Józsa István
ÁRKOSSY ISTVÁN
BUDAPEST
Pillanatképek Árkossy István festői világából
-- Elterveztem, hogy megkeresem a világban az innen elszármazott művészeket. Akiket megtaláltam és megkérdeztem, szót sem akartak szólni erről. Az egyik -- hegesztésből él, a másik rakodómunkás, a harmadik kocsmai zenekarban énekel, van, aki örvend, hogy egyáltalán munkahelyet talált. Sem idejük, sem energiájuk nincs művészethez. Vagyis az áttelepülés... nem jött be. Hát ezért. Ady Váradról Budapestre ment, aztán Párizsba, ahogy az a 2O. század elején művészetek és tudományok terén általános volt. Áprilynak már nem jött be az áttelepülés. Ma egészen más Európában élünk, például Kovács András Ferenc nem is menne sehova, ''ó Trenszi, Trenszi, Trenszilvéniába vágyom én'' -- írja ''Jack Cole dalai''-ban. Szabad világban élünk. Az Ön esetében hogyan zajlott az áttelepülés? Mit jelentett az áttelepülés? Ha egyáltalán jelentett valamit... Vagy egy alkotó ember útja töretlenül folytatódik tovább? Márquez nagyregényben tárgyalja, hogy végül is mindegy, hol élsz. Az alkotás szabadsága a fontos.
--Az exodus szóról nekem elsőre egy Nyárád menti kép ugrik be, még a nyolcvanas évek elejéről, ahogy kis nyaralónk fehérre meszelt vályogfalának tövében, nem messze a pataktól, végtelen sorokban vonultak a hangyák nap, nap után eltéríthetetlenül, a rendeltetés hangját és azt a parányi fekete lényt követve, amelyik valahol a sor élén haladt. Vajon a százak, ezrek mind tudták, hogy miért és merre tartanak, vagy csak egy-egy elvétve akadt köztük, amelyik ösztönösen engedelmeskedett a „felső sugallatnak”, a többiek pedig buzgón szaporáztak nyomában, mivel az összetartozás minden esetben erőt, túlélést is jelent, ezért a haladóktól lemaradni akár veszélyes lehet? Az emberi vándorlás/kivándorlás sorai is fel-feltűnnek a zivataros idők, égi háborúk pillanataiban, a rossz szellemek lélekgyötrő, láthatatlan terelő falai alatt menetelve, többnyire csak remélve az áhított vágyak beteljesülését, miután ritkán mutatja magát a biztosan megvalósítható cél az ismeretlenség homályában tapogatózva. Ám a szóban forgó nyolcvanas évek táján, amikor folyamatosan „villám ütött a szivárványba” (Bágyoni Szabó István), nemcsak a szorgos hangyanemzetség vonult zárt sorokban, hanem mindennapossá vált ismerősök, barátok között a hír: ez is elment, és már az is csomagol. Noha az eszencia voltaképpen közös, az indíttatás okai, személyre szabottan mégis eltérők lehetnek. Ilyen a szellemi megalázottság elviselhetetlensége, az igazságérzet ösztöne, az eszményi (elérhetetlen) szabadság utáni vágy, az ifjú nemzedékek „szebb” jövőjének biztosítása, vagy az egyén kiteljesedésébe vetett reménykeltő hit. Ki ilyen, ki olyan indokkal kelt útra, vette vállára hamuban sült cipóval megpakolt kopottas batyuját, amiben a nélkülözhetetlen cipó mellett már nem igen jutott hely a régi utcának, a régi otthonnak, az ifjúkori esztendők pótolhatatlan helyszíneinek.
Persze, élesen feltűnik egy erős határvonal, amely a 89 decembere előtti és utáni állapotokat jelzi, hiszen a még fennálló „aranykor” idején nyilvánosan szétkürtölni az eltávozás szándékát, azt is egyértelműsítette: nincs többé visszaút, a kocka el van vetve, vállalni kell a dolgok ódiumát, együtt haladva az örvénnyel és az árral. Ám a „fordulat” után, az utazások megkönnyítésével jó alkalom nyílt a számba vehető lehetőségek beható felmérésére a kiszemelt hely és az otthon között ingázva, s ha kecsegtetett a jövő némi megalapozottnak tűnő reménnyel, akkor tüstént lehetett nagyot lépni; ha meg nem, akkor maradhatott minden a régiben. Talán ezért is történhetett, hogy az első időszakban életteret váltottak között gyakrabban fordult elő megtévedt ember, hisz az életkényszer olyan kiszámíthatatlan pályaváltásokat is megkövetelt magának, ami igencsak távol állt az egykor megszokottaktól. Bár arra is adódik bőségesen példa, amikor a tehetséggel megáldott kitartó munka világra szóló, pompás gyümölcsöket termett.
„A művészet nem ismer határokat” (az ember, sajnos igen!) – szól a fáma, ami valóságtartalmát tekintve igaz lehet. Ám mára az is bizonyossá vált, a csillagok állása szerint, hogy a szögesdrótok, beton szalagok és sorompók részleges vagy teljes megszűntével a „hol éljünk/hol élünk” kifejezés tartalma is alapjaiban véve új megvilágításba került. Ebbe az is belejátszik, hogy a nemzeti diaszpóra termékeny magvait már az idők során szanaszét röpítette a történelem fel-feltámadó forgószele, máskor meg az anyaföld erőszakos felszeletelése, újra porciózása nyomán virradt fel ismeretlen nap a megdöbbent fejek fölött. Az életpályán elért teljesítmény valós értéke persze nagy részben palástolja az eltávozás számon kérhetőségét, hiszen ki lenne képes neheztelni például El Grecóra, aki hellén létére spanyol földön tette vászonra ragyogó életművét, Kőrösi Csomára, aki a tibeti hegyláncok szellemi foglyaként alkotott maradandót, Bartókra vagy Wass Albertre Amerikában, Zichy Mihályra Orosz honban, és sorolhatnánk tovább. Caravaggio egykor botrányos gyilkosságba keveredett, hosszú ideig pápai átok ült rajta, száműzték, így ma Máltán található lenyűgöző képeinek egész sora. Viszont Jan Vermeert úgy érte utol később a hírnév, hogy soha nem hagyta el szülővárosát, Delftet. Bosch pedig Hertogenboschtól nem vált meg soha.
Amikor 1987-ben családommal Kolozsvárról eltávoztunk, engem is mélyen megérintett a változás fuvallata, hisz az a szellemiség, amivel akkori munkahelyem, az Utunk szerkesztősége nap, mint nap megajándékozott (húsz évet töltöttem a lapnál), igen egyedi légkört jelentett; de színésznő feleségem, Toszó Ilona számára sem volt könnyű megválni a nagy múltú Kolozsvári Magyar Színház fellobbanó rivaldafényének bűvös aurájától. A kultúra megszokottá lett környezetét, időlegesen, az adminisztrációkkal csordultig telített új életvitel nyüzsgése váltotta fel. Ám talán pont a miatt, hogy a „művészet nem ismer határokat”, az évek során – a sok száz közül – több olyan könyv és folyóirat is eljutott Magyarországra, amelyek címlapját vagy rajzait magam készítettem, így máris azon kaptam magam, hogy a budapesti könyvkiadók jóvoltából ugyanazt a grafikusi munkát végzem, mint annak előtte. Elfoglaltságom jellegét tekintve, eszerint, szinte semmi nem változott. Hisz jobbára még ki sem csomagoltunk, amikor a Móra Könyvkiadónak már illusztráltam, majd ezt követték egyéb megrendelések az Európánál, később a Magvetőnél, a Kráternél, a Magyar Naplónál, stb. De a régi otthonomhoz fűződő kapcsolataimról sem mondhatnám, hogy megváltoztak volna, hisz jó néhány éve újra küldözgetem Erdélyben élő író és költő barátaim nyomtatás előtt álló műveihez a grafikai terveket. Időközben megjelent a Világ árnya, világ fénye című, Bágyoni Szabó Istvánnal közösen írt Beszélgetőkönyvünk a Kriterion Könyvkiadónál (2009); a Képírás pedig, amely Zsolt fiam művész fotóinak gyűjteménye, és amelyben kisesszéimet párosítottam a gondolatébresztő képek mellé, a Magyar Napló Kiadó gondozásában látott napvilágot, 2010-ben. Ezeket egyéb írások is követték a magyarországi és az erdélyi sajtó hasábjain. Viszont meggyőződésem, hogy a Beszélgetőkönyvben megidézett emlékezés-koszorút sosem vetettem volna papírra, ha Kolozsváron maradok; ám így, az otthon tűzhelyétől térben és időben mért kellő távolság friss látószögből idézhette fel a múltat, felvillantva a megőrzésre érdemesnek vélt eseményeket, a tünékeny látványképeket.
A diktatúra idején „megszoktuk”, hogy a kultúra egészséges vérkeringése minduntalan lezárt, rozsdás csapóajtókba ütközik. Ám a kisgrafikák és Ex Librisek ennek ellenére fittyet hánytak minden tiltásra, hisz méretüknél fogva akár szűk helyen is elfértek; így baráti zsebekben, gyanús csomagok mélyén meglapulva rést és utat találva maguknak a nemzetközi biennálék vagy egyéb számon tartott seregszemlék kiállításai felé. Az akkor még egyeduralmú Művészeti Alap pedig, a magammal hozott rézlemezekről nem egy alkalommal, nagyobb példányszámú grafikai sorozatokat rendelt kiterjedt üzlethálózatában történő forgalmazásra. És e mellett pillanatig sem mondtam le a festés öröméről; hol az egyik, hol a másik műfaj izgalmai aranyozták be hosszú mindennapjaimat. Eközben azt is beláttam: minden kihívásnak egyszerre csakis akkor vagyok képes valóban eleget tenni, ha egyéb alkalmazotti munkakört nem vállalok el; ehhez az elhatározásomhoz mind a mai napig tartom magam. Sokszor úgy érzem, hogy műtermem egyik tárt ajtaján az Alpok felé léphetek el, a másikon a Gyalui havasok ködpárája hívogat, a teret uraló méretes ablak előtt pedig sudár ezüstfenyő sor emlékeztet minden percben az erdélyi tájra, míg a kert végében két, saját ültetésű terebélyes hársfánk idézi egykori kolozsvári Farkas utcám júniusi virágbomlását. Az az utca ott kezdődik, és nekem ma, itt folytatódik.
-- Giotto képei nehezen értelmezhetők. Mit jelent a sok törött oszlop? A romantika kora meghozta a romok romantikáját. Vagyis értéktelített múlt és értékvesztett jelen szembesítését. Közelebbi példa: Gulácsy megalkotja a Naconxipán birodalmat, Naconxipán hercegének az útját követi. Az Ön képein a fantasztikus épületek, épület-maradványok nem lokalizáltak – nem valamely kultúrához, ország történelméhez kötöttek stb., – ezért sokkal univerzálisabbak. Egy kozmikus látásmódban a gondolat kiépülését vizualizálják?
--A gótika építészete, ha sarkosan akarunk fogalmazni, úgy is mondhatjuk: az oszlopok, pillérek építészete. Azóta sem születtek oly varázslatosan sudár, ég felé törekvő, csillagboltozatban összeölelkező pompás kőívek, mint abban a korban. Jellegükkel, ritmikájukkal mindenkor sajátos látványt nyújtanak a szemlélő számára, így az is természetes, hogy a korszak freskófestészetében, vagy az oltárképek tündöklő arany háttere előtti jelenetek gazdagításában mindegyre fontos kompozíciós szerepet töltenek be. A firenzei Giotto is, akit bár a reneszánsz egyik első nagymestereként tartunk számon, a város Santa Croce bazilikájának, valamint a padovai Scrovegni kápolna és az assisi templom falainak képsorain még jellemzően gótikus épületelemeket festett vakolatra, márpedig azért, mivel a reneszánsz építészet formarendszere – legfőképpen Filippo Brunelleschi megszállottságának köszönhetően – még csak abban az időben volt kibontakozóban. (Ezért lett a Giotto tervezte firenzei harangtorony is az érett itáliai gótika egyik kései emlékműve). Az említett képsorok arról árulkodnak, hogy a festő máig termékenyen ható formaszemléletében nem jelentett akadályt, hogy a képi architektúra elemeit a jelenetek kompozíciós szerkezetének megfelelő módon akár önkényesen is alkalmazza: egyes falszakaszokat részben, másokat teljességében kihagyva teremtsen ideális „díszletet” a megidézett bibliai eseményeknek. Olyan időkben, amikor az üstökösöket rossz előjelnek tekintették, amely pestist, háborúkat, égi katasztrófákat hoz magával, a megtört oszlop vagy a repedt építmény képi megjelenítése is többnyire hasonló utalásokat hordoz. Ám a pusztulás láttatása leginkább mégis a romantika korának művészetében hódít, amikor a mindenségről alkotott bővülő ismeretek világossá tették: az emberi teljesítmény és teremtő készség mércéje szánalmasan eltörpül a természet gigantikus erőihez képest. A romantikus művész nem érzi jól magát saját korában, új és más világok után kutatva szivárványos álomképeket kerget, miközben álomvilágot is teremt. A véletlenszerűség, a múlandóság ténye és félelme ekkor a mindennapok részévé válik. Így születik meg a vanitas képtípus, amelyről szándékosan hiányzik az élő alak, ahol a csendéletek dermedt mozdulatlanságába a művész a gyarló emberi tulajdonságokra és az elkerülhetetlenre történő utalás tárgyi elemeinek egész sorát helyezi el: koponyát, időmérő szerkezeteket, kincseket és ékszereket, bimbózó mellett hervatag virágokat, aggságra utaló pápaszemet, és nem utolsósorban a tudás hajszolása közepette is elárvult, elnyűtt könyveket. William Blake szavaival: „Egy porszem világot jelent / S egy szál vadvirág az eget,/ Fogd föl tenyeredben a végtelent / S egy percben élj évezredet”. A világteremtő művész, mint amilyenné Gulácsy is vált, képes arra, hogy – elvágyódásától hajtva – a múlandóságot az állandóság mesés birodalmába átvezényelje, megteremtve eközben nemcsak látványában, de írásain keresztül is az általa Naconxipánnak elkeresztelt álomország jellemző képtereit. Bosch viszont, fékezhetetlen szellemének köszönhetően, az idilli Éden láttatása mellett pokoli alakzataival és sosemvolt skizoid lényeivel idézi a Homo homini lupus eredeti felfogású látványsorát, a bűn és káosz hátborzongató világpanorámáját.
A szimbólumokká erősödő tárgyi jelzések, primer látványhatásukon túl, rendszerint alkalmasak akár mélyebb tartalommal ellátott fogalmak közlésére is, miután vissza-visszatérő jelenlétük „olvashatóvá”, értelmezhetővé teszi azok tartalmát a szemlélő számára. Az effajta sugallatos elemek képeimen, grafikáimon gyakorta fel is tűnnek, jószerével a romantikus/filozofikus gondolatok közlésének szándékos igényével. Ám a helyi jegyeket magukon viselő, így sokkal szűkebb körben is értelmezhető népi motívumok alkalmazásának lehetőségei nemigen keltették fel érdeklődésemet; sokkal szívesebben fordítottam figyelmem az univerzálisan értelmezhető felé. Egy időben épp e miatt tűntek fel az azonosíthatatlan korú és stílusú, ám jobbára mégis múltidéző konstruktív formaelemek, amelyek még jóakarattal sem kapcsolhatók sem helyhez, sem pedig időhöz. Olyan építmény-képekről van itt szó, amelyeken az sem ítélhető meg pontosan, hogy voltaképpen dicsőségüket vesztett pusztuló romok-e, avagy eleve már ilyennek épültek, eszerint az „új bábeli zűrzavar”, a múlhatatlan „világfájdalom” nyomait hordozzák arcukon.
--Az Ön munkájában hogyan ''kezdődik'' egy kép? Olyan formanyelvet alakított ki ugyanis, amellyel képtörténeteket mond el, de ezek nem hagyományos történetek abban az értelemben, hogy: kezdődnek, majd a helyzeteknek, elmozdulásoknak finalitása van. Ezeknek a történeteknek nincs kezdetük és nincs végük. Mintha bepillantanánk a létezés, a teremtés csodás, fájdalmas, megragadhatatlan misztériumába, és egy pillanatra követnénk azt. A befogadó a percet próbálja meg elmondani, elmondhatóvá tenni, amelyet a művész segítségével átélt. Például a zeneszerzők keresték efféleképpen a szólást. Ligeti izzása jut eszembe. De még inkább a japán Kabuki színház (az előadás folyamatos, éjjel-nappal nonstop), ahol a néző belép a színházba, amikor akar, és marad, ameddig akar. A bemutatott mitológiai történetek azelőtt is, azután is folytatódnak.
--A képzőművészi életművet akár egy filmhez is hasonlíthatnám, amelynek kezdete, íve, végül befejezése van, miután az alkotó póri léte eleve határt szab a történéseknek. Ám, a hasonlat egyúttal azt is sugallja, hogy az ouvre egyes elemei megannyi különálló filmkockaként illeszkednek a mindent magába olvasztó celluloidtekercs átfogó egészébe. Ilyen képpen válhat a konkrét mű egyszerre tükörképévé a kivetülő pillanatnak, ugyanakkor szerves részévé is az időben elnyújtózkodó teljes egésznek. Az útkeresés buktatóinak. Vagy az önformálódás és a stílusteremtés reménykeltő szakaszainak. Eközben a képi szinkron fokról fokra tovagördülő folyama annál tisztábban lesz értelmezhető, minél világosabban jut kifejezésre az átfogó rendezői elképzelés, minél határozottabban csendül fel és járja át az egész életművet a biztos kézzel leütött vezérmotívum. Az évek során, nem kevés fejtörést okozott, hogy voltaképpen miről is szól majd ez a „nagyfilm”, amelyen a kezdetektől fogva – tudatosan vagy ösztönösen –, naponta munkálkodtam. Hisz bármerre nézünk a művészetek óriásbirodalmában, járt és járatlan ösvények szövevényeinek tömkelege csábít az életre szóló kalandra, jelezve: itt is rá lehet bukkanni valamire, amott is eséllyel kecsegtet a váratlan felfedezés mámorító elégtétele. Én sem hezitáltam; jártam a magam útját. Hisz sejtettem, több nézőpontból tekintve, előbb utóbb úgyis tisztulni látszik majd az összkép. Ebbe még az is belejátszott, hogy az egyetemi évek idején grafikai és festészeti szakon egyaránt végeztem tanulmányaimat. Persze, legyen bármilyen látványos is egy megtalált formanyelv, birtokba vétele mit sem ér, ha nem simul hozzá megfelelő lelki háttér, ha nincs testre szabott személyes indíttatás, ha hiányzik a energiákat termelő, és azokat rendre újra termelő hit kincseket érő háttérgyűjteménye. Egyre inkább úgy érzékeltem: tekerőzhetnek az ösvények ideig-óráig bármerre, de végül, valahol a horizont ködös távolában, úgyis az Idő-kapu megejtő látványa fogad. Régi bölcsesség szavaival: „Az utak mind Rómába vezetnek”. És ez mára érvényessé vált látványvilágomra kivetítve nemcsak képletesen, de már-már konkrétan is, mihelyt az itáliai reneszánsz nagymestereinek eddig megfestett portrésorozatára gondolok.
A horizonton mindig létezik egy pont, ahol szemünk könnyeden átléphet a végtelenbe; ahonnan már csak az Idő integet felénk. Erre tart az alfától omegáig vezető út is: a legfontosabb Út. Az elkerülhetetlen.
Ha képeimen ez az életérzés, akárha csekély mértékben is kiolvashatónak tűnik, úgy gondolom, talán nem tévesen választottam magam számára irányt. Különleges szféra ez, amelyben az „időtlenség” örökké tartó folyamata „zajlik”. Egzakt látvány- és cselekménysor felmutatásával csaknem reménytelen próbálkozás ezt megidézni, jobb esetben is legfeljebb a halkan derengő jelzések finom ráhangolásával, az együtt muzsikálás lélekemelő élményének sejtelmes hangjaival lehet.
Talán ezzel magyarázható, ha valaki esetleg úgy érzi, miszerint egyféle „erőtérben lebegnek” e jelzés-történetek, azt sugallva, hogy az „állapot” mindkét irányban – térben is, időben is – még a mű határain túl is folytatódik.
Évekkel ezelőtt, a budapesti Dürer Teremben megrendezett kiállításomon, megnyitó szavaiban Páskándi Géza erről így vélekedett: „…A ködpárás álmok határtalansága, s a belésejlő figuralitás, olykor csak a részek figuralitása. Adva van a felismerhetetlen, s abban csupán egyetlen részecske árulkodik: az Idegenségben valami ismerős rejtezik. Nem lehet lélektan nélkül érteni a műveket. Lélektan és történelem nélkül. Pedig látszólag távol áll tőlük minden historikus jelmez. Hanem a léthangulat, bizony históriás. Egy világ közérzete a tollrajz ökörnyálvonalainak kilengéseiben. Itt minden kileng, s a valamibe lóg.”
--Készít elővázlatokat? Hogyan alakul az út a vázlattól a kész festményig?
--A „vázlat” szó, már önmaga többféleképpen értelmezhető, hiszen kérdem: hol a határ egy műalkotás esetében a befejezetlen és a befejezett állapot között? Mitől lesz vázlat a vázlat, és mitől lesz kész a mű? A fesztelenül papírra vetett néhány pár vonal is lehet „befejezett” értékű (gondoljunk csak Picasso lendületes rajzaira), egy agyonkínzott felület viszont a befejezetlenség állapotát is sugallhatja. Paul Klee életművének több ezer darabja „vázlatokból” áll, amelyeket egy végleges, „szintetikus alkotás” előtanulmányainak is tekintett a Mester. Aztán, ez az „összegező” mesterremek soha nem készült el. Ellenben fennmaradt az utókor számára egy példátlanul gazdag, új utakat bejáró, fantáziadús Élet-mű számtalan ragyogó darabja.
Amikor a Claudiopolis című képemet kis méretben először megfestettem, végleges állapotnak tekintettem. Később döntöttem úgy, hogy nagy változatát is elkészítem. Rajzban is, színben is pontosan ugyanazt, minden módosítás nélkül. Akkor, az a kis kép tekinthető-e a nagy vázlatának? Vagy ez esetben mindössze méret különbség esete áll fenn? Persze, azért a kérdésre lehet konkrétabb választ is adni; ennek értelmében mondhatom: számtalan tenyérnyi méretű képjegyzetem van, amelyek első sorban arra jók, hogy vizuális szinten rögzítsenek egy futó látomást. Ám ezek, ritkán valósulnak meg ugyanabban a formában. Már csak azért is, mivel sosem kötöm gúzsba a formálódó felületet egyetlen vázlat kedvéért. Nálam minden kép „önmagát hozza létre”, akkor és ott, abban a pillanatban, amikor megszületik.
--Munka közben szokott zenét hallgatni? Ha igen, milyet?
--De mennyire! Műtermemben a zene kézen fogva jár a képpel. Nem rég volt, amikor még sűrűn kellett cserélgetni a lemezeket, kazettákat, ami néha meg-megzavarta a munkát; ám ma már a digitális rádióadók széles spektrumából is ki lehet választani az igazán kedvünkre valót. Olyan zenét, amelyet debil reklámbombák nem robbantanak időről időre szerteszét. Nálam többnyire reneszánsz vagy barokk dallamok hangjai csendülnek fel, persze, azért a nagy romantikusok is beleférnek ebbe a soha nem hervadó csokorba. Ám jobbára a kamara muzsika az, ami legtalálóbban illeszkedik a munka pillanataihoz, mivel a nagy volumenű zenekari művek inkább elvonják figyelmemet azzal, hogy elmélyültebb azonosulást követelnek.
-- Min dolgozik most? Mik a tervei?
--Lényegében végső szakaszához érkeztek egy nagyobb lélegzetű sorozat munkálatai, miután még 2010-ben hozzákezdtem – a klasszikus korok kultúrája iránti rokonszenvem jeléül –, a kimagasló, főleg reneszánszkori festő személyiségek portréinak megfestéséhez. Ennek a lajstromnak a végén, néhány barokk Nagymester is helyet követelt magának, így történt, hogy az ötven olajfestményt magába foglaló, átfogó ciklus Cimabuéval kezdődik és Canalettóval ér véget. Közben ott látható a sorban Giotto, Michelangelo, Raffaello, Tiziano és a többi velencei, firenzei, sienai nagyság, akik mellett német és flamand festőóriások is helyet kaptak, így: Van Eyck, Dürer, Holbein, Vermeer, Rembrandt, Rubens és mások. Ezek a vásznak, amelyek voltaképpen „idézetek”, „parafrázisok”, első sorban a művészek önarcképeinek felhasználásával készültek, de ha olyan tőlük nem született, akkor egyéb korabeli, hitelesnek tekintett dokumentum szolgáltatott a munkához kiindulási alapot. Minden festményen a kompozícióba beépítve megidézek egy-egy jellemző részletet is a szóban forgó nagyság életművéből. Ezzel egy időben készülnek azok az írások is, amelyek a képek mellé illeszthető gondolataimat foglalják egybe, művészről művészre haladva. És mindez kiegészítést nyer azokkal az információkkal is, amelyek a felhasznált forrásművek adataira vonatkoznak. Így, ha minden igaz, egyszer nemcsak kiállítás, hanem könyv is lesz belőle.
Budapest, 2013, február 9.
