Józsa István: A világ mint absztrakció

Józsa István
A VILÁG MINT ABSZTRAKCIÓ 1

„Teória”

Elválaszthatom-e a tárgy nevét magától a tárgytól? Ha ismerem és használom a tárgy nevét, ismerem magát a tárgyat is? Tényvonatkozás…
Az egyik legnagyobb kérdés, amelyikkel megismerő intellektus valaha is foglalkozott.

Az európai típusú alkotó egzisztenciát három paradigmával ragadtuk meg, a Faustus-, a Don Juan-, illetve a 20. század nyolcvanas, kilencvenes éveire … újra a Robinson-paradigmában.[1]. Az emberi megértés a fontos, ember és világ megértése a legfőbb cél méghozzá mindenáron. „Emberi” megértés, „ember” – túl általános, ezért homályos fogalmak, illetve fogalomhasználat. A másodikban a férfi-nő kapcsolatra figyelünk, mert ugye nem általában az emberről van szó, ez in abstracto holt fogalom, gyűjtőfogalom, csak és csakis férfiról és nőről beszélhetünk. Harmadszor Daniel Defoe regényének, főhősének újjá– és újjászületését követjük, a folyamatot, ahogyan a gondolat az 1980-as, ’90-es években már az előző kettőhöz mérhető fontosságú, önálló paradigmává fejlődött.[2] Mert még a férfi-nő bontás sem elég pontos, mert még egyénről szólni sem elég szabatos, lévén mindenki egyén, mert végül is csak és csakis személyekről beszélhetünk. [3]

Ha ismerem a dolog nevét, egyáltalán nem biztos, hogy ismerem magát a dolgot is. A tényvonatkozást.[4] Hát a személy, a szubjektum mindennapi létezésének, kommunikatív cselekvésének a folyamatát követjük, a dolgozat a Faustus-paradigmáról vázol fel néhány gondolatot. Az intuíció, a mitikus-vallási, a lingvisztikai funkcióval együtt működő megismerő funkciót követi, teória és metateória tehát, amely a megértés előzetesség-struktúráját működésében ragadja meg.

„Teória” – Arisztotelész óta tudjuk, hogy a kognitív cselekvés egyik alapvető formája. Goethe fogalmazásában mindenkiben lakozik egy kristály, annak a kristálynak vagy saját fénye van, vagy visszavert fénye. Nos, a teória a 20. század végére legnagyobbrészt utólagos okoskodássá, steril elméleti konstrukciók gyűjtőterévé vált. A teória az egzisztenciáról beszélő műalkotásról szóló szakirodalomról való szövegelés lett, harmad-, negyedrangú árnyék, amely folyton saját életes mivoltát igyekszik bizonyítani. Azt, hogy ő bizony tudomány. Rááll valamely elismert alkotóra, evidenciákat fogalmaz meg – általában csak újra –, és ezzel már életképesnek tekinti magát. Sőt értékel, minősít, holott az alkotásról nincs tapasztalata és nem is lesz. A műről kíván szólni, és ehhez először a saját lehetőségeit keresi, vagyis saját státusát próbálja tisztázni. Amit pedig történetének, sőt fejlődésének nevez, az csak újrafogalmazások sora. Mindez nem teória, csak teketória. A teória nem efféle élősködő, és nem is – visszavert fény – reproduktív elmék vadászterülete, helykeresésének médiuma, a posztmodern sem megoldás. Zénoni utak. A teória egyetlen igazán létjogosult formája, ha a teremtésnek, az alkotásnak a teória formájú változata.

A világ mint absztrakció – a dolgozat három metszetben ragadja meg ezt a kommunikatív cselekvést. Vagyis Faustus történetét követi. Az elsőben az őstudás, illetve a kultúra fejlődésének szintjén. Minden nép mitológiájában, mítoszoknak nevezett szent szövegeiben megtaláljuk ugyanis az eredendő életprogramtól való eltérés gondolatát, illetve a kulturális fejlődésben az eltérés következményeivel, tragikumával foglalkozó műalkotások sorát. A keresztény kultúrában a gondolat Faustus alakjában és történetében született és születik újra és újra.

A második metszet a megismerő szubjektum szintjén tárgyalt kognitív folyamatot vázolja. Összetevőit, azok kölcsönös viszonyát írja le. „Mítosz szülte megismerés az egyik út; fogalomrendszer szülte a másik.”[5] A személy megismerő képességeit, kapacitásának fejlődését, a jelrendszereknek az ismeretek felhalmozásában és feldolgozásában betöltött szerepét kutatja. Szaktudományok, a kognitív és kísérleti pszichológia, a kibernetika, a szemiotika stb. eredményeire támaszkodik, így taglalja a szubjektum és objektum közötti viszonyt, jellemzi a megismerő alany ismeretszintjét, módszert, módszereket határoz meg és leírja a műveleteket, amelyekkel a szubjektum az egyik ismeretkvantumról a másikra jut tovább. Mindezt pedig a személy fejlődésével, szellemi érlelődésével párhuzamba állítva – hiszen az nem más, mint a faj fejlődésének, az első metszetben vázoltaknak az ismétlése, jó esetben továbbvezetése.

A harmadik metszet természetesen a megismerő tevékenység, az alkotás eredményéről, a műalkotásról mint folyamatról beszél, a szimbólum-értelmezés, illetve a metafora-teremtés lépcsőit követi, természetesen kontextuális meghatározottságokat is figyelembe véve. Az első két metszet elvi és módszertani alapozása után magától adódik Andrej Tarkovszkij példája. Nem személyes választás eredménye tehát, hanem az interpretált alapgondolat következetes végiggondolása. Tarkovszkij az, aki a személy szintjén kiépített megismerő, azaz öninterpretációs folyamatot tárgyalja, képszerűsíti. Gondolatvilágában nemcsak egy kultúra, hanem egy egész régió szellemi arcéle ragadható meg, illetve hát… minden történetek története.

A teljes szöveg – teljes… – egyik legfontosabb felismerése végül is az, hogy a három folyamat lényegében azonos, mindennapi létezésünkben tulajdonképpen az elsőt ismételjük napról-napra, percről-percre, mozdulatonként. A megismerés-, az alkotásfolyamat az egzisztencia folytonosságának biztosítása.

Mert végül is egyetlen ember él a földön, már több mint hatmilliárd arcban. Faustus.

És egyetlen alternatívája van.

Tartalomjegyzékek

A mitikus emlékezet
A legenda

Tényvonatkozás
Szövegek, szövegváltozatok

1. A „téma”
A tér- és időbeli meghatározottságok

2. Az alapgondolat

3. A jelkép
Kultúrák példái

Racionális gondolkodás
Reflexív funkció
Európai szerzők példái

Részkövetkeztetés

A prelogikus gondolkodás

Az osztenzív megismerés

A diszkurzív-racionális megismerés

Részkövetkeztetés

I. A Sámáni. A megismerés forrásáról
I.1. A hagyományos empirizmus posztulátumai
I.2. Az apriorizmus vagy inneizmus felfogása
I.3. A Piaget-féle interakció-elmélet
I.4. Az ismeterek genézise: az egészében szemlélt cselekvés
I.4.1. Világ és Faustus
I.4.1.1. Az interakció-pólusok. A vitális energiák
I.4.1.2. A közvetítő elem. A cselekvés.
I.4.1.A. A gyakorlati és szellemi tevékenység interakciója
    A.1. Gyakorlati tevékenység
    A.1.1. A materiális aktusok
    A.1.2. A viselkedés
    A.1.3. A praxiológiai helyzet
          a) Kapcsolatteremtő gyakorlati tevékenység
          b) Átalakító gyakorlati tevékenység
    A.1.4. A gyakorlati ítélet
    A.1.5. A gyakorlati logika
    A.1.6. AZ OBJEKTÍV GYAKORLATI MEGISMERÉS 56
    A.2. Az érzelmi absztrahálás
    A.2.1. Az érzékelés
    A.2.1.1. A ciklikus észleléselmélet
    A.2.1.1.1. A séma
             a) Azonosítása
             b) Funkciója
             c) Működése
    A.2.1.1.2. De Neisser-i séma és jungi archetípus
            a) A séma-archetípus tartalma
b) Élete
    A.2.1.2. Az érzékelés tulajdonképpen
              1) Szelektálódás
              2) Szelektálás
              3) A gyakorlati érdek
              4) A világ érzékelt képe
              5) Az ösztönök logikája
              6) Az egyéniség gyökere
    A.2.2. Az érzelmi érzékelés
    A.2.2.1. Az érzelmek logikája
    A.2.2.2. Az intuitív megismerés
    A.2.3. Az esztétikai érzékelés
    A.2.3.1. A kontemplatív megismerés
    A.2.4. A SZUBJEKTÍV GYAKORLATI VAGY ÉRZELMI MEGISMERÉS

Első metszet

A mitikus emlékezet

     Kicsoda Faustus?
  Faustus alakja és története az európai kulturális hagyomány része, és amint az a legendák esetében törvényszerű, sőt sorsszerű, elsősorban későbbi korok, szerzők feldolgozásaiban él tovább.[6] Főként Goethe nevéhez kötődik, az újraköltésében vált közismertté és halhatatlanná. Goethe óta a német irodalomban minden szerzőnek, aki ... ad magára, illik egy újabb Faustot írni, a különböző népek irodalmában századok óta újabb parafrázisok születnek, azok további adaptációkat szülnek, az egyes művek irodalomtudományi, esztétikai stb. szakirodalma is folyamatosan gyarapszik. A Faustus-legenda rögzült, pontosabban klasszicizálódott értelmezési kereteit ugyanakkor nem lépi túl egyetlen század újabb írója, költője sem, sőt azon belül is csak a legenda formáját költi újra mindegyikük – természetesen aktualizálás céljából. – Mindez szépirodalmi hagyományban. Hogy mely feldolgozások előtt melyek tekintendők forrásoknak, melyek és mire ösztönözték a szerzőt, csupán az interpretáció előmunkálatainak kérdése. Az viszont, hogy magában az ős, a mitikus hagyományban volt, van egy őseredeti Faustus-legenda, az már a legkevésbé kelti fel a figyelmet, hiszen „csak nyersanyag”. Valójában pedig ... az a kezdet, amely századok óta folyton előzetesen, mégis közvetlenül meghatároz, maga az őserő, mely a témában eleve adott, és mint ilyet nehéz felszínre hozni, méghozzá lehetőleg a ráöltöztetett örökségtől függetlenül. Az idődimenziót tekintve meghatározhatatlan, visszafelé nyitott múltban keresgélünk, sőt a legvalószínűbb az, hogy maga a legenda sem egészen eredeti, úgymond, hanem egy még ősibb gondolat, téma feldolgozása. Ezzel pedig szimbolikája, rejtett jelentéstartalmai elvesztik európai sajátosságaikat.
Évezredek távlatában és dimenzióiban gondolkodva nemcsak a legenda „mondanivalója”, annak „ábrázolásmódja” az elsődleges, noha a „miről” és a „mikéntről”, Faustus alakjáról és történetéről, annak szimbolikájáról, rejtett jelentéstartalmáról stb., stb. már könyvtárnyi filozófiai, esztétikai, irodalomtudományi és ki tudja még, milyen elemzés született. De az értelem számára beláthatatlanul súlyos üzenet már maga az újjászületés ténye, vagyis az, hogy a téma miért dolgoztatott fel újra, és miért épp akkor, 1500 körül, a reneszánszban.
  Kicsoda Faustus?
        A szakirodalmat tekintve a művek közös sajátossága, hogy Faustusszal mint kulturális kérdéssel, sajátosan reneszánsz irodalmi témával foglalkozik mindegyikük. Alakját Prométheuszból vezették le[7] – de Faustus tette nem másokért vállalt áldozat. Faustust csak a személyes megismerésvágy hajtja – elidegenedett Prométheusz-leszármazott, az talán lehet.
        Ioan Petre Culianu Éros et magie á la renaissance. 1484 című, Umberto Eco szerint nagy erudícióval megírt könyvében követi a téma eredetét, vándorlását, feldolgozásait, a reneszánsz kontextust érosz és mágia összefüggésében ragadja meg, a legenda két eredeti változatát vizsgálja, a Spiess-féle népkönyv forrásait az antikvitásig, illetve a német történelmi hagyományt az i.sz. századig követi. Szerinte Johan vagy Jorg Faust a reformáció által legyőzött reneszánsz jelképe[8]. Hans Biedermann szerint Faustus történetében a reneszánsz egyszerű emberének a tudománytól való félelme tükröződik.[9] Kurt Selinmann Teophilusnak, „a középkor Faustjának”, a Höllenzwang (A pokol kényszere) című okkultista gyűjteményeknek, feketemágusoknak, ördöggel szövetkezőknek a példáját írja le.[10] Lutz Röhrich Az ördög alakja a népköltészetben című tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy Faustusban testesül meg a teológiától emancipálódó tudomány egész lelkiismereti szorultsága.[11] Serge Hutin L'alchimie című könyve szerint az alkímia a természet megismerésére szolgáló eszköz volt, az alkimista a mágus a későbbi reneszánsz tudós előképének tekintendő.[12]
        Szerzők, művek, elméletek.[13]
  Kicsoda Faustus?
Élettörténetét tekinthetjük csupán kulturális fogódzónak, tárgyalhatjuk csak reneszánsz gondolatként, újra és újra feldolgozható irodalmi témakánt – valójában azonban minden humán diszciplína területén mesze túlmutat.
  Kicsoda Faustus?
  Még „témaként” keresve, vizsgálva is az ókorig, időszámításunk előttre kell visszanyúlnunk, a Faustus név vagy ragadványnév Görögországtól Spanyolországig többször is felbukkan. Meddig visz–vezet?
  Kicsoda Faustus?
  Úgy kell megközelítenünk, megragadnunk, interpretálnunk alakját és történetét, mint egy vektor természetét, ahogy annak irányáról és irányítottságáról kell beszélnünk. Nem újfajta metafora-elméletről van szó, hanem az újjászületések sorát követjük. Az irány értelmetlen, kaotikus, meghatározhatatlan az irányítottság, nélkül ez utóbbi a koncepció. „Sors”, mondogatjuk... Az alapgondolatot, amely ezzel a témával, ebben a témában formát kap, nem köthetjük kizárólag a reneszánszhoz, illetve szigorúan egyetlen korhoz. Ha megtisztítjuk a korjellemzőktől, arra az eredményre jutunk, hogy az egyes Faustus-variációk – Trithémius, Maximus, Simon mágus stb. történetei – ugyanannak a gondolatnak a megtestesülései. Faustus jelkép. A Faustus gondolat a keresztény hagyomány fontos része, már a sarkköve.
         Kicsoda Faustus?
         A legendából ismert Faustus tipikus reneszánsz alak – pontosabb leginkább akként vonult be a köztudatba. Az az emberi tulajdonság viszont, amelyet ő „képvisel”, a kezdetek óta megvolt, megvan az emberben, a reneszánsz „csak” alakot, újabb emberalakot adott annak, vagyis Faustusban az emberi kultúra hajnala óta ismert eljárással antropomorfizálta azt. Tulajdonság, emberi önazonosságunk egyik első ismérve, amelyet már a korai írásos emlékek is „végzetesnek” neveznek. Például a Biblia így ír: „És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrízze azt. És parancsola az Úr Isten az embernek, mondván: A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél, mert a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz.” (Mózes, 1,2, 16-17.) „A kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett vala, és mondá az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek? És mondá az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk: de annak a fának a gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok. És mondá a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg: Hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanná lésztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói. És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre, s hogy kedves a szemnek, és kívánatos az a fa a bölcsességért: szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele levő férjének is, és az is evék... És megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei.” (Mózes, 1,3, 1-7.) Igen sokféleképpen értelmezték a bűnbeesés történetét, a betű szerinti magyarázattól addig, hogy lévén szinte minden ősi emberi csontváz koponyája lyukas: megették az áldozat agyvelejét, és így a történet a kannibalizmus korai leírásaként „fejthető meg”, elméletek egész sora született. De figyeljünk fel először is inkább arra, hogy az események a „tudás”, a „bölcsesség” – és nem a „hit” – körül folynak. Amint az a „bűnbeesés” után nyomban meg is történik, a tudás elsődleges anyagi alapú, közvetlen információkat szállít a világról a közvetlenül nem érzékelhető dolgokról való, meggyőződésként megélt hittények helyett. Az emberben a megismerésvágy gyengeséggel társul – mondja a történet –, az ember tulajdonképpen „a könnyeb útat választja”. Itt és így hat a „kísértés”. Ebben a pillanatban az ember – nyilván el kell tekintenünk a nemektől – már nem hisz, hanem megfigyel, kutat, vagyis a tévesen megélt szabadság, az isteni koncepciótól való eltérés, a racionalitás uralkodóvá válása lesz a „bűn”, a „luciferi” váltás és út. Hogy az emberiség hibás modell szerint fejlődik, gyakran mondogatjuk ma.
         A Faustus-legenda a bűnbeesés történetének a folytatása. Sőt a két történet tulajdonképpen azonos, kiindulópontjuk ugyanaz, alapkategóriáik, „tudás”, „bölcsesség”, kimondatlanul: „megismerésvágy”, majd „kísértés”, „elkárhozás”, illetve az alapkonfliktusaik ugyanazok, az eltérések, amelyek a kettejük fiktív téridejének, illetve születésük időpontjainak sokszázadnyi különbségéből adódnak, csak formai-stilárisak. „(...) és kívánatos az a fa a bölcsességért”- olvashatjuk a Bibliában. „De lakozék az ő (ti. a már eleve »bűnben fogant« Faustus) fejében néminemű balgaság, esztelen kevélkedés, minek okáért mindenkoron nevezék őtet az ő társai a vizsgálódónak.” „(...) és akará ég és föld minden fundamentomát fürkészni, mert kíváncsi és hívságos természete furdalton-furdalta, hogy egykoron magában föltevé, miképpen az ördögöt cum vocabilis, figuris et conjurationibus, az az szóval, jellel és bűvöléssel elében idézze.[14]
         További metaforánk, íme, ma már inkább kényszerűségből, és nem választás okán, Ádám és Éva maradéka, ha úgy tetszik, „töredéke”, Faustus marad, hisz hozzánk közelebb áll, és így legendáját kiismerhetőbbnek hisszük.
         Kicsoda Faustus?
         Milyen az élete?
         A klasszicizálódott értelmezés keretei között maradva: Faustus valójában áldozat volna? Sőt mártír?... Az első és tán egyetlen újkori, noha inkább az áldozathozatal tényével, mintsem módjával utódja, íme, kisebb kaliberű antik – sumér, ógörög – elődeinek. Lelkének elvesztésével válik lehetségessé és valóságossá az öncéllá lett megismerés, amely magát aztán „felsőbbrendűnek” fogja nevezni. Alakja az egyetlen archetípusunk, amely gondolkodásmódunk egyik sarkpontjává, gondolatvilágunk egyik magvává lett, amely koronként stílszerű metaforává öltözik, és ahogy múlunk kultúránk alapkövein, koronként átépíthető kapuvá válik többek között a megismerés témabirodalmának bármely formájú feltérképezéséhez. Ahhoz képest viszont, hogy milyen dimenziójú jelentés-lehetőségeket hordoz magában, koncepciójában meglehetősen földhözragadtnak bizonyul sok, kitűnően megformázott volta miatt rangosnak tekintett mű. „Faustus” alakjának és történetének, pontosabban énképünknek ilyen formájú felfogása vagy beszűkített és csonka, vagy alapjaiban téves – mondanám.
         Van valami távolabb mutató abban hogy Faustus reneszánsz alak? Az újkor hajnalán a reneszánsz ember értelme rányílt a végtelenre, és ez az első néhány századnyi pillanatban természetesen saját nagyságának tudatával töltötte el, nem a parányiság és a szédülés rémületével. Ember és világ nagy földi harmóniáját kívánta, hisz az egyszerre kozmikussá vált hiányérzet azaz megismerésvágy mindenáron önnön beteljesítésére ösztökélte, hívta, „kísértette”. A dogmatikusan vallásos középkor után, ilyen fordulat küszöbén a még alapjaiban hitelvű, biblikus, zsidó-keresztény hagyományra támaszkodó reneszánsz,[15] pontosabban a korai reneszánsz választott, illetve mintegy figyelmeztette magát Faustus történetében, majd „eladva lelkét”, a racionalitás antik, elsősorban görög hagyománya által meghatároztatva folytatta újjászületését. Vagyis a reneszánsz gondolkodás története tulajdonképpen megíratott a kezdetben teológus Faustuséban, ez utóbbiét pedig felleljük a bűnbeesés történetében. A mi reneszánsz gondolkodásunk történetét... „mi történt (...) a középkor és az újkor fordulóján, ha nincs értelme arról beszélni, hogy a keresztény kultúra összeomlott, és indokolatlan a középkort a kereszténység egyetlen vagy legtisztább megnyilvánulásának tekinteni? – teszi fel a kérdést Fejér Ádám. – Mit kell gondolnunk e változásokról, ha az antikvitás reneszánszkori kultusza nem az ókori kultúra újjászületését jelentette, hanem az újabb történeti formáját kialakító kereszténység szellemi igényeit elégítette ki? A középkort általában arisztokratikus berendezkedésnek szokás mondani, és vele szemben az újkort a polgári szemléletmód kibontakoztatójának. Ha jelenségeiket a politika- és gazdaságtörténet, a társadalmi szerkezetek, vagyis az eseménytörténet szemszögéből nézzük, és ha megállapításunkat ehhez a nézőponthoz kötjük, az állítást nem kell vitatni. Ha azonban a középkor és az újkor szellemi-kulturális alapjainak megragadására törekszünk, annak a nézőpontnak az alkalmazására, amelyek szemszögéből (...) képtelenségnek tűnt az antik kultúra megújulásának és a kereszténység meggyöngülésének vagy elhalásának állítása, akkor a megszokottal ellentétes képet kapunk: a középkort fogjuk a polgár és az újkort az arisztokrata szellemi-kulturális elsőbbségének jegyében berendezett, szerepvállalási készségre hangolt kornak tekinteni.”[16] – Az episztemológia kellő fokú absztrakcióinak szintjeiről vizsgálódva és összegezve tehát az egyik részkövetkeztetés ez: a racionalitás emberiségméretű, „rohamos” abszolutizálódásával megszületett egy korszerű és sajátos metaforákkal építkező, figyelmeztető – mi ezt csak így tudjuk megnevezni: – példázat, mítosz, legenda... Miről?
         Az ember racionális lény – így a rég közhelyszerű kijelentés. Évszázadok filozófiai elméletei, bizonyításai után fölösleges is a gondolat módszeres újratárgyalása, hát elég leszögezni, hogy a ráció idejekorán eljutott saját gyilkoló voltának felismeréséig... – Gondolatmenetünkben közvetlenül vagy közvetve, de végig a tudat elsőbbségének a tagadását, a ráció reflexív mindenhatóságának felszámolását hirdető filozófiai irányvonalon gondolkoztunk, közelebbről a heideggeri, illetve gadameri hermeneutika vonalát követtük. A kortárs gondolkodás, illetve a sok évszázada létező, az értelem primátusát tagadó bölcseleti irány sem másat, sem többet nem mond, mint a bibliai történet. Ma így és ennyit mondunk: Heidegger, majd Gadamer hermeneutikája, hermeneutika-értelmezése meggyőzően mutatta ki a tagadás szükségességét. – A következtetés, amennyiben helyes, igen súlyos. Az ember eredendően nem racionális lény. Megállapítások sorozata. Egyenlőre nincs az a filozófia, azaz racionális gondolatrendszer, amely ezt az ellentmondást, a saját termékét feloldotta, megválaszolta volna, a Faustus-legenda pedig, lévén konfliktusrendszere már csak kétpólusú – ember és ördög –, már csak egy újabb elrettentő példát mutat fel a doktoréban, és tanúságában csak buzdít az istenhit gyakorlására. A bibliában világos válaszra találunk. Az ember nem racionális lénynek teremtetett – értelmezzük itt a „teremtés” fogalmát akár vallási terminusként, akár például az evolúció egy metaforájaként –, csupán a „bűnbeesés” eredményeként, tévelygés áldozataként vált azzá, innen a fenti paradoxon. Hogy az emberiség hibás modell szerint, gyakran mondogatjuk ma, a társadalomtudományok fogalmait használva... Joggal merül fel a kérdés: mi, melyik hát a helyes út, merre találjuk? A tudományok itt már némák. Válasz híján újra csak a Bibliához fordulhatunk, egyedül annak a gondolatrendszere annyira teljes, hogy feleletet adjon – Jézus alakjában és cselekedeteiben.
         A fenti gondolatmenet kimondatlanul feltételez még egy, a tárgyalt tagadáshoz viszonyítva fölöttes gondolatot. A téma reneszánsz újjászületésének miértjére felelvén legalábbis egy kérdéshez jutunk: az ember civilizációjának és kultúrájának egész eddigi fejlődése során tudatában lett volna annak, hogy útja nem a helyes út, azaz „hibás modell szerint fejlődik”? Erre a lappangva meglevő, megmaradó gondolatra lenne visszavezethető a Faustus-legenda születésének, azaz a bibliai bűnbeesés történetének újrafeldolgozása? A bibliában ott az isteni tiltás...
         Összekötve az eddig felvázolt pontokat, ugyanannak a vektornak az irányítottságát, magát a koncepcióját kapjuk. Faustus alakja és története ugyanannak az ősi gondolatnak az újjászületése, amely az emberi életprogramnak kezdettől alapeleme, amelynek a reneszánsz csak formát adott, illetve újabb formát adott. Csak egzisztenciális kérdésként, csak ontológiai alapozással megközelítve ismerhetjük fel, hogy a Faustus-téma, a Faustus-jelkép, a Faustus-gondolat a bűnbeesés, az eredendő bűn, az isteni koncepciótól való eltérés gondolatának újratárgyalása. A kísértésé és a negatív oldalhoz való közelítésé. Ahogy az ember racionális lény lett, így a zsidó-keresztény hagyomány. A gondolat a kezdetektől ott él az emberi szellem és lélek mélységeiben, más kontinensek, kultúrák, népek mítoszoknak mondott szent szövegeiben, újabb korok feldolgozásaiban is megtaláljuk.
Prométheusz után Phoroneuszt követjük, ő volt „(…) az első, aki rájött, mire lehet használni a tüzet, amelyet Prométheusz lopott.”[17] Az indiai Pāndala-testvérek, a Mahabharata isteni származású hősei ugyanúgy az emberért harcolnak. [18]     Prométheusz – Sámson, Héraklész, Thészeusz, Perszeusz… – mellé soroljuk a grúz Amirant is. [19] A legkorábbi héber mítoszokban jelen van a „bűn”, a tévedés, az eltérés gondolata.[20] Ugyanazt a fordulatot jelenti az upanisádokban Nāciketa tüze, [21] Purusa története, [22] a hettita mítoszvilágban Telepinus mítosza.[23] A kínai mitológiában Fuxi és Nuwa ajándékozzák a tüzet az embereknek, és nevükhöz kötődik a hangszerek születése, ők az „aranykor” fő alakjai. [24] Az óceániai mítoszvilágban Maui áldozata jelenti a fordulatot, [25] a maya-kiecse indiánok szent könyvében a Popol Vuh-ban a Bölcsességek Könyvében az univerzális látás visszavétele, [26] Afrikában Szungyata története. [27] Indiai történet: soklábú mitikus lény vonul fenségesen, mivel isteni származású, feladatának tartja, hogy megismerje magát. Belegondol, hogy a hetedik pár lába előrelép, mit csinál a tizenharmadik? Mondják, hogy abban a pillanatban a tizenharmadik pár lába begörcsölt. És attól a pillanattól nem a spontán életprogram működtette, hanem az akarat. [28]
         Egy biztos. A tárgyalt témára a zsidó-keresztény hagyományban csak egyetlen történet létezik. Mózes első könyvének kilenc, monumentális egyszerűségű sora. A többi csak föld példakép, némább feldolgozás.

John Milton példája

Kicsoda Faustus?
         Egy gondolat történetét követjük, a fikció valóságát, születését, létezését mint a kollektív tudat absztrakcióját, vagyis nem elsősorban azt az alkotó invenciót írjuk le és interpretáljuk és értékeljük stb. – az majd az irodalomkutatás feladata lesz –, amellyel a műalkotások, emberiség-költemények szerzői feldolgozták, irodalmi műalkotássá élték a készen kapott, öröklött, hagyományozódott, generációkon, évszázadokon és ezredeken át túlélő, meg-megújuló folyton felbukkanó gondolatot. Milton Az elveszett paradicsom című műve is az újrafelbukkanás hogyanja, reneszánsz és angol változata, megértéséhez kevés az irodalmi sajátosságokat megragadó interpretáció.
         Az első legfontosabb kérdés az volna, hogy miért újra az a gondolat, annak az egzisztenciális fordulatnak a gondolata, amelyről minden nép őstudásának szövegei beszélnek. Maga a reneszánsz, természetesen már maga a reneszánsz is megpróbált választ adni a kérdésre – így született Faustus története.

         Kicsoda Faustus?
         Mi történt a reneszánszban? Mert itt és csak itt ragadható meg igazán az arisztotelészi célok, ez esetben erkölcsnemesítő szándék, a hit megerősítésére való törekvés. Persze, megújult az antik görög hagyomány, mondogatjuk – de ez a megfogalmazás homályos, hát kapitális tévedésekhez vezet. Ez a visszaható igeforma csalós, mintha azt mondaná, hogy az a görög hagyomány – ki tudja?, senki nem tudja megmondani, miért – fogta magát és megújult. Nem, az a kor zseniális alkotók sorának kora, azok az emberek egzisztenciális mélységeket jártak be, éltek meg, és az önkifejezéshez használták századok kulturális kincseit. A művész számára nyilván az önkifejezés a fontos, az az alkotói én kozmikussá tágul, gondolati, szellemi tere a mindenséggel mérhető. Az antik görög hagyományban, az európai kultúra egyik csúcsteljesítményében kitűnő alapra találtak. „Élet”. Ez érdekli Salamont, Dantét, Petrarcát, Bocacciot, Leonardo da Vincit, Michelangelot, Chauceert. És majd Andrej Tarkovszkijt is. Világos, az a gondolat, annak az egzisztenciális fordulatnak a gondolati megélése folyamán aktualizálódik, az ősgondolat aktuálissá válik, az egykor aktuálistól, azaz a kultúra immár legmélyebb, univerzális rétegeiből. A nagy csoport, a kis csoport szintjén át a személyesig, az alkotó jelenéig fejlődik. Figyeljük a gondolat útját: az egész elveszti időbeliségét és lesz időtlen, pontosabban örök. Illetve hát történeti meghatározottságaiban koronként kor- és korszerű formában jelenik meg.
         Az angolszász gondolkodás – egyáltalán, a nyugat-európai … – a görög hagyományt folytatja, elsőre helyesnek tűnik a Sátán alakját, toposzát Prométheusz lázadásából levezetni.[29] A titán az isteni és az emberi világ között közvetít, a fordulattal az emberé lett valami, amit az istenség tilt. A Sátán az Isten ellen és az ember ellen mozdul, nem az emberért fordul szembe az Úrral, hanem a saját győzelméért. Csak használja az embert, az neki csak médium. Faustust nem szabad és nem lehet Prométheuszból levezetni, a tudás, vagyis racionális tudás, vagyis a túlhajtott önreflexió, a saját nevét nagy betűvel író Ráció képessége, funkciója, tevékenysége, a „Sátánnak” vagy nevezzük akárminek a tevékenysége a teremtővé válásnak a története, Isten utánzása. Ezt akarja Prométheusz is, egyes mítosz-változatok szerint. Ő teremti az embert, vagyis számára ő az alkotó. Faustus számára a zsidó-keresztény hagyomány által a Sátánnak nevezett is alakítóvá vált.
         Milton? [30]Dramatizálta az ő koráig túlélt, örökölt gondolatot, az emberiség egyik első nagy témáját, annak előzetesség-struktúráját. Ezek a gyökerek a fontosak, a meghatározók. Először is azt kell leszögeznünk, hogy irodalmon túliak, pontosabban: előttiek. Amint az egzisztencia kijelenti magát. Irodalom ez már? Nem, sőt semmiképpen sem, ez itt az ontológiai alapozás szintje. Csak ennek a vizsgálata után válik egyáltalán lehetségessé, hogy nyelvi leképzését, az alkotó invencióját, a költői teljesítményt méltassuk, csak ezután kezdődhet az irodalmi interpretáció, az csak akkor kezd majd élni, ha az előzmények tudatában van.
         Milyen gondolati keretben ragadható meg Milton műve? Először is szimbólumkezelése a fontos, a mód, ahogyan feldolgozza az őshagyományt, annak archetipikus rétegeiig alámerülve. A szimbolikus alakok, helyzetek, elmozdulások, az egész történet, maga a „sztori” elsőre a Bibliában leírtak egyszerű átvételének tűnik. Az alakok sajátosságaiban, viszonyaiban, hierarchiájában nincs semmi változás, az archetípusok, a toposzok ismertek. Miért írja meg, mondja el újra Milton? Többen az „usurper”, a zsarnok elleni lázadásnak tartják, de a művet a társadalmi rendszerből, az azzal szembeni viszonyból levezetni kevés.
         Szimbólumteremtésében az első és legfontosabb, hogy az ismert, átvett, örökölt történetet a Sátán szemszögéből írja le, írja újra – és erről szólva nemcsak az a fontos, amit eddig már sokan kiemeltek, hogy ti. hős lett, mert hősök tulajdonságait egyesíti.[31] De így lesz világos, hogy az ember paradicsomvesztése az ő bukásának ismétlése, kicsi, emberi léptékben. Két pont talán ez esetben is meghatároz egy egyenest, Milton művében, a Faustus legenda megjelenésével rajzolódik ki egyre világosabban az a paradigmatikus tengely, amely gondolkodásunkat vezetni látszik, amely a fikció valóságát táplálja, amely a fölöttes reflexiót vezérli. A szerző a görög hagyományt folytatja, a platóni gondolkodás ez, az égi világ mása a földi, ez az árnyékvilág. A görög hagyomány folytatását találjuk tehát az újragondolás módjában is. Ami előzőleg a mennyben történt, annak ismétlődése, árnyéka az ember sorsa is, mondja Milton.
         A reneszánsz Milton tehát? A kor egyik leggyakoribb, legjellemzőbb témáját angol reneszánsz módon, ezen a görög-, platóni- és zsidó-keresztény hagyomány szülte módon költi újra, hatalmas költői erővel. A további interpretáció már irodalmivá válik, a motívumok, a ritmus stb., vizsgálatát már elvégezte, illetve többszáz éve végzi a szakirodalom. A fentieket nem is annyira e munkákat folytatva, végül is, hanem azok elé, elé, elé.
         Faustus történetének előképe ugyanis a Sátán története a Mennyben, ezt az előképet írja meg, dramatizálja Milton Az elveszett paradicsom című művében. A „bűn”, a teremtő koncepciótól való eltérés gondolatával hangsúlyozottan foglalkozik a reneszánsz, kitűnő alkotók sora jutott el a felismeréshez, hogy az egyetlen lehetőség, alternatíva valamely visszaút keresése. És mi végül azt mondjuk: „a reneszánsz”. Mi történt? Miért? A kérdés alapvetően történetfilozófiai, de… találunk Miltonnál választ? [32]
         A történet ugyanaz tehát, melyik az az alapvető dinamizmus, amely újra… „előhozta” azt a gondolatot? Egyfajta válasz látszik körvonalazódni, amint észrevesszük, hogy – közben végig a másik fáról, a kert közepén álló másik fáról van szó. Ez a tiltott fa az egyik első időmetaforánk, minden nép mítoszkincsében megtaláljuk a megfelelőét. Ezt a gondolatot, a visszaút kísérletét írja meg paródia formájában George Bernard Shaw Vissza Matuzsálemhez című „metabiológiai pentateuchjában”. A két legfőbb emberi törekvés, motiváció, a két alapvető dinamizmus, amely meghatározza az egzisztenciát. E két motiváció nyomán a keresések, a tévedések, a mértéktévesztések – és következményeik, amelyek csak és csakis magára a személyre szállnak vissza. „Bűn” tehát „és bűnhődés”, esetleg „föloldozás”, „kegyelem”, mondja a Könyv, amely vezeti ezt a gondolkodást, megvilágosodás, mondja a magát tudományosnak nevező filozófia.[33]

George Bernard Shaw példája

Kicsoda Faustus?
Az isteni koncepciótól való eltérés a görögöknél már a titánok világában, az isteni és emberi világ között közvetítő szinten elkezdődik, Prométheusz, a titán a közvetítő lény egyedül bűnhődik, egyedül viseli a következményeket. Az ember – éli a kapott ajándék áldásait, az emberről aztán szó sem esik Prométheusz történetében. A főistenség az embert is büntethetné valamely formában, visszavehetné Prométheusz ajándékát stb. A tűzlopás és –ajándékozás metaforájával leírt fordulat váltás, változás az emberi, a földi élet nagy folyamatában – Zeusz, valamely teremtő istenség korrigálhatta volna valamilyen formában, beavatkozhatott volna. A világon sehol, egyetlen nép ősmitikus hagyományában sincs utalás efféle beavatkozásra. A visszaút? A lehetőség a zsidó-keresztény hagyományban rögzült fordulatig, Jézusig a görög, a római hagyományban, egyáltalán a kereszténység előtti időkben fel sem merül. A keresztény gondolkodást, európai önreflexiót követve ezért kell szólnunk Shaw Vissza Matuzsálemhez című művéről. A tudás fájának gyümölcsével lerövidül az ember életideje – a „metabiológiai” szövegben a visszautat az emberi akarat jelenti. A Faustus-gondolat újjászületéseit követve: a 20. században talán az egyetlen irodalmi, művészeti kísérlet a visszaút efféle megtalálására. A mű az emberi akarat abszolutizálásának története, tulajdonképpen paródiája, mert annyira eltúlozza azt, hogy csak paródia lehet. A „megoldás” nem az égi világból születik, nem isteni kegyelem, csak emberi igyekezet. Faustus története a fiktívből csak imaginárius „megoldásba” vezet. A Vissza Matuzsálemhez című „metabiológiai pentateuch” csak paródia lehet. George Bernard Shaw következetesen gondolkodik.

Franz Hodjak példája
Közép-kelet-európai Prométheusz

Kicsoda Faustus?
         Mondjuk Közép-Kelet-Európában… ? Prométheusz leszármazottja?
         Tény, hogy ennek a Prométheusznak, a miénknek már alig van köze ahhoz a Prométheuszhoz, az „igazihoz”. De hát itt tulajdonképpen ez az igazi, amaz egy antik görög idea csupán, lássuk csak, hogy is van ez…. André Gide majdnem-prózájában[34], A rosszul leláncolt Prométheuszban, a 20. századi háttérhez viszonyítva következetesen jelentkezik a gondolattal és viszi azt végig: „De uram, sasunk tulajdonképpen mindannyiunknak van.” Ez azonban az egyén–Titán–világ viszonyban a változásoknak csak a töredékét ragadja meg. Fontosabbak ennél a Prométheusz-, Faustus-gondolat változásai, hiszen a szimbólumon át nézve-bontva fel a világot, minden viszonyfonal tőle indul ki és hozzá kanyarodik vissza.
         A mi Prométheuszunknak, Közép Kelet Európa Prométheuszának igazi természetét olyan költő ragadhatta meg… úgy igazán aki a legfasisztább „rend” nyomása alatt is alkotott. Franz Hodjak kolozsvári költő volt, és tulajdonképpen költői, egzisztenciális, emberi kötelességét teljesítette, amikor megírta versét.

Prométheusz II

most íme
a madarak kihalnak
tömegestül
gyűlnek új gondjai
prométheusznak

mi jöhet még
ha egy napon
nem marcangol
nem fáj több sas

örökhittel azért
gyúrja-e még önképére
az embert
tán legyen végül
önmaga
mint ő

kételyek közt
már mindennapi
örömök
gondok
gondolatok
névtelenségébe dobva
szorong

s a minden-ragyogásból
inkább csak vigaszként
a mártíromság marad
hogy sorsszerűen mártírnak lenni
többé nem szabad
nem szabad



Józsa István fordítása [35]

Ennek a Prométheusznak az esetében a megváltozott léthelyzet következményeként fojtó identitásváltozás a tragédia, melyben a Prométheusz-jelkép áthajlást képez az episztémés, megismerő jellegkörből[36] egy gnósztikus Prométheusz-fogalom felé. Így a jellembeli meghatározottságok kiszabta eredeti helyéről, a szituáció- és típusmotívum határáról kényszerűen visszahúzódik valamely szituáció-motívum szférájába. Lázadó típusának jegyeit elveszté, vagyis kénytelen alávetni magát a bármilyen adott léthelyzet törvényszerűségeinek. Mindennek következményeként a téma hordozta, két szembeállított, pontosabban párhuzamos de ellenétes értékű végtelenség: a titáni mártíromság és a köznapi létünkbe zártság viszonya is változik. Aiszkhülosz, Shelley stb. műveiben a titáni lét – emberi lét viszonyban a titáni mártíromság végtelensége eleve föltételezi a kötelezően köznapi mártíromság végtelenségét, viszont megmaradnak egymás ellentéteinek. Franz Hodjak verse olvastán a kitűnően alkalmazott, ironikusan elidegenítő effektus hatásában rádöbbenünk, és már nyilvánvaló: a kettő lehet – lehet, hogy…– egymás folytatása! A kezdeti világrend vagy inkább világmodell három szintje, szférája közül az isteninek már nyoma sincs, említés sem esik róla – hiányában mégis súlyos –, a titánit pedig épp látjuk megszűnni. Míg az, az a másik Prométheusz élete és hallhatatlansága árán szembeszállt az istenivel, hogy megvédje az embert, addig itt tettének következményeit látjuk, egy másik Prométheuszt: épp felfalja a megvédett kis, kicsi világ. Kimondottan vagy kimondatlanul, de benne van ennek a másik Prométheusznak a tragédiájában is egy egész történelem, egy egész világrend, csak a vers képes ilyen szűkszavúan világmondóvá, világmodellé válni. Egyetlen szféra van, egy és csakis egy – világos?! –, egy és csakis egy. A mi Prométheuszunknak alá kell szállnia, sőt egyszerűen lepottyan, útja a titáni másértvalóságból: az értünkvalóságból az önmagáértvalóságba, az önmagáért valóság nép mártíromságába vezet. „S a mindenragyogásból/inkább csak vigaszként/a mártíromság marad/hogy sorsszerűen mártírnak lennie/többé nem szabad/nem szabad.”
Mártíromságból a mártíromságba. De micsoda különbség!
  A folyamat visszafordíthatatlan?
  Mit értett meg Faustus?

Mikszáth Kálmán példája

  Kicsoda Faustus?
Mikszáth Kálmán A hályogkovács című szövege ugyanazt a választ fogalmazza tovább. A mű keretnovella, a „Rahmennovelle” a német romantika jellegzetes műfaja, a német-magyar, magyar-német kapcsolatok révén a magyar irodalomban sem ritka. A keret: fiatal szerző levelet ír a Mesternek. Lehet, hogy igaz, megtörtént, lehet, hogy a Mester gondolkodott el egyszer a gondolatok genézisén, és költött egy fiktív keretet. Végül is nem fontos, a fikcióról maga Mikszáth Kálmán vetett papírra máig helytálló gondolatokat. A kép: a hályogkovács története, ahogy a tudatosítás a csoda végét jelenti. A főszereplő: nem, semmiképpen nem a hályogkovács – maga Mikszáth Kálmán, hisz kezdettől végig alkotó-magáról beszél. De tulajdonképpen nem is ő – a gondolat megtestesülése. A gondolatsor prózában megírva, az alkotásról való elmélkedés, meditáció. [37] A főszereplő tulajdonképpen az alkotó szellem, megnyilvánulásainak – emberalakok – a hierarchiáját vázoljuk, ha szereplőstruktúrát, motívumrendszert stb. írunk le. Fontosabb az alapgondolat interpretációja, a művet úgy kell tekintenünk, mint egy összetett mondatot, örök kérdésre adott választ. Hogyan kell remekművet írni? A főmondat: nem tudom, mondja a Mester. A fő főmondat: nem is akarom tudni. Okhatározói mellékmondat: mert úgy járnék én is, mint …. Keret és kép viszonyát követve: a keret a fontos, nem az óvja tartja a képet, amint úgy általában, a kép van a keretért. Indiai mítosz, közép-amerikai szent könyv, indonéziai, kínai bölcsességek, afrikai mesék – Mikszáth Kálmán magyar realista író szövege tulajdonképpen a Mózes első könyvében leírtaknak az ellenképe. Monumentális, kozmikus gondolat, amellyel az ember fajtól, kontinenstől, kultúrától, kortól, tér- és időbeli távolságoktól függetlenül minden nép, minden alkotó foglalkozott. Prózában, letisztult, nemes egyszerűséggel megörökítve, egyetlen alak és rövid története. A prózaírás párlata, nagymester alkotása. A mű szöveg és metaszöveg egyszerre a történetet, a textust végigjáró emberalakok „tartják” a metatextust, a szöveg tulajdonképpen egy interpretáció története. Sőt, az öninterpretációé. Mózes utáni bölcselet.
         19. századi a történet?! Realista mű?! Felszínes értékelés, módszertani igénytelenség volna csak egy bizonyos irodalomtörténeti korszak reprezentatív alkotásának tartani. A szöveg a Faustus-paradigmában érthető meg és értelmezhető igazán, a mű mint metatextus pedig, hiszen elsősorban az, magának a Faustus-paradigma gondolati terének a felmérése, körvonalazása. A Mester, ahogy a nagy alkotók, elmegy az emberi megismerés végső határaiig, ameddig emberi elme valaha is eljutott. A mítoszokban, a különböző népek őstudásában sincs továbbvezető út.
         Mikszáth Kálmán az egyetlen életes alternatívát dolgozta fel. Válasza örökké aktuális, akárhol és akárhogy is.

Részkövetkeztetés

Kicsoda Faustus?
Ádám és Éva tévedése pillanatnyi, átmeneti, időleges ingadozás, Faustus viszont határozottan elutasítja a Teremtőt, és az ördöggel köt szövetséget. Faustus a legszélsőségesebb példája az embernek, aki, ugye, az első emberpár után bűnben fogant – és bűnben veszett el. Ahogy az önelégült Ráció éli, fejleszti, vezeti a maga útját. Tat twam asi. A történelem mindegyik századában, akárhol és akárhogy is.

Második metszet

A prelogikus gondolkodás

         Kicsoda Faustus?
         Mi az, ami ebből a kérdésből ma megválaszolható?
         Hatmilliárd Faustusok, mi az, amit keresünk?

         Emberi önazonosságunk elsődleges és legfontosabb megnyilvánulása megismerő tevékenységünk a maga válfajaival. Ez a tevékenység nemcsak elsődleges és legfontosabb, hanem – az emberi viszonyainkat jelenti, az ontológiák építésével egymást kölcsönösen feltételezve, persze a mindenkori, illetve a mindenek fölötti vagy alárendelten a megértést célzó viszonyaink egészét kitölti. Kitölti, akár egzisztenciális feladatként tételezzük az elméletben, végezzük a gyakorlatban, hisz a gnoszeológiai komponens szükséges összetevője minden elméleti vagy már gyakorlatba ültetett rendszernek, akár „csupán” szükségszerű módon inkarnálódik mindennapi ténykedésünkbe, mert hát öntudatlanul-akaratlanul, de minden köznapi csetlés-botlásunk is a megismerő tevékenység egy szilánkja. Cassirer szerint ugyan a megismerés csak egy a megértés alapformái közül,[38] A megismerés tiszta funkciója mellett figyelembe veendő a lingvisztikai gondolkodás és a mitikus-vallási gondolkodás funkciója, valamint a művészi intuíció is, és olymódon, hogy kitessék, hogyan valósul meg mindegyikükben egy bizonyos szerveződés (Gestaltung), mely nem annyira a világé, mint inkább a világra irányított.[39] Csakhogy a megismerést csak tiszta formájában említő állítása pontosításra szorul. Az episztemológia szintjéről tekintve ugyanis, a külön-külön, „működésükben” majd szerveződöttségükben vizsgált funkciók elsősorban nem a gondolkodás egészének különálló-másokkal összefonódó fonalait futják, hanem mindenekelőtt egy, születésük sorrendjében továbbfűzött láncsor szemeit adják[40]. A gondolkodás fejlődésében mindegyik szem egy adott szakasz, pillanat fejlettségi szintjét képviseli, ezért további működésében mindegyikük hordoz magában legalább molekulányi, és/de egyre összetettebbé váló molekulányi megismerő jelleget. S hogy az újabb funkció(k) kifejlődése nem jelenti a már létező(k) tevékenységének a beszüntetését, egymást dialektikusan feltételezve-meghatározva, olykor szinkronban futnak tovább egy (?) pontból – egyik végén oldott nyalábszerűen – szétmutató irányaikba – amint az a további elemzésben kiderül. A többi gondolkodásfunkcióval együtt alkotják a megismerő tevékenységnek a zavaros-szubjektív érzelmi absztrahálás, majd, erre ráépülve, az értelmi absztrahálás logikailag rendszerezett, elméleti szakaszaival komplex egységét, mely így – azonos a gondolkodás szinkron metszetben szemlélt egészével.[41]
         És tulajdonképpen ez, a megismerésnek ez a Janus-arcúsága, azaz csak mint a megértés egyik alapformája, ugyanakkor a gondolkodás egészét kitevő jellegének egyidejűsége képviseli az okot, amelynek következményeként napjainkban a gnoszeológia fejlődésében két fő irány mutatkozik, melyek teljes mértékben sohasem függetlenednek-szakadnak el egymástól. Egyfelől egyetlen megértési alapformaként szaktudomány(ok)hoz kötődik, s mint tudjuk, kizárva a megismerő alanyt, az illető diszciplína/diszciplínák elméleti alkotó folyamatainak sajátosságait, elméleti rendszerbe való szerveződésük módját, az alkalmazott jelrendszer struktúráját és logikai funkcióit vizsgálja. Az illető szaktudomány episztemológiájaként elemzéseinek tárgya a nyelvi jelekben és rendszerekben materializált és rögzített személytelenített megismerés. Másfelől – és ma a Faustusról való szólás ezt a vonulatot képviseli – a gondolkodás egészét szervező volta szükségessé tette a másik irányú törekvés megszületését, mely az individuum szintjén tárgyalt kognitív folyamat általános jellemzőit, annak megismerő képességeit és kapacitásának fejlődését, a jelrendszereknek az ismeretek felhalmozásban és feldolgozásában betöltött szerepét kutatja. A megismerés aktusának elemzésében a szaktudományok: a kísérleti pszichológia, a kibernetika, a szemiotika stb. eredményeire támaszkodva taglalja a szubjektum és objektum közötti viszonyt, jellemzi a megismerő alany ismeretszintjét, meghatározza a módszer(eke)t és leírja a műveleteket, melyekkel az alany az egyik ismeretkvantumról a másikra szökken tovább. A szubjektum és objektum viszonyban a megismerés forrását kutatva tehát, a mindenfajta módszer alkalmazásának előzményeit meghatározandó, illetve a szaktudományos eredmények tartós pillérként való majdani beépítéséért mindenekelőtt a Heidegger-megalkotta hermeneutikai körből kell kiindulnunk. Eszerint a világ ember általi megismerése és az ember önmegismerése kölcsönösen feltételezik egymást, amennyiben a megismerés egy bizonyos fokú önmegismerést is magába ölel, ez utóbbi pedig szükségszerűen feltételez egy világra nyitó perspektívát. Mint tudjuk, a filozófiai hermeneutika legújabbkori atyja, Gadamer lényeges következtetést vont le a tényből: a megismerés módszerét meghatározza az ember önmegismerése. Gadamer bizonyítása szerint, ha a hermeneutika az emberi létezést (Dasein) mint olyan tervet (Entwurf) határozza meg, melynek alapja a megértés és az interpretáció, azaz ahogy Heidegger teszi, már nem jelentések megértésének hermeneutikája, hanem az emberi létezés (Dasein) öninterpretációja. Ennek fényében végül is nem annyira a heideggeri örökségre, mint inkább a gadameri észrevételre kell alapoznunk. Ez felfedi a jelzett öninterpretáció keretében a hermeneutika próbálkozása az, hogy a jelenést, mellyel a tudományos megértés egzisztenciális oldalának objektiválható tartalma mellett számolnunk kell, magyarázza és bevonja a megismerésbe. És ez nem a módszer egy új elmélete, hanem a tudományos eljárások beépítése az ember önmegértésének evolutív folyamatába. Felfedi továbbá azt is, hogy minden megértés előzménye megismerő természetű, és mégis objektív. Gadamer után belátható, hogy az analitikus-gyakorlati tudományok kutatásai és a megismerő vizsgálat között nincs ellentét,[42] mert ezek a tudományok az emberi gondolkodás egészében mint megismerő tevékenységben egy bizonyos előzmény által meghatározottak, az pedig csak a szűkebb értelemben vett megismerés által megközelíthető. És belátható az is, hogy a megismerés folyamata nem érdekmentes, és azoknak a kontextusoknak az elkülönítése, melyekben az végbemegy, ma már nem helytálló! A tudomány fogalomrendszere egy olyan hálózat részeként él, amely előzetesen határozza meg e fogalomrendszer lappangó jelentését, és így óhatatlanul kívül esik mindegyik analitikus-gyakorlati tudomány metodológiájának hatáskörén. – Nos, ezt a szférát, mely mindenfajta tudattevékenységet meghatároz, a fogalmi jelentés előzetes meghatározása miatt tárgyalandó lappangó jelentés szféráját nevezi Gadamer hermeneutikai aspektusnak. A szubjektum-objektum viszonyban a megismerés forrását kutatva tehát, ezek után elemzendő részletesen, hogy a hermeneutikai aspektus szakaszába-szakaszában hogyan gyűrűzik előre a megismerés folyamata, hogyan alakul ki a lappangó jelentés és annak tartalma, viszonyrendszere, hogyan alakul a kognitív helyzet egészének struktúrája, hogyan megy végbe a megismerő alany tevékenysége, illetve az ismeretek átgyűrűzése, tartalmuknak és típusváltozatainak kialakulása stb.
A módszer? A fenomenológiai redukció lesz. Kikapcsolva a „természetes attitűdöt”, ezzel ragadjuk meg magát a tiszta pszichikumot, és ezzel követjük annak tevékenységét... Persze, Galilei óta tudjuk, hogy egy tudomány értékét nem a rangja, hanem a módszere határozza meg, – a hermeneutika, esetünkben a megismerés megismerése számára mindmáig ez a legfejlettebb és a leggyümölcsözőbb kísérlet a pszichikum önmozgásának felvázolására.
  Kicsoda Faustus?
  A kognitív folyamat első pillanataira rákérdezve, a kérdés klasszikus feltevésében két, egymásnak ellentmondó válaszlehetőség a két pólus, amint az számára ismeretes.
  I.1. Egyfelől a hagyományos empirizmus posztulátumai: a kognitív információk a megismerés tárgya felől áramlanak a szubjektum felé, aki felfogja, majd feldolgozza azokat.[43]

  De az effajta szemléletnek már az alapjairól, a lineáris észlelés – és információfeldolgozási elméletekről azt írja Ulric Neisser kognitív pszichológus, hogy: „Descartes volt talán az első ember, aki ténylegesen látott egy retinaképet. Kiboncolta egy bikának a szemét, ráirányította egy valóságos helyzetre, és a helyzetnek a kimetszett szem hátsó részén kivetülő, fordított képét vizsgálta. Gyakran kísértett az a feltételezés, hogy a köznapi észlelés is lényegében hasonló folyamat: az emberek valamiképpen ténylegesen látják saját retinaképüket, és ily módon tájékozódnak az őket környező helyzetekről. Ez azonban így mégsem lehet igaz, és azok az elméleti erőfeszítések, amelyek úgy tesznek, mintha ez igaz volna, nagyon sok zavarhoz vezettek. Ha volna egy belső ember, aki a retinaképet a fej belsejéből nézné, ennek az embernek az észlelési folyamatai ugyanolyan mértékben igényelnék a magyarázatot, mint magának az egész embernek a folyamatai. Valójában az ilyen homunkulusznak meglennének a saját, nem is kis problémái. A kép, amit a feltételezés szerint lát, a feje tetején áll, előrefelé rövidül, és hibás méretű, két enyhén eltérő változata van, és a szem mozgásával állandóan változik. Sok bonyolult elméletet állítottak fel ezeknek a problémáknak a megoldására, ám a valóságos észlelőnek nincsenek ilyen problémái. Nem látjuk saját retinaképünket, a tárgyakból és eseményekből álló valóságos környezetet látjuk (és saját magunkat). Természetesen mindezt a fényben rejlő információ felvétele folytán látjuk, ez azonban olyan tevékenység amely időben elnyúlik. Egyáltalán nem kell a villanásnyi retinális pillanatfelvételekből szerveződnie, és a szerveződés független az észlelt tárgyak, illetve kivetülő képeik hasonlóságától vagy különbözőségétől. Azokat a filozófiai problémákat, amelyeket a retinakép látásának gondolata von maga után, már rég felismerték, és nincs olyan modern pszichológus, aki ezt a nézetet vallaná. Noha számos kortárs elméletalkotó még mindig ugyanezzel a képpel kezdi magyarázatát a látásról, a kép felhasználását illetően másfajta feltevéseik vannak. A modern doktrína szerint a képmást nem nézzük, hanem feldolgozzuk. A vizuális rendszer bizonyos, detektoroknak nevezett specifikus mechanizmusairól feltételezzük, hogy a kép bizonyos, hasonlóképpen specifikus vonásaira válaszolva, idegi üzeneteket indítanak. Az ezekkel a vonásokkal kapcsolatos információ ezután tovább kerül az agy magasabb szintjeire. A magasabb szinteken az információ összegyűlik és kombinálódik a megelőzően tárolt információval egy olyan feldolgozási folyamatsorozatban, amely végül az észlelés élményébe torkollik. Az ilyen típusú belső információfeldolgozási elméleteket gyakran illusztrálják folyamatábrával. (...) Ezt az általános megközelítést nagyszámú pszichológiai és fiziológiai bizonyíték támasztja alá – írja Neisser, de így folytatja (...) Különleges problémák merülnek fel a szelekcióval, az egységképzéssel, a jelentéssel, a koherenciával, a valósághűséggel és az észlelés fejlődésével összefüggésben. Hogy fordulhat elő az, hogy különböző emberek ugyanannak a valóságos helyzetnek különböző aspektusait veszik észre? Miért tekintjük a retinális bemenet bizonyos részét egy és ugyanahhoz a tárgyhoz tartozónak, míg más részeket függetlennek? Miért tűnik gyakran úgy, hogy inkább az események jelentését észleljük, és nem észlelhető felszíni vonásaikat? Egy helyzetre irányuló, egymást követő pillantásaink hogyan integrálódnak? A retinakép korábban említett hiányosságait figyelembe véve miért van az, hogy észleleteink csaknem mindig pontosak? Hogyan lehetséges, hogy a csecsemők tárgyakat észlelnek attól a pillanattól fogva, amikor láthatóan észlelni kezdenek? Mi történik a perceptuális tanulás során?”[44]
  I.2. Másfelől, az apriorizmus vagy inneizmus felfogásában a megismerés forrása a szubjektum endogén struktúráinak szerkezete, de az előbbihez, a lineáris észleléselmélet Neisseri bírálatával cáfolt hagyományos empirizmuséhoz hasonlóan, ez az állítás sem csupán „túlhaladott” volta miatt vetendő el. Hol van hát a megismerés forrása, honnan erednek ismereteink, hogyan kell tájékozódnunk elméleti utazásainkban, hol és hogyan ringatózik, cseperedik és kérdez, kutat véges kis fausti létszféránk a világban?
  I.3. A genézis felfedezésének szükségességéről szólva Piaget azt írja, hogy már kezdetben ki kell kerülnünk egy félreértés lehetőségét.
A nagy feladat, mely a genézis – vagy genézisek – tanulmányozására hárul, az az (...) hogy rámutasson: soha nincsenek abszolút kezdetek. Másszóval meg kell mondanunk írja, hogy minden (lehet) genézis: akár egy új elméletnek a tudomány legaktuálisabb helyzetében való építéséről, akár a genézis végtelen múltba való beleveszéséről van szó. Piaget – pszichogenetikai elemzések alapján – tagadja az ismert episztemológiák közös előfeltételezését, melyek szerint létezik az önismerő szubjektum, adottak az objektumok, melyek jelenségekre redukálódva bár, de léteznek a szubjektum szemében, és adottak a csereeszközök (érzékletek vagy fogalmak), melyek meghatározzák az útvonalat, mely a szubjektumtól az objektumhoz vezet, vagy fordítva. Bizonyítja, hogy egyfelől a megismerés forrása sem az öntudatos szubjektumtól, sem az alany szempontjából vizsgált objektumtól nem ered, hanem olyan interakciók eredménye az, melyek a kettő közötti félúton mennek végbe, és egyszerre tartoznak mind a kettőhöz, de egy teljes differenciálatlanság és nem az említett csereeszközök teremtette kapcsolat okán. Másfelől és következésképpen, ha kezdetben nincs sem szubjektum a kifejezés episztemikus értelmében, sem objektumok mint olyanok, és főleg az invariáns csereszközök hiányoznak, a megismerés elsődleges feladata ilyen közvetítők építése lesz. A megismerő alany és a tárgy érintkezési zónájából kiindulva a két, egymást kiegészítő irányban terjeszkedni kezdenek, és ettől a fejlődő kettős konstrukciótól függ a szubjektum és az objektum összetartó kimunkálása. Az indító csereeszköz tehát nem az érzéklet, ahogyan azt az empiristák és a racionalisták tekintették, hanem maga a cselekvés, melyen belül Piaget két, egymásra következő periódust különít el: a szenzori-motorikus cselekvések szakaszát, illetve az erre következő, nyelvezetekkel és ábrázoló fogalmiasításokkal kiegészült cselekvésekét.[45]

  „Soha nincsenek abszolút kezdetek”... Nos, az episztemológia szintjén annak a tudatában járva a megismerés – meglátjuk – körfolyamatát, hogy „soha nincsenek abszolút kezdetek”, Piaget elméletét egy még visszább, azaz előrébb röppentő válasz két nyolcadaként fogadhatjuk el csak. Mert íme, Piaget az említett két szakasz elkülönítéséig illetve elkülönítésében csak a szubjektum cselekvéséről és ezen belül is csak azon komponensekről beszél, amelyek annak a klasszikus értelemben vett kognitív szakaszát építik. Holott az egészében szemlélt cselekvés „első” rezzenése – ha nem is abszolút, de sokkal kevésbé relatív – genézis, s innen kiindulva először a világ és Faustus interakciója tárgyalandó, ezen belül a Sámáni Faustus tevékenységét pásztázva a gyakorlati és a szellemi kognitív tevékenységé, s végül a szellemi kognitív tevékenységen belül követendő csak a szenzori-motorikus cselekvések és a szemiotikai rendszerek funkciótevékenységével kiegészült cselekvések interakciója. És akkor túlnyomórészt még mindig csupán Faustus, a bennünk egyedi, vizsgálja és ismeri meg, illetve véli megismerni tetteit! Emlékezzünk, hogy is mondta Gadamer: ... ha a hermeneutika az emberi létezést (Dasein) mint olyan tervet (Entwurf) határozza meg, melynek alapja a megértés és az interpretáció, már nem jelentések megértésének hermeneutikája, hanem az emberi létezés öninterpretációja... –
  I.4.1. A megismerés örökké relatív forrása ezen öninterpretáció keretei között a világ egészének és a szubjektumnak, Faustusnak az interakciójában „rejtőzik” és keresendő, és ebben az interakcióban, „rejtőzésben” a két szélső és – újra csak relatíve – végső komponens mindkét pólusban – a vitalitás.
  I.4.1.1. Az életerő a maga egészében mindig túlcsap a belső élethez mint szerves anyagi létezéshez szükséges mennyiségen, mi több, a fejlődéssel, fejlődésben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a fölösleg egyre nagyobb lesz az élet belső zajlásához szükségesnél. A pólusok eleven, lüktető és fejlődő életének természetes tendenciája, hogy minden rendelkezésére álló teret kitöltsön, hát kilép önköréből, túllép hordozójának anyagiságán. A Kozmosz, effajta energiafölöslegének okán, kilépett szervetlen és még sokáig differenciálatlan önmagából, és kilépése folyamatában és főleg annak eredményében megszülte és „szembeállította” önmagával a gondolkodó lényt. Megalkotta a kozmikus kommunikáció viszonyrendszerét, hogy szervetlen önmagából kikelve, Faustusban, ebben a kozmikus energiafölöslegben, önnön luxusában szembenézhessen önmagával. Nem a hegeli értelemben, hanem hogy annak, azaz önnön élő és gondolkodó töredékének tevékenységében – mert hát a Kozmosz luxusaként „A kozmosz önmegismerésének munkásai vagyunk”, mondta Carl Sagan –, megismerje önmagát. Megalkotta az ember és világ differenciáltságot, mely folyamatban a megalkotás tényéből a megalkotottság tényévé válás pillanata, bármelyik pólus felől nézve is, egy és ugyanaz. Mert bár a Kozmosz tevékenysége elsődleges, és Faustus önmagára és a világra reflektáló tudati tevékenysége először is annak eredményeként, azaz relatív végállapotként kezdte futtatni indázó karjait, s csak aztán fordult a kitárulkozó végtelennek, ez az összekötő differenciáltság mint a megalkotottság ténye – a két tevékenység összhatásában lobbant életre. Nos, e viszonyban a világ önnön véges anyagiságából történő kilépése Faustus felé az életenergia végtelenedő gömbhullámainak, pontosabban – Einstein után ezt így kell mondanunk – megközelítőleg gömbhullámok áramlásában történik, míg az emberé többszörös meghatározottságba(n) deformálódott, s ha gömbhullámszerű is, hiányos felületű. Ugyanis több mint általában szelektív, azaz a jelenségvilágnak egyszerre csak egyetlen aspektusára irányul – de erről részletesen majd később. A létezés – relatív – alapja tehát nem más, mint a világ és az ember – anyagi hordozóikon túlzubogott – életenergiának násza, a két „belső” önnön eredendő immanenciájának börtönéből való egymásra nyitása, és egymás számára folytatólagos és kiegészítő „külsővé” válása. Éreznünk kell. A világ és a megismerő alany interakciója tehát ebben a kontextusban születik, zajlik és vizsgálandó, melyet e kozmikus genézis és a vitális energiák egymásbaoldódása strukturál.
  I.4.1.2. Az interakció közvetítő eleme: a cselekvés e násznak az erőterében, pontosabban e nász erőterének anyagi aspektusában lép fel, ami azt jelenti, hogy a megismerő szubjektum közeledésében a minden szellemi tevékenység előtti gyakorlati tevékenység képviseli azt az alapot, melyről a későbbi szellemi kognitív aktus épülni-építeni lendül.
  I.4.1.A. Itt a kezében ez a fűszál, modellálva: az ezen interakció által futott első spirálkör után, melyet a vitális energiák diffundálása penderített életre, a megismerésnek a bennünk élő Sámáni tevékenységében tágulva folytatódó második körét a gyakorlati tevékenység és a szellemi kognitív aktus interakciója képviseli. Ebben a helyzetben a Sámáni szerepének kettős volta nyilvánvaló: ő a cselekvő és a megismerő egyszemélyben. Megismerő tevékenységének első pillanataiban „működése” még csak önkörén belül zajlik, véges és szerves anyagisága okán önmagában létező rendszer. Szubjektívnek és objektívnek ebben a differenciálatlanságában, melyet elszigetelt egyoldalúságuk illetve interakciójuk összehangolásának hiánya ad, csupán az egyik pólus zárt volta miatt ugye mindkét pólus önmagába zárt egészet alkot. A szubjektum önnön immanenciájába zártan létezik, ez a kezdeti, a mindenfajta tevékenységet megelőző passzív, azaz relatíve, kifelé passzív állapot.
  A.1.1. Ebből elsődlegesen a kilépés „kilépés” anyagi vetülete rögtönöz kiutat-kiutakat, melyet-melyeket az egyszerű materiális aktusok képviselnek.[46] Ezek kizárólag a vitális energia túlcsordulásának okán, illetve mert az ember a cselekvéssel tulajdonképpen nem tud kilépni anyagiságának önköréből, kizárólag a további megismerési tevékenységszakaszok lekövetkeztetésének lehetőségéért mennek végbe. Majd – bár pillanatnyiak –, az interakció létrejöttéért automatikusan „önvezetik” tovább ezen kiutat-kiutakat a kilépés pillanatától már viszonyítási pólusként is létező objektum felé, hogy végül immár az objektummal való érintkezésben, azaz mindkét pólustól meghatároztatva fonódjanak adekvát kapcsolatot jelentő hálózatba. Az összefonódást a Sámáni részéről a vitális elvárások irányítják, ezek viszont a cselekvés következményeinek hatásában változnak majd meg.
  A.1.2. Ez a tevékenység mint külső megnyilvánulás így, térbeli-időbeli szervezettségében, az egyes aktusok közötti szervezettségben, mely ugyanakkor egy oksági láncot is képvisel, már nem más, mint maga a viselkedés (Verhalten, behaviour). Gyakorlati tevékenység ez, a szó szoros értelmében, olyan, mely az anyagi végesség folytán műveleti-praxiológiai szinten élő, gyakorlati kapcsolatot jelent az objektummal, annak tágabb kontextusával, a külvilág egészével.
  Ez tehát az objektív gyakorlati megismerés szakasza.
  A.1.3. Még mielőtt szükségképpen meghatározott praxiológiai helyzethez kötnők, hisz minden szubjektum egy bizonyos praxiológiai helyzetben fejti ki megismerő tevékenységét, félre kell söpörnünk egy felszínességéből eredő, roppant súlyos tévedést. A gyakorlati tevékenységet mindig egységesnek tételezték, holott az addig taglalt kapcsolatteremtő gyakorlati tevékenységet el kell választanunk az átalakító, tudatos cselekvéstől, mely szintén gyakorlati tevékenység ugyan, ráadásul a külvilágban egymásba torkollnak úgy, hogy ezekkel: innen ered és ide torkollik a világba a megismerés körfolyamata, de. A szubjektum tevékenységét határoló szakaszok lévén, kettejük között óriási a távolság, s forrásukban, lefolyásuk módjában, eredményeikben lényegesen különböző jelleget mutatnak. a.) A kapcsolatteremtő gyakorlati tevékenység még a kint gyakorlatában megy végbe, a világ felől megelőzve minden szellemi kognitív, azaz belső aktust. b.) Az átalakító gyakorlati tevékenység viszont a szellemi kognitív aktusok elméleti rendszerezése után, már a kint gyakorlatában nyilvánul meg, a világ felé irányul, és tudatosan szabályozott. Hát az előbbinek sem külső meghatározóját: a praxiológiai helyzetet, sem a praxiológiai helyzethez való kötést, sem belső rendszerezőjét: a gyakorlati logikát nem foghatjuk fel homogén rendszerként. Hiszen láthatjátok, a világtól a szubjektum megismerő tevékenysége felé mutató első, majd ettől az érzelmi-értelmi tevékenységek belső tüzével elválasztott és a szubjektum tevékenysége felől a világba irányuló második szakasz egysége az. A praxiológiai helyzet első szakaszát a helyzet gyakorlati-konstruktív feltételeinek illetve az alany szubjektivitásának a közeledésben születő egysége jellemzi. Így kívülről a Sámáni tevékenységét az a külső feltételrendszer mezsgyézi, amely az objektum által lehetővé tett illetve megkívánt gyakorlati tevékenység struktúrájából, ezen gyakorlati tevékenység korjellemző vonásaiból, az alany – környezetéhez való – viszonyulásának belső modalitásából szerveződik.[47]
  A.1.4. Belülről mindenekelőtt a vitális szükségletek meghatározó erőmezejével kell számolnunk – mert az ebben a meghatározásban illetve az ezen szükségletek kielégítéséért végzett kapcsolatteremtő tevékenységben születik a gyakorlati ítélet.
  A.1.5. Ennek a gyakorlati tevékenységnek az egyén fejlődésében is elsődleges szerepe van…[48] S ezzel belülről mindenekelőtt a gyakorlati logika szervező ereje nyilvánul meg. Már ebben a szakaszban kiválogattatik hogy az ember vitális energiáinak szelektáló túlcsordulásában az objektivitás szférájának mely szilánkjával-szilánkjaival teremt kapcsolatot, és meghatároztatik a közeledés-kapcsolatteremtés módja. Az ugyancsak innen következő tény, a gyakorlati tevékenység és a megismerés kölcsönös feltételezettsége pedig részben csak – empíriából nevelt – posztulátumként volt ismeretes és alkalmazások alapja, ráadásul – vagy éppen mert – a kapcsolatteremtő gyakorlati tevékenység átalakító tevékenység értelmében használtatott. Az eddigiek után viszont bizonyított és pontosított formában a törvény első fele (!) így hangzik:
  A.1.6. A gyakorlati megismerés, mely kezdetben a kapcsolatteremtő gyakorlati tevékenység által eredményezett és képviselt, valamint az intellektuális megismerés ez utóbbi irányába kölcsönösen feltételezik egymást, ugyanis az előbbi az érzelmi-értelmi cselekvések szintjén és formájában folytatódva az utóbbiban, a szellemi kognitív aktusok alapját képezi. Végül: a gyakorlati kapcsolatteremtő szakasz nem célravezérelt ugyan, mert hát spontán és automatikus módon megy végbe, de a szubjektum kettős szerepének első aspektusában adva nem céltalan. Mert ha a cselekvés útján az anyagi végességünkből való „kilépésnek” vége szakad is az indulással, ez a szakasz a billenő az említett kettős szerep második aspektusához, ez az út a második aspektus első mozzanata, az érzékelés, ezzel az érzelmi absztrahálás, majd a nomen elsajátítása stb. felé.
  Kicsoda Faustus?
  Szemben az univerzum végtelenéből kimetszett szilánkkal. A kozmikus kommunikációban kifejtett megismerő tevékenységünknek ettől a szakaszától, belépünk az emberi pszichikumba, ott követjük az immár szellemiekben történőket. Az érzékleti modalitások közül most csak a látást használjuk ehhez kapuként.
  A.2.1. Nos, ettől, a kognitív pszichológia által vizsgált szakasztól válik döntővé magatartásunk befogadói jellege, mely azért semmiféle értelemben sem jelenti vagy feltételezi az információk egyszerűen egyenes vonalú áramlását a tárgytól a szubjektum felé, – amint azt a hagyományos empirizmus elvetésének szükségszerűsége jelzi. A befogadói magatartás ugyanis már csak előzményei-megalapozói miatt sem jelent-jelenthet passzivitást, s az érzékelés célrairányítása, majd ezen irányítás eredményeinek bármiféle felhasználása és továbbjuttatása, ugye, a cselekvés bármely belső formában való folytatását feltételezi, igényli és jelenti. Ha pedig e pontról az előbbi interakciót nyilván nem mint lineáris folyamatot, hanem mint maximális határainak elérésével és a továbblépés lehetőségének megteremtésével lezárult és beteljesült ciklust tekintjük, akkor struktúrájának a lezárulás pontján túlra mutatásában az ez úton való öntranszcendálás vágyának jeleit kell felismernünk. A szubjektum felé történő nyitás traverzeit-iránykomponenseit ide áthosszabbítva, a gyakorlati megismerés szakaszában gyűrűző interakció illetve az ezzel kezdődő „kilépés” folytatása semmiképp sem lehet lineárissá szegényített észlelési folyamat, hát a ciklikus észleléselmélet mutatkozik a legadekvátabbnak, melyet Ulric Neisser alkotott meg.
  A.2.1.1. „Véleményem szerint a látásban a legfontosabb a kognitív struktúrák az anticipációs sémák – írja –, amelyek előkészítik az észlelőt arra, hogy bizonyos fajta információt inkább figyelembe vegyen, mint másokat, és így vezérlik a nézés tevékenységét. Mivel csak azt vagyunk képesek látni, amiről tudjuk, hogy hogyan nézzük, ez a séma (együtt a ténylegesen rendelkezésre álló információval) határozza meg azt, hogy mit észlelünk. Az észlelés valóban konstruktív folyamat, azonban a konstrukció eredménye nem egy mentális kép, amely megjelenik a tudatban, ahol is azután egy belső ember rácsodálkozik. Az észlelő minden pillanatban bizonyos fajta információk anticipációit alkotja meg, amelyek képessé teszik őt az információ felvételére, amint az hozzáférhetővé válik. Gyakran aktívan, szemmozgással, fejmozgással vagy testmozgással kell felderítenie az optikai mezőt, hogy az információ hozzáférhetővé váljon. Ezt a felderítést az anticipációs sémák irányítják, amelyek tervek az észleléshez, és egyszersmind felkészülést jelentenek az optikai struktúra meghatározott fajtáira. A felderítés eredménye – a felvett információ – módosítja az eredeti sémát. Így módosulva, a séma irányítja a további felderítést, és felkészültté válik a további információra.

  (...) A látás során fölvett információ szükségképpen optikai, amely tartalmazza a térbeli és időbeli fénymintákat. Az optikai információ azonban különböző absztrakciós és jelentésszinteken határozhatja meg a tárgyakat és az eseményeket, és az egyik szinten szerveződött séma nem feltétlenül érzékeny a többi szintre. Ha valakit például mosolyogni látunk, az információ vonatkozhat (a) az illető fogainak alakjára, (b) az illető ajkainak változó helyzetére, (c) arra a tényre, hogy az illető meghatározott, kulturális jelentéssel bíró cselekvést végez, azaz mosolyog, (d) utalhat hangulatára, amely lehet vidám vagy gunyoros, vagy egyszerűen csak udvarias, attól a kontextustól függően, amelyben a mosoly megjelenik. Amikor az illető hangulatára figyelünk, nem ugyanaz az észlelési ciklusunk, mint amikor ajkainak mozgását figyeljük. Az anticipációk eltérő (jóllehet talán egymást átfedő) készletét hívjuk elő, eltérő időmetszetben veszünk fel információt, nem ugyanarra a célra használjuk fel az információt, és mindennek eredményeként másképpen fogunk emlékezni az eseményre. Az észlelési ciklus fogalma ily módon megmagyarázza, hogyan vagyunk képesek jelentést és ugyanakkor térbeli helyzetet és formát észlelni.[49]
  A.2.1.2. E ciklusnak mind eredetében-fejlődésében, mind működésében a sarkalatos pont a „séma”, mely végtelenül dinamikus természete, azaz időtlen és korlátlan abszorpciós képessége folytán meghatározottságok komplex rendszerének a forrása, mi több, az egyén fejlődésében is alapvető szerepet játszik. Hogy mi is az a „séma” tulajdonképpen? – „Az észlelés központi kognitív struktúrájának jelölésére nincs jobb szó, mint Bartlett sémája – írja Neisser. – (Bartlett nem volt teljesen elégedett vele, és én sem vagyok teljesen az). Mivel a fogalmat már túlságosan széleskörűen használták számos változó jelentéssel, megpróbálom olyan pontosan definiálni, hogy mit értek rajta, amennyire csak lehet. A séma a teljes észlelési ciklusnak az a része, amely az észlelőhöz képest belső, a tapasztalat által módosítható, és az észlelt dologra nézve valamiképpen specifikus. A séma információt vesz fel, amint az az érzékelő felszíneken hozzáférhetővé válik, és meg is változik ettől az információtól, irányítja a mozgásokat, és a felderítő tevékenységet, melynek révén még több információ válik hozzáférhetővé, és az újabb adatok tovább módosítják”. Biológiai szempontból a séma az idegrendszer része. Fiziológiai struktúrák és folyamatok valamilyen aktív területe, nem egy központ az agyban, hanem egy egész rendszer, amely receptorokat, afferens pályákat, előrecsatolási egységeket és efferens pályákat ölel fel. Magában az agyban kell lenniük olyan entitásoknak, amelyeknek működése magyarázza a séma módosíthatóságát és szerveződését, neuronegyütteseknek, funkcionális hierarchiáknak, fluktuáló elektromos potenciáloknak és más, még ismeretlen dolgoknak. Nem valószínű, hogy ezt az élettani működést bármiféle egyirányú áramlás vagy egységes időbeli szekvencia jellemzi. Nem az történik, hogy egyszerre csak elkezdődik valahol a periférián, és végül megérkezik valamelyik központban, hanem kölcsönhatások és leágazó minták számos fajtáját kell magába foglalnia. Arról sincs szó, hogy egy adott pillanatban elkezdődik, és egy másikban befejeződik, a különböző alrendszerek folyamatos állapotai számtalan módon átfedik egymást, az „információtárolás” számtalan különböző formáját hozzák létre. Fontos, ám kegyetlenül nehéz dolog ezeket a struktúrákat biológiai alapon megérteni. (...) Célom azonban azzal az észlelési ciklussal összefüggésben megérteni őket, amelynek csupán részei. Az ászlelés egyaránt felöleli a világot és az idegrendszert.”[50]
  b) A sémák funkcióit Neisser szerint „néhány analógia világítja meg. Bizonyos értelemben, ha információfelvevő rendszernek tekintjük, a séma a számítógép programnyelvében a formáthoz hasonló. A formátok határozzák meg azt, hogy az információnak milyen típusúnak kell lennie, hogy koherens értelmezéshez vezessen. Az ettől eltérő információt a gép nem veszi figyelembe, vagy az eredmény értelmetlen lesz. Mindazonáltal az előzetes meghatározásnak nem szükséges élesen korlátozónak lennie. (...) a sémák az általánosság különböző szintjein működhetnek. (...) A séma nemcsak a formáthoz hasonlít, működik tervként is. (...) A perceptuális sémák tervek a tárgyak és események feltárására, a formátot kitöltő egyre több információ megszerzésére. A látásban az egyik fontos funkciójuk a fej és a szemek felderítő mozgásának irányítása. De a séma akkor is meghatározza azt, hogy mit észlelünk, ha nem jelennek meg nyíltan mozgások (a meghallgatás jó példa erre), mivel információt csak akkor lehet felvenni, ha van egy alakuló formát, amely kész felfogni. (...) A séma és a formátok és tervek éles különbséget tesznek a forma és a tartalom között, míg a sémák esetében ez nem így van. Az információ, amely a ciklikus folyamat egyik pillanatában betölti a formátot, a következő pillanatban a formát részévé válik, és meghatározza a további információfelvételt. A séma nemcsak terv, hanem egyszersmind a terv végrehajtója is.
  Egyszerre a cselekvés mintája, és minta a cselekvéshez.”[51]
  c) Működésük pedig – ugyancsak Neisser felfogásában – „nem függ semmilyen külső energiaforrástól. Ha megfelelő információ rendelkezésre áll, a séma fogadja, és mozgásokat irányíthat további információ keresésére. A szervezeteknek azonban több olyan sémájuk van, melyek bonyolult viszonyban állnak egymással. A kiterjedt sémák általában kevésbé átfogó sémákat foglalnak magukba (...) Ilyen esetben a nagyobb séma gyakran meghatározza vagy „motiválja” a beágyazott sémák tevékenységét. A motívumok nem idegen erők, amelyek az egyébként passzív rendszereket életre keltik, csupán általánosabb sémák, melyek szélesebb körben vesznek fel információt, és irányítják az akciókat. Érdemes azt is megjegyezni, hogy két különböző séma által irányított tevékenység konfliktusba kerülhet egymással, sőt teljes mértékben összeegyeztethetetlenek is lehetnek. (...) A séma egy adott pillanatban inkább egy genotípusra, mint egy fenotípusra emlékeztet, a fogalmak genetikai értelmében. Lehetőséget nyújt bizonyos vonalak mentén való kibontakozása, azonban a fejlődés pontos természetét csak egy környezettel folytatott interakció határozza meg. Hiba volna a sémát azonosítani azzal, amit észlelünk, mint ahogy hiba volna bármely gént azonosítani egy felnőtt szervezet meghatározott jellemzőjével. A sémák az észlelést némileg ugyanabban az értelemben határozzák meg, ahogy a gének meghatározzák a szervezetek megfigyelhető tulajdonságait az észlelés a séma és a rendelkezésre álló információ interakciójának eredménye. Valójában nem más, mint maga ez az interakció”.[52] „A séma az észlelés időbeli folyamatosságát kétféleképpen biztosítja. Mivel a sémák anticipációk, ezért olyan közvetítők, melyek révén a múlt befolyásolja a jövőt, a már megszerzett információ meghatározza, hogy azután mit veszünk fel. (Ez az emlékezet alapját képező mechanizmus, habár ezt a fogalmat a legjobb azokra az esetekre korlátozni, amikor a séma megformálása és alkalmazása közé idő és helyzet megváltozása iktatódik). Hozzá kell tenni azonban, hogy egyes sémák természetüktől fogva időbeliek. Amikor például egy tárgy mozog, folyamatos és bonyolult változások állnak be az optikai mezőben. Ha a tárgy egyenesen az észlelő felé mozog, felszíni textúrája minden pontjának optikai vetülete kifelé mozog, az észlelő retináján levő mintázat folyamatosan kiterjed. Nincs szükségünk arra a feltételezésre, hogy ezt a kiterjedést diszkrét és egyedileg anticipált képkockák sorozataként észleljük, noha egy ilyen sorozatot mozgófilmmel lehet szimulálni. A séma az optikai eseményre mint egészre van ráhangolva. Nemcsak időbeli, de térbeli mintákat is anticipálhatunk"[53]. E hosszú idézetsor után magától adódik a kérdés, hogy mi is az a séma, az információfelvételhez szükséges illetve az információfelvételnek megfelelő perceptuális rendszer – belülről...? És – mondhatnánk – az eddig végbemenő interakciók után tényleg „egysíkú” volna az észlelési ciklus? Mindamellett, hogy első látásra komplex jellegével az aktuális kérdésekre minden eddiginél pontosabb válaszadási lehetőségeket biztosít, nem jellemző-e rá mégis bizonyos fokú leegyszerűsítés? Ebben a formában nem mondanak-e legalábbis részben ellent neki épp azok a filozófiai következtetések, amelyek épp magából a ciklusból, illetve annak működéséből sarjaznak? – Nohát a következő – ontológiai-logikai progresszióérvekben álló – továbbgondolásban az információkavalkádnak a pszichikumba történő beáramlását figyeljük.
  A 2.1.1.2. A séma neisseri meghatározása – a jungi ősképek újabb szempontú azonosítása, az archetípusok életét írta le Neisser sémaként. Jung szerint meg kell különböztetnünk egy személyes, illetve egy személytelen vagy személyfölötti tudatalattit, melyek között nincs éles, merev határ. Ez utóbbi az abszolút vagy kollektív tudatalatti, ugyanis a személyestől eloldott és egészében általános, mivel tartalmai: a szexualitás, aztán város, állat, eke és termékeny föld képében az anya- és atyaistenek, a tűzlopás archetípusai stb. a személyes tartalmakkal ellentétben, minden elmében megtalálhatók. Az ősképek az emberiség legrégibb és legáltalánosabb és legmélyebb gondolatai, egyaránt érzelmek és gondolatok, amiért is kifejeződésükben figyelve őket, ősi érzelmi gondolkodásról (ursprüngliches Fühldenken) beszélünk – írta[54] A következtetésünk: a pszichikumba „belépve” a megismerő tevékenység spirálköreinek medre a kollektív tudatalatti, azaz Ricoeur hermeneutikájából kölcsönzött kifejezéssel – a „szubjektum archeológiájában” az ős-én tevékenysége az elsődleges.
  Az előítéletekkel, vagyis az előzetes logikai ítéletekkel a hermeneutikai aspektus élete – így Gadamer –, az apriori tudás – így Ricoeur, de ő ezzel megreked a hermeneutikai aspektus noésziszi létkeretei között. A bennünk lakó Sámánié – és minden őséé. A séma értékű és funkciójú archetípusok, melyek eónok óta lappanganak és „működnek” az emberi pszichikum legmélyén, irányítják a felderítést, és fogadják, majd magukon, illetve egyedi renddé rögtönzött soraikon átszűrik a befogadott információt. Ha pedig mindnyájan ugyanazokat az ősképeket birtokoljuk is, és ugyanolyan módon, hát… azok körül egyedenként más és más aktiválódik másak és másak aktiválódnak külső, vagy memória alapú belső stimulusra, és az észlelési ciklusba bekapcsolódott mennyiségüktől és minőségüktől függően fogunk be egyénenként változóan másat és másat, többet-kevesebbet a rendelkezésre álló információmezőből. Továbbá. Az ember és világ, illetve gyakorlati tevékenység és szellemi tevékenység interakcióinak, majd ezek interakciójának minden lehetséges esetében, vagyis az optikai mező magasabbrendű tulajdonságainak változásában és változatlanságában egyaránt nyomban belátható: a sémának ábránk szerint „elől”, a háromszög csúcsánál üresnek vagy legalábbis nyitottnak kell lennie, hogy megszakítás(ok) nélkül fogadhassa a folytonosan érkező információkat. A befogadott információknak aztán a séma-archetípus belsejében egyrészt kifelé, a háromszög alapja felé kell mozdulniuk, mely mozgásban-mozgás eredményeként megváltoztatják a sémát azáltal, hogy lerakódnak benne.
  Itt kell megjegyeznünk, hogy a séma tevékenysége ezzel a lerakódással képviseli és programozza az emlékezet alapjait. És ez a lerakódás elvileg azt feltételezi, hogy a sémának ábránkat tekintve a háromszög alapjánál zártnak kell lennie...
  Jung a már említett könyvében azt írja: az ősképek nemcsak minden szépet és magasztosat tartalmaznak, amit az emberiség valaha is gondolt és érzett, hanem a legszégyenletesebb, ördögi tetteket is, amelyekre az emberek valaha is képesek voltak.[55]
  Amennyiben pedig tudatalattink révén a történelmi kollektív pszichének vagyunk részesei, természetesen öntudatlanul egy démonok, varázslók stb. által, illetve istenek, ördögök és rablók által benépesített világban élünk, mert hát ők azok, akiket minden letűnt kor a leghatalmasabb érzelmekkel ruházott fel.[56]
  A „varázslók” és „démonok” minőségeket képviselnek, melyek úgy írhatók le, hogy rögtön látszik: nem emberi-személyes minőségek, hanem mitológiaiak. Faustus. A befogadott információkkal-információk formájában szükségszerűen áramlanak belém azok a tárgyak, helyzetek, események, történések, stb., melyekkel interakcióban lévén, fogadom a felőlük áramló információkat. Továbbá szükségszerűen áramlanak át sémáimba azok az emberek, akikkel valaha is kapcsolatba léptem, s akiktől a világra vonatkozó információk bármely úton eljutnak-eljutottak hozzám, méghozzá olyan formában, ahogy csak ők adhatják-adhatták azokat tovább nekem. De mindezek előtt, születésemtől kezdődő önismeretem okán, „velük” egyenrangú részként, egy atomként, egy archetípusként természetszerűleg beépülök én magam is a saját sémáim közé, s ha nem is életes „egészben”, de sokkal teljesebb csonkként, mint a „többiek”, akiket a szellemem természettől fogva vagyis a létpartner – legyen az valamelyik ősöm, testvérem vagy távoli ismerősöm – részleges kiismerhetősége okán nem ölelhetett és foglalhatott magába „egészében”. Így alakul ki a sémáim tartalma, ezekkel az engem akarva-akaratlanul felvilágosító bennem élő emberekkel dereng, szűrődik, áramlik, szelektálódik és hat rám: közvetítődik felém a világ. S lévén, hogy „ők” ugyanúgy kortársaikkal való interperszonális, elődeikkel való kulturális kapcsolatteremtésben alapozták meg és gazdagították és rendszerezték információtárukat, fejlesztették ki világfogadó sémáikat, amazok pedig ugyanúgy, és így tovább az ismeretlen régmúlt ködébe vesző lehetséges végállapotig, eleve sokszorosan közvetett ismereteket származtattak reám. Ebben áll az említett közvetettség növekedésének egyik iránykomponense. Másrészt, ugye, az észlelési ciklusban sémáim tartalmának egyre nagyobb hányada aktiválódik: ha az én élethelyzetem észlelésébe, azaz közém és a világ közé szükségszerűen és automatikusan beékelődik ezeregy ember, akkor ők automatikusan további ezeregyet kell, hogy bepréseljenek egyenként, és így tovább...!
  Ösztöneink tartalma sokmillió elhunyt vagy kortárs szellemünkké élt-ismert ember és környezete. Tevékenységemben benne vagyok én és a jelen eseményei és az általam ismert emberek, őseim, azok kortársai, elődei, Napóleon és Julius Caesar és Hammurabi és Aha fáraó és neandertali elődeink és azok ősei, a világ egész története, sőt az Univerzum egész eddigi élete! ... Minden és mindenki! – Az emberi lélek belső végtelenének torkában állunk, jól nézzünk szét most magunkban. Ragadjuk meg a pillanatot, mert nem lehet folyamatosan birtokolni, ez csak az a pillanat, amikor beereszkedésemben megtorpanok, hogy visszaforduljak. Ebben a pillanatban, ezen a ponton, szemközt a semmivel megállapíthatom: létem bizonyosság, az évezredek egy újabb embereként biztos, hogy létezem! Létezem! Aztán csak az emlékek, az álmok, a látomások üveggömbjeiben zavarog, tűnik elő és csillan fel olykor ez az őseimben megélt sokszázezer évem amely bár a legnagyobb bizonyosság, „ott” – talán örökké – bizonyíthatatlan. Továbblépni? Bizonyára. De ezután csak a Semmi következhet, mely bár megismerésre és kitöltésre vár gondolatban végtelen fejlődésünk által, engem, aki e pontig atomjaira bontottam szét szellememet, most könnyedén szippantana be, és mint finom sugárzást, könnyedén lehelne szét – egy őrült káosszá, amely már nem én lennék. Hát itt kell maradnom, itt kell maradnunk, mert két, a kozmikus és a belső Semmi, majd két, a kozmikus és a belső káosz között zsendül az élet rendje. Ebben a piciny közben maradunk meg. Mert a belső nembelibe való ereszkedés felfedi: tartalmát tekintve a saját séma-archetípusrendem, az önmagam által képviselt emberatomtól eltekintve – nem én vagyok, a saját sémarendünk nem mi vagyunk. Mi több, a pszichikum szempontjából én mint olyan – nem létezem, illetve annyiban és csakis annyiban létezem, amilyen mennyiségű velemszületett perceptuális felszerelést: nemcsak érzékszerveket, hanem ezeket ellenőrző idegi-archetipikus sémákat birtokolok. De ahogy én egyesítem magamba, magamban az embereket, úgy én és csakis én „teszem”, s ezzel vagyok egyéniség. Én, a gondolkodó ember tehát az a mód vagyok, ahogyan szellemi létem szintetikusan jelen idejű kollapszusában e sok-sok milliárd emberatomot összekapcsolom, egyedi önmagammá egyesítem. Az pedig, hogy a világot sémáim segítségével érzékelem, az ugyanakkor azt is jelenti, hogy sémáimon keresztül, azaz más embereken, egyre több emberen keresztül érzékelem, akik mind születésem előtt, mind azután sorra megnyitották, egyengették, vezetgették és tágították féktelenül éhes gyermeki, ifjúi, fejlődő értelmemig majd értelmemnek az utat. A tőlük örökölt információkkal élve, szellemem világhoz fűző kapcsolata a sok emberen keresztül Ádám és Éváig sodró belső rendben beláthatatlanul közvetett, és már az észlelés befelé végtelen ciklusprogressziójában felmérhetetlen távolságra vagyok a világtól. A kezemben tartott fűszál és értelmem között ott van, a tájékozódásomhoz adekvát sorba rendeződött sokszázezer év információnak, sokszázezer év embereinek, embercsonkjainak óriási, óriási hányada. Ez a közvetettség pedig nem más, mint – kiszolgáltatottságom a múltnak, illetve kiszolgáltatottságomnak az észlelés folyamatában, az én személyes fejlődésemben való sokszorosan haladványszerű növekedése. – Na de ez a közvetettség-kiszolgáltatottság és ennek kuszálódása ugyanakkor azt is jelenti, hogy az észlelés folyamatában egyre távolodom a világtól, és e távolodásban kezdem egyre tisztábban látni – vagyis a megértésben közeledem hozzá. Faustus.
  Neisser modellje az e szakaszban már a szenzori-motorikus tevékenység által közvetített interakcióinak, s ezzel a szállított-befogadott információ-kavalkád áramlásának csak egyetlen ciklusát öleli fel, ami esetünkben azt jelenti, hogy szerkezetének, idő- és térbeliségének csak a szinkron metszetét ragadja meg. Holott szükséges, szükségszerű és megcáfolhatatlan az információáramlás linearitása...[57] Az empiristák ezt a linearitást elszigetelték és legfőképpen kizárólagosnak tekintették – ebben áll az a „metafizikai” jelleg amely leegyszerűsített voltában hibás elméleti alapállásokhoz vezette őket. Ezt a linearitást Neisser sem tagadja ugyan, de amint modellje mutatja, azt csupán a tárgy és a séma közötti, és csupán egyvonalú linearitásra csökkenti. Az nyilván a tárgytól a befogadó szubjektum felé mutat de az már a mi részkövetkeztetésünk, hogy folyamán – egyrészt az információnak az emberi pszichikumba való belépésével szükségképpen, másrészt a sémák fentebb leírt működésének következtében – a tárgy és a felderítés eredménye, mely, ugye, immár a befogadóban információ állapotában létezik, minden tekintetben eltávolodnak, sőt, egyre inkább távolodnak egymástól. Nos, nem az emberatomok, hanem a séma-archetípusok szintjén tárgyalva és modellezve, már az eltávolodás kezdeti pontjából két, egymástól szinte merőlegesen eltávolodó interakció-rétegződés öntágító spirálmenete a megismerés, egyelőre az észlelés dimenziói által befogott tér-időkontinuum külső és belső meghatározója. A belsőt futva: a befogadott képi információ először is áthalad az aktuális séma-archetípuson – SA1 –, ami által az módosul, és egyrészt a sajátszerűen-sajátszerűvé szűrt-szelektált információmennyiséget engedi tovább – KI1 –, másrészt, ugye, módosulásától függően irányítja a felderítést – F1 –. A felderítésnek azonban nemcsak a szemlélt tárgyra – T – kell irányulnia, hanem a befogadott információ igenis, igenis sőt követhető belső létezése és útja miatt annak aktuális állapotára is. Vagyis amellett, hogy újabb információval látja el az újabb séma-archetípust – SA2 –, a befogadott képi információra – KI1 – reflektál és viszonyítja azt a tárgyhoz – T –, melyet immár az újabb séma-archetípuson – SA2 – keresztül érzékelek, sőt, a képi információnak ezt az állapotát – KI1 – irányítania kell az újabb séma-archetípus, majd a séma irányításával viszonyítania kell azt magához a tárgyhoz – T –. Az újabb séma-archetípusnak – SA3 – ezek után az újabb felderítés – F2 – eredményének és a már bent lévő információnak az összegét kell átszűrnie, majd továbbengednie, és attól függően irányul a felderítés újra a tárgyra, illetve a képi információ újabb állapotára. Ezek szerint minél több „emberem van”, minél több anticipáló és dolgozó séma-archetípus kapcsolódik be, minél több spirálkörben zajlik az észlelés, annál több információt nyerek a tárgyról, a tárgyból. Egyszerre figyelünk tehát kifelé és – a mindennapi észlelésben szerencsére öntudatlanul, de – befelé is, s hogy alkalmanként melyik irányba elsősorban, az praxiológiai helyzettől, a szubjektum biotipológiai típusától, érzelmi beállítottságtól, lelkiállapotától stb. függ. E ciklusrétegződés spirálvázának lineáris, de nem egyhúrú komponense illetve a sémaprogresszió okán egyre távolodom, távolodom a tárgytól, a világtól, de ez a távolodás ugyanakkor azt is jelenti, hogy e belső spirál köreinek tágulásával az érzékletek sorjázásával egyre közeledem ahhoz, hogy teljességében, ugyanakkor részleteiben egyre pontosabban fogjam fel azt. Az eddigi javaslatok közül csak ez a továbbfejlesztett modellváltozat ad lehetőséget mindannak a megválaszolására, hogy hogyan láthatunk egy megfigyelt tárgyat akkor is, ha az nincs jelen, vagy ha becsukjuk a szemünket, honnan és hogyan ered az introspekció, és hogy az introspekció mint módszer miért találtatott könnyűnek az észlelés tanulmányozásában.
  A.2.1.4. És csak ez fedi fel, hogy az észlelés tulajdonképpen nem más, mint a számomra, vagyis a bennem képi információként létező tárgynak és magának az empirikus tárgynak a séma-archetípusok és a felderítés által közvetített folyamatos viszonyítása – ha úgy tetszik, interakciója.

  A tárgy, tágabb értelemben a helyzet és a séma-archetípus interakciója jelzi: az észlelési folyamatot egyikük sem határozza meg egyedül, és így egyikükre sem lehet „főszerepet ruházni”. Ha viszont a séma egynél több alternatív látványt nyújtó környezettel szemben működi végtelenül alkalmazkodó amőbalétét...- ahogy az általában lenni szokott – akkor a továbblépésben e szakasz újabb határozmányaival kell számolnunk. A köznapi észlelésben, ugye, pillantásainkat az esemény, a tárgy vagy tárgyi struktúra stb. részletekben gazdag plasztikus egésze feszíti fókuszba, hát sohasem foghatók fel teljességükben. 1) Ezért egyrészt nyilván be kell következnie egy bizonyos mértékű szelektálódásnak, mely – hiszen szükségszerű – a kognitív közeledésünk célterét körülhatárolja. 2) Másrészt az általunk végzett szelektálásában, mely az észlelés inherens tulajdonsága, mi válogatjuk ki a megismerni kívánt jelenségszilánkot. A lehetséges eseteket tekintve: a külső tárgyak és események közül az egyikre inkább odafigyelünk, vagy ha a tárgyak, üzenetek egy meghatározott osztálya a komplexitás és/vagy minőség különböző szintjein nyújt információt, akkor az illető lépcsőfokok alkalmas sémák: archetípusok, prototípusok kialakítását teszik lehetővé és igénylik, ha pedig egy tárgy vagy esemény ellentmondásos információt nyújtva, két különböző, tartalmilag egyenesen ellentmondó ciklusprogressziót képes táplálni, a szelektálást külső tényezők befolyásolják. Társadalmi normák, velünk közvetlen kapcsolatban álló személyek stb. Mindenesetre választásunk megváltoztathatatlan marad, amíg a környezet elemei és azok viszonyai nem mutatnak változást, de ... hogy az optikai mező akár tudatilag, akár érzéki úton felfogható sajátosságaiban állandó a módosulás, a szelekciónak mint az észlelés inherens tulajdonságának is folytonosan és szinkronban kell azt követnie. 3) Nohát... ez a külső változás követeli minden pillanatban szinkronba egyéniségünk gyökereiből a gyakorlati érdekeinket. Azzal a ténnyel pedig, hogy az észlelés körfolyamata belülről (is) gyakorlatilag feltételezett, nyilvánvalóvá válik: a szelektálásban nem a dolog stb. magában levő értéke a döntő, hisz a kognitív aktusnak erről a pontjáról „már csak” vitális energiáink, kapcsolatteremtő gyakorlati tevékenységünk stb. szelektáló-módosító-átszínező szerves üvegfalán keresztül – az érzékeltetés kedvéért most túlozni fogok: – kukucskálhatunk arra, hogy mi is lehet az az adott esetben. Hanem azt válogatjuk ki teljesen öntudatlan, spontán, automatikus módon, ami számunkra jelent értéket, legyen szó akár a pillanatnyi helyzet felvillantotta pillanatnyi értékekről, akár az életizzásomba áthevíthető-áthevítendő időtlen és általános értékekről. Nem látjuk, nem láthatjuk tehát tisztán az egész tárgyat, dologi struktúrát, a jelenség részleteinek kontrasztos és egymásba oldódó egészét, vagy is mindazt, ami optikailag egyidőben és megváltoztathatatlan vagy akár pillanatnyi egységként észlelhető, ráadásul érzeteink, érzékleteink olyan dolgokon születnek, amelyek az észlelésében nem tisztázhatók közvetlenül. Ezért a befogott, majd összekötött és egyesített részletek és a séma-archetípusainkban tárolt előzetes tapasztalatok alapján automatikusan kiegészítjük egyrészt a „tisztán” érzékelt jelenségszilánkot, mely a kiegészítés eredményeként nem egyezik, hát ezek után nyilván nem is egyezhet az észlelés konkrét tárgyával, hiszen múltunk eleve sokszorosan közvetett és jelenünk egyre közvetettebbé váló ismerettartalmának ötvözete az. Ha pedig új, még ismeretlen jelenséggel állunk szemben, akkor is csak addigi, múltbeli tapasztalatainkra alapozva kíváncsiskodhatunk, és ezért az új információt hasonlóképpen ötvözetté kell magunkba raktároznunk. Másrészt a jelenségszint mögötti tartalmat-tartalmakat, oksági viszonyrendszert-viszonyrendszereket stb. stb. fürkészik sóvár pillantásaink, effelé keresik a föltérképezésükhöz – és persze a további szellemi tevékenységhez – szükséges fogódzókat a jelenségekben – mert ezek lesznek az észlelés tulajdonképpeni tárgya, amelyik ugyanúgy az objektíve adott és csak szilánkjában észlelhető tartalom stb. illetve a szubjektíve hozzáegészített ismeretek ötvözete lesz. Lévén pedig, hogy az objektíve, illetve optikailag adott és a kiegészítő „rész” közötti határ az észlelésben eltűnik, a tárgyat, a jelenséget, a világot egységes és folyamatos egészként érzékeljük. – Mindezek után beláthatjuk, hogy az észlelést vizsgálva a látás ciklusprogressziójának és a szelekciónak, „majd” a kiegészítés folyamatának sokhúrú egységében kell gondolkodnunk. Mert ha a sémáink tevékenysége miatti kiszolgáltatottságunk, mely objektívnek minősíthető, tulajdonképpen korlátozottság, akkor az önvezérlésű szelekció és kiegészítés annak mintegy ellentéteként és azzal dialektikus egységet alkotva, az adott korlátokon belüli szabadságunk belső megnyilvánulásai, és az észlelés előrehaladtával egyre tisztábban szubjektívek. 4) És íme, barátaim a világ objektív aspektusától NEM függetlenedő megismerési folyamat episztemológiájában már ezek után nyilvánvaló és biztos az is, hogy a világ nem olyan, amilyennek látom, illetve nem olyannak észlelem, amilyen, ráadásul sokszor csak az őseim erejéig dereng felém. 5) Ennek a két folyamatnak a szinkronikus dialektikáját az ösztönök logikája szabályozza, hisz az ösztönök eredendő, belsőleg rögzített programot hordoznak, amely a fenotipikus változással nem módosul és nem módosítható. 6) Ily módon lendülve interakcióba, az egyéniség gyökerének tevékenységét, bokorszerűen fejlődő életét jelentik, amely mind az észlelés és a kapcsolatteremtő gyakorlati tevékenység irányában, mind a másik irányban, a kognitív aktus következő állomásai felé érezteti jelenlétét.
  A.2.2. A felvázolt hármas egység interakciójának követése után viszont az is tisztán látható és elemezhető, hogy az észlelés ciklusprogressziójában az ábránkat tekintve vízszintes információáramlás vonalára merőleges irányban is meghatározó. Az érzékelés legmagasabb, legkifinomultabb, legnemesebb rétege felé: az érzelmi észlelés felé.
  A Sámáni. Hozzá kell tennünk hogy egyrészt „ők”, a séma-archetípusokba átáramló emberek nemcsak hideg információkat hoztak, hanem Faustus érzelmeit is befolyásolták. Az ember születésével csak az érzelmi skála egyik vagy másik pólusa felé való hajlamot hoz, a világgal szembeni alapattitűdje és a „velük”, sémái emberatomjaival való érintkezésben formálódik ki. Másrészt az érzékelés jelenségei kognitív pszichológiai szempontból semmiképp sem szigetelhetők a sémaprogresszió(k) spirálterébe, mert az érzékek tevékenysége által igényelt határokon túlra transzcendálják önmagukat. Az egyéniség gyökerévé kiépített érzelemmozaik „kockái” egy sor magasabbrendű funkcióval összefonódva jelentkeznek és élnek, és olyan természetességgel, hogy érzékelhetetlenül gördülékenyen, egyetlen egységes szakaszként megélhető kapcsolatfolyamot eredményeznek. Míg az abszolút tudatalattiban, az egyéniség gyökerében inkarnálódott-szerveződött világvonatkozású érzésekkel, amelyek alapattitűdünk magját adják, a világhoz viszonyulunk, addig az észlelés ciklusprogressziójával, az egyéniség gyökerének tevékenységével szinkronban futva, az egyes spirálkörök információ- és sokszor érzelemtartalmához érzelmeket társítunk. Vagyis az érzelmi érzékelés nem a tárgy, jelenség stb. minél részletesebb felderítésére irányul, hanem a számunkra létező és immár képi információ formájában bennünk létező tárgyat, tárgyi struktúrát, eseményt, jelenséget stb. variálja-gazdagítja sokszínűvé, és velük együtt az általuk keltett benyomást is.
  Kicsoda Faustus?
  Szubjektum vagy alany helyett ne beszéljünk innen már alkotóról? Hiszen ebben a vázlatban a művészi megismerés folyamatát futjuk végig... Még ennek a variálásnak, kiegészítésnek, gazdagításnak a tárgyalása előtt különbséget kell tennünk a már alkotónak nevezhető alany tárggyal, természeti széppel szembeni illetve a befogadó alany műalkotásokkal szembeni viszonya között. Igaz ugyan, hogy egyenlőre mind a két magatartás ugyanúgy határozott információkat kínáló tárgyra, eseményre stb. irányuló nyitás, ráadásul az érzelmi észlelés spirálkörei analógok a sémaprogresszió spirálköreivel abban, hogy ugyanúgy minőségeket receptálunk, de az érzelmi észlelés nem a világ objektivitásának aspektusait célozza. Ezen belül pedig az alkotó érzelmi észlelése szinte csak azokra a kognitív viszonyokra irányul, amelyek vele és sajátos látásmódjával kapcsolatban aktiválódnak. Így azok az érzelmek aktiválódnak válnak igazán lényegessé, amelyeket ő a szilánkjaiban észlelt jelenséghez és tartalomhoz hozzátapasztott, és amelyek az érzékelt tárgy, esemény stb. új, eredeti minőségeinek egész dimenzióját adják. Ellenkező esetben a művészet útjai olyan vakvágányokká nyomorodnak, mint az akadémikus vagy a dogmatikus realizmus, azok sikerrel erőltették rá magukat egy-egy korszak szellemére, maradandó esztétikai értéket mégsem vagy alig hagytak ránk. Ezzel szemben a befogadó megismerő viszonyában sohasem szakadhat el a műalkotásnak a szubjektivizáltság és a konkréció magas fokára emelt voltától, mert hát az a kognitív viszony, illetve a műélvezet és megértés megszüntetése lenne.
  Az észlelés folyamatában az objektíve létező dolgok és az alanyiasított és sokszínűvé öltöztetett tartalmak, a harmonikus és árnyalt részletek határtalan gazdagsága között a határ feloldódik... Gyakorlati szinten termett élő, gyakorlati kapcsolat is észrevétlenül eltűnik, hiszen ha nem így lenne, önmaga előtt képviselne saját maga és a kognitív aktus további tevékenységkomponensei által leküzdendő akadályt. Mindez mégsem jelenti, nem jelentheti azt, hogy az érzelmi érzékelés köreiben összetévesztenők vagy összekevernők a kettőt. Ugyanis – Theodule Ribot szerint – az érzelmek tevékenységünk egyik legfőbb formájában egy olyan összefüggésrendszer tényezőiként működnek, melyben az egyszerű vagy összetett, konkrét vagy elvont érzékletek rövidebb-hosszabb sorait csoportosítják és láncolják össze. Legalábbis az esetek többségében ez a tevékenységforma összegezi azt, amit a képességek pszichológiája az „érzékenységnek az intelligenciára gyakorolt befolyása” homályos elnevezésen értett. Ez a befolyás viszont valóban adott és két formában történik. Az egyik alsóbbrendű, és nem más, mint egyszerű, érzelmi alapokon történő gondolatasszociáció, melyet egy emóció, egy szenvedély idéz elő, és az érzelmek logikája vezérel. [58]
  Emeljük innen ki azt, hogy először is a majdani gondolatok érzelmi alapjainak az asszociációja megy végbe, ami a gondolatmenetünkben azt jelenti, hogy a sémák tartalmának és tevékenységének, illetve a legbensőbb érzelemmozaik „kockáinak” a magasabbrendű érzelmi funkciókkal való zökkenőmentes oldódása okán nem külön-külön, hanem a legkonkrétabb egységként érzékeljük a tárgyat, jelenséget stb., úgy, hogy a tartósan beszövött érzelmi árnyalatok a kettőt az észlelésben szétválaszthatatlanul egyesítik, egy olyan felderítő úttá szerveződnek, amely az érzékelt jelenségszint mögé fut, és arra a tartalomra irányul, amely az észlelt tárgyban, jelenségben stb. jelenik meg.
  A.2.2.2. E mögöttes tartalom megérzésének a folyamata képviseli az intuitív megismerést, amely lehet pillanatnyi, vagy időben elhúzódó, s bár Hartmann „vulgárisnak” nevezi[59], a megismerés folyamatának általános, mi több, létfontosságú szakasza.
  A.2.3. Ebben a társítások szférájának ciklikus növelésével történő öntágításban születik az érzelmi észlelés legmagasabb körrétege, az esztétikai érzékelésé, amely az előzetes érzelmi asszociációk magas foka lévén, már teremtő jellegűnek mondható. A tárgy, jelenség stb. – társított sajátossságok szervezett szférája, mely, ugye, az objektív jelenségekre öltöztetett, és így tartalmilag már sokkal gazdagabb azoknál. Az érzékelt részletek kidomborítása és ezzel a plasztikus jelleg pontosítása, tágítása és az intuitív megismerés pedig az új körréteg kezdetén már nem más, mint azon ismeretlen meghatározásának kezdete, amely a szubjektíve teljessé egészített jelenségszint mögött lappang. Ennek a meghatározásnak a folyamatában, amely tulajdonképpen egy kétlépcsős, ciklikus körterjedés, az alsó fokozat, lévén az intuitív megismerés felépítménye, még általános. A tudományos megismerés alanya is szükségképpen be kell hogy fussa, de míg ő csak sajnálkozhat az eddigi, szelektálások és kiegészítések eredményezte változások: az ő számára korlátok miatt, és igyekszik saját eredendő és létfontosságú határozmányai elé látni, a művészi megismerés itt és így kezdi kibontani a világ, az idő minden fényét, színét, formáját és rejtett tartalmát magába szívó kelyhét. Mert a felsőfokú intuíció táguló spirállépcsőjén gazdagodnak beláthatatlan dimenziójúvá, de sohasem véglegessé a jelenségszint fénykörei, és válnak akár világmondóvá a tárgy, a tárgyi struktúra stb. szubjektív tartalmai. Magától értetődő tehát, hogy az esztétikai érzékelés következő, magasfokán elsősorban az alkotók látnak, és a befogadók – hacsak nem művészek befogadói minőségben – csupán igyekezhetnek, vagy csak az első köröket futják életre e körszint felé. És természetes az is, hogy a megismerő alany tevékenységében a tárgy, a jelenség stb. szigorúan objektív gyakorlati megismerés után ezen meghatározás spirálfolyamatának legfőbb jellemzője egy olyan esztétikai objektivitás, mely, lévén a személyiség gyökerének hatásterméke, paradox módon alapvonásaiban sajátos. Ha tehát az érzékelés tényében mindegyikük a maga sajátosan megélt múltjának, tágabb értelemben pedig az őseiben megélt évezredeknek a rabja, akkor az érzékelés módjában a személyünkre és csakis a mi személyünkre jellemző szellemi lelki szabadság nyilatkozik meg. És ebben a megnyilatkozásban nem egyszerűen szabadságigényünk gyakorlati formában történő megélését kell felismernünk, hiszen az csupán az alany részéről a világ felé való nyitás egyoldalú kimondása, azaz esztétikai érzékelésének csupán az első spirálköreire érvényes, hanem a világújrateremtés személyes szabadságának a tárgyiasulását is, amely az ember és világ viszony mindkét pólusát magába öleli, és ennek a szakasznak a teljes spirálrendjét jellemzi. És nem más, mint egy, a belső, létfontosságú kiszolgáltatottságnak való ösztönös, állandó és végletekre törő belső, létfontosságú érzelmi ellenszegülés, amely, nyilván, a külső, az objektív, és a belső, a szubjektív objektivitás által megszabott határok között oszcillál.[60] Hát ennek a kétfokozatú és egy szubjektív esztétikai objektivitás által jellemzett meghatározásfolyamatnak az eredménye egyrészt a tárgy, a jelenség stb. részletes felismerése, majd annak a környezet és a megismerő által alakított, számunkra való tartalmának, érzelmi jelentéstöltetének a kiépítése, a többé-kevésbé gazdagon árnyalt képzet-képzetek az ahhoz-azokhoz való, illetve addig-azokig a tárgyhoz-jelenséghez való érzelmi viszonyunk tisztázása, a világnak a befogadással akaratlan és öntudatlan meghatározása és célzatos újrateremtése, és ebben az újrateremtésben az objektív rendtől eltérő rend alkotásának az élvezete az alkotó esztétikai élvezete. Eredménye másrészt a letűnt évezredeink ismereteinek és a jelen pillanatnyi információkészletének egy olyan sajátos folyamategyensúlya, melyet a jelen és csakis a jelen egységes és ezerarcú, felderítendő tartalmává érzékelünk, az időben: a múltban való öntudatlan és a jelen kéjesen konkrét, anyagi dimenzióiban való terjeszkedéssel növelve képzeteink tökéletességének fokát, megismerési hányadosunkat. Eredménye másrészt a belső végtelenbe vesző múltnak és a közvetlenül megélt perceknek egy olyan sajátos egyensúlya, melyet az egyre tökéletesedő jelennek a szelektálással-kiegészítéssel arcunkhoz formázott testeként élünk meg. Eredménye másrészt kiszolgáltatottságnak és szabadságnak egy olyan személyes egyensúlya, melyben mindannyiunknak eltérő képzeteink vannak, ami nem azt jelenti, hogy mindannyian másat látunk, hanem azt, hogy mindannyian másképp látjuk ugyanazt a tárgyat, jelenséget, eseményt stb. Eredménye másrészt a világ objektív és szubjektív objektivitásának egy olyan emberi egyensúlya, melyben a külső és/vagy belső végtelen felé forduló, sokmilliárdnyi faustusi arc egyre távolodva közeledik a világ objektivitásához, a megismerésben egyre szubjektívebbé hódítva azt.

  A.2.3.1. Egyszóval az alsó kör fokán „passzív”, magasfokán kontemplatív megismerés, melynek eredményeitől függően irányul aztán az intuitív felderítés a tartalom újabb csücskeire-csücskeiért.

  A.2.4. És ez az intuitív megismerés ciklusaival való interakciójában nem más, mint az objektív gyakorlati megismerés utáni szakasz első aktusa, a szubjektív gyakorlati megismerés. A világtól illetve a kapcsolatteremtő gyakorlati tevékenységtől eddig gyűrűző szakaszt tekintve, az érzelmi absztrahálás végállapota, az érzelmi megismerés beteljesülése.

  És íme, a megismerés episztemológiájának fúgájában vagy hamis képem van a világról vagy elsősorban a szubjektivizálás előtti: a félmeztelenségében érthetetlen jelent látom. Másodszor a tárgyak, jelenségek, a világ minden szilánkja a személyünkre és csakis a mi személyünkre jellemzően, szubjektív objektivitásként: érzelmi absztrakciókként élnek bennünk, a csak általunk rájuk szabott sajátosságukba öltöztetve, a csak ránk jellemző tartalommal és jelentéssel telítve, a csak ránk jellemző érzelmi erőtérrel be- és körülfonva, noha ez a szubjektivizáló funkció a tárgy- és információtartalom objektivitásának okán nem eredményez(het) tökéletes egyediesítést. Mindnyájan rajta a bennünk élő Sámánin keresztül látjuk a világot, mindnyájan ki vagyunk szolgáltatva neki a hatalmának, az ő hatalmának, amely szellemi, tehát emberi létünket adó korlátaival kapcsol bennünket a mindenség életébe. Kicsoda Faustus? Sokszázezer év előtti énje tevékenykedik tehát bennünk, és az eljövendő idők mindenkori embereiben. És – ő én ugyanúgy kiszolgáltatott! Itt tartja a kezében ezt a fűszálat, nézegeti, szereti, gyönyörködik benne, – és közben tudja, hogy nem ilyen, amilyennek látja, érzi. És közben tudja, egyelőre messze áll attól, hogy tudja, milyen is valójában! S bár ösztönei, érzelmei feltartozhatatlan sugárzásával a világ végtelenére nyit, a kontemplatív szakasz végállapota ugyanakkor végletesen sajátos: be van zárva a saját érzelmi absztrakcióiból épített, magányos világba. Magányos világba. Ő, a Sámáni Faustus.

  Íme hát, az emberi létezés öninterpretációjának keretében az önismeretnek nemcsak alapvető fontossága van, hanem automatikusan kapcsolódik be abba. Bár a kritikai racionalizmus képviselői élesen bírálták a hermeneutikai filozófiát az önismeretnek a megismerés szférájába való bevonása miatt, a bennünk lakozó Sámáni létének a mindenkori emberekben újjászülető volta bizonyítja, hogy a megértésnek a saját megismerő tevékenységünkben is vannak előfeltételei, hogy a megértés előzetesség-struktúrájának, a hermeneutikai aspektusnak egyik része magának az emberi pszichikumnak a tevékenységében rejlik és vizsgálandó. Gadamer kanti megfogalmazásban azt kérdezi, hogy „hogyan lehetséges a megértés”, hogy akarásunkon és tevékenységünkön, azaz tudatos tevékenységünkön túl mi történik velünk... Nos, szükségképpen igazodva ehhez a megfogalmazáshoz, hogy „mi történik velünk”, a kognitív pszichológiai megalapozással, századunk neoracionalista eredményeinek az alapokba vasazásával, illetve a még mindig leggyümölcsözőbb fenomenológiai redukcióval a hermeneutikai aspektus belső, pszichikai komponensének a mechanizmusát írhattuk le, és követhettük végig, melyben valóban történik velünk emberi létünknek a világéhoz kapcsolódása, a saját megismerésünk és a Kozmosz önmegismerése. Igen, persze, a narrátor is a saját megismerésének a hermeneutikai aspektusán keresztül látta és követte a prelogikus gondolkodás forgatókönyvét, de mert hermeneutikai episztemológiájának kérdése Gadamer után változatlanul az, hogy mi történik velünk a megértésnek a fogalmiasítás előtti szakaszában, és nem az, hogy hogyan történik: hogy melyek annak előfeltételei, és nem az, hogy milyenek azok, meghatározása a szubjektivizáló előfeltételekkel együtt lehet pontos. Gadamer viszont azt írja: „Az emberi lét Heidegger-féle temporális elemzése, úgy gondolom, meggyőzően mutatta ki, hogy a megértés nem a szubjektum egyik viselkedésmódja, hanem magának a jelenvaló létnek (Dasein) a létmódja. Ebben az értelemben használjuk itt a hermeneutika fogalmát. A jelenvaló lét alapmozgását jelenti, mely annak végességét és történetiségét alkotja, s ezért világtapasztalásának egészét átfogja. Nem önkényesség vagy valamely egyoldalú szempont konstruált túlfeszítése, hanem a dolog természetében rejlik, hogy a megértés mozgása átfogó és egyetemes.[61]
  A két állítás ellentmondani látszik egymásnak – és mindkettő bizonyította igaz, ráadásul egyik sem zárja ki a másikat! Hiszen – mint láttuk – a jelenvaló lét (Dasein) alapmozgását a hermeneutikai aspektusban az ember és a világ kozmikus interakciójaként kell elgondolnunk, vagyis a kozmikusan egyetemesnek és a sajátosan egyetemesnek-egyetemesedőnek, az objektív objektivitásnak és a szubjektív objektivitásnak egy interkommunikatív egyensúlyba diffundálásaként. Vagyis semmiképp sem mozzanatos egyensúlyként, hanem egy olyanként, mely a jelenvaló lét jövőszerűségében lendül folyamattá. A gondolat csak részben új, – legalább – Heideggerig visszavezethető.” A megértés magának az emberi életnek a létjellemzője – olvashatjuk Gadamernél. – Misch, Dilthey-ből kiindulva: az önmagunkkal szemben tartott távolságot az emberi élet alapstruktúrájának tekintette, melyen minden megértés alapul: Heidegger radikális ontológiai eszmélkedése pedig azt célozta, hogy a jelenvaló lét transzcendentális analitikája révén megvilágítsa a jelenvaló létnek ezt a struktúráját. Heidegger megmutatta, hogy minden megértésnek felvázolásjellege van, s magát a megértést a transzcendencia, a létezőn való túllépés mozgásaként gondolta el.”[62] – Nohát, a létnek az ember létében, megismerő anyagi és szellemi létében való létmódja a hermeneutikai aspektus pszichikai komponensében először az érzelmi absztrahálás felvázolt fokozatain transzcendálja magát és egyensúlyozik előre. A megismerés folyamataként egyetemessé strukturálja a kognitív tevékenységnek és ezzel a kognitív helyzetnek a legterjedelmesebb részét: a bennünk lakozó Sámáni köreit, és sajátossá strukturálódik abban. És az érzelmi absztrakció fokozatain alakulnak ki a folyamat eredményei: a világszilánkok magukban levő és szubjektív tartalmai, jellemzői, illetve ezek ötvözete, az ismeretek sajátos érzelmi tartalmai, típusváltozatai, vagyis a lappangó jelentés illetve annak folyamatrendje és viszonyrendszere. S lévén ezek érzelmi absztrakciók, a lét eddig tisztán érzelmi úton történő öntranszcendálásának végpontján érzelmi absztrakciók formájában birtokoljuk a világot. Bár az érzelmi absztrahálás végtelenségvágya, magasabbrendű kategóriákban gondolva, a sajátossá formálódott lét végtelenre való irányultsága ugyanakkor teljes emberi elszigeteltséget, önmagunkba zártságot jelent, ez a lét folyamatos öntranszcendálásának jövőszerűségében korántsem végleges. Amint azt a megismerésnek a sámáni fokozatait felvázolva jeleztük, ebben az állapotban a nyitás vágyának és a meghatározottság szükségességének az egyensúlya sem az absztrahálás folyamatában, sem annak beteljesülésében, az absztrakcióban nem mozzanatos, hanem folyamatszerű, amiért is szükségszerűen a spirálkörönkénti szakadatlan nyitás és beteljesülés, nyitás és beteljesülés dialektikájaként kell azt elemeznünk. Nos, amellett, hogy az érzelmi absztrakciók jelezte végállapottól a kontemplatív megismerés még mélyebben fúrja gyökereit visszafelé, a világba, a megismerés továbbgyűrűzésének két másik, az előbbivel ellentétes irányú nyitására kell figyelnünk. A kiszolgáltatottság és szabadság egyensúlyából ugyanis a lét alapmozgása egyrészt egy külsőnek nevezhető spiráltágulásban önnön külső végtelenének elérésére törekszik: az életenergiákban túllép az aktuális absztrakcióállapot meghatározó sajátosságain. Az önújrateremtésben, a megismerés emberi szabadságvágyában megnyilvánulva, egyre inkább birtokba akarja venni a világot, ugyanakkor az alany érzékelésébe, egész tevékenységébe – egyre inkább bevonódnak a múlt tartalmai. A megismerés táguló csőspirálja mind mélyebben fúródik a világba, és rögzít minket a múltba, és mind messzebbre látunk-hatolunk a jövőbe. Vagyis a megismerő kifelé egyre szabadabb, hisz mind történelmi, mind lelki léttere egyre tágul, és ő egyre pontosabb ismeretállapotban birtokolja azt. De hogy megismerésének egyre több múltbeli tapasztalaton kell alapulnia, a szellem külső hódításaival tökéletes szinkronban „belül” egyre kiszolgáltatottabbá válik. Íme tehát, bár mindez az egyre tökéletesedő jelen egyre tökéletesedő egyensúlyaként tapasztalható, ezek az érzelmi utak a mindenség aktuálisan ismert és megérthető szféráján, illetve a megismerés összes további szakaszain-állomásain messze túlterjedhetnek. Elsősorban a véges értelem lehetséges és vágyott útjait tapintják ki, messze túlsugározva annak körkorlátain.
  Faustus egyetlen alternatívája.

Másrészt az eddig leírt folyamategyensúly az érzelmi absztrakciók átgyűrűzésében nemcsak a kifelé irányuló terjedést jellemzi; bár a külsőnek nevezett tevékenységréteg és jellemzője, a lét alapmozgásának, a megismerés folyamatának a másik, belső útjában is létfontosságú. Ez a belső út pedig nem más, mint az értelmi absztrahálásig hidaló önszabályozás tevékenységszakasza, mely lévén már közvetlenül tanulmányozható, óriási szakirodalomban tárgyalt. Nincs értelme, sem hely, se idő arra, hogy a szaporodó kognitív pszichológiai elméletek eddigi eredményeit összefoglaljuk: összpontosítsunk inkább arra, hogy az önszabályozás részben már irányított, de részben még mindig történő szakaszában a képzetek konceptualizálásával, konkrétabban képzet-konceptus-szó sorral átsiklunk az értelmi tevékenység, az értelmi absztrahálás spirálköreiben – a további öntranszcendálással már kortársaink felé nyitunk.

Az osztenzív megismerés

Faustus szavai…
         Kicsoda Faustus? Hogyan gondolkodik tehát?
         A benne lakozó Sámáni létterének a bejárásához önmagában elégséges alapozást biztosított a kognitív pszichológia, innen viszont az értelmi absztrahálás: a tudat spirálköreinek a kezdetétől a változatlanul továbbvitt fenomenológiai redukcióban már kettős pillérsorra kell hogy épüljön a faustusi gondolatmenet. A kognitív pszichológiáéra és a logikáéra.[63] A kognitív pszichológia számára a gondolkodás a szubjektum egészébe ágyazva képviseli a felderítés tárgyát, hiszen az folytonosan az érdekek, a hangulatok, az érzelmek, az önismeret stb. befolyása alatt áll. A logika a szubjektumtól elszakítva vizsgálja azt, és eltekint a logikán kívüli tényezők jelenlététől és tevékenységétől. Míg a kognitív pszichológia a logikus gondolkodást tanulmányozza, annak idegen behatásoktól mentes, ideális működését, és ez tárgyának csak egyik szeletét jelenti, addig a logika a helyes gondolkodást, annak törvényeit, ítéleteinek validitását vizsgálja tisztán formális alapon, és ez egész területét kitölti.[64] Egyszóval: míg a – kognitív – pszichológia tárgya a gondolkodás mint folyamat, addig a logikáé a gondolkodás mint művelet és forma. Mégis, hogy az absztrahálás folyamatát biztonsággal ágyazhassuk bele az emberi pszichikum egészébe, és hogy ezek után megalapozottan és meggyőzően húzhassuk tovább annak a személy fejlődésével, illetve az emberiség fejlődésével való párhuzamát, egymás mellett kell futtatnunk a két pillérsort.
         Az önszabályozás spirálszakaszától kell számítanunk a szemiotikai funkció működését, a képzetek konceptualizálásával innen indul az ismeretek tudatosításának folyamata. A tudati észlelés sémáiról, sémaprogressziójáról, asszociációs mechanizmusairól csupán annyit, hogy „képzeletünket jelentős mértékben maguk ezek a sémák alkotják"[65], hogy bennük rögzül az a rugalmas rendszer, amelyet tudásnak nevezünk, és hogy ez az új információkkal folytonosan változik, gazdagodik. A prekonceptusok, majd az általános konceptusok képviselik a következő állomást a szó – eredmény voltában immár tudatbeli – megjelenéséig. Az érzékelt-szemlélt tárgy, jelenség stb. nevének elsajátításáig, az osztenzív megismerésig.[66]
         Ez a terminus egy név vagy lingvisztikai kifejezés értelmének és referensének (tárgyak, tulajdonságok, események stb.) egy megismerő alany általi elsajátítását jelenti, közvetlen észlelés eredményeként, meghatározott praxiológiai helyzetben és egy más, egy természetes nyelvet ismerő szubjektum befolyása alatt megy végbe. Az osztenzív megismerés közvetlen interakcióformát, szenzoriális-perceptív komponenst feltételez az alany és az objektum között de semmilyen esetben nem korlátozódik csupán arra; feltételezi továbbá egy szemiotikai rendszer és egy legalább két alany között zajló kommunikációs folyamat működését. Egy logikai alany akkor ismer meg osztenzíve egy adott objektumot, ha arra reflektál, ugyanakkor egy másik alannyal való kommunikációs folyamatban elsajátítja az illető természetes nyelven az objektumot jelölő nevet vagy lingvisztikai kifejezést. Egy objektum osztenzív megismerése annyit jelent, mint újrateremteni egy vagy több materiális tulajdonságát, azok struktúráját, az azokat jelölő jeleknek vagy lingvisztikai kifejezéseknek a megismerő alany általi elsajátításával együtt. Az osztenzív megismerés útján kezdi tudatosan birtokolni a környezetéből szerzett elemi ismereteket, ennek a szakasznak az eredményeit követve írhatja le egy szó értelmének a rögzülését, amely egy másik megismerő alannyal való viszonyban megy végbe, ill. a szónak a másik alany általi kiejtésében, ugyanakkor az objektum megjelölésében áll[67]. Nem számítva itt már a kognitív helyzet egyéb tényezőit, egy osztenzív meghatározás a következő elemekből áll: egy közlő logikai alany, egy befogadó logikai alany, egy szó vagy kifejezés, mely osztenzív vezettetik be, illetve az objektum, amelyre ez vonatkozik. Egy terminus osztenzív bevezetése tehát kizárólag egy kommunikációs folyamat keretében történhet meg, másodsorban pedig csak azok esetében lehetséges mindez, amelyek fizikai objektumokat vagy jelenségeket, illetve ezek materiális tulajdonságait, viszonyait nevezik meg. A logika nyelvén szólva osztenzíve csak a tulajdonnevek és a predikátumok határozhatók meg. Azon kívül, hogy jelentéssel bírnak, megfigyelhető fizikai entitást vagy tulajdonságot neveznek meg. Ezekről a terminusokról mondjuk, hogy van denotátumuk vagy referensük.
   Az osztenzív elsajátításhoz a következő feltételeknek kell teljesülniük: ebben a szakaszban, az érzelmi absztrakciók kiépülése után mindenekelőtt az szükséges, hogy a közlő szubjektum ismereteinek hermeneutikai aspektusa működésbe lépjen, vagyis a közlő szubjektum előzetes gyakorlatából ismerje azt a szabályt vagy konvenciót – elő(zetes logikai vagy erkölcsi)ítéletek –, amely szerint az illető nyelvben az illető kifejezést a dolgok vagy jelenségek meghatározott osztályához társítjuk. Ez először is a lingvisztikai feltétel. Másodsorban az osztenzíve bevezetendő jel közlő alany általi létrehozása vagy a szó kiejtése azon körülmények között kell hogy végbemenjen, amikor az adott helyen és pillanatban bekövetkezik a szóbanforgó jelenség. Ez az ontológiai feltétel vagy a szimultaneitás feltétele. Harmadrészt a jelenség és ugyanígy az azt jelölő jel fizikai létrejöttének szabad szemmel vagy közvetlenül rendelkezésre álló megfigyelési eszközökkel kell megfigyelhetőnek lennie – röviden ez a műveleti feltétel lényege. Negyedik a pszichológiai feltétel, eszerint a befogadó alanynak egyszerre és ugyanúgy kell a jelölt objektumra vagy jelenségre koncentrálnia, mint az azt jelölő jelre és névre. Ötödször és legvégül az ún. pedagógiai feltétel kielégítéséhez szükségeltetik a jel közlő alany általi ismétlése, a név kiejtése a jelenség feltűnésének körülményei között, míg a kettő asszociációja-összekapcsolása az alany intellektusában megtörténik. A megismerő alany akkor végezte el valamely nem folyamatos jelenséget, objektumot jelölő kifejezés osztenzív meghatározását, ha az objektum előfordulása vagy a jelenség létrejötte felidézi benne annak nevét, és fordítva: a név kiejtése okozati szükségszerűséggel meghatározza a neisseri értelemben vett felderítést vagy az objektum gyakorlati kiválasztását, mikor az az alany cselekvési körén belül található, vagy legalább felidézi annak képét, ha az objektum nincs jelen.
   Egy terminus osztenzív bevezetésének első szakaszában az objektum vagy jelenség megjelenésénél megtörténik annak megnevezése, az első pillanatokban a befogadó szubjektum felderítése a tárgyra irányul. A kapcsolat az objektumtól, illetve annak képétől, illetve annak a most vele egyeztetni kezdett mentális képétől, együttesüktől: a képzetétől annak neve felé irányul. A másodikban a jel létrejöttétől indul, és egy bizonyos értelmet tulajdonít annak, pontosabban egy referenst vagy denotátumot vagy tényvonatkozást[68], melyet egy előzőleg vagy a jelenben érzékelt objektum képvisel. A figyelme ezúttal a jelre vagy névre irányul; a hangos szó vagy a létrejött jel a megismerő tapasztalatainak előzetesség-struktúrájához viszonyítva ábrázoló funkciót tölt be. Birtokolva ezt a nevet, az alany – előzetes perceptuális vagy diszkurzív gyakorlatával összhangban – meghatározza annak jelentését vagy denotátumát vagy tényvonatkozását. Ettől a pillanattól a fizikai esemény megjelenésének és az esemény nevének a létrejötte közötti kapcsolat a kognitív viszony mindkét pólusa felé rögzített, a szubjektum tevékenysége ugyanúgy irányulhat már az objektumtól annak neve felé és a névtől az objektum felé, az objektumnak neve van és a névnek jelentése – a szubjektum nyelvén. Az osztenzív meghatározás megvalósult.
   De ... mindez nem korlátozódik a fizikai események és a hangos jelek létrehozására és kétoldalú társítására. A lingvisztikai jel nemcsak a megnevezett objektumhoz, hanem annak érzékelt képéhez és annak gondolatához, pontosabban konceptusához is társul, amely F. objektív gyakorlati és érzelmi megismerése fokozatain munkálódott az illető jelenségről. Ahelyett tehát, hogy egyszerűen egy megnevezett objektum és név párral dolgozna, egy három- vagy négypólusú kapcsolatrendszerben kell gondolkoznia, mely egyszerre kapcsolja a nevet a megnevezett objektumhoz, a befogadó szubjektumnak a tárgyról alkotott ötvözött képéhez – és n számú képe lehet! –, a tárggyal való interakcióban absztrahált konceptushoz vagy tulajdonságok együtteséhez. Mindezek után a harmadik szakaszban-szakasztól még mindig a megismerő alany szellemének programtörvényei, illetve előzetes lingvisztikai konstrukcióinak relatív függetlensége nyilvánul meg, a kezdetben osztenzíve bevezetett terminusok most beépülnek a befogadó szubjektum lingvisztikai hálózatába, kapcsolatba állva, állítva más terminusokkal. Amire kezdetben rámutattunk, azt most leírjuk, magyarázzuk. A terminusok, amelyek számára kezdetben csak értelmet határoztunk meg osztenzív úton mostmár használhatók a befogadói szókincs más terminusainak diszkurzív meghatározására, vagy maguk is diszkurzíve meghatározhatók lehetnek.
   A név használata először csak az érzékelt-érzékelhető objektumok esetére korlátozódik, és ez így marad az osztenzíve meghatározott tulajdonnevek esetében is. A közneveket tekintve azonban a jel vagy a név különböző fizikai objektumokkal, eseményekkel ismétlődik, amiben is a szó, illetve az osztenzíve bevezetett név általánosító funkciója nyilvánul meg. A szó immár olyan egyedi objektumok osztályának jelölésére is képes, melyek már kívül esnek érzékelésünk körén. A szóval vagy a jellel eltávolodunk az érzéki konkréttól, az egyedi objektummal való közvetlen kapcsolattól. Az osztenzív megismerés révén az alany eljut a folyamatos dolog gondolatához: az első észlelési ciklus után egy képet, egy elsődleges információt nyerünk a tárgyról – a képhez aztán név társul. Mindegyik osztenzív aktusnak megfelel egy megkülönböztetett kép. Társítva ugyanazt a nevet a kapott osztenzív képek sorához, melyet egy és ugyanannak a dolognak az észlelése nyomán ötvöztünk, eljutunk a folytonos dolog gondolatáig, mely fokozatosan észlelési aktusaink tartópillérévé válik. Erről a funkcióról szólva különbséget kell tennünk egy egyedi fizikai dolog két vagy több megjelenésének vagy fejlődési stádiumának osztenzív meghatározási művelete és több fizikai tárgy azonos tulajdonságának vagy viszonyának a meghatározása között. Az első esetben az osztenzív úton bevezetett terminus egy egyedi objektum megjelenésein át közvetíti az azonosítást, míg a másodikban a terminus – ezúttal egy köznév vagy egy predikátum – az interobjektuális azonosítás eszköze.
   A második funkció egy jel vagy szó denotátumának vagy referensének vagy tényvonatkozásának a lingvisztikai eljárások nélküli meghatározásában áll. Az osztenzív meghatározások mindenekelőtt egy referenciális, denotatív funkciót és nem intencionális, konnotatív funkciót töltenek be.[69] Olyan eset megjelölésére korlátozódnak, melyre alkalmazza a műszót vagy a szót, és vagy egy tulajdonnevet vagy egy predikátumot társít egy „itt és most” érzékelhető objektumhoz. Az első esetben egy tulajdonnevet vezet be, a lingvisztika körén „túli” – pszichológiai stb. – eszközökkel pontosítva annak referensét. A másodikban egy egzisztenciális ítéletet alkot egy predikátumnak egy lingvisztikailag közelebbről meg nem határozott, de rámutatással megjelölt konstanshoz való kapcsolódásával. Az osztenzíve bevezetett műszavak kezdeti pontatlansága, homályos volta a természetes beszéd folyamán folyamatosan konkretizálódik, tisztázódik a meghatározott műszó más esetekre való alkalmazásával, illetve egy terminusnak egy vagy több objektumra való, erőszakolt alkalmazásának a kizárásával. Másrészt a megismerő személy diszkurzív nyelvezetének a fejlődésével és az éppen aktuális kommunikációs folyamatokba való bekapcsolódásával folyamatosan „hangolja” műszavait – illetve azok használatát! – egységes szabványnyelvének a normáihoz. Az osztenzív meghatározások tehát olyan eszközökként jelennek meg, melyek a lingvisztikai kifejezéseket, egyéb jeleket és az emberek konkrét tevékenységét, illetve a közvetlen környezete környezet megnyilvánulásai kötik össze, és végeredményben segítségükkel vonható használatba egy természetes nyelv összes többi szava, kifejezése.
   Az osztenzív megismerésben megvalósul tehát a prelingvisztikai biológiai információtól az érzelmi absztrakciókon át a kognitív értékkel bíró szemantikai információig ívelő hatalmas ugrás, s bár tudományos szempontból még nincs tisztázva a kódok közötti átmenet mechanizmusa[70], tény, hogy ebben áll a megismerés továbbgyűrűzése – az aszertorikus kijelentő mondatokig.[71] Ezen az úton a Faustus érzelmi absztrakcióiban foglalt információ társadalmilag közölhetővé válik, hiszen áttevődik egy társadalmilag konvencionális lingvisztikai kódba. Az osztenzív megismerés ismeret- és tudományelméleti fontossága elsősorban és mindenekfelett abban áll, hogy kiutat képvisel az érzelmi absztrakcióvilág egyszemélyes zártságából, hogy a személy a nyelvi kommunikáció hídján általa épül embertársainkig. Illetve abban, hogy tulajdon- és köznevek bevezetésével, ugyanakkor azok predikátumokkal való viszonyba állításával – ítélet, mondja a logika, mondat, mondja a nyelvtudomány – lehetővé teszi a tudományos megismerés alapműveleteit, a további elvonatkoztatást és az általánosítást.[72]

A diszkurzív-racionális megismerés

Lezárva a megismerés osztenzív szakaszát, tovább kell építenie a megkezdett párhuzamot. Az ember fejlődésében az objektív gyakorlati, a szubjektív gyakorlati, majd az osztenzív megismerés szakaszának az első és ötödik, illetve az ötödik-hatodik életév jelentette intervallum feleltethető meg. Ebben Jean Piaget és Bärbel Inhelder szerint a szellemi fejlődést egy újabb, harmadik meghatározó tényezőre, a kiegyensúlyozó tényezőre kell visszavezetnie, melyet kompenzációként jellemezhet. A megismerés aktusának belső egyensúlyához hasonlóan az ember szellemi fejlődését is folyamategyensúly jellemzi, az külső behatásokra a gyermeket ellentétes irányba mutató változásokkal igyekszik kompenzálni. Ily módon fejlődése ezekben az években először is egy, a születés utáni hónapokéval analóg központosításként megy végbe, ugyanis újraépítendő mindaz, amit eddig élményszerzés útján szerzett. Ezután egy újabb, az előbbivel ugyancsak analóg központvesztés következik be, de ezúttal már nemcsak a mozgások között, hanem a konceptusok, illetve konceptualizált cselekvések[73] között is, azoknak az előremutató összehangolásának az eredményeképpen, melyek a következőkben már funkciókként működnek tovább.[74]
  Mivel az érzelmi absztrakciók közlése az osztenzív megismerés szakasza után szavakkal, nyelvi jelekkel történik, ez a kommunikáció közvetett módja, hiszen a nyelv pavlovi értelemben vett másodlagos jelrendszer. De ha közölheti azokat közvetlenül is, ha a festészet közvetlen kifejezésmód, mert hát pavlovi elsődleges jelrendszer, miért épp a másik úton indult el? Nos, az osztenzív megismerés általános, sőt, világgal való interakciónkban szükségképpen jutunk el fokozatáig. Egy azelőtt soha nem látott tárgy tudatosulhat ugyan benne anélkül, hogy megnevezné, a festő, a képzőművész is akkor lát igazán, ha tudja, hogy mit lát.
  Faustus túlhajtott, racionális tudás ura, képviselője és áldozata.
  Az osztenzív megismerés beteljesülésétől a tudat, az értelmi absztrahálás csőspiráljában halad tovább, s mert ez a legismertebb szakasz, a már logikus gondolkodás szakasza, még rövidebben tárgyalható. A racionalitás mivoltát és típusait – analitikus, instrumentális, procedurális, barokk, normatív stb. – Andrei Marga írja le Raţionalitate, comunicare, argumentare című könyvének „első metszetében”, történeti kitekintést nyújt és jelentősnek bizonyult kortárs szakmunkákat is összefoglalja.[75] Hogy a művészi megismerésnek miért épp a képzőművészeti válfaját, és nem az irodalmiban vagy a filmművészetiben követhető formáját elemzi, sőt kell elemeznie először, arra egyszerű a válasz. Bár tulajdonképpen mindegyik a világ képét, tartalmát, jelentését közvetíti a maga sajátos útjain, eszközeivel, a közöttük élő nyilvánvaló különbségek előre döntöttek. A világ objektív képét az író megismerése folyamán nem olyannak látja, amilyen; a modellé elemzett megismerési folyamatban ő is megéli a jelzett változásokat, módosulásokat, mutációkat, variációkat, metamorfózisokat aztán az írásmű kigondoltával, objektivációjával újabb belső elmozdulások következnek be. Aztán a mű szabad átszületése előtt akadályként ott feszít saját, létfontosságú médiuma, a nyelv, mely másodlagos jelrendszer, és – a befogadás aktusában elölről kezdődik az egész. Ezzel szemben a képzőművészet, bár ennek esetében is nyilvánvalóan számolni kell a jelzett belső változásokkal, közvetlenül és egy univerzális jelrendszerben sugározza tovább a világnak a festő által újrateremtett képét, tartalmát, jelentését; hát a művészi megismerés formái közül a film mellett a legtökéletesebb a képzőművészet. Igen, mellett, mert ha a filmben dinamikájában ismerhető is meg a létezés, a statikus festmény, grafika kognitív rétegei sokkal biztonságosabban hámozhatók elő, mint a film esetében, amikor is a racionális lény a befogadás után, a belé zárt élmény alapján utólagosan építheti ki értelmezésének, értékelésének rendjét. A művészi megismerés tudatos szakaszáról tehát: mindenekelőtt az érzelmi absztrahálás gyűrűzik tovább. Az osztenzív megismeréstől, a tudati észlelés ciklusprogressziója pedig egyre tágabb spirálkörökben halad előre, az ezzel szinkronban futó asszociáció ívei pedig egyre gazdagabbak, árnyaltabbak, pontosabbak. Faustus tulajdonképpen azokkal az érzelmi ítéletekkel dolgozik tovább, melyeket már a kontemplatív megismerés szintjén készen birtokol, s melyeket ebben az újabb szakaszban társadalmi konvenciók végleges formájában, vagyis közölhetővé racionalizál. A festő így gondolja ki és alkalmazza a festészet általános, illetve saját művészetének partikuláris sajátosságait, törvényeit, sőt „kategóriáit”, így gondolja ki a majdani kép építőelemeit, a kompozíciót, a feszültséget, a szerkezetet, a belső arányokat-arányviszonyokat, a mozgás jellegét és az azt megnyilvánító hordozókat, a ritmust, a harmóniát, a tartalmat és a formát. Mindez érzelmi és értelmi tevékenységként zajlik, de megjegyzendő, hogy ez utóbbi teljes hiányában is végbemehet.[76] De bármiként is legyen, ha Faustus a megismerő tevékenység hermeneutikai aspektusában, az elő(zetes logikai és erkölcsi)ítéletek szükségességével ki vagy szolgáltatva a múltnak, akkor most ebben a szakaszban ki vagyunk szolgáltatva a jelennek (is). Elsősorban és közvetlenül a nyelvnek[77], és ezzel egész kultúránknak.[78]
  Az érzelmi absztrahálás végállapotával analóg módon, ennek a kettős, sőt többszörös kiszolgáltatottságnak és az érzelmi utak által továbbfűzött szabadságnak az egyensúlyában jelenik meg a tudat vetítővásznán végre – a kész gondolat, a maga társadalmilag konvencionalizált formájában, de szubjektív tartalmával és jelentésével, a maga érzelmi udvarával, így jelenik meg a majdani mű alapkoncepciója, esetleg már maga a teljes mű, éles körvonalakkal, pontos részletekkel, melyet már „csak át kell másolni” a vászonra. Az érzelmi és logikai ítéletek, következtetések rendje kiépült, az értelmi absztrahálás végállomásán az értelmi megismerés beteljesedett; innen irányul vissza a tárgy stb. felé a már értelmileg is irányított felderítés új információk felvételéért. Ha a megismerésben mint világújraalkotó folyamatban, legyen akár művészi, akár tudományos, kezdetben mindig csak egy szilánk fogható fel a tárgyból, tárgyi struktúrából, jelenségből, eseményből stb., Faustus a tárgy és a szellemi végállomás közötti – íme, végtelen – távot futva az objektum egyre több sajátosságát foghatja fel és tudatosíthatja, és végül itt, a tudat vetítővásznának síkján potenciálisan (!) az egész tárgyat birtokolhatja. Egyrészt tehát a világ megismerhetőségébe vetett hite megalapozott, az emberi pszichikum lehetővé teszi azt, ha erőteljes, ugyanakkor létfontosságú korlátok: a perceptuális jártasság végessége, a közvetlen észlelés belső gátjai, a kor lehetőségei, az anyag támasztotta korlátok[79] által formázott is.[80] Ha a teljes megismerés gyakorlatilag lehetetlen is. Másrészt a kész gondolat, legyen az akár tudati, akár elsősorban érzelmi absztrakció, azaz testében akár az értelmi, akár az érzelmi összetevő dominál, több, sokkal több, mint a megismerés kezdeti tárgya: vele több. Szellemi tevékenységével átszűrvén, újrateremtvén, az univerzalitás fokozatain mérhető, melyeket a köznapi konkrét, illetve az érzékelés köznapi konkrét síkjától az elméleti szinten át és túl a kozmikus tudat fokozataiig „számít”. Persze, tulajdonképpen minden fokozat a kozmikus tudat fokozata, mert hát a tudat mint olyan kozmikus fejlődés eredménye, de most a „tiszta” kozmikus tudatról beszél, mely az esztétikai érzékelés körrétegeivel analóg, és amelyre felkapaszkodni hivatott. Minél tágabb körűvé épül a gondolat, a terv (Entwurf, project), absztrahálások végeredményeként; annál gazdagabb, annál egyetemesebb, annál nagyobb művészi értékű, sőt... annál sikeresebb műalkotássá objektiválható. Harmadrészt akár a művészet útjain, akár a tudomány eszközeivel itt a kozmikus tudat fokán: az örök transzcendencia felé keresi a választ a létezés végső kérdéseire, de... megértést célzó létezésében az egyetemest szubjektivizálja, ami annyit jelent, hogy a válasz a nagy kérdésekre itt van a kezében tartott ... tárgy, akármi és gondolkodó szelleme között, megismerő tevékenysége eddig elsőnek tudott pillanata előtt, előtt, előtt. Talán évmilliónyira, de itt van ennek a mintegy ötven centiméternyi távnak egyetlen fénysugarában, hogy csak az univerzalitás létráján a transzcendencia felé kapaszkodva válaszolható meg – tehát saját megismerése aktuálisan elsőnek tudott pillanatai elé, elé, elé kell látnia. A hermeneutikának ez a próbálkozása többszörösen is... nos ... paradox. Mert először is a megismerő alany és a tárgy között nincs közvetlen kapcsolat[81], mert az csak az objektív gyakorlati megismerés szintjén élhet, és mert a megismerő személy, intellektuális lény, akaratától függetlenül, ha úgy tetszik, ez esetben éppen akarata ellenére tovább sodródik saját kognitív tevékenységében, az pedig csak egyre közvetettebbé válik. Másodszor a közvetlen kapcsolat szintje az állati szint, és a személy hiába is maradna meg saját kognitív tevékenységének állati szintjén, messze a rá, tudatos lényre jellemző megismerési módozatoktól.

Részkövetkeztetés

Íme hát. Az értelemnek erőteljes távolodásra van szüksége ahhoz, hogy közeledjék a világhoz. Mégsem a paradoxont kell mindebben meglátnia, mert egyfelől saját anyagi végességét, melyből semmilyen csellel nem tud kilépni, csak a szellemi út íveli át, az objektumig – „világ” – csalogató szellemi út pedig végtelen, ami egyenlő (lehet) azzal is, hogy közte és a tárgy között nincs kapcsolat. Másfelől a szellemi végtelen szakadékát magába rántja, és így a kapcsolatot megmenti az anyagi végességben szükségszerűen létrejövő anyagi érintkezés: ez adja és tartja fenn az ember és világ interakciójában a teljességgel közvetlen kapcsolatnak az illúzióját. És – ember és világ interakciójában elsősorban ez vagy csakis ez érzékelhető. Az egyensúly, a szellemi végtelen és a kéjesen konkrét anyagi közelség, a végletes önmagába zártság és a teljes nyitás egyensúlya. Faustusi létezés türelmetes egyensúlya.

JEGYZETEK

[1] „Paradigma” – gyakran használt terminus, a sokféle, olykor egymástól egészen távol álló jelentéseket tekintve igen nagy lett az értelmezhetőségi … no nem is csak intervalluma vagy mezeje, hanem tere. Ennek a nyitott gondolati térnek a megragadása az egyik legfontosabb célunk.

[2] Az argentin Ámedeo Uslar Pietri: Robinson szigete, a francia Michel Tournier: Robinson-parafrázisa, az egyesült államokbeli Bernard Malamud „the day after”-regénye, a román Andrei Pleşu: Robinson etikája, folyóiratközlések – sokáig folytathatnók a téma megújulását bizonyító szövegek sorát.

[3] Ismeretelméleti, logikai, esztétikai, tudományelméleti szakmunkák a megismerő alany, az ágens, a megismerés szubjektuma stb. fogalmakat használják – a személy végül is a pszichológia alapfogalma. Személyről szólni módszertani csúsztatás, nyilván – hát a szerzőnek ilyen esetben előre kell bocsátania, hogy nem hiba, hanem tudatos, kényszerű. Mert mégis és akárhogy is, a pontosságért ezt kell használnunk.

[4] Cs. Gyímesi, É.: Teremtett világ, Kriterion, Bukarest, 1983; l. a Beszéd és fikció című fejezetet

[5] Posztler György: Találkozások, Liget Könyvek, é.n. 139

[6] Megírta Goethe, Heine, Lessing, Thomas Mann, elsősorban az ő műveik révén vonult be a köztudatba, de klasszikusok és követőik neveinek sorát kortárs szerzőkig folytathatnánk

[7] pl. M- Moroianu: Marii damnaţi, Editura muzicală, Bucureşti, 1983; vagy l..a teljes Milton-szakirodalmat stb., stb.

[8] I.P. Culianu: Éros et magie á la renaissance.1484. Flammarion, Paris, 1984.

[9] H.Biedermann: A mágikus művészetek zseblexikona, Kentaur Könyvek, Budapest, é.n. (1989)

[10] K. Seligman: Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban. Gondolat, Budapest, 1987, 146, 192-193, 197.

[11] L. Röhrich: Az ördög alakja a népköltészetben, Etnographia, 1966.2.

[12] S. Hutin: L'alchimie. Presses Universitaire de France, Paris, 1951.

[13] E.M. Butler: The Fortunes of Faust., Cambridge, 1952: V.G. Meek: Johann Faust: The Man and the Myxt. Oxfford, 1930: P.M. Palmer, R.P. Moore: The Sources of the Faust Tradition. London, 1966: L. Kratzenbacher: Teufelsbünder und Faustgestalten im Abendlande, Klaugenfurt, 1967 R. Nye: Faust, Helikon, Budapest, é.n., stb., stb.

[14] A Spiess-féle népkönyv, Frankfurt, 1587, Károlyi György deák fordítása

[15] L. Heller Á.: A reneszánsz ember

[16] Fejér Á.: Mi született újjá a reneszánszban?, Korunk, 1997.9.

[17] Robert Graves: A görög mítoszok, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981, 282.

[18] Georges Dumésil: Mit si epopee, Editura Ştiinţifică, Bucureşti, 1993, 37-72., 961-962.

[19] Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, Gondolat, Budapest, 12-13., 15.

[20] Terncsényi-Waldapfel Imre: I. m., 53-54.

[21] Paul Deussen: Filosofia Upanişadelor, Editura Technică, Bucureşti, 1994, 56.

[22] Rig Veda, X, 90. Cele mai vechi upanişade, Editura Ştiinţifica, Bucureşti, 1993, 225-226.

[23] Gândirea hittită în texte, Editura Ştiinţifică şi Enciclopedică, Bucureşti, 1986, 185-192.

[24] Yuan Ke. Miturile Chinei antice, Editura Ştiinţifică şi Enciclopedică, Bucureşti, 1978, 57-80.

[25] Rosalyn Poignant: Ozeanische Mythologie, Polinesian, Micronesian, Melanesien, Australien, Emil Vollner Verlag, Wiesbaden, é.n., 65-66.

[26] Popol Vuh. A maya-kicse indiánok szent könyve, Helikon, Budapest, é.n.

[27] Szungyata, az oroszlán fia. Mandinka hősének, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983.

[28] A szöveg tízezer éves előképe kortárs pszichológiai felfedezéseknek.

[29] John Broadbent: Paradise Lost, Books I-II, Cambridge at the University Press, 1972

[30] Bibliai fogalmakban gondolkodik, az egzisztenciáról beszél, tulajdonképpen nem mond újat, tulajdonképpen nem akar újdonságokat feltárni.

[31] John Broadbent: I.m.; John Milton: English Minor Poems. Paradise Lost. Samson Agonistes. Aeropagitica. William Benton Publisher, Enciclopaedia Britanica, Inc., Chicago, London, Toronto, é.n. [1952] 3.; Stepford A. Brooke: Milton Maximillian and Co. Ltd., London, 1909, 87-91.,140.; Carl Eilmer: Miltons Das Verlorene Paradies, Bibliographisches Institut, é.n., 14-15.; Paradise Lost and Other Poems edited, with introduction by Maurice Kelley, published by Walter J. Black, New York, e.n. [1943] XIV.; Milton’s Paradise Lost, Edited with Introduction and notes by C. F. Gregory, N.A.. G. Ball and Sons Ltd, London, 1915, XII., XXVIII.;Outline of 17 th Century English Literature, Edited by John Henderson, N.A. Forum House Publishing Company, Toronto-London-Sydney-Auckland-Capetown-Singapure, 1969, 104-105, 112-124; George Williamson: Milton and Others, Faber and Faber, London, 1965, 15-16., 42-65.; stb. – folytathatnánk a példák sorát. A 20. századvévig a szakirodalom ugyanabban a gondolati keretben kutat.

[32] A második ének híres allegóriájában igen, az Jakab ap. I 15. versének: A kívánság mikor fogant, szüli a bűnt; a bűn pedig mikor véghezmegyen, nemzi a halált.

[33] A gondolat fogalmazásmódoktól függetlenül – egy és ugyanaz. Esterházy Péter Fuharosok című regényéig és Steven Spielberg Párbaj című filmjéig és Francis Ford Coppola utolsó filmjéig sorolhatnók a példákat a gondolat újrafeldolgozásait követve.

[34] Emiatt a „majdnem” jellege miatt nehezen azonosítható műfajú szöveg.

[35] Korunk, 1994 11. 3.

[36] Hésziodosz Theogónia, i.e. VI század, Aiszkhülösz: A leláncolt Prométheusz, i.e. 470

[37] Ahogy Novalis, Goethe, Schiller, Balzac, az európai romantika és realizmus nagyjai mind megörökítették a gondolatot.

[38] Ez elsősorban Dilthey hatására vezethető vissza

[39] E. Cassirer: Philosophie der symbolischen Formen, Erster Teil: Die Sprache, Bruno Cassirer Verlag, Berlin, 1923, 10-11

[40] Itt megjegyzendő, hogy ez az időbeli sorrendezés nem vagy nem annyira a mitikus-vallási gondolkodásfunkcióra és a művészi intuicióra vonatkozik, hisz mai tudásuk szerint együtt indulhattak azok az öntudatra ébredés hajnalán. De hogy a lingvisztikai funkció kifejlődése évezredekkel későbbre tehető, az ismeretes.

[41] Ez a bizonyítás határolja el a továbbiakban felvázolt gondolatmenetet a gnoszeologizmustól, illetve ez állítandó szembe annak esetleges vádjával.

[42] Ahogy azt Dilthey, illetve a logikai pozitivizmus állította…

[43] Az egyik legárnyaltabb ilyen modell az Einsteiné, és több, megcáfolhatatlan tényen alapszik…

[44] U. Neisser: Megismerés és valóság, Gondolat könyvkiadó, Budapest, 1984, 26-28.

[45] J. Piaget: Epistemologie genetica, Editura Dacia, Cluj, 1973, 6-7.

[46] A „kilépést” itt minden bizonnyal idézőjelbe kell tennünk, mert a szó esetünkben a „létezésnek a befelé irányultságából az ellenkező irányba való mozdulása” értelemben használt és használható.

[47] Mindezekkel az előzetes ismeretek hatása már itt jelentkezik – de ezt majd csak a praxológiai helyzet, a kontextus ide visszairányuló, második szakaszának tárgyalása után látjuk világosan.

[48] Piaget szerint a logiko-matematikai struktúrák kialakulása az objektumokkal végzett cselekvések hosszú periódusát feltételezi. Biologie si cunoastere, Cluj, Editura Dacia, 1971, 128.

[49] U. Neisser: I.m., 30.

[50] I.m., 60.

[51] I.m., 61.

[52] I.m., 61.

[53] I.m., 31.

[54] C.G. Jung: Die Psychologie der unbewusten Prozesse, Rascher Cie, Verlag, Zürich, 1918, 95-96

[55] I.m., 100.

[56] I.m. 127.

[57] Ch. S. Peirce, az empirizmus atyja szerint az észlelés „receptákulum”

[58] T. Ribot: Logica sentimentelor, Editura Stiintifica si Enciclopedica, Bucuresti, 1988, 51.

[59] M. Hartmann: Esztétika

[60] Ez a kognitív pszichológia alapja az értékelmélet – amúgy axiómaként kezelt – tételének, amely szerint a szemlélődés a lélek fényűzése, szabadságigényünk egyik kiélésformája.

[61] H.-G. Gadamer: IGAZSÁG ÉS MÓDSZER. Egy filozófiai hermeneutika vázlata, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1984, 12.

[62] I.m., 188

[63] „Elégséges”? Csak abban az értelemben, természetesen, ameddig a rációnak, a fölöttes ellenőrző funkcióinak a mélységekbe kell tekintenie, hogy a leírt működéseket megragadja.

[64] Az irodalom, a művészet? Az író, a költő, a festő végül is ugyanazt a teret éli… Az irodalom, a művészet, illetve az azokról beszélők öntudatlanul építenek kimondatlan ismeretelméleti alapokra. De nem is szükséges tudatosítani azokat, spontán életprogramok érintetlenül működnek igazán. Csodásan.

[65] U. Neisser: Megismerés és valóság. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1984, 112. lap.

[66] Az „osztenzív” terminus a latin „ostendeo, –ere” (mutat, bemutat, kiállít) igéből ered; a logikai-filozófiai irodalom W. E. Johnson vezette be 1921-ben. Később átvette és elemezte B. Russell (Human Knowledge, 1948), W. O. Quine és mások.

[67] Mindez az értelmi absztrahálás belső, elemi köreire érvényes, a közvetlen tapasztalatokkal szerzett ismeretekre. Erre a szintre materializál, antropomorfizál, képszerűsít minden megismerés körein kívüli, túli, transzcendens vagy képzeletbeli létezőt.

[68] Cs. Gyímesi É.: Teremtett világ. Kriterion, Bukarest.

[69] Megjegyzendő, hogy ez egy irodalmi, olykor képzőművészeti műalkotás illetve film interpretációjában csak akkor érvényes, „validis”, ha a mű az élmény – élménynemesítés, alkotói fantázia – műalkotás lineáris, leíró modelljével ragadható meg. Lásd például a történelmi filmet. Elveszíti azonban validitását, amikor az alkotó előzetes elmekonstrukciójához keres és talál témát például letűnt történelmi korban, és efféle Möbius-kanyarral épül fel a műalkotás. Lásd például Andrej Tarkovszkij Andrej Rubljovját. A film nem történelmi, még csak nem is életrajzi film, hanem könyörtelen ítélet Közép- és Kelet-Európa 1989 előtti, sokat emlegetett „helyzetéről”.

[70] R. T. De George: The Philosopher's Guide to Sources, Research Tools, Professional Life and Related Fields. Regent Press of Kansas, Lawrence, 1980. Lásd még A. Marga: Cunoastere si sens. Editura Politică, Bucuresti, 1984.

[71] „Regény”, „elbeszélés”, „novella”, fogjuk majd mondani.

[72] Vö. C. Popa: Teoria cunoasterii. Editura Stiintifică, Buc., 1972, 30–33.

[73] Az osztenzív megismerésben konceptualizált cselekvésekről van szó.

[74] J. Piaget, B. Inhelder: Die Intellektuellen Operationen und ihre Entwicklung. Sonderdruck aus Studien zur Entwicklung des Denkens im Kinderalter. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1972.

[75] A. Marga: Raţionalitate, comunicare, argumentare. Editura Dacia, Cluj, 1991, 7., 56-58.

[76] Lásd a természeti népek absztrahálásmódját.

[77] Kísérlet: három kísérleti személynek, egy csehnek, egy lengyelnek és egy franciának három koppantást kellett meghallgatnia, melyeknek az erősségét komputer szabályozta egyenlőre. Ezután megkérdezték őket, szerintük melyik volt a legerősebb? A cseh azt felelte, hogy az első – a cseh nyelvben mindig az első szótagra esik a hangsúly –, a lengyel szerint a második volt az – a lengyelben mindig az utolsó előtti szótag hangsúlyos –, a francia pedig az utolsót hallotta annak – a franciában az utolsó szótagon a nyomaték. Hát ennyire a saját anyanyelvünkön gondolkodunk.

[78] Edward T. Hall kiterjeszti ezt a kiszolgáltatottságot az egész kultúrára. Lásd: Rejtett dimenziók. Gondolat, Bp., 1987.

[79] Lásd például a Planck-állandót: 6,62x10-34 joule.secundum, mely az anyagi világ megismerhetőségének alsó határát jelenti.

[80] A kapacitás Ulric Neisser erről így ír: „Az agy neuronok millióiból épül fel, melyek egymással elképzelhetetlenül bonyolult kapcsolatokban vannak. Ki tudná megmondani, hogy milyen magas lehet az a korlát vagy küszöb, amelyet egy ilyen »mechanizmus« felállít? Senki nem bizonyította még be, hogy a szelektív figyelem tényei egyáltalán kapcsolatban lennének az agy valóságos kapacitásával, amennyiben az utóbbi egyáltalán létezik. Valójában egyetlen pszichológiai ténynek sincs semmi köze az egész méretéhez. Ellentétben a népszerű elképzeléssel, nincs egy nagy kérgi raktárunk, melyet a túlzsúfoltság veszélyeztetne. A hosszúidejű emlékezetnek például nincsenek mennyiségi korlátai: folytathatjuk az ismerkedést új emberekkel, új nyelvek tanulását és új környezetek felfedezését mindaddig, amíg csak hajlamaik és energiáink azt engedik. Hasonlóképpen nincs fiziológiailag vagy matematikailag megállapított korlátja annak, hogy mennyi információt vagyunk képesek egyszerre felvenni”. Ulric Neiser: I. M. 101-102.

[81] Karl Robert Bultmann volt az, aki rámutatott a kettő „életviszonyának” szükségességére. Lásd: Mi a hermeneutika? Medvetánc, 1986. 1–2. Azonban...