Józsa István
ÁTÉLÉSRŐL–KÍVÜLÁLLÁSRÓL

30 évé hunyt el Márai Sándor
            
​
             A Föld lapos, mondták, elmentek itt  az almafáig,  semmi kétség, mondták, lapos,  Kolumbusz útja értelmetlen.

          Aztán az űrből az ember visszanézett a Földre – az önmegismerés történelmi fontosságú pillanata lett ez. Az addig absztrahált belső képet végre ellenőrizhette. Külső szemlélőként állapíthatta meg, immár megcáfolhatatlanul, hogy ő azonos önmagával.

A kívülállás éppolyan nélkülözhetetlen állapot az alkotáshoz, mint az, hogy a művész beleélje magát teremtménye helyzetébe. Ennek a szabadságnak a történetét századok óta írják, no nem műfaji sajátosságaiknál fogva meztelen esszékben, tanulmányokban, hanem műalkotásokban. Dosztojevszkij a börtönfal őrizte kirekesztettségben végezte kora emberének mélylélektani vizsgálódásait, Bergyájevnek párizsi száműzetésében „adatott meg”, hogy átfogóan leírhassa az orosz szellemet, Márai Sándor emigrációban szólt magyarságról, Európáról, „az” emberről. A kívülállás távolságot jelent, a rálátás perspektíváját biztosítja, amely nélkül a jelentésvilág véletlenszerűnek tűnő cserepei között botladozva elveszünk kis világunkban, és amely nélkülözhetetlen az önreflexió beteljesítéséhez.

            A  19 – 2O. századforduló,  a 2O. századelő magyar költői is büszkén hirdették hitvallásukat, „Sem rokona sem ismerőse”... – így Ady, „Gyűlöllek: távol légy alacsony tömeg” – fakad ki Babits, „Körül zajos szatócsnép vigadt”, „Arcukon a vasárnap kéjének zsíros fénye”, „Ó, én finom csodákra sóvárgó árva lelkem”—borong  Tóth Árpád, az „örök komor kisebbség”—meditál Kosztolányi az alkotó ember sorsán. De a korszellemet jellemző önmessianizálás ellenére tragikusan élték meg helyzetüket, ugyanaz az Ady írta le, hogy „Szeretném, ha szeretnének”. „És lennék valakié.” A messiási helyzet tragikumából      számunkra – legalábbis elvileg – van kiút, hiszen mindez nem más, mint vállalt szerep, a szerep és személyiségjellemzők ellentmondásaiból klasszikus művek, életművek maradtak ránk. A száműzött és emigráns számára nincs kiút, hazája —episztémé – a megismerés tudattalan sémáinak emléke, kora ismereteinek valaha másokkal is közös talaja, melyből már csak szükségképpen hordoz magában egy szusszanásnyit. Kiszakadt, lehulltak róla a kontinensére, kultúrájára, népére jellemző meghatározottságok, hazája személyes episztémé. Amely kényszerűen egyedi és kényszerűen univerzális. Úgy magyar, hogy szükségképpen magával  hozott , mégis már szükségképpen választás eredménye – hisz csak az lehet. Az alkotó – nevezzük Sándornak, Márainak – világgal szembeni magatartása úgy változik, hogy korábbi attitűdje fordulatszerűen vagy fokozatosan kapcsolódik, a régi, megtartó, létfontosságú előítéletek használhatatlanoknak bizonyulnak, irodalom, művészet, társadalmi rend, politika, filozófia, ő úgy értékel, érdekmentes kívülálló, hogy „az” önmagát újrateremtő embert figyeli. Párizs, Monterrey, Carmel, Pasadena, Phoenix. Hihetetlenül megnő papírra vetett ismereteinek tárgyukkal szembeni igazságértéke – „objektivitás” --, az önmagára figyelő szubjektivitás ez. Most „egy ember” beszél – történetesen magyarul  – „az” emberről. Moroni, Krúdy, Seurat, Huxley, Ortega, Henry James.            

„Egy süketnéma műkedvelő társulat előadja Hamletet. A süketnéma Hamlet kézzel és lábbal mondja el a monológot. A produkció kísérteties. Hogyan  mondják el süketnémául  ezt: >>Mert  hogy mily álmok jőnek a halálban?... <<  A néma  Hamlet hüvelykujját  homlokához illeszti, majd orrát dörzsöli, és már elmondta a monológot.  Lehet, hogy van egy másik >> Nyelv <<  is a   nyelvek   mögött – beszéd, szavak nélkül.  Ugyanakkor szorongásosan fecsegő ez a néma nyelv. Így beszélnek idegenben sokan, akik inkább jelekkel és fintorokkal mondják el az időszerűt a bennszülötteknek. Van ma egyféle jelbeszédes,  egymásmellé-fecsegő süketnémaság a világban – nemcsak egymás nyelvét nem értik száz és százmilliók, hanem egymás lényét sem. Van egy süketnémaság, amikor nem a szavak némák, hanem a lélek.” (Márai Sándor: Napló, 1958-1967. Újváry ’GRIFF” Verlag, München, é.n.)

            Hogy magyar...  Nem Magyarországon az. Amerikában. Houston, New Orleans, Miami. Ennek annyiban van szerepe,  hogy előélete magyar,  és valamilyen nyelven meg kell szólalnia. Roger Martin du Gard,  Goethe, II. Rákóczi Ferenc. Hamvas Béla nemzetkarakterológiájában,  Az öt géniuszban így határozza meg, hogy mit jelent magyarnak lenni – tegyük hozzá, a határok között: „Az öt géniusz ereje a derűs életeszmény (dél),  a kultiváltság és a szociális egyensúly (nyugat), a természetközelség és érzékenység (észak), a szabadságvágy (kelet) és a szövevényes gazdagság (Erdély)(...) Magyarnak lenni  annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni.” „A magyarság ennek az öt archetípusnak egységéből  él és ebből kell élnie és és nincs más lehetősége, csak hogy ebből az ötből  éljen.”  Hogy mik a lehetőségei a határokon kívül, arról például Máraitól szerezhetünk tudomást. Budapest, Salem, Hamburg. Egy – végül is lehetséges – képalkotás  bentről, egy – végül is lehetséges -- képalkotás  kívülről, a kettő összege (?), eredője (?), átfedése (?) – melyik itt a megfelelő szó? – lesz az, amire a legújabb fordulatok után megint olyan tüzesen kíváncsiak vagyunk, éljenek  a kivándoroltak.  Kik életművükkel érted haltak, szent szellemi önazonosság,  sallárom, sallárom.  Szabadság, mely Goethe után is, ma is  változatlanul a törvény adománya, csak éppen törvényeink különböznek, de át és kozottul, olvastam nagy magyar költőt Nürnbergben, nem mondott semmit, esetleg információt hozott – ni, ezek a magyarok... – a magyarokról, olvastam Byront Kolozsváron.  Ő ott is zseniális, hogyan csináltuk? Hol élt? Nem, most nem a földrajzi helyre vagyok kíváncsi,  az egyszerű életrajzi adat,  hanem arra a szellemi tájegységre,  ahol itthon is, nyugaton is klasszikus.  A közép-kelet-európai alkotónak át kell törnie az „itthon” és a „nyugat”között változatlanul  létező, élő falat: „Be kell látnunk , az akadály szellemi természetű: a  magyar kultúra sajátos tapasztalatának a jelenlegi kultúrtörténeti —hermeneutikai horizonton kívül maradása, a fentebb említett fal áttörésének szükségszerű elhalasztódása” – írja Fejér Ádám (Régiónk népeinek kulturális önmeghatározása és a regény,  Szeged, 1993) Byronnak nem kell áldozatot hoznia,  nem kell megtagadnia, nem kell újra választania,  az irodalomnak mennyiben közege a nyelv?

„Az irodalom fázisai: először a vallásos fázis, amikor az irodalom mondani akar valamit a túlvilágról az embereknek. Aztán, amikor mond valamit az íróról a világnak. A nagy pillanat, amikor az irodalom eléggé tudatos és kényszeríti az embereket, hogy felfedezzék önmagukat.” (Márai Sándor: i.m.) 

          Az emigráció az az eset, amikor az ember másodszor is eszik a tudás fájának gyümölcséből és ... még olyanabb lesz, mint közülük egy. Jónak és gonosznak tudója. Leírást nyújt az emberi szellem metafizikájáról. New York, Brüsszel, Zürich. A kommunisták tagadták, hogy az emberi szellemnek lenne metafizikája, materialisták voltak, nyet transzcendencia, nyet problem, a köznapok anyagi tere a miénk, itt tisztán látunk, és... itt mi vagyunk az urak, világos?  Egyfajta istenülés ez, tulajdonképpen olyan, amiért a Teremtő a maga hasonlatosságára alkotta az embert, amilyenre az teremtése óta vágyik, amely a született alkotó ember számára sorsszerű, amelyet különböző, elsősorban politikai ideológiák a saját elvükként igyekeztek megvalósítani – lásd a kommunizmus „új emberét” -- , olyan amilyet kis emberi világunkban a mindennapok emberi léptékei szerint még megélhetünk. Proust, Canaletto, Babits. Ez a fajta átkerülés oda – jobb híján csak alkotásban való istenülésnek nevezhetjük – másfelől a személyes sors drámája, a tisztánlátás áldozathozatalt követel, elsősorban... mert a magány... „És lennék valakié.” Nem tudjuk, hogy a Teremtő a teremtés előtt miként viselte magányát – sőt azt sem, hogy egyáltalán feltehető-e a kérdés --, csak kis léptékű megfelelőjéről vannak információink. Verseknek, novellának, regényeknek  nevezzük ezeket. Hozzánk képest úgy transzcendensek, mint a vak Borges álma vagy Dosztojevszkij börtöne: itt van köznapjaink felszínein, sőt benne élünk és bennünk él – mégis messze kívül esik megismerésünk határain. Los Angeles, Tijuana, Hamburg. Hozzáfűző viszonyunkat elsősorban nem a mű tartalma határozza meg, hanem transzcendens mivolta: általa először is „a” transzcendenciához viszonyulunk, a mindennapok elektronizált kétszer kettőjéből ettől függően ébred bennünk hiányérzet vele szemben, nyáladzunk utána vagy legyintünk az egészre az „öntudatos” materialisták önhittségével, provinciális  rövidlátásával . Végül nem  történik egyéb, mint az, hogy ő  ott egyre bizonygatja, műveivel igazolja, hogy változatlanul egy világgal, sőt az egyre tágabb értelemben vett világgal azonosul, változatlanul érvényes a Wallace Stevens-i „vagyok, ami körülvesz” gondolata. És végeredményben épp ezáltal hatalmasodik túl rajta magánya,  a multum in parvo rémtörténete ez.  Duhamel,  Thomas Mann, Van Gogh. Mikor átfogta a nagy egészet – „világ”, relatív gondolati tér,  mely így megadatott neki --,  akkor meghal.  Lisszabon, India, Capodimonte. Azazhogy... itt, a mi... világunkban, a mi szavainkkal élve, amelyeket tán nem is annyira róla mondunk,  mint inkább magunknak,  saját létszféránk egyre biztosabb meghatározásáért. Ezt a metafizikát most csak ő láthatja – Sándornak neveztük, Márainak--,onnan,  kívülröl, és nemcsak „neki van joga beszélni róla”, de ez az egyetlen kapaszkodója ahhoz,  hogy változatlanul egy legyen azzal, ami... Csak ott válhat eggyé mindezzel, soha jobb kapaszkodót,  min kár, hogy álomvilág,  költőknek való, sálóm, sálóm. És gyermekeknek.  Bosch, Kosztolányi, Kleist, Róma, Tibet, San Diego, énje kozmikus dimenziójúvá nő, így marad mindvégig idegen, kívülálló, és végül az egészből nem tisztul le más, mint az „én” és a „vagyok”. – Az istenemberben meghal az ember,mondta Nietzsche. Az alkotó itt meghal  ahhoz, hogy ott megmaradhasson. Márai naplója — többek között – ennek a haldoklásnak a leírása. Az alkotó megszűnik tévedő, tisztán és távolra és mélyre nem igazán látó, köznapi embernek lenni,hisz olyan lett, mint...  Az ő egyes szám első személye nem a mi egyes elsőnk, ő az, ami körülveszi, mi egy befelé végtelen teret határolunk körül és védünk a külvilággal szemben, mind a három tövisünkkel – és igyekszünk minél több emberé fölé emelni azt. Itt vagyunk bent, igyekszünk egyre beljebb. Az ő igazsága – nem a mi igazságunk, határokon belül például magyarnak lenni az utolsó almafáig egyszerű... izé... állapot. A következő kérdés  az lenne, hogy mégis miért igyekszünk mi is – a v-i-l-á-g – ugyanarra. Mármint szabadidőnkben,  néha tudatosan tesszük, de miért van az, hogy egyébként is, menthetetlenül is – ugyanarra sodródunk? Egyszerűen azért, mert rólunk beszél? Mert ő onnan jobban lát?

„Megtölteni az időt az ellen-idővel, a „másik” áramlással – (fizikusok pedzik, hogy az idő tud „visszafelé is áramlani”)--, egyik feladat a halál előtt.” (Márai Sándor: i.m.)

          Másik út? Az univerzalitáshoz vezető újabb út lenne talán, ha az alkotó, maga a magyar irodalom következetesen kiélné, a végletekig vinné provincializmusát. Érvek: Márai ellenpéldája vagy a dél-amerikai irodalom utóbbi  jó  öt évtizede. Mindkét út járható. Választás kérdése? Elvileg az lenne.

           E bolygó lakója az űrhajózás kezdete óta láthatja igazán kívülről önmagát. Sokan csak azóta hiszik, hogy a Föld – valóban gömbölyű.