Józsa István
ÁLOM ÉS FORMÁJA
Mohy Sándor (1902 -- 2001) olajfestményeinek kifejezőereje -- olyan alkotások titka, amelyekről az elméletírás több mint félévszázada szuperlatívuszokban beszél. Persze, marad a titok, az örökké megválaszolhatatlan kérdés noha lévén kitűnő művészeti író is egyben, vallémásaiban, cikkeiben maga is igyekezett illő szavakat találni törekvései megfogalmazásához. "(...) több változatban is meghirdetett alapelve:A művészetet sem tanulni, sem tanítani nem lehet. A művészet: csodálkozás, szerelem és kifejetőerő hármas egységének a megvalósulása." (Banner Zoltán: Mohy Sándor. Kriterion, Bukarest, 1982, 3O.)
Őserők érzékeltetésére született művész" -- kezdi monográfiáját Banner Zoltán (I.m., 5.) "Mindannyiunk jelenében benne él az európai műveltség utolsó harminc-negyvenezer esztendeje, s mindaz, ami azóta eltelt -- írja László Gyula. -- A Te piktúrád gyökerei is visszanyúlnak a barlangi művészetig, mert ott kezdődött a festészet, ez a gyönyörű öncsalás, ez a félelmetes mágia." (Tiszatáj, 198O.9.) -- Őserő és képszerűsítésének, az ábrázolásának és kifejezésének sajátosságait, összetevőit lebontva először is aztűnik szembe, hogy a festményeken hangsúlyozottak a körvonalak. A körvonalak kérdése sokévszázados vita tárgy a mővészet történetében: a reneszánsz óta a természetutánzás elvét valló festők a 19. század végéig egyszerűen nem ismerték el létüket: például Velázquez még dühödten kérdezte: "Hol láttok körvonalakat a természetben?" Az avantgárd lesz az, amely már különböző céllal alkalmazza őket. Mohy Sándor figuratív festményein egyaránt fellelhetjük a reneszánsz természetutánzás elveit, és az avantgárdnak a körvonalakkal játszó szemléletét. Az emberi testet mintegy három dimenzióban, kerekdedségében érzékelteti, a térben -- élethűen -- megoldott felületet, foltot ugyanakkor töredezett kontúrok közé feszíti. A kontúr pedig mindig egy harmadik szín a -- többnyire meleg -- kontrasztok pólusai között. Egyrészt líraian oldódik a kontraszt közvetlenül érintett összetevőivel, és ezekkel a szelíd átmenetekkel líraiságot, melegséget lop a megragadott látványba, másrészt külön színként, avantgárd, pontosabban kubista, olykor konstruktivista hagyományok szerint, egyenesekbe és szögekbe törve, merevítve mintegy önállósul. Sajátos Mohy-paradoxon: líraian geometrizált voltában a kép erőteljes vázát alkotja.
Másrészt ahogyaan a színfoltok az iluzórikus harmadik dimenzióban az előteret, közép- és hátteret konkretizálják, azzal a legtöbb esetben nem mértani, de ugyancsak geometrizált szerkezetet kapunk, a kompozíció elemeinek azonosítása után térszerkezetbe, térszerkezetté tört felületeket-foltokat. "A színes síkformák képépítő lehetőségeiről" ír Banner Zoltán (I.m., 3O.), Mohy-önarckép "monumentális felépítését" méltatja Entz Géza: "Az arckép tömegszerű megjelenését fokozzák a merész, biztos lendületű ecsetvonások -- írja. -- A részletek színben és formában egyaránt elmaradnak. A kompozíció szoborszerű határozottsággal érvényesül." (A Barabás Miklós Céh kiállítása Kolozsvárt. Hitel, 1943.12.) Mohy Sándor kubista hagyományokat folytat. Kötődés? "Mohy önmagát építi" -- írja a pályaívet bemutató Banner Zoltán, életének "inkább csak sorsszerűen adott" helyszínei, váltásai nem sorsszerűen döntő témaforrások. (I.m., 28.) Nem ő közelít vagy csatlakozik izmusokhoz, iskolákhoz, hanem felhasználja, beépíti azok maradandónak bizonyult, az irányzat letűnte után is megújított elemeit -- mert az alkotó számára az elsődleges nyilván az önkifejezés.
Milyen hát az az ember, ahogy Mohy Sándor látja? A 2O. század folyamán volt már fények után vágyakozó impresszionista, volt a világ száját feltépni akaró expresszionista, volt világát egyetlen perspektívából újrateremtő kubista, magát lendületes vonalakban szoborba öntő futurista, öncsonkító performance-művelő... Itt a robusztus, hústömeg nőalakok, mint Fellini filmjeiben vagy Medgyessy szobrainak esetében, az emberi létezés folytonosságának biztosítékai. Mohy Sándor az az alkotó, aki a szobrász látásmódjával fest. Hisz azemberben -- már-már eretnek magatartás ez a 2O. századvégen. Képein a nagy felületek, michelangelói tömbök akár emberi testet formáznak, akár a tárgyi környezetet alakítják -- ugyanolyan, sőt ugyanazokba a mértani viszonyokba szerveződnek. Vibrálásukban ugyanakkor nem sokszorozzák meg a láttatás perspektíváit, a befogadó szellemet meghagyják nyugalmi helyzetében, a képek statikusak. Harmonikus a kapcsolat ember és világa között -- reneszánsz álom ez, a modern kor emberének álma. Jegyezzük meg, az avantgárd épp a diszharmóniát üvöltötte ki... Íme hát, ami e képek szemlélésekor meghökkent bennünket: sok évszázados álom avantgárd-kubista formában... Ez az a szintézis, amely sajátossá, egyedivé teszi ezt a művészetet. Annyi életerő, nyugodt életöröm árad ezekből a képekből, amilyet ritkán tapasztalunk. Ugyanakor semmi érzelgősség, semmi romantika. A rusztikus formaépítkezés, a kubista, konstruktivista hagyomány, mely a rútnak, a létezés diszharmóniájának, abszurditásának felfokozását és világgá kiáltását jelentette, átértékelődik itt. Ebben a képvilágban a kifejezés szollgálatába áll, ezt fokozza. Változatlanul "a" nagy harmóniát keresi, találja meg -- így a képek --, és nyújtja a befogadónak.
És ezen a ponton ismerjük fel, innen van rálátásunk: valójában tovább vis az a közelítés, hogy lebontottuk a képek erőtereit összetevőikre... Blagának, a költőnek van igaza, amikor úgy ír, hogy ő nem roncsolja szét a világ csodáit. Nagy László úgy fogalmaz, hogy "Műveld a csodát, ne magyarázd". Nos, járuljunk mi úgy hozzá a csoda műveléséhez, hogy nézzük ezeket a képeket, és éljük azt az életet, amely sugárzik belőlük. Ez az igazi befogadás.
