Józsa István
ANDREJ TARKOVSZKIJ

​Értékek rendje

         Az 1989-ig tartó időszakra jellemző, hogy a személyt, a munkást, a művészt körülvevő „társadalmi meghatározottságokat” „a rendszer” kinyilatkoztatásszerűen, eleve pozitívakként akarta elhitetni mindenkivel, még akkor is, amikor a közvetlen, a mindennapi tapasztalat már épp az ellenkezőjét üvöltötte. Tarkovszkij képei, filmjei olyan műalkotások, melyek – ismert megfogalmazással élve – esztétikai magatartásának prizmáján keresztül kialakított és meghatározott axiológiai értékelést foglalnak magukba. Így pedig, noha ez a művészet természetétől és létformáitól idegen, társadalmi dimenziójuk felerősítésével egyfajta valóságfeltáró funkciót is betöltenek. A korszak valódi, takargatott arcáról kialakított művészi képek ezek, hűek és az igazságnak megfelelőek. Legfőbb értékük nem is annyira szépségükben, líraiságukban rejlik – gondoljunk csak az Andrej Rubljov kezdő képsorára, a léggömb útjára vagy a kis Iván álmaira –, ez tán csak formai megoldás lehetne. De funkciójukkal képviselt igazságértékeikben. Ennélfogva a filmek értelmezésének legfőbb célja nem lehet „egyszerűen” szépségük leírása, hanem művészi igazságtartalmuk értelmezése, interpretálása.

         Van-e egységes magva e nyolc film minőségi-formai, történelmi és tartalmi szempontból kimeríthetetlenül sokféle jelenségének? Ha igen, akkor anyagi vagy szellemi természetű-e; Milyen a viszonya az alkotóhoz, illetve a befogadóhoz? Az ember és művész interakciójának két pólusa felől, a téma esztétikai minőségei és a megismerő tevékenység felől közelítve ettől a ponttól már világos, hogy az alkotásnak mint megismerési formának az alapvető kritériuma nem azonos az újrateremtett tárgy, élmény, téma értékkritériumaival, mert az a központi, az a végső érték az igazság. Tarkovszkij mélyen vallásos, az objektív idealisták módjára a téren és időn kívüli, transzcendens lényeggel azonosítja azt keresztény értékeket hirdet, keresztény értékrendszert épít – mondanánk így első megközelítésre.[1] De mindenképpen helyesebb, ha biblikus értékekre, „a” biblikus értékrendre összpontosítunk, mivel így vallási ideológiai szempontból is átlépjük azokat a lehetséges korlátokat, amelyek a felekezetek stb. viszonyának bonyolításával csak akadályozná a munkát.

         Ebben a biblikus értékrendben legfőbb értékfajtája a szabadság, a többi értékfajta pedig a szabadság tarkovszkiji arcát konkretizáló vonás csupán. A „jó” metafizikus gondolata, mellyel az erkölcstanok évszázadok óta vesződnek, valamint az emberi társadalmak fejlődését, önmeghaladását szolgáló tettek is az emberi szabadság kiteljesedését célozzák. No és a reneszánsz festő módjára megkomponált képek szépsége is a szabadság érzéki-szemléleti megjelenése. Mert mi is történik az Andrej Rubljovban? A film végig fekete-fehér, és témájához, illetve alapgondolatához illő drámai hatást igazán így ér el. Végül villámszerű fordulattal valóságos színrobbanásként tárulnak elénk az ikonok – mi ez a kontraszt? Miért ez a váltás? Mint mond ezzel Tarkovszkij? A szabadság felé vezető, egyetlen járható és legfőképpen időtlen utat jelzi. Ha az esztétikum művészeti és művészeten kívüli szférája között mai tudásunk szerint értékelméleti szempontból döntő különbség mutatkozik is, kihangsúlyozandó, hogy a két szféra azonosságára rávilágítanak értékszempontok is: ennek a filmnek a művészi szépsége és művészi igazsága ugyanis azáltal, hogy felmutatja az igazi szépet – kora felfogásával ellentétben –, illetve leleplezi és mintegy negatív le nyomatként meghatározza a rútat, a szépség, vagyis az emberi létezés szabadságfokának növekedését mozdítja elő. Az Andrej Rubljov, az Iván gyermekkora művészi igazsága az értékfajták természetéhez híven a legfőbb önérték, az abszolút érték, az emberi szabadság megnyilvánulási formája – és egy kommunikációs rendszert követve válik felismerhetővé: a rendező a téma, az alkotó, a műalkotás és a befogadó kognitív kapcsolatára alapozza esztétikai tevékenységét. Amelynek eredménye ugyan „csupán” tendenciaként érvényesül, de ne feledjük: 1966-ot írunk. Az a tendencia viszont annyira erőteljes, hogy félreérthetetlen: az emberi szabadság kiterjesztésére irányul. Lévén pedig ez mindenkori, időtlen, metafizikus érték, egyszerűen lerázták korhozkötöttségüket – a filmek máig sem veszítettek értékükből, frissességükből és varázsukból.




[1] De valószínűbb, hogy ez inkább az európai vagy mondjuk így: nem orosz elméleti szerzőnek a tévedése. Keresztény kultúrában született, abban nevelkedett, hát az effajta megállapítások bizonyára inkább a saját keresztény, gadameri értelemben vett előítéleteinek való kiszolgáltatottságát jelzik. A Nosztalgia egyfajta létezésmodellt épít és nyújt: elutasítja a jelent, vissza a kezdetekhez, hirdeti; születés és halál, férfi és nő, Kelet és Nyugat kapcsolatát vizsgálja, illetve ösztönöz az azon való töprengésre. Emlékezzünk az első jelenetre: reneszánsz tájkép, földút, egy autó érkezik. – Nem bírom tovább! Elegem van – csapja be az ajtót dühösen a főszereplő, Gorcsakov. Az orosz ember, a pravoszláv férfi attitűdje és legfőképpen kritikája ez. A gondolat – akár ugyanebben a formában is – többször felbukkan a filmben, az Eugeniával való vitatkozás közben stb.; de például a „Verset nem lehet fordítani” (ti. oroszról olaszra) replika is Kelet és Nyugat összeférhetetlenségére és kapcsolatának hiányára mutat rá. A „lent” a kopott lépcsők, romos falak, omladozó házak világa, mely már víz alá süllyedt, falanszter hangulatát árasztja. A „fent” – az egyszerűen üres tér. Az utolsó jelenet bevezetőjeként Tarkovszkij egy totálképben megmutatja egész Rómát, a Szent Péter bazilikát, hogy szándéka semmiképp se legyen félreérthető. A Nosztalgia a – 20. századi – kereszténység kritikája. De nem a pravoszláv világé. Akkor sem, ha a film végén az áldozat tulajdonképpen az emberi létezés metafizikus szintjére láncolja a befogadó figyelmét, ahol már rég eltűntek az olasz vagy orosz sajátosságok, azok már csak levetkőzött formai jegyei az egyetemes emberi létezésnek. A gondolathoz azonban teljes joggal csak a pravoszláv kultúra alapos ismeretében közelíthetünk – ilyen ismeretekkel pedig e sorok írója nem rendelkezik.