Józsa István
A SZÜKSÉGES FÖLÖSLEG
Székely Géza festőművész beszélgetünk.
Valójában bűn az, ha egy képzőművészt „szóra” bírunk, az ő médiuma ugyanis nem a nyelv. Ha viszont erőteljesen filozofikus műalkotásokban fejezi ki a kis- és nagyvilággal szembeni attitűdjét, a gondolat univerzalitása okán így is közelíthetünk eszmerendszeréhez. Székely Géza grafikust így és ezért bírtuk szóra.
- Képeid arról tanúskodnak, hogy egyik legfontosabb célul egyfajta létértelmezést tűzöl magad elé. Hát mi a művészet feladata, tükrözés, vagy ahogy korszerűbben mondjuk, újrateremtés vagy értelmezés?
- A művésznek le kell ásnia a legnagyobb mélységekig, a létezés tragikumáig. Ahol - lásd az egzisztencialistákat - arra döbben rá, hogy az ember mintegy belevettetett a létbe, mint egy öntőformába.
- Van, aki tagadja azt, hogy egyáltalán létezhet művészi megismerés...
- A művész számára is a legfontosabb a megismerés. Lásd a barlangrajzokat: az ember először festett, aztán beszélt. Saját világát magyarázta, és az, hogy rajzolt, az már akkor a megismerés egyik formája volt.
- „Egyik formája” ...
- Nálam a mérték az ember a maga belső, lelki végtelenével. Életre kárhoztatottságát és az ebből származó tragikumot ma már nem teremthetjük újra és ismerhetjük meg a klasszikus értelemben. Már Shakespeare sem így gondolkodott. Az ógörögök igen. De azt, hogy magunkra vagyunk hagyatva egyszemélyes öntőformáinkban, csak keserű iróniával mondhatjuk ki.
- Tehát az esztétika egyik alapkategóriáját, a szépséget szerinted egészmásként kell értelmeznünk. Vagy a te művészetednek más központi kategóriái vannak?
- Embertől független szépség nincs, csak az emberen keresztül lehet azt megjeleníteni. Önmagában nincs értelme. A rútnak sincs. A művészet, már azzal kezdve, hogy szembesül vele, feltárja azt. Végül a katarzis révén az ember a saját, eredendő lényéhez kerül közelebb. Hát persze, sok a ballaszt, a hulladék, ami ránk telepszik, valósággal elveszünk alatta. Már saját magunk számára is. A művészet pedig a megismerés és az önmegismerés egyik formája.
- Akarjuk, nem akarjuk, itt tulajdonképpen be kell vonnunk egy újabb kategóriát. A szabadságét.
- Igen. Képletesen szólva, az elgyomosodás ellen. Ha a gyom elveszi a fényt környezetétől, az ellene való védekezés lényege a szabadság utáni vágy. Az a folyamat, az az aktus, amelyről eddig beszéltünk, valójában ezzel és így kezdődik.
- Szóval ez a te álláspontod. Milyen a te embered?
- Sebhelyekkel teli, kicsinyes „emberke”, aki többnek akar látszani, mint amennyi. Esendő, groteszk, szánnivaló. De... természetesen mindig van egy de. Megvan ugyanis benne az égi szikra, hogy felülemelkedjen létének korlátain. Sőt, saját magán. Luciferek is vagyunk, ugyanakkor eredendően szabadok. Megvan bennünk a szándék, hogy kimozduljunk a holtpontról, vagy a negatív zónából, és önmagunkra találjunk.
- „Önmagunkra találás"...?
- Igen. Ezzel már a minőségi emberről beszélek. Nagyon szeretem Németh Lászlót, nála találkoztam a cselekvő és közösségi ember fogalmával. Napjaink jellemzője a szélsőséges individualizmus, tudatában vagyunk elidegenedettségünknek, de már nem birkózunk meg vele. És ez főleg a művészet terén teher. Valahonnan eredsz, valahonnan indulsz, hát akárhova kerülsz a világban, ez a genezis egy életre szól. Sokan tagadják ezt, nemcsak az elvándoroltak, hanem az itthoniak is - de hiába. Nem egyszerűen vállalni kell az eredetet, hogy ne használjak más szót, hanem ki is kell aknázni az általa... nem is csupán meglevő, hanem maguktól kínálkozó kincseket. Ilyen értelemben minden művész politikus is. A fontos, persze az, hogy politizálása, alkotásainak politikai vetülete ne legyen közvetlenül tettenérhető, hanem művészi jellé nemesedjen. Mondandói a jel mögött, a jel által éljenek, és egyetemes emberi tartalmuk legyen. Ez a világ nem az egyes embereknek az összessége, egy meg egy, az nem kettő, hanem meghatározhatatlan. Ráadásul egy nagyobb egész részeként erősíthetik vagy gyengíthetik egymást.
Egyre gyakrabban hangoztatják ma az egyéni szabadság fontosságát. Az egyéni felelősséget már nem kell bizonygatnom. Napjaink tragédiája az, hogy nem érzünk felelősséget a másik iránt. Nem vagyok híve a szélsőséges individualizmusnak, az épp olyan veszélyes, mint a „kollektív szellem” kényszerű érvényesítése volt. Legyen vége a közösségi szellem „kollektivizmus” értelemben vett használatának, nincs értelme a heroikus „úgyis megmutatjuk” magatartásnak. A különös az, hogy a szabad egyén esetében együtt kell érvényesülnie mind a három magatartásformának. A szabadság- és alkotói szabadság harmonikus együttese már egy következő fokozat. Semmilyen közösségi érdek nem határozhatja meg, mit csináljak. Az alkotásom természetszerűleg válasz az adott léthelyzetre. Ott kapcsolódik be aztán a te egyéniséged, ahol valami többletet is hozzá tudsz adni a kép teremtett világához. Olyat, hogy az más kultúrák számára is fontos legyen - először amúgy is az ragad meg minden nézőt.