulric Neisser kognitív pszichológus, hogy: „Descartes volt talán az első ember, aki ténylegesen látott egy retinaképet. Kiboncolta egy bikának a szemét, ráirányította egy valóságos helyzetre, és a helyzetnek a kimetszett szem hátsó részén kivetülő, fordított képét vizsgálta. Gyakran kísértett az a feltételezés, hogy a köznapi észlelés is lényegében hasonló folyamat: az emberek valamiképpen ténylegesen látják saját retinaképüket, és ily módon tájékozódnak az őket környező helyzetekről. Ez azonban így mégsem lehet igaz, és azok az elméleti erőfeszítések, amelyek úgy tesznek, mintha ez igaz volna, nagyon sok zavarhoz vezettek. Ha volna egy belső ember, aki a retinaképet a fej belsejéből nézné, ennek az embernek az észlelési folyamatai ugyanolyan mértékben igényelnék a magyarázatot, mint magának az egész embernek a folyamatai. Valójában az ilyen homunkulusznak meglennének a saját, nem is kis problémái. A kép, amit a feltételezés szerint lát, a feje tetején áll, előrefelé rövidül, és hibás méretű, két enyhén eltérő változata van, és a szem mozgásával állandóan változik. Sok bonyolult elméletet állítottak fel ezeknek a problémáknak
Mi az, ami ebből a kérdésből ma megválaszolható?
Hatmilliárd Faustusok, mi az, amit keresünk?
Emberi önazonosságunk elsődleges és legfontosabb megnyilvánulása megismerő tevékenységünk a maga válfajaival. Ez a tevékenység nemcsak elsődleges és legfontosabb, hanem – az emberi viszonyainkat jelenti, az ontológiák építésével egymást kölcsönösen feltételezve, persze a mindenkori, illetve a mindenek fölötti vagy alárendelten a megértést célzó viszonyaink egészét kitölti. Kitölti, akár egzisztenciális feladatként tételezzük az elméletben, végezzük a gyakorlatban, hisz a gnoszeológiai komponens szükséges összetevője minden elméleti vagy már gyakorlatba ültetett rendszernek, akár „csupán” szükségszerű módon inkarnálódik mindennapi ténykedésünkbe, mert hát öntudatlanul-akaratlanul, de minden köznapi csetlés-botlásunk is a megismerő tevékenység egy szilánkja. Cassirer szerint ugyan a megismerés csak egy a megértés alapformái közül,[1] A megismerés tiszta funkciója mellett figyelembe veendő a lingvisztikai gondolkodás és a mitikus-vallási gondolkodás funkciója, valamint a művészi intuíció is, és olymódon, hogy kitessék, hogyan valósul meg mindegyikükben egy bizonyos szerveződés (Gestaltung), mely nem annyira a világé, mint inkább a világra irányított.[2] Csakhogy a megismerést csak tiszta formájában említő állítása pontosításra szorul. Az episztemológia szintjéről tekintve ugyanis, a külön-külön, „működésükben” majd szerveződöttségükben vizsgált funkciók elsősorban nem a gondolkodás egészének különálló-másokkal összefonódó fonalait futják, hanem mindenekelőtt egy, születésük sorrendjében továbbfűzött láncsor szemeit adják[3]. A gondolkodás fejlődésében mindegyik szem egy adott szakasz, pillanat fejlettségi szintjét képviseli, ezért további működésében mindegyikük hordoz magában legalább molekulányi, és/de egyre összetettebbé váló molekulányi megismerő jelleget. S hogy az újabb funkció(k) kifejlődése nem jelenti a már létező(k) tevékenységének a beszüntetését, egymást dialektikusan feltételezve-meghatározva, olykor szinkronban futnak tovább egy (?) pontból – egyik végén oldott nyalábszerűen – szétmutató irányaikba – amint az a további elemzésben kiderül. A többi gondolkodásfunkcióval együtt alkotják a megismerő tevékenységnek a zavaros-szubjektív érzelmi absztrahálás, majd, erre ráépülve, az értelmi absztrahálás logikailag rendszerezett, elméleti szakaszaival komplex egységét, mely így – azonos a gondolkodás szinkron metszetben szemlélt egészével.[4]
És tulajdonképpen ez, a megismerésnek ez a Janus-arcúsága, azaz csak mint a megértés egyik alapformája, ugyanakkor a gondolkodás egészét kitevő jellegének egyidejűsége képviseli az okot, amelynek következményeként napjainkban a gnoszeológia fejlődésében két fő irány mutatkozik, melyek teljes mértékben sohasem függetlenednek-szakadnak el egymástól. Egyfelől egyetlen megértési alapformaként szaktudomány(ok)hoz kötődik, s mint tudjuk, kizárva a megismerő alanyt, az illető diszciplína/diszciplínák elméleti alkotó folyamatainak sajátosságait, elméleti rendszerbe való szerveződésük módját, az alkalmazott jelrendszer struktúráját és logikai funkcióit vizsgálja. Az illető szaktudomány episztemológiájaként elemzéseinek tárgya a nyelvi jelekben és rendszerekben materializált és rögzített személytelenített megismerés. Másfelől – és ma a Faustusról való szólás ezt a vonulatot képviseli – a gondolkodás egészét szervező volta szükségessé tette a másik irányú törekvés megszületését, mely az individuum szintjén tárgyalt kognitív folyamat általános jellemzőit, annak megismerő képességeit és kapacitásának fejlődését, a jelrendszereknek az ismeretek felhalmozásban és feldolgozásában betöltött szerepét kutatja. A megismerés aktusának elemzésében a szaktudományok: a kísérleti pszichológia, a kibernetika, a szemiotika stb. eredményeire támaszkodva taglalja a szubjektum és objektum közötti viszonyt, jellemzi a megismerő alany ismeretszintjét, meghatározza a módszer(eke)t és leírja a műveleteket, melyekkel az alany az egyik ismeretkvantumról a másikra szökken tovább. A szubjektum és objektum viszonyban a megismerés forrását kutatva tehát, a mindenfajta módszer alkalmazásának előzményeit meghatározandó, illetve a szaktudományos eredmények tartós pillérként való majdani beépítéséért mindenekelőtt a Heidegger-megalkotta hermeneutikai körből kell kiindulnunk. Eszerint a világ ember általi megismerése és az ember önmegismerése kölcsönösen feltételezik egymást, amennyiben a megismerés egy bizonyos fokú önmegismerést is magába ölel, ez utóbbi pedig szükségszerűen feltételez egy világra nyitó perspektívát. Mint tudjuk, a filozófiai hermeneutika legújabbkori atyja, Gadamer lényeges következtetést vont le a tényből: a megismerés módszerét meghatározza az ember önmegismerése. Gadamer bizonyítása szerint, ha a hermeneutika az emberi létezést (Dasein) mint olyan tervet (Entwurf) határozza meg, melynek alapja a megértés és az interpretáció, azaz ahogy Heidegger teszi, már nem jelentések megértésének hermeneutikája, hanem az emberi létezés (Dasein) öninterpretációja. Ennek fényében végül is nem annyira a heideggeri örökségre, mint inkább a gadameri észrevételre kell alapoznunk. Ez felfedi a jelzett öninterpretáció keretében a hermeneutika próbálkozása az, hogy a jelenést, mellyel a tudományos megértés egzisztenciális oldalának objektiválható tartalma mellett számolnunk kell, magyarázza és bevonja a megismerésbe. És ez nem a módszer egy új elmélete, hanem a tudományos eljárások beépítése az ember önmegértésének evolutív folyamatába. Felfedi továbbá azt is, hogy minden megértés előzménye megismerő természetű, és mégis objektív. Gadamer után belátható, hogy az analitikus-gyakorlati tudományok kutatásai és a megismerő vizsgálat között nincs ellentét,[5] mert ezek a tudományok az emberi gondolkodás egészében mint megismerő tevékenységben egy bizonyos előzmény által meghatározottak, az pedig csak a szűkebb értelemben vett megismerés által megközelíthető. És belátható az is, hogy a megismerés folyamata nem érdekmentes, és azoknak a kontextusoknak az elkülönítése, melyekben az végbemegy, ma már nem helytálló! A tudomány fogalomrendszere egy olyan hálózat részeként él, amely előzetesen határozza meg e fogalomrendszer lappangó jelentését, és így óhatatlanul kívül esik mindegyik analitikus-gyakorlati tudomány metodológiájának hatáskörén. – Nos, ezt a szférát, mely mindenfajta tudattevékenységet meghatároz, a fogalmi jelentés előzetes meghatározása miatt tárgyalandó lappangó jelentés szféráját nevezi Gadamer hermeneutikai aspektusnak. A szubjektum-objektum viszonyban a megismerés forrását kutatva tehát, ezek után elemzendő részletesen, hogy a hermeneutikai aspektus szakaszába-szakaszában hogyan gyűrűzik előre a megismerés folyamata, hogyan alakul ki a lappangó jelentés és annak tartalma, viszonyrendszere, hogyan alakul a kognitív helyzet egészének struktúrája, hogyan megy végbe a megismerő alany tevékenysége, illetve az ismeretek átgyűrűzése, tartalmuknak és típusváltozatainak kialakulása stb.
A módszer? A fenomenológiai redukció lesz. Kikapcsolva a „természetes attitűdöt”, ezzel ragadjuk meg magát a tiszta pszichikumot, és ezzel követjük annak tevékenységét... Persze, Galilei óta tudjuk, hogy egy tudomány értékét nem a rangja, hanem a módszere határozza meg, – a hermeneutika, esetünkben a megismerés megismerése számára mindmáig ez a legfejlettebb és a leggyümölcsözőbb kísérlet a pszichikum önmozgásának felvázolására.
Kicsoda Faustus?
A kognitív folyamat első pillanataira rákérdezve, a kérdés klasszikus feltevésében két, egymásnak ellentmondó válaszlehetőség a két pólus, amint az számára ismeretes.
I.1. Egyfelől a hagyományos empirizmus posztulátumai: a kognitív információk a megismerés tárgya felől áramlanak a szubjektum felé, aki felfogja, majd feldolgozza azokat.[6]
De az effajta szemléletnek már az alapjairól, a lineáris észlelés – és információfeldolgozási elméletekről azt írja Ulric Neisser kognitív pszichológus, hogy: „Descartes volt talán az első ember, aki ténylegesen látott egy retinaképet. Kiboncolta egy bikának a szemét, ráirányította egy valóságos helyzetre, és a helyzetnek a kimetszett szem hátsó részén kivetülő, fordított képét vizsgálta. Gyakran kísértett az a feltételezés, hogy a köznapi észlelés is lényegében hasonló folyamat: az emberek valamiképpen ténylegesen látják saját retinaképüket, és ily módon tájékozódnak az őket környező helyzetekről. Ez azonban így mégsem lehet igaz, és azok az elméleti erőfeszítések, amelyek úgy tesznek, mintha ez igaz volna, nagyon sok zavarhoz vezettek. Ha volna egy belső ember, aki a retinaképet a fej belsejéből nézné, ennek az embernek az észlelési folyamatai ugyanolyan mértékben igényelnék a magyarázatot, mint magának az egész embernek a folyamatai. Valójában az ilyen homunkulusznak meglennének a saját, nem is kis problémái. A kép, amit a feltételezés szerint lát, a feje tetején áll, előrefelé rövidül, és hibás méretű, két enyhén eltérő változata van, és a szem mozgásával állandóan változik. Sok bonyolult elméletet állítottak fel ezeknek a problémáknak
a megoldására, ám a valóságos észlelőnek nincsenek ilyen problémái. Nem látjuk saját retinaképünket, a tárgyakból és eseményekből álló valóságos környezetet látjuk (és saját magunkat). Természetesen mindezt a fényben rejlő információ felvétele folytán látjuk, ez azonban olyan tevékenység amely időben elnyúlik. Egyáltalán nem kell a villanásnyi retinális pillanatfelvételekből szerveződnie, és a szerveződés független az észlelt tárgyak, illetve kivetülő képeik hasonlóságától vagy különbözőségétől. Azokat a filozófiai problémákat, amelyeket a retinakép látásának gondolata von maga után, már rég felismerték, és nincs olyan modern pszichológus, aki ezt a nézetet vallaná. Noha számos kortárs elméletalkotó még mindig ugyanezzel a képpel kezdi magyarázatát a látásról, a kép felhasználását illetően másfajta feltevéseik vannak. A modern doktrína szerint a képmást nem nézzük, hanem feldolgozzuk. A vizuális rendszer bizonyos, detektoroknak nevezett specifikus mechanizmusairól feltételezzük, hogy a kép bizonyos, hasonlóképpen specifikus vonásaira válaszolva, idegi üzeneteket indítanak. Az ezekkel a vonásokkal kapcsolatos információ ezután tovább kerül az agy magasabb szintjeire. A magasabb szinteken az információ összegyűlik és kombinálódik a megelőzően tárolt információval egy olyan feldolgozási folyamatsorozatban, amely végül az észlelés élményébe torkollik. Az ilyen típusú belső információfeldolgozási elméleteket gyakran illusztrálják folyamatábrával. (...) Ezt az általános megközelítést nagyszámú pszichológiai és fiziológiai bizonyíték támasztja alá – írja Neisser, de így folytatja (...) Különleges problémák merülnek fel a szelekcióval, az egységképzéssel, a jelentéssel, a koherenciával, a valósághűséggel és az észlelés fejlődésével összefüggésben. Hogy fordulhat elő az, hogy különböző emberek ugyanannak a valóságos helyzetnek különböző aspektusait veszik észre? Miért tekintjük a retinális bemenet bizonyos részét egy és ugyanahhoz a tárgyhoz tartozónak, míg más részeket függetlennek? Miért tűnik gyakran úgy, hogy inkább az események jelentését észleljük, és nem észlelhető felszíni vonásaikat? Egy helyzetre irányuló, egymást követő pillantásaink hogyan integrálódnak? A retinakép korábban említett hiányosságait figyelembe véve miért van az, hogy észleleteink csaknem mindig pontosak? Hogyan lehetséges, hogy a csecsemők tárgyakat észlelnek attól a pillanattól fogva, amikor láthatóan észlelni kezdenek? Mi történik a perceptuális tanulás során?”[7]
I.2. Másfelől, az apriorizmus vagy inneizmus felfogásában a megismerés forrása a szubjektum endogén struktúráinak szerkezete, de az előbbihez, a lineáris észleléselmélet Neisseri bírálatával cáfolt hagyományos empirizmuséhoz hasonlóan, ez az állítás sem csupán „túlhaladott” volta miatt vetendő el. Hol van hát a megismerés forrása, honnan erednek ismereteink, hogyan kell tájékozódnunk elméleti utazásainkban, hol és hogyan ringatózik, cseperedik és kérdez, kutat véges kis fausti létszféránk a világban?
I.3. A genézis felfedezésének szükségességéről szólva Piaget azt írja, hogy már kezdetben ki kell kerülnünk egy félreértés lehetőségét.
A nagy feladat, mely a genézis – vagy genézisek – tanulmányozására hárul, az az (...) hogy rámutasson: soha nincsenek abszolút kezdetek. Másszóval meg kell mondanunk írja, hogy minden (lehet) genézis: akár egy új elméletnek a tudomány legaktuálisabb helyzetében való építéséről, akár a genézis végtelen múltba való beleveszéséről van szó. Piaget – pszichogenetikai elemzések alapján – tagadja az ismert episztemológiák közös előfeltételezését, melyek szerint létezik az önismerő szubjektum, adottak az objektumok, melyek jelenségekre redukálódva bár, de léteznek a szubjektum szemében, és adottak a csereeszközök (érzékletek vagy fogalmak), melyek meghatározzák az útvonalat, mely a szubjektumtól az objektumhoz vezet, vagy fordítva. Bizonyítja, hogy egyfelől a megismerés forrása sem az öntudatos szubjektumtól, sem az alany szempontjából vizsgált objektumtól nem ered, hanem olyan interakciók eredménye az, melyek a kettő közötti félúton mennek végbe, és egyszerre tartoznak mind a kettőhöz, de egy teljes differenciálatlanság és nem az említett csereeszközök teremtette kapcsolat okán. Másfelől és következésképpen, ha kezdetben nincs sem szubjektum a kifejezés episztemikus értelmében, sem objektumok mint olyanok, és főleg az invariáns csereszközök hiányoznak, a megismerés elsődleges feladata ilyen közvetítők építése lesz. A megismerő alany és a tárgy érintkezési zónájából kiindulva a két, egymást kiegészítő irányban terjeszkedni kezdenek, és ettől a fejlődő kettős konstrukciótól függ a szubjektum és az objektum összetartó kimunkálása. Az indító csereeszköz tehát nem az érzéklet, ahogyan azt az empiristák és a racionalisták tekintették, hanem maga a cselekvés, melyen belül Piaget két, egymásra következő periódust különít el: a szenzori-motorikus cselekvések szakaszát, illetve az erre következő, nyelvezetekkel és ábrázoló fogalmiasításokkal kiegészült cselekvésekét.[8]
„Soha nincsenek abszolút kezdetek”... Nos, az episztemológia szintjén annak a tudatában járva a megismerés – meglátjuk – körfolyamatát, hogy „soha nincsenek abszolút kezdetek”, Piaget elméletét egy még visszább, azaz előrébb röppentő válasz két nyolcadaként fogadhatjuk el csak. Mert íme, Piaget az említett két szakasz elkülönítéséig illetve elkülönítésében csak a szubjektum cselekvéséről és ezen belül is csak azon komponensekről beszél, amelyek annak a klasszikus értelemben vett kognitív szakaszát építik. Holott az egészében szemlélt cselekvés „első” rezzenése – ha nem is abszolút, de sokkal kevésbé relatív – genézis, s innen kiindulva először a világ és Faustus interakciója tárgyalandó, ezen belül a Sámáni Faustus tevékenységét pásztázva a gyakorlati és a szellemi kognitív tevékenységé, s végül a szellemi kognitív tevékenységen belül követendő csak a szenzori-motorikus cselekvések és a szemiotikai rendszerek funkciótevékenységével kiegészült cselekvések interakciója. És akkor túlnyomórészt még mindig csupán Faustus, a bennünk egyedi, vizsgálja és ismeri meg, illetve véli megismerni tetteit! Emlékezzünk, hogy is mondta Gadamer: ... ha a hermeneutika az emberi létezést (Dasein) mint olyan tervet (Entwurf) határozza meg, melynek alapja a megértés és az interpretáció, már nem jelentések megértésének hermeneutikája, hanem az emberi létezés öninterpretációja... –
I.4.1. A megismerés örökké relatív forrása ezen öninterpretáció keretei között a világ egészének és a szubjektumnak, Faustusnak az interakciójában „rejtőzik” és keresendő, és ebben az interakcióban, „rejtőzésben” a két szélső és – újra csak relatíve – végső komponens mindkét pólusban – a vitalitás.
I.4.1.1. Az életerő a maga egészében mindig túlcsap a belső élethez mint szerves anyagi létezéshez szükséges mennyiségen, mi több, a fejlődéssel, fejlődésben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a fölösleg egyre nagyobb lesz az élet belső zajlásához szükségesnél. A pólusok eleven, lüktető és fejlődő életének természetes tendenciája, hogy minden rendelkezésére álló teret kitöltsön, hát kilép önköréből, túllép hordozójának anyagiságán. A Kozmosz, effajta energiafölöslegének okán, kilépett szervetlen és még sokáig differenciálatlan önmagából, és kilépése folyamatában és főleg annak eredményében megszülte és „szembeállította” önmagával a gondolkodó lényt. Megalkotta a kozmikus kommunikáció viszonyrendszerét, hogy szervetlen önmagából kikelve, Faustusban, ebben a kozmikus energiafölöslegben, önnön luxusában szembenézhessen önmagával. Nem a hegeli értelemben, hanem hogy annak, azaz önnön élő és gondolkodó töredékének tevékenységében – mert hát a Kozmosz luxusaként „A kozmosz önmegismerésének munkásai vagyunk”, mondta Carl Sagan –, megismerje önmagát. Megalkotta az ember és világ differenciáltságot, mely folyamatban a megalkotás tényéből a megalkotottság tényévé válás pillanata, bármelyik pólus felől nézve is, egy és ugyanaz. Mert bár a Kozmosz tevékenysége elsődleges, és Faustus önmagára és a világra reflektáló tudati tevékenysége először is annak eredményeként, azaz relatív végállapotként kezdte futtatni indázó karjait, s csak aztán fordult a kitárulkozó végtelennek, ez az összekötő differenciáltság mint a megalkotottság ténye – a két tevékenység összhatásában lobbant életre. Nos, e viszonyban a világ önnön véges anyagiságából történő kilépése Faustus felé az életenergia végtelenedő gömbhullámainak, pontosabban – Einstein után ezt így kell mondanunk – megközelítőleg gömbhullámok áramlásában történik, míg az emberé többszörös meghatározottságba(n) deformálódott, s ha gömbhullámszerű is, hiányos felületű. Ugyanis több mint általában szelektív, azaz a jelenségvilágnak egyszerre csak egyetlen aspektusára irányul – de erről részletesen majd később. A létezés – relatív – alapja tehát nem más, mint a világ és az ember – anyagi hordozóikon túlzubogott – életenergiának násza, a két „belső” önnön eredendő immanenciájának börtönéből való egymásra nyitása, és egymás számára folytatólagos és kiegészítő „külsővé” válása. Éreznünk kell. A világ és a megismerő alany interakciója tehát ebben a kontextusban születik, zajlik és vizsgálandó, melyet e kozmikus genézis és a vitális energiák egymásbaoldódása strukturál.
I.4.1.2. Az interakció közvetítő eleme: a cselekvés e násznak az erőterében, pontosabban e nász erőterének anyagi aspektusában lép fel, ami azt jelenti, hogy a megismerő szubjektum közeledésében a minden szellemi tevékenység előtti gyakorlati tevékenység képviseli azt az alapot, melyről a későbbi szellemi kognitív aktus épülni-építeni lendül.
I.4.1.A. Itt a kezében ez a fűszál, modellálva: az ezen interakció által futott első spirálkör után, melyet a vitális energiák diffundálása penderített életre, a megismerésnek a bennünk élő Sámáni tevékenységében tágulva folytatódó második körét a gyakorlati tevékenység és a szellemi kognitív aktus interakciója képviseli. Ebben a helyzetben a Sámáni szerepének kettős volta nyilvánvaló: ő a cselekvő és a megismerő egyszemélyben. Megismerő tevékenységének első pillanataiban „működése” még csak önkörén belül zajlik, véges és szerves anyagisága okán önmagában létező rendszer. Szubjektívnek és objektívnek ebben a differenciálatlanságában, melyet elszigetelt egyoldalúságuk illetve interakciójuk összehangolásának hiánya ad, csupán az egyik pólus zárt volta miatt ugye mindkét pólus önmagába zárt egészet alkot. A szubjektum önnön immanenciájába zártan létezik, ez a kezdeti, a mindenfajta tevékenységet megelőző passzív, azaz relatíve, kifelé passzív állapot.
A.1.1. Ebből elsődlegesen a kilépés „kilépés” anyagi vetülete rögtönöz kiutat-kiutakat, melyet-melyeket az egyszerű materiális aktusok képviselnek.[9] Ezek kizárólag a vitális energia túlcsordulásának okán, illetve mert az ember a cselekvéssel tulajdonképpen nem tud kilépni anyagiságának önköréből, kizárólag a további megismerési tevékenységszakaszok lekövetkeztetésének lehetőségéért mennek végbe. Majd – bár pillanatnyiak –, az interakció létrejöttéért automatikusan „önvezetik” tovább ezen kiutat-kiutakat a kilépés pillanatától már viszonyítási pólusként is létező objektum felé, hogy végül immár az objektummal való érintkezésben, azaz mindkét pólustól meghatároztatva fonódjanak adekvát kapcsolatot jelentő hálózatba. Az összefonódást a Sámáni részéről a vitális elvárások irányítják, ezek viszont a cselekvés következményeinek hatásában változnak majd meg.
A.1.2. Ez a tevékenység mint külső megnyilvánulás így, térbeli-időbeli szervezettségében, az egyes aktusok közötti szervezettségben, mely ugyanakkor egy oksági láncot is képvisel, már nem más, mint maga a viselkedés (Verhalten, behaviour). Gyakorlati tevékenység ez, a szó szoros értelmében, olyan, mely az anyagi végesség folytán műveleti-praxiológiai szinten élő, gyakorlati kapcsolatot jelent az objektummal, annak tágabb kontextusával, a külvilág egészével.
Ez tehát az objektív gyakorlati megismerés szakasza.
A.1.3. Még mielőtt szükségképpen meghatározott praxiológiai helyzethez kötnők, hisz minden szubjektum egy bizonyos praxiológiai helyzetben fejti ki megismerő tevékenységét, félre kell söpörnünk egy felszínességéből eredő, roppant súlyos tévedést. A gyakorlati tevékenységet mindig egységesnek tételezték, holott az addig taglalt kapcsolatteremtő gyakorlati tevékenységet el kell választanunk az átalakító, tudatos cselekvéstől, mely szintén gyakorlati tevékenység ugyan, ráadásul a külvilágban egymásba torkollnak úgy, hogy ezekkel: innen ered és ide torkollik a világba a megismerés körfolyamata, de. A szubjektum tevékenységét határoló szakaszok lévén, kettejük között óriási a távolság, s forrásukban, lefolyásuk módjában, eredményeikben lényegesen különböző jelleget mutatnak. a.) A kapcsolatteremtő gyakorlati tevékenység még a kint gyakorlatában megy végbe, a világ felől megelőzve minden szellemi kognitív, azaz belső aktust. b.) Az átalakító gyakorlati tevékenység viszont a szellemi kognitív aktusok elméleti rendszerezése után, már a kint gyakorlatában nyilvánul meg, a világ felé irányul, és tudatosan szabályozott. Hát az előbbinek sem külső meghatározóját: a praxiológiai helyzetet, sem a praxiológiai helyzethez való kötést, sem belső rendszerezőjét: a gyakorlati logikát nem foghatjuk fel homogén rendszerként. Hiszen láthatjátok, a világtól a szubjektum megismerő tevékenysége felé mutató első, majd ettől az érzelmi-értelmi tevékenységek belső tüzével elválasztott és a szubjektum tevékenysége felől a világba irányuló második szakasz egysége az. A praxiológiai helyzet első szakaszát a helyzet gyakorlati-konstruktív feltételeinek illetve az alany szubjektivitásának a közeledésben születő egysége jellemzi. Így kívülről a Sámáni tevékenységét az a külső feltételrendszer mezsgyézi, amely az objektum által lehetővé tett illetve megkívánt gyakorlati tevékenység struktúrájából, ezen gyakorlati tevékenység korjellemző vonásaiból, az alany – környezetéhez való – viszonyulásának belső modalitásából szerveződik.[10]
A.1.4. Belülről mindenekelőtt a vitális szükségletek meghatározó erőmezejével kell számolnunk – mert az ebben a meghatározásban illetve az ezen szükségletek kielégítéséért végzett kapcsolatteremtő tevékenységben születik a gyakorlati ítélet.
A.1.5. Ennek a gyakorlati tevékenységnek az egyén fejlődésében is elsődleges szerepe van…[11] S ezzel belülről mindenekelőtt a gyakorlati logika szervező ereje nyilvánul meg. Már ebben a szakaszban kiválogattatik hogy az ember vitális energiáinak szelektáló túlcsordulásában az objektivitás szférájának mely szilánkjával-szilánkjaival teremt kapcsolatot, és meghatároztatik a közeledés-kapcsolatteremtés módja. Az ugyancsak innen következő tény, a gyakorlati tevékenység és a megismerés kölcsönös feltételezettsége pedig részben csak – empíriából nevelt – posztulátumként volt ismeretes és alkalmazások alapja, ráadásul – vagy éppen mert – a kapcsolatteremtő gyakorlati tevékenység átalakító tevékenység értelmében használtatott. Az eddigiek után viszont bizonyított és pontosított formában a törvény első fele (!) így hangzik:
A.1.6. A gyakorlati megismerés, mely kezdetben a kapcsolatteremtő gyakorlati tevékenység által eredményezett és képviselt, valamint az intellektuális megismerés ez utóbbi irányába kölcsönösen feltételezik egymást, ugyanis az előbbi az érzelmi-értelmi cselekvések szintjén és formájában folytatódva az utóbbiban, a szellemi kognitív aktusok alapját képezi. Végül: a gyakorlati kapcsolatteremtő szakasz nem célravezérelt ugyan, mert hát spontán és automatikus módon megy végbe, de a szubjektum kettős szerepének első aspektusában adva nem céltalan. Mert ha a cselekvés útján az anyagi végességünkből való „kilépésnek” vége szakad is az indulással, ez a szakasz a billenő az említett kettős szerep második aspektusához, ez az út a második aspektus első mozzanata, az érzékelés, ezzel az érzelmi absztrahálás, majd a nomen elsajátítása stb. felé.
Kicsoda Faustus?
Szemben az univerzum végtelenéből kimetszett szilánkkal. A kozmikus kommunikációban kifejtett megismerő tevékenységünknek ettől a szakaszától, belépünk az emberi pszichikumba, ott követjük az immár szellemiekben történőket. Az érzékleti modalitások közül most csak a látást használjuk ehhez kapuként.
(...)
Nos, ettől, a kognitív pszichológia által vizsgált szakasztól válik döntővé magatartásunk befogadói jellege, mely azért semmiféle értelemben sem jelenti vagy feltételezi az információk egyszerűen egyenes vonalú áramlását a tárgytól a szubjektum felé, – amint azt a hagyományos empirizmus elvetésének szükségszerűsége jelzi. A befogadói magatartás ugyanis már csak előzményei-megalapozói miatt sem jelent-jelenthet passzivitást, s az érzékelés célrairányítása, majd ezen irányítás eredményeinek bármiféle felhasználása és továbbjuttatása, ugye, a cselekvés bármely belső formában való folytatását feltételezi, igényli és jelenti. Ha pedig e pontról az előbbi interakciót nyilván nem mint lineáris folyamatot, hanem mint maximális határainak elérésével és a továbblépés lehetőségének megteremtésével lezárult és beteljesült ciklust tekintjük, akkor struktúrájának a lezárulás pontján túlra mutatásában az ez úton való öntranszcendálás vágyának jeleit kell felismernünk. A szubjektum felé történő nyitás traverzeit-iránykomponenseit ide áthosszabbítva, a gyakorlati megismerés szakaszában gyűrűző interakció illetve az ezzel kezdődő „kilépés” folytatása semmiképp sem lehet lineárissá szegényített észlelési folyamat, hát a ciklikus észleléselmélet mutatkozik a legadekvátabbnak, melyet Ulric Neisser alkotott meg.
„Véleményem szerint a látásban a legfontosabb a kognitív struktúrák az anticipációs sémák – írja –, amelyek előkészítik az észlelőt arra, hogy bizonyos fajta információt inkább figyelembe vegyen, mint másokat, és így vezérlik a nézés tevékenységét. Mivel csak azt vagyunk képesek látni, amiről tudjuk, hogy hogyan nézzük, ez a séma (együtt a ténylegesen rendelkezésre álló információval) határozza meg azt, hogy mit észlelünk. Az észlelés valóban konstruktív folyamat, azonban a konstrukció eredménye nem egy mentális kép, amely megjelenik a tudatban, ahol is azután egy belső ember rácsodálkozik. Az észlelő minden pillanatban bizonyos fajta információk anticipációit alkotja meg, amelyek képessé teszik őt az információ felvételére, amint az hozzáférhetővé válik. Gyakran aktívan, szemmozgással, fejmozgással vagy testmozgással kell felderítenie az optikai mezőt, hogy az információ hozzáférhetővé váljon. Ezt a felderítést az anticipációs sémák irányítják, amelyek tervek az észleléshez, és egyszersmind felkészülést jelentenek az optikai struktúra meghatározott fajtáira. A felderítés eredménye – a felvett információ – módosítja az eredeti sémát. Így módosulva, a séma irányítja a további felderítést, és felkészültté válik a további információra.
(...) A látás során fölvett információ szükségképpen optikai, amely tartalmazza a térbeli és időbeli fénymintákat. Az optikai információ azonban különböző absztrakciós és jelentésszinteken határozhatja meg a tárgyakat és az eseményeket, és az egyik szinten szerveződött séma nem feltétlenül érzékeny a többi szintre. Ha valakit például mosolyogni látunk, az információ vonatkozhat (a) az illető fogainak alakjára, (b) az illető ajkainak változó helyzetére, (c) arra a tényre, hogy az illető meghatározott, kulturális jelentéssel bíró cselekvést végez, azaz mosolyog, (d) utalhat hangulatára, amely lehet vidám vagy gunyoros, vagy egyszerűen csak udvarias, attól a kontextustól függően, amelyben a mosoly megjelenik. Amikor az illető hangulatára figyelünk, nem ugyanaz az észlelési ciklusunk, mint amikor ajkainak mozgását figyeljük. Az anticipációk eltérő (jóllehet talán egymást átfedő) készletét hívjuk elő, eltérő időmetszetben veszünk fel információt, nem ugyanarra a célra használjuk fel az információt, és mindennek eredményeként másképpen fogunk emlékezni az eseményre. Az észlelési ciklus fogalma ily módon megmagyarázza, hogyan vagyunk képesek jelentést és ugyanakkor térbeli helyzetet és formát észlelni.[12]
E ciklusnak mind eredetében-fejlődésében, mind működésében a sarkalatos pont a „séma”, mely végtelenül dinamikus természete, azaz időtlen és korlátlan abszorpciós képessége folytán meghatározottságok komplex rendszerének a forrása, mi több, az egyén fejlődésében is alapvető szerepet játszik. Hogy mi is az a „séma” tulajdonképpen? – „Az észlelés központi kognitív struktúrájának jelölésére nincs jobb szó, mint Bartlett sémája – írja Neisser. – (Bartlett nem volt teljesen elégedett vele, és én sem vagyok teljesen az). Mivel a fogalmat már túlságosan széleskörűen használták számos változó jelentéssel, megpróbálom olyan pontosan definiálni, hogy mit értek rajta, amennyire csak lehet. A séma a teljes észlelési ciklusnak az a része, amely az észlelőhöz képest belső, a tapasztalat által módosítható, és az észlelt dologra nézve valamiképpen specifikus. A séma információt vesz fel, amint az az érzékelő felszíneken hozzáférhetővé válik, és meg is változik ettől az információtól, irányítja a mozgásokat, és a felderítő tevékenységet, melynek révén még több információ válik hozzáférhetővé, és az újabb adatok tovább módosítják”. Biológiai szempontból a séma az idegrendszer része. Fiziológiai struktúrák és folyamatok valamilyen aktív területe, nem egy központ az agyban, hanem egy egész rendszer, amely receptorokat, afferens pályákat, előrecsatolási egységeket és efferens pályákat ölel fel. Magában az agyban kell lenniük olyan entitásoknak, amelyeknek működése magyarázza a séma módosíthatóságát és szerveződését, neuronegyütteseknek, funkcionális hierarchiáknak, fluktuáló elektromos potenciáloknak és más, még ismeretlen dolgoknak. Nem valószínű, hogy ezt az élettani működést bármiféle egyirányú áramlás vagy egységes időbeli szekvencia jellemzi. Nem az történik, hogy egyszerre csak elkezdődik valahol a periférián, és végül megérkezik valamelyik központban, hanem kölcsönhatások és leágazó minták számos fajtáját kell magába foglalnia. Arról sincs szó, hogy egy adott pillanatban elkezdődik, és egy másikban befejeződik, a különböző alrendszerek folyamatos állapotai számtalan módon átfedik egymást, az „információtárolás” számtalan különböző formáját hozzák létre. Fontos, ám kegyetlenül nehéz dolog ezeket a struktúrákat biológiai alapon megérteni. (...) Célom azonban azzal az észlelési ciklussal összefüggésben megérteni őket, amelynek csupán részei. Az ászlelés egyaránt felöleli a világot és az idegrendszert.”[13]
b) A sémák funkcióit Neisser szerint „néhány analógia világítja meg. Bizonyos értelemben, ha információfelvevő rendszernek tekintjük, a séma a számítógép programnyelvében a formáthoz hasonló. A formátok határozzák meg azt, hogy az információnak milyen típusúnak kell lennie, hogy koherens értelmezéshez vezessen. Az ettől eltérő információt a gép nem veszi figyelembe, vagy az eredmény értelmetlen lesz. Mindazonáltal az előzetes meghatározásnak nem szükséges élesen korlátozónak lennie. (...) a sémák az általánosság különböző szintjein működhetnek. (...) A séma nemcsak a formáthoz hasonlít, működik tervként is. (...) A perceptuális sémák tervek a tárgyak és események feltárására, a formátot kitöltő egyre több információ megszerzésére. A látásban az egyik fontos funkciójuk a fej és a szemek felderítő mozgásának irányítása. De a séma akkor is meghatározza azt, hogy mit észlelünk, ha nem jelennek meg nyíltan mozgások (a meghallgatás jó példa erre), mivel információt csak akkor lehet felvenni, ha van egy alakuló formát, amely kész felfogni. (...) A séma és a formátok és tervek éles különbséget tesznek a forma és a tartalom között, míg a sémák esetében ez nem így van. Az információ, amely a ciklikus folyamat egyik pillanatában betölti a formátot, a következő pillanatban a formát részévé válik, és meghatározza a további információfelvételt. A séma nemcsak terv, hanem egyszersmind a terv végrehajtója is.
Egyszerre a cselekvés mintája, és minta a cselekvéshez.”[14]
c) Működésük pedig – ugyancsak Neisser felfogásában – „nem függ semmilyen külső energiaforrástól. Ha megfelelő információ rendelkezésre áll, a séma fogadja, és mozgásokat irányíthat további információ keresésére. A szervezeteknek azonban több olyan sémájuk van, melyek bonyolult viszonyban állnak egymással. A kiterjedt sémák általában kevésbé átfogó sémákat foglalnak magukba (...) Ilyen esetben a nagyobb séma gyakran meghatározza vagy „motiválja” a beágyazott sémák tevékenységét. A motívumok nem idegen erők, amelyek az egyébként passzív rendszereket életre keltik, csupán általánosabb sémák, melyek szélesebb körben vesznek fel információt, és irányítják az akciókat. Érdemes azt is megjegyezni, hogy két különböző séma által irányított tevékenység konfliktusba kerülhet egymással, sőt teljes mértékben összeegyeztethetetlenek is lehetnek. (...) A séma egy adott pillanatban inkább egy genotípusra, mint egy fenotípusra emlékeztet, a fogalmak genetikai értelmében. Lehetőséget nyújt bizonyos vonalak mentén való kibontakozása, azonban a fejlődés pontos természetét csak egy környezettel folytatott interakció határozza meg. Hiba volna a sémát azonosítani azzal, amit észlelünk, mint ahogy hiba volna bármely gént azonosítani egy felnőtt szervezet meghatározott jellemzőjével. A sémák az észlelést némileg ugyanabban az értelemben határozzák meg, ahogy a gének meghatározzák a szervezetek megfigyelhető tulajdonságait az észlelés a séma és a rendelkezésre álló információ interakciójának eredménye. Valójában nem más, mint maga ez az interakció”.[15] „A séma az észlelés időbeli folyamatosságát kétféleképpen biztosítja. Mivel a sémák anticipációk, ezért olyan közvetítők, melyek révén a múlt befolyásolja a jövőt, a már megszerzett információ meghatározza, hogy azután mit veszünk fel. (Ez az emlékezet alapját képező mechanizmus, habár ezt a fogalmat a legjobb azokra az esetekre korlátozni, amikor a séma megformálása és alkalmazása közé idő és helyzet megváltozása iktatódik). Hozzá kell tenni azonban, hogy egyes sémák természetüktől fogva időbeliek. Amikor például egy tárgy mozog, folyamatos és bonyolult változások állnak be az optikai mezőben. Ha a tárgy egyenesen az észlelő felé mozog, felszíni textúrája minden pontjának optikai vetülete kifelé mozog, az észlelő retináján levő mintázat folyamatosan kiterjed. Nincs szükségünk arra a feltételezésre, hogy ezt a kiterjedést diszkrét és egyedileg anticipált képkockák sorozataként észleljük, noha egy ilyen sorozatot mozgófilmmel lehet szimulálni. A séma az optikai eseményre mint egészre van ráhangolva. Nemcsak időbeli, de térbeli mintákat is anticipálhatunk"[16]. E hosszú idézetsor után magától adódik a kérdés, hogy mi is az a séma, az információfelvételhez szükséges illetve az információfelvételnek megfelelő perceptuális rendszer – belülről...? És – mondhatnánk – az eddig végbemenő interakciók után tényleg „egysíkú” volna az észlelési ciklus? Mindamellett, hogy első látásra komplex jellegével az aktuális kérdésekre minden eddiginél pontosabb válaszadási lehetőségeket biztosít, nem jellemző-e rá mégis bizonyos fokú leegyszerűsítés? Ebben a formában nem mondanak-e legalábbis részben ellent neki épp azok a filozófiai következtetések, amelyek épp magából a ciklusból, illetve annak működéséből sarjaznak? – Nohát a következő – ontológiai-logikai progresszióérvekben álló – továbbgondolásban az információkavalkádnak a pszichikumba történő beáramlását figyeljük.
A séma neisseri meghatározása – a jungi ősképek újabb szempontú azonosítása, az archetípusok életét írta le Neisser sémaként. Jung szerint meg kell különböztetnünk egy személyes, illetve egy személytelen vagy személyfölötti tudatalattit, melyek között nincs éles, merev határ. Ez utóbbi az abszolút vagy kollektív tudatalatti, ugyanis a személyestől eloldott és egészében általános, mivel tartalmai: a szexualitás, aztán város, állat, eke és termékeny föld képében az anya- és atyaistenek, a tűzlopás archetípusai stb. a személyes tartalmakkal ellentétben, minden elmében megtalálhatók. Az ősképek az emberiség legrégibb és legáltalánosabb és legmélyebb gondolatai, egyaránt érzelmek és gondolatok, amiért is kifejeződésükben figyelve őket, ősi érzelmi gondolkodásról (ursprüngliches Fühldenken) beszélünk – írta[17] A következtetésünk: a pszichikumba „belépve” a megismerő tevékenység spirálköreinek medre a kollektív tudatalatti, azaz Ricoeur hermeneutikájából kölcsönzött kifejezéssel – a „szubjektum archeológiájában” az ős-én tevékenysége az elsődleges.
Az előítéletekkel, vagyis az előzetes logikai ítéletekkel a hermeneutikai aspektus élete – így Gadamer –, az apriori tudás – így Ricoeur, de ő ezzel megreked a hermeneutikai aspektus noésziszi létkeretei között. A bennünk lakó Sámánié – és minden őséé. A séma értékű és funkciójú archetípusok, melyek eónok óta lappanganak és „működnek” az emberi pszichikum legmélyén, irányítják a felderítést, és fogadják, majd magukon, illetve egyedi renddé rögtönzött soraikon átszűrik a befogadott információt. Ha pedig mindnyájan ugyanazokat az ősképeket birtokoljuk is, és ugyanolyan módon, hát… azok körül egyedenként más és más aktiválódik másak és másak aktiválódnak külső, vagy memória alapú belső stimulusra, és az észlelési ciklusba bekapcsolódott mennyiségüktől és minőségüktől függően fogunk be egyénenként változóan másat és másat, többet-kevesebbet a rendelkezésre álló információmezőből. Továbbá. Az ember és világ, illetve gyakorlati tevékenység és szellemi tevékenység interakcióinak, majd ezek interakciójának minden lehetséges esetében, vagyis az optikai mező magasabbrendű tulajdonságainak változásában és változatlanságában egyaránt nyomban belátható: a sémának ábránk szerint „elől”, a háromszög csúcsánál üresnek vagy legalábbis nyitottnak kell lennie, hogy megszakítás(ok) nélkül fogadhassa a folytonosan érkező információkat. A befogadott információknak aztán a séma-archetípus belsejében egyrészt kifelé, a háromszög alapja felé kell mozdulniuk, mely mozgásban-mozgás eredményeként megváltoztatják a sémát azáltal, hogy lerakódnak benne.
Itt kell megjegyeznünk, hogy a séma tevékenysége ezzel a lerakódással képviseli és programozza az emlékezet alapjait. És ez a lerakódás elvileg azt feltételezi, hogy a sémának ábránkat tekintve a háromszög alapjánál zártnak kell lennie...
Jung a már említett könyvében azt írja: az ősképek nemcsak minden szépet és magasztosat tartalmaznak, amit az emberiség valaha is gondolt és érzett, hanem a legszégyenletesebb, ördögi tetteket is, amelyekre az emberek valaha is képesek voltak.[18]
Amennyiben pedig tudatalattink révén a történelmi kollektív pszichének vagyunk részesei, természetesen öntudatlanul egy démonok, varázslók stb. által, illetve istenek, ördögök és rablók által benépesített világban élünk, mert hát ők azok, akiket minden letűnt kor a leghatalmasabb érzelmekkel ruházott fel.[19]
A „varázslók” és „démonok” minőségeket képviselnek, melyek úgy írhatók le, hogy rögtön látszik: nem emberi-személyes minőségek, hanem mitológiaiak. Faustus. A befogadott információkkal-információk formájában szükségszerűen áramlanak belém azok a tárgyak, helyzetek, események, történések, stb., melyekkel interakcióban lévén, fogadom a felőlük áramló információkat. Továbbá szükségszerűen áramlanak át sémáimba azok az emberek, akikkel valaha is kapcsolatba léptem, s akiktől a világra vonatkozó információk bármely úton eljutnak-eljutottak hozzám, méghozzá olyan formában, ahogy csak ők adhatják-adhatták azokat tovább nekem. De mindezek előtt, születésemtől kezdődő önismeretem okán, „velük” egyenrangú részként, egy atomként, egy archetípusként természetszerűleg beépülök én magam is a saját sémáim közé, s ha nem is életes „egészben”, de sokkal teljesebb csonkként, mint a „többiek”, akiket a szellemem természettől fogva vagyis a létpartner – legyen az valamelyik ősöm, testvérem vagy távoli ismerősöm – részleges kiismerhetősége okán nem ölelhetett és foglalhatott magába „egészében”. Így alakul ki a sémáim tartalma, ezekkel az engem akarva-akaratlanul felvilágosító bennem élő emberekkel dereng, szűrődik, áramlik, szelektálódik és hat rám: közvetítődik felém a világ. S lévén, hogy „ők” ugyanúgy kortársaikkal való interperszonális, elődeikkel való kulturális kapcsolatteremtésben alapozták meg és gazdagították és rendszerezték információtárukat, fejlesztették ki világfogadó sémáikat, amazok pedig ugyanúgy, és így tovább az ismeretlen régmúlt ködébe vesző lehetséges végállapotig, eleve sokszorosan közvetett ismereteket származtattak reám. Ebben áll az említett közvetettség növekedésének egyik iránykomponense. Másrészt, ugye, az észlelési ciklusban sémáim tartalmának egyre nagyobb hányada aktiválódik: ha az én élethelyzetem észlelésébe, azaz közém és a világ közé szükségszerűen és automatikusan beékelődik ezeregy ember, akkor ők automatikusan további ezeregyet kell, hogy bepréseljenek egyenként, és így tovább...!
Ösztöneink tartalma sokmillió elhunyt vagy kortárs szellemünkké élt-ismert ember és környezete. Tevékenységemben benne vagyok én és a jelen eseményei és az általam ismert emberek, őseim, azok kortársai, elődei, Napóleon és Julius Caesar és Hammurabi és Aha fáraó és neandertali elődeink és azok ősei, a világ egész története, sőt az Univerzum egész eddigi élete! ... Minden és mindenki! – Az emberi lélek belső végtelenének torkában állunk, jól nézzünk szét most magunkban. Ragadjuk meg a pillanatot, mert nem lehet folyamatosan birtokolni, ez csak az a pillanat, amikor beereszkedésemben megtorpanok, hogy visszaforduljak. Ebben a pillanatban, ezen a ponton, szemközt a semmivel megállapíthatom: létem bizonyosság, az évezredek egy újabb embereként biztos, hogy létezem! Létezem! Aztán csak az emlékek, az álmok, a látomások üveggömbjeiben zavarog, tűnik elő és csillan fel olykor ez az őseimben megélt sokszázezer évem amely bár a legnagyobb bizonyosság, „ott” – talán örökké – bizonyíthatatlan. Továbblépni? Bizonyára. De ezután csak a Semmi következhet, mely bár megismerésre és kitöltésre vár gondolatban végtelen fejlődésünk által, engem, aki e pontig atomjaira bontottam szét szellememet, most könnyedén szippantana be, és mint finom sugárzást, könnyedén lehelne szét – egy őrült káosszá, amely már nem én lennék. Hát itt kell maradnom, itt kell maradnunk, mert két, a kozmikus és a belső Semmi, majd két, a kozmikus és a belső káosz között zsendül az élet rendje. Ebben a piciny közben maradunk meg. Mert a belső nembelibe való ereszkedés felfedi: tartalmát tekintve a saját séma-archetípusrendem, az önmagam által képviselt emberatomtól eltekintve – nem én vagyok, a saját sémarendünk nem mi vagyunk. Mi több, a pszichikum szempontjából én mint olyan – nem létezem, illetve annyiban és csakis annyiban létezem, amilyen mennyiségű velemszületett perceptuális felszerelést: nemcsak érzékszerveket, hanem ezeket ellenőrző idegi-archetipikus sémákat birtokolok. De ahogy én egyesítem magamba, magamban az embereket, úgy én és csakis én „teszem”, s ezzel vagyok egyéniség. Én, a gondolkodó ember tehát az a mód vagyok, ahogyan szellemi létem szintetikusan jelen idejű kollapszusában e sok-sok milliárd emberatomot összekapcsolom, egyedi önmagammá egyesítem. Az pedig, hogy a világot sémáim segítségével érzékelem, az ugyanakkor azt is jelenti, hogy sémáimon keresztül, azaz más embereken, egyre több emberen keresztül érzékelem, akik mind születésem előtt, mind azután sorra megnyitották, egyengették, vezetgették és tágították féktelenül éhes gyermeki, ifjúi, fejlődő értelmemig majd értelmemnek az utat. A tőlük örökölt információkkal élve, szellemem világhoz fűző kapcsolata a sok emberen keresztül Ádám és Éváig sodró belső rendben beláthatatlanul közvetett, és már az észlelés befelé végtelen ciklusprogressziójában felmérhetetlen távolságra vagyok a világtól. A kezemben tartott fűszál és értelmem között ott van, a tájékozódásomhoz adekvát sorba rendeződött sokszázezer év információnak, sokszázezer év embereinek, embercsonkjainak óriási, óriási hányada. Ez a közvetettség pedig nem más, mint – kiszolgáltatottságom a múltnak, illetve kiszolgáltatottságomnak az észlelés folyamatában, az én személyes fejlődésemben való sokszorosan haladványszerű növekedése. – Na de ez a közvetettség-kiszolgáltatottság és ennek kuszálódása ugyanakkor azt is jelenti, hogy az észlelés folyamatában egyre távolodom a világtól, és e távolodásban kezdem egyre tisztábban látni – vagyis a megértésben közeledem hozzá. Faustus.
Neisser modellje az e szakaszban már a szenzori-motorikus tevékenység által közvetített interakcióinak, s ezzel a szállított-befogadott információ-kavalkád áramlásának csak egyetlen ciklusát öleli fel, ami esetünkben azt jelenti, hogy szerkezetének, idő- és térbeliségének csak a szinkron metszetét ragadja meg. Holott szükséges, szükségszerű és megcáfolhatatlan az információáramlás linearitása...[20] Az empiristák ezt a linearitást elszigetelték és legfőképpen kizárólagosnak tekintették – ebben áll az a „metafizikai” jelleg amely leegyszerűsített voltában hibás elméleti alapállásokhoz vezette őket. Ezt a linearitást Neisser sem tagadja ugyan, de amint modellje mutatja, azt csupán a tárgy és a séma közötti, és csupán egyvonalú linearitásra csökkenti. Az nyilván a tárgytól a befogadó szubjektum felé mutat de az már a mi részkövetkeztetésünk, hogy folyamán – egyrészt az információnak az emberi pszichikumba való belépésével szükségképpen, másrészt a sémák fentebb leírt működésének következtében – a tárgy és a felderítés eredménye, mely, ugye, immár a befogadóban információ állapotában létezik, minden tekintetben eltávolodnak, sőt, egyre inkább távolodnak egymástól. Nos, nem az emberatomok, hanem a séma-archetípusok szintjén tárgyalva és modellezve, már az eltávolodás kezdeti pontjából két, egymástól szinte merőlegesen eltávolodó interakció-rétegződés öntágító spirálmenete a megismerés, egyelőre az észlelés dimenziói által befogott tér-időkontinuum külső és belső meghatározója. A belsőt futva: a befogadott képi információ először is áthalad az aktuális séma-archetípuson – SA1 –, ami által az módosul, és egyrészt a sajátszerűen-sajátszerűvé szűrt-szelektált információmennyiséget engedi tovább – KI1 –, másrészt, ugye, módosulásától függően irányítja a felderítést – F1 –. A felderítésnek azonban nemcsak a szemlélt tárgyra – T – kell irányulnia, hanem a befogadott információ igenis, igenis sőt követhető belső létezése és útja miatt annak aktuális állapotára is. Vagyis amellett, hogy újabb információval látja el az újabb séma-archetípust – SA2 –, a befogadott képi információra – KI1 – reflektál és viszonyítja azt a tárgyhoz – T –, melyet immár az újabb séma-archetípuson – SA2 – keresztül érzékelek, sőt, a képi információnak ezt az állapotát – KI1 – irányítania kell az újabb séma-archetípus, majd a séma irányításával viszonyítania kell azt magához a tárgyhoz – T –. Az újabb séma-archetípusnak – SA3 – ezek után az újabb felderítés – F2 – eredményének és a már bent lévő információnak az összegét kell átszűrnie, majd továbbengednie, és attól függően irányul a felderítés újra a tárgyra, illetve a képi információ újabb állapotára. Ezek szerint minél több „emberem van”, minél több anticipáló és dolgozó séma-archetípus kapcsolódik be, minél több spirálkörben zajlik az észlelés, annál több információt nyerek a tárgyról, a tárgyból. Egyszerre figyelünk tehát kifelé és – a mindennapi észlelésben szerencsére öntudatlanul, de – befelé is, s hogy alkalmanként melyik irányba elsősorban, az praxiológiai helyzettől, a szubjektum biotipológiai típusától, érzelmi beállítottságtól, lelkiállapotától stb. függ. E ciklusrétegződés spirálvázának lineáris, de nem egyhúrú komponense illetve a sémaprogresszió okán egyre távolodom, távolodom a tárgytól, a világtól, de ez a távolodás ugyanakkor azt is jelenti, hogy e belső spirál köreinek tágulásával az érzékletek sorjázásával egyre közeledem ahhoz, hogy teljességében, ugyanakkor részleteiben egyre pontosabban fogjam fel azt. Az eddigi javaslatok közül csak ez a továbbfejlesztett modellváltozat ad lehetőséget mindannak a megválaszolására, hogy hogyan láthatunk egy megfigyelt tárgyat akkor is, ha az nincs jelen, vagy ha becsukjuk a szemünket, honnan és hogyan ered az introspekció, és hogy az introspekció mint módszer miért találtatott könnyűnek az észlelés tanulmányozásában.
És csak ez fedi fel, hogy az észlelés tulajdonképpen nem más, mint a számomra, vagyis a bennem képi információként létező tárgynak és magának az empirikus tárgynak a séma-archetípusok és a felderítés által közvetített folyamatos viszonyítása – ha úgy tetszik, interakciója.
E ciklusnak mind eredetében-fejlődésében, mind működésében a sarkalatos pont a „séma”, mely végtelenül dinamikus természete, azaz időtlen és korlátlan abszorpciós képessége folytán meghatározottságok komplex rendszerének a forrása, mi több, az egyén fejlődésében is alapvető szerepet játszik. Hogy mi is az a „séma” tulajdonképpen? – „Az észlelés központi kognitív struktúrájának jelölésére nincs jobb szó, mint Bartlett sémája – írja Neisser. – (Bartlett nem volt teljesen elégedett vele, és én sem vagyok teljesen az). Mivel a fogalmat már túlságosan széleskörűen használták számos változó jelentéssel, megpróbálom olyan pontosan definiálni, hogy mit értek rajta, amennyire csak lehet. A séma a teljes észlelési ciklusnak az a része, amely az észlelőhöz képest belső, a tapasztalat által módosítható, és az észlelt dologra nézve valamiképpen specifikus. A séma információt vesz fel, amint az az érzékelő felszíneken hozzáférhetővé válik, és meg is változik ettől az információtól, irányítja a mozgásokat, és a felderítő tevékenységet, melynek révén még több információ válik hozzáférhetővé, és az újabb adatok tovább módosítják”. Biológiai szempontból a séma az idegrendszer része. Fiziológiai struktúrák és folyamatok valamilyen aktív területe, nem egy központ az agyban, hanem egy egész rendszer, amely receptorokat, afferens pályákat, előrecsatolási egységeket és efferens pályákat ölel fel. Magában az agyban kell lenniük olyan entitásoknak, amelyeknek működése magyarázza a séma módosíthatóságát és szerveződését, neuronegyütteseknek, funkcionális hierarchiáknak, fluktuáló elektromos potenciáloknak és más, még ismeretlen dolgoknak. Nem valószínű, hogy ezt az élettani működést bármiféle egyirányú áramlás vagy egységes időbeli szekvencia jellemzi. Nem az történik, hogy egyszerre csak elkezdődik valahol a periférián, és végül megérkezik valamelyik központban, hanem kölcsönhatások és leágazó minták számos fajtáját kell magába foglalnia. Arról sincs szó, hogy egy adott pillanatban elkezdődik, és egy másikban befejeződik, a különböző alrendszerek folyamatos állapotai számtalan módon átfedik egymást, az „információtárolás” számtalan különböző formáját hozzák létre. Fontos, ám kegyetlenül nehéz dolog ezeket a struktúrákat biológiai alapon megérteni. (...) Célom azonban azzal az észlelési ciklussal összefüggésben megérteni őket, amelynek csupán részei. Az ászlelés egyaránt felöleli a világot és az idegrendszert.”[13]
b) A sémák funkcióit Neisser szerint „néhány analógia világítja meg. Bizonyos értelemben, ha információfelvevő rendszernek tekintjük, a séma a számítógép programnyelvében a formáthoz hasonló. A formátok határozzák meg azt, hogy az információnak milyen típusúnak kell lennie, hogy koherens értelmezéshez vezessen. Az ettől eltérő információt a gép nem veszi figyelembe, vagy az eredmény értelmetlen lesz. Mindazonáltal az előzetes meghatározásnak nem szükséges élesen korlátozónak lennie. (...) a sémák az általánosság különböző szintjein működhetnek. (...) A séma nemcsak a formáthoz hasonlít, működik tervként is. (...) A perceptuális sémák tervek a tárgyak és események feltárására, a formátot kitöltő egyre több információ megszerzésére. A látásban az egyik fontos funkciójuk a fej és a szemek felderítő mozgásának irányítása. De a séma akkor is meghatározza azt, hogy mit észlelünk, ha nem jelennek meg nyíltan mozgások (a meghallgatás jó példa erre), mivel információt csak akkor lehet felvenni, ha van egy alakuló formát, amely kész felfogni. (...) A séma és a formátok és tervek éles különbséget tesznek a forma és a tartalom között, míg a sémák esetében ez nem így van. Az információ, amely a ciklikus folyamat egyik pillanatában betölti a formátot, a következő pillanatban a formát részévé válik, és meghatározza a további információfelvételt. A séma nemcsak terv, hanem egyszersmind a terv végrehajtója is.
Egyszerre a cselekvés mintája, és minta a cselekvéshez.”[14]
c) Működésük pedig – ugyancsak Neisser felfogásában – „nem függ semmilyen külső energiaforrástól. Ha megfelelő információ rendelkezésre áll, a séma fogadja, és mozgásokat irányíthat további információ keresésére. A szervezeteknek azonban több olyan sémájuk van, melyek bonyolult viszonyban állnak egymással. A kiterjedt sémák általában kevésbé átfogó sémákat foglalnak magukba (...) Ilyen esetben a nagyobb séma gyakran meghatározza vagy „motiválja” a beágyazott sémák tevékenységét. A motívumok nem idegen erők, amelyek az egyébként passzív rendszereket életre keltik, csupán általánosabb sémák, melyek szélesebb körben vesznek fel információt, és irányítják az akciókat. Érdemes azt is megjegyezni, hogy két különböző séma által irányított tevékenység konfliktusba kerülhet egymással, sőt teljes mértékben összeegyeztethetetlenek is lehetnek. (...) A séma egy adott pillanatban inkább egy genotípusra, mint egy fenotípusra emlékeztet, a fogalmak genetikai értelmében. Lehetőséget nyújt bizonyos vonalak mentén való kibontakozása, azonban a fejlődés pontos természetét csak egy környezettel folytatott interakció határozza meg. Hiba volna a sémát azonosítani azzal, amit észlelünk, mint ahogy hiba volna bármely gént azonosítani egy felnőtt szervezet meghatározott jellemzőjével. A sémák az észlelést némileg ugyanabban az értelemben határozzák meg, ahogy a gének meghatározzák a szervezetek megfigyelhető tulajdonságait az észlelés a séma és a rendelkezésre álló információ interakciójának eredménye. Valójában nem más, mint maga ez az interakció”.[15] „A séma az észlelés időbeli folyamatosságát kétféleképpen biztosítja. Mivel a sémák anticipációk, ezért olyan közvetítők, melyek révén a múlt befolyásolja a jövőt, a már megszerzett információ meghatározza, hogy azután mit veszünk fel. (Ez az emlékezet alapját képező mechanizmus, habár ezt a fogalmat a legjobb azokra az esetekre korlátozni, amikor a séma megformálása és alkalmazása közé idő és helyzet megváltozása iktatódik). Hozzá kell tenni azonban, hogy egyes sémák természetüktől fogva időbeliek. Amikor például egy tárgy mozog, folyamatos és bonyolult változások állnak be az optikai mezőben. Ha a tárgy egyenesen az észlelő felé mozog, felszíni textúrája minden pontjának optikai vetülete kifelé mozog, az észlelő retináján levő mintázat folyamatosan kiterjed. Nincs szükségünk arra a feltételezésre, hogy ezt a kiterjedést diszkrét és egyedileg anticipált képkockák sorozataként észleljük, noha egy ilyen sorozatot mozgófilmmel lehet szimulálni. A séma az optikai eseményre mint egészre van ráhangolva. Nemcsak időbeli, de térbeli mintákat is anticipálhatunk"[16]. E hosszú idézetsor után magától adódik a kérdés, hogy mi is az a séma, az információfelvételhez szükséges illetve az információfelvételnek megfelelő perceptuális rendszer – belülről...? És – mondhatnánk – az eddig végbemenő interakciók után tényleg „egysíkú” volna az észlelési ciklus? Mindamellett, hogy első látásra komplex jellegével az aktuális kérdésekre minden eddiginél pontosabb válaszadási lehetőségeket biztosít, nem jellemző-e rá mégis bizonyos fokú leegyszerűsítés? Ebben a formában nem mondanak-e legalábbis részben ellent neki épp azok a filozófiai következtetések, amelyek épp magából a ciklusból, illetve annak működéséből sarjaznak? – Nohát a következő – ontológiai-logikai progresszióérvekben álló – továbbgondolásban az információkavalkádnak a pszichikumba történő beáramlását figyeljük.
A séma neisseri meghatározása – a jungi ősképek újabb szempontú azonosítása, az archetípusok életét írta le Neisser sémaként. Jung szerint meg kell különböztetnünk egy személyes, illetve egy személytelen vagy személyfölötti tudatalattit, melyek között nincs éles, merev határ. Ez utóbbi az abszolút vagy kollektív tudatalatti, ugyanis a személyestől eloldott és egészében általános, mivel tartalmai: a szexualitás, aztán város, állat, eke és termékeny föld képében az anya- és atyaistenek, a tűzlopás archetípusai stb. a személyes tartalmakkal ellentétben, minden elmében megtalálhatók. Az ősképek az emberiség legrégibb és legáltalánosabb és legmélyebb gondolatai, egyaránt érzelmek és gondolatok, amiért is kifejeződésükben figyelve őket, ősi érzelmi gondolkodásról (ursprüngliches Fühldenken) beszélünk – írta[17] A következtetésünk: a pszichikumba „belépve” a megismerő tevékenység spirálköreinek medre a kollektív tudatalatti, azaz Ricoeur hermeneutikájából kölcsönzött kifejezéssel – a „szubjektum archeológiájában” az ős-én tevékenysége az elsődleges.
Az előítéletekkel, vagyis az előzetes logikai ítéletekkel a hermeneutikai aspektus élete – így Gadamer –, az apriori tudás – így Ricoeur, de ő ezzel megreked a hermeneutikai aspektus noésziszi létkeretei között. A bennünk lakó Sámánié – és minden őséé. A séma értékű és funkciójú archetípusok, melyek eónok óta lappanganak és „működnek” az emberi pszichikum legmélyén, irányítják a felderítést, és fogadják, majd magukon, illetve egyedi renddé rögtönzött soraikon átszűrik a befogadott információt. Ha pedig mindnyájan ugyanazokat az ősképeket birtokoljuk is, és ugyanolyan módon, hát… azok körül egyedenként más és más aktiválódik másak és másak aktiválódnak külső, vagy memória alapú belső stimulusra, és az észlelési ciklusba bekapcsolódott mennyiségüktől és minőségüktől függően fogunk be egyénenként változóan másat és másat, többet-kevesebbet a rendelkezésre álló információmezőből. Továbbá. Az ember és világ, illetve gyakorlati tevékenység és szellemi tevékenység interakcióinak, majd ezek interakciójának minden lehetséges esetében, vagyis az optikai mező magasabbrendű tulajdonságainak változásában és változatlanságában egyaránt nyomban belátható: a sémának ábránk szerint „elől”, a háromszög csúcsánál üresnek vagy legalábbis nyitottnak kell lennie, hogy megszakítás(ok) nélkül fogadhassa a folytonosan érkező információkat. A befogadott információknak aztán a séma-archetípus belsejében egyrészt kifelé, a háromszög alapja felé kell mozdulniuk, mely mozgásban-mozgás eredményeként megváltoztatják a sémát azáltal, hogy lerakódnak benne.
Itt kell megjegyeznünk, hogy a séma tevékenysége ezzel a lerakódással képviseli és programozza az emlékezet alapjait. És ez a lerakódás elvileg azt feltételezi, hogy a sémának ábránkat tekintve a háromszög alapjánál zártnak kell lennie...
Jung a már említett könyvében azt írja: az ősképek nemcsak minden szépet és magasztosat tartalmaznak, amit az emberiség valaha is gondolt és érzett, hanem a legszégyenletesebb, ördögi tetteket is, amelyekre az emberek valaha is képesek voltak.[18]
Amennyiben pedig tudatalattink révén a történelmi kollektív pszichének vagyunk részesei, természetesen öntudatlanul egy démonok, varázslók stb. által, illetve istenek, ördögök és rablók által benépesített világban élünk, mert hát ők azok, akiket minden letűnt kor a leghatalmasabb érzelmekkel ruházott fel.[19]
A „varázslók” és „démonok” minőségeket képviselnek, melyek úgy írhatók le, hogy rögtön látszik: nem emberi-személyes minőségek, hanem mitológiaiak. Faustus. A befogadott információkkal-információk formájában szükségszerűen áramlanak belém azok a tárgyak, helyzetek, események, történések, stb., melyekkel interakcióban lévén, fogadom a felőlük áramló információkat. Továbbá szükségszerűen áramlanak át sémáimba azok az emberek, akikkel valaha is kapcsolatba léptem, s akiktől a világra vonatkozó információk bármely úton eljutnak-eljutottak hozzám, méghozzá olyan formában, ahogy csak ők adhatják-adhatták azokat tovább nekem. De mindezek előtt, születésemtől kezdődő önismeretem okán, „velük” egyenrangú részként, egy atomként, egy archetípusként természetszerűleg beépülök én magam is a saját sémáim közé, s ha nem is életes „egészben”, de sokkal teljesebb csonkként, mint a „többiek”, akiket a szellemem természettől fogva vagyis a létpartner – legyen az valamelyik ősöm, testvérem vagy távoli ismerősöm – részleges kiismerhetősége okán nem ölelhetett és foglalhatott magába „egészében”. Így alakul ki a sémáim tartalma, ezekkel az engem akarva-akaratlanul felvilágosító bennem élő emberekkel dereng, szűrődik, áramlik, szelektálódik és hat rám: közvetítődik felém a világ. S lévén, hogy „ők” ugyanúgy kortársaikkal való interperszonális, elődeikkel való kulturális kapcsolatteremtésben alapozták meg és gazdagították és rendszerezték információtárukat, fejlesztették ki világfogadó sémáikat, amazok pedig ugyanúgy, és így tovább az ismeretlen régmúlt ködébe vesző lehetséges végállapotig, eleve sokszorosan közvetett ismereteket származtattak reám. Ebben áll az említett közvetettség növekedésének egyik iránykomponense. Másrészt, ugye, az észlelési ciklusban sémáim tartalmának egyre nagyobb hányada aktiválódik: ha az én élethelyzetem észlelésébe, azaz közém és a világ közé szükségszerűen és automatikusan beékelődik ezeregy ember, akkor ők automatikusan további ezeregyet kell, hogy bepréseljenek egyenként, és így tovább...!
Ösztöneink tartalma sokmillió elhunyt vagy kortárs szellemünkké élt-ismert ember és környezete. Tevékenységemben benne vagyok én és a jelen eseményei és az általam ismert emberek, őseim, azok kortársai, elődei, Napóleon és Julius Caesar és Hammurabi és Aha fáraó és neandertali elődeink és azok ősei, a világ egész története, sőt az Univerzum egész eddigi élete! ... Minden és mindenki! – Az emberi lélek belső végtelenének torkában állunk, jól nézzünk szét most magunkban. Ragadjuk meg a pillanatot, mert nem lehet folyamatosan birtokolni, ez csak az a pillanat, amikor beereszkedésemben megtorpanok, hogy visszaforduljak. Ebben a pillanatban, ezen a ponton, szemközt a semmivel megállapíthatom: létem bizonyosság, az évezredek egy újabb embereként biztos, hogy létezem! Létezem! Aztán csak az emlékek, az álmok, a látomások üveggömbjeiben zavarog, tűnik elő és csillan fel olykor ez az őseimben megélt sokszázezer évem amely bár a legnagyobb bizonyosság, „ott” – talán örökké – bizonyíthatatlan. Továbblépni? Bizonyára. De ezután csak a Semmi következhet, mely bár megismerésre és kitöltésre vár gondolatban végtelen fejlődésünk által, engem, aki e pontig atomjaira bontottam szét szellememet, most könnyedén szippantana be, és mint finom sugárzást, könnyedén lehelne szét – egy őrült káosszá, amely már nem én lennék. Hát itt kell maradnom, itt kell maradnunk, mert két, a kozmikus és a belső Semmi, majd két, a kozmikus és a belső káosz között zsendül az élet rendje. Ebben a piciny közben maradunk meg. Mert a belső nembelibe való ereszkedés felfedi: tartalmát tekintve a saját séma-archetípusrendem, az önmagam által képviselt emberatomtól eltekintve – nem én vagyok, a saját sémarendünk nem mi vagyunk. Mi több, a pszichikum szempontjából én mint olyan – nem létezem, illetve annyiban és csakis annyiban létezem, amilyen mennyiségű velemszületett perceptuális felszerelést: nemcsak érzékszerveket, hanem ezeket ellenőrző idegi-archetipikus sémákat birtokolok. De ahogy én egyesítem magamba, magamban az embereket, úgy én és csakis én „teszem”, s ezzel vagyok egyéniség. Én, a gondolkodó ember tehát az a mód vagyok, ahogyan szellemi létem szintetikusan jelen idejű kollapszusában e sok-sok milliárd emberatomot összekapcsolom, egyedi önmagammá egyesítem. Az pedig, hogy a világot sémáim segítségével érzékelem, az ugyanakkor azt is jelenti, hogy sémáimon keresztül, azaz más embereken, egyre több emberen keresztül érzékelem, akik mind születésem előtt, mind azután sorra megnyitották, egyengették, vezetgették és tágították féktelenül éhes gyermeki, ifjúi, fejlődő értelmemig majd értelmemnek az utat. A tőlük örökölt információkkal élve, szellemem világhoz fűző kapcsolata a sok emberen keresztül Ádám és Éváig sodró belső rendben beláthatatlanul közvetett, és már az észlelés befelé végtelen ciklusprogressziójában felmérhetetlen távolságra vagyok a világtól. A kezemben tartott fűszál és értelmem között ott van, a tájékozódásomhoz adekvát sorba rendeződött sokszázezer év információnak, sokszázezer év embereinek, embercsonkjainak óriási, óriási hányada. Ez a közvetettség pedig nem más, mint – kiszolgáltatottságom a múltnak, illetve kiszolgáltatottságomnak az észlelés folyamatában, az én személyes fejlődésemben való sokszorosan haladványszerű növekedése. – Na de ez a közvetettség-kiszolgáltatottság és ennek kuszálódása ugyanakkor azt is jelenti, hogy az észlelés folyamatában egyre távolodom a világtól, és e távolodásban kezdem egyre tisztábban látni – vagyis a megértésben közeledem hozzá. Faustus.
Neisser modellje az e szakaszban már a szenzori-motorikus tevékenység által közvetített interakcióinak, s ezzel a szállított-befogadott információ-kavalkád áramlásának csak egyetlen ciklusát öleli fel, ami esetünkben azt jelenti, hogy szerkezetének, idő- és térbeliségének csak a szinkron metszetét ragadja meg. Holott szükséges, szükségszerű és megcáfolhatatlan az információáramlás linearitása...[20] Az empiristák ezt a linearitást elszigetelték és legfőképpen kizárólagosnak tekintették – ebben áll az a „metafizikai” jelleg amely leegyszerűsített voltában hibás elméleti alapállásokhoz vezette őket. Ezt a linearitást Neisser sem tagadja ugyan, de amint modellje mutatja, azt csupán a tárgy és a séma közötti, és csupán egyvonalú linearitásra csökkenti. Az nyilván a tárgytól a befogadó szubjektum felé mutat de az már a mi részkövetkeztetésünk, hogy folyamán – egyrészt az információnak az emberi pszichikumba való belépésével szükségképpen, másrészt a sémák fentebb leírt működésének következtében – a tárgy és a felderítés eredménye, mely, ugye, immár a befogadóban információ állapotában létezik, minden tekintetben eltávolodnak, sőt, egyre inkább távolodnak egymástól. Nos, nem az emberatomok, hanem a séma-archetípusok szintjén tárgyalva és modellezve, már az eltávolodás kezdeti pontjából két, egymástól szinte merőlegesen eltávolodó interakció-rétegződés öntágító spirálmenete a megismerés, egyelőre az észlelés dimenziói által befogott tér-időkontinuum külső és belső meghatározója. A belsőt futva: a befogadott képi információ először is áthalad az aktuális séma-archetípuson – SA1 –, ami által az módosul, és egyrészt a sajátszerűen-sajátszerűvé szűrt-szelektált információmennyiséget engedi tovább – KI1 –, másrészt, ugye, módosulásától függően irányítja a felderítést – F1 –. A felderítésnek azonban nemcsak a szemlélt tárgyra – T – kell irányulnia, hanem a befogadott információ igenis, igenis sőt követhető belső létezése és útja miatt annak aktuális állapotára is. Vagyis amellett, hogy újabb információval látja el az újabb séma-archetípust – SA2 –, a befogadott képi információra – KI1 – reflektál és viszonyítja azt a tárgyhoz – T –, melyet immár az újabb séma-archetípuson – SA2 – keresztül érzékelek, sőt, a képi információnak ezt az állapotát – KI1 – irányítania kell az újabb séma-archetípus, majd a séma irányításával viszonyítania kell azt magához a tárgyhoz – T –. Az újabb séma-archetípusnak – SA3 – ezek után az újabb felderítés – F2 – eredményének és a már bent lévő információnak az összegét kell átszűrnie, majd továbbengednie, és attól függően irányul a felderítés újra a tárgyra, illetve a képi információ újabb állapotára. Ezek szerint minél több „emberem van”, minél több anticipáló és dolgozó séma-archetípus kapcsolódik be, minél több spirálkörben zajlik az észlelés, annál több információt nyerek a tárgyról, a tárgyból. Egyszerre figyelünk tehát kifelé és – a mindennapi észlelésben szerencsére öntudatlanul, de – befelé is, s hogy alkalmanként melyik irányba elsősorban, az praxiológiai helyzettől, a szubjektum biotipológiai típusától, érzelmi beállítottságtól, lelkiállapotától stb. függ. E ciklusrétegződés spirálvázának lineáris, de nem egyhúrú komponense illetve a sémaprogresszió okán egyre távolodom, távolodom a tárgytól, a világtól, de ez a távolodás ugyanakkor azt is jelenti, hogy e belső spirál köreinek tágulásával az érzékletek sorjázásával egyre közeledem ahhoz, hogy teljességében, ugyanakkor részleteiben egyre pontosabban fogjam fel azt. Az eddigi javaslatok közül csak ez a továbbfejlesztett modellváltozat ad lehetőséget mindannak a megválaszolására, hogy hogyan láthatunk egy megfigyelt tárgyat akkor is, ha az nincs jelen, vagy ha becsukjuk a szemünket, honnan és hogyan ered az introspekció, és hogy az introspekció mint módszer miért találtatott könnyűnek az észlelés tanulmányozásában.
És csak ez fedi fel, hogy az észlelés tulajdonképpen nem más, mint a számomra, vagyis a bennem képi információként létező tárgynak és magának az empirikus tárgynak a séma-archetípusok és a felderítés által közvetített folyamatos viszonyítása – ha úgy tetszik, interakciója.
A tárgy, tágabb értelemben a helyzet és a séma-archetípus interakciója jelzi: az észlelési folyamatot egyikük sem határozza meg egyedül, és így egyikükre sem lehet „főszerepet ruházni”. Ha viszont a séma egynél több alternatív látványt nyújtó környezettel szemben működi végtelenül alkalmazkodó amőbalétét...- ahogy az általában lenni szokott – akkor a továbblépésben e szakasz újabb határozmányaival kell számolnunk. A köznapi észlelésben, ugye, pillantásainkat az esemény, a tárgy vagy tárgyi struktúra stb. részletekben gazdag plasztikus egésze feszíti fókuszba, hát sohasem foghatók fel teljességükben. 1) Ezért egyrészt nyilván be kell következnie egy bizonyos mértékű szelektálódásnak, mely – hiszen szükségszerű – a kognitív közeledésünk célterét körülhatárolja. 2) Másrészt az általunk végzett szelektálásában, mely az észlelés inherens tulajdonsága, mi válogatjuk ki a megismerni kívánt jelenségszilánkot. A lehetséges eseteket tekintve: a külső tárgyak és események közül az egyikre inkább odafigyelünk, vagy ha a tárgyak, üzenetek egy meghatározott osztálya a komplexitás és/vagy minőség különböző szintjein nyújt információt, akkor az illető lépcsőfokok alkalmas sémák: archetípusok, prototípusok kialakítását teszik lehetővé és igénylik, ha pedig egy tárgy vagy esemény ellentmondásos információt nyújtva, két különböző, tartalmilag egyenesen ellentmondó ciklusprogressziót képes táplálni, a szelektálást külső tényezők befolyásolják. Társadalmi normák, velünk közvetlen kapcsolatban álló személyek stb. Mindenesetre választásunk megváltoztathatatlan marad, amíg a környezet elemei és azok viszonyai nem mutatnak változást, de ... hogy az optikai mező akár tudatilag, akár érzéki úton felfogható sajátosságaiban állandó a módosulás, a szelekciónak mint az észlelés inherens tulajdonságának is folytonosan és szinkronban kell azt követnie. 3) Nohát... ez a külső változás követeli minden pillanatban szinkronba egyéniségünk gyökereiből a gyakorlati érdekeinket. Azzal a ténnyel pedig, hogy az észlelés körfolyamata belülről (is) gyakorlatilag feltételezett, nyilvánvalóvá válik: a szelektálásban nem a dolog stb. magában levő értéke a döntő, hisz a kognitív aktusnak erről a pontjáról „már csak” vitális energiáink, kapcsolatteremtő gyakorlati tevékenységünk stb. szelektáló-módosító-átszínező szerves üvegfalán keresztül – az érzékeltetés kedvéért most túlozni fogok: – kukucskálhatunk arra, hogy mi is lehet az az adott esetben. Hanem azt válogatjuk ki teljesen öntudatlan, spontán, automatikus módon, ami számunkra jelent értéket, legyen szó akár a pillanatnyi helyzet felvillantotta pillanatnyi értékekről, akár az életizzásomba áthevíthető-áthevítendő időtlen és általános értékekről. Nem látjuk, nem láthatjuk tehát tisztán az egész tárgyat, dologi struktúrát, a jelenség részleteinek kontrasztos és egymásba oldódó egészét, vagy is mindazt, ami optikailag egyidőben és megváltoztathatatlan vagy akár pillanatnyi egységként észlelhető, ráadásul érzeteink, érzékleteink olyan dolgokon születnek, amelyek az észlelésében nem tisztázhatók közvetlenül. Ezért a befogott, majd összekötött és egyesített részletek és a séma-archetípusainkban tárolt előzetes tapasztalatok alapján automatikusan kiegészítjük egyrészt a „tisztán” érzékelt jelenségszilánkot, mely a kiegészítés eredményeként nem egyezik, hát ezek után nyilván nem is egyezhet az észlelés konkrét tárgyával, hiszen múltunk eleve sokszorosan közvetett és jelenünk egyre közvetettebbé váló ismerettartalmának ötvözete az. Ha pedig új, még ismeretlen jelenséggel állunk szemben, akkor is csak addigi, múltbeli tapasztalatainkra alapozva kíváncsiskodhatunk, és ezért az új információt hasonlóképpen ötvözetté kell magunkba raktároznunk. Másrészt a jelenségszint mögötti tartalmat-tartalmakat, oksági viszonyrendszert-viszonyrendszereket stb. stb. fürkészik sóvár pillantásaink, effelé keresik a föltérképezésükhöz – és persze a további szellemi tevékenységhez – szükséges fogódzókat a jelenségekben – mert ezek lesznek az észlelés tulajdonképpeni tárgya, amelyik ugyanúgy az objektíve adott és csak szilánkjában észlelhető tartalom stb. illetve a szubjektíve hozzáegészített ismeretek ötvözete lesz. Lévén pedig, hogy az objektíve, illetve optikailag adott és a kiegészítő „rész” közötti határ az észlelésben eltűnik, a tárgyat, a jelenséget, a világot egységes és folyamatos egészként érzékeljük. – Mindezek után beláthatjuk, hogy az észlelést vizsgálva a látás ciklusprogressziójának és a szelekciónak, „majd” a kiegészítés folyamatának sokhúrú egységében kell gondolkodnunk. Mert ha a sémáink tevékenysége miatti kiszolgáltatottságunk, mely objektívnek minősíthető, tulajdonképpen korlátozottság, akkor az önvezérlésű szelekció és kiegészítés annak mintegy ellentéteként és azzal dialektikus egységet alkotva, az adott korlátokon belüli szabadságunk belső megnyilvánulásai, és az észlelés előrehaladtával egyre tisztábban szubjektívek. 4) És íme, barátaim a világ objektív aspektusától NEM függetlenedő megismerési folyamat episztemológiájában már ezek után nyilvánvaló és biztos az is, hogy a világ nem olyan, amilyennek látom, illetve nem olyannak észlelem, amilyen, ráadásul sokszor csak az őseim erejéig dereng felém. 5) Ennek a két folyamatnak a szinkronikus dialektikáját az ösztönök logikája szabályozza, hisz az ösztönök eredendő, belsőleg rögzített programot hordoznak, amely a fenotipikus változással nem módosul és nem módosítható. 6) Ily módon lendülve interakcióba, az egyéniség gyökerének tevékenységét, bokorszerűen fejlődő életét jelentik, amely mind az észlelés és a kapcsolatteremtő gyakorlati tevékenység irányában, mind a másik irányban, a kognitív aktus következő állomásai felé érezteti jelenlétét.
A felvázolt hármas egység interakciójának követése után viszont az is tisztán látható és elemezhető, hogy az észlelés ciklusprogressziójában az ábránkat tekintve vízszintes információáramlás vonalára merőleges irányban is meghatározó. Az érzékelés legmagasabb, legkifinomultabb, legnemesebb rétege felé: az érzelmi észlelés felé.
A Sámáni. Hozzá kell tennünk hogy egyrészt „ők”, a séma-archetípusokba átáramló emberek nemcsak hideg információkat hoztak, hanem Faustus érzelmeit is befolyásolták. Az ember születésével csak az érzelmi skála egyik vagy másik pólusa felé való hajlamot hoz, a világgal szembeni alapattitűdje és a „velük”, sémái emberatomjaival való érintkezésben formálódik ki. Másrészt az érzékelés jelenségei kognitív pszichológiai szempontból semmiképp sem szigetelhetők a sémaprogresszió(k) spirálterébe, mert az érzékek tevékenysége által igényelt határokon túlra transzcendálják önmagukat. Az egyéniség gyökerévé kiépített érzelemmozaik „kockái” egy sor magasabbrendű funkcióval összefonódva jelentkeznek és élnek, és olyan természetességgel, hogy érzékelhetetlenül gördülékenyen, egyetlen egységes szakaszként megélhető kapcsolatfolyamot eredményeznek. Míg az abszolút tudatalattiban, az egyéniség gyökerében inkarnálódott-szerveződött világvonatkozású érzésekkel, amelyek alapattitűdünk magját adják, a világhoz viszonyulunk, addig az észlelés ciklusprogressziójával, az egyéniség gyökerének tevékenységével szinkronban futva, az egyes spirálkörök információ- és sokszor érzelemtartalmához érzelmeket társítunk. Vagyis az érzelmi érzékelés nem a tárgy, jelenség stb. minél részletesebb felderítésére irányul, hanem a számunkra létező és immár képi információ formájában bennünk létező tárgyat, tárgyi struktúrát, eseményt, jelenséget stb. variálja-gazdagítja sokszínűvé, és velük együtt az általuk keltett benyomást is.
Kicsoda Faustus?
Szubjektum vagy alany helyett ne beszéljünk innen már alkotóról? Hiszen ebben a vázlatban a művészi megismerés folyamatát futjuk végig... Még ennek a variálásnak, kiegészítésnek, gazdagításnak a tárgyalása előtt különbséget kell tennünk a már alkotónak nevezhető alany tárggyal, természeti széppel szembeni illetve a befogadó alany műalkotásokkal szembeni viszonya között. Igaz ugyan, hogy egyenlőre mind a két magatartás ugyanúgy határozott információkat kínáló tárgyra, eseményre stb. irányuló nyitás, ráadásul az érzelmi észlelés spirálkörei analógok a sémaprogresszió spirálköreivel abban, hogy ugyanúgy minőségeket receptálunk, de az érzelmi észlelés nem a világ objektivitásának aspektusait célozza. Ezen belül pedig az alkotó érzelmi észlelése szinte csak azokra a kognitív viszonyokra irányul, amelyek vele és sajátos látásmódjával kapcsolatban aktiválódnak. Így azok az érzelmek aktiválódnak válnak igazán lényegessé, amelyeket ő a szilánkjaiban észlelt jelenséghez és tartalomhoz hozzátapasztott, és amelyek az érzékelt tárgy, esemény stb. új, eredeti minőségeinek egész dimenzióját adják. Ellenkező esetben a művészet útjai olyan vakvágányokká nyomorodnak, mint az akadémikus vagy a dogmatikus realizmus, azok sikerrel erőltették rá magukat egy-egy korszak szellemére, maradandó esztétikai értéket mégsem vagy alig hagytak ránk. Ezzel szemben a befogadó megismerő viszonyában sohasem szakadhat el a műalkotásnak a szubjektivizáltság és a konkréció magas fokára emelt voltától, mert hát az a kognitív viszony, illetve a műélvezet és megértés megszüntetése lenne.
Az észlelés folyamatában az objektíve létező dolgok és az alanyiasított és sokszínűvé öltöztetett tartalmak, a harmonikus és árnyalt részletek határtalan gazdagsága között a határ feloldódik... Gyakorlati szinten termett élő, gyakorlati kapcsolat is észrevétlenül eltűnik, hiszen ha nem így lenne, önmaga előtt képviselne saját maga és a kognitív aktus további tevékenységkomponensei által leküzdendő akadályt. Mindez mégsem jelenti, nem jelentheti azt, hogy az érzelmi érzékelés köreiben összetévesztenők vagy összekevernők a kettőt. Ugyanis – Theodule Ribot szerint – az érzelmek tevékenységünk egyik legfőbb formájában egy olyan összefüggésrendszer tényezőiként működnek, melyben az egyszerű vagy összetett, konkrét vagy elvont érzékletek rövidebb-hosszabb sorait csoportosítják és láncolják össze. Legalábbis az esetek többségében ez a tevékenységforma összegezi azt, amit a képességek pszichológiája az „érzékenységnek az intelligenciára gyakorolt befolyása” homályos elnevezésen értett. Ez a befolyás viszont valóban adott és két formában történik. Az egyik alsóbbrendű, és nem más, mint egyszerű, érzelmi alapokon történő gondolatasszociáció, melyet egy emóció, egy szenvedély idéz elő, és az érzelmek logikája vezérel. [21]
Emeljük innen ki azt, hogy először is a majdani gondolatok érzelmi alapjainak az asszociációja megy végbe, ami a gondolatmenetünkben azt jelenti, hogy a sémák tartalmának és tevékenységének, illetve a legbensőbb érzelemmozaik „kockáinak” a magasabbrendű érzelmi funkciókkal való zökkenőmentes oldódása okán nem külön-külön, hanem a legkonkrétabb egységként érzékeljük a tárgyat, jelenséget stb., úgy, hogy a tartósan beszövött érzelmi árnyalatok a kettőt az észlelésben szétválaszthatatlanul egyesítik, egy olyan felderítő úttá szerveződnek, amely az érzékelt jelenségszint mögé fut, és arra a tartalomra irányul, amely az észlelt tárgyban, jelenségben stb. jelenik meg.
E mögöttes tartalom megérzésének a folyamata képviseli az intuitív megismerést, amely lehet pillanatnyi, vagy időben elhúzódó, s bár Hartmann „vulgárisnak” nevezi[22], a megismerés folyamatának általános, mi több, létfontosságú szakasza.
Ebben a társítások szférájának ciklikus növelésével történő öntágításban születik az érzelmi észlelés legmagasabb körrétege, az esztétikai érzékelésé, amely az előzetes érzelmi asszociációk magas foka lévén, már teremtő jellegűnek mondható. A tárgy, jelenség stb. – társított sajátossságok szervezett szférája, mely, ugye, az objektív jelenségekre öltöztetett, és így tartalmilag már sokkal gazdagabb azoknál. Az érzékelt részletek kidomborítása és ezzel a plasztikus jelleg pontosítása, tágítása és az intuitív megismerés pedig az új körréteg kezdetén már nem más, mint azon ismeretlen meghatározásának kezdete, amely a szubjektíve teljessé egészített jelenségszint mögött lappang. Ennek a meghatározásnak a folyamatában, amely tulajdonképpen egy kétlépcsős, ciklikus körterjedés, az alsó fokozat, lévén az intuitív megismerés felépítménye, még általános. A tudományos megismerés alanya is szükségképpen be kell hogy fussa, de míg ő csak sajnálkozhat az eddigi, szelektálások és kiegészítések eredményezte változások: az ő számára korlátok miatt, és igyekszik saját eredendő és létfontosságú határozmányai elé látni, a művészi megismerés itt és így kezdi kibontani a világ, az idő minden fényét, színét, formáját és rejtett tartalmát magába szívó kelyhét. Mert a felsőfokú intuíció táguló spirállépcsőjén gazdagodnak beláthatatlan dimenziójúvá, de sohasem véglegessé a jelenségszint fénykörei, és válnak akár világmondóvá a tárgy, a tárgyi struktúra stb. szubjektív tartalmai. Magától értetődő tehát, hogy az esztétikai érzékelés következő, magasfokán elsősorban az alkotók látnak, és a befogadók – hacsak nem művészek befogadói minőségben – csupán igyekezhetnek, vagy csak az első köröket futják életre e körszint felé. És természetes az is, hogy a megismerő alany tevékenységében a tárgy, a jelenség stb. szigorúan objektív gyakorlati megismerés után ezen meghatározás spirálfolyamatának legfőbb jellemzője egy olyan esztétikai objektivitás, mely, lévén a személyiség gyökerének hatásterméke, paradox módon alapvonásaiban sajátos. Ha tehát az érzékelés tényében mindegyikük a maga sajátosan megélt múltjának, tágabb értelemben pedig az őseiben megélt évezredeknek a rabja, akkor az érzékelés módjában a személyünkre és csakis a mi személyünkre jellemző szellemi lelki szabadság nyilatkozik meg. És ebben a megnyilatkozásban nem egyszerűen szabadságigényünk gyakorlati formában történő megélését kell felismernünk, hiszen az csupán az alany részéről a világ felé való nyitás egyoldalú kimondása, azaz esztétikai érzékelésének csupán az első spirálköreire érvényes, hanem a világújrateremtés személyes szabadságának a tárgyiasulását is, amely az ember és világ viszony mindkét pólusát magába öleli, és ennek a szakasznak a teljes spirálrendjét jellemzi. És nem más, mint egy, a belső, létfontosságú kiszolgáltatottságnak való ösztönös, állandó és végletekre törő belső, létfontosságú érzelmi ellenszegülés, amely, nyilván, a külső, az objektív, és a belső, a szubjektív objektivitás által megszabott határok között oszcillál.[23] Hát ennek a kétfokozatú és egy szubjektív esztétikai objektivitás által jellemzett meghatározásfolyamatnak az eredménye egyrészt a tárgy, a jelenség stb. részletes felismerése, majd annak a környezet és a megismerő által alakított, számunkra való tartalmának, érzelmi jelentéstöltetének a kiépítése, a többé-kevésbé gazdagon árnyalt képzet-képzetek az ahhoz-azokhoz való, illetve addig-azokig a tárgyhoz-jelenséghez való érzelmi viszonyunk tisztázása, a világnak a befogadással akaratlan és öntudatlan meghatározása és célzatos újrateremtése, és ebben az újrateremtésben az objektív rendtől eltérő rend alkotásának az élvezete az alkotó esztétikai élvezete. Eredménye másrészt a letűnt évezredeink ismereteinek és a jelen pillanatnyi információkészletének egy olyan sajátos folyamategyensúlya, melyet a jelen és csakis a jelen egységes és ezerarcú, felderítendő tartalmává érzékelünk, az időben: a múltban való öntudatlan és a jelen kéjesen konkrét, anyagi dimenzióiban való terjeszkedéssel növelve képzeteink tökéletességének fokát, megismerési hányadosunkat. Eredménye másrészt a belső végtelenbe vesző múltnak és a közvetlenül megélt perceknek egy olyan sajátos egyensúlya, melyet az egyre tökéletesedő jelennek a szelektálással-kiegészítéssel arcunkhoz formázott testeként élünk meg. Eredménye másrészt kiszolgáltatottságnak és szabadságnak egy olyan személyes egyensúlya, melyben mindannyiunknak eltérő képzeteink vannak, ami nem azt jelenti, hogy mindannyian másat látunk, hanem azt, hogy mindannyian másképp látjuk ugyanazt a tárgyat, jelenséget, eseményt stb. Eredménye másrészt a világ objektív és szubjektív objektivitásának egy olyan emberi egyensúlya, melyben a külső és/vagy belső végtelen felé forduló, sokmilliárdnyi faustusi arc egyre távolodva közeledik a világ objektivitásához, a megismerésben egyre szubjektívebbé hódítva azt.
Egyszóval az alsó kör fokán „passzív”, magasfokán kontemplatív megismerés, melynek eredményeitől függően irányul aztán az intuitív felderítés a tartalom újabb csücskeire-csücskeiért.
És ez az intuitív megismerés ciklusaival való interakciójában nem más, mint az objektív gyakorlati megismerés utáni szakasz első aktusa, a szubjektív gyakorlati megismerés. A világtól illetve a kapcsolatteremtő gyakorlati tevékenységtől eddig gyűrűző szakaszt tekintve, az érzelmi absztrahálás végállapota, az érzelmi megismerés beteljesülése.
És íme, a megismerés episztemológiájának fúgájában vagy hamis képem van a világról vagy elsősorban a szubjektivizálás előtti: a félmeztelenségében érthetetlen jelent látom. Másodszor a tárgyak, jelenségek, a világ minden szilánkja a személyünkre és csakis a mi személyünkre jellemzően, szubjektív objektivitásként: érzelmi absztrakciókként élnek bennünk, a csak általunk rájuk szabott sajátosságukba öltöztetve, a csak ránk jellemző tartalommal és jelentéssel telítve, a csak ránk jellemző érzelmi erőtérrel be- és körülfonva, noha ez a szubjektivizáló funkció a tárgy- és információtartalom objektivitásának okán nem eredményez(het) tökéletes egyediesítést. Mindnyájan rajta a bennünk élő Sámánin keresztül látjuk a világot, mindnyájan ki vagyunk szolgáltatva neki a hatalmának, az ő hatalmának, amely szellemi, tehát emberi létünket adó korlátaival kapcsol bennünket a mindenség életébe. Kicsoda Faustus? Sokszázezer év előtti énje tevékenykedik tehát bennünk, és az eljövendő idők mindenkori embereiben. És – ő én ugyanúgy kiszolgáltatott! Itt tartja a kezében ezt a fűszálat, nézegeti, szereti, gyönyörködik benne, – és közben tudja, hogy nem ilyen, amilyennek látja, érzi. És közben tudja, egyelőre messze áll attól, hogy tudja, milyen is valójában! S bár ösztönei, érzelmei feltartozhatatlan sugárzásával a világ végtelenére nyit, a kontemplatív szakasz végállapota ugyanakkor végletesen sajátos: be van zárva a saját érzelmi absztrakcióiból épített, magányos világba. Magányos világba. Ő, a Sámáni Faustus.
Íme hát, az emberi létezés öninterpretációjának keretében az önismeretnek nemcsak alapvető fontossága van, hanem automatikusan kapcsolódik be abba. Bár a kritikai racionalizmus képviselői élesen bírálták a hermeneutikai filozófiát az önismeretnek a megismerés szférájába való bevonása miatt, a bennünk lakozó Sámáni létének a mindenkori emberekben újjászülető volta bizonyítja, hogy a megértésnek a saját megismerő tevékenységünkben is vannak előfeltételei, hogy a megértés előzetesség-struktúrájának, a hermeneutikai aspektusnak egyik része magának az emberi pszichikumnak a tevékenységében rejlik és vizsgálandó. Gadamer kanti megfogalmazásban azt kérdezi, hogy „hogyan lehetséges a megértés”, hogy akarásunkon és tevékenységünkön, azaz tudatos tevékenységünkön túl mi történik velünk... Nos, szükségképpen igazodva ehhez a megfogalmazáshoz, hogy „mi történik velünk”, a kognitív pszichológiai megalapozással, századunk neoracionalista eredményeinek az alapokba vasazásával, illetve a még mindig leggyümölcsözőbb fenomenológiai redukcióval a hermeneutikai aspektus belső, pszichikai komponensének a mechanizmusát írhattuk le, és követhettük végig, melyben valóban történik velünk emberi létünknek a világéhoz kapcsolódása, a saját megismerésünk és a Kozmosz önmegismerése. Igen, persze, a narrátor is a saját megismerésének a hermeneutikai aspektusán keresztül látta és követte a prelogikus gondolkodás forgatókönyvét, de mert hermeneutikai episztemológiájának kérdése Gadamer után változatlanul az, hogy mi történik velünk a megértésnek a fogalmiasítás előtti szakaszában, és nem az, hogy hogyan történik: hogy melyek annak előfeltételei, és nem az, hogy milyenek azok, meghatározása a szubjektivizáló előfeltételekkel együtt lehet pontos. Gadamer viszont azt írja: „Az emberi lét Heidegger-féle temporális elemzése, úgy gondolom, meggyőzően mutatta ki, hogy a megértés nem a szubjektum egyik viselkedésmódja, hanem magának a jelenvaló létnek (Dasein) a létmódja. Ebben az értelemben használjuk itt a hermeneutika fogalmát. A jelenvaló lét alapmozgását jelenti, mely annak végességét és történetiségét alkotja, s ezért világtapasztalásának egészét átfogja. Nem önkényesség vagy valamely egyoldalú szempont konstruált túlfeszítése, hanem a dolog természetében rejlik, hogy a megértés mozgása átfogó és egyetemes.[24]
A két állítás ellentmondani látszik egymásnak – és mindkettő bizonyította igaz, ráadásul egyik sem zárja ki a másikat! Hiszen – mint láttuk – a jelenvaló lét (Dasein) alapmozgását a hermeneutikai aspektusban az ember és a világ kozmikus interakciójaként kell elgondolnunk, vagyis a kozmikusan egyetemesnek és a sajátosan egyetemesnek-egyetemesedőnek, az objektív objektivitásnak és a szubjektív objektivitásnak egy interkommunikatív egyensúlyba diffundálásaként. Vagyis semmiképp sem mozzanatos egyensúlyként, hanem egy olyanként, mely a jelenvaló lét jövőszerűségében lendül folyamattá. A gondolat csak részben új, – legalább – Heideggerig visszavezethető.” A megértés magának az emberi életnek a létjellemzője – olvashatjuk Gadamernél. – Misch, Dilthey-ből kiindulva: az önmagunkkal szemben tartott távolságot az emberi élet alapstruktúrájának tekintette, melyen minden megértés alapul: Heidegger radikális ontológiai eszmélkedése pedig azt célozta, hogy a jelenvaló lét transzcendentális analitikája révén megvilágítsa a jelenvaló létnek ezt a struktúráját. Heidegger megmutatta, hogy minden megértésnek felvázolásjellege van, s magát a megértést a transzcendencia, a létezőn való túllépés mozgásaként gondolta el.”[25] – Nohát, a létnek az ember létében, megismerő anyagi és szellemi létében való létmódja a hermeneutikai aspektus pszichikai komponensében először az érzelmi absztrahálás felvázolt fokozatain transzcendálja magát és egyensúlyozik előre. A megismerés folyamataként egyetemessé strukturálja a kognitív tevékenységnek és ezzel a kognitív helyzetnek a legterjedelmesebb részét: a bennünk lakozó Sámáni köreit, és sajátossá strukturálódik abban. És az érzelmi absztrakció fokozatain alakulnak ki a folyamat eredményei: a világszilánkok magukban levő és szubjektív tartalmai, jellemzői, illetve ezek ötvözete, az ismeretek sajátos érzelmi tartalmai, típusváltozatai, vagyis a lappangó jelentés illetve annak folyamatrendje és viszonyrendszere. S lévén ezek érzelmi absztrakciók, a lét eddig tisztán érzelmi úton történő öntranszcendálásának végpontján érzelmi absztrakciók formájában birtokoljuk a világot. Bár az érzelmi absztrahálás végtelenségvágya, magasabbrendű kategóriákban gondolva, a sajátossá formálódott lét végtelenre való irányultsága ugyanakkor teljes emberi elszigeteltséget, önmagunkba zártságot jelent, ez a lét folyamatos öntranszcendálásának jövőszerűségében korántsem végleges. Amint azt a megismerésnek a sámáni fokozatait felvázolva jeleztük, ebben az állapotban a nyitás vágyának és a meghatározottság szükségességének az egyensúlya sem az absztrahálás folyamatában, sem annak beteljesülésében, az absztrakcióban nem mozzanatos, hanem folyamatszerű, amiért is szükségszerűen a spirálkörönkénti szakadatlan nyitás és beteljesülés, nyitás és beteljesülés dialektikájaként kell azt elemeznünk. Nos, amellett, hogy az érzelmi absztrakciók jelezte végállapottól a kontemplatív megismerés még mélyebben fúrja gyökereit visszafelé, a világba, a megismerés továbbgyűrűzésének két másik, az előbbivel ellentétes irányú nyitására kell figyelnünk. A kiszolgáltatottság és szabadság egyensúlyából ugyanis a lét alapmozgása egyrészt egy külsőnek nevezhető spiráltágulásban önnön külső végtelenének elérésére törekszik: az életenergiákban túllép az aktuális absztrakcióállapot meghatározó sajátosságain. Az önújrateremtésben, a megismerés emberi szabadságvágyában megnyilvánulva, egyre inkább birtokba akarja venni a világot, ugyanakkor az alany érzékelésébe, egész tevékenységébe – egyre inkább bevonódnak a múlt tartalmai. A megismerés táguló csőspirálja mind mélyebben fúródik a világba, és rögzít minket a múltba, és mind messzebbre látunk-hatolunk a jövőbe. Vagyis a megismerő kifelé egyre szabadabb, hisz mind történelmi, mind lelki léttere egyre tágul, és ő egyre pontosabb ismeretállapotban birtokolja azt. De hogy megismerésének egyre több múltbeli tapasztalaton kell alapulnia, a szellem külső hódításaival tökéletes szinkronban „belül” egyre kiszolgáltatottabbá válik. Íme tehát, bár mindez az egyre tökéletesedő jelen egyre tökéletesedő egyensúlyaként tapasztalható, ezek az érzelmi utak a mindenség aktuálisan ismert és megérthető szféráján, illetve a megismerés összes további szakaszain-állomásain messze túlterjedhetnek. Elsősorban a véges értelem lehetséges és vágyott útjait tapintják ki, messze túlsugározva annak körkorlátain.
Faustus egyetlen alternatívája.
Másrészt az eddig leírt folyamategyensúly az érzelmi absztrakciók átgyűrűzésében nemcsak a kifelé irányuló terjedést jellemzi; bár a külsőnek nevezett tevékenységréteg és jellemzője, a lét alapmozgásának, a megismerés folyamatának a másik, belső útjában is létfontosságú. Ez a belső út pedig nem más, mint az értelmi absztrahálásig hidaló önszabályozás tevékenységszakasza, mely lévén már közvetlenül tanulmányozható, óriási szakirodalomban tárgyalt. Nincs értelme, sem hely, se idő arra, hogy a szaporodó kognitív pszichológiai elméletek eddigi eredményeit összefoglaljuk: összpontosítsunk inkább arra, hogy az önszabályozás részben már irányított, de részben még mindig történő szakaszában a képzetek konceptualizálásával, konkrétabban képzet-konceptus-szó sorral átsiklunk az értelmi tevékenység, az értelmi absztrahálás spirálköreiben – a további öntranszcendálással már kortársaink felé nyitunk.
JEGYZETEK
[1] Ez elsősorban Dilthey hatására vezethető vissza
[2] E. Cassirer: Philosophie der symbolischen Formen, Erster Teil: Die Sprache, Bruno Cassirer Verlag, Berlin, 1923, 10-11
[3] Itt megjegyzendő, hogy ez az időbeli sorrendezés nem vagy nem annyira a mitikus-vallási gondolkodásfunkcióra és a művészi intuicióra vonatkozik, hisz mai tudásuk szerint együtt indulhattak azok az öntudatra ébredés hajnalán. De hogy a lingvisztikai funkció kifejlődése évezredekkel későbbre tehető, az ismeretes.
[4] Ez a bizonyítás határolja el a továbbiakban felvázolt gondolatmenetet a gnoszeologizmustól, illetve ez állítandó szembe annak esetleges vádjával.
[5] Ahogy azt Dilthey, illetve a logikai pozitivizmus állította…
[6] Az egyik legárnyaltabb ilyen modell az Einsteiné, és több, megcáfolhatatlan tényen alapszik…
[7] U. Neisser: Megismerés és valóság, Gondolat könyvkiadó, Budapest, 1984, 26-28.
[8] J. Piaget: Epistemologie genetica, Editura Dacia, Cluj, 1973, 6-7.
[9] A „kilépést” itt minden bizonnyal idézőjelbe kell tennünk, mert a szó esetünkben a „létezésnek a befelé irányultságából az ellenkező irányba való mozdulása” értelemben használt és használható.
[10] Mindezekkel az előzetes ismeretek hatása már itt jelentkezik – de ezt majd csak a praxológiai helyzet, a kontextus ide visszairányuló, második szakaszának tárgyalása után látjuk világosan.
[11] Piaget szerint a logiko-matematikai struktúrák kialakulása az objektumokkal végzett cselekvések hosszú periódusát feltételezi. Biologie si cunoastere, Cluj, Editura Dacia, 1971, 128.
[12] U. Neisser: I.m., 30.
[13] I.m., 60.
[14] I.m., 61.
[15] I.m., 61.
[16] I.m., 31.
[17] C.G. Jung: Die Psychologie der unbewusten Prozesse, Rascher Cie, Verlag, Zürich, 1918, 95-96
[18] I.m., 100.
[19] I.m. 127.
[20] Ch. S. Peirce, az empirizmus atyja szerint az észlelés „receptákulum”
[21] T. Ribot: Logica sentimentelor, Editura Stiintifica si Enciclopedica, Bucuresti, 1988, 51.
[22] M. Hartmann: Esztétika
[23] Ez a kognitív pszichológia alapja az értékelmélet – amúgy axiómaként kezelt – tételének, amely szerint a szemlélődés a lélek fényűzése, szabadságigényünk egyik kiélésformája.
[24] H.-G. Gadamer: IGAZSÁG ÉS MÓDSZER. Egy filozófiai hermeneutika vázlata, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1984, 12.
[25] I.m., 188
[1] Ez elsősorban Dilthey hatására vezethető vissza
[2] E. Cassirer: Philosophie der symbolischen Formen, Erster Teil: Die Sprache, Bruno Cassirer Verlag, Berlin, 1923, 10-11
[3] Itt megjegyzendő, hogy ez az időbeli sorrendezés nem vagy nem annyira a mitikus-vallási gondolkodásfunkcióra és a művészi intuicióra vonatkozik, hisz mai tudásuk szerint együtt indulhattak azok az öntudatra ébredés hajnalán. De hogy a lingvisztikai funkció kifejlődése évezredekkel későbbre tehető, az ismeretes.
[4] Ez a bizonyítás határolja el a továbbiakban felvázolt gondolatmenetet a gnoszeologizmustól, illetve ez állítandó szembe annak esetleges vádjával.
[5] Ahogy azt Dilthey, illetve a logikai pozitivizmus állította…
[6] Az egyik legárnyaltabb ilyen modell az Einsteiné, és több, megcáfolhatatlan tényen alapszik…
[7] U. Neisser: Megismerés és valóság, Gondolat könyvkiadó, Budapest, 1984, 26-28.
[8] J. Piaget: Epistemologie genetica, Editura Dacia, Cluj, 1973, 6-7.
[9] A „kilépést” itt minden bizonnyal idézőjelbe kell tennünk, mert a szó esetünkben a „létezésnek a befelé irányultságából az ellenkező irányba való mozdulása” értelemben használt és használható.
[10] Mindezekkel az előzetes ismeretek hatása már itt jelentkezik – de ezt majd csak a praxológiai helyzet, a kontextus ide visszairányuló, második szakaszának tárgyalása után látjuk világosan.
[11] Piaget szerint a logiko-matematikai struktúrák kialakulása az objektumokkal végzett cselekvések hosszú periódusát feltételezi. Biologie si cunoastere, Cluj, Editura Dacia, 1971, 128.
[12] U. Neisser: I.m., 30.
[13] I.m., 60.
[14] I.m., 61.
[15] I.m., 61.
[16] I.m., 31.
[17] C.G. Jung: Die Psychologie der unbewusten Prozesse, Rascher Cie, Verlag, Zürich, 1918, 95-96
[18] I.m., 100.
[19] I.m. 127.
[20] Ch. S. Peirce, az empirizmus atyja szerint az észlelés „receptákulum”
[21] T. Ribot: Logica sentimentelor, Editura Stiintifica si Enciclopedica, Bucuresti, 1988, 51.
[22] M. Hartmann: Esztétika
[23] Ez a kognitív pszichológia alapja az értékelmélet – amúgy axiómaként kezelt – tételének, amely szerint a szemlélődés a lélek fényűzése, szabadságigényünk egyik kiélésformája.
[24] H.-G. Gadamer: IGAZSÁG ÉS MÓDSZER. Egy filozófiai hermeneutika vázlata, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1984, 12.
[25] I.m., 188
