AZ ÉN KÖZÉP – EURÓPÁM
Andor Tamás grafikája
Előszó
Eljön az idő, mikor az Atlanti-óceán fölött kezet nyújt egymásnak az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Egyesült Államok – mondta Victor Hugo 1850-ben (!).
„Közép – Európa” -- évtizedek óta, vagy inkább jó másfél évszázada születőben ez a fogalom is, folyamatosan viták tárgya. Földrajzi, politikai, gazdasági, kulturális értelemben használjuk? Csak elméleteink, egymást folytató vagy tagadó véleményeink vannak? Hogyan követhetjük Európa újabb arculatait?
„Új, teljesen másként nevelt generációknak kell felnőniük” – mondta Dr. Robert Hamerton Kelly, a Nemzetközi Biztonsági és Fegyverkezést Ellenőrző Központ tagja, a Stanford Egyetem professzora kolozsvári látogatása alkalmával (Józsa István: Dr. Robert Hamerton-Kelly – interjú, Korunk, 1992.3.)
„Az én Közép-Európám” címmel diákok, végzősök, pályakezdők gondolatai következnek Európa újabb változásairól.
Józsa István
MY CENTRAL EUROPE
Prologue
There will be a time when the United States of America and the United States of Europe shake hands above the Atlantic Ocean – said Victor Hugo in 1850 (!).
„Central Europe” – this notion has been subject to debate for decades, or rather for over one and a half centuries. In what sense do we use it: geographically, politically, economically or culturally? Do we only have theories, opinions continuing or negating each other? How can we follow the new faces of Europe?
„New generations have to grow up with completely different education” – said Dr. Robert Hamerton Kelly, member of the Center for International Security and Arms Control, professor at Stanford University with the occasion of his visit to Cluj (Józsa István: Dr. Robert Hamerton-Kelly – interview, Korunk, 1992.3.).
With the title „My Central Europe” the thoughts on the recent changes of Europe of students, graduates young professionals are presented in the following.
István Józsa
Prologue
There will be a time when the United States of America and the United States of Europe shake hands above the Atlantic Ocean – said Victor Hugo in 1850 (!).
„Central Europe” – this notion has been subject to debate for decades, or rather for over one and a half centuries. In what sense do we use it: geographically, politically, economically or culturally? Do we only have theories, opinions continuing or negating each other? How can we follow the new faces of Europe?
„New generations have to grow up with completely different education” – said Dr. Robert Hamerton Kelly, member of the Center for International Security and Arms Control, professor at Stanford University with the occasion of his visit to Cluj (Józsa István: Dr. Robert Hamerton-Kelly – interview, Korunk, 1992.3.).
With the title „My Central Europe” the thoughts on the recent changes of Europe of students, graduates young professionals are presented in the following.
István Józsa
Barabás Ibolya
|
Európában az ”átmeneti kor” új előítéletek rendszerét alakítja ki |
Jelen dolgozatomban esszészerűen azt szeretném kicsit boncolgatni, hogy Európaszerte jelenleg hogyan is állunk az előítéletekkel? Változott-e a régi viszonyokhoz képest? Magát a „régit” nem az idők kezdetéig nyúló helyzeten értem, hiszen annak vizsgálatához egy regény sem lenne elég, hanem csak az előző évtizedek, esetleg száazodok távlatában nézem.
Pontosabban az keltette fel a figyelmem, ahogyan a nőkhöz viszonyul a társadalom, továbbá, hogy a pozitív előítélet, azaz a túlbecsülés másképp valósul meg( például kevésbé) a mai korban, és a nemeknél.
Annyi minden történt az idők során, egyre modernebb a világ, benne az emberek alkotta társadalom, a környezet melyet alakít, valahogy mégis egyes dolgok változatlanok, vagy csak bizonyos mértékben történt változás a szemléletet tekintve. Azt hiszem, valami ilyesmi a nők megítélése is.
Mindenekelőtt nézzük és állapítsuk meg, hogy miként határozzák meg magát az előítélet fogalmát.
„Az előítélet valamely személlyel szemben érzett idegenkedő vagy ellenséges attitűd, melynek alapja pusztán annyiban van, hogy az illető személy egy adott csoporthoz tartozik, és ennek következtében feltételezik róla, hogy a csoportnak tulajdonított tulajdonságokkal ő is rendelkezik.Ez a meghatározás kiemeli azt a tényt, hogy jóllehet az etnikai előítélet a hétköznapi életben általában egyénekkel szemben tanusított bánásmódban jut kifejezésre, egyúttal azt a meg nem gondolt gondolatot is magába foglalja, hogy a csoport azonos tulajdonságú egyénekből álló egész.
Az előzetes ítéletek akkor válnak előítéletekké, ha az újonnan feltárt ismeretek nem képesek változtatni rajtuk”(Gordon W. Allport 1999: 360).
Az előítéletek más szerint, majdnem ugyanaz, mint az előző megfogalmazás: egy személlyel, csoporttal kapcsolatos, előzetesen kialakult elképzelések, amelyek új információ hatására nem változnak meg.
„Az előítélet lehet pozitív vagy negatív. A diszkrimináció: olyan cselekedet, amely révén egy adott csoport tagjait megfosztják a más csoportok által megszerezhető anyagi erőforrásoktól és előnyöktől.
Az előítélet és a diszkrimináció az emberi viselkedéssel együttjáró szükséges, tanult, a társadalmi kategóriák révén kialakult viselkedési forma.
Az embereket, egyéneket társas csoportok tagjaiként észleljük, azonosítjuk, mivel osztoznak bizonyos, társadalmilag releváns tulajdonságokban”.(Smith-Mackie 2004)
„Ezt az azonosítást társadalmi kategorizációnak nevezzük: az egyes embereknek egy társas csoport tagjaiként való azonosítása az alapján, hogy olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amilyenek a csoportra jellemzők. A társadalmi kategorizáció segít, mert lehetővé teszi az embereknek, hogy eligazodjanak könnyen, hogy hatékonyan végezzék feladatukat a társadalomban, hogy másokkal „hatékonyan és helyesen bánjanak”. Ugyanakkor összegyűjti a hasonlőságokat a csoporton belül és a különböző csoportok között, így a sztereotipizálás alapját képezi.A társadalmi kategória lényeges részét képezi a gondolkodásnak és annak, hogy a világot hogyan próbáljuk megérteni.
Az emberek, akiket nem tudunk egyénenként észlelni, hanem valamilyen társas csoport tagjaiként, egyének helyett így férfiakká, nőkké, latinokká, fehérekké, zsidókká, japánokká, idősekké, egyedülálló anyákká vagy fizikai munkásokká válnak.”( Taylor, 1981, Kilder, 1986, In. Smith-Mackie 2004)
„A társadalmi kategorizációnak azonban negatív oldala is van. Egy csoport tagjait sokkal hasonlóbbnak látjuk, ha ugyanabba a csoportba kategorizáljuk. A csoport jellemzőit minden egyénre kiterjesztjük. Így olyan volágot, ahol néhány professzor feledékeny, olyannak látjuk, mintha minden professzor feledékeny, szórakozott lenne.”
A nők előítéletessége: Carol Gilligan a nemek közti különbség elemzésére egy olyan módszert fejlesztett ki, melyben a nők személyes kapcsolataik viszonylatábn definiálják saját magukat, és mindazt, amit elértek, aszerint ítélik meg, hogy a mások iránti törődés mozzanata mennyire volt jelen tetteikben. A nők szerepe a férfiak életében hagyományosan a segítő és gondviselő szerep.
A férfiak azonban mindazokat az értékeket, amelyek ezen tevékenységekkel függnek össze, gyakran értékelik le, és saját személyes eredményüket tekintik a „siker” egyedüli formájának.
Saját tapasztalata e téren mindenkinek van, akár régmúltban élt, akár ma: a feleség, anak ellenére hogy a női emancipációt kiharcolták a nők maguknak, dolgoznak, karriert építenek, mint a férfiak, azonban ma is ugyanúgy el kell lássák az otthoni teendőiket is emellett 8 a napi minimális 8 óra után), amiben legtöbb esetben nem segít neki a férfi. Bár ne legyek előítéletes, a csapdába könnyű beleesni. Kivételt azért én is tudok, a saját bátyám, aki megosztja a házimunkát a feleséggel( ő főz, a feleség mosogat).
Visszatérve Gilligan felmérésére: gyengeségnek, s nem erőnek tartják a kapcsolatokkal való törődést a nők részéről a férfiak, még akkor is, ha az igen gyakran nagy erőfeszítéseket igényel. A nők óvatosabbak voltak erkölcsi ítéleteikben, mint a férfiak. Tudatában voltak azoknak a konfliktusoknak, amelyek egy szigorú erkölcsi szabály követése és mások kímélete között alakulhatnak ki. Gilligan szerint ez a szemlélet a nők tradicionális társadalmi helyzetét tükrözi. Ők azok, akiknek törődniük kell az emberi kapcsolatokkal, szemben a férfiak „kifelé irányuló” attitűdjeivel.A nők a múltban kénytelenek voltak alkalmazkodni a férfi erkölcsi ítéleteihez, még akkor is, ha tudták, hogy rendelkeznek olyan értékekkel, amelyek hiányoznak a férfiakból.
Önmagukról alkotott képük pedig legtöbbször nem a saját maguk által elért eredményeken alapul, hanem hogy mennyire sikeresen tudják mások igényeit kielégíteni.
A biológiai különbségek társadalmi különbségekké válása a munkaerőpiacon is a nők kedvezőtlenebb megítélését, alárendelt helyzetét erősíti meg. ( Gatens, 2001)
A leányanyák nehézsége nem a jogrendszerhez kapcsolódik, hanem a társak, a nevelők, a társadalom viszonyulásához.
Imre Márta ír tanulmányában erről a témáról, amiben először is elmeséli tapasztalatait egy marosvásárhelyi leányanyák számára fenntartott otthonban tett látogatása után.
„Mindenki ítélkezett, és ez nagyon bosszantó volt. A központ célja: lelkitámasz, de pontosan ezt nem nyújtja.” ( Imre Márta, 2009: 6)
Az Apostolok Cselekedeteiben ezt olvashatjuk: „ Isten vérből teremtett minden nemzetet.”
„A vallás ellentmondásos szerepet játszik az életben. Egyidejűleg oldja és köti az előítéleteket. Főként azért kerül az előítéletekkel kapcsolatos problémák középpontjába, mivel rendszerint jóval többet jelent, mint egy hit. Bármely társas csoport, amely egy társadalmileg releváns, közös jellemben osztozik, előítélet tárgyává válhat. A vallásosság befolyásolja a családon kívül születő gyermekekről alkotott előítéletet.”
A felmérések a leányanyák megítélésére vonatkozólag azt mutatták ki, hogy az előítéletek változóak a vallás, vallásosság, iskolázottsági szint, életkor és nem szerint is az emberek körében. Az iskolázottsági szint növekedésével csökken az előítélet.
A jogrendszer maga, vagy az egyházak hogy milyen állást foglalnak e probléma mellett, egészen különböző. Kevésbé előítéletesek, sőt ha már a gyermekről van szó, akkor az egyházak, legyen az katolikus, ortodox vagy református, mind hangsúlyt fektet a gyermek támogatására és annak a nem elítélésére. Az emberek általában szigorúbbak az előítéletek terén, és magát az egyházakat is jóval szigorúbbnak és kegyetlenebbnek vélik, mint amilyen valójában, vagy az egyházfők bevallása szerint amilyen.
„A gyermekre nem vágyó nővel szemben kemény társadalmi ítélet: teljes elutasítás, sőt egész női mivolta kérdésessé válik.”
„ ... a művi terhesség – megszakítás a nők számára testileg és lelkileg fájdalmas, keserves beavatkozás. Az abortusz, mint „szabad döntés” csak valamiféle hamis retorikában létezik, a valós életben nincs olyan nő, aki úgy érezné, hogy ő bizony egy abortusz átélésére vágyik. Az ENSZ női jogi bizottságának gyakorlata az abortuszra kerülő nők magas száma egy adott roszágban a nők kiszolgáltatottságát, s nem pedig jogaik, méltóságuk kiteljesedését tükrözi, állítja Morvai Krisztina.
Személyes értékek és előítéletet tekintve:
„Életvitelünk puszta megerősítésének ténye is elegendő ahhoz, hogy az előítélet közelébe sodródjunk.”Spinoza (Etika, 1959, 185.)-a filozófus „túlbecsülésről” beszél. Ennek meghatározása szerinte az, hogy „szeretetből többre tartani valakit a kelleténél.” A szerető túláltalánosítja kedvese erényeit, kinek minden cselekedetét tökéletesnek látja. Egy vallás, egy klub, egy nemzet állhatatos híve „szeretetből többre tarthatja ezeket a tárgyakat a kelleténél.”
Jó okunk van annak feltételezésére, hogy ez a túlbecsülés sokkal alapvetőbb jelentőségű, mint ellentéte, a lebecsülés.( melynek jelentése Spinoza szerint: „ gyülöletből kevesebbre tartani valakit a kelleténél”). Az embernek először túl kell becsülnie azokat a dolgoknak az értékét, melyeket szeret, mielőtt alá tudná becsülni azoknak a dolgoknak az értékét, amelyeket gyűlöl. A kerítések elsősorban abból a célból emelkednek, hogy védelmezzék azt, ami számunkra kedves.
A pozitív vonzalmak nagyon lényegesek az élet szmpontjából. A kisgyermek létezni se tudna anélkül, hogy ne szorulna egy gondoző személy támogatására. Szeretnie kell vlakit, és azonosulnia kell valakivel, mielőtt megtudná, hogy mit jelent a gyűlölet. A kisgyermekek csak azután képesek a létüket fenyegető „más csoportok” meghatározására, mire családjuk és baráti társaságuk megszilárdul körülöttük. ( Lásd Allport, G. W. 1950:5, Ashley- Montagu 1960).
Mi annak az oka, hogy olyan keveset hallunk a túlbecsülésről, mely azt a tendenciát rejti magában, hogy a vonzalmainkhoz és érzéseinkhez kapcsolódó kategóriákat túláltalánosítjuk? Az egyik ok az lehet, hogy ezek az előítéletek nem vetnek fel túl sok társadalmi problémát. Ha saját gyermekével túlságosan elfogult valaki, senki sem vetheti a szemére, kivéve ha az elfogultság arra ad indíttatást-mint néhányszor ez be is következik,- hogy kellemetlennek és ellenszenvesnek tartja a szomszéd gyerekét. Amikor egy személy saját kategorikus értékeit védelmezi, ezt más személyek érdekeinek vagy biztonságának a rovására is megteheti. Ha ilyesmivel találkozunk, akkor tudjuk, hogy lebecsüléssel állunk szemben, de nem mindig ismerjük fel, hogy alapjában véve fordított előjelű túlbecsülés lappang a felszín mögött. (Gordon W. Allport, 1999:57).
Tehát a kérdésre, hogy van-e új előítéletrendszer Európában ( a nők helyzetére való tekintettel is) ?. Az lehetne a válasz, hogy részlegesen igen: vannak változások, amelyek persze befolyásolva lettek a norma által. Szabályszerű (lenne), hogy a nőket a férfiak egyenlő társakként tekintsék, azonban ez vagy megvalósul, vagy nem , és persze az emberek belső gondolatvilágát senki sem tudja ellenőrzi, sem szabályozni. Van egy külső látszat és mindig valami mögöttes is. Így működik az ég-világon minden és mindenki.
2012
Bibliográfia:
Allport, W. Gordon: Az előítélet. Osiris.Bp., 1999.
Imre Márta: Leányanyák, társadalmi előítéletek. Editura MEGA, 2009.
Rákos Péter: Nemzeti jelleg a miénk és másoké. Kalligram. Pozsony, 2000.
Pontosabban az keltette fel a figyelmem, ahogyan a nőkhöz viszonyul a társadalom, továbbá, hogy a pozitív előítélet, azaz a túlbecsülés másképp valósul meg( például kevésbé) a mai korban, és a nemeknél.
Annyi minden történt az idők során, egyre modernebb a világ, benne az emberek alkotta társadalom, a környezet melyet alakít, valahogy mégis egyes dolgok változatlanok, vagy csak bizonyos mértékben történt változás a szemléletet tekintve. Azt hiszem, valami ilyesmi a nők megítélése is.
Mindenekelőtt nézzük és állapítsuk meg, hogy miként határozzák meg magát az előítélet fogalmát.
„Az előítélet valamely személlyel szemben érzett idegenkedő vagy ellenséges attitűd, melynek alapja pusztán annyiban van, hogy az illető személy egy adott csoporthoz tartozik, és ennek következtében feltételezik róla, hogy a csoportnak tulajdonított tulajdonságokkal ő is rendelkezik.Ez a meghatározás kiemeli azt a tényt, hogy jóllehet az etnikai előítélet a hétköznapi életben általában egyénekkel szemben tanusított bánásmódban jut kifejezésre, egyúttal azt a meg nem gondolt gondolatot is magába foglalja, hogy a csoport azonos tulajdonságú egyénekből álló egész.
Az előzetes ítéletek akkor válnak előítéletekké, ha az újonnan feltárt ismeretek nem képesek változtatni rajtuk”(Gordon W. Allport 1999: 360).
Az előítéletek más szerint, majdnem ugyanaz, mint az előző megfogalmazás: egy személlyel, csoporttal kapcsolatos, előzetesen kialakult elképzelések, amelyek új információ hatására nem változnak meg.
„Az előítélet lehet pozitív vagy negatív. A diszkrimináció: olyan cselekedet, amely révén egy adott csoport tagjait megfosztják a más csoportok által megszerezhető anyagi erőforrásoktól és előnyöktől.
Az előítélet és a diszkrimináció az emberi viselkedéssel együttjáró szükséges, tanult, a társadalmi kategóriák révén kialakult viselkedési forma.
Az embereket, egyéneket társas csoportok tagjaiként észleljük, azonosítjuk, mivel osztoznak bizonyos, társadalmilag releváns tulajdonságokban”.(Smith-Mackie 2004)
„Ezt az azonosítást társadalmi kategorizációnak nevezzük: az egyes embereknek egy társas csoport tagjaiként való azonosítása az alapján, hogy olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amilyenek a csoportra jellemzők. A társadalmi kategorizáció segít, mert lehetővé teszi az embereknek, hogy eligazodjanak könnyen, hogy hatékonyan végezzék feladatukat a társadalomban, hogy másokkal „hatékonyan és helyesen bánjanak”. Ugyanakkor összegyűjti a hasonlőságokat a csoporton belül és a különböző csoportok között, így a sztereotipizálás alapját képezi.A társadalmi kategória lényeges részét képezi a gondolkodásnak és annak, hogy a világot hogyan próbáljuk megérteni.
Az emberek, akiket nem tudunk egyénenként észlelni, hanem valamilyen társas csoport tagjaiként, egyének helyett így férfiakká, nőkké, latinokká, fehérekké, zsidókká, japánokká, idősekké, egyedülálló anyákká vagy fizikai munkásokká válnak.”( Taylor, 1981, Kilder, 1986, In. Smith-Mackie 2004)
„A társadalmi kategorizációnak azonban negatív oldala is van. Egy csoport tagjait sokkal hasonlóbbnak látjuk, ha ugyanabba a csoportba kategorizáljuk. A csoport jellemzőit minden egyénre kiterjesztjük. Így olyan volágot, ahol néhány professzor feledékeny, olyannak látjuk, mintha minden professzor feledékeny, szórakozott lenne.”
A nők előítéletessége: Carol Gilligan a nemek közti különbség elemzésére egy olyan módszert fejlesztett ki, melyben a nők személyes kapcsolataik viszonylatábn definiálják saját magukat, és mindazt, amit elértek, aszerint ítélik meg, hogy a mások iránti törődés mozzanata mennyire volt jelen tetteikben. A nők szerepe a férfiak életében hagyományosan a segítő és gondviselő szerep.
A férfiak azonban mindazokat az értékeket, amelyek ezen tevékenységekkel függnek össze, gyakran értékelik le, és saját személyes eredményüket tekintik a „siker” egyedüli formájának.
Saját tapasztalata e téren mindenkinek van, akár régmúltban élt, akár ma: a feleség, anak ellenére hogy a női emancipációt kiharcolták a nők maguknak, dolgoznak, karriert építenek, mint a férfiak, azonban ma is ugyanúgy el kell lássák az otthoni teendőiket is emellett 8 a napi minimális 8 óra után), amiben legtöbb esetben nem segít neki a férfi. Bár ne legyek előítéletes, a csapdába könnyű beleesni. Kivételt azért én is tudok, a saját bátyám, aki megosztja a házimunkát a feleséggel( ő főz, a feleség mosogat).
Visszatérve Gilligan felmérésére: gyengeségnek, s nem erőnek tartják a kapcsolatokkal való törődést a nők részéről a férfiak, még akkor is, ha az igen gyakran nagy erőfeszítéseket igényel. A nők óvatosabbak voltak erkölcsi ítéleteikben, mint a férfiak. Tudatában voltak azoknak a konfliktusoknak, amelyek egy szigorú erkölcsi szabály követése és mások kímélete között alakulhatnak ki. Gilligan szerint ez a szemlélet a nők tradicionális társadalmi helyzetét tükrözi. Ők azok, akiknek törődniük kell az emberi kapcsolatokkal, szemben a férfiak „kifelé irányuló” attitűdjeivel.A nők a múltban kénytelenek voltak alkalmazkodni a férfi erkölcsi ítéleteihez, még akkor is, ha tudták, hogy rendelkeznek olyan értékekkel, amelyek hiányoznak a férfiakból.
Önmagukról alkotott képük pedig legtöbbször nem a saját maguk által elért eredményeken alapul, hanem hogy mennyire sikeresen tudják mások igényeit kielégíteni.
A biológiai különbségek társadalmi különbségekké válása a munkaerőpiacon is a nők kedvezőtlenebb megítélését, alárendelt helyzetét erősíti meg. ( Gatens, 2001)
A leányanyák nehézsége nem a jogrendszerhez kapcsolódik, hanem a társak, a nevelők, a társadalom viszonyulásához.
Imre Márta ír tanulmányában erről a témáról, amiben először is elmeséli tapasztalatait egy marosvásárhelyi leányanyák számára fenntartott otthonban tett látogatása után.
„Mindenki ítélkezett, és ez nagyon bosszantó volt. A központ célja: lelkitámasz, de pontosan ezt nem nyújtja.” ( Imre Márta, 2009: 6)
Az Apostolok Cselekedeteiben ezt olvashatjuk: „ Isten vérből teremtett minden nemzetet.”
„A vallás ellentmondásos szerepet játszik az életben. Egyidejűleg oldja és köti az előítéleteket. Főként azért kerül az előítéletekkel kapcsolatos problémák középpontjába, mivel rendszerint jóval többet jelent, mint egy hit. Bármely társas csoport, amely egy társadalmileg releváns, közös jellemben osztozik, előítélet tárgyává válhat. A vallásosság befolyásolja a családon kívül születő gyermekekről alkotott előítéletet.”
A felmérések a leányanyák megítélésére vonatkozólag azt mutatták ki, hogy az előítéletek változóak a vallás, vallásosság, iskolázottsági szint, életkor és nem szerint is az emberek körében. Az iskolázottsági szint növekedésével csökken az előítélet.
A jogrendszer maga, vagy az egyházak hogy milyen állást foglalnak e probléma mellett, egészen különböző. Kevésbé előítéletesek, sőt ha már a gyermekről van szó, akkor az egyházak, legyen az katolikus, ortodox vagy református, mind hangsúlyt fektet a gyermek támogatására és annak a nem elítélésére. Az emberek általában szigorúbbak az előítéletek terén, és magát az egyházakat is jóval szigorúbbnak és kegyetlenebbnek vélik, mint amilyen valójában, vagy az egyházfők bevallása szerint amilyen.
„A gyermekre nem vágyó nővel szemben kemény társadalmi ítélet: teljes elutasítás, sőt egész női mivolta kérdésessé válik.”
„ ... a művi terhesség – megszakítás a nők számára testileg és lelkileg fájdalmas, keserves beavatkozás. Az abortusz, mint „szabad döntés” csak valamiféle hamis retorikában létezik, a valós életben nincs olyan nő, aki úgy érezné, hogy ő bizony egy abortusz átélésére vágyik. Az ENSZ női jogi bizottságának gyakorlata az abortuszra kerülő nők magas száma egy adott roszágban a nők kiszolgáltatottságát, s nem pedig jogaik, méltóságuk kiteljesedését tükrözi, állítja Morvai Krisztina.
Személyes értékek és előítéletet tekintve:
„Életvitelünk puszta megerősítésének ténye is elegendő ahhoz, hogy az előítélet közelébe sodródjunk.”Spinoza (Etika, 1959, 185.)-a filozófus „túlbecsülésről” beszél. Ennek meghatározása szerinte az, hogy „szeretetből többre tartani valakit a kelleténél.” A szerető túláltalánosítja kedvese erényeit, kinek minden cselekedetét tökéletesnek látja. Egy vallás, egy klub, egy nemzet állhatatos híve „szeretetből többre tarthatja ezeket a tárgyakat a kelleténél.”
Jó okunk van annak feltételezésére, hogy ez a túlbecsülés sokkal alapvetőbb jelentőségű, mint ellentéte, a lebecsülés.( melynek jelentése Spinoza szerint: „ gyülöletből kevesebbre tartani valakit a kelleténél”). Az embernek először túl kell becsülnie azokat a dolgoknak az értékét, melyeket szeret, mielőtt alá tudná becsülni azoknak a dolgoknak az értékét, amelyeket gyűlöl. A kerítések elsősorban abból a célból emelkednek, hogy védelmezzék azt, ami számunkra kedves.
A pozitív vonzalmak nagyon lényegesek az élet szmpontjából. A kisgyermek létezni se tudna anélkül, hogy ne szorulna egy gondoző személy támogatására. Szeretnie kell vlakit, és azonosulnia kell valakivel, mielőtt megtudná, hogy mit jelent a gyűlölet. A kisgyermekek csak azután képesek a létüket fenyegető „más csoportok” meghatározására, mire családjuk és baráti társaságuk megszilárdul körülöttük. ( Lásd Allport, G. W. 1950:5, Ashley- Montagu 1960).
Mi annak az oka, hogy olyan keveset hallunk a túlbecsülésről, mely azt a tendenciát rejti magában, hogy a vonzalmainkhoz és érzéseinkhez kapcsolódó kategóriákat túláltalánosítjuk? Az egyik ok az lehet, hogy ezek az előítéletek nem vetnek fel túl sok társadalmi problémát. Ha saját gyermekével túlságosan elfogult valaki, senki sem vetheti a szemére, kivéve ha az elfogultság arra ad indíttatást-mint néhányszor ez be is következik,- hogy kellemetlennek és ellenszenvesnek tartja a szomszéd gyerekét. Amikor egy személy saját kategorikus értékeit védelmezi, ezt más személyek érdekeinek vagy biztonságának a rovására is megteheti. Ha ilyesmivel találkozunk, akkor tudjuk, hogy lebecsüléssel állunk szemben, de nem mindig ismerjük fel, hogy alapjában véve fordított előjelű túlbecsülés lappang a felszín mögött. (Gordon W. Allport, 1999:57).
Tehát a kérdésre, hogy van-e új előítéletrendszer Európában ( a nők helyzetére való tekintettel is) ?. Az lehetne a válasz, hogy részlegesen igen: vannak változások, amelyek persze befolyásolva lettek a norma által. Szabályszerű (lenne), hogy a nőket a férfiak egyenlő társakként tekintsék, azonban ez vagy megvalósul, vagy nem , és persze az emberek belső gondolatvilágát senki sem tudja ellenőrzi, sem szabályozni. Van egy külső látszat és mindig valami mögöttes is. Így működik az ég-világon minden és mindenki.
2012
Bibliográfia:
Allport, W. Gordon: Az előítélet. Osiris.Bp., 1999.
Imre Márta: Leányanyák, társadalmi előítéletek. Editura MEGA, 2009.
Rákos Péter: Nemzeti jelleg a miénk és másoké. Kalligram. Pozsony, 2000.
Bartos Beáta
|
„ … a villamoson minden harmadik ember alszik és minden negyedik olvas. Nemcsak újságot, hanem könyvet is, és az emberek olyan szenvedéllyel merülnek el a könyveikben, hogy az már szemet szúr. (...) Az első, amit az ide érkező külföldiek észrevesznek, hogy az átlagemberek sokkal tájékozottabbak, mint ahogy azt elképzelték. Vagyis az egyszerű embereknek van saját kis könyvtáruk, amelyben eligazodnak, amelyben úgy átlagszinten megrágnak bizonyos európai és egyetemes problémákat. (…) … s ez talán abból következik, hogy ahhoz a közös tudathoz tartozunk, amit ma Közép-Európának nevezünk, s amely néhány nemzetből ötvöződött egybe... . … ott, ahol különböző nyelvű kultúrák érintkeznek egymással, ott mindig virágzik a kultúra.” (Bohumil Hrabal: Zsebcselek) |
Elsősorban tisztázni szeretném Közép-Európának mint fogalomnak a változását. Heiszler Vilmos „illanó illúzió” címkével illeti magát a Közép-Európa elnevezést.[1] „Az Európa keleti felére tenyerelő, posztsztálini rendszer ellen lázadó disszidens értelmiségiek (Konrád, Kundera), szigorúan a szaktudomány keretei között maradó tudósok (Szűcs Jenő), a változásokkal és szellemi áramlatokkal ügyesen számoló, azok hátán lavírozó politikusok (E. Busek) eszmei lázadása a vasfüggöny által teremtett realitás ellen, létrehozta a virtuális Közép-Európát. ”[2] Eleinte egyértelműen Kelet-Európa részeként tárgyalta a szakirodalom Közép-Európát. Majd bekerült a „közép” jelző is, azaz használatossá vált a Közép-Kelet-Európa megnevezés, vagyis Kelet-Európa középső részeként értelmezhettük ezt a régiót. Aztán ez a fogalom el kezdett önállósulni, folytatja Heisler, önálló fejlődési egységként érzékelik a lengyel-cseh, magyar térséget Nyugat és Kelet között, egy rakás nyugatos elemet fellelve benne, így alakul ki a Kelet-Közép-Európa felfogás, vagyis a régiót. Mint Közép-Európa keleti része került be a köztudatba. És mindezek után a következőképpen tevődött fel a probléma: hol húzódik Nyugat-Európa keleti és Kelet-Európa nyugati határa. Mindez attól függ, hogy egységként kezeljük-e Németországot, leválasztva ezzel Nyugat-Európától és felruházva egyfajta közvetítő szereppel Nyugat és Kelet között. Ugyancsak az is kérdéses, hogy a fontos vallás- és kultúrtörténeti választóvonalak adhatnak e biztos támpontot az illető fejlődési régiók beazonosításánál.[3] „ Az Európát kettéosztó vonal tagadásával a Közép-Európa-gondolat hirdetői voltaképpen Európa egységét hirdették, Közép-Európa Európát jelentette. Lehetőséget, s egyúttal keretet az Európához való csatlakozásra”.[4] Heiszler szerint a Közép-európai országok egyfolytában azon igyekeznek, hogy helyet biztosítsanak maguknak Nyugat-Európában. „Darwini versenyfutás folyik...” mondja Heiszler, az államok mindenike a Nyugathoz, a legfejlettebb régióhoz akar felzárkózni, a Nyugatot akarja idealizálni.
A kérdés az, hogy valójából miért van erre szükség? Egyáltalán van-e erre szükség? Mostanáig már temérdek bizonyítékunk van arra, hogy Közép-Európa semmilyen értelemben nem alacsonyabb rendű a Nyugatnál. Sőt rengeteg olyan alkalom volt a történelemben is, amikor Közép-Európa mutatott példát a Nyugatnak és nem fordítva. Vegyük példának a vallási életet, 1568-ban Erdélyben, a tordai országgyűlésen kimondják a Vallási Türelmet, az igehirdetés szabadságáról beszélnek és gyakorolják ezt a toleranciát. Ezzel szemben pont ebben az időben a legintenzívebbek a vallásháborúk Nyugaton. Azt, hogy kultúra gyarapításához sem szükséges a Nyugat segítsége, mostanra szépen bebizonyították költőink, íróink. A kulturális sokszínűségnek köszönhetően változatos és értékes hagyománnyal rendelkezik Közép-Európa.
Ezzel megegyező véleményen van Tőzsér Árpád, szlovákiai magyar író is, aki a közép-európai sorsot egyenlőnek tekinti a kisebbségi sorssal, azaz Közép-Európát, mint kisebbség határozza meg a Nyugathoz viszonyítva.[5] „A közép-európai régió valóban mindig is az önvédelemre kényszerülő, több kultúra és mentalitás hatásának kitett nemzeti, etnikai, vallási kisebbségek otthona volt, és Tőzsér részben ezzel a kisebbségi (vagy éppen többszörösen kisebbségi) léthelyzettel magyarázza azt a szellemiséget, amelyet Közép-Európa kulturális hagyományai hoztak létre.”[6] Tehát a közös sors egy egyedi és egységes szellemiséggé kovácsolta össze Közép-Európát. Ezt a kulturális és mentalitástörténeti egybetartozást fejezi ki Tőzsér is, amikor olyan írókat említ meg, mint Franz Kafka, Musil, Karel Capek. Ők voltak, akik hasonló szemlélettel fejezték ki a közép-európai ember történelmi tapasztalatát, életérzését és mentalitását.[7] Pomogáts Béla szerint ez a sor folytatható olyan nevekkel, mint Ady, Krúdy, Kosztolányi, Liviu Rebreanu, Milan Kundera, Bohumil Hrabal, Grendel Lajos és Tőzsér Árpád.[8] „Valamennyien nemcsak egy adott nemzeti irodalom nagy alkotó egyéniségei, hanem annak a történelmi és kulturális régiónak a képviselői is, amelyet Közép-Európának nevezünk, és amely egyelőre inkább kulturális és mentalitástörténeti, mintsem politikai fogalom.”[9] Egységes, egyedi és értékes szellem és kultúra a Nyugat segítsége nélkül, de a Nyugat hatásával: „A mai Közép-Európa szellemisége és irodalma a középkor, a reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus idején teljesen a nyugat-európai szellemi áramlatok és stílusiskolák hatása alatt alakult, eredeti, sajátos képződménnyé akkor vált, mikor a 20. században ezt a permanensen hatások alatt születő, s így felemás múltját tudatosítani kezdte magában. Olyan létezésre kezdett emlékezni, amely már a létezés idején is inkább tudat, valami máshol létezőnek a tudata volt, mintsem hiteles, tettekben megnyilatkozó egzisztencia.”[10]
Bohumil Hrabal, a „ csehül író, magyar író”[11] úgy határozza meg Közép-Európát, hogy az a hely, ahol az emberek a villamoson olvasnak. Az a hely, ahol mindenkoron virágzik a kultúra, a különböző nemzetek, kultúrák folytonos találkozásának, ütközésének eredményeképpen, és ahol oly nagymértékű a „könyvéhség”, hogy az olvasás újra meg újra a lakosság életelemévé válik. Ugyancsak a Zsebcselek-ben azt is mondja Hrabal, hogy ez a nagymértékű éhség a kultúrára a földrajzi fekvésből adódik, mivel nincs tengerünk, a világkultúra viszont a tenger partjain, pontosabban a Földközi-tenger partjain alakult ki. „Vagyis ennek a Közép-Európának valójában mindent egyedül kellett megalkotnia.”[12] Közép-Európa öntudatara ébredése is igen fiatal és mindezt itt kellett kialakítania, ahol nincs tenger, azaz nincs a birtokunkban az az óriási érzés, amit csak akkor tapasztalhatunk, ha a tengert nézzük. „Vagyis nekünk a tenger helyett tengernyi információt kellett birtokolnunk. Azokat az információkat, amelyek nyugatról érkeztek...olyan tökélyre emeltük, hogy majdnem az abszurdumig feszítettük. Ami pedig másutt természetes volt, az nálunk, Közép-Európában mindig óriási eseménynek számított.”[13] Hrabal egy eléggé hétköznapi, érthető példával szemlélteti állítását, szerinte sokkal meghökkentőbb eseménynek számított az első autót vezető nő Prágában, mint mondjuk Párizsban.
Tehát Közép-Európa egy olyan hely, ahol a nem teljesen megfelelő körülmények miatt az ember mindig azt érezte, hogy teljesítenie kell, méghozzá maximálisan, ezért habzsolta a tudományt, az új információkat. Nem akart lemaradni a Nyugattól, egyenrangú félnek érezte magát, a nem megfelelő kondíciók ellenére is, de mégis vágyott az elismerésre. Érezte, hogy minden képessége adott ahhoz, hogy olyant teremtsen, mint bárki Nyugatról. És sikerült is neki, erre bizonyítékunk a sok neves író és költő életművei is, amelyek hozzájárultak a világkultúra, azon belül a világirodalom gazdagításához. Ezek között felsorolhatjuk a fent említett cseh származású Bohumil Hrabalt, vagy az ugyancsak cseh származású Jaroslav Haseket, vagy a magyar Örkény Istvánt.
Kiss Gy. Csaba művelődéstörténész megállapítása is említésre érdemes: „Közép-Európa van is, meg nincs is.”[14] Szerinte könnyebb úgy megközelíteni, hogy mi nem Közép-Európa, azt állítja, hogy semmiképpen nem az egykori Osztrák-Magyar Monarchia, még csak nem is az, amit manapság a Nyugat Közép- és Kelet-Európának nevez.[15] A nemzetté válás a 18. században indul meg nálunk is, éppúgy mint nyugaton. Nálunk akkoriban nagyon sok volt a vegyes lakosságú terület. Ezért itt kialakult egyfajta tolerancia ebben a tekintetben. A Nyugat ezzel szemben teljesen más magatartást képviselt, például a francia forradalom alatt Franciaországban „ellenforradalminak” számítottak a nem francia nyelvek. A Kossuth-bankókon az ország több nyelvén volt olvasható a szöveg az 1848-49-es szabadságharc idején.[16] Itt is érződik a kulturális sokszínűség egyik hatása, vagy eredménye. De egy idő után hamar elterjedt a nemzetállam utópiája, ami ebben az esetben nehezen volt kivitelezhető. Így egy sajátos helyzet alakult ki, és ez a helyzet jelöl ki magának egy sajátos helyet Európa közepén, ami nem más mint a modern nemzetté válás.[17] Tehát Kiss Gy. Csaba szerint Közép-Európa egy nemzetet alkot, ahol nem releváns az a kérdés, hogy ki milyen nyelvet vall anyanyelvének. Nyelvtől függetlenül alakult ez ki, a vegyes kultúrák együttélésének következtében, amiben fontos szerepet játszott az az egymással szembeni tolerancia, ami az idők során természetessé és magától érthetővé vált a közép-európai ember számára.
Kiss Gy. Csaba művelődéstörténész Kelet-Közép-Európa himnuszait is összehasonlítja a Hol vagy Hazám? Című kötetében. Azt mondja könyve egyben a magyar önismeret kötete is, mert nem ismerhetjük magunkat ha nem vagyunk tisztában ezzel a szomszédsági beágyazottsággal.[18] Arra az eredményre jut, hogy számos hasonlóság van bennük, úgy a történeti antropológia felől közelítve, mint motívumkincsük tekintetében, ami szintén a közös múlt, a sorsközösség nyoma. Ilyen hasonló motívumok a történelmi hősök és a szimbolikus történelmi tájak. A magyar himnuszban a Tisza, Duna és a Kárpátok, de ugyanígy a lengyelekében a Visztula és a Warta folyó, vagy a szlovákok esetében a Tátra.
Mindent egybevéve az a végső következtetésem, hogy Közép-Európa bizonyított, holtt nem is lett volna szükség rá. Kitett magáért a végsőkig, meghaladta lehetőségeit. Alkotott egy olyan egyedi kultúrát, amelyhez hasonlót máshol nem találni. Felzárkózni akart egy fejlettebb régióhoz, ezen munkálkodott és ezért élt, de útközben meghaladta, túlfejlődött, lekörözte azt.
Jegyzetek
[1] Heiszler Vilmos: Az illanó illúzió: Közép-Európa. www.lib.jgytf.u-szeged.hu/folyoiratok/tiszataj/93-04/heiszler.pdf
[2] Uo.
[3] Uo.
[4] Uo.
[5] Pomogáts Béla : Tőzsér Árpád publicisztikája. http://www.jamk.hu/ujforras/9807_01.htm
[6] Uo.
[7] Uo.
[8] Uo.
[9] Uo.
[10] Uo.
[11] Hrabal, Bohumil, Zsebcselek. Kalligram, 1982. 168.
[12] Uo. 13.
[13] Uo.
[14] Magyar Hírlap, 2001, jan. 21/ Nemzeti Fórum, Közép-Európa van is, meg talán nincs is.
[15] Uo.
[16] Uo.
[17] Uo.
[18] Uo.
Bencze Szilvia Bernadett
’Közép-Európa” -- olyan fogalom, amelyet mindenki használ a mindennapi életben és a tudományos szövegekben is, de valójában senki sem ért. Ha valaki ugyanis feltenné a kérdést, hogy mi is ennek a fogalomnak a jelentése, a tudományhoz fordulván sem tudnánk pontos választ adni a pontos jelentését illetően.
Milyen is ez a Közép-Európa, amely írók és tudósok által sokat emlegetett fogalom? Hol van egyáltalán, merre találhatóak a határai, létezik-e közép-európai tradíció? Tesszük fel sokszor ezeket a kérdéseket, amelyekre az igazán meggyőző válasz talán sosem kapjuk meg. S ennek az úgynevezett Közép-Európának a már rég megígért integrációját pedig továbbra is ígérgeti a politika, de sosem valósítja meg.
Pontosan tudjuk, hogy a köztudat szerint melyek azok az országok, amelyek földrajzilag ehhez az úgynevezett Közép-Európához tartoznak, amelyet egyszerűen úgy határoznak meg a hétköznapi beszédben, hogy Közép-Európa Európának a Kelet- és Nyugat-Európa közé eső régiója, amelyhez a következő országok tartoznak: Ausztria, Liechtenstein, Németország, Svájc, Szlovénia, Csehország, Lengyelország, Magyarország valamint Szlovákia.
Sok tanulmány nem is úgy emlegeti ezt a fogalmat, mint Mittel-Europa, hanem sokkal inkább, mint Zwischen-Europa, ami annyit tesz, hogy köztes Európa, amely vagy százhúsz millió ember otthona Nyugat és Kelet között. Ez a köztes Európa nem egyezik meg Közép-Európa fogalmával, ehhez nem a már fentebb említett országokat sorolják. Köztes Európa azokat a nemzeteket, országokat és kultúrákat foglalja magába, amelyek a németek és a keleti szlávok között találhatók, azaz Lengyelországot, Litvániát, Lettországot, Csehországot, Szlovákiát, Magyarországot, Romániát, Moldáviát, Bulgáriát, Albániát és az egykori Jugoszlávia utódállamait: Szlovéniát, Horvátországot, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát és a maradék Kis-Jugoszláviát.
Hogy miért is volt szükség a köztes Európa fogalmára? Véleményem szerint épp azért, mert nem tudták és tudják egész pontosan megmondani, hogy valójában melyek is azok az országok, amelyek Közép-Európát alkotják, van, aki így látja, és van, aki úgy. Sokan, más rendszerezések szerint Közép-Európán belül Nyugat-Közép-Európa és Kelet-Közép-Európa különítik el,s ez a felosztás inkább politikai alapú, mint földrajzi, például Csehországot kelethez, míg Ausztriát nyugathoz sorolja.
Láthatjuk tehát, hogy nincs egy olyan egységesen kialakult kép, amit mindenki értene Közép-Európa fogalmának a hallatán. Amint már fentebb említettem, sokan használják a fogalmat, de senki sem érti, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy senki nem értheti igazán.
Európának ez a köztes régiója, ahogy már korábban említettem, két nagy és különálló civilizáció, azaz Kelet és Nyugat között fekszik, s e kettő között keresi tulajdonképpen önmagát. Itt, a két nagyhatalom között éli meg a maga történelmi sorsát, keresi a helyét a nemzetek, régiók és ugyanakkor a különböző civilizációk között, és épp ennek köszönhetően politika és szellemi arculatát egyfajta kettősség jellemzi.
Az azonban nyilvánvaló, hogy ez a közép-európai régió szüntelenül Nyugat felé igyekszik, a nyugat-európai nemzetek közösségéhez kívánván tartozni, de, mégis nehezen tud szabadulni a keleti jellegű civilizációhoz való kötődéseitől. Kulturális identitását tekintve, Közép-Európa teljesen öntudatosan, a nyugati kultúrkörben látja önmagát. Láthatóan erről tanúskodik irodalma és művészete is, hisz minden tekintetben nyugati jellegűek. Hatalmi és igazgatási szerkezeteinek működését, és politikai vezetőinek szokásait azonban mégis könnyen azonosíthatjuk a kelet-európai civilizáció sajátos hagyományaihoz.
A közép-európai ember tehát inkább a nyugati, mint a keleti kultúrkörhöz tartozónak tudja magát. Irodalma, zenéje, képzőművészete, színháza és úgy amúgy a mindennapi szokásai is mind nyugati jellegűek.
Valamiért érthető módon nem szívesen azonosul a tőle keletre eső szomszédok, mint az oroszok, ukránok, törökök, arabok, kaukázusiak eszméivel, szokásival. Annál szívesebben keresi és fogadja el azokat a kulturális és ugyanakkor gondolkodási mintákat is , amelyeket a német, a francia, az olasz és az angol társadalom és civilizáció kínál fel neki. Ha jól megfigyeljük, valójában mindegyik közép-európai nemzetnek jól meghatározott kulturális ideáljai vannak, s ezek mind a nyugati civilizáció köréből származnak. A magyarnak a német és a francia, a csehnek és a szlováknak nagyjából ugyanez, a lengyelnek a francia és az angol, a románnak a francia és az olasz, a horvátnak a német és az olasz, és így tovább.
Ezt az erős széthúzást és kettősséget Közép-Európa integrációjával lehetett volna véglegesen megszüntetni, ez ugyanis lehetőséget adott volna ezen régió népeinek, hogy saját identitásuknak megfelelő elhelyezkedést válasszanak, és ezáltal végre megtalálhassák helyüket a Nyugat nemzetei között. Ez azonban, ahogy már korábban is említettem, csak egy ígéret maradt, a politika ezt sosem valósította meg, az integráció nem következett be.
Próbálkozások azonban több alkalommal is voltak, valamint valóságos integrációk is több ízben jöttek létre az idő folyamán ebben a köztes európai régióban. Kitűnő példa erre többek között a középkorban maga a Magyar Királyság, illetve a Lengyel Királyság is. E két integrációnak a délről, illetve keletről támadó katonai hatalmak vetettek véget, pontosabban a magyarnak a török, a lengyelnek pedig az orosz. Az első integrációs törekvés a 16. század elején, azaz Mohács után, a második a 18. Században, Lengyelország többszörös felosztásával, megbukott.
A következő integrációs keretet a 18. században felemelkedő Habsburg-Monarchia hozta létre. Ennek az első világháborús vereség és a Monarchia felbomlása vetett véget, ugyanúgy mint annak a szűkebb körben kialakuló integrációs folyamatnak, amelynek a történelmi Magyarország volt a színhelye. Ezt követően pedig a közép-európai integrációról lemondva a térséget először a kisnemzetek vetélkedésének, majd ezt követve Hitlernek és Sztálinnak engedték át.
Amint látjuk tehát, ezek az integrációk rendre megbuktak és felbomlottak, és valójában az a kialakulni látszó közép-európai identitás is megszűnt, amely itt-ott kialakulni látszott a régió népeinél, és ez nagyon jól észlelhető különösképpen a kultúra, s ezen belül elsősorban az irodalom világában. És ugyanakkor ezzel egyidőben a köztes Európa, mint olyan, is szétesni látszott, ugyanis népei kétségtelenül kulturális identitászavarral küszködnek. A folytonos, úgy politikai, mint ahogy belső ellentmondásaik is, tulajdonképpen erre az identitászavarra vezethető vissza.
A vélemények tehát sokszínűek, megoszlanak Közép-Európa fogalmát illetően. Vannak korábbról olyanok is, akik egyáltalán nem használták a Közép-Európa fogalmat. Ilyen például Cholnoky Jenő, vagy pedig Teleki Pál. Cholnoky újra és újra átgondolta a fogalom mibenlétét és arra az elhatározásra jutott, hogy ha egyáltalán létezik is ez a Közép-Európa, akkor az csakis kizárólag a történelmi Magyarország lehet, mivel ez minden szempontból egyfajta hidat képez Nyugat és Kelet, valamint Észak és Dél között.
Sokak véleménye szerint azonban Közép-Európáról lehet ugyan beszélni, de csak történelmi-földrajzi szempontból, mégpedig úgy, hogy tulajdonképpen két Közép-Európát említünk, azaz egy nyugati, valamint egy keleti Közép-Európát.
Véleményem szerint, Közép-Európával az a helyzet, hogy a különbségek nyugatról kelet felé fokozatosan változnak, és eközben valahol egy határ vonható Nyugat- és Kelet-Európa között.
A Nyugat és a Kelet mint választási lehetőség, áll tehát fent, és mint akár ezer évvel korábban, most is Közép-Európa történelmi sorsát szabhatja meg. A nyugati civilizáció értékeit és pozitívumait meglehetősen ismeri a közép-európai régió, és ismeri, hisz megtapasztalhatta, azt a történelmi nyomorúságot is, amelyet a keleti világból érkező hatalmak kényszerítettek rá. Így talán nem lesz nehéz választani. Az én Közép-Európám mindenképp nyugat fele hajlik.
2015
Bibliográfia
’Közép-Európa” -- olyan fogalom, amelyet mindenki használ a mindennapi életben és a tudományos szövegekben is, de valójában senki sem ért. Ha valaki ugyanis feltenné a kérdést, hogy mi is ennek a fogalomnak a jelentése, a tudományhoz fordulván sem tudnánk pontos választ adni a pontos jelentését illetően.
Milyen is ez a Közép-Európa, amely írók és tudósok által sokat emlegetett fogalom? Hol van egyáltalán, merre találhatóak a határai, létezik-e közép-európai tradíció? Tesszük fel sokszor ezeket a kérdéseket, amelyekre az igazán meggyőző válasz talán sosem kapjuk meg. S ennek az úgynevezett Közép-Európának a már rég megígért integrációját pedig továbbra is ígérgeti a politika, de sosem valósítja meg.
Pontosan tudjuk, hogy a köztudat szerint melyek azok az országok, amelyek földrajzilag ehhez az úgynevezett Közép-Európához tartoznak, amelyet egyszerűen úgy határoznak meg a hétköznapi beszédben, hogy Közép-Európa Európának a Kelet- és Nyugat-Európa közé eső régiója, amelyhez a következő országok tartoznak: Ausztria, Liechtenstein, Németország, Svájc, Szlovénia, Csehország, Lengyelország, Magyarország valamint Szlovákia.
Sok tanulmány nem is úgy emlegeti ezt a fogalmat, mint Mittel-Europa, hanem sokkal inkább, mint Zwischen-Europa, ami annyit tesz, hogy köztes Európa, amely vagy százhúsz millió ember otthona Nyugat és Kelet között. Ez a köztes Európa nem egyezik meg Közép-Európa fogalmával, ehhez nem a már fentebb említett országokat sorolják. Köztes Európa azokat a nemzeteket, országokat és kultúrákat foglalja magába, amelyek a németek és a keleti szlávok között találhatók, azaz Lengyelországot, Litvániát, Lettországot, Csehországot, Szlovákiát, Magyarországot, Romániát, Moldáviát, Bulgáriát, Albániát és az egykori Jugoszlávia utódállamait: Szlovéniát, Horvátországot, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát és a maradék Kis-Jugoszláviát.
Hogy miért is volt szükség a köztes Európa fogalmára? Véleményem szerint épp azért, mert nem tudták és tudják egész pontosan megmondani, hogy valójában melyek is azok az országok, amelyek Közép-Európát alkotják, van, aki így látja, és van, aki úgy. Sokan, más rendszerezések szerint Közép-Európán belül Nyugat-Közép-Európa és Kelet-Közép-Európa különítik el,s ez a felosztás inkább politikai alapú, mint földrajzi, például Csehországot kelethez, míg Ausztriát nyugathoz sorolja.
Láthatjuk tehát, hogy nincs egy olyan egységesen kialakult kép, amit mindenki értene Közép-Európa fogalmának a hallatán. Amint már fentebb említettem, sokan használják a fogalmat, de senki sem érti, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy senki nem értheti igazán.
Európának ez a köztes régiója, ahogy már korábban említettem, két nagy és különálló civilizáció, azaz Kelet és Nyugat között fekszik, s e kettő között keresi tulajdonképpen önmagát. Itt, a két nagyhatalom között éli meg a maga történelmi sorsát, keresi a helyét a nemzetek, régiók és ugyanakkor a különböző civilizációk között, és épp ennek köszönhetően politika és szellemi arculatát egyfajta kettősség jellemzi.
Az azonban nyilvánvaló, hogy ez a közép-európai régió szüntelenül Nyugat felé igyekszik, a nyugat-európai nemzetek közösségéhez kívánván tartozni, de, mégis nehezen tud szabadulni a keleti jellegű civilizációhoz való kötődéseitől. Kulturális identitását tekintve, Közép-Európa teljesen öntudatosan, a nyugati kultúrkörben látja önmagát. Láthatóan erről tanúskodik irodalma és művészete is, hisz minden tekintetben nyugati jellegűek. Hatalmi és igazgatási szerkezeteinek működését, és politikai vezetőinek szokásait azonban mégis könnyen azonosíthatjuk a kelet-európai civilizáció sajátos hagyományaihoz.
A közép-európai ember tehát inkább a nyugati, mint a keleti kultúrkörhöz tartozónak tudja magát. Irodalma, zenéje, képzőművészete, színháza és úgy amúgy a mindennapi szokásai is mind nyugati jellegűek.
Valamiért érthető módon nem szívesen azonosul a tőle keletre eső szomszédok, mint az oroszok, ukránok, törökök, arabok, kaukázusiak eszméivel, szokásival. Annál szívesebben keresi és fogadja el azokat a kulturális és ugyanakkor gondolkodási mintákat is , amelyeket a német, a francia, az olasz és az angol társadalom és civilizáció kínál fel neki. Ha jól megfigyeljük, valójában mindegyik közép-európai nemzetnek jól meghatározott kulturális ideáljai vannak, s ezek mind a nyugati civilizáció köréből származnak. A magyarnak a német és a francia, a csehnek és a szlováknak nagyjából ugyanez, a lengyelnek a francia és az angol, a románnak a francia és az olasz, a horvátnak a német és az olasz, és így tovább.
Ezt az erős széthúzást és kettősséget Közép-Európa integrációjával lehetett volna véglegesen megszüntetni, ez ugyanis lehetőséget adott volna ezen régió népeinek, hogy saját identitásuknak megfelelő elhelyezkedést válasszanak, és ezáltal végre megtalálhassák helyüket a Nyugat nemzetei között. Ez azonban, ahogy már korábban is említettem, csak egy ígéret maradt, a politika ezt sosem valósította meg, az integráció nem következett be.
Próbálkozások azonban több alkalommal is voltak, valamint valóságos integrációk is több ízben jöttek létre az idő folyamán ebben a köztes európai régióban. Kitűnő példa erre többek között a középkorban maga a Magyar Királyság, illetve a Lengyel Királyság is. E két integrációnak a délről, illetve keletről támadó katonai hatalmak vetettek véget, pontosabban a magyarnak a török, a lengyelnek pedig az orosz. Az első integrációs törekvés a 16. század elején, azaz Mohács után, a második a 18. Században, Lengyelország többszörös felosztásával, megbukott.
A következő integrációs keretet a 18. században felemelkedő Habsburg-Monarchia hozta létre. Ennek az első világháborús vereség és a Monarchia felbomlása vetett véget, ugyanúgy mint annak a szűkebb körben kialakuló integrációs folyamatnak, amelynek a történelmi Magyarország volt a színhelye. Ezt követően pedig a közép-európai integrációról lemondva a térséget először a kisnemzetek vetélkedésének, majd ezt követve Hitlernek és Sztálinnak engedték át.
Amint látjuk tehát, ezek az integrációk rendre megbuktak és felbomlottak, és valójában az a kialakulni látszó közép-európai identitás is megszűnt, amely itt-ott kialakulni látszott a régió népeinél, és ez nagyon jól észlelhető különösképpen a kultúra, s ezen belül elsősorban az irodalom világában. És ugyanakkor ezzel egyidőben a köztes Európa, mint olyan, is szétesni látszott, ugyanis népei kétségtelenül kulturális identitászavarral küszködnek. A folytonos, úgy politikai, mint ahogy belső ellentmondásaik is, tulajdonképpen erre az identitászavarra vezethető vissza.
A vélemények tehát sokszínűek, megoszlanak Közép-Európa fogalmát illetően. Vannak korábbról olyanok is, akik egyáltalán nem használták a Közép-Európa fogalmat. Ilyen például Cholnoky Jenő, vagy pedig Teleki Pál. Cholnoky újra és újra átgondolta a fogalom mibenlétét és arra az elhatározásra jutott, hogy ha egyáltalán létezik is ez a Közép-Európa, akkor az csakis kizárólag a történelmi Magyarország lehet, mivel ez minden szempontból egyfajta hidat képez Nyugat és Kelet, valamint Észak és Dél között.
Sokak véleménye szerint azonban Közép-Európáról lehet ugyan beszélni, de csak történelmi-földrajzi szempontból, mégpedig úgy, hogy tulajdonképpen két Közép-Európát említünk, azaz egy nyugati, valamint egy keleti Közép-Európát.
Véleményem szerint, Közép-Európával az a helyzet, hogy a különbségek nyugatról kelet felé fokozatosan változnak, és eközben valahol egy határ vonható Nyugat- és Kelet-Európa között.
A Nyugat és a Kelet mint választási lehetőség, áll tehát fent, és mint akár ezer évvel korábban, most is Közép-Európa történelmi sorsát szabhatja meg. A nyugati civilizáció értékeit és pozitívumait meglehetősen ismeri a közép-európai régió, és ismeri, hisz megtapasztalhatta, azt a történelmi nyomorúságot is, amelyet a keleti világból érkező hatalmak kényszerítettek rá. Így talán nem lesz nehéz választani. Az én Közép-Európám mindenképp nyugat fele hajlik.
2015
Bibliográfia
- FRIED István: Kelet-Közép-Európa http://www.hhrf.org/europaiutas/20001/8.htm (29.01.2015)
- KOLLER Boglárka: Sokarcú Földrészek http://www.hhrf.org/europaiutas/20001/6.htm (29.01.2015)
- POMOGÁTS Béla: Közép-Európa: Kelet és Nyugat http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_2000_01/cikk.php?id=194 (30.01.2015)
Bereczki Ágota
Számomra Közép-Európa elsősorban mindig a magyarsággal volt kapcsolatba hozható, ha erre a térségre gondolok, hazám jut eszembe, viszont egy másik vonzata ennek a térségnek és a gondolatoknak, amelyeket vele asszociálok az a középkor és annak egyre jobban föltárulkozó irodalma. Európában a középkornak mindig is különleges megítéltsége volt, az értékek, amelyeket magában rejtett legelsősorban az irodalmi megnyilvánuláson keresztül bontakoztak ki, ezért is láttam jónak, hogy ezt a világot vegyem szemügyre, nemcsak gondolkodástanilag, hanem annak irodalmi helyzeteként is. Így tehát az alábbi dolgozat az egyik legértékesebb nyelvemlékünk, az Ómagyar Mária siralmat fejti ki annak irodalmi megnyilatkozását a kor kontextusából kiindulva.
A korabeli magyar nyelv, még akkor is, ha a középkori alkalmazása a mindennapi használatokra korlátozódott, kiszorult a hivatalos, tudományos és a vallásos közegből, még ilyen pozícióban is elmondható róla, hogy bámulatosan megállta a helyét a korabeli irodalomfelfogás és esztétika átadásában. Erre példaként a legkorábbi nyelvemlék szövegünk szolgál, mely fennmaradtával egy olyan világba vezeti be a mai olvasókat, amely korhű mintát nyújt az akkor élő emberek világfelfogásáról, és persze, a köznapi beszéd fordulataihoz is nyújt egy kis betekintést.
Az Ómagyar Mária siralom írója, alkotója vagy akár lehet mondani, hogy fordítója egy olyan fajta egyediséget kölcsönzött művének, amely talán észrevehetetlen volt az akkori latin és hivatalos közönség számára. A siralom szerzője nem a romantika korából oly jól ismert individualitás megnyilatkoztatását próbálta becserkészni a vers sorai közé, de nem is egy addig nem látott, eredeti alkotás létrehozása felé irányította intencióit, sokkal inkább lehet mondani, hogy egy olyan nemzeti, hazai látásmódot, érzelmi világot vitt bele munkájába, mint nyelvi, mint esztétikai (stiláris, poétikai) jegyeiben melyek a magyar világfelfogást tükrözték és semmilyen más külföldi alkotónál nem lelhetőek föl. Ebből a feltevésből lehet következtetni arra, hogy a költő nem támaszkodott teljes egészében a latin mintákra, szófordulataiban helyenként inkább az itthoni verselési megnyilvánulásokat alkalmazta, így nem egyfajta latinos mesterkéltséget, hanem inkább az egyszerűbb természetességet lehet kiérezni szavai közül.[1] Szerb Antal megjegyzése nyomán, amelyben úgy vélekedett, hogy: „Minden nyelv magában hord bizonyos lehetőségeket, és várja az embert, aki leírja azokat.”[2] lehet mondani, hogy az Ómagyar Mária- siralom szerzője gyönyörködtetően kihasználta anyanyelve adta lehetőségeket. Továbbá elmondható róla, ha a latin nyelvnek nem is volt a kiforrott tudományos szinten történő művelője, áthatóan ismerte korának bevett irodalmi konvencióit, hiszen az akkori poétikai szokásnak megfelelően bravúrosan összegyűjtötte és alkalmazta a műveket, melyből összeállt a siralom kollázsa.
Mivel az Ómagyar Mária- siralom az első, magyar irodalmi alkotás, mely írásban hagyományozódott az utókor számára, esszenciális jelentőséggel bír a hagyatéka. A vers megismerésével, kutatók bonthatták ki a középkor magyar társadalom jelenlétének néhány tényezőjét és felmérhették a népnyelv és a latin használatában rejlő arányokat, legyen az köznapi vagy hivatalos közlésben, mely sokban meghatározta a vers értelmezésének menetét. Tudván, hogy a középkori írásbeliség legnagyobb terét a latin foglalta el, hiszen az egész oktatás, olvasás és írás tanítása a latin nyelven alapult,[3] így az első fennmaradt nyelvemlékünk értéke is sok tekintetben megnövekedik, elemzését sem lehet tehát egy, csak a poétikai síkból megközelíteni, mivel nemzeti jelentőséget hordoz.
Mint minden művészeti alkotást, az Ómagyar Mária- siralmat is több szempontot figyelembe véve lehet megközelíteni. Alkotásmódjában több korabeli mintát is felhasznál a szerző, másrészt viszont újító vonások is felfedezhetőek költészetében, ez az a kettősség mely kiemeli a megszokott középkori minták közül, és egy új irányt nyújt a továbbiakban. Ezen ambiguitás fő tartópillérei a vallásos és a humanista jegyek alkalmazása, egymásba játszatása, melyek egy tökéletes egységgé állnak össze a vers keretén belül. Az ilyenfajta egybekovácsolódás eredményezi, hogy a költemény egy fejlődést indít el, ezelőtt nem mutatkozó határokat húz meg a középkor magyar irodalma számára. Ezen formai invenció nyomán tehát, két fő aspektus útján haladva, új nézetek és értelmezési szintek bontakozhatnak ki a siralom megalkotási szintéziseiből. A vallásos nézet különösen fontos helyet tölt be az akkori írásos hagyományban, egyúttal, az irodalom megalkotottságában is, mivel az élet az egyház köré szerveződik. Viszont ezzel párhuzamosan megjelennek az emberi érzelmek kinyilatkoztatásainak különböző kísérletei, a szentimentalitás szavakba öntése, az a viszonyulási mód, hogy a középkor embere a Bibliát már nemcsak madártávlatból, hanem természetesebb, közelibb viszonyból is értelmezni szeretné, hogy érzéseit a szentek történetén keresztül tanulmányozza és fordítva: az elérhetetlent, az égit emberi közelségből jelenítse meg.
A középkori értelmezések szempontjából esszenciális helyet tölt be az eredete, vagyis származási ideje és helye, valamint a szerző kiléte. Ez viszont a siralom esetében igencsak homályos, több kutató is próbált kielégítő választ kapni erre a kérdésre, viszont adatok hiányában ez nehéz feladattá vált. Ellenben vannak bizonyos dolgok, melyek tényszerű igazolást nyertek az évek során, éspedig az, hogy az Ómagyar Mária- siralom a Leuveni Kódex egy vendégszövegeként került az olvasók elé, amely tény viszont sokat elárul a költemény keletkezési körülményeiről.
Mezey László irodalomtörténész datálása szerint a siralom Magyarországra kerülésének ideje a XVII-XVIII. század fordulójára tehető, amikor a magyar irodalomkutatók első ízben szemlélhették meg nyelvi hagyatékunkat. Ellenben, Gragger Róbert egyik írásában kifejti, hogy nagy valószínűséggel ez a planctus, éneklésre volt szánva, megzenésítése viszont az anyakódexbe való bekerülése előttre tehető, tehát, nagy valószínűséggel a szövegnek nem ez volt az első hazai útja, az is lehetséges, hogy a költemény magyar környezetben keletkezett.[4]
A kódex keletkezése1250-1275 között történhetett, a kutatók rendszerint a 13. század második felét jelölik meg, mint keletkezési dátumot. A siralommal ellentétben, a kódex keletkezési helye külföld lehetett, pontosabban Itália vagy Franciaország. Összeállítók tekintetében annyit lehet megállapítani, a kódex munkáinak domonkos rend írásainak többsége nyomán, hogy a kódex Prédikátorok Rendjének használatára készült. A magyar glosszák és a vers szövegének a gyűjtésbe kerülését feltehetőleg az magyarázza, hogy a külföldön tanuló, magyar klerikusok ily módon próbálták kompenzálni haza és nyelvük iránti érzéseiket, valamint a vallásos életüket is magyar áhítatgyakorlattal élhették meg.
Ezekre az adatokra annál is inkább nehéz volt következtetni, mivel a kódexekben semmilyen írói minőségre, keletkezési dátumra vagy időre utaló hivatkozás sincsen, csupán külső- és belső jegyekből lehet eredményekre jutni, úgy, mint a kézírás, iniciálé vagy tartalmi stiláris jegyek.[5] Noha a kutatás bonyolult munkával jár, az eredmény nem marad el, mivel a középkor olyan periódust jelent az irodalom világában, melyben az értelmezőnek feladatához, küldetéséhez tartozik ismerni a keletkezési körülményeket, ahhoz, hogy átható elemzést és képet nyújthasson az olvasók számára, valamint a verset a maga konvenciói és jelentésmezeje környezetében tudja feloldani. Az a tény, hogy az Ómagyar Mária-siralom keresztény környezetben keletkezett, pontosabban domonkos szerzetesek áhítatának megteremtésére szolgált a siralom éneklése, arra enged következtetni, hogy habár egyedi jegyeket is alkalmaz, szigorú poétikai szabályokat, formai követelményeket tart be és felépítése kollázs szerűvé lesz, mivel az akkori költészetben a kölcsönzés, fordítás, a keresztény megszokott toposzok használata, bevett szokás volt.
A Planctus vallásos megszólaltatása több szempontnak a figyelembevételét vonja maga után, amelyek mind hozzátartoznak a korabeli alkotásmód rendszeréhez, úgy, mint a középkori világfelfogás, a kor alkotásmódja és a vallásos esztétikai rendszer (latinizmus és verselés).
A medievális látásmód minőségében határozza meg a vers megalkotottságát, mivel az egyház központi szerepet töltött be az emberek életében, nemcsak a szerzeteseknek, de a köznap embereinek is berögződött szokásként alakította mindennapjait, ezért a vallásos irodalom tára az időben volt a legtágabb. Az Ómagyar Mária-siralom mint középkori költemény nyitott minden irányban, úgy befele, mint kifele, ami azt jelenti, hogy az akkor létező költemények meghatározott része elszakad a szerzőjétől, nyitottá válik a fordítók számára.
A medievalisztika természetes és szerves alkotásmódnak tartja a kölcsönzést, ezért a műveket általában részekre szedik és kölcsönzik, így húzva rengeteg féle köntöst egy bizonyos toposzra, ennek következménye, hogy egy bizonyos vallásos költeménynek száznál is több változata van. A korabeli alkotók kölcsönöztek a Bibliából, egyházaktól, liturgikus szövegekből, prédikációkból, traktástusokból vagy szekvencia költőktől, mely kölcsönzések a mű tengelyévé alakultak így tiszteletet kölcsönöztek alkotójuknak.[6] Mivel a középkori felfogás szerint a versírás doctusnak számított, a költő legnagyobb erénye a múlt anyagismerete volt, ami a mi nyelvemlékünkben élénken jelen van, hiszen alkotója csodálatra méltó ügyességgel illesztette össze a siralmat alkotó részeket nemcsak latin, de feltehetően magyar alkotásokból is, melyek kompozíciója egy igényes írás megszületését eredményezte. A verskompilációk fő eszközei a keveredést, rövidítést és toldalást tették ki, elmondható hogy ezen részek közül főként a keveredés tárával él az alkotó, annál is inkább, hogy a leggyakoribb a siralmak közti keveredés volt. A versek felépítése akkoriban nem egy bizonyos logikai sorrendet követett, sokkal inkább az összegyűjtött művek elemei mentén haladt, ezért a siralmat nem megírták, mint egyedi alkotást, hanem mozaikszerűen komponálták. Az Ómagyar Mária-siralom lehetséges és egyúttal legfontosabb forrásai közé tartoznak a Szent Bernárd által különös költői műgonddal megírt szekvencia, a Planctus ante nescia, valamint feltehetőleg az izlandi Mária-történet is (Mariu saga), amelyben megerősödik a harmadik személyűség valószínűsítvén a kapcsolatát a latin, majd közvetetten a magyar siraloménekkel. A Planctus egy olyan vizionárius passiódialógusra épül, mely egy jellemző tartópillére Szent Bernárd költészetének, mivel az akkori költő nem tartja magát méltónak a siralom megírására így inkább maga Mária szájából mondatja el a Krisztus és saját szenvedését, ez a motívum viszont szerves eleme az Ómagyar Mária- siralomnak is. Tartalmi kölcsönzés szempontjából, három rétegre osztódik a magyar siralomban szereplő esztétikai egységek felépítése, egyrészt fellelhetőek a Planctusból való fordítások, amelyek nagyrészt az első tizenhat sort teszik ki, majd a tartalmilag a fő mintához hasonuló részek, melyek inkább parafrázisnak, átköltésnek nevezhető részek, és végül az olyan részek, melyek frazeológiai, textológiai és szókészleti szinten eltérnek bármilyen latin eredetű mintától. Az utóbbit képező versszakok jelölhetik a költő leleményességét, de meghatározhatják azokat a mintákat is melyek a XIII. század magyar élőnyelvét képviselték, és melyek Mártinkó András szavaival élve kétségkívül léteztek, viszont dokumentálásuknak akadályát az jelentette, hogy ezekből a szövegekből, sajnos, semmi nem maradt fent.[7]
Ami az Ómagyar Mária- siralom verselését illeti, elmondható hogy a költő felismerte kölcsönzés alapjául szolgáló írásmű, szekvencia voltát és igyekezett is hű módon követni a mintát, mintegy a ritmust is fordítva. A magyar költészet ekkor csak ütem- vagy szólamszámláló volt, másképpen nevezve ütemhangsúlyos. Ellenben az Ómagyar Mária- siralom nem volt következetesen szótagszámláló, viszont próbálkozásai irányultak a latin minta követése- vagy az egyéni szótagszámrendszer kialakítása felé. Mártinkó András egyik munkájában elmondja, hogy a siralom az autonóm versritmust és tagolást vette alapjául, amely annyit jelentett, hogy az ősi verselés, tánc, ének, zene beidegzett vagy ösztönös formáit alkalmazta feltehetően folklór vagy hazai nyelvű költészeti alkotások nyomán.[8]
A magyar siraloménekből nem marad el a rímek alkalmazása sem, amely akkoriban a latin himnusz vívmányaként élt. Az alkotó több rímfajta használatát is megkísérelte, mint a félrímet, a monorímet (akkoriban igen nagy hatást gyakorolva az olvasókra, igazi tehetségre utalva), amelyet viszont csak három sor erejéig alkalmaz:
„Walasth vylagumtul
sydou fyodumtul
ezes urumemtuul.”[9]
A keresztrím használatát megfigyelhetjük, mint a rím fordításának kísérletét, vagyis semmilyen esztétikai szerepet nem szánt neki, csupán az utánzás következményének lehet tulajdonítani. Viszont, ami a legerősebben él a magyar siraloménekünkben, az nem más, mint az élőrím, alliteráció alkalmazása, habár az utóbbi forma a latin költészetnek is része, mégis a rím ily fajta használata a magyar ősi hagyatékra utal, mivel a latin alliterációs fordulatokat, a magyarban élő ősi, betűrímben gazdag, énekek hagyománya szerint megduplázza.
“Vylag uilaga
viragnac uiraga.
keseruen kynzathul
uos scegegkel werethul.”[10]
Az Ómagyar Mária- siralom költőjének egyik áttörő irányzati újítása, a humanista jelleg bevonása a keresztény poétikába. A magyar siralom, anyanyelvi megíratottságának köszönhetően, nem kerülhetett be a középkor kánonjába, ezt és az ilyen fajta szövegeket olyan konventekben alkalmazták, ahol laikus testvérek és nővérek élték mindennapjaikat[11], vagyis sokkal inkább egy áhítatos hangulat megteremtésére, a fontos ünnepek magyar nyelven történő megélésére irányulnak, mintsem hogy kiszolgáljak a latin rend által meghatározott konvenciókat, bekerüljenek a liturgiák struktúrái közé és egyházi, hivatalos érdekeket képviseljenek.
A humanista újítás beágyazása a latin irodalom berkeibe megnyitott egy kaput a földi élet és ezzel együtt az emberi érzelmek szabad kifejezése felé. Miközben egy anya fájdalmait a fia elvesztése után a profán világból az égi felé emeli, szentségi távlatokat kölcsönöz neki, párhuzamba állítja a szent és az evilági kinyilatkoztatásokat, emberi vonásokkal ruházza fel a könyörgő Máriát.
A magyar alkotó a latin planctusok hangulatát, melyben fellelhetőek a gótika költői világ motívumai is, a tartalmi, emberi és érzelmi világ megjelenítésében, olyan szinten tudja megszólaltatni, hogy az tökéletesen átérezhető legyen a magyar hallgatóság számára. Továbbá tartalmilag, érzelmileg, vagyis formai és poétikai megfogalmazásában szinte teljesen függetlenedik a Bibliától, annak csupán a keret- és jelképelemeit megtartván, ily módon nagyobb hangsúlyt kap az anya és fia közti kapcsolat megjelenítése, az érzelmek előtérbe kerülnek, amely konvenció eddig nem volt észlelhető, vagy legalábbis minimális szinten, a középkori alkotásmódban.
Verstani megalkotottság szempontjából az vehető észre, hogy a költő kerüli a túldíszítettséget, ez tapasztalható a jelzők visszafogottabb használatában. A versben csupán egy jelző kap különös hangsúlyt, ami felnagyítja az anya és fia között létrejött érzelmi szálakat: az „ézes” (édes), megnyilvánulása a téma nem mindennapi fájdalmának forrására irányul. Vagyis az anyai szeretet kifejező eszközeként jelenik meg. Tehát poétikai szempontból a formai nyitás jelzi, hogy kerüli a szekvencia darabosságát, a túldíszített gótikai verstani jegyeit, valamint a szentimentális- naturista német passiók gyakorlatát.[12]
Az elindított fejlődés hatásai nem maradnak el, mivel az istenségek eddig nem létező humanizálása, olyannyira megihlette az embereket, hogy egyedüliként maradt fent az évszázadok során, hogy a szerzetesek igényét érezték annak, hogy az utókor számára megörökítsék. Habár a vers hangulata magasztos, áhítatot fejez ki, mégsem távolodik el az emberi szférától sem. Ezt mutatja az a tény, hogy Mária és Jézus nevét egyetlen alkalommal sem említi a szöveg, így erősebben érzékelhető az istenanya fájdalma mellett minden gyermeke szenvedését átélő édesanya fájdalma. A simeoni jóslat viszont utal a bibliai történetekre. Bár a vers ritmikája nagyon könnyed, légies, tartalma a legnehezebb emberi fájdalmakat hordozza, egyszersmind feloldván az égi magasságokig emelt témát, a mély, teljességében emberi érzésekben.
Horváth János munkájában kifejti, hogy a siralom líraisága több kifejezési szinten megy át, míg végül eljut a végkifejletig. Pontosabban három ilyen szintet jelöl meg, amikoris az anya delírium állapotában háromszor kiállt fel jajszóval a fájdalma kinyilatkoztatására, mindig különböző fordulatokban megmutatkozva, míg végül az irgalomkiáltás kitöréséig emelkedik.[13]
A humanista megnyilatkoztatások beépítésével olyan folyamatot indított el a költő, amely a későbbiekben nem kis hatást gyakoroltak az alkotókra. Olyan műalkotást hozott létre, amely nem csak emelkedettségében, hanem éppen az emberi érzelmek síkján szólította meg az embereket, és mutatta az utat, hogy saját érzelmeiket kifejezésre jutassák az íráson keresztül, és keressék azt a vonalat, melyben saját értelmezésük megvalósul.
Az Ómagyar Mária-siralom a keletkezésétől a napjainkig elevenen él a nacionális köztudatban, amely nem lehet véletlen, hiszen egy olyan művet olvastak és olvasunk mai napig, amely megszólítja az embereket, függetlenül vallási beállítódottságuktól, egy olyan írás, melyben nemzeti identitásunk is kifejezésre jut, és ráeszméltet az akkor élő magyarság létezésére. Ez a ráeszmélés annak a következménye, hogy a költemény egyedisége, a latin mintától való különbözősége elődökre utal.
Továbbá nemcsak a megírás előtt, de a megírás utáni magyar költészet nyomait is felfedezhetjük, mivel kutatási eredmények szerint létezhetett még a latin írásbeliség virágzásának korszakában is magyar irodalom. Nem különb írásokban, mint: Huszita gyülekezet magyar énekeiben, vagy akár a Königsbergi töredékekben, amelyek a XIV. században keletkezhettek, felfedezések mutatják, hogy kőtáblákon Mária szekvencia szövegmaradványai szerepelnek, magyar nyelven íródva.[14]
Ebből kiindulva állíthatjuk, hogy a magyar költészet, közvetetten az Ómagyar Mária- siralom, elevenen élt, és él a mai napig az emberek tudatában, mind irodalmi, mind nemzeti nyomokat mutatva az egyre elhalványuló múltból.
Bibliográfia
Jegyzetek
[1] Martinkó András: Az Ómagyar Mária-siralom hazai és európai tükörben. Bp., 1988. p. 166.
[2]Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Második, átdolgozott kiadás. Bp., 1935. p. 36.
[3] Vizkelety András, A Leuveni-kódex és az Árpád-kori prédikációirodalom = Gábor Csilla (szerk.), Mindennemű dolgok változása. Hagyományok, források, távlatok, Kolozsvár, 2004. p. 11.
[4] Martinkó András, Az Ómagyar Mária-siralom hazai és európai tükörben, Bp., 1988. p. 18- 22.
[5] Vizkelety András, A Leuveni-kódex és az Árpád-kori prédikációirodalom = Gábor Csilla (szerk.), Mindennemű dolgok változása. Hagyományok, források, távlatok, Kolozsvár, 2004. p. 12- 13.
[6] Martinkó András, Az Ómagyar Mária-siralom hazai és európai tükörben, Bp., 1988. p. 47- 49.
[7] Martinkó András, Az Ómagyar Mária-siralom hazai és európai tükörben, Bp., 1988. p. 107.
[8] Martinkó András, Az Ómagyar Mária-siralom hazai és európai tükörben, Bp., 1988. p. 151- 154.
[9] http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/kkor/028.htm január 15.
[10] http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/kkor/028.htm január 15.
[11] Vizkelety András, A Leuveni Kódex sermója Árpád- házi Szent Erzsébet ünnepére = A XIX. század vonzásában. Tanulmányok T. Erdélyi Ilona tiszteletére, szerk. Kiczenko Judit és Thimár Attila, Pilisca, 2001. p. 306- 310. (Pázmány Irodalmi Műhely, Tanulmányok 3)
[12] Martinkó András, Az Ómagyar Mária-siralom hazai és európai tükörben, Bp., 1988. p. 149- 150.
[13] Sőtér- Klaniczay (szerk.): A magyar irodalom története, I. Köt. 18. A Magyar nyelvű vallásos irodalom kezdetei. Ómagyar Mária- siralom. Budapest, Akadémia kiadó, 1964
[14] Sőtér- Klaniczay (szerk.): A magyar irodalom története, I. Köt. 18. A Magyar nyelvű vallásos irodalom kezdetei. Ómagyar Mária- siralom. Budapest, Akadémia kiadó, 1964
Számomra Közép-Európa elsősorban mindig a magyarsággal volt kapcsolatba hozható, ha erre a térségre gondolok, hazám jut eszembe, viszont egy másik vonzata ennek a térségnek és a gondolatoknak, amelyeket vele asszociálok az a középkor és annak egyre jobban föltárulkozó irodalma. Európában a középkornak mindig is különleges megítéltsége volt, az értékek, amelyeket magában rejtett legelsősorban az irodalmi megnyilvánuláson keresztül bontakoztak ki, ezért is láttam jónak, hogy ezt a világot vegyem szemügyre, nemcsak gondolkodástanilag, hanem annak irodalmi helyzeteként is. Így tehát az alábbi dolgozat az egyik legértékesebb nyelvemlékünk, az Ómagyar Mária siralmat fejti ki annak irodalmi megnyilatkozását a kor kontextusából kiindulva.
A korabeli magyar nyelv, még akkor is, ha a középkori alkalmazása a mindennapi használatokra korlátozódott, kiszorult a hivatalos, tudományos és a vallásos közegből, még ilyen pozícióban is elmondható róla, hogy bámulatosan megállta a helyét a korabeli irodalomfelfogás és esztétika átadásában. Erre példaként a legkorábbi nyelvemlék szövegünk szolgál, mely fennmaradtával egy olyan világba vezeti be a mai olvasókat, amely korhű mintát nyújt az akkor élő emberek világfelfogásáról, és persze, a köznapi beszéd fordulataihoz is nyújt egy kis betekintést.
Az Ómagyar Mária siralom írója, alkotója vagy akár lehet mondani, hogy fordítója egy olyan fajta egyediséget kölcsönzött művének, amely talán észrevehetetlen volt az akkori latin és hivatalos közönség számára. A siralom szerzője nem a romantika korából oly jól ismert individualitás megnyilatkoztatását próbálta becserkészni a vers sorai közé, de nem is egy addig nem látott, eredeti alkotás létrehozása felé irányította intencióit, sokkal inkább lehet mondani, hogy egy olyan nemzeti, hazai látásmódot, érzelmi világot vitt bele munkájába, mint nyelvi, mint esztétikai (stiláris, poétikai) jegyeiben melyek a magyar világfelfogást tükrözték és semmilyen más külföldi alkotónál nem lelhetőek föl. Ebből a feltevésből lehet következtetni arra, hogy a költő nem támaszkodott teljes egészében a latin mintákra, szófordulataiban helyenként inkább az itthoni verselési megnyilvánulásokat alkalmazta, így nem egyfajta latinos mesterkéltséget, hanem inkább az egyszerűbb természetességet lehet kiérezni szavai közül.[1] Szerb Antal megjegyzése nyomán, amelyben úgy vélekedett, hogy: „Minden nyelv magában hord bizonyos lehetőségeket, és várja az embert, aki leírja azokat.”[2] lehet mondani, hogy az Ómagyar Mária- siralom szerzője gyönyörködtetően kihasználta anyanyelve adta lehetőségeket. Továbbá elmondható róla, ha a latin nyelvnek nem is volt a kiforrott tudományos szinten történő művelője, áthatóan ismerte korának bevett irodalmi konvencióit, hiszen az akkori poétikai szokásnak megfelelően bravúrosan összegyűjtötte és alkalmazta a műveket, melyből összeállt a siralom kollázsa.
Mivel az Ómagyar Mária- siralom az első, magyar irodalmi alkotás, mely írásban hagyományozódott az utókor számára, esszenciális jelentőséggel bír a hagyatéka. A vers megismerésével, kutatók bonthatták ki a középkor magyar társadalom jelenlétének néhány tényezőjét és felmérhették a népnyelv és a latin használatában rejlő arányokat, legyen az köznapi vagy hivatalos közlésben, mely sokban meghatározta a vers értelmezésének menetét. Tudván, hogy a középkori írásbeliség legnagyobb terét a latin foglalta el, hiszen az egész oktatás, olvasás és írás tanítása a latin nyelven alapult,[3] így az első fennmaradt nyelvemlékünk értéke is sok tekintetben megnövekedik, elemzését sem lehet tehát egy, csak a poétikai síkból megközelíteni, mivel nemzeti jelentőséget hordoz.
Mint minden művészeti alkotást, az Ómagyar Mária- siralmat is több szempontot figyelembe véve lehet megközelíteni. Alkotásmódjában több korabeli mintát is felhasznál a szerző, másrészt viszont újító vonások is felfedezhetőek költészetében, ez az a kettősség mely kiemeli a megszokott középkori minták közül, és egy új irányt nyújt a továbbiakban. Ezen ambiguitás fő tartópillérei a vallásos és a humanista jegyek alkalmazása, egymásba játszatása, melyek egy tökéletes egységgé állnak össze a vers keretén belül. Az ilyenfajta egybekovácsolódás eredményezi, hogy a költemény egy fejlődést indít el, ezelőtt nem mutatkozó határokat húz meg a középkor magyar irodalma számára. Ezen formai invenció nyomán tehát, két fő aspektus útján haladva, új nézetek és értelmezési szintek bontakozhatnak ki a siralom megalkotási szintéziseiből. A vallásos nézet különösen fontos helyet tölt be az akkori írásos hagyományban, egyúttal, az irodalom megalkotottságában is, mivel az élet az egyház köré szerveződik. Viszont ezzel párhuzamosan megjelennek az emberi érzelmek kinyilatkoztatásainak különböző kísérletei, a szentimentalitás szavakba öntése, az a viszonyulási mód, hogy a középkor embere a Bibliát már nemcsak madártávlatból, hanem természetesebb, közelibb viszonyból is értelmezni szeretné, hogy érzéseit a szentek történetén keresztül tanulmányozza és fordítva: az elérhetetlent, az égit emberi közelségből jelenítse meg.
A középkori értelmezések szempontjából esszenciális helyet tölt be az eredete, vagyis származási ideje és helye, valamint a szerző kiléte. Ez viszont a siralom esetében igencsak homályos, több kutató is próbált kielégítő választ kapni erre a kérdésre, viszont adatok hiányában ez nehéz feladattá vált. Ellenben vannak bizonyos dolgok, melyek tényszerű igazolást nyertek az évek során, éspedig az, hogy az Ómagyar Mária- siralom a Leuveni Kódex egy vendégszövegeként került az olvasók elé, amely tény viszont sokat elárul a költemény keletkezési körülményeiről.
Mezey László irodalomtörténész datálása szerint a siralom Magyarországra kerülésének ideje a XVII-XVIII. század fordulójára tehető, amikor a magyar irodalomkutatók első ízben szemlélhették meg nyelvi hagyatékunkat. Ellenben, Gragger Róbert egyik írásában kifejti, hogy nagy valószínűséggel ez a planctus, éneklésre volt szánva, megzenésítése viszont az anyakódexbe való bekerülése előttre tehető, tehát, nagy valószínűséggel a szövegnek nem ez volt az első hazai útja, az is lehetséges, hogy a költemény magyar környezetben keletkezett.[4]
A kódex keletkezése1250-1275 között történhetett, a kutatók rendszerint a 13. század második felét jelölik meg, mint keletkezési dátumot. A siralommal ellentétben, a kódex keletkezési helye külföld lehetett, pontosabban Itália vagy Franciaország. Összeállítók tekintetében annyit lehet megállapítani, a kódex munkáinak domonkos rend írásainak többsége nyomán, hogy a kódex Prédikátorok Rendjének használatára készült. A magyar glosszák és a vers szövegének a gyűjtésbe kerülését feltehetőleg az magyarázza, hogy a külföldön tanuló, magyar klerikusok ily módon próbálták kompenzálni haza és nyelvük iránti érzéseiket, valamint a vallásos életüket is magyar áhítatgyakorlattal élhették meg.
Ezekre az adatokra annál is inkább nehéz volt következtetni, mivel a kódexekben semmilyen írói minőségre, keletkezési dátumra vagy időre utaló hivatkozás sincsen, csupán külső- és belső jegyekből lehet eredményekre jutni, úgy, mint a kézírás, iniciálé vagy tartalmi stiláris jegyek.[5] Noha a kutatás bonyolult munkával jár, az eredmény nem marad el, mivel a középkor olyan periódust jelent az irodalom világában, melyben az értelmezőnek feladatához, küldetéséhez tartozik ismerni a keletkezési körülményeket, ahhoz, hogy átható elemzést és képet nyújthasson az olvasók számára, valamint a verset a maga konvenciói és jelentésmezeje környezetében tudja feloldani. Az a tény, hogy az Ómagyar Mária-siralom keresztény környezetben keletkezett, pontosabban domonkos szerzetesek áhítatának megteremtésére szolgált a siralom éneklése, arra enged következtetni, hogy habár egyedi jegyeket is alkalmaz, szigorú poétikai szabályokat, formai követelményeket tart be és felépítése kollázs szerűvé lesz, mivel az akkori költészetben a kölcsönzés, fordítás, a keresztény megszokott toposzok használata, bevett szokás volt.
A Planctus vallásos megszólaltatása több szempontnak a figyelembevételét vonja maga után, amelyek mind hozzátartoznak a korabeli alkotásmód rendszeréhez, úgy, mint a középkori világfelfogás, a kor alkotásmódja és a vallásos esztétikai rendszer (latinizmus és verselés).
A medievális látásmód minőségében határozza meg a vers megalkotottságát, mivel az egyház központi szerepet töltött be az emberek életében, nemcsak a szerzeteseknek, de a köznap embereinek is berögződött szokásként alakította mindennapjait, ezért a vallásos irodalom tára az időben volt a legtágabb. Az Ómagyar Mária-siralom mint középkori költemény nyitott minden irányban, úgy befele, mint kifele, ami azt jelenti, hogy az akkor létező költemények meghatározott része elszakad a szerzőjétől, nyitottá válik a fordítók számára.
A medievalisztika természetes és szerves alkotásmódnak tartja a kölcsönzést, ezért a műveket általában részekre szedik és kölcsönzik, így húzva rengeteg féle köntöst egy bizonyos toposzra, ennek következménye, hogy egy bizonyos vallásos költeménynek száznál is több változata van. A korabeli alkotók kölcsönöztek a Bibliából, egyházaktól, liturgikus szövegekből, prédikációkból, traktástusokból vagy szekvencia költőktől, mely kölcsönzések a mű tengelyévé alakultak így tiszteletet kölcsönöztek alkotójuknak.[6] Mivel a középkori felfogás szerint a versírás doctusnak számított, a költő legnagyobb erénye a múlt anyagismerete volt, ami a mi nyelvemlékünkben élénken jelen van, hiszen alkotója csodálatra méltó ügyességgel illesztette össze a siralmat alkotó részeket nemcsak latin, de feltehetően magyar alkotásokból is, melyek kompozíciója egy igényes írás megszületését eredményezte. A verskompilációk fő eszközei a keveredést, rövidítést és toldalást tették ki, elmondható hogy ezen részek közül főként a keveredés tárával él az alkotó, annál is inkább, hogy a leggyakoribb a siralmak közti keveredés volt. A versek felépítése akkoriban nem egy bizonyos logikai sorrendet követett, sokkal inkább az összegyűjtött művek elemei mentén haladt, ezért a siralmat nem megírták, mint egyedi alkotást, hanem mozaikszerűen komponálták. Az Ómagyar Mária-siralom lehetséges és egyúttal legfontosabb forrásai közé tartoznak a Szent Bernárd által különös költői műgonddal megírt szekvencia, a Planctus ante nescia, valamint feltehetőleg az izlandi Mária-történet is (Mariu saga), amelyben megerősödik a harmadik személyűség valószínűsítvén a kapcsolatát a latin, majd közvetetten a magyar siraloménekkel. A Planctus egy olyan vizionárius passiódialógusra épül, mely egy jellemző tartópillére Szent Bernárd költészetének, mivel az akkori költő nem tartja magát méltónak a siralom megírására így inkább maga Mária szájából mondatja el a Krisztus és saját szenvedését, ez a motívum viszont szerves eleme az Ómagyar Mária- siralomnak is. Tartalmi kölcsönzés szempontjából, három rétegre osztódik a magyar siralomban szereplő esztétikai egységek felépítése, egyrészt fellelhetőek a Planctusból való fordítások, amelyek nagyrészt az első tizenhat sort teszik ki, majd a tartalmilag a fő mintához hasonuló részek, melyek inkább parafrázisnak, átköltésnek nevezhető részek, és végül az olyan részek, melyek frazeológiai, textológiai és szókészleti szinten eltérnek bármilyen latin eredetű mintától. Az utóbbit képező versszakok jelölhetik a költő leleményességét, de meghatározhatják azokat a mintákat is melyek a XIII. század magyar élőnyelvét képviselték, és melyek Mártinkó András szavaival élve kétségkívül léteztek, viszont dokumentálásuknak akadályát az jelentette, hogy ezekből a szövegekből, sajnos, semmi nem maradt fent.[7]
Ami az Ómagyar Mária- siralom verselését illeti, elmondható hogy a költő felismerte kölcsönzés alapjául szolgáló írásmű, szekvencia voltát és igyekezett is hű módon követni a mintát, mintegy a ritmust is fordítva. A magyar költészet ekkor csak ütem- vagy szólamszámláló volt, másképpen nevezve ütemhangsúlyos. Ellenben az Ómagyar Mária- siralom nem volt következetesen szótagszámláló, viszont próbálkozásai irányultak a latin minta követése- vagy az egyéni szótagszámrendszer kialakítása felé. Mártinkó András egyik munkájában elmondja, hogy a siralom az autonóm versritmust és tagolást vette alapjául, amely annyit jelentett, hogy az ősi verselés, tánc, ének, zene beidegzett vagy ösztönös formáit alkalmazta feltehetően folklór vagy hazai nyelvű költészeti alkotások nyomán.[8]
A magyar siraloménekből nem marad el a rímek alkalmazása sem, amely akkoriban a latin himnusz vívmányaként élt. Az alkotó több rímfajta használatát is megkísérelte, mint a félrímet, a monorímet (akkoriban igen nagy hatást gyakorolva az olvasókra, igazi tehetségre utalva), amelyet viszont csak három sor erejéig alkalmaz:
„Walasth vylagumtul
sydou fyodumtul
ezes urumemtuul.”[9]
A keresztrím használatát megfigyelhetjük, mint a rím fordításának kísérletét, vagyis semmilyen esztétikai szerepet nem szánt neki, csupán az utánzás következményének lehet tulajdonítani. Viszont, ami a legerősebben él a magyar siraloménekünkben, az nem más, mint az élőrím, alliteráció alkalmazása, habár az utóbbi forma a latin költészetnek is része, mégis a rím ily fajta használata a magyar ősi hagyatékra utal, mivel a latin alliterációs fordulatokat, a magyarban élő ősi, betűrímben gazdag, énekek hagyománya szerint megduplázza.
“Vylag uilaga
viragnac uiraga.
keseruen kynzathul
uos scegegkel werethul.”[10]
Az Ómagyar Mária- siralom költőjének egyik áttörő irányzati újítása, a humanista jelleg bevonása a keresztény poétikába. A magyar siralom, anyanyelvi megíratottságának köszönhetően, nem kerülhetett be a középkor kánonjába, ezt és az ilyen fajta szövegeket olyan konventekben alkalmazták, ahol laikus testvérek és nővérek élték mindennapjaikat[11], vagyis sokkal inkább egy áhítatos hangulat megteremtésére, a fontos ünnepek magyar nyelven történő megélésére irányulnak, mintsem hogy kiszolgáljak a latin rend által meghatározott konvenciókat, bekerüljenek a liturgiák struktúrái közé és egyházi, hivatalos érdekeket képviseljenek.
A humanista újítás beágyazása a latin irodalom berkeibe megnyitott egy kaput a földi élet és ezzel együtt az emberi érzelmek szabad kifejezése felé. Miközben egy anya fájdalmait a fia elvesztése után a profán világból az égi felé emeli, szentségi távlatokat kölcsönöz neki, párhuzamba állítja a szent és az evilági kinyilatkoztatásokat, emberi vonásokkal ruházza fel a könyörgő Máriát.
A magyar alkotó a latin planctusok hangulatát, melyben fellelhetőek a gótika költői világ motívumai is, a tartalmi, emberi és érzelmi világ megjelenítésében, olyan szinten tudja megszólaltatni, hogy az tökéletesen átérezhető legyen a magyar hallgatóság számára. Továbbá tartalmilag, érzelmileg, vagyis formai és poétikai megfogalmazásában szinte teljesen függetlenedik a Bibliától, annak csupán a keret- és jelképelemeit megtartván, ily módon nagyobb hangsúlyt kap az anya és fia közti kapcsolat megjelenítése, az érzelmek előtérbe kerülnek, amely konvenció eddig nem volt észlelhető, vagy legalábbis minimális szinten, a középkori alkotásmódban.
Verstani megalkotottság szempontjából az vehető észre, hogy a költő kerüli a túldíszítettséget, ez tapasztalható a jelzők visszafogottabb használatában. A versben csupán egy jelző kap különös hangsúlyt, ami felnagyítja az anya és fia között létrejött érzelmi szálakat: az „ézes” (édes), megnyilvánulása a téma nem mindennapi fájdalmának forrására irányul. Vagyis az anyai szeretet kifejező eszközeként jelenik meg. Tehát poétikai szempontból a formai nyitás jelzi, hogy kerüli a szekvencia darabosságát, a túldíszített gótikai verstani jegyeit, valamint a szentimentális- naturista német passiók gyakorlatát.[12]
Az elindított fejlődés hatásai nem maradnak el, mivel az istenségek eddig nem létező humanizálása, olyannyira megihlette az embereket, hogy egyedüliként maradt fent az évszázadok során, hogy a szerzetesek igényét érezték annak, hogy az utókor számára megörökítsék. Habár a vers hangulata magasztos, áhítatot fejez ki, mégsem távolodik el az emberi szférától sem. Ezt mutatja az a tény, hogy Mária és Jézus nevét egyetlen alkalommal sem említi a szöveg, így erősebben érzékelhető az istenanya fájdalma mellett minden gyermeke szenvedését átélő édesanya fájdalma. A simeoni jóslat viszont utal a bibliai történetekre. Bár a vers ritmikája nagyon könnyed, légies, tartalma a legnehezebb emberi fájdalmakat hordozza, egyszersmind feloldván az égi magasságokig emelt témát, a mély, teljességében emberi érzésekben.
Horváth János munkájában kifejti, hogy a siralom líraisága több kifejezési szinten megy át, míg végül eljut a végkifejletig. Pontosabban három ilyen szintet jelöl meg, amikoris az anya delírium állapotában háromszor kiállt fel jajszóval a fájdalma kinyilatkoztatására, mindig különböző fordulatokban megmutatkozva, míg végül az irgalomkiáltás kitöréséig emelkedik.[13]
A humanista megnyilatkoztatások beépítésével olyan folyamatot indított el a költő, amely a későbbiekben nem kis hatást gyakoroltak az alkotókra. Olyan műalkotást hozott létre, amely nem csak emelkedettségében, hanem éppen az emberi érzelmek síkján szólította meg az embereket, és mutatta az utat, hogy saját érzelmeiket kifejezésre jutassák az íráson keresztül, és keressék azt a vonalat, melyben saját értelmezésük megvalósul.
Az Ómagyar Mária-siralom a keletkezésétől a napjainkig elevenen él a nacionális köztudatban, amely nem lehet véletlen, hiszen egy olyan művet olvastak és olvasunk mai napig, amely megszólítja az embereket, függetlenül vallási beállítódottságuktól, egy olyan írás, melyben nemzeti identitásunk is kifejezésre jut, és ráeszméltet az akkor élő magyarság létezésére. Ez a ráeszmélés annak a következménye, hogy a költemény egyedisége, a latin mintától való különbözősége elődökre utal.
Továbbá nemcsak a megírás előtt, de a megírás utáni magyar költészet nyomait is felfedezhetjük, mivel kutatási eredmények szerint létezhetett még a latin írásbeliség virágzásának korszakában is magyar irodalom. Nem különb írásokban, mint: Huszita gyülekezet magyar énekeiben, vagy akár a Königsbergi töredékekben, amelyek a XIV. században keletkezhettek, felfedezések mutatják, hogy kőtáblákon Mária szekvencia szövegmaradványai szerepelnek, magyar nyelven íródva.[14]
Ebből kiindulva állíthatjuk, hogy a magyar költészet, közvetetten az Ómagyar Mária- siralom, elevenen élt, és él a mai napig az emberek tudatában, mind irodalmi, mind nemzeti nyomokat mutatva az egyre elhalványuló múltból.
Bibliográfia
- http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/kkor/028.htm január 15.
- Martinkó András, Az Ómagyar Mária-siralom hazai és európai tükörben, Bp., 1988.
- Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Második, átdolgozott kiadás. Bp., 1935.
- Sőtér- Klaniczay (szerk.): A magyar irodalom története, I. Köt. 18. A Magyar nyelvű vallásos irodalom kezdetei. Ómagyar Mária- siralom. Budapest, Akadémia kiadó, 1964
- Vizkelety András, A Leuveni-kódex és az Árpád-kori prédikációirodalom = Gábor Csilla (szerk.), Mindennemű dolgok változása. Hagyományok, források, távlatok, Kolozsvár, 2004.
- Vizkelety András, A Leuveni Kódex sermója Árpád- házi Szent Erzsébet ünnepére = A XIX. század vonzásában. Tanulmányok T. Erdélyi Ilona tiszteletére, szerk. Kiczenko Judit és Thimár Attila, Pilisca, 2001. p. 306- 310. (Pázmány Irodalmi Műhely, Tanulmányok 3).
Jegyzetek
[1] Martinkó András: Az Ómagyar Mária-siralom hazai és európai tükörben. Bp., 1988. p. 166.
[2]Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Második, átdolgozott kiadás. Bp., 1935. p. 36.
[3] Vizkelety András, A Leuveni-kódex és az Árpád-kori prédikációirodalom = Gábor Csilla (szerk.), Mindennemű dolgok változása. Hagyományok, források, távlatok, Kolozsvár, 2004. p. 11.
[4] Martinkó András, Az Ómagyar Mária-siralom hazai és európai tükörben, Bp., 1988. p. 18- 22.
[5] Vizkelety András, A Leuveni-kódex és az Árpád-kori prédikációirodalom = Gábor Csilla (szerk.), Mindennemű dolgok változása. Hagyományok, források, távlatok, Kolozsvár, 2004. p. 12- 13.
[6] Martinkó András, Az Ómagyar Mária-siralom hazai és európai tükörben, Bp., 1988. p. 47- 49.
[7] Martinkó András, Az Ómagyar Mária-siralom hazai és európai tükörben, Bp., 1988. p. 107.
[8] Martinkó András, Az Ómagyar Mária-siralom hazai és európai tükörben, Bp., 1988. p. 151- 154.
[9] http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/kkor/028.htm január 15.
[10] http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/kkor/028.htm január 15.
[11] Vizkelety András, A Leuveni Kódex sermója Árpád- házi Szent Erzsébet ünnepére = A XIX. század vonzásában. Tanulmányok T. Erdélyi Ilona tiszteletére, szerk. Kiczenko Judit és Thimár Attila, Pilisca, 2001. p. 306- 310. (Pázmány Irodalmi Műhely, Tanulmányok 3)
[12] Martinkó András, Az Ómagyar Mária-siralom hazai és európai tükörben, Bp., 1988. p. 149- 150.
[13] Sőtér- Klaniczay (szerk.): A magyar irodalom története, I. Köt. 18. A Magyar nyelvű vallásos irodalom kezdetei. Ómagyar Mária- siralom. Budapest, Akadémia kiadó, 1964
[14] Sőtér- Klaniczay (szerk.): A magyar irodalom története, I. Köt. 18. A Magyar nyelvű vallásos irodalom kezdetei. Ómagyar Mária- siralom. Budapest, Akadémia kiadó, 1964
Biró Beáta
„Mindig odaadással és figyelemmel fordulok az Önök kultúrájának számomra hozzáférhető megnyilatkozásai felé – ahogy azt tennie kell mindenkinek, aki európai műveltségre törekszik.”
Thomas Mann
Mit jelent Európa fogalma? S ami ennél is elgondolkodtatóbb, mit jelent az igen gyakran, különböző kontextusokban használt Közép-Európa? Ahány kérdés, annyi válasz. Mindenki más szempontokat vesz figyelembe, s a választ merően befolyásolja azt is, hogy milyen nemzetiségű embert kérdezünk. Mielőtt a dolgozatírásnak kezdtem, megkérdeztem néhány németországit, szerintük mely országok tartoznak Közép-Európához, mi jellemzi Közép-Európát illetve véleményük szerint ez a bizonyos Közép-Európa kulturális szempontból kelethez vagy nyugathoz áll közelebb. Meglepő válaszok születtek. Dolgozatomban saját véleményem kifejtése mellett ezekre a válaszokra is kitérek.
A Közép-Európa fogalom számos módon érthető. Használhatjuk földrajzi, gazdasági, kulturális vagy épp politikai fogalomként. Ezen ágazatok határmezsgyéin, ötvözetében vagy ezeken belül mindenki számára megvan a maga kis személyes egyszeri Közép-Európája. Mező Ferenc így fogalmaz: „Közép-Európa, mint kifejezés az érzések és az identitás területén létezik, nem az értelem talaján, ennek megfelelően tele van a fogalom többszintű kettőséggel, többrétegűséggel[1].” Ezen meghatározás szemléletesen jelzi a személyes felfogások lehetőségét. A fogalom magyarázata függ az adott nemzettől, kortól, politikumtól, generációtól. Pomogács Béla azt vallja, hogy „Közép-Európa ma inkább irodalmi fogalom, mint gazdasági, politikai és lelki valóság. A fogalmat írók tartják életben: egy lengyel Milosz, egy cseh Kundera, egy magyar Mészöly Miklós beszélnek arról, hogy a közép-európai régiónak […] magára kellene találnia[2]”. Ezen vélemény szerint tehát nyilvánvalóbb valóság, hogy beszélhetünk közép-európai irodalomról és kultúráról, mint hogy közép-európai politikáról vagy gazdasági integrációról. Írók és irodalmárok szerint a régió népei egymásra vannak utalva. Nézzük csak hogyan ír Németh László a Most, punte, silta című tanulmányában: „Akár dunai, duna-kárpáti, közép-európai, kelet-közép-európai vagy kelet-európai népeknek tituláltuk magunkat szent összevisszaságban, abban megegyeztünk, hogy annak, ami összeköt, erősebbnek kell lennie, mint ami elválaszt[3].” A politikai világban azonban ez a közép-európai egymásra utaltság eszméje illetve az együttműködés elvárása csak a retorika szintjén mutatkozott.
Milyen tehát ez a Közép-Európa, amely talán csak írók elképzelésében ölt tiszta körvonalat, amelynek valóságos integrációját mindig csak ígéri, de nem mozdítja elő a politika? Hol van a közép-európai régió? Vannak egyáltalán határai? Létezik-e közös közép-európai tradíció?
Rövid történelmi áttekintés keretében lássuk, mit is jelent a fogalom különböző időkben. A XIX. században Közép-Európa a német birodalom országaival esett egybe és kizárólag a „Mitteleuropa” fogalmát értették rajta, azaz Európa közepét. Ez a felfogás a nemzetállam-koncepció terjedésével azonban megváltozott és kezdetét vette az aktuálpolitikai játszadozás. A II. Világháború körül Közép-Európa fogalmához hozzákapcsolták még Csehszlovákiát, Lengyelországot, Ausztriát, Magyarországot és Romániát[4]. A németek bukása után azonban ez az egység is feldarabolódott. Az addig Közép-Európát alkotó államok orosz fennhatóság alá kerültek, így a kommunizmus bevezetése által, egy másfajta politikai rendszer miatt inkább már keleti résznek számítanak, a másik részt pedig a nyugatiak alkották. Később megkülönböztették Kelet-Közép-Európát (Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovénia, Horvátország, Vajdaság egy része, Erdély és Partium, Nyugat-Ukrajna és a Baltikum) illetve Nyugat-Közép-Európát (Németország, Ausztria, Svájc). Napjainkban a Közép-Európa mellett megjelent a köztes Európa fogalom (Zwischen-Europa) is, amelyhez a németek és keleti szlovákok közti államok tartoznak. Eddigi legtágabb értelmezést azonban mégis Fejér Ádám adta, aki szerint Goethe – Ady – Tolsztoj Közép-Európa kulturális teljesítményének csúcsai.
Politikai, földrajzi vagy épp kulturális alapú felosztást szemlélünk, teljesen mindegy, a végeredmény úgyis nagyon különböző. Nagyon érdekesnek találom, hogy a megkérdezett német emberek közül szinte mind Közép-Európához sorolták Franciaországot, néhányuk Nagy-Britanniát (!), Olaszországot és Spanyolországot is. Mindannyian ide sorolták Németország – Ausztria - Svájc triót. Ezek szerint önmagukat közép-európai lakosoknak titulálják, a tőlük keletre lévőket többségük már nem sorolja Közép-Európához, a tőlük nyugatra lévőket viszont annál inkább. Megkérdeztem néhány háromszéki fiatalt is. Az eredmény meglepő. Románia, Magyarország és Szerbia mindnyájuknál Közép-Európa néven szerepel, gyakran szerepel a sorban még Ausztria, Szerbia illetve Bulgária. Ugyanaz a tendencia érvényesül tehát itt is: magukat közép-európaiaknak titulálják, Franciaországról vagy épp Nagy-Britanniáról azonban egyikük sem beszél. Az már teljes mértékben nyugathoz köthető az ő szemükben. Ezek szerint közép-európainak lenni igenis jó dolog, a német nem akar nyugati lenni, az erdélyi pedig keleti. Vajon egy nagy-britanniai polgár is közép-európainak tartaná magát?!
Véleményem szerint azért vallja „mindenki” magát ilyen előszeretettel közép-európainak, mert államának helyzetével senki nincs teljes mértékben megelégedve ugyan, de érzi már a fejlődés rögös útját. A nyugattal ugyanis a jólét, fejlettség, modernitás hozható összefüggésbe, ezt akarja mindenki magának, az ember elégedetlen volta miatt azonban senki nem jelenti ki, hogy igenis elérte a célját. Legalábbis a közép-európai ember. Azt, hogy Közép-Európa a fejlettség, nyugat felé tart (legalábbis a közvélemény szerint), abból a válaszból is levonhattam, amelyet a következő kérdésre kaptam: „Közép-Európa kulturális szempontból kelethez vagy nyugathoz áll közelebb?”. Minden megkérdezett német polgár szilárdan állította: nyugathoz.
Megállapítható tehát, hogy nincs egy egységesen kialakult kép, amire mindenki gondolna Közép-Európa fogalmának hallatán. Sokan használják a fogalmat, de senki nem érti, senki nem értheti igazán. Európának ez egy köztes régiója, két nagy, különálló civilizációja között, Kelet és Nyugat között fekszik, közöttük keresi szüntelen önmagát. E kettő között éli meg a maga történelmi sorsát, keresi a helyét különböző civilizációk, nemzetek, régiók között. Éppen emiatt arculatát egyfajta kettősség jellemzi. Ami azonban nyilvánvaló, hogy ez a közép-európai régió fáradhatatlanul Nyugat felé igyekszik, a nyugat-európaiak közösségéhez akar tartozni, de nehezen tud szabadulni a keleti jellegű kötődésétől. Kulturális identitását tekintve azonban öntudatosan a nyugati kultúrkörben látja magát. Erről tanúskodik irodalma, képzőművészete, zenéje, színháza, sőt, mindennapi szokásai, hagyományai (Halloween, Valentin-nap) is. Valahogyan (számomra) érthető módon senki nem szívesen azonosul a tőle keletre esőkkel. Ez esetben mi, erdélyiek távolságot tartunk az oroszok, ukránok, törökök, kaukázusiak, arabok eszméitől, szokásaitól; németországi társaink pedig nem szívesen közelítenek a romániaiakhoz, bulgárokhoz, szerbekhez. Annál inkább közelít és fogadja el azokat a kulturális és gondolkodási mintákat, amelyek hozzá képest nyugatabbról származnak.
Arra a kérdésre, hogy mi jellemzi Közép-Európát, nagyon különböző, szerteágazó válaszok születtek. Egyben azonban megegyeztek: mindenki vallja, hogy sokféle és sokszínű nemzetek egymáshoz nagyon közel élnek, a maga különbözőségükben, mégis egyfajta egységet képezve. Megjegyzendő, hogy korábbról olyan vélemények is vannak, amelyek a Közép-Európa terminust teljesen megtagadják. Cholnoky Jenő például egyáltalán nem használta ezt a fogalmat, mivel hosszú gondolkodás után a fogalom mibenlétét illetően arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy nem is létezik Közép-Európa. Ha pedig létezik, az csakis a történelmi Magyarországra vonatkozhat, mivel ez szinte minden szempontból hidat képez Nyugat és Kelet civilizációja között. Arra a kérdésre pedig, hogy mi jellemzi ezt a történelmi térséget, nagyon részletes választ adott Thomas Mann egy levelében, melyet a Pesti Hírlap szerkesztőségének küldött válaszul a „Mit tart a magyarságról?” körkérdésére: „Az Önök fajtájának keveréke, akárcsak nyelvüké, kis mongol és török beütéssel, kedves a német világpolgár egzotikum iránti érdeklődésének, s eredetien szép embertípusokat teremt, főként sötétbarna példányaiban. Fővárosuk, melynek könnyedén fantasztikus légkörében az Európa nyugati széléről érkező utazó a Kelet koronáját látja csillogni, földrészünk egyik legcsodálatosabb városképét nyújtja. Azt merem mondani, hogy már nem vagyok idegen Önöknél. Több ízben kapcsolatba kerültem eleven és munkakedvben gazdag közönségükkel. Jártam képtáraikban, élvezetes ízelítőt kaptam színházkultúrájukból, a parlamentben meghallgattam Apponyi gróf ellenzéki beszédét, amelyből egy szót sem értettem ugyan, mégsem untatott. Feledhetetlen kedvességgel fogadtak csiszolt műveltségű polgáraik házukban, elegáns és lovagias arisztokratáik vendégül láttak budai palotáikban. Meleg barátság fűz néhány kitűnő művészükhöz és írójukhoz. […] Országuk, amelyet a természet boldogságra teremtett, ma boldogtalan és politikailag gúzsba kötött. Ez vis maior. Egy okkal több, hogy rokonszenvvel gondoljak Önökre. Mindig odaadással és figyelemmel fordulok az Önök kultúrájának számomra hozzáférhető megnyilatkozásai felé – ahogy azt tennie kell mindenkinek, aki európai műveltségre törekszik.”[5] A kultúrának tehát hatása van Európára. Bár a politika soha nem ismerte el a kultúrát, de ha Bécset, Prágát vagy Pestet vesszük alapul, kultúrában gazdag szférát nyújtanak mind Keletnek, mind Nyugatnak.
Bár Thomas Mann a Kelet koronáját látja csillogni a magyarságon, a magyar kultúra, általában a közép-európai kultúra mindig is inkább a nyugati kultúra részének tekintették magukat, hozzuk hasonlónak. Az értelmiség kulturális identitását Európa azon részein is nyugati eszmények és minták irányítják, amelyek egyébként a közmegegyezés szerint keleti övezetek (lásd: orosz irodalom). Éppen ezért különös számomra, hogy a megkérdezettek közül senki nem tartja magát nyugatinak. Ma, a XXI. században ennyire eltolódtak volna a határok, hogy egyes vélemények már Nagy-Britanniát is Közép-Európához kapcsolják? Ezek szerint viszont nem létezne már Nyugat-Európa, s ami Nyugat, az csupán Amerikát képezné. Nem gondolom, hogy ez lenne a magyarázat. Véleményem szerint ez csupán a megkérdezettek elégedetlenségét, még többre, modernebbre vágyását fejezi ki. Thomas Mann például majd száz évvel ezelőtt önmagát már igenis nyugatinak érezte. Az emberek gondolkodásmódja, önmaguk szemlélete a körülöttük levőek tükrében változott meg inkább gyökeresen, sem mint a kulturális vagy földrajzi határok tolódtak volna el.
A különböző válaszokat hallva, majd elgondolkodva arra a következtetésre jutottam, hogy a Közép-Európa terminus valóban olyan sokféle, szerteágazó és sokszínű lehet, annyi szempontból vizsgálható a kérdés, hogy valóban csak „az én Közép-Európám”-ról beszélhet minden ember. Ez a sok-sok „Közép-Európám” között pedig nemzeteken belül kell legyenek kis kapcsok, amelyek összekötik őket egy egységes társadalomként, hogy egyenként és együtt is tegyenek a közös jóért, jólétért. Hogy az én, a te és az ő „Közép-Európája” az én, a te és az ő utódjának is a világ közepe legyen, ahonnan nem vágyódik nyugatabbra.
Bibliográfia
Fried István: Kétnyelvűség, többkulturáltság Kelet-Közép-Európa irodalmaiban. http://irodalmiszemle.sk/2012/05/fried-istvan-ketnyelvseg-toebbkulturaltsag-kelet-koezep-europa-irodalmaiban/ (Utolsó hozzáférés dátuma: 2018. 01. 27.)
Írónaptár - levelek, naplók, memoárok: Thomas Mann levele a Pesti Hírlap szerkesztőségének, válaszul a lap „Mit tart a magyarságról?” körkérdésére, 1924. január https://www.facebook.com/%C3%8Dr%C3%B3napt%C3%A1r-levelek-napl%C3%B3k-memo%C3%A1rok-1431225830452147/?rc=p (Utolsó hozzáférés dátuma: 2018. 01. 27.)
Mező Ferenc: Közép-Európa fogalmi változása térben és időben. Tér és Társadalom, 2001/3-4, 81-103.
Pomogács Béla: Közép-Európa: Kelet és Nyugat. Kisebbségkutatás, 9. évf., 2000/1. http://epa.oszk.hu/00400/00462/00005/4.htm (Utolsó hozzáférés dátuma: 2018. 01. 27.)
Jegyzetek
[1] Mező Ferenc: Közép-Európa fogalmi változása térben és időben. Tér és Társadalom, 2001/3-4, 81. old.
[2] Pomogács Béla: Közép-Európa: Kelet és Nyugat. Kisebbségkutatás, 9. évf., 2000/1. http://epa.oszk.hu/00400/00462/00005/4.htm (Utolsó hozzáférés dátuma: 2018. 01. 27.)
[3] Pomogács Béla: Közép-Európa: Kelet és Nyugat. Kisebbségkutatás, 9. évf., 2000/1. http://epa.oszk.hu/00400/00462/00005/4.htm (Utolsó hozzáférés dátuma: 2018. 01. 27.)
[4] Mező Ferenc: Közép-Európa fogalmi változása térben és időben. Tér és Társadalom, 2001/3-4, 84. old.
[5] Írónaptár - levelek, naplók, memoárok: Thomas Mann levele a Pesti Hírlap szerkesztőségének, válaszul a lap „Mit tart a magyarságról?” körkérdésére, 1924. január https://www.facebook.com/%C3%8Dr%C3%B3napt%C3%A1r-levelek-napl%C3%B3k-memo%C3%A1rok-1431225830452147/?rc=p (Utolsó hozzáférés dátuma: 2018. 01. 27.)
2018
„Mindig odaadással és figyelemmel fordulok az Önök kultúrájának számomra hozzáférhető megnyilatkozásai felé – ahogy azt tennie kell mindenkinek, aki európai műveltségre törekszik.”
Thomas Mann
Mit jelent Európa fogalma? S ami ennél is elgondolkodtatóbb, mit jelent az igen gyakran, különböző kontextusokban használt Közép-Európa? Ahány kérdés, annyi válasz. Mindenki más szempontokat vesz figyelembe, s a választ merően befolyásolja azt is, hogy milyen nemzetiségű embert kérdezünk. Mielőtt a dolgozatírásnak kezdtem, megkérdeztem néhány németországit, szerintük mely országok tartoznak Közép-Európához, mi jellemzi Közép-Európát illetve véleményük szerint ez a bizonyos Közép-Európa kulturális szempontból kelethez vagy nyugathoz áll közelebb. Meglepő válaszok születtek. Dolgozatomban saját véleményem kifejtése mellett ezekre a válaszokra is kitérek.
A Közép-Európa fogalom számos módon érthető. Használhatjuk földrajzi, gazdasági, kulturális vagy épp politikai fogalomként. Ezen ágazatok határmezsgyéin, ötvözetében vagy ezeken belül mindenki számára megvan a maga kis személyes egyszeri Közép-Európája. Mező Ferenc így fogalmaz: „Közép-Európa, mint kifejezés az érzések és az identitás területén létezik, nem az értelem talaján, ennek megfelelően tele van a fogalom többszintű kettőséggel, többrétegűséggel[1].” Ezen meghatározás szemléletesen jelzi a személyes felfogások lehetőségét. A fogalom magyarázata függ az adott nemzettől, kortól, politikumtól, generációtól. Pomogács Béla azt vallja, hogy „Közép-Európa ma inkább irodalmi fogalom, mint gazdasági, politikai és lelki valóság. A fogalmat írók tartják életben: egy lengyel Milosz, egy cseh Kundera, egy magyar Mészöly Miklós beszélnek arról, hogy a közép-európai régiónak […] magára kellene találnia[2]”. Ezen vélemény szerint tehát nyilvánvalóbb valóság, hogy beszélhetünk közép-európai irodalomról és kultúráról, mint hogy közép-európai politikáról vagy gazdasági integrációról. Írók és irodalmárok szerint a régió népei egymásra vannak utalva. Nézzük csak hogyan ír Németh László a Most, punte, silta című tanulmányában: „Akár dunai, duna-kárpáti, közép-európai, kelet-közép-európai vagy kelet-európai népeknek tituláltuk magunkat szent összevisszaságban, abban megegyeztünk, hogy annak, ami összeköt, erősebbnek kell lennie, mint ami elválaszt[3].” A politikai világban azonban ez a közép-európai egymásra utaltság eszméje illetve az együttműködés elvárása csak a retorika szintjén mutatkozott.
Milyen tehát ez a Közép-Európa, amely talán csak írók elképzelésében ölt tiszta körvonalat, amelynek valóságos integrációját mindig csak ígéri, de nem mozdítja elő a politika? Hol van a közép-európai régió? Vannak egyáltalán határai? Létezik-e közös közép-európai tradíció?
Rövid történelmi áttekintés keretében lássuk, mit is jelent a fogalom különböző időkben. A XIX. században Közép-Európa a német birodalom országaival esett egybe és kizárólag a „Mitteleuropa” fogalmát értették rajta, azaz Európa közepét. Ez a felfogás a nemzetállam-koncepció terjedésével azonban megváltozott és kezdetét vette az aktuálpolitikai játszadozás. A II. Világháború körül Közép-Európa fogalmához hozzákapcsolták még Csehszlovákiát, Lengyelországot, Ausztriát, Magyarországot és Romániát[4]. A németek bukása után azonban ez az egység is feldarabolódott. Az addig Közép-Európát alkotó államok orosz fennhatóság alá kerültek, így a kommunizmus bevezetése által, egy másfajta politikai rendszer miatt inkább már keleti résznek számítanak, a másik részt pedig a nyugatiak alkották. Később megkülönböztették Kelet-Közép-Európát (Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovénia, Horvátország, Vajdaság egy része, Erdély és Partium, Nyugat-Ukrajna és a Baltikum) illetve Nyugat-Közép-Európát (Németország, Ausztria, Svájc). Napjainkban a Közép-Európa mellett megjelent a köztes Európa fogalom (Zwischen-Europa) is, amelyhez a németek és keleti szlovákok közti államok tartoznak. Eddigi legtágabb értelmezést azonban mégis Fejér Ádám adta, aki szerint Goethe – Ady – Tolsztoj Közép-Európa kulturális teljesítményének csúcsai.
Politikai, földrajzi vagy épp kulturális alapú felosztást szemlélünk, teljesen mindegy, a végeredmény úgyis nagyon különböző. Nagyon érdekesnek találom, hogy a megkérdezett német emberek közül szinte mind Közép-Európához sorolták Franciaországot, néhányuk Nagy-Britanniát (!), Olaszországot és Spanyolországot is. Mindannyian ide sorolták Németország – Ausztria - Svájc triót. Ezek szerint önmagukat közép-európai lakosoknak titulálják, a tőlük keletre lévőket többségük már nem sorolja Közép-Európához, a tőlük nyugatra lévőket viszont annál inkább. Megkérdeztem néhány háromszéki fiatalt is. Az eredmény meglepő. Románia, Magyarország és Szerbia mindnyájuknál Közép-Európa néven szerepel, gyakran szerepel a sorban még Ausztria, Szerbia illetve Bulgária. Ugyanaz a tendencia érvényesül tehát itt is: magukat közép-európaiaknak titulálják, Franciaországról vagy épp Nagy-Britanniáról azonban egyikük sem beszél. Az már teljes mértékben nyugathoz köthető az ő szemükben. Ezek szerint közép-európainak lenni igenis jó dolog, a német nem akar nyugati lenni, az erdélyi pedig keleti. Vajon egy nagy-britanniai polgár is közép-európainak tartaná magát?!
Véleményem szerint azért vallja „mindenki” magát ilyen előszeretettel közép-európainak, mert államának helyzetével senki nincs teljes mértékben megelégedve ugyan, de érzi már a fejlődés rögös útját. A nyugattal ugyanis a jólét, fejlettség, modernitás hozható összefüggésbe, ezt akarja mindenki magának, az ember elégedetlen volta miatt azonban senki nem jelenti ki, hogy igenis elérte a célját. Legalábbis a közép-európai ember. Azt, hogy Közép-Európa a fejlettség, nyugat felé tart (legalábbis a közvélemény szerint), abból a válaszból is levonhattam, amelyet a következő kérdésre kaptam: „Közép-Európa kulturális szempontból kelethez vagy nyugathoz áll közelebb?”. Minden megkérdezett német polgár szilárdan állította: nyugathoz.
Megállapítható tehát, hogy nincs egy egységesen kialakult kép, amire mindenki gondolna Közép-Európa fogalmának hallatán. Sokan használják a fogalmat, de senki nem érti, senki nem értheti igazán. Európának ez egy köztes régiója, két nagy, különálló civilizációja között, Kelet és Nyugat között fekszik, közöttük keresi szüntelen önmagát. E kettő között éli meg a maga történelmi sorsát, keresi a helyét különböző civilizációk, nemzetek, régiók között. Éppen emiatt arculatát egyfajta kettősség jellemzi. Ami azonban nyilvánvaló, hogy ez a közép-európai régió fáradhatatlanul Nyugat felé igyekszik, a nyugat-európaiak közösségéhez akar tartozni, de nehezen tud szabadulni a keleti jellegű kötődésétől. Kulturális identitását tekintve azonban öntudatosan a nyugati kultúrkörben látja magát. Erről tanúskodik irodalma, képzőművészete, zenéje, színháza, sőt, mindennapi szokásai, hagyományai (Halloween, Valentin-nap) is. Valahogyan (számomra) érthető módon senki nem szívesen azonosul a tőle keletre esőkkel. Ez esetben mi, erdélyiek távolságot tartunk az oroszok, ukránok, törökök, kaukázusiak, arabok eszméitől, szokásaitól; németországi társaink pedig nem szívesen közelítenek a romániaiakhoz, bulgárokhoz, szerbekhez. Annál inkább közelít és fogadja el azokat a kulturális és gondolkodási mintákat, amelyek hozzá képest nyugatabbról származnak.
Arra a kérdésre, hogy mi jellemzi Közép-Európát, nagyon különböző, szerteágazó válaszok születtek. Egyben azonban megegyeztek: mindenki vallja, hogy sokféle és sokszínű nemzetek egymáshoz nagyon közel élnek, a maga különbözőségükben, mégis egyfajta egységet képezve. Megjegyzendő, hogy korábbról olyan vélemények is vannak, amelyek a Közép-Európa terminust teljesen megtagadják. Cholnoky Jenő például egyáltalán nem használta ezt a fogalmat, mivel hosszú gondolkodás után a fogalom mibenlétét illetően arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy nem is létezik Közép-Európa. Ha pedig létezik, az csakis a történelmi Magyarországra vonatkozhat, mivel ez szinte minden szempontból hidat képez Nyugat és Kelet civilizációja között. Arra a kérdésre pedig, hogy mi jellemzi ezt a történelmi térséget, nagyon részletes választ adott Thomas Mann egy levelében, melyet a Pesti Hírlap szerkesztőségének küldött válaszul a „Mit tart a magyarságról?” körkérdésére: „Az Önök fajtájának keveréke, akárcsak nyelvüké, kis mongol és török beütéssel, kedves a német világpolgár egzotikum iránti érdeklődésének, s eredetien szép embertípusokat teremt, főként sötétbarna példányaiban. Fővárosuk, melynek könnyedén fantasztikus légkörében az Európa nyugati széléről érkező utazó a Kelet koronáját látja csillogni, földrészünk egyik legcsodálatosabb városképét nyújtja. Azt merem mondani, hogy már nem vagyok idegen Önöknél. Több ízben kapcsolatba kerültem eleven és munkakedvben gazdag közönségükkel. Jártam képtáraikban, élvezetes ízelítőt kaptam színházkultúrájukból, a parlamentben meghallgattam Apponyi gróf ellenzéki beszédét, amelyből egy szót sem értettem ugyan, mégsem untatott. Feledhetetlen kedvességgel fogadtak csiszolt műveltségű polgáraik házukban, elegáns és lovagias arisztokratáik vendégül láttak budai palotáikban. Meleg barátság fűz néhány kitűnő művészükhöz és írójukhoz. […] Országuk, amelyet a természet boldogságra teremtett, ma boldogtalan és politikailag gúzsba kötött. Ez vis maior. Egy okkal több, hogy rokonszenvvel gondoljak Önökre. Mindig odaadással és figyelemmel fordulok az Önök kultúrájának számomra hozzáférhető megnyilatkozásai felé – ahogy azt tennie kell mindenkinek, aki európai műveltségre törekszik.”[5] A kultúrának tehát hatása van Európára. Bár a politika soha nem ismerte el a kultúrát, de ha Bécset, Prágát vagy Pestet vesszük alapul, kultúrában gazdag szférát nyújtanak mind Keletnek, mind Nyugatnak.
Bár Thomas Mann a Kelet koronáját látja csillogni a magyarságon, a magyar kultúra, általában a közép-európai kultúra mindig is inkább a nyugati kultúra részének tekintették magukat, hozzuk hasonlónak. Az értelmiség kulturális identitását Európa azon részein is nyugati eszmények és minták irányítják, amelyek egyébként a közmegegyezés szerint keleti övezetek (lásd: orosz irodalom). Éppen ezért különös számomra, hogy a megkérdezettek közül senki nem tartja magát nyugatinak. Ma, a XXI. században ennyire eltolódtak volna a határok, hogy egyes vélemények már Nagy-Britanniát is Közép-Európához kapcsolják? Ezek szerint viszont nem létezne már Nyugat-Európa, s ami Nyugat, az csupán Amerikát képezné. Nem gondolom, hogy ez lenne a magyarázat. Véleményem szerint ez csupán a megkérdezettek elégedetlenségét, még többre, modernebbre vágyását fejezi ki. Thomas Mann például majd száz évvel ezelőtt önmagát már igenis nyugatinak érezte. Az emberek gondolkodásmódja, önmaguk szemlélete a körülöttük levőek tükrében változott meg inkább gyökeresen, sem mint a kulturális vagy földrajzi határok tolódtak volna el.
A különböző válaszokat hallva, majd elgondolkodva arra a következtetésre jutottam, hogy a Közép-Európa terminus valóban olyan sokféle, szerteágazó és sokszínű lehet, annyi szempontból vizsgálható a kérdés, hogy valóban csak „az én Közép-Európám”-ról beszélhet minden ember. Ez a sok-sok „Közép-Európám” között pedig nemzeteken belül kell legyenek kis kapcsok, amelyek összekötik őket egy egységes társadalomként, hogy egyenként és együtt is tegyenek a közös jóért, jólétért. Hogy az én, a te és az ő „Közép-Európája” az én, a te és az ő utódjának is a világ közepe legyen, ahonnan nem vágyódik nyugatabbra.
Bibliográfia
Fried István: Kétnyelvűség, többkulturáltság Kelet-Közép-Európa irodalmaiban. http://irodalmiszemle.sk/2012/05/fried-istvan-ketnyelvseg-toebbkulturaltsag-kelet-koezep-europa-irodalmaiban/ (Utolsó hozzáférés dátuma: 2018. 01. 27.)
Írónaptár - levelek, naplók, memoárok: Thomas Mann levele a Pesti Hírlap szerkesztőségének, válaszul a lap „Mit tart a magyarságról?” körkérdésére, 1924. január https://www.facebook.com/%C3%8Dr%C3%B3napt%C3%A1r-levelek-napl%C3%B3k-memo%C3%A1rok-1431225830452147/?rc=p (Utolsó hozzáférés dátuma: 2018. 01. 27.)
Mező Ferenc: Közép-Európa fogalmi változása térben és időben. Tér és Társadalom, 2001/3-4, 81-103.
Pomogács Béla: Közép-Európa: Kelet és Nyugat. Kisebbségkutatás, 9. évf., 2000/1. http://epa.oszk.hu/00400/00462/00005/4.htm (Utolsó hozzáférés dátuma: 2018. 01. 27.)
Jegyzetek
[1] Mező Ferenc: Közép-Európa fogalmi változása térben és időben. Tér és Társadalom, 2001/3-4, 81. old.
[2] Pomogács Béla: Közép-Európa: Kelet és Nyugat. Kisebbségkutatás, 9. évf., 2000/1. http://epa.oszk.hu/00400/00462/00005/4.htm (Utolsó hozzáférés dátuma: 2018. 01. 27.)
[3] Pomogács Béla: Közép-Európa: Kelet és Nyugat. Kisebbségkutatás, 9. évf., 2000/1. http://epa.oszk.hu/00400/00462/00005/4.htm (Utolsó hozzáférés dátuma: 2018. 01. 27.)
[4] Mező Ferenc: Közép-Európa fogalmi változása térben és időben. Tér és Társadalom, 2001/3-4, 84. old.
[5] Írónaptár - levelek, naplók, memoárok: Thomas Mann levele a Pesti Hírlap szerkesztőségének, válaszul a lap „Mit tart a magyarságról?” körkérdésére, 1924. január https://www.facebook.com/%C3%8Dr%C3%B3napt%C3%A1r-levelek-napl%C3%B3k-memo%C3%A1rok-1431225830452147/?rc=p (Utolsó hozzáférés dátuma: 2018. 01. 27.)
2018
Csata Adél
Mit is jelent Európa fogalma, vagy az annyiszor, különböző kontextusokban használt, de nem értett Közép-Európa fogalma? Erre mindenki egyéni választ tud adni, és a dolgozatban én is egy egyéni, saját Közép-Európa-fogalom képzetét igyekszem szemléltetni.
Számos módon érthető ez a fogalom, sokféleképpen használjuk: földrajzi fogalomként, gazdasági fogalomként, kulturális fogalomként, politikai fogalomként, azonban vajon az ezen ágazatok keretében értjük mi Közép-Európát? A fentebb látott Kosztolányi idézetben szintén megjelenik egy földrajzi vetület: „Ó ősi világrész”, tehát Európa világrészként szerepel. A következőkben egy kulturális vetületet tükröz: „rücskös, szent, magasztos, lelkek nevelője.”A figyelmet felhívja itt arra, hogy Európa nagy embereket, kitűnő alkotókat adott. Egy következő megközelítés tekinthető történelmi meghatározásként is, amelyre utal a régi, vén jelző. A továbbiakban újra a szellemi értékek adójaként jelenik meg, a kulturális szerep érvényesül: „csodatevő, nagyhomlokú, könyves Európa.”
Európa többi részének, Észak-, Nyugat-, Kelet-, Dél-Európának meghatározása nem okoz különösebb problémát, azonban a Közép-Európáé igen. Ennek meghatározását nagyban befolyásolták az adott korok politikai szemléletei. Mező Ferenc így fogalmazza meg: „Közép-Európa, mint kifejezés az érzések és az identitás területén létezik, nem az értelem talaján, ennek megfelelően tele van a fogalom többszintű kettőséggel, többrétegűséggel.”[1]Mező Ferenc ezen mondata szemléletesen mutatja a már előbb említett egyéni, személyes felfogások lehetőségét. A fogalom meghatározása függ az adott kortól, nemzettől, generációtól, politikumtól és egyéb tényezőktől. Rövid történelmi áttekintés keretében szeretném szemléltetni, mit is jelentett a fogalom, különböző időkben: a XIX. század környékén Közép-Európa a német birodalom országaival esett egybe, és Európa közepét értették rajta, német kifejezéssel a Mitteleuropa fogalmát, amely, a földrajzi fekvés mellett gazdasági egységként való közös együttműködést is magába foglalta. Később, a II. Világháború körül Közép-Európa fogalmához hozzákapcsolták Csehszlovákiát, Lengyelországot, Ausztriát, Romániát és Magyarországot is. A II. Világháború után, a németek bukása után, ez az egység feldarabolódik. Az addig Közép-Európát alakító államok orosz fennhatóság alá kerülnek, s a kommunizmus bevezetésével inkább egy keleti részhez fognak tartozni, a politikai rendszer miatt, míg a másik részt a nyugatiak alkották, képviselték. A későbbiekben megkülönböztették Kelet-Közép-Európát, ahová Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovénia, Horvátország, a Vajdaság egy része, Erdély és Partium, Nyugat-Ukrajna és Baltikum, illetve Nyugat-Közép-Európát, ahová a német nyelvű országok tartoztak, Németország mellett, Ausztria és Svájc.
Amint látható, rendkívül körülményes a fogalom körülírása, mert ennek meghatározásánál etnikai hasonlóságok, történelmi tényezők, politikai ideológiák játszanak közre. Ma vajon mit tekinthetünk Közép-Európának? Talán az Európai Unió országait? Mivel ennek alapítói többnyire nyugati államok voltak, akkor vajon mondhatjuk, hogy egy nyugatosodási folyamatnak vagyunk kitéve? Mit jelent a Nyugat gazdaságilag? Jobblétet, hatalmat? Gazdasági helyzetünket tekintve, habár a nyugati rész is szenved még a válságtól, mi még jobban, Így nem mondhatjuk, hogy fel tudtunk, vagy tudnánk a közlejövőben zárkózni a nyugati országokhoz, így azt sem, hogy a nyugatossá válás érvényesülne. Ugyancsak Mező Ferenc jegyzi meg, hogy fontos, a „nemzettudat fölött ne közvetlenül az európai tudat legyen, hanem valami nagyobb egység, történelmi párhuzamokhoz való kötődés.”[2]Ezt figyelembe véve az etnikum fogalma is képbe kerül. Így tekintkető Közép-Európának az a térség például, ahol elszórtan magyarok élnek. Vajon igaz ez így? Szerintem nem. Nem szabad etnikum alapján egy másik, ugyanazon térségnben élő régiót kisebbségbe szorítani, mert ahogyan egy egyén, csoport viszonyul a másikhoz, azt kapja kölcsön. Kinek a feladata kialakítani egy Közép-Európát? A minden idők embereié, hogy egy olyan térséget alakítsanak ki, ahol jól érzik magukat, a kulturájukban, nyelvükkel, a közösséggel, gazadági jólétben, ahol a politika és egyéb tényezők helyett egy egész más értékrendszer határozza meg a közép fogalmát. Nem kell ennek a középnek ugyanazon folyók, hegyek közé esnie, nem kell ugyanazon nyelvet beszélnie, hanem érezzen emberként, kerüljenek előtérbe az emberi, erkölcsi értékek, s ezeket kövesse, ezek legyenek a normák. Hogy lehet elérni, hogy mindenki eszerint értékeljen és gondolkodjon? Nem megszorításokkal, bűntetésekkel, hanem a lelkiismerettel. Számomra Közép-Európát az emberi értékek képviselete, azoknak előnybe helyezését kellene jelentse, szemben az anyagi és egyéb javakkal, Így senki nem lenne korlátozott helyzetben, mindenkinek hozzáférése lehetne ehhez a térséghez. Ezt az anyagiasság nélküli világot jól szemlélteti Jókai Mór Ahol a pénz nem isten című regénye. A mű 1904-ben jelent meg könyv alakban, de már 1902-ben közlődött folytatásokban, a Budapesti Naplóban. A regény címe ellentétben van Balzac mondásával, miszerint az isten, akihez mindeni imádkozik a pénz. A cím tehát az anyagi javak nélküli világra utal. Azt hiszem a regény, mint utópia, valamilyen szintem kapcsolódhat az általam meghatározni próbált fogalomhoz, ezért egy rövid tartalmat ismertetnék.
A romantikus történet keretét egy brazil kereskedelmi hajón szolgált magyar tengerésztiszt elbeszélése adja. Egyik útján a dél-amerikai partok közelében tengerből kimagasló vulkán tetején egy vashajót vesz észre. Sikerül megközelítenie a helyet, s meglepetéssel fedezi fel, hogy a vidéken és a hajón emberek élnek. A parancsnok, a Capitano és házanépe barátságába fogadja, s így alkalma van megismerni különös történetüket. A hajó és utasai Európából kerültek ide, és csodával határos módon menekültek meg a biztos pusztulástól. A gazdag, termékeny földön valóságos kis paradicsomot teremtettek, s olyan társadalmi rendet alkottak, ahol a szeretet a jelszó, nem tudják, mit jelent „ölni”, s nem ismerik a pénz hatalmát. Teljes megelégedésben élnek, s hiába a tengerésztiszt minden rábeszélése, hogy aknázzák ki a föld mélyében rejlő drágakincsek értékét, s térjenek vissza gazdagon, hatalmasan az emberek közé – a Capitano hajthatatlan, s neki kell belátnia, hogy a Capitanónak igaza van.
Noé történetére utal mitikus kontextusban a történet. Egy új kezdet lehetőségét kínálja a hajó és annak népe számára. Megjelenik egy alternatív társadalom képe. A mű arra keresi a választ, hogy létezhet-e egy másfajta társadalmi berendezkedés, és tulajdonképpen új lapra teszi a társadalmi berendezkedést. A berendezkedés nem lehet tartós, a Capitano az, aki tudatosan választja ezt a létformát, s úgy próbálja fenntartani, hogy eltitkolja az információkat. Erre páldaként fölhozható, hogy az ifjak nem ismerhetik a fegyvert, a lőport stb. Az alternatív világ nem létezhet a külvilág nélkül. A szigeten könyvtár van, fegyverek, lőpor, ezek mind-mind a külvilág jelei, amelyek belülről emésztik fel a szigetet. A szigetmotívum a paradicsomi állapotra utal. A szigetet a Capitano elmondásából ismerhetjük meg, a vele folytatott kommunikáció tétje, hogy vissza lehet-e hódítani őket a társadalomnak: ,,Ily nemes szíveknek nem szabad itt a puszta szigeten elmúlni, elveszni.”[3]
A nemzet kérdését tekintve a Capitano úgy állítja be, hogy nem létezik olyan nemzet, amelyért feláldozná magát. A szigeten nincs nyelvi harc, hogy a másikat beolvasszák, hanem az együttélés biztosított. Ebből is kitűnik Jókai nemzetfelfogása, ő a patrióta nemzetfogalomban hisz. Szemben Robinson regényhagyományával, aki magányos, azt vallja, hogy a pénzalapú társadalmon kívül meg lehet élni, itt a hajós nem képes élni anyagiak nélkül, a külső társadalomnak nagyobb szerepet biztosít. Ez abból is látszik, hogy mindig próbálja meggyőzni a kapitányt a lőszer használatáról vagy éppenséggel a kőolaj értékesítéséről. Egy csoportban magányos, mindenkinek megvan a társa, de ő nem illik bele a közösség jövőbeli életébe. Strukturálisan kiveti magából ez a világ, ugyanakkor őáltala nyílik lehetőség a zárt világnak mások által való megismerésére, amelyet Szilágyi Márton egyfajta zálognak nevez tanulmányában.[4] Ugyancsak ő állítja, hogy a regény a nevelési utópiákhoz is közelít, hiszen a Capitano életfeladatának tekinti a jövő generáció romlatlanságának megőrzését.
Hasonlóan a regényhez, a ma élő európai, közép-európai embernek is egy hasonló, mini-paradicsom kialakításán kellene fáradoznia, szem előtt tartva az utópikus mű jelszavait, mint béke, szeretet, egység. A szigeten kialakított kis csoporthoz, társadalomhoz hasonlóan a békés együttélésre, és nem az egybeolvasztási kísérletekre kell helyezze a hangsúlyt. Ugyanennyire fontos, hogy ez nem hazugságra alapozva történjék, mint ahogyan az a regényben megjelenik. A minden idők embere kell ráébredjen arra, hogy mi jó és hosszútávon előnyös, kényszerítéstől mentesen. De vajon tud a ma embere, vagy tudná így látni a dolgokat? Vagy túlságosan elmerül a saját jólétében, mindenkit elsöpörve az útból, a saját érdekéért, vagy homokba dugja a fejét, hogy ne lássa a nyomort? Mi kellene ahhoz, hogy felébredjünk, észhez térjünk? Talán jó lenne a lelkiismerettel kezdeni, erre apellálni, magunkba nézni, s magunk mellett környezetünkre. Alakítsunk ki együtt egy olyan biztos együttélési helyet, ahol utódaink biztonságban, megbecsülésben, békében élnének egymás mellett, hiszen egységben az erő.
Számomra ezt jelentené Közép-Európa fogalma, vagy ezt szeretném, ha jelentené, egy egészséges társadalmat, megfontolt, korrekt emberekkel, akik egyénenként dolgoznának egy mindenki számára megfelelő egységes jóért, egy olyan helyet, amely mindenki számára hozzáférhető lenne, ha képes elfogadni saját belátásából a jelszóként fentebb említett elveket.
2014
Szakirodalom
Mező Ferenc: Közép-Európa fogalmi változása térben és időben, Tér és Társadalom, 2001/3-4, 81-103.
Szilágyi Márton: Az elhibázott teremtés, http://www.jamk.hu/ujforras/0503_14.htm [2013. 12. 28]
Fried István: Kelet- és Közép-Európa között, Gondolat, Budapest, 1986.
Jegyzetek
[1] Mező Ferenc, Közép-Európa fogalmi változása térben és időben, Tér és Társadalom, 2001/3-4, 81-103.
[2] Mező Ferenc, Közép-Európa fogalmi változása térben és időben, Tér és Társadalom, 2001/3-4, 81-103.
[3] Jókai Mór: Ahol a pénz nem isten, http://mek.oszk.hu/00700/00778/html/jokai1.htm
[4] Szilágyi Márton: Az elhibázott teremtés, http://www.jamk.hu/ujforras/0503_14.htm
Számos módon érthető ez a fogalom, sokféleképpen használjuk: földrajzi fogalomként, gazdasági fogalomként, kulturális fogalomként, politikai fogalomként, azonban vajon az ezen ágazatok keretében értjük mi Közép-Európát? A fentebb látott Kosztolányi idézetben szintén megjelenik egy földrajzi vetület: „Ó ősi világrész”, tehát Európa világrészként szerepel. A következőkben egy kulturális vetületet tükröz: „rücskös, szent, magasztos, lelkek nevelője.”A figyelmet felhívja itt arra, hogy Európa nagy embereket, kitűnő alkotókat adott. Egy következő megközelítés tekinthető történelmi meghatározásként is, amelyre utal a régi, vén jelző. A továbbiakban újra a szellemi értékek adójaként jelenik meg, a kulturális szerep érvényesül: „csodatevő, nagyhomlokú, könyves Európa.”
Európa többi részének, Észak-, Nyugat-, Kelet-, Dél-Európának meghatározása nem okoz különösebb problémát, azonban a Közép-Európáé igen. Ennek meghatározását nagyban befolyásolták az adott korok politikai szemléletei. Mező Ferenc így fogalmazza meg: „Közép-Európa, mint kifejezés az érzések és az identitás területén létezik, nem az értelem talaján, ennek megfelelően tele van a fogalom többszintű kettőséggel, többrétegűséggel.”[1]Mező Ferenc ezen mondata szemléletesen mutatja a már előbb említett egyéni, személyes felfogások lehetőségét. A fogalom meghatározása függ az adott kortól, nemzettől, generációtól, politikumtól és egyéb tényezőktől. Rövid történelmi áttekintés keretében szeretném szemléltetni, mit is jelentett a fogalom, különböző időkben: a XIX. század környékén Közép-Európa a német birodalom országaival esett egybe, és Európa közepét értették rajta, német kifejezéssel a Mitteleuropa fogalmát, amely, a földrajzi fekvés mellett gazdasági egységként való közös együttműködést is magába foglalta. Később, a II. Világháború körül Közép-Európa fogalmához hozzákapcsolták Csehszlovákiát, Lengyelországot, Ausztriát, Romániát és Magyarországot is. A II. Világháború után, a németek bukása után, ez az egység feldarabolódik. Az addig Közép-Európát alakító államok orosz fennhatóság alá kerülnek, s a kommunizmus bevezetésével inkább egy keleti részhez fognak tartozni, a politikai rendszer miatt, míg a másik részt a nyugatiak alkották, képviselték. A későbbiekben megkülönböztették Kelet-Közép-Európát, ahová Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovénia, Horvátország, a Vajdaság egy része, Erdély és Partium, Nyugat-Ukrajna és Baltikum, illetve Nyugat-Közép-Európát, ahová a német nyelvű országok tartoztak, Németország mellett, Ausztria és Svájc.
Amint látható, rendkívül körülményes a fogalom körülírása, mert ennek meghatározásánál etnikai hasonlóságok, történelmi tényezők, politikai ideológiák játszanak közre. Ma vajon mit tekinthetünk Közép-Európának? Talán az Európai Unió országait? Mivel ennek alapítói többnyire nyugati államok voltak, akkor vajon mondhatjuk, hogy egy nyugatosodási folyamatnak vagyunk kitéve? Mit jelent a Nyugat gazdaságilag? Jobblétet, hatalmat? Gazdasági helyzetünket tekintve, habár a nyugati rész is szenved még a válságtól, mi még jobban, Így nem mondhatjuk, hogy fel tudtunk, vagy tudnánk a közlejövőben zárkózni a nyugati országokhoz, így azt sem, hogy a nyugatossá válás érvényesülne. Ugyancsak Mező Ferenc jegyzi meg, hogy fontos, a „nemzettudat fölött ne közvetlenül az európai tudat legyen, hanem valami nagyobb egység, történelmi párhuzamokhoz való kötődés.”[2]Ezt figyelembe véve az etnikum fogalma is képbe kerül. Így tekintkető Közép-Európának az a térség például, ahol elszórtan magyarok élnek. Vajon igaz ez így? Szerintem nem. Nem szabad etnikum alapján egy másik, ugyanazon térségnben élő régiót kisebbségbe szorítani, mert ahogyan egy egyén, csoport viszonyul a másikhoz, azt kapja kölcsön. Kinek a feladata kialakítani egy Közép-Európát? A minden idők embereié, hogy egy olyan térséget alakítsanak ki, ahol jól érzik magukat, a kulturájukban, nyelvükkel, a közösséggel, gazadági jólétben, ahol a politika és egyéb tényezők helyett egy egész más értékrendszer határozza meg a közép fogalmát. Nem kell ennek a középnek ugyanazon folyók, hegyek közé esnie, nem kell ugyanazon nyelvet beszélnie, hanem érezzen emberként, kerüljenek előtérbe az emberi, erkölcsi értékek, s ezeket kövesse, ezek legyenek a normák. Hogy lehet elérni, hogy mindenki eszerint értékeljen és gondolkodjon? Nem megszorításokkal, bűntetésekkel, hanem a lelkiismerettel. Számomra Közép-Európát az emberi értékek képviselete, azoknak előnybe helyezését kellene jelentse, szemben az anyagi és egyéb javakkal, Így senki nem lenne korlátozott helyzetben, mindenkinek hozzáférése lehetne ehhez a térséghez. Ezt az anyagiasság nélküli világot jól szemlélteti Jókai Mór Ahol a pénz nem isten című regénye. A mű 1904-ben jelent meg könyv alakban, de már 1902-ben közlődött folytatásokban, a Budapesti Naplóban. A regény címe ellentétben van Balzac mondásával, miszerint az isten, akihez mindeni imádkozik a pénz. A cím tehát az anyagi javak nélküli világra utal. Azt hiszem a regény, mint utópia, valamilyen szintem kapcsolódhat az általam meghatározni próbált fogalomhoz, ezért egy rövid tartalmat ismertetnék.
A romantikus történet keretét egy brazil kereskedelmi hajón szolgált magyar tengerésztiszt elbeszélése adja. Egyik útján a dél-amerikai partok közelében tengerből kimagasló vulkán tetején egy vashajót vesz észre. Sikerül megközelítenie a helyet, s meglepetéssel fedezi fel, hogy a vidéken és a hajón emberek élnek. A parancsnok, a Capitano és házanépe barátságába fogadja, s így alkalma van megismerni különös történetüket. A hajó és utasai Európából kerültek ide, és csodával határos módon menekültek meg a biztos pusztulástól. A gazdag, termékeny földön valóságos kis paradicsomot teremtettek, s olyan társadalmi rendet alkottak, ahol a szeretet a jelszó, nem tudják, mit jelent „ölni”, s nem ismerik a pénz hatalmát. Teljes megelégedésben élnek, s hiába a tengerésztiszt minden rábeszélése, hogy aknázzák ki a föld mélyében rejlő drágakincsek értékét, s térjenek vissza gazdagon, hatalmasan az emberek közé – a Capitano hajthatatlan, s neki kell belátnia, hogy a Capitanónak igaza van.
Noé történetére utal mitikus kontextusban a történet. Egy új kezdet lehetőségét kínálja a hajó és annak népe számára. Megjelenik egy alternatív társadalom képe. A mű arra keresi a választ, hogy létezhet-e egy másfajta társadalmi berendezkedés, és tulajdonképpen új lapra teszi a társadalmi berendezkedést. A berendezkedés nem lehet tartós, a Capitano az, aki tudatosan választja ezt a létformát, s úgy próbálja fenntartani, hogy eltitkolja az információkat. Erre páldaként fölhozható, hogy az ifjak nem ismerhetik a fegyvert, a lőport stb. Az alternatív világ nem létezhet a külvilág nélkül. A szigeten könyvtár van, fegyverek, lőpor, ezek mind-mind a külvilág jelei, amelyek belülről emésztik fel a szigetet. A szigetmotívum a paradicsomi állapotra utal. A szigetet a Capitano elmondásából ismerhetjük meg, a vele folytatott kommunikáció tétje, hogy vissza lehet-e hódítani őket a társadalomnak: ,,Ily nemes szíveknek nem szabad itt a puszta szigeten elmúlni, elveszni.”[3]
A nemzet kérdését tekintve a Capitano úgy állítja be, hogy nem létezik olyan nemzet, amelyért feláldozná magát. A szigeten nincs nyelvi harc, hogy a másikat beolvasszák, hanem az együttélés biztosított. Ebből is kitűnik Jókai nemzetfelfogása, ő a patrióta nemzetfogalomban hisz. Szemben Robinson regényhagyományával, aki magányos, azt vallja, hogy a pénzalapú társadalmon kívül meg lehet élni, itt a hajós nem képes élni anyagiak nélkül, a külső társadalomnak nagyobb szerepet biztosít. Ez abból is látszik, hogy mindig próbálja meggyőzni a kapitányt a lőszer használatáról vagy éppenséggel a kőolaj értékesítéséről. Egy csoportban magányos, mindenkinek megvan a társa, de ő nem illik bele a közösség jövőbeli életébe. Strukturálisan kiveti magából ez a világ, ugyanakkor őáltala nyílik lehetőség a zárt világnak mások által való megismerésére, amelyet Szilágyi Márton egyfajta zálognak nevez tanulmányában.[4] Ugyancsak ő állítja, hogy a regény a nevelési utópiákhoz is közelít, hiszen a Capitano életfeladatának tekinti a jövő generáció romlatlanságának megőrzését.
Hasonlóan a regényhez, a ma élő európai, közép-európai embernek is egy hasonló, mini-paradicsom kialakításán kellene fáradoznia, szem előtt tartva az utópikus mű jelszavait, mint béke, szeretet, egység. A szigeten kialakított kis csoporthoz, társadalomhoz hasonlóan a békés együttélésre, és nem az egybeolvasztási kísérletekre kell helyezze a hangsúlyt. Ugyanennyire fontos, hogy ez nem hazugságra alapozva történjék, mint ahogyan az a regényben megjelenik. A minden idők embere kell ráébredjen arra, hogy mi jó és hosszútávon előnyös, kényszerítéstől mentesen. De vajon tud a ma embere, vagy tudná így látni a dolgokat? Vagy túlságosan elmerül a saját jólétében, mindenkit elsöpörve az útból, a saját érdekéért, vagy homokba dugja a fejét, hogy ne lássa a nyomort? Mi kellene ahhoz, hogy felébredjünk, észhez térjünk? Talán jó lenne a lelkiismerettel kezdeni, erre apellálni, magunkba nézni, s magunk mellett környezetünkre. Alakítsunk ki együtt egy olyan biztos együttélési helyet, ahol utódaink biztonságban, megbecsülésben, békében élnének egymás mellett, hiszen egységben az erő.
Számomra ezt jelentené Közép-Európa fogalma, vagy ezt szeretném, ha jelentené, egy egészséges társadalmat, megfontolt, korrekt emberekkel, akik egyénenként dolgoznának egy mindenki számára megfelelő egységes jóért, egy olyan helyet, amely mindenki számára hozzáférhető lenne, ha képes elfogadni saját belátásából a jelszóként fentebb említett elveket.
2014
Szakirodalom
Mező Ferenc: Közép-Európa fogalmi változása térben és időben, Tér és Társadalom, 2001/3-4, 81-103.
Szilágyi Márton: Az elhibázott teremtés, http://www.jamk.hu/ujforras/0503_14.htm [2013. 12. 28]
Fried István: Kelet- és Közép-Európa között, Gondolat, Budapest, 1986.
Jegyzetek
[1] Mező Ferenc, Közép-Európa fogalmi változása térben és időben, Tér és Társadalom, 2001/3-4, 81-103.
[2] Mező Ferenc, Közép-Európa fogalmi változása térben és időben, Tér és Társadalom, 2001/3-4, 81-103.
[3] Jókai Mór: Ahol a pénz nem isten, http://mek.oszk.hu/00700/00778/html/jokai1.htm
[4] Szilágyi Márton: Az elhibázott teremtés, http://www.jamk.hu/ujforras/0503_14.htm
Dezső Enikő
|
A roma népcsoport ellen megfogalmazott előítéleteink |
Dolgozatom témája az előítéletek, pontosabban a roma néppel szembeni előítéleteink.
Először szeretném meghatározni, hogy mit is értünk előítéleteken. Előítéleten röviden azt értjük, hogy egy kissebségi csoportra milyen tulajdonságokat ruházunk rá. A továbbiakban az előítéletek meghatározását részletesebben kifejtem.
Folytatásként s cigány szót is meg szeretném határozni, mert több eltérő vélemény is van, hogy ki is tulajdonképpen a cigány. Vannak olyan romák, akik nem valljak magukat annak, de vannak akik igenis vállalják nemzetségüket.
Romániában és Magyarországon is hasonló a helyzet, a probléma a rommákkal kapcsolatosan. Az emberek mind a két országban tartózkodnak a romáktól, előítéleteik vannak velük szemben, megbélyegzik őket. Ez azért is van, mert sok bűncselekményt követnek el a romák.
Egy kutatás, vizsgálat alapján, amit Romániában végeztek, kimutatták, hogy a gyerekek és a tanárok milyen mértékben határozzák meg az előítéleteiket a romákkal szemben. A vizsgálat eredménye kimutatta, hogy a diákok nagyobb mértékű ellenszenvet éreznek roma diáktársaikkal szemben, mint azok a tanárok akik roma iskolában tanítanak, oktatnak. A részletekre a továbbiakban részletesen kitérek.
Befejezésképpen arról lesz szó, hogy milyen módon tudnánk enyhíteni az előítéleteinket a romákkal szemben, mert ahogy tudjuk rengeteg cigány viccet, videót találunk az Interneten, amelyekben előítéleteink jelen vannak, mert kinevetjük őket.
Először is határozzuk meg pontosan, hogy mit is jelent, mit értünk az előítélet szón. Az előítélet, befolyásolja tetteinket, érzéseinket, viszonyulásunkat egy adott dologgal szemben. Előítélettel viseltetünk másokkal, csoportokkal, etnikumokkal szemben és néha elszenvedő alanyai vagyunk az előítéleteknek. Többféle meghatározása van, a legfontosabb G.W. Allport Az előítéletek című könyvében található meghatározás. G. W. Allport meghatározása szerint az előítélet valamely személlyel szemben érzett idegenkedő vagy ellenséges attitűd, melynek alapja pusztán annyiban van, hogy az illető személy egy adott csoporthoz tartozik, és ennek következtében feltételezzük róla, hogy a csoportnak tulajdonított negatív tulajdonságokkal ő is rendelkezik. Pontosabban így fogalmazta meg: „Kedvező vagy kedvezőtlen érzés egy személy vagy dolog vonatkozásában, mely megelőzi a tényleges tapasztalatot, illetve nem azon alapul.” Ez különösen akkor veszélyes, ha semmilyen új tény vagy élethelyzet nem tudja megváltoztatni az előzőleg kialakult negatív véleményt. (G. W. Allport, 1977).
Általában az előítélet negatív érzel hatású. Szorosan összekapcsolódik az előítéletekkel a stigma fogalma. A stigma egy olyan viszony amely egy jellemvonás és egy sztereotípia között áll fenn.
Amikor az egyéneket észleljük, nem mint individuumokat látjuk, hanem, mint kategóriákba tartozó embereket. Egy - egy kategóriához gondolataink, érzelmeink tapadnak, így ha például a “cigány” kategóriába sorolunk valakit, bizonyos kedvező vagy kedvezőtlen érzést kapcsolunk hozzá. Sztereotípiák alakulnak ki tehát, ha egy embercsoport bizonyos jellemvonásait általánosítjuk, azaz ezeket a jellemvonásokat kiterjesztjük, és a csoport minden tagjára nézve elfogadjuk.
Többféle típusa alakult ki az előítéletes viselkedésnek, gondolkodásnak. Az egyik a szóbeli előítéletesség, amelyben csak szóban kifejezve fogalmazzuk meg az előítéleteinket és nem követi esetleg agresszív tett, cselekedet. A testi erőszak akkor következik be, ha az előítéleteink erőszakos cselekedeteket váltanak ki belőlünk. Egy másik típusa az elkerülés, ezt egyszerűen akkor alkalmazzuk, mikor kerülni szeretnénk azt a csoportot amellyel szemben megfogalmaztuk az előítéleteinket.
Egyesek cigánynak az tekintenek, akit a nem cigány környezete annak tart. Egy másik vélemény az, hogy az a cigány aki annak tartja, vallja magát. Egy harmadik az aki cigányként öltözik és úgy is viselkedik. Nem a legpontosabb meghatározás, hogy az a cigány aki annak vallja magát, mert sok olyan cigány van akik nem vallják be identitásukat, hovatartozásukat. Például népszámláláskor sok cigány nem vallotta magát cigánynak. Ez nem csak Romániában észrevehető, hanem Magyarországon is és más országokban is. Természetesen vannak kivételek, vannak olyan romák, cigányok akik igenis büszkék a nemzetségükre és annak is vallják magukat, de ezeknek a száma kisebb, mint azoké akik nem vállalják nemzetségüket.
A roma szót ajánlatosabb használni, mint a cigány megnevezést hazánkban is és Magyarországon is, mert a cigány megnevezés magába foglal mér egy előítéletet is. Románul is a „romi” szót használjuk és nem a „țigani” terminust.
Ezzel a cigány, roma megnevezésben, hogy ki az és ki nem több kutatást is végeztek. Ilyen kutatók, mint: Kemény István, Barcy—Diósi—Rudas kutatásaik, Ladányi János és Szelényi Iván írása és Hann Endre kutatása. Ezeknek a kutatóknak a kutatásaik, vizsgálataik Magyarországon történtek.
A roma népesség is egy kisebbségi csoport. Rendszerigazolási tendenciának nevezzük azt, amikor a kisebbségi csoportok (esetünkben a romák) elfogadják a róluk alkotott negatív előítéleteket, amivel egyrészt felmentik magukat az alól, hogy ez ellen küzdjenek, másrészt a társadalmi rend igazságosságában való hitük fennmarad. Az előítéletek veszélye az, hogy önbeteljesítő jóslatként működnek, vagyis a romák bizonyos viselkedési mintáikban már követik azokat a mintákat, amelyeket a többi közösség hozzájuk rendelt.
Krekkó Péter szociálpszichológus egy interjúban egy újságnak megfogalmazta, hogy három oldalról lehet megközelíteni a roma—magyar viszonyt, de véleményem szerint ez a roma—román viszonyra is érvényes nem csak a magyarra. Az első az, hogy mit gondol a többség a romákról, második, hogy mit gondolnak a romák magukról és hogy mit gondolnak a romák a többségi társadalomról. A romák a leginkább elutasított csoport, főleg vidéken. Két vélekedés veszélyesen hozzákapcsolódott a romákhoz: az egyik a parazitizmus, vagyis hogy ők segélyekből élnek, nem dolgoznak, csak élősködnek a társadalmon. A másik a kriminalitás, a magyarok csaknem kétharmada szerint ugyanis a cigányok „vérükben, génjeikben hordozzák” a bűnözésre való hajlamot.
Romániában Simon Beáta és Ferenc Emese végzett el egy kutatást, hogy az oktatásban a roma iskolában tanító tanároknak kisebb az előítéleteik, mint azoknak a tanároknak akik nem roma iskolában tanítanak és, hogy a diákok körében is nagyobb az előítélkezés a romákkal szemben, mint a tanároké. A kutatás, felmérés 133 személyből állott, amiből 34 pedagógus és 99 diák volt. A roma iskolában tanító tanárok több mint fele 55,6 %-a csak valamennyire előítéletes és a nem roma iskolában tanító tanárok egyharmada 31,3%-a eléggé előítéletes. A diákok körében is a többségük 37,37%-a azt vallja, hogy nagyon előítéletesek a romákkal szemben és a pedagógusok többsége 52,94%-a csak kismértékben előítéletesek.
Előítéleteink enyhítésére Allport ír arról, hogy a törvények nem érnek sokat, csak arra jók, hogy a viselkedéseinket kordában tudjuk tartani. Jó módszer az előítéleteink enyhítésére és esetleg megelőzésére az integrált oktatás. Egy másik enyhítés lehet az együttélés, azaz érintkezési lehetőségeket kell teremteni, hogy a roma csoport érintkezzen a társadalommal, mert ilyenkor viselkedési változások jöhetnek létre mindkét félnél. Viszont az együttélés elősegítheti, felerősítheti is az előítéleteinket. Ezek szerint nehezen lehet eldönteni, hogy jó dolog az együttélés a romákkal vagy sem. Szerintem ez helyzettől, környezettől és emberektől függ, mert van ahol jól működhet és működik, de van ahol nem jól.
Előítéletünket azzal is csökkenthetjük, hogy kevesebb cigány viccet fogalmazunk meg és kevesebb cigányokról szóló videókat töltünk fel az Internetre, mert ezek a viccek és videók igaz, hogy viccesek, mulatságosak, szórakoztatóak, de növelik az emberekben az előítéleteiket, mert a kisgyerekek is megnézik, elolvassák őket és anélkül, hogy valamilyen kapcsolatba juthattak volna velük mar van egy előítéletük a romákkal szemben. A szülők is növelik a gyerekekben az előítéleteiket, mert elmondják nekik a saját előítéleteiket a romákkal szembe és felhozzák a figyelmüket, hogy kerüljék és tartózkodjanak a romáktól.
Lássunk néhány cigányokról szóló viccet és videót.
1. Megy a roma az erdőben, meglátja a rendőr:
- Hé te, cigány!
- Úgy dögöjjek meg biztosúr, nem én vótam!
2. A cigány öt kiló hússal tér haza szokásos élelembeszerző körútjáról. A felesége rögtön ott terem.
- Te, aggyá mán egy kis húst, három napja nem ettem.
- Először igyál meg egy liter vizet. - megissza.
- No, Gazsi most mán ide azt a húst!
- Igyál meg először meg egy liter vizet.
- No most ma tényleg aggyá húst!
- Ha még egy liter vizet megiszol, adok. - nagy nehezen megissza.
-Te Gazsi, én mán nem is birok enni.
- Látod, nem is éhes voltál te, hanem szomjas.
3. A rendőrök az országúton leintenek egy piros Ladát. Látják hogy a hátsó ülésen három birka van bezsúfolva, a cigány sofőr pedig nagy zavarban van.
- Nem lopta maga ezeket a birkákat? - kérdik a tőle.
- Há´mán dehogy loptam én, ők akartak velem gyünni!
- Hogy-hogy?
- Megkírdeztem tőlük, hogy beszállnak-e, mire azt mondták hogy: beee.
4. -Hogyan mondjuk más szóval : cigány a sósavas tartályban ?
-???
-Oldódik a probléma !
5. 3 ember, egy orosz,egy ukrán és egy cigány szavazásra mennek.Bemegy a szobába az orosz.Megkérdik tőle:-Hány éves? 32 válaszolja
-hány gyereke van ? 2
-Egészségesek? Hála az égnek mind a kettő.
bemegy az ukrán.
Megkérdezik tőle:-Hány éves? 32 válaszolja
-hány gyereke van ? 2
-Egészségesek? Hála az égnek mind a kettő.
Kimennek és mondják a cigánynak :ha bemész a kérdésekre ez egyen sorban a váaszod:32,2,háa az égnek mind a kettő
Bemegy a cigány
megkérdik tőle:hány gyereke van ? 32 váaszoja
hány éves? 2
Mondja maga hüye vagy bolond? Háa az égnek mind a kettő.
Videók:
http://www.youtube.com/watch?v=dcjnKs7n3gc&feature=related (2012-02-06)
http://www.youtube.com/watch?v=L1txHHbP7mQ (2012-02-06)
http://www.youtube.com/watch?v=aowrSnR9f3E&feature=related (2012-02-06)
http://www.youtube.com/watch?v=Qd3lRsO-Y88&feature=related (2012-02-06)
Bibliográfia, forrásanyag
Cigány-magyar ügyek: nem lehet mindent az előítéletekre fogni, http://hvg.hu/itthon/20090108_cigany_magyar_kreko_peter (2012-02-16)
Előítéletek és sztereotíoiák mai „cigányviccekben” http://www.romacentrum.hu/dokumentok/eloitelet-es-sztereotipiak-mai-ciganyviccekben
(2012-02-06)
Simon Beáta - Ferencz Emese: Előítéletek a roma társadalommal szemben http://www.unicornis.ro/udk_konf06_simonferencz.htm (2012-02-06)
Allport, Gordon W.: Az előítélet. Gondolat, Bp., 1977
http://www.youtube.com/watch?v=dcjnKs7n3gc&feature=related (2012-02-06)
http://www.youtube.com/watch?v=L1txHHbP7mQ (2012-02-06)
http://www.youtube.com/watch?v=aowrSnR9f3E&feature=related (2012-02-06)
http://www.youtube.com/watch?v=Qd3lRsO-Y88&feature=related (2012-02-06)
http://www.szegedlive.hu/viccek/cigany_viccek.php (2012-02-06)
http://www.viccesviccek.hu/Cigany_viccek (2012-02-06)
2012
Először szeretném meghatározni, hogy mit is értünk előítéleteken. Előítéleten röviden azt értjük, hogy egy kissebségi csoportra milyen tulajdonságokat ruházunk rá. A továbbiakban az előítéletek meghatározását részletesebben kifejtem.
Folytatásként s cigány szót is meg szeretném határozni, mert több eltérő vélemény is van, hogy ki is tulajdonképpen a cigány. Vannak olyan romák, akik nem valljak magukat annak, de vannak akik igenis vállalják nemzetségüket.
Romániában és Magyarországon is hasonló a helyzet, a probléma a rommákkal kapcsolatosan. Az emberek mind a két országban tartózkodnak a romáktól, előítéleteik vannak velük szemben, megbélyegzik őket. Ez azért is van, mert sok bűncselekményt követnek el a romák.
Egy kutatás, vizsgálat alapján, amit Romániában végeztek, kimutatták, hogy a gyerekek és a tanárok milyen mértékben határozzák meg az előítéleteiket a romákkal szemben. A vizsgálat eredménye kimutatta, hogy a diákok nagyobb mértékű ellenszenvet éreznek roma diáktársaikkal szemben, mint azok a tanárok akik roma iskolában tanítanak, oktatnak. A részletekre a továbbiakban részletesen kitérek.
Befejezésképpen arról lesz szó, hogy milyen módon tudnánk enyhíteni az előítéleteinket a romákkal szemben, mert ahogy tudjuk rengeteg cigány viccet, videót találunk az Interneten, amelyekben előítéleteink jelen vannak, mert kinevetjük őket.
Először is határozzuk meg pontosan, hogy mit is jelent, mit értünk az előítélet szón. Az előítélet, befolyásolja tetteinket, érzéseinket, viszonyulásunkat egy adott dologgal szemben. Előítélettel viseltetünk másokkal, csoportokkal, etnikumokkal szemben és néha elszenvedő alanyai vagyunk az előítéleteknek. Többféle meghatározása van, a legfontosabb G.W. Allport Az előítéletek című könyvében található meghatározás. G. W. Allport meghatározása szerint az előítélet valamely személlyel szemben érzett idegenkedő vagy ellenséges attitűd, melynek alapja pusztán annyiban van, hogy az illető személy egy adott csoporthoz tartozik, és ennek következtében feltételezzük róla, hogy a csoportnak tulajdonított negatív tulajdonságokkal ő is rendelkezik. Pontosabban így fogalmazta meg: „Kedvező vagy kedvezőtlen érzés egy személy vagy dolog vonatkozásában, mely megelőzi a tényleges tapasztalatot, illetve nem azon alapul.” Ez különösen akkor veszélyes, ha semmilyen új tény vagy élethelyzet nem tudja megváltoztatni az előzőleg kialakult negatív véleményt. (G. W. Allport, 1977).
Általában az előítélet negatív érzel hatású. Szorosan összekapcsolódik az előítéletekkel a stigma fogalma. A stigma egy olyan viszony amely egy jellemvonás és egy sztereotípia között áll fenn.
Amikor az egyéneket észleljük, nem mint individuumokat látjuk, hanem, mint kategóriákba tartozó embereket. Egy - egy kategóriához gondolataink, érzelmeink tapadnak, így ha például a “cigány” kategóriába sorolunk valakit, bizonyos kedvező vagy kedvezőtlen érzést kapcsolunk hozzá. Sztereotípiák alakulnak ki tehát, ha egy embercsoport bizonyos jellemvonásait általánosítjuk, azaz ezeket a jellemvonásokat kiterjesztjük, és a csoport minden tagjára nézve elfogadjuk.
Többféle típusa alakult ki az előítéletes viselkedésnek, gondolkodásnak. Az egyik a szóbeli előítéletesség, amelyben csak szóban kifejezve fogalmazzuk meg az előítéleteinket és nem követi esetleg agresszív tett, cselekedet. A testi erőszak akkor következik be, ha az előítéleteink erőszakos cselekedeteket váltanak ki belőlünk. Egy másik típusa az elkerülés, ezt egyszerűen akkor alkalmazzuk, mikor kerülni szeretnénk azt a csoportot amellyel szemben megfogalmaztuk az előítéleteinket.
Egyesek cigánynak az tekintenek, akit a nem cigány környezete annak tart. Egy másik vélemény az, hogy az a cigány aki annak tartja, vallja magát. Egy harmadik az aki cigányként öltözik és úgy is viselkedik. Nem a legpontosabb meghatározás, hogy az a cigány aki annak vallja magát, mert sok olyan cigány van akik nem vallják be identitásukat, hovatartozásukat. Például népszámláláskor sok cigány nem vallotta magát cigánynak. Ez nem csak Romániában észrevehető, hanem Magyarországon is és más országokban is. Természetesen vannak kivételek, vannak olyan romák, cigányok akik igenis büszkék a nemzetségükre és annak is vallják magukat, de ezeknek a száma kisebb, mint azoké akik nem vállalják nemzetségüket.
A roma szót ajánlatosabb használni, mint a cigány megnevezést hazánkban is és Magyarországon is, mert a cigány megnevezés magába foglal mér egy előítéletet is. Románul is a „romi” szót használjuk és nem a „țigani” terminust.
Ezzel a cigány, roma megnevezésben, hogy ki az és ki nem több kutatást is végeztek. Ilyen kutatók, mint: Kemény István, Barcy—Diósi—Rudas kutatásaik, Ladányi János és Szelényi Iván írása és Hann Endre kutatása. Ezeknek a kutatóknak a kutatásaik, vizsgálataik Magyarországon történtek.
A roma népesség is egy kisebbségi csoport. Rendszerigazolási tendenciának nevezzük azt, amikor a kisebbségi csoportok (esetünkben a romák) elfogadják a róluk alkotott negatív előítéleteket, amivel egyrészt felmentik magukat az alól, hogy ez ellen küzdjenek, másrészt a társadalmi rend igazságosságában való hitük fennmarad. Az előítéletek veszélye az, hogy önbeteljesítő jóslatként működnek, vagyis a romák bizonyos viselkedési mintáikban már követik azokat a mintákat, amelyeket a többi közösség hozzájuk rendelt.
Krekkó Péter szociálpszichológus egy interjúban egy újságnak megfogalmazta, hogy három oldalról lehet megközelíteni a roma—magyar viszonyt, de véleményem szerint ez a roma—román viszonyra is érvényes nem csak a magyarra. Az első az, hogy mit gondol a többség a romákról, második, hogy mit gondolnak a romák magukról és hogy mit gondolnak a romák a többségi társadalomról. A romák a leginkább elutasított csoport, főleg vidéken. Két vélekedés veszélyesen hozzákapcsolódott a romákhoz: az egyik a parazitizmus, vagyis hogy ők segélyekből élnek, nem dolgoznak, csak élősködnek a társadalmon. A másik a kriminalitás, a magyarok csaknem kétharmada szerint ugyanis a cigányok „vérükben, génjeikben hordozzák” a bűnözésre való hajlamot.
Romániában Simon Beáta és Ferenc Emese végzett el egy kutatást, hogy az oktatásban a roma iskolában tanító tanároknak kisebb az előítéleteik, mint azoknak a tanároknak akik nem roma iskolában tanítanak és, hogy a diákok körében is nagyobb az előítélkezés a romákkal szemben, mint a tanároké. A kutatás, felmérés 133 személyből állott, amiből 34 pedagógus és 99 diák volt. A roma iskolában tanító tanárok több mint fele 55,6 %-a csak valamennyire előítéletes és a nem roma iskolában tanító tanárok egyharmada 31,3%-a eléggé előítéletes. A diákok körében is a többségük 37,37%-a azt vallja, hogy nagyon előítéletesek a romákkal szemben és a pedagógusok többsége 52,94%-a csak kismértékben előítéletesek.
Előítéleteink enyhítésére Allport ír arról, hogy a törvények nem érnek sokat, csak arra jók, hogy a viselkedéseinket kordában tudjuk tartani. Jó módszer az előítéleteink enyhítésére és esetleg megelőzésére az integrált oktatás. Egy másik enyhítés lehet az együttélés, azaz érintkezési lehetőségeket kell teremteni, hogy a roma csoport érintkezzen a társadalommal, mert ilyenkor viselkedési változások jöhetnek létre mindkét félnél. Viszont az együttélés elősegítheti, felerősítheti is az előítéleteinket. Ezek szerint nehezen lehet eldönteni, hogy jó dolog az együttélés a romákkal vagy sem. Szerintem ez helyzettől, környezettől és emberektől függ, mert van ahol jól működhet és működik, de van ahol nem jól.
Előítéletünket azzal is csökkenthetjük, hogy kevesebb cigány viccet fogalmazunk meg és kevesebb cigányokról szóló videókat töltünk fel az Internetre, mert ezek a viccek és videók igaz, hogy viccesek, mulatságosak, szórakoztatóak, de növelik az emberekben az előítéleteiket, mert a kisgyerekek is megnézik, elolvassák őket és anélkül, hogy valamilyen kapcsolatba juthattak volna velük mar van egy előítéletük a romákkal szemben. A szülők is növelik a gyerekekben az előítéleteiket, mert elmondják nekik a saját előítéleteiket a romákkal szembe és felhozzák a figyelmüket, hogy kerüljék és tartózkodjanak a romáktól.
Lássunk néhány cigányokról szóló viccet és videót.
1. Megy a roma az erdőben, meglátja a rendőr:
- Hé te, cigány!
- Úgy dögöjjek meg biztosúr, nem én vótam!
2. A cigány öt kiló hússal tér haza szokásos élelembeszerző körútjáról. A felesége rögtön ott terem.
- Te, aggyá mán egy kis húst, három napja nem ettem.
- Először igyál meg egy liter vizet. - megissza.
- No, Gazsi most mán ide azt a húst!
- Igyál meg először meg egy liter vizet.
- No most ma tényleg aggyá húst!
- Ha még egy liter vizet megiszol, adok. - nagy nehezen megissza.
-Te Gazsi, én mán nem is birok enni.
- Látod, nem is éhes voltál te, hanem szomjas.
3. A rendőrök az országúton leintenek egy piros Ladát. Látják hogy a hátsó ülésen három birka van bezsúfolva, a cigány sofőr pedig nagy zavarban van.
- Nem lopta maga ezeket a birkákat? - kérdik a tőle.
- Há´mán dehogy loptam én, ők akartak velem gyünni!
- Hogy-hogy?
- Megkírdeztem tőlük, hogy beszállnak-e, mire azt mondták hogy: beee.
4. -Hogyan mondjuk más szóval : cigány a sósavas tartályban ?
-???
-Oldódik a probléma !
5. 3 ember, egy orosz,egy ukrán és egy cigány szavazásra mennek.Bemegy a szobába az orosz.Megkérdik tőle:-Hány éves? 32 válaszolja
-hány gyereke van ? 2
-Egészségesek? Hála az égnek mind a kettő.
bemegy az ukrán.
Megkérdezik tőle:-Hány éves? 32 válaszolja
-hány gyereke van ? 2
-Egészségesek? Hála az égnek mind a kettő.
Kimennek és mondják a cigánynak :ha bemész a kérdésekre ez egyen sorban a váaszod:32,2,háa az égnek mind a kettő
Bemegy a cigány
megkérdik tőle:hány gyereke van ? 32 váaszoja
hány éves? 2
Mondja maga hüye vagy bolond? Háa az égnek mind a kettő.
Videók:
http://www.youtube.com/watch?v=dcjnKs7n3gc&feature=related (2012-02-06)
http://www.youtube.com/watch?v=L1txHHbP7mQ (2012-02-06)
http://www.youtube.com/watch?v=aowrSnR9f3E&feature=related (2012-02-06)
http://www.youtube.com/watch?v=Qd3lRsO-Y88&feature=related (2012-02-06)
Bibliográfia, forrásanyag
Cigány-magyar ügyek: nem lehet mindent az előítéletekre fogni, http://hvg.hu/itthon/20090108_cigany_magyar_kreko_peter (2012-02-16)
Előítéletek és sztereotíoiák mai „cigányviccekben” http://www.romacentrum.hu/dokumentok/eloitelet-es-sztereotipiak-mai-ciganyviccekben
(2012-02-06)
Simon Beáta - Ferencz Emese: Előítéletek a roma társadalommal szemben http://www.unicornis.ro/udk_konf06_simonferencz.htm (2012-02-06)
Allport, Gordon W.: Az előítélet. Gondolat, Bp., 1977
http://www.youtube.com/watch?v=dcjnKs7n3gc&feature=related (2012-02-06)
http://www.youtube.com/watch?v=L1txHHbP7mQ (2012-02-06)
http://www.youtube.com/watch?v=aowrSnR9f3E&feature=related (2012-02-06)
http://www.youtube.com/watch?v=Qd3lRsO-Y88&feature=related (2012-02-06)
http://www.szegedlive.hu/viccek/cigany_viccek.php (2012-02-06)
http://www.viccesviccek.hu/Cigany_viccek (2012-02-06)
2012
Dobos Mária
|
Az én Közép-Európám disztópiája –- Partok vagyunk. |
Beteljesült. „Külön került az egeké, örökre külön a világvégi esett földeké” és megint külön a szeretőké, kemény bírálat szerint. Holmi hűtlen szeretők eltöröltettek. Maradtak az önzők és az önfeláldozók. A kitartók és a kínvallottak. Akik nem vallottak színt egy harmadiknak, ki mégis az első maradt, megváltattak és kerültek az örök másodikkal a ‘boldogok, akik fenntartották a szerelmet’ sorába, mert övék lett a Szeretők földje.
Mikor újra kivilágosodott és csillapodott a szél, csak ők maradtak. A kívülállókat, a hű megcsalatottakat beburkolta egy sűrű köd, s mire az feloszlott, már sehol sem voltak, köddé váltak az Ítélőszék tagjaival együtt. A kiválasztottak még nem látták át kiváltságos helyzetüket, reszketve álltak egy hatalmas sziklaszirten, mely a tengerből magaslott ki s a felhőkbe torkollott, és nem értették, hogyan kerültek oda. Először a tájat szemlélték, félve tekintettek körül az alattuk elterülő virágszőnyegről, képzeletük játékának vélték a meseszerű látványt. Hol van a biztonságot nyújtó otthon, hol az utcák, a templomtorony? Vízesések csordultak alá a felhőkből, gyümölcsfák állták körül a szirtet, melyek kerítés gyanánt övezték azt, némelyek virágba borultan, mások roskadozva a változatos gyümölcsöktől. Tavasz és nyár ötvözete sejlett át a látványon.
Öltözékük egyedi növényi tartozékokból állt össze – levendulalevél-füzér, liliomszirom, útilapi-fonat. A nőké ékesítve volt ráadásként színes virágszirmokkal. A Férfi, kinek alsótestét levendulalevelek takarták, megpillantott egy Nőt, akiről hasonló levelek csüngtek alá. Amint tekintetét feljebb emelte, kirajzolódott előtte szeretője arca, akivel tizenöt éven át ápolt egy bensőséges viszonyt, mely minden hazugságának forrásává vált. Nem éreztek félelmet ezúttal, hogy ki láthatja őket, nem volt bennük semmilyen elővigyázatosságra való késztetés, viszont ugyanazzal a szüntelen vágy keltette öleléssel fonták át egymást, mint a hosszú évek során. Mikor felocsúdtak, mámorosan, félve néztek a körülöttük lévőkre, akik páronként hasonló virágruhákban csüngtek egymáson. A Férfi kitágult, riadt tekintettel meredt a közeli távolba. Felesége arcának kontúrjai éleződtek a háttérben. Borostyánszoknyát viselt és szorongatta valaki kezét, kinek férfiasságát szintén borostyánlevelek takarták. Amikor összevillant a valamikori házaspár tekintete, rögvest megbizonyosodtak az eddigi kételyeik valóságtartalmáról, mégsem ült ki az arcukra meglepettség, harag vagy vád. Csak a beigazolódott gyanú fénye verődött vissza szemükben, és pár pillanatig beárnyékolta arcukat, de mások mit sem érzékeltek ebből. És ahogy náluk nyilvánvalóvá vált a helyzet, lassan mindenki számára kitisztult, hogy kivel került az Új világba.
Mindenki rátalált arra, akiért a legtöbbet áldozott, akire a leginkább vágyott, s akit mégsem vállalt fel soha. Érdekes módon csak utólag fedezték fel a hasonlóságot a növényruházatban, és mégsem tévesztett párt senki. Mindegyik találkozás egy beteljesült illúzió volt. A legféltettebb álmaikban érezték magukat, de az álomvilág, miben eddig éltek, most valósággá alakult át. A titkok lassan feltárultak, de nem kérték számon egymástól a múlt bűneit, a mulasztásokat, a szétporlott ígéreteket. Nem gerjedtek haragra a lebukott házastársak, mert tele voltak szeretettel, mindenki a saját boldogságával volt elfoglalva és úgy érezték, hogy ezért a boldogságért érdemes volt halmozni a hazugságokat, gyötrődni és gyötörni, várni és várattatni. Meggyőződésük volt, hogy amit szeretetből tesznek, az mindig rosszon és jón túl történik.
Miután mindenki társra talált, feloszlott a tömeg, megkeresték az öltözetükhöz passzoló galagonyabokrot, levendulaágyat, citromfű-pázsitot, kinek mi járt. Ez volt a menedékük. Itt éltek, abban a szeretetteljes világban, melyet ők teremtettek maguk köré, mentesen a kisajátítás éhétől, a birtoklás vágyától, a megszokottság kényszerétől, a ragaszkodás kötelékeitől – tisztán.
Az sugárzott át a környezetükre is, mit egymásnak adtak. Az önzetlen szeretet párája felszállt a levegőbe, és Isten mosolyában csapódott ki. A mosoly fénye töltötte el őket, ők szeretetté konvertálták, és ez örökös körforgásban végtelenítődött. Az idő múlását még nem érzékelték, mivel nem volt éjszaka, örökös napsütésben éltek. A szükséges élelmet megtalálták a fák ágai között és a patakok medrében. Nem volt semmiféle rivalizálás, nem akartak egymás fölé emelkedni, íratlan együttélési szabályok szerint éltek, mit nevezhetnénk akár Tízparancsolatnak is. Közösen énekeltek és zsigereiket átjárta a zene, akárcsak a szerelem. Egy olyan létállapotot tapasztaltak meg, melyben felerősödtek az érzékek, selymesebben simogatott a zene, lágyabban csobogott a víz, puhábban ölelt a pázsit. Szenvedély hatotta át minden porcikájukat, és alakította minden tettüket. Szó nélkül végezték a szeretet cselekedeteit, betegség nem vett erőt rajtuk. Kedvük szerint rendezték be lakóhelyüket, szerszámokat készítettek, barkácsoltak, környezetük bőséges forrás volt szükségleteik kielégítésére. Együttes erővel, derűlátóan láttak munkához, és áldás volt a kezük nyomán. Egy dolgot azonban nem értettek: keserű ajándék vagy édes büntetés, hogy odakerültek?
Mindig láncreakció szerűen mentek végbe a változások a pároknál, és a természet válaszolt. Amíg nem mutatkoztak változás jelei rajtuk, addig a környezetükön sem, melybe belecsöppentek. Nem tudták mennyi idő telhetett el, talán egy év, talán három hónap, mit sem csorbított az érzéseiken. A gyönyörtől elalélva feküdtek le és keltek fel, mivel nem voltak napszakok, úgy töltötték ki idejüket, ahogy a testük küldte a jelzéseket.
Egyszer azonban valami szokatlan érzés járta át a szirtet, és beléjük hatolt. Nyilallásszerűen átdöfött rajtuk, hogy ne érjék be egymással, keressék mások társaságát is, ne csak munka közben, pihenés gyanánt is. Hallgattak az ösztöneikre, lassacskán mind előbújtak lomb-, és virágrejtekeikből. Felszabadultan társalogtak, meséltek, emlékeztek. Amikor kifáradtak, elvonultak, mikor felkeltek, folytatták.
Egyre több időt töltöttek a többiek társaságában, így egyre többet vágytak arra, és már alig foglalkoztak egymással. Érezték vágyaik apadását, az elhidegülés első jeleit. Nem ért össze sem a tekintetük, sem a lábuk titokban, s már nem kívánták egymás arcát. Aztán követte a többi. Varázstalanítva lett az érintés, újra beleestek saját csapdájukba, mint egykor. Tudatában voltak, hogy a beteljesülés nem egy örök állapot, és amit elértek, az már korántsem az övék. Ugyanazokat a vágyakat követve mégis elkövették újra ugyanazt a bűnt, s mikor az lett a vétkük, hogy megölték a szerelmet, vezeklésül újra és újra meg kellett tenniük. Lassanként erőt vett rajtuk a ragaszkodás, ami lebénította a szívüket. A kiutat pedig ismét máshol, másban keresték. És mikor önmagukba vetett bizalmuk csappant meg, felütötte fejét a gyanakvás. Egyre inkább saját személyes boldogításukkal lettek elfoglalva, önzésük foglyaivá váltak. A bizonytalanba való menekvés nem csak csábító volt, hanem vágypezsdítő is. A kezdeti bizsergés fellángolásba fordult át, amit ők tévesen, szerelemnek hittek és egyre csak szították.
Ha konkrétan, részleteiben vizsgáljuk a fenti történéseket, mégiscsak paradigmatikus a levendularuhás pár viselkedése. Amikor kevésnek bizonyult a szeretet, kezdődtek a panaszok a Nő részéről, aki több törődésre vágyott, aki nem tudott elszakadni a közös múlt eszményített mivoltától, a kezdeti odaadás emlékét őrizte magában és nem volt képes elfogadni az érzés lanyhulását. A Férfi megelégelte a zokszókat, és ahelyett, hogy a hiányt kompenzálja, fokozta azzal, hogy társaságra vágyott, megnyugvásra. A Nő eltaszította magától a Férfit és a Férfi eltaszította magát a Nőtől. Így ment ez más pároknál is, így a kiábrándultak egymásra találtak, s mivel lelkük alteregóját vélték felfedezni, úgy vigasztalódtak, ahogy önzésük engedte. A Férfi öltözetének méregzöld levendulalevelei barnás árnyalatba hajlottak át. A Nő veszélyt érzett és megvetettséget, ezért menekült. A Férfi elől magába, maga elől másba. A menekülés ideiglenes megnyugvással, majd beletörődéssel járt. De a vélt boldogság csak illúzió volt, csak pillanatnyi megfeledkezés a saját gondjaikról. Önkéntelen beleringatták magukat a bizonytalanba, de a biztosat féltek elengedni. Féltek színt vallani is, úgy gondolták, hogy fölösleges és gyengeség a másikat terhelni saját lelkiismeretük megnyugtatása végett. Így mindenki veszített. A dolgok tökéletes összhangja megcsonkult, és felbomlani látszott. Az idő végtelen, osztatlan vonulását felváltotta valami más. Beékelődött az éjszaka sötétje a világosságba, megbontotta a teljességet. Most, hogy feldarabolódott az idő, darabokra hullt a szerelem is. Részecskéi fellobbantak itt is, ott is, de nem égett már sehol töretlen, permanens lánggal. Az örökös tavasz-nyárötvözet is átfordult őszbe, a szirt színei kifakultak, meghalni készült a természet. Csend nőtte be a pázsitot, szemmel láthatóan hervadtak le a fák szirmai, és hullottak bele a tengerbe.
Halk és gyors ijedség lepte meg őket. Látták, amint ruhájuk felveszi az ősz színeit, és lassanként lehervad, leszárad róluk. Mikor felismerték bűnüket, már késő volt. A lemeztelenedés folyamata megállíthatatlannak bizonyult. Ékeik úgy estek le róluk, ahogyan erényeik csorbultak. Emlékeztek a feladott boldogságukra és észvesztve rohantak vissza kedveseik karjába. De riadtan eszméltek rá, hogy idegen az ölelés, hogy eltékozolták kincseiket és visszafordíthatatlan a dicstelen vég elkerülése. Egyetlen kiutat láttak, menekülni – az életből.
És eljött az az éjjel, melynek minden csillaga szívig égett. „Föllázadt szeretők szaladtak, lobogó hajakkal, zenékkel.” Maguk vetették le hervadó köntöseiket, eltékozolt kincseik utolsó foszlányát, nótázva vitték a szirt pereméig, s kincseiket mind bedobálták. Fájdalommal teli torokból rivallták: „Győztél, eljöttünk szerelemmel, ízedet visszahoztuk néked, nosza, fogadd bilincseinket, kötözd le fájó szívverésed. Fogadd most tépett ágainkat, vedd jólcsinált szerszámainkat, fogadd seprőnket, tányérunkat, de ágyunk helyett, nesze magunkat. – S füstölgő parazsas homlokkal, fiúk és lányok leguggoltak, fölöttük reszketve ereszkedtek pártalanul, nagy teliholdak. S a víz a sok vad ajándéktól, kijön értük, s elönti őket, hanem hiába zúg, zúgása erősbíti az éneklőket. A lányok dalát: tenger vagyunk, keserű só vagytok ti bennünk, - a fiúk dalát: partok vagyunk, keserű tenger vagytok bennünk.
S a víz habzó, kibomlott kontyán ragyogó holtakat ringat csengve és háborogván emlékezik az elcsöndesült szerelemre.”
2014
Mikor újra kivilágosodott és csillapodott a szél, csak ők maradtak. A kívülállókat, a hű megcsalatottakat beburkolta egy sűrű köd, s mire az feloszlott, már sehol sem voltak, köddé váltak az Ítélőszék tagjaival együtt. A kiválasztottak még nem látták át kiváltságos helyzetüket, reszketve álltak egy hatalmas sziklaszirten, mely a tengerből magaslott ki s a felhőkbe torkollott, és nem értették, hogyan kerültek oda. Először a tájat szemlélték, félve tekintettek körül az alattuk elterülő virágszőnyegről, képzeletük játékának vélték a meseszerű látványt. Hol van a biztonságot nyújtó otthon, hol az utcák, a templomtorony? Vízesések csordultak alá a felhőkből, gyümölcsfák állták körül a szirtet, melyek kerítés gyanánt övezték azt, némelyek virágba borultan, mások roskadozva a változatos gyümölcsöktől. Tavasz és nyár ötvözete sejlett át a látványon.
Öltözékük egyedi növényi tartozékokból állt össze – levendulalevél-füzér, liliomszirom, útilapi-fonat. A nőké ékesítve volt ráadásként színes virágszirmokkal. A Férfi, kinek alsótestét levendulalevelek takarták, megpillantott egy Nőt, akiről hasonló levelek csüngtek alá. Amint tekintetét feljebb emelte, kirajzolódott előtte szeretője arca, akivel tizenöt éven át ápolt egy bensőséges viszonyt, mely minden hazugságának forrásává vált. Nem éreztek félelmet ezúttal, hogy ki láthatja őket, nem volt bennük semmilyen elővigyázatosságra való késztetés, viszont ugyanazzal a szüntelen vágy keltette öleléssel fonták át egymást, mint a hosszú évek során. Mikor felocsúdtak, mámorosan, félve néztek a körülöttük lévőkre, akik páronként hasonló virágruhákban csüngtek egymáson. A Férfi kitágult, riadt tekintettel meredt a közeli távolba. Felesége arcának kontúrjai éleződtek a háttérben. Borostyánszoknyát viselt és szorongatta valaki kezét, kinek férfiasságát szintén borostyánlevelek takarták. Amikor összevillant a valamikori házaspár tekintete, rögvest megbizonyosodtak az eddigi kételyeik valóságtartalmáról, mégsem ült ki az arcukra meglepettség, harag vagy vád. Csak a beigazolódott gyanú fénye verődött vissza szemükben, és pár pillanatig beárnyékolta arcukat, de mások mit sem érzékeltek ebből. És ahogy náluk nyilvánvalóvá vált a helyzet, lassan mindenki számára kitisztult, hogy kivel került az Új világba.
Mindenki rátalált arra, akiért a legtöbbet áldozott, akire a leginkább vágyott, s akit mégsem vállalt fel soha. Érdekes módon csak utólag fedezték fel a hasonlóságot a növényruházatban, és mégsem tévesztett párt senki. Mindegyik találkozás egy beteljesült illúzió volt. A legféltettebb álmaikban érezték magukat, de az álomvilág, miben eddig éltek, most valósággá alakult át. A titkok lassan feltárultak, de nem kérték számon egymástól a múlt bűneit, a mulasztásokat, a szétporlott ígéreteket. Nem gerjedtek haragra a lebukott házastársak, mert tele voltak szeretettel, mindenki a saját boldogságával volt elfoglalva és úgy érezték, hogy ezért a boldogságért érdemes volt halmozni a hazugságokat, gyötrődni és gyötörni, várni és várattatni. Meggyőződésük volt, hogy amit szeretetből tesznek, az mindig rosszon és jón túl történik.
Miután mindenki társra talált, feloszlott a tömeg, megkeresték az öltözetükhöz passzoló galagonyabokrot, levendulaágyat, citromfű-pázsitot, kinek mi járt. Ez volt a menedékük. Itt éltek, abban a szeretetteljes világban, melyet ők teremtettek maguk köré, mentesen a kisajátítás éhétől, a birtoklás vágyától, a megszokottság kényszerétől, a ragaszkodás kötelékeitől – tisztán.
Az sugárzott át a környezetükre is, mit egymásnak adtak. Az önzetlen szeretet párája felszállt a levegőbe, és Isten mosolyában csapódott ki. A mosoly fénye töltötte el őket, ők szeretetté konvertálták, és ez örökös körforgásban végtelenítődött. Az idő múlását még nem érzékelték, mivel nem volt éjszaka, örökös napsütésben éltek. A szükséges élelmet megtalálták a fák ágai között és a patakok medrében. Nem volt semmiféle rivalizálás, nem akartak egymás fölé emelkedni, íratlan együttélési szabályok szerint éltek, mit nevezhetnénk akár Tízparancsolatnak is. Közösen énekeltek és zsigereiket átjárta a zene, akárcsak a szerelem. Egy olyan létállapotot tapasztaltak meg, melyben felerősödtek az érzékek, selymesebben simogatott a zene, lágyabban csobogott a víz, puhábban ölelt a pázsit. Szenvedély hatotta át minden porcikájukat, és alakította minden tettüket. Szó nélkül végezték a szeretet cselekedeteit, betegség nem vett erőt rajtuk. Kedvük szerint rendezték be lakóhelyüket, szerszámokat készítettek, barkácsoltak, környezetük bőséges forrás volt szükségleteik kielégítésére. Együttes erővel, derűlátóan láttak munkához, és áldás volt a kezük nyomán. Egy dolgot azonban nem értettek: keserű ajándék vagy édes büntetés, hogy odakerültek?
Mindig láncreakció szerűen mentek végbe a változások a pároknál, és a természet válaszolt. Amíg nem mutatkoztak változás jelei rajtuk, addig a környezetükön sem, melybe belecsöppentek. Nem tudták mennyi idő telhetett el, talán egy év, talán három hónap, mit sem csorbított az érzéseiken. A gyönyörtől elalélva feküdtek le és keltek fel, mivel nem voltak napszakok, úgy töltötték ki idejüket, ahogy a testük küldte a jelzéseket.
Egyszer azonban valami szokatlan érzés járta át a szirtet, és beléjük hatolt. Nyilallásszerűen átdöfött rajtuk, hogy ne érjék be egymással, keressék mások társaságát is, ne csak munka közben, pihenés gyanánt is. Hallgattak az ösztöneikre, lassacskán mind előbújtak lomb-, és virágrejtekeikből. Felszabadultan társalogtak, meséltek, emlékeztek. Amikor kifáradtak, elvonultak, mikor felkeltek, folytatták.
Egyre több időt töltöttek a többiek társaságában, így egyre többet vágytak arra, és már alig foglalkoztak egymással. Érezték vágyaik apadását, az elhidegülés első jeleit. Nem ért össze sem a tekintetük, sem a lábuk titokban, s már nem kívánták egymás arcát. Aztán követte a többi. Varázstalanítva lett az érintés, újra beleestek saját csapdájukba, mint egykor. Tudatában voltak, hogy a beteljesülés nem egy örök állapot, és amit elértek, az már korántsem az övék. Ugyanazokat a vágyakat követve mégis elkövették újra ugyanazt a bűnt, s mikor az lett a vétkük, hogy megölték a szerelmet, vezeklésül újra és újra meg kellett tenniük. Lassanként erőt vett rajtuk a ragaszkodás, ami lebénította a szívüket. A kiutat pedig ismét máshol, másban keresték. És mikor önmagukba vetett bizalmuk csappant meg, felütötte fejét a gyanakvás. Egyre inkább saját személyes boldogításukkal lettek elfoglalva, önzésük foglyaivá váltak. A bizonytalanba való menekvés nem csak csábító volt, hanem vágypezsdítő is. A kezdeti bizsergés fellángolásba fordult át, amit ők tévesen, szerelemnek hittek és egyre csak szították.
Ha konkrétan, részleteiben vizsgáljuk a fenti történéseket, mégiscsak paradigmatikus a levendularuhás pár viselkedése. Amikor kevésnek bizonyult a szeretet, kezdődtek a panaszok a Nő részéről, aki több törődésre vágyott, aki nem tudott elszakadni a közös múlt eszményített mivoltától, a kezdeti odaadás emlékét őrizte magában és nem volt képes elfogadni az érzés lanyhulását. A Férfi megelégelte a zokszókat, és ahelyett, hogy a hiányt kompenzálja, fokozta azzal, hogy társaságra vágyott, megnyugvásra. A Nő eltaszította magától a Férfit és a Férfi eltaszította magát a Nőtől. Így ment ez más pároknál is, így a kiábrándultak egymásra találtak, s mivel lelkük alteregóját vélték felfedezni, úgy vigasztalódtak, ahogy önzésük engedte. A Férfi öltözetének méregzöld levendulalevelei barnás árnyalatba hajlottak át. A Nő veszélyt érzett és megvetettséget, ezért menekült. A Férfi elől magába, maga elől másba. A menekülés ideiglenes megnyugvással, majd beletörődéssel járt. De a vélt boldogság csak illúzió volt, csak pillanatnyi megfeledkezés a saját gondjaikról. Önkéntelen beleringatták magukat a bizonytalanba, de a biztosat féltek elengedni. Féltek színt vallani is, úgy gondolták, hogy fölösleges és gyengeség a másikat terhelni saját lelkiismeretük megnyugtatása végett. Így mindenki veszített. A dolgok tökéletes összhangja megcsonkult, és felbomlani látszott. Az idő végtelen, osztatlan vonulását felváltotta valami más. Beékelődött az éjszaka sötétje a világosságba, megbontotta a teljességet. Most, hogy feldarabolódott az idő, darabokra hullt a szerelem is. Részecskéi fellobbantak itt is, ott is, de nem égett már sehol töretlen, permanens lánggal. Az örökös tavasz-nyárötvözet is átfordult őszbe, a szirt színei kifakultak, meghalni készült a természet. Csend nőtte be a pázsitot, szemmel láthatóan hervadtak le a fák szirmai, és hullottak bele a tengerbe.
Halk és gyors ijedség lepte meg őket. Látták, amint ruhájuk felveszi az ősz színeit, és lassanként lehervad, leszárad róluk. Mikor felismerték bűnüket, már késő volt. A lemeztelenedés folyamata megállíthatatlannak bizonyult. Ékeik úgy estek le róluk, ahogyan erényeik csorbultak. Emlékeztek a feladott boldogságukra és észvesztve rohantak vissza kedveseik karjába. De riadtan eszméltek rá, hogy idegen az ölelés, hogy eltékozolták kincseiket és visszafordíthatatlan a dicstelen vég elkerülése. Egyetlen kiutat láttak, menekülni – az életből.
És eljött az az éjjel, melynek minden csillaga szívig égett. „Föllázadt szeretők szaladtak, lobogó hajakkal, zenékkel.” Maguk vetették le hervadó köntöseiket, eltékozolt kincseik utolsó foszlányát, nótázva vitték a szirt pereméig, s kincseiket mind bedobálták. Fájdalommal teli torokból rivallták: „Győztél, eljöttünk szerelemmel, ízedet visszahoztuk néked, nosza, fogadd bilincseinket, kötözd le fájó szívverésed. Fogadd most tépett ágainkat, vedd jólcsinált szerszámainkat, fogadd seprőnket, tányérunkat, de ágyunk helyett, nesze magunkat. – S füstölgő parazsas homlokkal, fiúk és lányok leguggoltak, fölöttük reszketve ereszkedtek pártalanul, nagy teliholdak. S a víz a sok vad ajándéktól, kijön értük, s elönti őket, hanem hiába zúg, zúgása erősbíti az éneklőket. A lányok dalát: tenger vagyunk, keserű só vagytok ti bennünk, - a fiúk dalát: partok vagyunk, keserű tenger vagytok bennünk.
S a víz habzó, kibomlott kontyán ragyogó holtakat ringat csengve és háborogván emlékezik az elcsöndesült szerelemre.”
2014
Dósa Ágnes
|
Közép-Európa fogalma |
A 18. században, Európa egyik legnagyobb területű államában, Lengyelországban megváltoznak a térség erőviszonyai. 1975-ben harmadszori felosztás után a térség inkább az Orosz Birodalom fennhatósága alá kerül. Ez az esemény befolyásolta Közép- és Dél-Európa sorsát, melyekből Kelet-Európa lett.[1] A ’80-as években is vita tárgya volt Közép-Európa, valamint a közép-európaiság fogalma. Szűcs Jenő[2] volt az, aki monográfiájában a lengyel–cseh–magyar egységet önálló fejlődési egységként tárgyalja, hangsúlyozván a nyugatias elemeket. Így érte el, hogy Közép-Kelet-Európából, Kelet-Közép-Európa lett. A Közép-Európa fogalom által, olyan területre fókuszál az olvasó figyelme, mely centrális helyet foglal el. Az újkorban a fejlődés központja az Atlanti-óceán tengelye lett, emiatt a nyugat-európai területek kerültek a centrumba. Kelet-Európa esetében a bizánci kultúra hatása alatt álló területeket sorolják hozzá, de találkozunk olyan véleményekkel is, melyek szerint a szlávok által dominált, nem szláv területeket is ide sorolnák (magyar, albán, román). Nyugat-Európa esetében, kissé bonyolultabb a helyzet, a legfőbb vitapontot az a kérdés jelenti, hogy Németország teljesen nyugat területére sorolható vagy sem. Ha az országhoz tartozó német lakta egységeket felbonthatatlanként fogjuk fel, akkor vagy Nyugat-vagy Közép-Európához tartozik. Ez a probléma feltevődött a német politikai vitákban is, a Sonderweg-felfogás szerint Németországot le kellene választani Nyugat-Európától, az egységet pedig közvetítőként tételezné fel Kelet és Nyugat között, ezáltal sokkal közelebb kerülve a Mitteleuropa fogalmához.[3]
„Úgy az idő fut lelkem elől s vágyaimnak előle”[4]:
Vörösmarty Mihály[5] a nemzeti öntudat ébresztőjeként került a középpontba, a Széplak című költeményében kerül előtérbe azon törekvés, mely az 1820-as években a kelet-közép-európai irodalmak nagy részében megfigyelhető. A költők ebben az időszakban, úgy hazánkban, mint külföldön a klasszika[6] irányzatától kezdtek eltávolodni és a romantika jegyeiben írni. Főként Kelet-Európában különös missziója lévén a dolognak, ugyanis ezáltal szerették volna a népiességet előre juttatni, az állam törekvéseit kifejezni és az én szemléletet megújítani.[7] A kelet-közép-európai irodalmakban a kritika ártalmasságára is fókuszálnak, mely következményeként az írói/költői alkotásvágyat riasztja el. Nagyon jó példa erre a XVIII. századi küzdelmek, ezen irodalmi küzdelmek folyamán, nem válogattak a módszerek közül, röpiratokban fejezték ki egymás műveiről szóló tetszésük, illetve nem tetszésük. Ennek következményeként, sok esetben haraggal végződtek a röpcédulázgatások, de mindig meg maradtak az irodalommal foglalkozó egyének körében.[8]
A kelet-közép-európai romantika kétarcú, kulcsszavak rögződnek a nyelvbe, melyek a nemzeti mozgalmat segítik elő és a XIX. századon túl is fent maradnak, sőt az iskolai oktatás területére is bekerülnek, így társadalom formáló erővé emelkednek föl. A költő előtérbe helyezi az egyén bizonytalanságát, a világ elidegenedését és a negatív teret. A költők életében változás történik, ami életformájukat és anyagi helyzetüket illeti. A különböző történelmi tapasztalatok, a nagyközönség általi ismeret, a sajtóban való tevékenységük mind alakítják gondolkodásmódjukat, ezáltal az áttöréshez segítve őket. [9]
Az újragondolt Közép-Európa:
A mai Közép-Európa arra emlékeztet legfőképp, hogy a kultúrának mennyire hatása van Európára. A politika soha nem ismerte el a kultúrát, de ha Bécset, Prágát, Pestet vagy Tiresztet vesszük alapul határoktól függetlenül kultúrában gazdag szférát nyújtanak számunkra. A kommunizmus befejeződésével nem csak gazdasági változások léptek föl Közép-Európában, hanem 1980-ban megszületett az a gondolat, mely szerint közös és kulturális térként kell rá tekintenünk.[10] Napjainkban Közép-Európa többnyire irodalmi fogalomként él, amit olyan neves írók és költők tartanak éltben, mint a lengyel származású Milosz[11], a cseh Kundera[12] és a magyar Mészöly Miklós[13]. Ők beszélnek arról, hogy az lenne ebben az ügyben a legjobb eljárás, ha összefogással közös útra térne a „két” Európa. Bizonyított tény, ahogy a fentiekben is említettem, hogy Közép-Európa gazdag irodalommal rendelkezik, mely által fontos felfogási következményei vannak. Az irodalmárok nézőpontja szerint a népek egymásra vannak utalva, ennek következményei is vannak, de egyelőre csak a retorika szintjén.[14]
A tudósok Köztes-Európát is emlegetnek az 1989-1990-ben összeomlott szovjet állam országait foglalja magába: Lengyelország, Litvánia, Csehország, Lettország, Szlovákia, Magyarország, Románia, Moldávia, Bulgária, Albánia, valamint Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és a kis Jugoszlávia. Ez a köztesnek nevezett régió, Kelet és Nyugat között vívódik, saját identitását keresik, a történelem rámért sorsát igyekszik elviselni és megfejteni. A fő példa Nyugat, annak mintáját próbálja követni, mely az irodalomban a romantika és avantgárd területén kimutatható, bár a politikai mentalitás egyértelműen Kelet fele irányul. A közép-európai kultúra a nyugatihoz áll közelebb, mivel kidolgozott ideái vannak és könnyebben befogadják ezeket, mint pl. az arabok vagy törökök eszméit. Bár akadályok akadta az idő folyamán, mivel a keleti hatalmak folyamatosan megpróbálták befolyásolni az emberek mentalitását: a török hódoltság és a jó pár éves szovjet uralom. Ezen események jóban hozzájárultak ahhoz, hogy a nyugatias fejlődés visszaessen, a törökök a reneszánsz által hozott értékeket rombolták, míg a szovjetek a reformkor mentalitását próbálták eltüntetni. Az 1867-es kiegyezés meghozta a várva várt eredményt és a nyugatias modernizálódás vette kezdetét Közép-Európa területén. A XX. századi magyar gondolkodást, a „Köztes-Európa” népének mentalitása jellemzi, rádöbbentek arra, hogy Nyugat nem igazán érdeklődik a magyar törekvések iránt. Babits, Móricz és Ady mindig is együttérzéssel voltak a közép-európai népek felé. Az 1920-ban megkötött trianoni békeszerződés ébresztette fel az írókban és gondolkodókban azt a felismerést, hogy a magyarság megvédése érdekében célszerű kapcsolatokat teremteni a szomszédos népekkel. Többek között József Attila, Balogh Edgár, Kós Károly, Fábry Zoltán személyek voltak a kezdeményezők.[15]
Összegzésképpen, Közép-Európa kérdése nagyon bonyolult témakört foglal magába, hiszen számos események következményei miatt tisztázatlan a fogalom valódi jelentése. Földrajzilag nehezen behatárolható, az irodalomra nagy hatást gyakoroló területről beszélünk, mely lakosság az évszázadok folyamán számos megmérettetésen ment keresztül, de mindig is a Nyugatból igyekezett erőt meríteni, az ő példáját követni, a nyugati identitás mintájára formálni az eszméket. Véleményem szerint Német László adta tanulmányában a leginkább elfogadható és értékelhető választ Közép-Európa problematikusságát illetően:„Akár dunai, duna-kárpáti, közép-európai, kelet-közép-európai vagy kelet-európai népeknek tituláltuk magunkat szent összevisszaságban, abban megegyeztünk, hogy annak, ami összeköt, erôsebbnek kell lennie, mint ami elválaszt. Ha tôlünk függ, mi "most"-okkal, "punte"-kkal, "silta"-kkal rakjuk meg nemcsak a Duna és Dráva hátát, de a kárpáti bukópatakét is."[16]
Tehát függetlenül attól, hogy Európa melyik részében élünk, legfőbb kötelességünk azokat a kapcsolóelemeket összegyűjteni, melyek összekötnek minket és ennek tudatában egy közös Európáért harcolni.
2016
Bibliográfia
- Bojtár Endre: Kelet-Európa vagy Közép-Európa? , Századvég Kiadó, Budapest, 1993.
- Emil Brix: Az újragondolt Közép-Európa.
- Heiszler Vilmos: Az illanó illúzió: Közép-Európa.
http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/folyoiratok/tiszataj/93-04/heiszler.pdf - Fried István: Kelet- és Közép-Európa között, Gondolat Kiadó, Budapest, 1986
- Kulturális Enciklopédia.
- http://enciklopedia.fazekas.hu/irodalom/Klasszicizmus-vilag.htm
- Pomogáts Béla: Közép-Európa: Kelet és Nyugat.
Jegyzetek
[1] Bojtár Endre: Kelet-Európa vagy Közép-Európa? , Századvég Kiadó, Budapest, 1993, 11. o.
[2] Történész, egyetemi tanár.
http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC14240/15341.htm (2016. 11. 15).
[3] Heiszler Vilmos: Az illanó illúzió: Közép-Európa
http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/folyoiratok/tiszataj/93-04/heiszler.pdf
[4] Vörösmarty Mihály: Széplak.
http://mek.oszk.hu/01100/01122/html/szeplak.htm (2016. 11. 15).
[5] Író, költő.
http://mek.oszk.hu/04700/04740/html/gyulaivm0001/gyulaivm0001.html (2016. 11. 15).
[6] Művészeti irány.
http://enciklopedia.fazekas.hu/irodalom/Klasszicizmus-vilag.htm (2016. 11. 15).
[7] Kulturális Enciklopédia.
http://enciklopedia.fazekas.hu/irodalom/Romantika-magyar.htm (2016. 11. 15).
[8] Fried István: Kelet- és Közép-Európa között, Gondolat Kiadó, Budapest, 1986, 187-192 o.
[9] Uo.: 194-197.
[10] Emil Brix: Az újragondolt Közép-Európa
http://www.hhrf.org/europaiutas/20013/13.htm (2016. 11. 16).
[11] Költő, író, esszéista.
[12] Regényíró, drámaíró.
[13] Író.
[14] Pomogáts Béla: Közép-Európa: Kelet és Nyugat
http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_2000_01/cikk.php?id=194 (2016. 11. 16).
[15] Pomogáts Béla: Közép-Európa: Kelet és Nyugat.
http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_2000_01/cikk.php?id=194 (2016. 11. 16).
[16] Uo.
Fekete Klára
Közép- Európa. Ez a kifejezés, csakúgy mint még sok másik, úgy ivódott bele tudatomba, hogy az értelmén sose gondolkodtam el igazán. De magamban mindig is tudtam, hogy oda tartozom. A távoli, szinte elérheltetlen, lehetőségekkel, magas életszínvonallal valamint jó minőségű tornacipővel kecsegtető Nyugat mindig idegennek hatott. A szürke Kelet, felhőket kaparó gyárkéményeivel, szigorával, beláthatatlanságával pedig elriasztott magától, és titkon reméltem, hogy valójában sok közünk nincsen egymáshoz. Dolgozatom írásának megkezdésekor, be kell vallanom, hogy nem bírtam ki, hogy erre a kifejezésre, melyet gyermekkorom óta rendszeresen hallok és használok , rá ne keressek az interneten.
Megdöbbentem a magyarra állított Wikipédia válaszán. Hiszen én eddig óriási tévedésben éltem. Kérem, én Románián belül, Erdélyben, Marosvásárhely szülőtteként nem vagyok közép-európai. Legalábbis a legelterjedtebb meghatározás szerint. Magyarország még természetesen bele tartozik ebbe a kategoriába, de én már nem. Pont az orrunk előtt húzódik a határ. Ismét szembesülnöm kell azzal, hogy mi, erdélyiek valahogy mindig kilógunk a sorból, elkallódunk az anyaországtól (itt még megjegyezném, hogy az már teljesen más kérdés, hogy mennyire édes).
Szóval az Én Közép-Európám nevű dolgozatot úgy illenék kezdenem, hogy először is a hitelesség érdekében megcsonkítom címét, eltörlöm személyes jellegét. Az első szám egyes személyű névmás és birtokos személyjel elvetése után, csupán annyi maradna meg ami egy földrajzi atlaszban is olvasható: Közép-Európa.
Akkor végülis induljunk ki ebből. Mi is pontosan ez a Közép-Európa?
Hosszabb kutakodás során derült ki számomra, hogy ez a kifejezés több évszázad történelmi gondolkodóit egyaránt homályban tartotta, olyannyira, hogy e téma hatalmas vitákra is ragadtatta őket. Sőt nem csak Közép-Európa határainak megszabása okozott fejtörést a múlt embereinek hanem, még a Európa keleti határát sem sikerült bonyodalmak nélkül meghatározni. Oroszország földrajzi elhelyezkedése volt az ami elsőként vitaindító gyanánt szolgált.
Egy része az orosz értelmiséginek, Oroszországot Nyugat-Európával való hosszú történelmi múltjának értelmében, valahogyan mindenképp szerették volna Európához tartozónak tekinteni. Legalábbis, az Urál hegység innenső részét. Egy másik, a korábbitól lényegesen eltérő, sokkalta inkább orosz-párti nézet szerint, Oroszország számára megszégyenítő jelleggel bír a veszendő Nyugat Európával egy kontinensen való emlegetés. A két egymással elléntetben álló nézet mellett, megjelent még egy harmadik is, mely végüli mindenki számára elfogadható magyarázattal állt elő és amely egészen a huszadik század közepéig érvényben is maradt. Eszerint a meghatározás szerint Oroszország sem Európához sem Ázsiához nem köthető, hanem egy önálló hatalmú szubkontinensként kell kezelni.
További vitákat szült Oroszország hovatartozásán kívül még az általánosabb Kelet-Európa behatárolása, pontosabban milyen országok tekinthetőek kelet-európainak, és miért.
Voltak akik szerint csupán azért emiért orosz fennhatóság alatt léteztek bizonyos országok, még korántsem teinthetőek keletinek, ilyen például Lengyelország. Mások szerint vallási szempontból érdemes a témát megközelíteni, a Róma fennhatósága alatt lévő országok Nyugat-Európához kapcsolható, az ortodox országok pedig ilyenként, értelemszerűen Kelethez tartoznak.
A későbbiekben jelent meg a Közép Európa fogalma, mely az eddig sokat vitatott területeket egy egységes fogalom köré tudta csoportosítani. Eleinte azokat az országokt soroltak ide, melyek korábban vita tárgyaként szolgáltak, avagy ha nem tudták eldönteni, hogy ez akkor kelet vagy nyugat európai, akkor inkább egy harmadik megoldás lehetőségével élve legyen közép.
De értelemszerűen ez a fajta besorolásmód és magyarázata nem volt sokáig kielégítő, így ez a megnevezés is viták tárgyát szülte. Még később megjelent a Nyugat-Közép-Európa mely alatt a német nyelvterületű országokat kellett érteni, valamint a Kelet-Közép-Európa, ide a Balkánt, a Duna medencét, valamint Lengyelországot sorolták.
A magyar történészek másképpen látták ezn fogalmak jelentését. Ők történeti szempontból, valamint az országok fejlődése szerint osztották először határozottan a Nyugatot a Kelettől el, majd ezen belül Közép-Európát, Magyarországot Közép-Kelet- Európához tartózónak vélték. A dolgot bonyolítja a hatvan években bevezetett újabb ifejezés a Kelet-Közép-Európa. Ehhez tartozik Magyarország és Románia is. Végre egyszer együtt.
Őszintén szólva ez a sok terminológia-történet csupán jobban összezavart. Azt valahogy talán most már értem, hogy ha néhány történész vitába is szállna most velem azért csak kijelenthetem, hogy erdélyi származásúként Közép-Európához tartozom, a keleti részéhez. Igazából ezt eddig is tudtam, éreztem.
Olvasmányaim során döbbentem rá arra, hogy valójában igen fontos számomra ez a kérdés. Hogy akkor hova is tartozom. És nemcsak az emberi természet azon része motivál ebben, melynek mindig is fontos a származását illetőleg konkrét választ adni (mi magyarunk erre úgy érzem fokozottan érzékenyek vagyunk) hanem azért is, mert rájöttem arra, hogy talán ez az egyetlen olyan fogalom mely egységesíti az összes trianon után leszakadozott magyar lakta vidéket, egy kifejezéssel. Ami igazán megnyugtató ebben a kifejezésben, hogy valódi vitát, harcot összetűzést nem nyitna különböző nemzetiségű emberek között. Ha azt mondom, hogy Közép-Európához tartozom, akkor igazából azt mondom, hogy egységben élek a felvidéki, délvidéki, vajdasági és magyarországi emberekkel, mind. Valójában ennek semmi közigazgatási, politikai haszna nincsen, sőt talán a legtöbb ember mikor Közép-Európát emlegeti meg sem fordul a fejében fenti gondolatmenetet. De nekem ez mégis titkon az összetartozás élményét erősíti.
Sőt, tovább megyek. Nemcsak a magyar emberekkel erősíti bennem az összetartozás érzését, hanem mindenkivel, akit , a fenti nagy viták ellenére, a magam által beosztott Közép-Európainak tekintek. Mert ezeknek az országoknak van közös vonásuk, mind megszenvedték az elmúlt századod, ma is viselik be nem gyógyult sebeiket, félkeserűséggel tekintenek a mérföldes csizmát viselő Nyugat fejlődésére, és megvetéssel lebiggyesztett ajakkala lassan botorkáló régi időket visszasíró Keletre. Mi meg csak büszkén. Se ide se oda.
Az én Közép-Európám. Az én Közép-Európám egyesíti magában a Kelet és a Nyugat egymástól nagyon különböző két világ minden jó és rossz tulajdonságát, az ahol találkozik a két pontja a végtelennek. Az én Közép-Európám az Origó. Itt megtalálható minden mi az előrehaladott luxus Nyugatot képviseli, de az is mi a beszürkült Kelet velejárója. Az itteni népek valójában nem voltak sosem nagyhatalmak (ha igen, az évesredek előtt lehetett), itt mindig csak beszippantódtak az országok, hol ide, hol oda. Éppen mikor kinek volt ínyére, hogy a birodalmához, országához vagy éppen uniójához csatoljon egyet-mást az itt elhelyezkedő országok közül. Az itt élők mindig sodródtak.
Az emberek olyannyira megszokták a folytonos függőséget, nagyobb hatalmaknak való behódolást, hogy ez beleivódott már a vérükbe is, generációról generációra. Elszenvedője vagyunk a történelemnek, bábuk, számok. Kicsik vagyunk és kevesen is. Ha akarnánk is változntatni valami, közösségként elérni egy nagyobb célt, úgysem sikerülhet. A passzivitás és az önsajnáló pesszimitásra való hajlam légköre belebegi a teljes területet.
Nem változtatok korábbi állításomon, ez a fajta negatív hozzáállás nem tölt el örömmel, de nem is szomorít el. Tudomásul veszem. Az én Közép-Európám nem egy boldog Európa. Az emberek külön-külön benne talán boldogok, a saját életükkel, családjuk, munkájukkal. De egy közösségként, egy nemzetként, egy kontinens-részként nem azok.
2014
Felhasznált irodalom
Rubicon Online: Közép- és/vagy Kelet-Európa? Egy terminológiai vita nyomában, Romsics Ignác: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/kozep_es_vagy_kelet_europa_egy_terminologiai_vita_nyomaban/
Közép- Európa. Ez a kifejezés, csakúgy mint még sok másik, úgy ivódott bele tudatomba, hogy az értelmén sose gondolkodtam el igazán. De magamban mindig is tudtam, hogy oda tartozom. A távoli, szinte elérheltetlen, lehetőségekkel, magas életszínvonallal valamint jó minőségű tornacipővel kecsegtető Nyugat mindig idegennek hatott. A szürke Kelet, felhőket kaparó gyárkéményeivel, szigorával, beláthatatlanságával pedig elriasztott magától, és titkon reméltem, hogy valójában sok közünk nincsen egymáshoz. Dolgozatom írásának megkezdésekor, be kell vallanom, hogy nem bírtam ki, hogy erre a kifejezésre, melyet gyermekkorom óta rendszeresen hallok és használok , rá ne keressek az interneten.
Megdöbbentem a magyarra állított Wikipédia válaszán. Hiszen én eddig óriási tévedésben éltem. Kérem, én Románián belül, Erdélyben, Marosvásárhely szülőtteként nem vagyok közép-európai. Legalábbis a legelterjedtebb meghatározás szerint. Magyarország még természetesen bele tartozik ebbe a kategoriába, de én már nem. Pont az orrunk előtt húzódik a határ. Ismét szembesülnöm kell azzal, hogy mi, erdélyiek valahogy mindig kilógunk a sorból, elkallódunk az anyaországtól (itt még megjegyezném, hogy az már teljesen más kérdés, hogy mennyire édes).
Szóval az Én Közép-Európám nevű dolgozatot úgy illenék kezdenem, hogy először is a hitelesség érdekében megcsonkítom címét, eltörlöm személyes jellegét. Az első szám egyes személyű névmás és birtokos személyjel elvetése után, csupán annyi maradna meg ami egy földrajzi atlaszban is olvasható: Közép-Európa.
Akkor végülis induljunk ki ebből. Mi is pontosan ez a Közép-Európa?
Hosszabb kutakodás során derült ki számomra, hogy ez a kifejezés több évszázad történelmi gondolkodóit egyaránt homályban tartotta, olyannyira, hogy e téma hatalmas vitákra is ragadtatta őket. Sőt nem csak Közép-Európa határainak megszabása okozott fejtörést a múlt embereinek hanem, még a Európa keleti határát sem sikerült bonyodalmak nélkül meghatározni. Oroszország földrajzi elhelyezkedése volt az ami elsőként vitaindító gyanánt szolgált.
Egy része az orosz értelmiséginek, Oroszországot Nyugat-Európával való hosszú történelmi múltjának értelmében, valahogyan mindenképp szerették volna Európához tartozónak tekinteni. Legalábbis, az Urál hegység innenső részét. Egy másik, a korábbitól lényegesen eltérő, sokkalta inkább orosz-párti nézet szerint, Oroszország számára megszégyenítő jelleggel bír a veszendő Nyugat Európával egy kontinensen való emlegetés. A két egymással elléntetben álló nézet mellett, megjelent még egy harmadik is, mely végüli mindenki számára elfogadható magyarázattal állt elő és amely egészen a huszadik század közepéig érvényben is maradt. Eszerint a meghatározás szerint Oroszország sem Európához sem Ázsiához nem köthető, hanem egy önálló hatalmú szubkontinensként kell kezelni.
További vitákat szült Oroszország hovatartozásán kívül még az általánosabb Kelet-Európa behatárolása, pontosabban milyen országok tekinthetőek kelet-európainak, és miért.
Voltak akik szerint csupán azért emiért orosz fennhatóság alatt léteztek bizonyos országok, még korántsem teinthetőek keletinek, ilyen például Lengyelország. Mások szerint vallási szempontból érdemes a témát megközelíteni, a Róma fennhatósága alatt lévő országok Nyugat-Európához kapcsolható, az ortodox országok pedig ilyenként, értelemszerűen Kelethez tartoznak.
A későbbiekben jelent meg a Közép Európa fogalma, mely az eddig sokat vitatott területeket egy egységes fogalom köré tudta csoportosítani. Eleinte azokat az országokt soroltak ide, melyek korábban vita tárgyaként szolgáltak, avagy ha nem tudták eldönteni, hogy ez akkor kelet vagy nyugat európai, akkor inkább egy harmadik megoldás lehetőségével élve legyen közép.
De értelemszerűen ez a fajta besorolásmód és magyarázata nem volt sokáig kielégítő, így ez a megnevezés is viták tárgyát szülte. Még később megjelent a Nyugat-Közép-Európa mely alatt a német nyelvterületű országokat kellett érteni, valamint a Kelet-Közép-Európa, ide a Balkánt, a Duna medencét, valamint Lengyelországot sorolták.
A magyar történészek másképpen látták ezn fogalmak jelentését. Ők történeti szempontból, valamint az országok fejlődése szerint osztották először határozottan a Nyugatot a Kelettől el, majd ezen belül Közép-Európát, Magyarországot Közép-Kelet- Európához tartózónak vélték. A dolgot bonyolítja a hatvan években bevezetett újabb ifejezés a Kelet-Közép-Európa. Ehhez tartozik Magyarország és Románia is. Végre egyszer együtt.
Őszintén szólva ez a sok terminológia-történet csupán jobban összezavart. Azt valahogy talán most már értem, hogy ha néhány történész vitába is szállna most velem azért csak kijelenthetem, hogy erdélyi származásúként Közép-Európához tartozom, a keleti részéhez. Igazából ezt eddig is tudtam, éreztem.
Olvasmányaim során döbbentem rá arra, hogy valójában igen fontos számomra ez a kérdés. Hogy akkor hova is tartozom. És nemcsak az emberi természet azon része motivál ebben, melynek mindig is fontos a származását illetőleg konkrét választ adni (mi magyarunk erre úgy érzem fokozottan érzékenyek vagyunk) hanem azért is, mert rájöttem arra, hogy talán ez az egyetlen olyan fogalom mely egységesíti az összes trianon után leszakadozott magyar lakta vidéket, egy kifejezéssel. Ami igazán megnyugtató ebben a kifejezésben, hogy valódi vitát, harcot összetűzést nem nyitna különböző nemzetiségű emberek között. Ha azt mondom, hogy Közép-Európához tartozom, akkor igazából azt mondom, hogy egységben élek a felvidéki, délvidéki, vajdasági és magyarországi emberekkel, mind. Valójában ennek semmi közigazgatási, politikai haszna nincsen, sőt talán a legtöbb ember mikor Közép-Európát emlegeti meg sem fordul a fejében fenti gondolatmenetet. De nekem ez mégis titkon az összetartozás élményét erősíti.
Sőt, tovább megyek. Nemcsak a magyar emberekkel erősíti bennem az összetartozás érzését, hanem mindenkivel, akit , a fenti nagy viták ellenére, a magam által beosztott Közép-Európainak tekintek. Mert ezeknek az országoknak van közös vonásuk, mind megszenvedték az elmúlt századod, ma is viselik be nem gyógyult sebeiket, félkeserűséggel tekintenek a mérföldes csizmát viselő Nyugat fejlődésére, és megvetéssel lebiggyesztett ajakkala lassan botorkáló régi időket visszasíró Keletre. Mi meg csak büszkén. Se ide se oda.
Az én Közép-Európám. Az én Közép-Európám egyesíti magában a Kelet és a Nyugat egymástól nagyon különböző két világ minden jó és rossz tulajdonságát, az ahol találkozik a két pontja a végtelennek. Az én Közép-Európám az Origó. Itt megtalálható minden mi az előrehaladott luxus Nyugatot képviseli, de az is mi a beszürkült Kelet velejárója. Az itteni népek valójában nem voltak sosem nagyhatalmak (ha igen, az évesredek előtt lehetett), itt mindig csak beszippantódtak az országok, hol ide, hol oda. Éppen mikor kinek volt ínyére, hogy a birodalmához, országához vagy éppen uniójához csatoljon egyet-mást az itt elhelyezkedő országok közül. Az itt élők mindig sodródtak.
Az emberek olyannyira megszokták a folytonos függőséget, nagyobb hatalmaknak való behódolást, hogy ez beleivódott már a vérükbe is, generációról generációra. Elszenvedője vagyunk a történelemnek, bábuk, számok. Kicsik vagyunk és kevesen is. Ha akarnánk is változntatni valami, közösségként elérni egy nagyobb célt, úgysem sikerülhet. A passzivitás és az önsajnáló pesszimitásra való hajlam légköre belebegi a teljes területet.
Nem változtatok korábbi állításomon, ez a fajta negatív hozzáállás nem tölt el örömmel, de nem is szomorít el. Tudomásul veszem. Az én Közép-Európám nem egy boldog Európa. Az emberek külön-külön benne talán boldogok, a saját életükkel, családjuk, munkájukkal. De egy közösségként, egy nemzetként, egy kontinens-részként nem azok.
2014
Felhasznált irodalom
Rubicon Online: Közép- és/vagy Kelet-Európa? Egy terminológiai vita nyomában, Romsics Ignác: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/kozep_es_vagy_kelet_europa_egy_terminologiai_vita_nyomaban/
Gál Tünde
|
Előítéletek a zsidóüldözésekről |
Az előítéletek vizsgálata a jelenkori társadalomtudományok klasszikus, a huszadik század első évtizedeire visszanyúló, nagy témái közé tartozik. Az előítéletek kutatása kezdetektől fogva összekapcsolódott az attitűdök, a közvélemény, a hiedelmek, befolyásolás, és a tágabb kulturális környezet kutatásával. Az előítéletek kérdése a második világháború után, főként a hatvanas-hetvenes években került az európai szociálpszichológusok figyelmének középpontjában.
Az antiszemitizmus, vagyis a zsidókkal szembeni előítéletek, nem újszerűek, nem a modern világ találmányai, visszavezethetőek egészen az ókorig. A hellenisztikus világban a zsidókkal való kapcsolatra inkább a rokonszenvezés volt jellemző, vallásuk, a judaizmus a keresztény korokban is sok követőt vonzott. Ennek megfelelően azonban, már akkor kialakult az ellenséges tábor, akik e vallás ellenzői voltak. Ezt többnyire azzal magyarázták, hogy a zsidók, ragaszkodtak saját vallásukhoz és szokásaikhoz, nem voltak hajlandóak elfogadni a helyi isteneket, vallásokat, ráadásul környezetükben térítettek is.
A második világháború befejeződése után hosszú ideig élt a hit, hogy a tömeggyilkosságok, amelyeknek az európai zsidóság nagy része áldozatul esett beláthatatlan időkre illegitimmé tették az antiszemitizmus valamennyi formáját. Még azok is, akik ismerve az antiszemita előítélet rendszerek természetét nem hittek abban, hogy a koncentrációs táborok jelentette civilizációs katasztrófa olyan katarzist idéz elő, amely megsemmisíti az antiszemitizmust, úgy gondolták, hogy az antiszemita nézetek nyilvános hangoztatása hosszú időre lehetetlenné vált a civilizált világban.
A koncentrációs tábor mint intézmény angol találmány. Az elsõt a „búr háborúk” idején az angolok állították, föl, miután a brit expedíciós haderõ tehetetlennek bizonyult a búr parasztok gerillahadviselésével szemben. Ezért az 1900-as évek elejétõl, elkezdték kiépíteni a civil lakosságot sújtó lágerek hálózatát, aminek célja a lakosság megtörése, és a harcoló alakulatok pszichikai zsarolása volt.
Magyarországon a kommunista rendszer idején a zsidósággal és az antiszemitizmussal kapcsolatos kérdésekről csak a legnagyobb óvatossággal, a nyilvános beszéd számára megszabott politikai tabukat kerülgetve lehetett csak megnyilatkozni. De nemcsak a zsidósággal kapcsolatos kérdéseket övezték tabuk, hanem az antiszemitizmus sem jelenhetett meg a nyilvánosságban. Ezért, amikor a kommunista rendszer bukása után sokak számára váratlanul megszaporodtak az antiszemita, vagy antiszemitaként is értelmezhető megnyilatkozások, nehéz volt megítélni, hogy a politikai és társadalmi változások következtében hirtelen fellángolt-e a zsidóellenesség, vagy a mindig is meglévő előítéletek juthatnak most szabad kifejezésre. Voltak akik úgy vélték, hogy a változás csak a szólás-és véleményszabadság következménye, most nyíltabban jutnak kifejezésre a korábban is meglévő, eddig lappangó antiszemita nézetek és ideológiák.
Az antiszemita előítéletességet mérő kutatások három különféle dimenzióban mérik az előítéletességet. Egyrészt azt vizsgálják, hogy mit gondolnak az emberek a zsidókról. Utána azt, hogy azokhoz a dolgokhoz, amiket az emberek gondolnak a zsidókról, fűződnek-e különösebb érzelmeik. A harmadik dimenzió az, hogy adott esetben mennyire befolyásolják ezek a beállítódások a zsidókkal szembeni viselkedésüket. Tehát mérik az előítéletek tartalmát, érzelmi telítettségét és azt, hogy mennyire befolyásolja a gyakorlati életben őket az előítéletesség. Azokat az embereket szokták szélsőséges antiszemitáknak nevezni, akik sok, negatív tartalmú sztereotípiát vélnek a zsidókról, e sztereotípiákhoz nagyon erős ellenséges érzelmeket társítanak és hajlandóak lennének diszkriminálni is a zsidókat, vagyis akik mindhárom skálán magas értéket érnek el.
Az, hogy mit tartanak az emberek antiszemitizmusnak, nem mutatja meg az emberek antiszemitizmusának az erősségét. Lehet, hogy van, aki azt mondja, hogy nem antiszemitizmus Jézus meggyilkolását a zsidók megbocsáthatatlan bűnének tartani, de ő maga nem tartja Jézus meggyilkolását a zsidók megbocsáthatatlan bűnének. Nagyon sok olyan esettel találkozunk, hogy amikor az antiszemitizmus jön szóba, netán zavarba jonnek és egyáltalán nem tartják kényelmesnek az e témáról folytatott beszélgetést ami teljes mértékben érthető is.
Olyan témakörök mellett, hogy kik voltak a zsidók, honnan származtak, milyen zsidóellenes megnyilatkozások vannak, a különböző előítéletek milyen formában nyilvánultak meg, egy olyan személytől kaphatnánk leghitelesebb információt aki átélte mindezeket a szörnyűségeket. Egy olyan személy állt rendelkezésemre aki nemrégiben járt a koncentrációs táborok területén, ugyanis nekem még nem adatott meg ez a lehetőség, és megosztotta velem mindazokat az élményeket amiket átélt, és igen mély és megható dolgokra derűlt fény.
Az Auswitz-Birkenau koncentrációs táborok területe egy óriási nagy terület ahova egy főkapun keresztül egy hosszú és sokatmondó vonatsin vezet. Ezeken a sineken szállították mindazokat az embereket akikre aztán szörnyű sors várt.
Az emberek nagy része egyáltalán nem volt tudatában annak, hogy mi vár rá, többségük a jobb munkalehetőség reményében érkezett. Viszont amikor az előbb említett kapu alatt áthaladtak, szembesülni kényszerültek a szörnyű igazsággal. Mivel nem tudták, hogy hova érkeznek sokan csomagokkal indultak. Tartalmukat szelektálták és olyan fényképek kerültek elő, amelyek bizonyították a családukhoz való ragaszkodásukat és az addigi életük boldog élményeit. Csomagjuk többi részet többnyire elégették, ami megis megmaradt muzelizálták amelyek most is ott megtekinthetők (cipők, borotvapamacsok, bőröndmaradványok). Hajukből és más szörzeteikből különböző szőnyegeket, takarókat és lepedőket készítettek.
A gyilkolási sorrendet az határozta meg, hogy annak függvényében végezték ki őket, hogy a legéletrevalóbbakat hagyták utoljára. Asszonyok és gyerekek terén szóba sem jött a szelektálás, az erősebb férfiakat tartogatták utoljára, ugyanis addig (még egy-két hétig) különböző rabszolgamunkákat végeztettek velük.
A munkaképteleneket (öregek, gyengék, gyerekek) és a betegeket egy fedettlen részen különítettek el huzalhalózattal amelybe áramot vezettek. Rengetegen megbetegedtek, immúnrendszerük legyengűlt a higiéniai körülmények miatt és az éheztetés miatt. Mindig nagyon sokan kicsi helyre voltak összezárva, ami természetesen ez is hozzájárult a megbetegedésükhöz.
Kivégzésük előtt sokan olyan kísérletek aldozatául estek, hogy különböző gyógyszerket próbáltak ki rajtuk, tesztelték a gyógyszerek hatásait. Olyan gyógyszerek amelyek addig nem voltak kipróbálva. Aki olyan betegsében szenvedett amelyről elképzelésük sem volt, hogy milyen fajta betegség lehet és igazából nem is akarták kideríteni, gázkamra vagy krematórium helyett szívinjekció által ölték meg őket.
Egy másik módja gyilkosságnak a fegyver általi kivégzés volt. A szökést megkísérelő embereket azonnal falhoz allították és hidegvérrel lelőtték öket. Nagyon kevésnek sikerült megszökni, és olyanok is vannak akik túlélték.
Amikor annak tudatába kerültek, hogy közeledik a segítség, elkezdték megsemmisíteni bombázással a krematóriumokat, gázkamrákat és azokat a barakokat ahol fogva tartották a zsidókat. Az úgymond szálláshelyük volt, de egyálataán nem nevezhető annak a siralmas körülmények miatt. Nem emberhez méltó körülmények voltak. Az emiatt kialakult káosz volt egyeseknek a menekülési lehetőségük.
Ott járni s annak tudatában lenni, hogy olyan földre lépsz ahol előtte szörnyű gyilkosságok mentek végbe, nagyon nyomasztó az egésznek a hangulata főleg amiatt, hogy semmilyen különösebb oka nem volt az egésznek, minthogy zsidók voltak. Még a levegő is teljsen más ott, a lerombolt épületek még mindig magukban hordozzák az akkor végbement esememényeket. Egyesek szerint még a füst is érződik, de ez valószínüleg az agyban kialakult tudat miatt van.
Valóban érdekes élmény lehetett ott járni és újrahallani a szörnyűséges történeteket. Mély nyomokat hagyhat az emberben.
2012
Bibliográfia
• www.antiszemitizmus.hu
• www.korunk.org
Az antiszemitizmus, vagyis a zsidókkal szembeni előítéletek, nem újszerűek, nem a modern világ találmányai, visszavezethetőek egészen az ókorig. A hellenisztikus világban a zsidókkal való kapcsolatra inkább a rokonszenvezés volt jellemző, vallásuk, a judaizmus a keresztény korokban is sok követőt vonzott. Ennek megfelelően azonban, már akkor kialakult az ellenséges tábor, akik e vallás ellenzői voltak. Ezt többnyire azzal magyarázták, hogy a zsidók, ragaszkodtak saját vallásukhoz és szokásaikhoz, nem voltak hajlandóak elfogadni a helyi isteneket, vallásokat, ráadásul környezetükben térítettek is.
A második világháború befejeződése után hosszú ideig élt a hit, hogy a tömeggyilkosságok, amelyeknek az európai zsidóság nagy része áldozatul esett beláthatatlan időkre illegitimmé tették az antiszemitizmus valamennyi formáját. Még azok is, akik ismerve az antiszemita előítélet rendszerek természetét nem hittek abban, hogy a koncentrációs táborok jelentette civilizációs katasztrófa olyan katarzist idéz elő, amely megsemmisíti az antiszemitizmust, úgy gondolták, hogy az antiszemita nézetek nyilvános hangoztatása hosszú időre lehetetlenné vált a civilizált világban.
A koncentrációs tábor mint intézmény angol találmány. Az elsõt a „búr háborúk” idején az angolok állították, föl, miután a brit expedíciós haderõ tehetetlennek bizonyult a búr parasztok gerillahadviselésével szemben. Ezért az 1900-as évek elejétõl, elkezdték kiépíteni a civil lakosságot sújtó lágerek hálózatát, aminek célja a lakosság megtörése, és a harcoló alakulatok pszichikai zsarolása volt.
Magyarországon a kommunista rendszer idején a zsidósággal és az antiszemitizmussal kapcsolatos kérdésekről csak a legnagyobb óvatossággal, a nyilvános beszéd számára megszabott politikai tabukat kerülgetve lehetett csak megnyilatkozni. De nemcsak a zsidósággal kapcsolatos kérdéseket övezték tabuk, hanem az antiszemitizmus sem jelenhetett meg a nyilvánosságban. Ezért, amikor a kommunista rendszer bukása után sokak számára váratlanul megszaporodtak az antiszemita, vagy antiszemitaként is értelmezhető megnyilatkozások, nehéz volt megítélni, hogy a politikai és társadalmi változások következtében hirtelen fellángolt-e a zsidóellenesség, vagy a mindig is meglévő előítéletek juthatnak most szabad kifejezésre. Voltak akik úgy vélték, hogy a változás csak a szólás-és véleményszabadság következménye, most nyíltabban jutnak kifejezésre a korábban is meglévő, eddig lappangó antiszemita nézetek és ideológiák.
Az antiszemita előítéletességet mérő kutatások három különféle dimenzióban mérik az előítéletességet. Egyrészt azt vizsgálják, hogy mit gondolnak az emberek a zsidókról. Utána azt, hogy azokhoz a dolgokhoz, amiket az emberek gondolnak a zsidókról, fűződnek-e különösebb érzelmeik. A harmadik dimenzió az, hogy adott esetben mennyire befolyásolják ezek a beállítódások a zsidókkal szembeni viselkedésüket. Tehát mérik az előítéletek tartalmát, érzelmi telítettségét és azt, hogy mennyire befolyásolja a gyakorlati életben őket az előítéletesség. Azokat az embereket szokták szélsőséges antiszemitáknak nevezni, akik sok, negatív tartalmú sztereotípiát vélnek a zsidókról, e sztereotípiákhoz nagyon erős ellenséges érzelmeket társítanak és hajlandóak lennének diszkriminálni is a zsidókat, vagyis akik mindhárom skálán magas értéket érnek el.
Az, hogy mit tartanak az emberek antiszemitizmusnak, nem mutatja meg az emberek antiszemitizmusának az erősségét. Lehet, hogy van, aki azt mondja, hogy nem antiszemitizmus Jézus meggyilkolását a zsidók megbocsáthatatlan bűnének tartani, de ő maga nem tartja Jézus meggyilkolását a zsidók megbocsáthatatlan bűnének. Nagyon sok olyan esettel találkozunk, hogy amikor az antiszemitizmus jön szóba, netán zavarba jonnek és egyáltalán nem tartják kényelmesnek az e témáról folytatott beszélgetést ami teljes mértékben érthető is.
Olyan témakörök mellett, hogy kik voltak a zsidók, honnan származtak, milyen zsidóellenes megnyilatkozások vannak, a különböző előítéletek milyen formában nyilvánultak meg, egy olyan személytől kaphatnánk leghitelesebb információt aki átélte mindezeket a szörnyűségeket. Egy olyan személy állt rendelkezésemre aki nemrégiben járt a koncentrációs táborok területén, ugyanis nekem még nem adatott meg ez a lehetőség, és megosztotta velem mindazokat az élményeket amiket átélt, és igen mély és megható dolgokra derűlt fény.
Az Auswitz-Birkenau koncentrációs táborok területe egy óriási nagy terület ahova egy főkapun keresztül egy hosszú és sokatmondó vonatsin vezet. Ezeken a sineken szállították mindazokat az embereket akikre aztán szörnyű sors várt.
Az emberek nagy része egyáltalán nem volt tudatában annak, hogy mi vár rá, többségük a jobb munkalehetőség reményében érkezett. Viszont amikor az előbb említett kapu alatt áthaladtak, szembesülni kényszerültek a szörnyű igazsággal. Mivel nem tudták, hogy hova érkeznek sokan csomagokkal indultak. Tartalmukat szelektálták és olyan fényképek kerültek elő, amelyek bizonyították a családukhoz való ragaszkodásukat és az addigi életük boldog élményeit. Csomagjuk többi részet többnyire elégették, ami megis megmaradt muzelizálták amelyek most is ott megtekinthetők (cipők, borotvapamacsok, bőröndmaradványok). Hajukből és más szörzeteikből különböző szőnyegeket, takarókat és lepedőket készítettek.
A gyilkolási sorrendet az határozta meg, hogy annak függvényében végezték ki őket, hogy a legéletrevalóbbakat hagyták utoljára. Asszonyok és gyerekek terén szóba sem jött a szelektálás, az erősebb férfiakat tartogatták utoljára, ugyanis addig (még egy-két hétig) különböző rabszolgamunkákat végeztettek velük.
A munkaképteleneket (öregek, gyengék, gyerekek) és a betegeket egy fedettlen részen különítettek el huzalhalózattal amelybe áramot vezettek. Rengetegen megbetegedtek, immúnrendszerük legyengűlt a higiéniai körülmények miatt és az éheztetés miatt. Mindig nagyon sokan kicsi helyre voltak összezárva, ami természetesen ez is hozzájárult a megbetegedésükhöz.
Kivégzésük előtt sokan olyan kísérletek aldozatául estek, hogy különböző gyógyszerket próbáltak ki rajtuk, tesztelték a gyógyszerek hatásait. Olyan gyógyszerek amelyek addig nem voltak kipróbálva. Aki olyan betegsében szenvedett amelyről elképzelésük sem volt, hogy milyen fajta betegség lehet és igazából nem is akarták kideríteni, gázkamra vagy krematórium helyett szívinjekció által ölték meg őket.
Egy másik módja gyilkosságnak a fegyver általi kivégzés volt. A szökést megkísérelő embereket azonnal falhoz allították és hidegvérrel lelőtték öket. Nagyon kevésnek sikerült megszökni, és olyanok is vannak akik túlélték.
Amikor annak tudatába kerültek, hogy közeledik a segítség, elkezdték megsemmisíteni bombázással a krematóriumokat, gázkamrákat és azokat a barakokat ahol fogva tartották a zsidókat. Az úgymond szálláshelyük volt, de egyálataán nem nevezhető annak a siralmas körülmények miatt. Nem emberhez méltó körülmények voltak. Az emiatt kialakult káosz volt egyeseknek a menekülési lehetőségük.
Ott járni s annak tudatában lenni, hogy olyan földre lépsz ahol előtte szörnyű gyilkosságok mentek végbe, nagyon nyomasztó az egésznek a hangulata főleg amiatt, hogy semmilyen különösebb oka nem volt az egésznek, minthogy zsidók voltak. Még a levegő is teljsen más ott, a lerombolt épületek még mindig magukban hordozzák az akkor végbement esememényeket. Egyesek szerint még a füst is érződik, de ez valószínüleg az agyban kialakult tudat miatt van.
Valóban érdekes élmény lehetett ott járni és újrahallani a szörnyűséges történeteket. Mély nyomokat hagyhat az emberben.
2012
Bibliográfia
• www.antiszemitizmus.hu
• www.korunk.org
Györffy Zsolt
Manapság az előítélet-kutatás divatos vizsgálódási területét képezi az emberrel foglalkozó tudományoknak. E tudományok eltérő megközelítésében körvonalazódik a modern módszeres gondolkodás viszonya az előítéletesség kérdéséhez, amely ugyanakkor nagyon is köznapi elemünk s a mindennapok egyik fontos részét képezi. Az antropológusok az egyén- és a csoport identitásának kialakulásában játszott szerepét vizsgálják, míg a szociál-pszichológusok a társadalmi környezet strukturálásában nélkülözhetetlen kognitív sémaként tekintenek előítéleteinkre. A kortárs politikai ideológiák sem közömbösek vele szemben, de evolúciós távlatokban is felkeltette már a szakemberek érdeklődését. Az utóbbi két megközelítés azonban egymásnak élesen ellentmond. Míg egy pszichológus szempontjából előítéleteink evolúciósan hasznos tulajdonságokként szerepelnek, addig a multikulturalitás felé igyekvő Európában egyre nagyobb politikai hangsúllyal küzdenek ellene. Ezen nem kell meglepődnünk, hiszen az ideológiák ritkán épülnek jól megalapozott, módszeres tudományos eredményekre. A politikai ideológiák tudománytalanságát alapul véve azonban mégsem állíthatjuk, hogy e gondolatrendszerek a téma alapos megismerését illetően nem játszanának fontos szerepet.
Amint látni fogjuk, dolgozatomban éppen az utóbbival kapcsolatban vizsgálódom, azt mutatva be, hogy bizonyos csoportérdekek ideologizált érvényesítése miként hat előítéleteink rendszerére, azok változására, vagy másképpen fogalmazva azok megújítására. Így dolgozatom felépítését illetően egyenlő fontossággal bír majd a vizsgált fogalom terjedelemi korlátokhoz mért átfogó tárgyalása (egyfajta tudományos keret) és egy olyan politikai-eszmetörténeti tartalmú eset ismertetése, amelyben jól körvonalazódik előítéleteink manipulálhatósága és a manipulálás retorikája.
A sztereotípia fogalmáról és jellemzőiről kiváló tanulmányt olvashatunk Bindorffer Györgyitől, aki Durkheim és Tajfel nézetein keresztül igyekszik megragadni a jelenséget (Bindorffer 2007: 10). Bindorffer antropológiai megközelítésből indítva vizsgáljna a sztereotípia fogalmát, és a szociális csoportkategorizáció folyamán jelentkező kommunikációs jelentőségű kategóriáinkra hívja fel a figyelmet. E kategóriák Durkheim meglátásai szerint az előítéletesség előzményeiként működnek és burkolt nyelvi megnyilvánulásként részei mindennapjainknak. Elméletében a névmások szerepe a csoportidentitás kialakulásában és annak nyelvi jelölésében meghatározó jelentőségű: „Mi” és „õk” megkülönböztetése az ember identitásának kialakulásához alapvetõ szükséglet [...]” véli a francia antropológus (Bindorffer 2007: 9). Az így kirajzolódó kategóriák egy csoport kollektív reprezentációiként foghatók fel, abban az értelemben, hogy használatukkor egy csoport világról szóló kollektív tudását aktiválják. Kollektív tudásunk pedig úgy halmozódik fel, hogy a világról szóló kategóriák mentén rendeződik el. Ennek értelmében egy csoporthoz való tartozás feltételezi abban a tudásstruktúrában és kategóriákban való gondolkodást, amely köré a csoport identitása körvonalazódik. [1]A csoporton kívüli egyénekről pedig csak egy vélt, hiányos tudással rendelkezünk, amelyet előítéleteinkkel igyekszünk kitőlteni. Antropológiai szempontból nézve tehát azt mondhatjuk (Durkheimt és Bindorffert olvasva), hogy előítéleteink a társadalmi kategorizáció és szociális cselekvésünk következményei, az emberi viselkedés részei.
A 20. Századi szociálpszichológia is hasonló megközelítésben tárgyalja a témát. Henri Tajfel lengyel származású brit pszichológus „[...] a társadalmi kategorizációt az egyén számára orientációs rendszernek tartja, amely megalkotja, meghatározza az egyén helyét a társadalomban” (Bindorffer 2007: 10). Tajfel Durkheimhoz hasonlóan a társadalmi kategorizációt olyan cselekvésnek tartja, amely a környezet mentális strukturálását hivatott elősegíteni. Azonban elődjétől eltérően megjegyzi, hogy társadalmi kategóriáink, mint oly sok más kognitív séma, nem mentesek az értékítéletektől. Ennek következménye az a jelenség, hogy társadalmi kategóriáink (pl: idős emberek, cigányok, stb) különböző megítélésben jelentkeznek annak függvényében, hogy tapasztalatainkra és az azokhoz köthető érzelmi töltetekre épülő kognitív sémák mit mondanak róluk. Ebben az olvasatban előítéleteink kognitív sémaként jelentkeznek, amelyek viselkedésrendszerünk optimalizálása érdekében segítenek a társadalmi tájékozódásban.
Az előítéletekkel foglalkozó tudományok közül érdekes megvilágításban tárgyalja a témát az evolúciós pszichológia. Míg az antropológia és a szociálpszichológia a csoportközi és a csoporton belüli élet jelenségeként tekintenek előítéleteinkre, addig az evolúciós megközelítésben a társas együttműködéssel és csoportszelekcióval kapcsolatban említik (Szendi). Az evolúcióval foglalkozó szakemberek szerint az előítéletesség legszélsőségesebb formája az idegengyűlölet sem tekinthető deviánsnak a csoportszelekció kontextusában. Szendi Gábor szerint az idegen törzsek és állatok potenciális fenyegetésében élő egykori ember számára kifejezetten pozitív és előnyös tulajdonság lehetett a személyes csoportidentitás idealizálása, amely növelte a csoportkohéziót és ez által a túlélési esélyeket. Így alakulhattak ki az előítéletesség (gyakran az idegengyűlöletig fokozódó) kognitív sémái. Ezt a folyamatot erősítette a csoportok közti hiányos vagy nem megfelelő kommunikáció is, amelyre számtalan példát hozhatunk nem csupán a feltételezett történelem előtti időkből, hanem múltunk viszonylag jól dokumentált eseményeiből is.
Bár nem fér kétség ahhoz, hogy evolúciós távlatokban gondolkodva pozitívan kell megítélnünk előítéleteinket, azonban dokumentált múltunk és nem csupán a jelenkor divatos politikai ideológiái egyaránt óvatosságra intenek bennünket. Hogyan is viszonyuljunk hát előítéleteinkhez? Habár felszámolásuk pszichológiai képtelenség mégis úgy érezzük, hogy a globalizáció egyre inkább ezt követelné meg tőlünk egy békés együttélés érdekében. Mennyire legyünk kíváncsiak és nyitottak a másság megismerésére, ha az a talaj korántsem tűnik biztonságosnak? Hogyan változtassunk előítéleteinken és van-e a változtatásnak politikai veszélye?
A továbbiakban egy olyan történelmi példát fogok bemutatni, amelynek ismertetésével leginkább az utolsó kérdésre keressük a választ, de érinteni fogjuk korábbi kérdéseinket is.
Egy nemzet önmagáról és a más nemzetekről hasonló módon alakít ki képet, ahogy azt a korábbiakban a csoportkategorizáció kapcsán már említettük. Nem volt ez másként a 19. században sem, amikor Európa szerte a nemzeti öntudat kiteljesedésének lehettünk szemtanúi, amikor az emberek a birodalmi, vallási vagy éppen az előjogokon alapuló identitásuk helyett fontosabbnak kezdték érezni a nemzeti identitást. A nemzetté válás folyamata azt feltételezte, hogy a lakosság újragondolja azokat a kategóriavonásokat, amelyeket meghatározónak vél önmaga új identitásának kialakításához. A korábbi évszázadok gyakorlatától eltérően a nyelvi és szokásbéli hasonlóságokat meghatározóbbnak tartották más csoportjellemzőkkel szemben, amelynek következtében átértelmeződött a nemzet fogalma. A közös nyelvi és szokásbéli hasonlóságokon szerveződő nemzet tagjait egyfajta közös gondolkodás is jellemezte, a közös csoportidentitás gondolata, de ugyanakkor a többi nemzetekkel szembeni különbözőség tudata is. E különbözőség megtapasztalása pedig egy új előítéletrendszert eredményezett, amelyet később gyakran idegengyűlöletig fajuló politikai visszaélések szerveztek át.
Azonban a 19. század új társadalmi csoportjainak, a nemzeteknek önmagukról és más nemzetekről alkotott képének formálódása nem egyszerűen a csoportbatömörülés belső logikája szerint történt, amint azt az antropológiai és szociálpszichológiai fejtegetéseinkben bemutattuk, hanem erős ideológiai-manipulatív tényezők is alakították. E megállapítás alátámasztására bőven találunk példát Sorin Mitu Az erdélyi románok sztereotípiái a magyarokról a 19. század első felében című tanulmányában, amelyben megismerkedhetünk az előítéletek lehetséges politikai vonzataival és veszélyeivel (Mitu 2007: 392-407) . Mitut olvasva megfigyelhetjük azokat a folyamatokat, amelyek nagyban meghatározóak a román nép magyarsággal szembeni ítéletrendszerét. A korábbi korok tapasztalatával ellentétben viszonylag jól rekonstruálható volt a vizsgált kérdés, hiszen immár gazdag írásos forrásanyag állt a szerző rendelkezésére. A kolozsvári történészt olvasva meglepődünk azon, hogy a 19. század eleji románságon belül mennyire különböző előítélet- rendszerek voltak kialakulóban a szomszédos nemzetekkel szemben. Ezek megalkotásában olyan jelentős közszereplők, értelmiségiek játszottak kiemelt szerepet, mint Petru Maior vagy Papiu Ilarian, de előfordulnak kevésbé ismert nevek is. Míg Petru Maior a felvilágosodás toleranciaeszményéből kiindulva olyan magyarságképet közvetít a románság számára, amely a két nép békés egymásmellettiségét célozza meg, és a másság kölcsönös elfogadásának gesztusára buzdít, addig a nacionalista ideológia terjedésével ennek gyökeresen ellentmondó, az elfogadás gondolatát kérdőbe vonó nézetek is mindinkább jelentkeztek. Az elfogadás hangjai érvelésüket arra a magyarság történelméből jól ismert klisére építették, miszerint Magyarország a Szent István-i állameszmény értelmében befogadó és toleráns magatartással bír az ország különböző népeivel szemben. Annak ellenére, hogy a pozitív magyarságkép sugallata főként retorikai célzattal jött létre és nem kísérte feltétlen személyes meggyőződés, Mitu úgy véli, hogy mindenképpen hozzájárult a magyarság pozitívabb megítéléséhez. Ezzel szemben jelentkeztek azok a negatív retorikák, amelyek a magyar érdekek érvényesülését a román nép térvesztésével és nemzeti létének veszélyeztetettségével hozták összefüggésbe. Papiu Ilarian, kinek édesapja a negyvennyolcas forradalom áldozatául esik, a korábbiakban ritkán tapasztalt magyarellenességről tesz tanúbizonyságot azzal a lépéssel, hogy a magyarságot a románságra leselkedő legnagyobb veszélyként láttatja (Mitu 2007: 397). Ilarian „veszélyes gyengeségnek” tekinti azt a kultúrpolitikát, amelyet elődei, mint Damaschin Bojincă vagy a Petru Maiort követők alkalmaztak, és elítél minden olyan megnyilvánulást, amely a magyarokat kedvező színben tűnteti fel (Mitu 2007: 397). Papiu Ilarian és követői egy a magyarsággal szembeni újfajta előítéletredszer alapjait fektették le, amely találkozott a magyar nacionalizmus hasonló szélsőségeivel és számos interetnikai konfliktushoz vezetett. Sajnos e negatív előítéletrendszer pátfogói minden lehetséges politikai módszerrel küzdöttek azért, hogy népük csoportidentitásának részévé tegyék az új ellenségképet. Mint azt Mitunál olvashatjuk: „Ennek értelmében azok a románok, akik kedvezően szólnak a magyarokról, vagyis nem ismerik fel azt a halálos veszélyt, amelyet a románokra nézve a magyarok jelentenek – vagy naivak, vagy rosszhiszeműek. Más szóval, ha magyarok barátjának tartod magad, vagy manipulálnak, vagy árulóvá lettél.”
Mint láthattuk, a 19. század nacionalista ideológusai ráéreztek arra a szociálpszichológiai valóságra, miszerint egy formálódó közösség bizonyos sémák szerint próbálja megszervezni önmagát, és felismerve mindezt igyekeztek saját közösségük életét személyes elképzeléseik szerint alakítani. Az európai nemzetek idegenekkel szembeni új előítéletrendszerei a politikai csatározások és érdekképviseletek érvényesülésének függvényében nagymértékben változtak napjainkig. Akadtak olyan vezetők is, akik felismerték az előítéletekben rejlő politikai lehetőségeket és megfelelő retorikával egy teljes országot forgattak fel. Ők tudták, hogy előítéleteink nem változatlanok, hanem egy személyközi társas lét részeiként könnyen manipulálhatóak.
Ebben az összefüggésben teljesen jogos az a kérdés, hogy életünket és előítéleteinket mennyire alkotjuk saját meggyőződéseink szerint. Vagyis egy új előítéletrendszer kialakítása mennyiben tudatos folyamat?
2014
Felhasznált irodalom
Bindorffer, György (2007): Sztereotipizáció az interetnikus kapcsolatokban. In: Bakó Boglárka, Papp Richárd, Szarka László (szerk.): Mindennapi Előítéletek. Budapest, Balassi Kiadó.
Mitu, Sorin (2007) : Az erdélyi románok sztereotípiái a magyarokról a 19. század elsõ felében. In Bakó Boglárka, Papp Richárd, Szarka László (szerk.): Mindennapi Előítéletek. Budapest, Balassi Kiadó.
Kovács, András (2007) : Lehet-e elõítélet az elõítélet? In Bakó Boglárka, Papp Richárd, Szarka László (szerk.): Mindennapi Előítéletek. Budapest, Balassi Kiadó.
Internetes Források:
Szendy, Gábor: Az előítélet. http://www.tenyek-tevhitek.hu/csaktagoknak/eloitelet.php (u.m. 2012 01. 06).
Jegyzetek
[1] „A kategóriák olyan közhelyek [értsd: közös helyek], amelyek mentén
valamennyi szellem összetalálkozik”
Amint látni fogjuk, dolgozatomban éppen az utóbbival kapcsolatban vizsgálódom, azt mutatva be, hogy bizonyos csoportérdekek ideologizált érvényesítése miként hat előítéleteink rendszerére, azok változására, vagy másképpen fogalmazva azok megújítására. Így dolgozatom felépítését illetően egyenlő fontossággal bír majd a vizsgált fogalom terjedelemi korlátokhoz mért átfogó tárgyalása (egyfajta tudományos keret) és egy olyan politikai-eszmetörténeti tartalmú eset ismertetése, amelyben jól körvonalazódik előítéleteink manipulálhatósága és a manipulálás retorikája.
A sztereotípia fogalmáról és jellemzőiről kiváló tanulmányt olvashatunk Bindorffer Györgyitől, aki Durkheim és Tajfel nézetein keresztül igyekszik megragadni a jelenséget (Bindorffer 2007: 10). Bindorffer antropológiai megközelítésből indítva vizsgáljna a sztereotípia fogalmát, és a szociális csoportkategorizáció folyamán jelentkező kommunikációs jelentőségű kategóriáinkra hívja fel a figyelmet. E kategóriák Durkheim meglátásai szerint az előítéletesség előzményeiként működnek és burkolt nyelvi megnyilvánulásként részei mindennapjainknak. Elméletében a névmások szerepe a csoportidentitás kialakulásában és annak nyelvi jelölésében meghatározó jelentőségű: „Mi” és „õk” megkülönböztetése az ember identitásának kialakulásához alapvetõ szükséglet [...]” véli a francia antropológus (Bindorffer 2007: 9). Az így kirajzolódó kategóriák egy csoport kollektív reprezentációiként foghatók fel, abban az értelemben, hogy használatukkor egy csoport világról szóló kollektív tudását aktiválják. Kollektív tudásunk pedig úgy halmozódik fel, hogy a világról szóló kategóriák mentén rendeződik el. Ennek értelmében egy csoporthoz való tartozás feltételezi abban a tudásstruktúrában és kategóriákban való gondolkodást, amely köré a csoport identitása körvonalazódik. [1]A csoporton kívüli egyénekről pedig csak egy vélt, hiányos tudással rendelkezünk, amelyet előítéleteinkkel igyekszünk kitőlteni. Antropológiai szempontból nézve tehát azt mondhatjuk (Durkheimt és Bindorffert olvasva), hogy előítéleteink a társadalmi kategorizáció és szociális cselekvésünk következményei, az emberi viselkedés részei.
A 20. Századi szociálpszichológia is hasonló megközelítésben tárgyalja a témát. Henri Tajfel lengyel származású brit pszichológus „[...] a társadalmi kategorizációt az egyén számára orientációs rendszernek tartja, amely megalkotja, meghatározza az egyén helyét a társadalomban” (Bindorffer 2007: 10). Tajfel Durkheimhoz hasonlóan a társadalmi kategorizációt olyan cselekvésnek tartja, amely a környezet mentális strukturálását hivatott elősegíteni. Azonban elődjétől eltérően megjegyzi, hogy társadalmi kategóriáink, mint oly sok más kognitív séma, nem mentesek az értékítéletektől. Ennek következménye az a jelenség, hogy társadalmi kategóriáink (pl: idős emberek, cigányok, stb) különböző megítélésben jelentkeznek annak függvényében, hogy tapasztalatainkra és az azokhoz köthető érzelmi töltetekre épülő kognitív sémák mit mondanak róluk. Ebben az olvasatban előítéleteink kognitív sémaként jelentkeznek, amelyek viselkedésrendszerünk optimalizálása érdekében segítenek a társadalmi tájékozódásban.
Az előítéletekkel foglalkozó tudományok közül érdekes megvilágításban tárgyalja a témát az evolúciós pszichológia. Míg az antropológia és a szociálpszichológia a csoportközi és a csoporton belüli élet jelenségeként tekintenek előítéleteinkre, addig az evolúciós megközelítésben a társas együttműködéssel és csoportszelekcióval kapcsolatban említik (Szendi). Az evolúcióval foglalkozó szakemberek szerint az előítéletesség legszélsőségesebb formája az idegengyűlölet sem tekinthető deviánsnak a csoportszelekció kontextusában. Szendi Gábor szerint az idegen törzsek és állatok potenciális fenyegetésében élő egykori ember számára kifejezetten pozitív és előnyös tulajdonság lehetett a személyes csoportidentitás idealizálása, amely növelte a csoportkohéziót és ez által a túlélési esélyeket. Így alakulhattak ki az előítéletesség (gyakran az idegengyűlöletig fokozódó) kognitív sémái. Ezt a folyamatot erősítette a csoportok közti hiányos vagy nem megfelelő kommunikáció is, amelyre számtalan példát hozhatunk nem csupán a feltételezett történelem előtti időkből, hanem múltunk viszonylag jól dokumentált eseményeiből is.
Bár nem fér kétség ahhoz, hogy evolúciós távlatokban gondolkodva pozitívan kell megítélnünk előítéleteinket, azonban dokumentált múltunk és nem csupán a jelenkor divatos politikai ideológiái egyaránt óvatosságra intenek bennünket. Hogyan is viszonyuljunk hát előítéleteinkhez? Habár felszámolásuk pszichológiai képtelenség mégis úgy érezzük, hogy a globalizáció egyre inkább ezt követelné meg tőlünk egy békés együttélés érdekében. Mennyire legyünk kíváncsiak és nyitottak a másság megismerésére, ha az a talaj korántsem tűnik biztonságosnak? Hogyan változtassunk előítéleteinken és van-e a változtatásnak politikai veszélye?
A továbbiakban egy olyan történelmi példát fogok bemutatni, amelynek ismertetésével leginkább az utolsó kérdésre keressük a választ, de érinteni fogjuk korábbi kérdéseinket is.
Egy nemzet önmagáról és a más nemzetekről hasonló módon alakít ki képet, ahogy azt a korábbiakban a csoportkategorizáció kapcsán már említettük. Nem volt ez másként a 19. században sem, amikor Európa szerte a nemzeti öntudat kiteljesedésének lehettünk szemtanúi, amikor az emberek a birodalmi, vallási vagy éppen az előjogokon alapuló identitásuk helyett fontosabbnak kezdték érezni a nemzeti identitást. A nemzetté válás folyamata azt feltételezte, hogy a lakosság újragondolja azokat a kategóriavonásokat, amelyeket meghatározónak vél önmaga új identitásának kialakításához. A korábbi évszázadok gyakorlatától eltérően a nyelvi és szokásbéli hasonlóságokat meghatározóbbnak tartották más csoportjellemzőkkel szemben, amelynek következtében átértelmeződött a nemzet fogalma. A közös nyelvi és szokásbéli hasonlóságokon szerveződő nemzet tagjait egyfajta közös gondolkodás is jellemezte, a közös csoportidentitás gondolata, de ugyanakkor a többi nemzetekkel szembeni különbözőség tudata is. E különbözőség megtapasztalása pedig egy új előítéletrendszert eredményezett, amelyet később gyakran idegengyűlöletig fajuló politikai visszaélések szerveztek át.
Azonban a 19. század új társadalmi csoportjainak, a nemzeteknek önmagukról és más nemzetekről alkotott képének formálódása nem egyszerűen a csoportbatömörülés belső logikája szerint történt, amint azt az antropológiai és szociálpszichológiai fejtegetéseinkben bemutattuk, hanem erős ideológiai-manipulatív tényezők is alakították. E megállapítás alátámasztására bőven találunk példát Sorin Mitu Az erdélyi románok sztereotípiái a magyarokról a 19. század első felében című tanulmányában, amelyben megismerkedhetünk az előítéletek lehetséges politikai vonzataival és veszélyeivel (Mitu 2007: 392-407) . Mitut olvasva megfigyelhetjük azokat a folyamatokat, amelyek nagyban meghatározóak a román nép magyarsággal szembeni ítéletrendszerét. A korábbi korok tapasztalatával ellentétben viszonylag jól rekonstruálható volt a vizsgált kérdés, hiszen immár gazdag írásos forrásanyag állt a szerző rendelkezésére. A kolozsvári történészt olvasva meglepődünk azon, hogy a 19. század eleji románságon belül mennyire különböző előítélet- rendszerek voltak kialakulóban a szomszédos nemzetekkel szemben. Ezek megalkotásában olyan jelentős közszereplők, értelmiségiek játszottak kiemelt szerepet, mint Petru Maior vagy Papiu Ilarian, de előfordulnak kevésbé ismert nevek is. Míg Petru Maior a felvilágosodás toleranciaeszményéből kiindulva olyan magyarságképet közvetít a románság számára, amely a két nép békés egymásmellettiségét célozza meg, és a másság kölcsönös elfogadásának gesztusára buzdít, addig a nacionalista ideológia terjedésével ennek gyökeresen ellentmondó, az elfogadás gondolatát kérdőbe vonó nézetek is mindinkább jelentkeztek. Az elfogadás hangjai érvelésüket arra a magyarság történelméből jól ismert klisére építették, miszerint Magyarország a Szent István-i állameszmény értelmében befogadó és toleráns magatartással bír az ország különböző népeivel szemben. Annak ellenére, hogy a pozitív magyarságkép sugallata főként retorikai célzattal jött létre és nem kísérte feltétlen személyes meggyőződés, Mitu úgy véli, hogy mindenképpen hozzájárult a magyarság pozitívabb megítéléséhez. Ezzel szemben jelentkeztek azok a negatív retorikák, amelyek a magyar érdekek érvényesülését a román nép térvesztésével és nemzeti létének veszélyeztetettségével hozták összefüggésbe. Papiu Ilarian, kinek édesapja a negyvennyolcas forradalom áldozatául esik, a korábbiakban ritkán tapasztalt magyarellenességről tesz tanúbizonyságot azzal a lépéssel, hogy a magyarságot a románságra leselkedő legnagyobb veszélyként láttatja (Mitu 2007: 397). Ilarian „veszélyes gyengeségnek” tekinti azt a kultúrpolitikát, amelyet elődei, mint Damaschin Bojincă vagy a Petru Maiort követők alkalmaztak, és elítél minden olyan megnyilvánulást, amely a magyarokat kedvező színben tűnteti fel (Mitu 2007: 397). Papiu Ilarian és követői egy a magyarsággal szembeni újfajta előítéletredszer alapjait fektették le, amely találkozott a magyar nacionalizmus hasonló szélsőségeivel és számos interetnikai konfliktushoz vezetett. Sajnos e negatív előítéletrendszer pátfogói minden lehetséges politikai módszerrel küzdöttek azért, hogy népük csoportidentitásának részévé tegyék az új ellenségképet. Mint azt Mitunál olvashatjuk: „Ennek értelmében azok a románok, akik kedvezően szólnak a magyarokról, vagyis nem ismerik fel azt a halálos veszélyt, amelyet a románokra nézve a magyarok jelentenek – vagy naivak, vagy rosszhiszeműek. Más szóval, ha magyarok barátjának tartod magad, vagy manipulálnak, vagy árulóvá lettél.”
Mint láthattuk, a 19. század nacionalista ideológusai ráéreztek arra a szociálpszichológiai valóságra, miszerint egy formálódó közösség bizonyos sémák szerint próbálja megszervezni önmagát, és felismerve mindezt igyekeztek saját közösségük életét személyes elképzeléseik szerint alakítani. Az európai nemzetek idegenekkel szembeni új előítéletrendszerei a politikai csatározások és érdekképviseletek érvényesülésének függvényében nagymértékben változtak napjainkig. Akadtak olyan vezetők is, akik felismerték az előítéletekben rejlő politikai lehetőségeket és megfelelő retorikával egy teljes országot forgattak fel. Ők tudták, hogy előítéleteink nem változatlanok, hanem egy személyközi társas lét részeiként könnyen manipulálhatóak.
Ebben az összefüggésben teljesen jogos az a kérdés, hogy életünket és előítéleteinket mennyire alkotjuk saját meggyőződéseink szerint. Vagyis egy új előítéletrendszer kialakítása mennyiben tudatos folyamat?
2014
Felhasznált irodalom
Bindorffer, György (2007): Sztereotipizáció az interetnikus kapcsolatokban. In: Bakó Boglárka, Papp Richárd, Szarka László (szerk.): Mindennapi Előítéletek. Budapest, Balassi Kiadó.
Mitu, Sorin (2007) : Az erdélyi románok sztereotípiái a magyarokról a 19. század elsõ felében. In Bakó Boglárka, Papp Richárd, Szarka László (szerk.): Mindennapi Előítéletek. Budapest, Balassi Kiadó.
Kovács, András (2007) : Lehet-e elõítélet az elõítélet? In Bakó Boglárka, Papp Richárd, Szarka László (szerk.): Mindennapi Előítéletek. Budapest, Balassi Kiadó.
Internetes Források:
Szendy, Gábor: Az előítélet. http://www.tenyek-tevhitek.hu/csaktagoknak/eloitelet.php (u.m. 2012 01. 06).
Jegyzetek
[1] „A kategóriák olyan közhelyek [értsd: közös helyek], amelyek mentén
valamennyi szellem összetalálkozik”
Koszti Enikő
|
Új előítéletrendszerek kialakulásáról |
Előítélet mint fogalom - meghatározás
Az előítéletek problémájáról, központi problémaként Európában a második világháború utáni időszaktól beszélhetünk. A társadalomtudományok területén válik fontossá, őket foglalkoztatja leginkább az előítéletek rendszere. Ez a rendszer egy nagyon bonyolult, csak részben meghatározható. Ezért is tartom fontosnak kiemelni néhány jelentésbeli meghatározást, amelyek segítségével egy általános képet alakíthatunk ki az előítéletről, mint fogalomról.
A Magyar nagylexikon definíciója szerint „olyan előzetes ítélet (ismeret, tudás, attitűd) amely megelőzi a valóságról alkotott konkrét benyomásokat, így tudáspótló, ismeret-kiegészítő szerepe is van, segít eligazodni a még nem ismert emberi és társadalmi viszonylatokban is.”[1]
G. W. Allport meghatározása szerint az előítélet: valamely személlyel szemben érzett idegenkedő vagy ellenséges attitűd, melynek alapja pusztán annyiban van, hogy az illető személy egy adott csoporthoz tartozik, és ennek következtében feltételezik róla, hogy a csoportnak tulajdonított negatív tulajdonságokkal ő is rendelkezik.[2]
Érdemes megfigyelnünk Gordon W. Allportnak Az előítéletek című művében megjelenő felosztását az előítéletek kapcsán, miszerint beszélhetünk szóbeli előítéletességről, elkerülésről, hátrányos megkülönböztetésről/kirekesztésről , fizikai agresszióról valamint üldözésről és kiirtásról. Ezt a felosztást megfigyelve csupán a negatív előítéletek képe alakulhat ki bennünk, viszont nem szabad figyelmen kívül hagynunk , hogy az előítéletek rendszerében nem csak a negatív, hanem ugyanúgy a pozitiv előítéletek is beletartoznak. Pl: az olaszok beszédesek, az angolok
udvariasak, a zsidók jól bánnak a pénzzel, a skótok fösvények stb.
Az előítéletek nem feltétlenül magából az emberi természetből alakulnak ki, hanem nagyrészben a külső befolyásoló tényezői vannak, társadalmonként, különböző hatások révén változnak.
Egy másik megközelítésben is beszélhetünk az előítéletekről, amelyben azt állítják, hogy nincs különbség a pozitív és negatív előítéletek között:
„ Tárgyak vagy emberek bármilyen csoportjai előítélet tárgyát képezhetik, a spenót vagy a disznóhús éppúgy, mint a drogfogyasztók, a gazdagok, a fogyatékosok, a művészek, a sikeresek, a sikertelenek, a katolikusok, a romák, a franciák, a japánok, vagy akár egy kitalált etnikum”[3]
Amint láthatjuk, megközelítési „kísérletek” születtek, de nem találunk egy egységes meghatározást az előítéleteknek. Folyamatosan különböző előítélet tárgyak kerülnek a vizsgálódás középpontjába pl: kulturális, etnikai, származási, bőrszín szempontjából megfigyelve és a megfigyelésük már nem csak egyirányú, hanem az előítéleteket felállító és a velük felruházott felek részére is összpontosul figyelem.
Román – magyar előítéletek
A fogalom áttekintése után egy aktuális előítéletrendszer kialakulásának problémájára fókuszálok, amely kapcsán a bevezetőben megjelenő pozitív és negatív előítéletekkel egyaránt találkozhatunk. A román – magyar sztereotípiákat, előítéleteket emelem ki.
A 19. század előtt igen kevés feljegyzéssel endelkezünk az edélyi román és magyar sztereotípiákról. A középkortól viszont már találunk román meg-, feljegyzéseket a magyarokról. Egy ilyen a 17. századból való feljegyzés: „A magyarok kíváncsi és hitetlen emberek, ravaszok, a barátságot nem sokra tartják”[4] – Grigore Ureche. Valamint a Cantacuzino-krónikába utólag beépített Istoria lui Mihai Vodá sin Pátraúco Vodá (Mihály vajda és Pátraúco vajda története) szerzõjétõl: „Ezért [ti. Mihály vajda haláláért] szinte az egész kereszténység átkozhatja fõképpen a magyar fajt, mert fajtájuk szerint gonosz és fondorlatos emberek.”[5] Ahhoz, hogy ezeket a sorokat megfelelően értelmezzük, nagyon fontos, elengedhetetlen, hogy visszahelyezzük abba a kontextusba amelyből származnak és emelett a történelmi háttér is fontos szerepet játszik. Napjainkra viszont vallási, politikai és társadalmi szinten egyaránt már egy elég átfogó kép van kialakulóban.
Külön tárgyalom a magyarokról a pozitív és negatív sztereotípiákat, különböző kijelentések, szövegek értelmezése kapcsán: :
„Törvénykönyveink ezt mutatják, de történeteink is számtalan példával bizonyítják, hogy a magyar anyaország ezt a román nemzetet, amely nála is öregebb, úgy tartotta és nevelte, mint édes gyermekét, tekintet nélkül a nyelvi és vallási különbségekre.”[6] Ebből az 1814-es kijelentésből a magyarok egy pozitív tulajdonságáról kapunk tanubizonyságot, a pozitív magatartásforma emelődik ki, amely hozzájárul egy kedvezőbb kép kialakulásához a magyarságnak a románok körében.
A szöveg ellenére a történelmi viszony reprezentációiban a konfliktus vált dominánsá a román – magyar viszonyban. Itt is amint már a bevezetőben is említettem, a sztereotípiák kialakulásába fontos tényező az aktuális politikai helyzet. Így példaul a kommunizmusban a magyar irredentizmus emlegetése és a történelmi konfliktusok felnagyítása a pártállam ideológiájának fontos eleme volt, olyan retorikai eszköz, amellyel a rendszerváltás utáni politika is időről időre élt.
Egy felmérés alapján is megfigyelhetünk románok által kialakított előítéleteket a magyarokkal szemben a 2002-es Etnikumközi kapcsolatok barométere szerint. Ebben pozitív és negatív tulajdonságokat, megjegyzéseket egyaránt találunk. A megkérdezettek következő tulajdonságokat tartották a magyarokra leginkább jellemzőnek: összetartóak, szorgalmasak, civilizáltak, gőgösek és önzők. Az erdélyi románok magyarság-képe egyébként pozitívabb volt a Kárpátokon túli román lakosságénál: Erdélyben mindkét népcsoport az együttműködést tartotta a mindennapi együttélésre jellemzőnek.
Láthatjuk, hogy váltakoznak a pozitív-negatív vonások a románok a magyarokról kialakított képében. Érdemesnek találom azt a tényt is megemlíteni miszerint a románok önmagukról is egyaránt forgalmaznak pozitív és negatív autosztereotípiákat: pl. vendégszeretőek, szorgalmasak, becsületesek, emberségesek, de nem sikeresek és nem szeretik a csoportmunkát.
A magyarokról alkotott kép nem egységes, összetettsége a közös történelem változatos tapasztalatait tükrözi. A történelmi együttélés reprezentációiban a két nép viszonya többnyire konfliktusosként jelenik meg, bár léteznek hagyományai a befogadó Magyarország képzetének is. A mindennapi együttélés természetét tekintve azonban a békés együttélés képzete a jellemző.
Az Etnikumközi kapcsolatok barométere szerint érdemes a romániai magyarok autosztereotípiái közötti domináló jellemvonásokat is megfigyelni: szorgalmasak, vendégszeretők, rendesek, megbízhatóak, becsületesek. A romániai magyarok körében végzett XXI. századi felmérések árnyalt, összetett képet mutatnak. 2002-ben a romániai magyarok a következő sajátosságokat találták a románokra a leginkább jellemzőnek: vallásosak, rendesek, szívélyesek, szorgalmasak és összetartóak. Az egyértelműen negatív tulajdonságok között a képmutató, megosztott, babonás, ellenséges tulajdonságok szerepeltek. A magyarok önmagukról alkotott képében is egyaránt találunk pozitív és negatív és negatív sztereotípiákat: ilyenek a széthúzás, pesszimizmus, vendégszeretet vagy megbízhatóság.
Összefoglalásként megállapíthajuk, hogy az előítéletek olyan vélekedések, amelyek mögött nem áll tapasztalat vagy megfigyelés (innen a neve: előítélet, azaz előzetesen meghozott ítélet). Az előítéletek a sztereotípiáknál merevebb képzetek, amelyek a tapasztalatok és megfigyelések hatására sem változnak meg. Míg a sztereotípiák semlegesek vagy pozitívak is lehetnek, az előítéletek főként negatívak. A sztereotípiák olyan leegyszerűsített és felnagyított tulajdonságok, amelyek segítségével a különböző csoportokat jellemezni szoktuk. Bepillantást nyerhettünk a román – magyar, magyar – román előítéletek közé, amelyek alapján megállapíthatjuk, hogy egyaránt jelen vannak a negatív és a pozitív előítéletek is.
2012
Irodalomjegyzék:
Gordon W. Allport: Az előítélet. Fordította Csepeli György. Osiris, Budapest, 1999
OANA PAUL, Mirela Tudoran, Luiza Chilariu: „Românii şi maghiarii. Reprezentări ingroup, out-group în cazul grupurilor etnice din România.” In, Gabriel Bădescu, Mircea Kivu, Monica Robotin, ed., Barometrul relaţiilor etnice 1994-2002. O perspectivă asupra climatului interetnic din România, Cluj, Edit. CRDE, 2005, 89-117. http://www.edrc.ro/docs/docs/bare/089-117.pdf
SORIN MITU: „Az erdélyi románok sztereotípiái a magyarokról a 19. század első felében.” In Bakó Boglárka, Papp Richárd, Szarka László (szerk.): Mindennapi 3 előítéletek. Társadalmi távolságok és etnikai sztereotípiák. Tér és terep 5. Az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet Évkönyve. Budapest, Balassi Kiadó, 2007, 392-404.
Tóth Pál Péter–Turai Tünde: „A magyar lakosság külföldiekhez való viszonyáról szóló szakirodalom összefoglalása.” Szociológiai Szemle 2003/4., 107-132.
Jegyzetek
[1] Magyar nagylexikon VII. (Ed–Fe). Főszerk. Rostás Sándor, Szlávik Tamás. Budapest: Magyar Nagylexikon. 1998.
[2] Gordon W. Allport: Az előítélet. Fordította Csepeli György. Osiris, Budapest, 1999
[3] www.hier.iif.hu/hu/letoltes.php?fid=tartalomsor/409 (2012.01.02.)
[4] Sorin Mitu: „Az erdélyi románok sztereotípiái a magyarokról a 19. század első
felében.” In Bakó Boglárka, Papp Richárd, Szarka László (szerk.): Mindennapi 3
előítéletek. Társadalmi távolságok és etnikai sztereotípiák. Tér és terep 5. Az
MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet Évkönyve. Budapest, Balassi
Kiadó, 2007, 392-404.
[5] Idézi POP 1998: 142
[6] Simion Bărnuțiu (1808–1864) jogász, politikus. 1848 márciusától az erdélyi román
nemzeti mozgalom vezére.
Kovács Emőke
|
Új előítéletrendszer kialakítása: Az első benyomás és ami utána következik (A búvár és a pillangó) |
1.1
Az emberek életében meghatározó jelleggel bír az első benyomás. A megjelenés, a modor, vagy akár egy félreeső tincs is mind befolyásolhatja az egyént abban, hogy hogyan viszonyul embertársához. Az emberek a jelek világában élnek és nehéz onnan kimozdulniuk: folyamatosan ingerek érnek, tehát folyamatosan értelmezünk, elemzünk és következtetéseket vonunk le. Ha az utcán szembe jön velünk egy vidám, illatos és fresh úriember, kezében egy csokor virággal, valószínűleg nem arra gondolunk, hogy éppen most búcsúztatták a kollégák a munkahelyéről, hanem sokkal valószínűbb, hogy arra gondolunk, a férfi mindenbizonnyal fülig szerelmes és virággal udvarol az illető hölgynek. A benyomás amit ránk, megfigyelőkre tett, lehet kellemes vagy kellemetlen, esetleg semleges: ha éppen utálom a virágokat, arra gondolhatok, hogy ez egy kétségbeesett romantikus, ha viszont szeretem az efféle udvarlást, valószínűleg pozitívan fogok az illetőhöz viszonyulni.
1.2
A kognitív reprezentáció[1] megköveteli tőlünk, hogy előre elképzeljük a már ismert helyzeteket: olyan tudásegyüttes, mely tárolja az emberekről kialakított véleményünket, benyomásainkat és befolyásolja és táplálja hiedelmeinket. Az, hogy valaki szőke, vörös vagy barna, szemüveges, alacsony vagy éppen elhanyagolt külsejű, mind információt hordoz: személyészlelésünknél figyelembe veszünk minden külső tényezőt. Bizonyított tény például, hogy a vonzó külsejű embereket társaik gyakran előnyben részesítik, de ekkor sem minden esetben, hiszen főleg a nők körében, a szépség egyéb előítéleteket hordoz: a kollégák irigykedve jegyzik majd meg, hogy az illetőt a fizikai megjelenése miatt léptették elő. A benyomások kialakításában a fizikai megjelenésen túl fontos szerepe van a nonverbális kommunikációnak is: nem mindegy, hogyha beszélgetünk valakivel egyenesen a szemébe nézünk, esetleg lesütjük szemünket. Úgyanígy van a bemutatkozásnál is: talán észre sem vesszük, de egy kézfogással rengeteg dolgot közvetíthetünk az előttünk álló személynek. A testbeszéd tehát fontos részét képezi az ismerkedésnek és a különböző következtetések levonásának.
1.3
A viselkedésünkkel szintén benyomásokat teszünk: ha sokat vagyok könyvtárban, több mint valószínű, a külvilág azt a konkluziót fogja levonni, hogy szorgalmas diák vagyok, biztosan szeretném megkapni az ösztöndíjat. Az emberek általában a kiugró jellegre figyelnek: ha sokat vagyok a könyvtárban, lehangoltnak tűnök és a környezetem tudja, hogy éppen most hagyott el a férjem, akkor azt fogja gondolni, hogy magányos vagyok és azért töltöm olvasással az időmet. A jelek értelmezésében sokat segít az asszociáció: ha valakit már harmadszorra is ugyanabban a kocsmában látunk sírva fakadni és látványosan zokogni, mindenbizonnyal feltűnési mániában szenvedőnek fogjuk elkönyvelni. A meggyőződéseink ellenére azonban sem a viselkedés, sem a megjelenés, sem a taglejtések vagy arckifejezések nem jelzik közvetlenül a személy belső minőségeit.[2] Asszociációink úgy születnek, hogy egyik dologból következtetünk a másikra: megkönnyíti életünket, hiszen az értelmezések ezeknek a műveleteknek a révén valósulnak meg.
1.4
Az elvárásaink is gyakran befolyásolnak, hatást váltanak ki belőlünk és ez a hatás később is érezhető: ha az egyik szülő azt mondta, hogy xy nagyon kedves, türelmes tanítónő, mi is ezzel az elvárással fogjuk szemlélni az illető tanítónőt és nagy valószínűséggel meg is találjuk benne ezeket a jellemvonásokat. A motívumok révén az emberek saját vágyaikat vetítik az emberekbe: ha rossz a kedvem a körülöttem levő világ is rosszkedvű lesz. A hangulatom meghatározza azt, hogy hogyan látok bizonyos embereket, helyzeteket, meghatározza az értelmezésemet is. A kétértelmű helyzetekben a kontextus mérvadó: az egyes emberek viselkedését mérlegeljük és valamiképp próbáljuk beilleszteni egy tágabb térbe. Az egyes szituációk meghatározzák ítéleteinket, nézzünk egy példát: Péter jeles tanuló, sohasem késik, mindig remekül teljesít az iskolában. Néhány hónapja azonban fölényesen viselkedik a tanárokkal, nem készíti el a házifeladatait és nem kommunikál társaival. Azt gondolhatjuk, hogy azért mert fejébe szállt a dícsőség a díjak miatt, amiket nemrég bezsebelt, elbízta magát. Aztán az igazgatónőtől megtudjuk, hogy Péternek az édesanyja súlyos beteg és a kisfiú a nagymamájához került. Ekkor teljesen átértékeljük a helyzetet és felülvizsgáljuk magunkat.
2.1
Egy másik jellegzetes helyzet a torzítás. A világot mindenképpen meg kell magyarázzuk, nem maradhatnak kitöltetlen helyek: ha valaki úgy cselekeszik, akkor az úgyis van. Magyarán: amit főzöl azt eszel, amit eszel, az vagy – végtére is teljesen logikus. A tegnap láttam, hogy a szomszédom egy hatalmas kerti partyt rendezett, rengeteg meghívott volt jelen. Eljött az édesanyja is, akit már nagyon rég nem láttam – úgy tűnt, hogy felhőtlenül boldogok, kicsit irigyeltem is. Aztán másnap kiderült: a szomszédom utazik el külföldre, mert bebukkott a vállalata és valami újabb kétes ügyletet vállalt fel. Egy másik torzítós eset, amikor Béla azt mondta nekem, hogy nem szereti az állatokat és a halaimat legszívesebben kisütné. Igazán meglepődtem amikor nála jártam: két macskája és egy kutyája is volt. A halas viccet úgy értelmeztem, mint aki nem szereti az állatokat. Megfeleltetési torzításnak hívják szaknyelven – a cselekedetet a belső állapottal hozzuk kapcsolatba.
2.2
Az emberek, hogy hogyan értékelnek egy-egy helyzetet, kulturálisan is meghatározott. Európában, Indiában vagy éppen az USA-ban jóllehet ugyanaz a szituáció, megtörténhet, hogy másképp fogja értékelni az európai, az indiai vagy éppen az amerikai. Nem mindegy, hogy hogyan nevelnek, mi az elfogadott társadalmi norma vagy éppen, hogy milyen gazdasági-politikai kontextusban nevelkedünk. Jean Valjean a Nyomorultakban bűnősnek mondatott, hiszen ellopott egy kenyeret. Az emberek automatikusan megbélyegezték: az egyszeri lopás is bűntény, a bűnözésre való hajlamot mutatja. A rosszat, a veszélyeset, a nem konvencionálisat pedig igyekszünk kitörölni: így írja elő a forgatókönyv, ez a szokás. A lopás körülménye a regényben nem számított mérvadónak, meglehet ez egy teljesen más környezetben elfogadottabb lehetett volna, vagy éppen még súlyosabb véteknek számított volna.
2.3
Láthatjuk a benyomásaink rendszerét: egyik vonásról a másikra következtetünk, külsőről belsőre. Megnyilvánulásaink, tetteink nem maradnak észrevétlenek: zajjal teli világunkban mindennek jelentése van, mégha nem is evidens vagy ha nem is jogos. Nem ítélhetünk pontosan, benyomásaink gyakran fantomok képei. Ítéleteink mennyire lehetnek korrektek, ha még a benyomásaink sem csalhatatlanok? Az embereket aszerint ítéljük meg, hogy mit tettek, hogyan viselkedtek bizonyos helyzetekben, holott, lehet, hogy figyelmen kívül hagyunk számos tényezőt mely az egyes helyzetekhez járul. A tolerancia, a másikra való igazi figyelés egy lehetséges út ahhoz, hogy benyomásainkba ne az előítéleteink kerüljenek előtérbe. Jean-Dominique Bauby megrázó esete azt bizonyítja, hogy mennyire félrevezethető lehet külső adottságokból, belső képességekre következtetni: a híres Elle magazin főszerkesztője egyik napról a másikra teljesen lebénult. Csupán a fél szemével tudott valamiképp értekezni a külvilággal: ennek ellenére egy speciális abc segítségével megírta A búvár és a pillangó című könyvét, melyben éppen erről a fura állapotról számolt be.
2.4
A fenti példák és helyzetek azt bizonyítják, hogy nem könnyű a jelek világában élni – nehéz a látszat ellenére megismerni, mélyre ásni. Ha azonban képesek vagyunk arra, hogy az első benyomás ellenére is tovább kutatkodjunk, talán megérthetjük, hogy a sokszínű világ részéhez tartozik az örök keresés is.
2012
Forrásanyag:
Jegyzetek
[1] Smith
[2] Smith
Az emberek életében meghatározó jelleggel bír az első benyomás. A megjelenés, a modor, vagy akár egy félreeső tincs is mind befolyásolhatja az egyént abban, hogy hogyan viszonyul embertársához. Az emberek a jelek világában élnek és nehéz onnan kimozdulniuk: folyamatosan ingerek érnek, tehát folyamatosan értelmezünk, elemzünk és következtetéseket vonunk le. Ha az utcán szembe jön velünk egy vidám, illatos és fresh úriember, kezében egy csokor virággal, valószínűleg nem arra gondolunk, hogy éppen most búcsúztatták a kollégák a munkahelyéről, hanem sokkal valószínűbb, hogy arra gondolunk, a férfi mindenbizonnyal fülig szerelmes és virággal udvarol az illető hölgynek. A benyomás amit ránk, megfigyelőkre tett, lehet kellemes vagy kellemetlen, esetleg semleges: ha éppen utálom a virágokat, arra gondolhatok, hogy ez egy kétségbeesett romantikus, ha viszont szeretem az efféle udvarlást, valószínűleg pozitívan fogok az illetőhöz viszonyulni.
1.2
A kognitív reprezentáció[1] megköveteli tőlünk, hogy előre elképzeljük a már ismert helyzeteket: olyan tudásegyüttes, mely tárolja az emberekről kialakított véleményünket, benyomásainkat és befolyásolja és táplálja hiedelmeinket. Az, hogy valaki szőke, vörös vagy barna, szemüveges, alacsony vagy éppen elhanyagolt külsejű, mind információt hordoz: személyészlelésünknél figyelembe veszünk minden külső tényezőt. Bizonyított tény például, hogy a vonzó külsejű embereket társaik gyakran előnyben részesítik, de ekkor sem minden esetben, hiszen főleg a nők körében, a szépség egyéb előítéleteket hordoz: a kollégák irigykedve jegyzik majd meg, hogy az illetőt a fizikai megjelenése miatt léptették elő. A benyomások kialakításában a fizikai megjelenésen túl fontos szerepe van a nonverbális kommunikációnak is: nem mindegy, hogyha beszélgetünk valakivel egyenesen a szemébe nézünk, esetleg lesütjük szemünket. Úgyanígy van a bemutatkozásnál is: talán észre sem vesszük, de egy kézfogással rengeteg dolgot közvetíthetünk az előttünk álló személynek. A testbeszéd tehát fontos részét képezi az ismerkedésnek és a különböző következtetések levonásának.
1.3
A viselkedésünkkel szintén benyomásokat teszünk: ha sokat vagyok könyvtárban, több mint valószínű, a külvilág azt a konkluziót fogja levonni, hogy szorgalmas diák vagyok, biztosan szeretném megkapni az ösztöndíjat. Az emberek általában a kiugró jellegre figyelnek: ha sokat vagyok a könyvtárban, lehangoltnak tűnök és a környezetem tudja, hogy éppen most hagyott el a férjem, akkor azt fogja gondolni, hogy magányos vagyok és azért töltöm olvasással az időmet. A jelek értelmezésében sokat segít az asszociáció: ha valakit már harmadszorra is ugyanabban a kocsmában látunk sírva fakadni és látványosan zokogni, mindenbizonnyal feltűnési mániában szenvedőnek fogjuk elkönyvelni. A meggyőződéseink ellenére azonban sem a viselkedés, sem a megjelenés, sem a taglejtések vagy arckifejezések nem jelzik közvetlenül a személy belső minőségeit.[2] Asszociációink úgy születnek, hogy egyik dologból következtetünk a másikra: megkönnyíti életünket, hiszen az értelmezések ezeknek a műveleteknek a révén valósulnak meg.
1.4
Az elvárásaink is gyakran befolyásolnak, hatást váltanak ki belőlünk és ez a hatás később is érezhető: ha az egyik szülő azt mondta, hogy xy nagyon kedves, türelmes tanítónő, mi is ezzel az elvárással fogjuk szemlélni az illető tanítónőt és nagy valószínűséggel meg is találjuk benne ezeket a jellemvonásokat. A motívumok révén az emberek saját vágyaikat vetítik az emberekbe: ha rossz a kedvem a körülöttem levő világ is rosszkedvű lesz. A hangulatom meghatározza azt, hogy hogyan látok bizonyos embereket, helyzeteket, meghatározza az értelmezésemet is. A kétértelmű helyzetekben a kontextus mérvadó: az egyes emberek viselkedését mérlegeljük és valamiképp próbáljuk beilleszteni egy tágabb térbe. Az egyes szituációk meghatározzák ítéleteinket, nézzünk egy példát: Péter jeles tanuló, sohasem késik, mindig remekül teljesít az iskolában. Néhány hónapja azonban fölényesen viselkedik a tanárokkal, nem készíti el a házifeladatait és nem kommunikál társaival. Azt gondolhatjuk, hogy azért mert fejébe szállt a dícsőség a díjak miatt, amiket nemrég bezsebelt, elbízta magát. Aztán az igazgatónőtől megtudjuk, hogy Péternek az édesanyja súlyos beteg és a kisfiú a nagymamájához került. Ekkor teljesen átértékeljük a helyzetet és felülvizsgáljuk magunkat.
2.1
Egy másik jellegzetes helyzet a torzítás. A világot mindenképpen meg kell magyarázzuk, nem maradhatnak kitöltetlen helyek: ha valaki úgy cselekeszik, akkor az úgyis van. Magyarán: amit főzöl azt eszel, amit eszel, az vagy – végtére is teljesen logikus. A tegnap láttam, hogy a szomszédom egy hatalmas kerti partyt rendezett, rengeteg meghívott volt jelen. Eljött az édesanyja is, akit már nagyon rég nem láttam – úgy tűnt, hogy felhőtlenül boldogok, kicsit irigyeltem is. Aztán másnap kiderült: a szomszédom utazik el külföldre, mert bebukkott a vállalata és valami újabb kétes ügyletet vállalt fel. Egy másik torzítós eset, amikor Béla azt mondta nekem, hogy nem szereti az állatokat és a halaimat legszívesebben kisütné. Igazán meglepődtem amikor nála jártam: két macskája és egy kutyája is volt. A halas viccet úgy értelmeztem, mint aki nem szereti az állatokat. Megfeleltetési torzításnak hívják szaknyelven – a cselekedetet a belső állapottal hozzuk kapcsolatba.
2.2
Az emberek, hogy hogyan értékelnek egy-egy helyzetet, kulturálisan is meghatározott. Európában, Indiában vagy éppen az USA-ban jóllehet ugyanaz a szituáció, megtörténhet, hogy másképp fogja értékelni az európai, az indiai vagy éppen az amerikai. Nem mindegy, hogy hogyan nevelnek, mi az elfogadott társadalmi norma vagy éppen, hogy milyen gazdasági-politikai kontextusban nevelkedünk. Jean Valjean a Nyomorultakban bűnősnek mondatott, hiszen ellopott egy kenyeret. Az emberek automatikusan megbélyegezték: az egyszeri lopás is bűntény, a bűnözésre való hajlamot mutatja. A rosszat, a veszélyeset, a nem konvencionálisat pedig igyekszünk kitörölni: így írja elő a forgatókönyv, ez a szokás. A lopás körülménye a regényben nem számított mérvadónak, meglehet ez egy teljesen más környezetben elfogadottabb lehetett volna, vagy éppen még súlyosabb véteknek számított volna.
2.3
Láthatjuk a benyomásaink rendszerét: egyik vonásról a másikra következtetünk, külsőről belsőre. Megnyilvánulásaink, tetteink nem maradnak észrevétlenek: zajjal teli világunkban mindennek jelentése van, mégha nem is evidens vagy ha nem is jogos. Nem ítélhetünk pontosan, benyomásaink gyakran fantomok képei. Ítéleteink mennyire lehetnek korrektek, ha még a benyomásaink sem csalhatatlanok? Az embereket aszerint ítéljük meg, hogy mit tettek, hogyan viselkedtek bizonyos helyzetekben, holott, lehet, hogy figyelmen kívül hagyunk számos tényezőt mely az egyes helyzetekhez járul. A tolerancia, a másikra való igazi figyelés egy lehetséges út ahhoz, hogy benyomásainkba ne az előítéleteink kerüljenek előtérbe. Jean-Dominique Bauby megrázó esete azt bizonyítja, hogy mennyire félrevezethető lehet külső adottságokból, belső képességekre következtetni: a híres Elle magazin főszerkesztője egyik napról a másikra teljesen lebénult. Csupán a fél szemével tudott valamiképp értekezni a külvilággal: ennek ellenére egy speciális abc segítségével megírta A búvár és a pillangó című könyvét, melyben éppen erről a fura állapotról számolt be.
2.4
A fenti példák és helyzetek azt bizonyítják, hogy nem könnyű a jelek világában élni – nehéz a látszat ellenére megismerni, mélyre ásni. Ha azonban képesek vagyunk arra, hogy az első benyomás ellenére is tovább kutatkodjunk, talán megérthetjük, hogy a sokszínű világ részéhez tartozik az örök keresés is.
2012
Forrásanyag:
- SMITH, E. Szociálpszichológia, Osiris Kiadó, Budapest 2004.
- FORGÁCS Gy., A társas érintkezés pszichológiája, Kairosz Kiadó, Budapest 2001.
- HEWSTONE, Stroebe, W. Szociálpszichológia, Akadémiai Kiadó, Budapest 2007.
- http://filmhirek.wordpress.com/2008/02/17/filmmania-le-scaphandre-et-le-papillon-szkafander-es-pillango/
Jegyzetek
[1] Smith
[2] Smith
Lazsádi Fruzsina
Közép-Európa -- Miféle fogalom ez a “Közép-Európa”? Nyilvánvalóan földrajzi, de több és kevesebb mint Európa központi része, hiszen rengeteget emlegetjük politikai, gazdasági, kulturális,etnikai értelemben. Mi országai között a hasonlóság, mi a lényeges különbség, mi fűz e régió országaihoz, népeihez minket magyarokat? Erre keresem a választ.
Földrajzilag nyugatról a francia-német határvonal,északról a Balti-tenger nyugati határa, keletről Fehér-Oroszország és Ukrajna nyugati határa, délen a Déli-Kárpátok vonulata veszik közre. Lássuk az országokat amelyek itt találhatók.A “Világ Oszágai” 2000-ben lezárt adatai szerint Közép-Európa nyugati és keleti részre oszlik:.
-a nyugati rész országai: Németország, Svájc, Liechtenstein, Ausztria,
-a keleti rész országai: Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Románia.
Sosem jutott volna eszembe Németországot vagy Svájcot Közép-Európába helyezni, nekem ez Nyugat. De más is sántít. Ausztria és Csehország egymás fölött, azonos hosszússági körök között terül el, miért van az egyik nyugaton a másik keleten? Tehát mégsem egészen földrajzi a besorolás?
Rákattintok a” Wikipédia.hu” Közép-Európa címszavára, hátha egy kicsit bőbeszédűbb lesz eddigi forrásaimnál. Az országok besorolása majdnem azonos, csak a keleti oldalba berakja még Horvátországot, Szerbiából a Vajdaságot, Ukrajnából a Kárpátalját és Galiciát. Ez tetszik nekem. Ad néhány támpontot is a fogalom megértésére, néhányat nagyon jónak találtam:”Közép-Európa Európának azokat a részeit foglalja magába amelyek kulturájukban, történelmükben nyugatiak, de amelyeket a Szovjetunió uralma alá hajtott a második világháborúban” vagy: “ a Közép-Európa kifejezést kulturális értelemben azokra az államokra használják amelyek Habsburg-monarchia felbomlása után jöttek létre”-nyilván a monarchia területén. Mindezek után felsorolom a saját Közép-Európám államaimat, remélem politikai vagy másfajta következmények nélkül: Lengyelország, Kárpátalja, Galicia, Csehország, Szlovákia, Ausztria, Magyarország, Románia, Horvátország és Szlovénia.
Mi hát a közös történelmükben, gazdaságukban, politikájukban, egymáshoz való viszonyukban? Ezt nagyon nehéz tömören megfogalmazni és leírni. A tárgyilagosság igényével nem is próbálkozom. Közép-európai vagyok és magyar. Századokon át itt élték át az összes felmenőim ezt a közép-európai és magyar sorsot. Ez a táj “bús villámhárító /Fél-emberek,fél-nemzetecskék/ Számára készült szégyen-kaloda” írja Ady a Duna tájra vonatkoztatva, De érvényes ez az egész régió történelmére is. Van két ezeréves államisággal rendelkező országunk, Magyarország és Lengyelország, (de sokszor kinézték talpunk alól a földet) és vannak itt államok amelyek néhány évtizedes önálló múltra tekinthetnek vissza. A világháborúk győztesei kedvükre rajzolgatták a határokat, hoztak létre sosem-volt államokat ,nemzetre, népre, falura, családra való tekintet nélkül. Itt jöttek létre olyan falvak, ahol a közvetlen szomszédhoz, testvérhez, szülőhöz a falun áthúzodó határ miatt csak nagy kerülővel és útlevéllel lehetett eljutni, itt voltak olyan országok, ahol a szomszédos népi deomkráciában élő rokont kétévente lehetett meglátogatni (ha adtak útlevelet). A rendszerváltás, a Szovjetunió felbomlása, az Európai Unióba való belépés talán végleg megóvja a régió polgárait a mesterséges határok okozta kényelmetlenségektől és megalázottságtól. Talán megszünteti a szomszédos államok közötti folyamatos acsarkodást, megteremti a lehetőséget, hogy minden ember hazájának tekinthessen egy parányi földdarabot, ahol szabadon szólhat, írhat anyanyelvén. Talán.
Másik, közös átka ennek az államcsoportnak a szegénység, a gazdasági kiszolgáltatottság. Nincs tengeri kijáratuk (kivéve Lengyelországot), nem tudtak gyarmatok kirablásából, rabszolgakereskedelmből meggazdagodni, égigérő templomokat, a fényűzés fogalmát túllépő palotákat építeni. Ehelyett az ittenieknek főként a régió dél-keleti részén a Xlll.században kezdödő, többszáz éves tatár és török rablóháborúk miatt kellett folyamatosan újjáépítkezni, új fedelet húzni fejük fölé, erősíteni a várfalakat, és közben fizetni a harcot, az új támadásoktól, fosztogatástól, emberírtástöl való megmenekülés reményében. A vallásháborúk, függetlenségi harcok is gátolták az anyagi gyarapodást.Egyes országokban majdnem teljesen elmaradt az iparosodás, alig alakult ki a polgárság. Fél-feudális viszonyok között tengődött a lakosság nagy része, még a XX. században is.
A két világháború, amelyet ki a győztes, ki a vesztes oldalon harcolt végig, -vagy idejében átállt a győztesekhez- tovább nyomorította Közép-Europát. Hatalmasak voltak az emberi és anyagi veszteségek, újból rákényszerültünk az újjáépitéshez. Negyedek, lakótelepek, teljes városkép-átalakuláshoz vezetett a sok rombolás. A szovjet gazdaság, a ránkerőszakolt, elhibázott gazdaság politikája, iparositása, urbanizációja sem hozott fellendülést. (Kivéve persze Ausztriát, ahonnan 1957-ben kivonultak a felszabadítók). Az aktuális helyzet csak tovább nyomorította az embereket, a szocializmus elképzelése nem vált be, hisz a megvalósitás teljesen másképp történt.
Országunknban szintén elviselhetetlenné vált a helyzet, a 8O-as években. (felemlegethetjük a jegyrendszer, a napi élelmiszerért, vagy más javakért való hosszantartó sorbanállást). Így vált szükségessé a rendszerváltás, ami nem használt sokat az államok gazdasági helyzetének. A már létező anyagi javak, működő gazdasági intézmények „privatizálás” cimen való elherdálása, ezzel egyesek képtelen meggazdagodása, mások munkanélkülivé válása – mind jellemzői az elmúlt átmeneti korszaknak. A nyugatról beáramló tőke, a bankrendszer „jótéteményeit” most, a gazdasági világválság éveiben kezdjük „élvezni”.
Menekültek is a lakosok a „fejlett nyugatra” a mindennapi kenyérért. Csak a csonka Magyarország területéről a XX. század első harmadában másfél millió emberünk tántorgott ki Amerikába, egy szebb jövő hitében. A kivándorlás a két világháború között volt a legerősebb. De mintha ez a folyamat nem állna le soha, a kivándorlás még ma is folyik, csak most „szabad munkavállalásnak” nevezik, de az irány ugyanaz: keletről – nyugatra. Számos esetben egyedül nevelik az anyák fiaikat, mert férjük a megélhetésért küzd egy külföldi államban, vagy az idősebb generáció magára maradt, mert a gyerekek, a fiatalság, „elrepülve fészkükből” úgy döntöttek, hogy nyugaton több esély nyílik számukra, és jobban is értékelik munkájukat. Ami így is van, politikai és gazdasági statisztikákba most nem szeretnék belebocsátkozni, de a lényeget mindenki tudja: egy nyugati országban az embernek ugyanaz az erőfeszítése, amit itthon belefektetne a munkájába, többet ér. Ez abszurd, hisz a munka minősége nem egy területtől, egy társadalomtól függő dolog kellene hogy legyen.
Az Európai Unió, amelynek mindenik keleti ország tagja – vagy nemsokára csatlakozik – éppen ezeket a nagy gazdasági – társadalmi, politikai kérdéseket, az elmaradott régiók felemelését hivatott megoldani. Ez az elképzelés megint kissé utópikus, egyes régiók fejlődésbe lendültek, de országunkban ez a „lendülés” kissé nehezen kezdődik el. A változás nem napról napra látszik, hanem hosszútávon lesz érzékelhető, de ezt a kisebb településen lakó emberek nehezen értik meg. Megszoktak egy életvitelt, abba születtek bele, ők csak annyit észlelnek az Eu hatásából, hogy mindenféle szabályoknak kell megfeleljenek a gazdaságban, a baromfitartásban, az eladásban, satöbbi. Ez csak egy példa a sok közül, de nagyon sok esetben épp emiatt teherként fogják fel, mivel az addigi, egyszerű életüket meg kell változtassák.
Az Európai Unió elképzelései jók, csak megint a megvalósításon áll vagy bukik az egész. Az országok közötti átjárhatóság, szabad munkavállalás, az egységes vám, az elmaradott területek fejlesztése, és sok más hasonló célkitűzése a programnak lassan kerül bele a mindennapi életbe. Hisz egy életvitel, mentalitás változásáról van szó. Én személyesen nagyon remélem, hogy ki fogom tudni használni az Unió nyújtotta lehetőségeket, úgy a továbbtanulásban, mint a munkavállalásban is. Európa országainak egységesítésével viszont nem értek egyet, féltem a sokféle, színes, változatos kulturális örökséget, amely lassanként el-el felejtődik a globalizáció hatására.
A nyomasztó társadalmi, gazdasági, politikai vázlat után arról írnék, amit páratlanul szépnek tartok és csodálok: Közép-Európa kulturájáról. Az itt élő népek sokfélesége, sokszínűsége, de esetenként elzártsága életben tartotta folklórunkat, dalainkat, táncainkat, egyes népek tanulni járnak hozzánk az „elglobalizálódott” nyugatról.
Mi az egyházszakadás után Rómánál maradtunk, latin betűkkel írunk, kulturális kapcsolataink mindig nyugat fele irányultak. Nálunk volt reformáció, ami kialakította és felvirágoztatta az anyanyelvű, nemzeti kulturákat. Legjobbjaink híres nyugati egyetemeken tanultak és hazajöttek, itthon próbálták hasznosítani azt a tudást, amit nálunk boldogabb, gazdagabb országokban magukba szívtak. Így lett saját könyvnyomtatásunk, anyanyelvű Bibliánk, irodalmunk. Vándorszínészek szerte az országban terjesztették az anyanyelvű kultúrát, a hazai és világirodalom legjobb alkotásait. Voltak iskoláink, egyetemeink, amelyek semmivel sem voltak rosszabbak, mint a nyugatiak.
A bőség zavarával küszködöm. Mivel kezdjem? Talán a zenével. Bartók Béla, Liszt Ferenc, Schopin, Smetana, Dvorzak, Mozart, Strauss műveit folyamatosan játszák az egész világon, a Bartók-Kodály-i zeneoktatást a japánok is alkalmazzák. A bécsi keringő, a magyar operett, a magyar csárdás ma is andalítja az ábrándos szórakozásra vágyó embereket.
Közép-Európa irodalma egy rövid késéssel, de utolérte és lehet sok szempontból túlhaladta a nyugatit. Költőink a szabadságot, a megmaradást, nemzetüket féltik, még a legszemélyesebb lírai alkotásaikban is. A lengyel Sienkiewicz „Quo vadis” XIX. századi regényét amerikaiak viszik filmre a XX. század végén, Mrozek „Tangó”-ja a XX. század egyik legnagyobb drámai műve, Mrs. Roosevelt kedvenc írója Mikszáth Kálmán. Hrabal, Kundera prózai művei a legolvasottabbak közé tartoznak. A kassai születésű Márai művei napjainkban váltak sikerkönyvekké Olaszországban.
Közép-Európa festői általában nyugaton tanulnak, mindenféle irányzatban mesterműveket alkotnak, Mányoki Ádám 18. századi képeit ma is megbűvölten bámulom, Munkácsy Párizsban volt világhírű, a világ legnagyobb káptárait gazdagítják a lengyel Stanislawicz, osztrák Kokoschka, a magyar Rippl-Rónai, a bécsi Gustav Klimttel együtt.
Remélem, hogy már az én életemben Közép-Európa pusztán földrajzi fogalommá válik. Mosolygós, megelégedett emberek népesítik be, én pedig angol turistacsoportot fogok elvezetni Báthory István, az egyik legnagyobb lengyel király krakkói kriptájához.
Közép-Európa -- Miféle fogalom ez a “Közép-Európa”? Nyilvánvalóan földrajzi, de több és kevesebb mint Európa központi része, hiszen rengeteget emlegetjük politikai, gazdasági, kulturális,etnikai értelemben. Mi országai között a hasonlóság, mi a lényeges különbség, mi fűz e régió országaihoz, népeihez minket magyarokat? Erre keresem a választ.
Földrajzilag nyugatról a francia-német határvonal,északról a Balti-tenger nyugati határa, keletről Fehér-Oroszország és Ukrajna nyugati határa, délen a Déli-Kárpátok vonulata veszik közre. Lássuk az országokat amelyek itt találhatók.A “Világ Oszágai” 2000-ben lezárt adatai szerint Közép-Európa nyugati és keleti részre oszlik:.
-a nyugati rész országai: Németország, Svájc, Liechtenstein, Ausztria,
-a keleti rész országai: Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Románia.
Sosem jutott volna eszembe Németországot vagy Svájcot Közép-Európába helyezni, nekem ez Nyugat. De más is sántít. Ausztria és Csehország egymás fölött, azonos hosszússági körök között terül el, miért van az egyik nyugaton a másik keleten? Tehát mégsem egészen földrajzi a besorolás?
Rákattintok a” Wikipédia.hu” Közép-Európa címszavára, hátha egy kicsit bőbeszédűbb lesz eddigi forrásaimnál. Az országok besorolása majdnem azonos, csak a keleti oldalba berakja még Horvátországot, Szerbiából a Vajdaságot, Ukrajnából a Kárpátalját és Galiciát. Ez tetszik nekem. Ad néhány támpontot is a fogalom megértésére, néhányat nagyon jónak találtam:”Közép-Európa Európának azokat a részeit foglalja magába amelyek kulturájukban, történelmükben nyugatiak, de amelyeket a Szovjetunió uralma alá hajtott a második világháborúban” vagy: “ a Közép-Európa kifejezést kulturális értelemben azokra az államokra használják amelyek Habsburg-monarchia felbomlása után jöttek létre”-nyilván a monarchia területén. Mindezek után felsorolom a saját Közép-Európám államaimat, remélem politikai vagy másfajta következmények nélkül: Lengyelország, Kárpátalja, Galicia, Csehország, Szlovákia, Ausztria, Magyarország, Románia, Horvátország és Szlovénia.
Mi hát a közös történelmükben, gazdaságukban, politikájukban, egymáshoz való viszonyukban? Ezt nagyon nehéz tömören megfogalmazni és leírni. A tárgyilagosság igényével nem is próbálkozom. Közép-európai vagyok és magyar. Századokon át itt élték át az összes felmenőim ezt a közép-európai és magyar sorsot. Ez a táj “bús villámhárító /Fél-emberek,fél-nemzetecskék/ Számára készült szégyen-kaloda” írja Ady a Duna tájra vonatkoztatva, De érvényes ez az egész régió történelmére is. Van két ezeréves államisággal rendelkező országunk, Magyarország és Lengyelország, (de sokszor kinézték talpunk alól a földet) és vannak itt államok amelyek néhány évtizedes önálló múltra tekinthetnek vissza. A világháborúk győztesei kedvükre rajzolgatták a határokat, hoztak létre sosem-volt államokat ,nemzetre, népre, falura, családra való tekintet nélkül. Itt jöttek létre olyan falvak, ahol a közvetlen szomszédhoz, testvérhez, szülőhöz a falun áthúzodó határ miatt csak nagy kerülővel és útlevéllel lehetett eljutni, itt voltak olyan országok, ahol a szomszédos népi deomkráciában élő rokont kétévente lehetett meglátogatni (ha adtak útlevelet). A rendszerváltás, a Szovjetunió felbomlása, az Európai Unióba való belépés talán végleg megóvja a régió polgárait a mesterséges határok okozta kényelmetlenségektől és megalázottságtól. Talán megszünteti a szomszédos államok közötti folyamatos acsarkodást, megteremti a lehetőséget, hogy minden ember hazájának tekinthessen egy parányi földdarabot, ahol szabadon szólhat, írhat anyanyelvén. Talán.
Másik, közös átka ennek az államcsoportnak a szegénység, a gazdasági kiszolgáltatottság. Nincs tengeri kijáratuk (kivéve Lengyelországot), nem tudtak gyarmatok kirablásából, rabszolgakereskedelmből meggazdagodni, égigérő templomokat, a fényűzés fogalmát túllépő palotákat építeni. Ehelyett az ittenieknek főként a régió dél-keleti részén a Xlll.században kezdödő, többszáz éves tatár és török rablóháborúk miatt kellett folyamatosan újjáépítkezni, új fedelet húzni fejük fölé, erősíteni a várfalakat, és közben fizetni a harcot, az új támadásoktól, fosztogatástól, emberírtástöl való megmenekülés reményében. A vallásháborúk, függetlenségi harcok is gátolták az anyagi gyarapodást.Egyes országokban majdnem teljesen elmaradt az iparosodás, alig alakult ki a polgárság. Fél-feudális viszonyok között tengődött a lakosság nagy része, még a XX. században is.
A két világháború, amelyet ki a győztes, ki a vesztes oldalon harcolt végig, -vagy idejében átállt a győztesekhez- tovább nyomorította Közép-Europát. Hatalmasak voltak az emberi és anyagi veszteségek, újból rákényszerültünk az újjáépitéshez. Negyedek, lakótelepek, teljes városkép-átalakuláshoz vezetett a sok rombolás. A szovjet gazdaság, a ránkerőszakolt, elhibázott gazdaság politikája, iparositása, urbanizációja sem hozott fellendülést. (Kivéve persze Ausztriát, ahonnan 1957-ben kivonultak a felszabadítók). Az aktuális helyzet csak tovább nyomorította az embereket, a szocializmus elképzelése nem vált be, hisz a megvalósitás teljesen másképp történt.
Országunknban szintén elviselhetetlenné vált a helyzet, a 8O-as években. (felemlegethetjük a jegyrendszer, a napi élelmiszerért, vagy más javakért való hosszantartó sorbanállást). Így vált szükségessé a rendszerváltás, ami nem használt sokat az államok gazdasági helyzetének. A már létező anyagi javak, működő gazdasági intézmények „privatizálás” cimen való elherdálása, ezzel egyesek képtelen meggazdagodása, mások munkanélkülivé válása – mind jellemzői az elmúlt átmeneti korszaknak. A nyugatról beáramló tőke, a bankrendszer „jótéteményeit” most, a gazdasági világválság éveiben kezdjük „élvezni”.
Menekültek is a lakosok a „fejlett nyugatra” a mindennapi kenyérért. Csak a csonka Magyarország területéről a XX. század első harmadában másfél millió emberünk tántorgott ki Amerikába, egy szebb jövő hitében. A kivándorlás a két világháború között volt a legerősebb. De mintha ez a folyamat nem állna le soha, a kivándorlás még ma is folyik, csak most „szabad munkavállalásnak” nevezik, de az irány ugyanaz: keletről – nyugatra. Számos esetben egyedül nevelik az anyák fiaikat, mert férjük a megélhetésért küzd egy külföldi államban, vagy az idősebb generáció magára maradt, mert a gyerekek, a fiatalság, „elrepülve fészkükből” úgy döntöttek, hogy nyugaton több esély nyílik számukra, és jobban is értékelik munkájukat. Ami így is van, politikai és gazdasági statisztikákba most nem szeretnék belebocsátkozni, de a lényeget mindenki tudja: egy nyugati országban az embernek ugyanaz az erőfeszítése, amit itthon belefektetne a munkájába, többet ér. Ez abszurd, hisz a munka minősége nem egy területtől, egy társadalomtól függő dolog kellene hogy legyen.
Az Európai Unió, amelynek mindenik keleti ország tagja – vagy nemsokára csatlakozik – éppen ezeket a nagy gazdasági – társadalmi, politikai kérdéseket, az elmaradott régiók felemelését hivatott megoldani. Ez az elképzelés megint kissé utópikus, egyes régiók fejlődésbe lendültek, de országunkban ez a „lendülés” kissé nehezen kezdődik el. A változás nem napról napra látszik, hanem hosszútávon lesz érzékelhető, de ezt a kisebb településen lakó emberek nehezen értik meg. Megszoktak egy életvitelt, abba születtek bele, ők csak annyit észlelnek az Eu hatásából, hogy mindenféle szabályoknak kell megfeleljenek a gazdaságban, a baromfitartásban, az eladásban, satöbbi. Ez csak egy példa a sok közül, de nagyon sok esetben épp emiatt teherként fogják fel, mivel az addigi, egyszerű életüket meg kell változtassák.
Az Európai Unió elképzelései jók, csak megint a megvalósításon áll vagy bukik az egész. Az országok közötti átjárhatóság, szabad munkavállalás, az egységes vám, az elmaradott területek fejlesztése, és sok más hasonló célkitűzése a programnak lassan kerül bele a mindennapi életbe. Hisz egy életvitel, mentalitás változásáról van szó. Én személyesen nagyon remélem, hogy ki fogom tudni használni az Unió nyújtotta lehetőségeket, úgy a továbbtanulásban, mint a munkavállalásban is. Európa országainak egységesítésével viszont nem értek egyet, féltem a sokféle, színes, változatos kulturális örökséget, amely lassanként el-el felejtődik a globalizáció hatására.
A nyomasztó társadalmi, gazdasági, politikai vázlat után arról írnék, amit páratlanul szépnek tartok és csodálok: Közép-Európa kulturájáról. Az itt élő népek sokfélesége, sokszínűsége, de esetenként elzártsága életben tartotta folklórunkat, dalainkat, táncainkat, egyes népek tanulni járnak hozzánk az „elglobalizálódott” nyugatról.
Mi az egyházszakadás után Rómánál maradtunk, latin betűkkel írunk, kulturális kapcsolataink mindig nyugat fele irányultak. Nálunk volt reformáció, ami kialakította és felvirágoztatta az anyanyelvű, nemzeti kulturákat. Legjobbjaink híres nyugati egyetemeken tanultak és hazajöttek, itthon próbálták hasznosítani azt a tudást, amit nálunk boldogabb, gazdagabb országokban magukba szívtak. Így lett saját könyvnyomtatásunk, anyanyelvű Bibliánk, irodalmunk. Vándorszínészek szerte az országban terjesztették az anyanyelvű kultúrát, a hazai és világirodalom legjobb alkotásait. Voltak iskoláink, egyetemeink, amelyek semmivel sem voltak rosszabbak, mint a nyugatiak.
A bőség zavarával küszködöm. Mivel kezdjem? Talán a zenével. Bartók Béla, Liszt Ferenc, Schopin, Smetana, Dvorzak, Mozart, Strauss műveit folyamatosan játszák az egész világon, a Bartók-Kodály-i zeneoktatást a japánok is alkalmazzák. A bécsi keringő, a magyar operett, a magyar csárdás ma is andalítja az ábrándos szórakozásra vágyó embereket.
Közép-Európa irodalma egy rövid késéssel, de utolérte és lehet sok szempontból túlhaladta a nyugatit. Költőink a szabadságot, a megmaradást, nemzetüket féltik, még a legszemélyesebb lírai alkotásaikban is. A lengyel Sienkiewicz „Quo vadis” XIX. századi regényét amerikaiak viszik filmre a XX. század végén, Mrozek „Tangó”-ja a XX. század egyik legnagyobb drámai műve, Mrs. Roosevelt kedvenc írója Mikszáth Kálmán. Hrabal, Kundera prózai művei a legolvasottabbak közé tartoznak. A kassai születésű Márai művei napjainkban váltak sikerkönyvekké Olaszországban.
Közép-Európa festői általában nyugaton tanulnak, mindenféle irányzatban mesterműveket alkotnak, Mányoki Ádám 18. századi képeit ma is megbűvölten bámulom, Munkácsy Párizsban volt világhírű, a világ legnagyobb káptárait gazdagítják a lengyel Stanislawicz, osztrák Kokoschka, a magyar Rippl-Rónai, a bécsi Gustav Klimttel együtt.
Remélem, hogy már az én életemben Közép-Európa pusztán földrajzi fogalommá válik. Mosolygós, megelégedett emberek népesítik be, én pedig angol turistacsoportot fogok elvezetni Báthory István, az egyik legnagyobb lengyel király krakkói kriptájához.
Olosz Réka
Bevezetés
Egyes fogalmak pontos jelentése nem kristálytiszta az emberek, használóik számára. Habár a köznapi beszédben hetente, vagy épp naponta is használunk egy kifejezést, attól még nem biztos, hogy tudatában vagyunk pontos tartalmával. Egy ilyen fogalom a Közép-Európa megnevezés is. Ha Nyugat-Európáról beszélünk, valószínű az emberek többsége a gazdaságilag fejlett nyugati országokat érti a kifejezés alatt, ha Kelet-Európát emlegetjük, akkor a kevésbé gazdag, de színes kultúrájú országok jutnak eszünkbe, esetleg a Balkán. A Harmadik Világbeli országoknál az afrikai, hátrányos helyzetű társadalmi csoportnak jutnak eszünkbe, ha Dél-Amerikáról van szó, akkor a színpompás latin népek jelennek meg először gondolatainkban; legalábbis az áltagos személyek esetében így van.
Láthatjuk, hogy mennyi rejtett, mégis releváns jelentést, első képi gondolatot ébresztő kifejezésünk van, ami bár önmagában csak egy földrajzi elnevezés, mégis hatalmas többletjelentéssel bír. Ez alapján elmondható, hogy a földrajzi elnevezés nem csak a konkrét helységre vonatkozik, ami inkább egy régióra, a társadalmi tulajdonságokra is vonatkozik.
Ha viszont Közép-Európát hozzuk szóba, közel sem egy olyan egyértelmű kép jelenik meg előttünk, mint a fennebb felsorakoztatott példák esetében. Nem vagyunk tisztában határvonalaival, az ideológiáival, országai száma is vitatható, kétségbe vonható. Az ’50-es évektől több vita is alakult ki Közép-Európa fogalma kapcsán, előfordult, hogy négy egymástól távol lévő régiónak tartották; később az úgynevezett. "Köztes-Európa" fogalma jelent meg, ami azokat a nemzeteket, országokat és kultúrákat foglalja magába, amelyek a németek és a keleti között találhatók: Lengyelországot, Litvániát, Lettországot (a harmadik balti állam: Észtország inkább a skandináv régióhoz tartozik!), Csehországot, Szlovákiát, Magyarországot, Romániát, Moldáviát, Bulgáriát, Albániát és az egykori Jugoszlávia utódállamait: Szlovéniát, Horvátországot, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát és a maradék Kis-Jugoszláviát.[1] Ám az is előfordult, hogy nem létező térségnek nevezték. Napjainkban az általánosan elfogadott földrajzi meghatározásban Közép-Európa Európának a Kelet- és Nyugat-Európa közé eső régiója, amelyhez a következő országok tartoznak: Ausztria, Liechtenstein, Németország, Svájc, Szlovénia, Csehország, Lengyelország, Magyarország, valamint Szlovákia.[2]
Az én Közép-Európám
Ahogy a bevezetőből is kiderül Közép-Európa ma inkább irodalmi fogalom, mint gazdasági, politikai és lelki valóság. Mivel nem tudjuk betájolni határait, az országokat, így nem beszélhetünk egy egységes gazdaságról, politikai mivoltról. Az, hogy létezik közép-európai irodalom, közép-európai kultúra és az, hogy mindennek gazdag mentalistástörténeti következményei vannak, egyelőre nyilvánvalóbb valóság, mint az, hogy létezhet valamiféle közép-európai politikai és/vagy gazdasági integráció.[3]
A közép-európai kultúra: az irodalom, a zene, a képzőművészet, a színház és sok tekintetben a „mindennapi élet” kultúrája, a kultúrafogyasztás szokásai nyugati jellegűek, a közép-európai ember inkább a nyugati, mint a keleti kultúrkörhöz tartozónak tudja magát. Valójában mindegyik közép- (és "köztes") európai nemzetnek jól meghatározott kulturális ideáljai vannak, s ezek mind a nyugati civilizáció köréből származnak.[4]
A gazdasági összefogás, a szellemi kiegyenlítődés, a politikai közakarat kinyilvánításának „retorikája”- és nem csak „retorikája”- nem számol e kérdéskör történelembe ágyazottságával, nem őriz, nem teremt hagyományt, inkább „elmegy” e hagyomány mellett. Jóllehet a közép-európai Közép-Európa-tudat nemcsak leírható, hanem irodalmi-művészeti párhuzamosságokban, vitákban, igenlésekben és tagadásokban, még inkább: akart és akaratlan összeszövődésekben, azaz „primer" és „szekunder", nemegyszer politikává emelkedő-süllyedő „szövegekben” – valóban a dinasztikus kapcsolatok, nem, előbbről: népeink vándorlása, a jövevényszavak befogadása óta – nyomon követhető, nyomon követendő.[5]
Az ember önmagában is egy olyan összetett dolog, amelyet millió darabra lehetne szétbontani különböző szempontok szerint. De vajon mennyit ad hozza az egy ember személyiségéhez, hogy melyik kontinensen él? A sztereotípiák szerint ugyebár az amerikaiak nem túl okosak, az ázsiai, keleti népek mélyhitűek, az afrikaiak szegények, és az európai emberről tartják azt, hogy az a legkulturáltabb. Össze lehet hasonlítani ez alapján egy török és egy angol embert abból kiindulva, hogy európaiak? Vagy egy lengyelt, egy spanyollal? Mi lenne a közös dolog bennük, ami abból adódik, hogy egy kontinensen élnek? Érdekes, és nem egyszerűen megválaszolható kérdések. Egy embert sokkal több minden határoz meg, mint annyi, hogy hol született, és hol él.
A történelem folyamán mindig is kor- és ideológiafüggő volt, hogy mit értettek Európán. Ha azonban Európa kulturális öröksége alapján igyekeztük volna meghatározni, hogy hányféle Európa létezik, még bizonytalanabbak lennének az elválasztó vonalak. Európai örökségünknek ugyanis éppúgy része Shakespeare és Goethe, mint ahogyan Dosztojevszkij vagy a Kalevala is.[6]
Ha csak a nyelvi realizmusból indulunk ki, akkor minden nemzet különböző, és talán kicsit másképp látja a világot. Éppen ezért nehéz egy általános nagy közép-, kelet-, vagy akár nyugat-európai felfogástól, identitásról beszélni. Habár megvannak az azonos vonások, mégis annyira különbözőek egymástól a népek. A közép-európai kultúra is olyan összetett, és réteges, akármennyire próbáljuk meg egységesíteni, és a közös motívumokat kiemelni, nehezen és erőltetetten hasonlítható össze két nemzet irodalma, hagyományai, képzőművészete stb. Habár a kanonizáció folyamata egy relatíve elfogadható normarendszert ajánl, ha a dolgok mélyére nézünk nem megoldható, ellentmondások, összeütközések nélkül két nemzet összehasonlítása. Egyetlen nép történelmét, kultúráját is rengeteg szempont szerint lehet, kell vizsgálni, ezért nehéz egy olyan egység vizsgálata, ami meghatározásában sem áll stabil lábakon.
Mivel a globalizáció, vagyis a társadalmi rendszerek (gazdaság, politika, kultúra, kereskedelem, kommunikáció, stb.) nemzetközi összefonódása, hatással van világunkra, kezdenek eltűnni a határvonalak sok minden terén. Ez az egyes rendszereken belül is mást jelent és máshogy történik, továbbá egyszerre több szinten értelmezhető: az egyes ember, társadalom, intézmények és állam szintjén is. Miközben a modern információs és utazási lehetőségek által megismerhetővé vált az egész világ, sokszor még idegenkedéssel nézünk azokra, akik más nyelvet beszélnek, máshogy viselkednek. A globalizáció egy folyamat, aminek sok előnye és hátránya van.[7] Például Közép-Európára nézve, ami még csak nem is egy kristályosodott egység, a globalizáció előbb-utóbb fölemésztené, talán el is tüntetné.
Közép-Európa fogalmát, személy szerint a legjobban Magyarországgal tudom összefüggésbe hozni. Nem csak azért, mert a szomszédos ország, hanem mert a magyar nyelvben tudom megragadni mivoltát, amit én is beszélek, - itt, Romániában. Az én Közép-Európám Kölcsey himnusza, és Ady Új versei, Móricz novellisztikája, és Simon Márton Polaroidjai, a Feszty-körkép, és Munkácsy Ásító inasa, a Lánchíd, a rubik kocka, és sorolhatnám. Ez a fogalom számomra a magyar nyelv és kultúra, a hagyományok, a keresztény vallás, és Erdély is.
Ebben az időszakban, amikor mindent az egységesítés, és összemosás jellemez, úgy a művészeti ágakat, mint a stílusokat, stílusirányzatokat, nehéz átlátni a határokat, a tiszta darabokat. A globalizáció hatása, hogy tűnnek el a népek közti látszólagos különbségek. Az egyformaságra, az önazonosság háttérbe szorítására törekszik, ami véleményem szerint nem feltétlenül jó, inkább romboló hatása van, főleg a jövőre nézve. Attól szép, és különös ez a világ, hogy sokfélék az emberek, nem csak személyiségükben, nemzetiségükben is. De a multinacionális gazdaság alakulásával, kezd eltűnni ez a sokszínűség. Mivel megpróbálnak mindent összefüggésbe hozni mindennel, nem maradnak tiszta határok.
Összegzés
Tehát a hagyományaiban ragadható meg a legvilágosabban egy, illetve több nemzet mivolta, fejlődése. Közép-Európa is a kezdetektől, a lassan végbement, vagy hirtelen bekövetkező változásokban határozható meg, illetve ideológiai, kulturális sajátságaiban.
Keller Boglárka szavaival élve, röviden: „Nem az a lényeg tehát, hogy hányféle Európa létezhet, hanem az, hogy a térségben élők egy Európát akarnak-e vagy sem. Vagyis létezik-e szándék a közös Európa és belső kohéziójának megteremtésére. Ez a szándék a politikai akaratban nyilvánulhat meg, amely megfogható gazdasági és biztonságpolitikai érdekeken alapul. Európa „történeteit" tehát mint művelt európainak ismernünk kell, azonban az, hogy a közös történelmi és kulturális bázison létrejön-e az egységes Európa építménye, nem elsősorban a „közös történeteken és mítoszokon" múlik, hanem a reálpolitikában is kinyilvánított közös akaraton, az egyének lojalitásán, Európához is kötődő identitásán.”[8]
2015
Bibliográfia:
Jegyzetek
[1] Pomogáts Béla: Közép-Európa: Kelet és Nyugat
[2] Lendvai L. Ferenc: Közép-Európa koncepciók. Áron Kiadó, Budapest, 1997. © Lendvai L. Ferenc, 1997
[3] Pomogáts Béla: Közép-Európa: Kelet és Nyugat
[4] U.o.
[5] Fried István: Kelet-Közép-Európai. Válaszútjaim. Az Európai Együttműködés Folyóirata, Megjelenik negyedévente, 11. Évfolyam, I szám, 38.
[6] Koller Boglárka: A sokarcú földrész. Az Európai Együttműködés Folyóirata, 11. Évf., 1. Sz.
[7] Globalizáció röviden. 2015. 02. 18. (https://actglocal.wordpress.com/globalizacio-roviden/)
[8] U.o.
Bevezetés
Egyes fogalmak pontos jelentése nem kristálytiszta az emberek, használóik számára. Habár a köznapi beszédben hetente, vagy épp naponta is használunk egy kifejezést, attól még nem biztos, hogy tudatában vagyunk pontos tartalmával. Egy ilyen fogalom a Közép-Európa megnevezés is. Ha Nyugat-Európáról beszélünk, valószínű az emberek többsége a gazdaságilag fejlett nyugati országokat érti a kifejezés alatt, ha Kelet-Európát emlegetjük, akkor a kevésbé gazdag, de színes kultúrájú országok jutnak eszünkbe, esetleg a Balkán. A Harmadik Világbeli országoknál az afrikai, hátrányos helyzetű társadalmi csoportnak jutnak eszünkbe, ha Dél-Amerikáról van szó, akkor a színpompás latin népek jelennek meg először gondolatainkban; legalábbis az áltagos személyek esetében így van.
Láthatjuk, hogy mennyi rejtett, mégis releváns jelentést, első képi gondolatot ébresztő kifejezésünk van, ami bár önmagában csak egy földrajzi elnevezés, mégis hatalmas többletjelentéssel bír. Ez alapján elmondható, hogy a földrajzi elnevezés nem csak a konkrét helységre vonatkozik, ami inkább egy régióra, a társadalmi tulajdonságokra is vonatkozik.
Ha viszont Közép-Európát hozzuk szóba, közel sem egy olyan egyértelmű kép jelenik meg előttünk, mint a fennebb felsorakoztatott példák esetében. Nem vagyunk tisztában határvonalaival, az ideológiáival, országai száma is vitatható, kétségbe vonható. Az ’50-es évektől több vita is alakult ki Közép-Európa fogalma kapcsán, előfordult, hogy négy egymástól távol lévő régiónak tartották; később az úgynevezett. "Köztes-Európa" fogalma jelent meg, ami azokat a nemzeteket, országokat és kultúrákat foglalja magába, amelyek a németek és a keleti között találhatók: Lengyelországot, Litvániát, Lettországot (a harmadik balti állam: Észtország inkább a skandináv régióhoz tartozik!), Csehországot, Szlovákiát, Magyarországot, Romániát, Moldáviát, Bulgáriát, Albániát és az egykori Jugoszlávia utódállamait: Szlovéniát, Horvátországot, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát és a maradék Kis-Jugoszláviát.[1] Ám az is előfordult, hogy nem létező térségnek nevezték. Napjainkban az általánosan elfogadott földrajzi meghatározásban Közép-Európa Európának a Kelet- és Nyugat-Európa közé eső régiója, amelyhez a következő országok tartoznak: Ausztria, Liechtenstein, Németország, Svájc, Szlovénia, Csehország, Lengyelország, Magyarország, valamint Szlovákia.[2]
Az én Közép-Európám
Ahogy a bevezetőből is kiderül Közép-Európa ma inkább irodalmi fogalom, mint gazdasági, politikai és lelki valóság. Mivel nem tudjuk betájolni határait, az országokat, így nem beszélhetünk egy egységes gazdaságról, politikai mivoltról. Az, hogy létezik közép-európai irodalom, közép-európai kultúra és az, hogy mindennek gazdag mentalistástörténeti következményei vannak, egyelőre nyilvánvalóbb valóság, mint az, hogy létezhet valamiféle közép-európai politikai és/vagy gazdasági integráció.[3]
A közép-európai kultúra: az irodalom, a zene, a képzőművészet, a színház és sok tekintetben a „mindennapi élet” kultúrája, a kultúrafogyasztás szokásai nyugati jellegűek, a közép-európai ember inkább a nyugati, mint a keleti kultúrkörhöz tartozónak tudja magát. Valójában mindegyik közép- (és "köztes") európai nemzetnek jól meghatározott kulturális ideáljai vannak, s ezek mind a nyugati civilizáció köréből származnak.[4]
A gazdasági összefogás, a szellemi kiegyenlítődés, a politikai közakarat kinyilvánításának „retorikája”- és nem csak „retorikája”- nem számol e kérdéskör történelembe ágyazottságával, nem őriz, nem teremt hagyományt, inkább „elmegy” e hagyomány mellett. Jóllehet a közép-európai Közép-Európa-tudat nemcsak leírható, hanem irodalmi-művészeti párhuzamosságokban, vitákban, igenlésekben és tagadásokban, még inkább: akart és akaratlan összeszövődésekben, azaz „primer" és „szekunder", nemegyszer politikává emelkedő-süllyedő „szövegekben” – valóban a dinasztikus kapcsolatok, nem, előbbről: népeink vándorlása, a jövevényszavak befogadása óta – nyomon követhető, nyomon követendő.[5]
Az ember önmagában is egy olyan összetett dolog, amelyet millió darabra lehetne szétbontani különböző szempontok szerint. De vajon mennyit ad hozza az egy ember személyiségéhez, hogy melyik kontinensen él? A sztereotípiák szerint ugyebár az amerikaiak nem túl okosak, az ázsiai, keleti népek mélyhitűek, az afrikaiak szegények, és az európai emberről tartják azt, hogy az a legkulturáltabb. Össze lehet hasonlítani ez alapján egy török és egy angol embert abból kiindulva, hogy európaiak? Vagy egy lengyelt, egy spanyollal? Mi lenne a közös dolog bennük, ami abból adódik, hogy egy kontinensen élnek? Érdekes, és nem egyszerűen megválaszolható kérdések. Egy embert sokkal több minden határoz meg, mint annyi, hogy hol született, és hol él.
A történelem folyamán mindig is kor- és ideológiafüggő volt, hogy mit értettek Európán. Ha azonban Európa kulturális öröksége alapján igyekeztük volna meghatározni, hogy hányféle Európa létezik, még bizonytalanabbak lennének az elválasztó vonalak. Európai örökségünknek ugyanis éppúgy része Shakespeare és Goethe, mint ahogyan Dosztojevszkij vagy a Kalevala is.[6]
Ha csak a nyelvi realizmusból indulunk ki, akkor minden nemzet különböző, és talán kicsit másképp látja a világot. Éppen ezért nehéz egy általános nagy közép-, kelet-, vagy akár nyugat-európai felfogástól, identitásról beszélni. Habár megvannak az azonos vonások, mégis annyira különbözőek egymástól a népek. A közép-európai kultúra is olyan összetett, és réteges, akármennyire próbáljuk meg egységesíteni, és a közös motívumokat kiemelni, nehezen és erőltetetten hasonlítható össze két nemzet irodalma, hagyományai, képzőművészete stb. Habár a kanonizáció folyamata egy relatíve elfogadható normarendszert ajánl, ha a dolgok mélyére nézünk nem megoldható, ellentmondások, összeütközések nélkül két nemzet összehasonlítása. Egyetlen nép történelmét, kultúráját is rengeteg szempont szerint lehet, kell vizsgálni, ezért nehéz egy olyan egység vizsgálata, ami meghatározásában sem áll stabil lábakon.
Mivel a globalizáció, vagyis a társadalmi rendszerek (gazdaság, politika, kultúra, kereskedelem, kommunikáció, stb.) nemzetközi összefonódása, hatással van világunkra, kezdenek eltűnni a határvonalak sok minden terén. Ez az egyes rendszereken belül is mást jelent és máshogy történik, továbbá egyszerre több szinten értelmezhető: az egyes ember, társadalom, intézmények és állam szintjén is. Miközben a modern információs és utazási lehetőségek által megismerhetővé vált az egész világ, sokszor még idegenkedéssel nézünk azokra, akik más nyelvet beszélnek, máshogy viselkednek. A globalizáció egy folyamat, aminek sok előnye és hátránya van.[7] Például Közép-Európára nézve, ami még csak nem is egy kristályosodott egység, a globalizáció előbb-utóbb fölemésztené, talán el is tüntetné.
Közép-Európa fogalmát, személy szerint a legjobban Magyarországgal tudom összefüggésbe hozni. Nem csak azért, mert a szomszédos ország, hanem mert a magyar nyelvben tudom megragadni mivoltát, amit én is beszélek, - itt, Romániában. Az én Közép-Európám Kölcsey himnusza, és Ady Új versei, Móricz novellisztikája, és Simon Márton Polaroidjai, a Feszty-körkép, és Munkácsy Ásító inasa, a Lánchíd, a rubik kocka, és sorolhatnám. Ez a fogalom számomra a magyar nyelv és kultúra, a hagyományok, a keresztény vallás, és Erdély is.
Ebben az időszakban, amikor mindent az egységesítés, és összemosás jellemez, úgy a művészeti ágakat, mint a stílusokat, stílusirányzatokat, nehéz átlátni a határokat, a tiszta darabokat. A globalizáció hatása, hogy tűnnek el a népek közti látszólagos különbségek. Az egyformaságra, az önazonosság háttérbe szorítására törekszik, ami véleményem szerint nem feltétlenül jó, inkább romboló hatása van, főleg a jövőre nézve. Attól szép, és különös ez a világ, hogy sokfélék az emberek, nem csak személyiségükben, nemzetiségükben is. De a multinacionális gazdaság alakulásával, kezd eltűnni ez a sokszínűség. Mivel megpróbálnak mindent összefüggésbe hozni mindennel, nem maradnak tiszta határok.
Összegzés
Tehát a hagyományaiban ragadható meg a legvilágosabban egy, illetve több nemzet mivolta, fejlődése. Közép-Európa is a kezdetektől, a lassan végbement, vagy hirtelen bekövetkező változásokban határozható meg, illetve ideológiai, kulturális sajátságaiban.
Keller Boglárka szavaival élve, röviden: „Nem az a lényeg tehát, hogy hányféle Európa létezhet, hanem az, hogy a térségben élők egy Európát akarnak-e vagy sem. Vagyis létezik-e szándék a közös Európa és belső kohéziójának megteremtésére. Ez a szándék a politikai akaratban nyilvánulhat meg, amely megfogható gazdasági és biztonságpolitikai érdekeken alapul. Európa „történeteit" tehát mint művelt európainak ismernünk kell, azonban az, hogy a közös történelmi és kulturális bázison létrejön-e az egységes Európa építménye, nem elsősorban a „közös történeteken és mítoszokon" múlik, hanem a reálpolitikában is kinyilvánított közös akaraton, az egyének lojalitásán, Európához is kötődő identitásán.”[8]
2015
Bibliográfia:
- Pomogáts Béla: Közép-Európa: Kelet és Nyugat
- Lendvai L. Ferenc: Közép-Európa koncepciók. Áron Kiadó, Budapest, 1997. © Lendvai L. Ferenc, 1997
- Fried István: Kelet-Közép-Európai. Válaszútjaim. Az Európai Együttműködés Folyóirata, Megjelenik negyedévente, 11. Évfolyam, I szám, 38.
- Globalizáció röviden. 2015. 02. 18. (https://actglocal.wordpress.com/globalizacio-roviden/)
- Koller Boglárka: A sokarcú földrész. Az Európai Együttműködés Folyóirata, 11. Évf., 1. Sz.
Jegyzetek
[1] Pomogáts Béla: Közép-Európa: Kelet és Nyugat
[2] Lendvai L. Ferenc: Közép-Európa koncepciók. Áron Kiadó, Budapest, 1997. © Lendvai L. Ferenc, 1997
[3] Pomogáts Béla: Közép-Európa: Kelet és Nyugat
[4] U.o.
[5] Fried István: Kelet-Közép-Európai. Válaszútjaim. Az Európai Együttműködés Folyóirata, Megjelenik negyedévente, 11. Évfolyam, I szám, 38.
[6] Koller Boglárka: A sokarcú földrész. Az Európai Együttműködés Folyóirata, 11. Évf., 1. Sz.
[7] Globalizáció röviden. 2015. 02. 18. (https://actglocal.wordpress.com/globalizacio-roviden/)
[8] U.o.
Pál Kincső
Közép-Európa talán a legérdekesebb, mondhatni legtitokzatosabb része a kontinensnek. Földrajzilag behatárolva azt mondhatnánk, hogy a földrész középső részén, Nyugat- és Kelet-Európa között helyezkedik el. Ha viszont politikai, de legfőképpen gazdasági és kulturális szempontból vizsgáljuk, Közép-Európa szinte eltűnik az előbb említett két szomszédos térség feszült ellentétében.
Ahogy Fried István is megfogalmazza egyik cikkében: Közép-Európa helye sokkal inkább „virtuális” mintsem földrajzilag vagy politikailag pontosan behatárolható, amely irodalmi-művészi tereken található, mégpedig a lengyel Galícia-regényekben, a századfordulós kis-és középvárosi színházépületekben, Krúdy Gyula emlékezés-megidézés-prózájában, vagy pedig a többkulturáltságra való ráismerésben jelentkezik legérzékelhetőbben[1].
A közép-európaiság gondolata kapcsán Fried István az Apollo irodalmi és kulturális folyóirat munkatársait említi, akik egy magyar-román-lengyel-szlovák összhangjában érvényesülő kelet-közép-európai irodalom vizsgálatával fáradoztak. Egy másik kiemelkedő mozzanat, melyet szintén Fried említ, az az MTA Irodalomtudományi Intézet kezdeményezése nyomán az Összehasonlító Irodalomtudományi Kongresszus szerveződése Budapesten, ahol többek között azt kutatták, hogy miben járultak hozzá a közép-európai irodalmak a világirodalomhoz, mennyire hatott az európai irodalom ezen térség irodalmára, művészetére.
A kutatások rendkívül megalapozottak, és segítenek felderíteni egy olyan helyet, illetve kultúrát, amely sem földrajzi, sem történelmi, sem politikai írásokban nem kapott helyet, nem volt rögzítve, körülhatárolva ez a csupán szóban létező fogalom. Mindez azonban nem jelzi azt, hogy Közép-Európa nem létezik vagy hogy sosem létezett, hiszen ahogy Fried István is megjegyzi: „Közép-Európát immár nem megteremteni kell, hanem fölismerni”[2].
Habár ez a felismerés is nehézségekbe ütközik, hiszen ha csupán földrajzilag szeretnénk tiszta képet kapni Közép-Európa fogalmáról, mégpedig arra vonatkozólag, hogy pontosan mely európai országok sorolhatók ebbe a térségbe, bizony eltérő véleményekkel találkozunk. Ott van például Ausztria, mely a térképen szemlélve Európa középső részén fekszik, viszont kultúráját tekintve inkább a nyugati országokhoz közelít.
Hogy miért nem tudott kialakulni egy egységes kultúra ezen a térségen? Több oka is lehet ennek, és a földrajzi behatárolhatatlanság ennek csupán egyik tényezője. Másrészről meghatározó ok volt a nemzetek közötti viszály. Nem kell sokat boncolgatni a kérdést, elég ha a magyar-román, illetve a magyar-szlovák ellenségeskedésekre gondolunk. Ezek a kis kultúrák külön, a maguk ütemében fejlődtek, s az évek során felgyülemlő konfliktusok nem engedhettek teret annak, hogy egy egységes közép-európai kultúra kialakulhasson.
Ahogyan pedig Mező Ferenc megfogalmazza a Tér és Társadalomban[3], Közép-Európát nem ugyanúgy vizsgáljuk, mint a többi európai régiót, tehát ahogy előbb is említettem nem földrajzilag, hiszen nem annyira körülhatárolható e térség. Mező Ferenc is azt említi, hogy segítségül kell hívni a politikai, gazdasági, kulturális, pszichológiai és egyéb dimenziókat, hogy ezt a fogalmat tisztábban láthassuk.
Mindennek ellenére mégsem kaphatunk teljesen tiszta képet Közép-Európáról, hiszen javarészt indokolt Mező Ferenc képzettársítása, miszerint ez a térség olyan, mint a posztmodern: kortól, nációtól, gondolkodásmódtól függően mindenki másképp látja, mindenkinek mást jelent.
Ezeken túl pedig megemlíthető a két szomszédos régió feszültsége, amelynek éles ellentéte elfedte a közöttük levő népek kultúráját. Nyugat-Európa, mint a kultúra mekkája, illetve kelet, a nomádabb, kulturálatlanabb társadalmak tereként él az emberek tudatában évszázadok óta. Emiatt a közöttük levő nemzetek egyfajta köztes térben éltek és élnek, ahol kicsit keletiek, de kissé nyugatiak is voltak és azok a mai napig. Természetesen, a nyugatabbra fekvő országok inkább a keletiességet látják bennük.
Közép-Európát tehát inkább aszerint lehet vizsgálni, hogy mennyire hasonlít a keleti kultúrához, valamint aszerint, hogy mennyit vett át a nyugatiból. A keleti részhez leginkább az európai színvonalhoz viszonyított lemaradottsága miatt lehet sorolni. Ez a lemaradottság megnyilvánul mind gazdasági, illetve kulturális téren, mind pedig a technológiai fejlődés terén.
A nyugatiasság talán kisebb mértékben jellemző, viszont kisebb-nagyobb törekedések jellemzőek mindenféle téren. Már csak a magyar nemzet körében is számos nagy író, költő megfogalmazta azt az észrevételét, hogy Magyarország kissé elmaradt az európai szintű fejlődéstől, és az, ami a nyugati kultúrákban újfajta divatként, stílusirányzatként jelentkezik, az a magyar kultúrában, irodalomban csupán megkésve, sokszor fél évszázad eltelte után nyilatkozik meg.
A század eleji Nyugat szerkesztői, írói gárdájának tagjai leginkább ebben a felismerésben és a felzárkózás reményében munkálkodtak és alkottak. Már a folyóirat címe is kiemelten jelzi, hogy a lap a nyugati kultúra felé nyitást akarta elősegíteni. Ami pedig ezt a fajta nyitást, a nyugati kultúra magyar régióba való széles beáramlását leginkább elősegítette, az a fordítás volt.
Minden próbálkozás ellenére, a nyugati kultúra a közép-európai térségben nem érte el azt a szintet, amelyre a nyugati nemzetek felemelkedtek. Több tényező is befolyásolta ezt, amelyek közül megemlíthetjük a kommunizmus befolyását és tartós működését, illetve azt a tényt, hogy az olvasók, a művészetek kedvelői nehezen tudták behozni a késéseket. Továbbá, az olvasók, a műkedvelők megszokott ízlése nem volt annyira képlékeny, hogy rövid idő alatt a merőben új változásokat el tudják fogadni.
Az előbb leírtakat összevetve tehát tovább lehet bővíteni Fried István állítását, miszerint Európát nem megteremteni, hanem fölismerni lehet, ez a fölismerés pedig leginkább azáltal valósulhat meg, hogy ez a térség, ez a kultúra mennyire nyugati és mennyire keleti.
Ha már pedig megcáfolnánk Fried István véleményét, és bizonygatnánk, hogy Közép-Európát nemcsak fölismerni lehet, de megteremteni is, akkor ez maga után vonja azt, hogy ki kell emelnünk ezt a térséget, ezt a fogalmat a homályból, meg kell szabni a kontúrjait, illetve valami eredetiséget is látni, megsejteni, megteremteni kell benne a keleti és nyugati kultúra vonásain kívül.
Jelenleg ezt csupán utópiák formájában tudjuk elképzelni, amelyek ideális képet festenek az adott fogalomról. Közép-Európáról többféle utópiát is el lehet képzelni, de talán a következő kettő lenne a legideálisabb: egy eredeti sajátosságokból kiépülő Közép-Európa, illetve egy nagyszerűen integrálódott, európai szintre emelkedett térség.
Ha az első utópia-variációt vesszük figyelembe, elmondhatjuk hogy ezen belül az eredetiségen van a fő hangsúly. Ahogy előbb is említettem, meg kell szabadulni attól a kötöttségtől, hogy Közép-Európát csupán a két szomszédos térség jellemzőin keresztül vizsgáljuk. Nem baj, sőt természetes, ha Közép-Európa kicsit nyugati és kicsit keleti is, de legyen egy eredeti magja, amelyre építeni tudja kultúráját, politikáját, gazdaságát.
Az egyediséget pedig leginkább kulturálisan kellene megragadni: eredeti és kevésbé utánzó művészekkel, alkotókkal. A keleti, illetve nyugati kulturális vonások még a legnagyobb odafigyeléssel is belopóznának a művekbe, alkotásokba, de ha a műnek eredeti sajátosságai vannak, máris önálló értéket nyer. Ez lenne talán a legideálisabb opció, hiszen mind a puszta imitáció, mind a külső hatások teljes fokú mellőzése rendkívül szélsőséges elképzelések lennének, amelyek ha el is érnék a megvalósíthatósági szintet, akkor sem érnének el kielégítő eredményt.
Politikai és gazdasági téren a felzárkózás azonos szinten állna az eredeti ötletek, találmányok beiktatásával. A felzárkózás alatt pedig a fejlettebb országokhoz való közelítést értem. Mindez többek között segítené a tömeges kivándorlás csökkenését, a gazdasági és anyagi helyzet javulását, illetve az export növekedését a térség országaiban.
Ha pedig a másik alternatívát, vagyis az integrálódott, európai szintű Közép-Európa képét szeretnénk megteremteni, akkor már jobban figyelembe vesszük Európa más térségeit is. Habár így is figyelni kéne az eredeti vonások felismerésére és ápolására, rendkívül fontossá válna a felzárkózás annak érdekében, hogy ne csak a különböző régiók értékeire figyeljünk és azokat fejlesszük tovább, hanem egy egységes Európa megteremtésén és fejlesztésén fáradozzunk.
Ebből a szempontból az általános európai szint elérése lenne a cél, amelyhez természetesen a nyugati országok állnának a legközelebb, viszont a többi országnak, ezen belül tehát Közép-Európának is az lenne az egyik legfőbb célja, hogy integrálódjon ebbe az általános Európa-képbe és saját értékeivel járuljon hozzá ahhoz, hogy ez a kontinens minél színesebb legyen, illetve a felzárkózásra való törekvés segítene egy fejlett Európa-kép megteremésében. Ezekben a törekvésekben sokat segíthet ha eloszlatnánk a keleti kultúrák körül terjengő negatívumokat, s kiemelnénk azok értékeit. Általánosan belátnánk például azt, hogy az oroszok mennyire fejlettek technikailag, illetve mennyire otthonosan mozognak a művészetekben is. Teret engednénk, hogy ezek a kultúrák is hozzáadják értékeiket ahhoz a gazdag, színes európai palettához.
Mindent összegezve tehát, Közép-Európa jelenlegi helyzete beláthatatlan, a fogalom mindenkinek mást jelent, nincs egy konkrétan megfogalmazódott kép erről a térségről, és így nemcsak a természettudósokat, a földrajz terén munkálkodó szakembereket, hanem akármelyik embert zavarba lehet hozni ezzel a fogalommal.
A fennebb leírt utópiák egy-egy olyan képet írnak le, amelyek egy ideális Közép-Európát mutatnak be, mégpedig egy olyan térséget, mely már nem csupán egy többértelmű, kétes fogalom, hanem sokkal körvonalazottabb térség, mely önálló értékeivel járul hozzá az európai képhez, és nem csupán a keletet megbélyegző tulajdonságokkal van fölruházva a nyugatabbra fekvő országok szemében.
2015
Bibliográfia:
Fried István, Kelet-Közép-Európa, Európai Utas, 11., 1. sz., 38., http://www.hhrf.org/europaiutas/20001/8.htm
Mező Ferenc, Közép-Európa fogalmi változása térben és időben, Tér és Társadalom, 2001/3-4, 81-103.
Jegyzetek
[1] Fried István, Kelet-Közép-Európa, Európai Utas, 11., 1. sz., 38., http://www.hhrf.org/europaiutas/20001/8.htm
[2] Uo
[3] Mező Ferenc, Közép-Európa fogalmi változása térben és időben, Tér és Társadalom, 2001/3-4, 81-103.
Közép-Európa talán a legérdekesebb, mondhatni legtitokzatosabb része a kontinensnek. Földrajzilag behatárolva azt mondhatnánk, hogy a földrész középső részén, Nyugat- és Kelet-Európa között helyezkedik el. Ha viszont politikai, de legfőképpen gazdasági és kulturális szempontból vizsgáljuk, Közép-Európa szinte eltűnik az előbb említett két szomszédos térség feszült ellentétében.
Ahogy Fried István is megfogalmazza egyik cikkében: Közép-Európa helye sokkal inkább „virtuális” mintsem földrajzilag vagy politikailag pontosan behatárolható, amely irodalmi-művészi tereken található, mégpedig a lengyel Galícia-regényekben, a századfordulós kis-és középvárosi színházépületekben, Krúdy Gyula emlékezés-megidézés-prózájában, vagy pedig a többkulturáltságra való ráismerésben jelentkezik legérzékelhetőbben[1].
A közép-európaiság gondolata kapcsán Fried István az Apollo irodalmi és kulturális folyóirat munkatársait említi, akik egy magyar-román-lengyel-szlovák összhangjában érvényesülő kelet-közép-európai irodalom vizsgálatával fáradoztak. Egy másik kiemelkedő mozzanat, melyet szintén Fried említ, az az MTA Irodalomtudományi Intézet kezdeményezése nyomán az Összehasonlító Irodalomtudományi Kongresszus szerveződése Budapesten, ahol többek között azt kutatták, hogy miben járultak hozzá a közép-európai irodalmak a világirodalomhoz, mennyire hatott az európai irodalom ezen térség irodalmára, művészetére.
A kutatások rendkívül megalapozottak, és segítenek felderíteni egy olyan helyet, illetve kultúrát, amely sem földrajzi, sem történelmi, sem politikai írásokban nem kapott helyet, nem volt rögzítve, körülhatárolva ez a csupán szóban létező fogalom. Mindez azonban nem jelzi azt, hogy Közép-Európa nem létezik vagy hogy sosem létezett, hiszen ahogy Fried István is megjegyzi: „Közép-Európát immár nem megteremteni kell, hanem fölismerni”[2].
Habár ez a felismerés is nehézségekbe ütközik, hiszen ha csupán földrajzilag szeretnénk tiszta képet kapni Közép-Európa fogalmáról, mégpedig arra vonatkozólag, hogy pontosan mely európai országok sorolhatók ebbe a térségbe, bizony eltérő véleményekkel találkozunk. Ott van például Ausztria, mely a térképen szemlélve Európa középső részén fekszik, viszont kultúráját tekintve inkább a nyugati országokhoz közelít.
Hogy miért nem tudott kialakulni egy egységes kultúra ezen a térségen? Több oka is lehet ennek, és a földrajzi behatárolhatatlanság ennek csupán egyik tényezője. Másrészről meghatározó ok volt a nemzetek közötti viszály. Nem kell sokat boncolgatni a kérdést, elég ha a magyar-román, illetve a magyar-szlovák ellenségeskedésekre gondolunk. Ezek a kis kultúrák külön, a maguk ütemében fejlődtek, s az évek során felgyülemlő konfliktusok nem engedhettek teret annak, hogy egy egységes közép-európai kultúra kialakulhasson.
Ahogyan pedig Mező Ferenc megfogalmazza a Tér és Társadalomban[3], Közép-Európát nem ugyanúgy vizsgáljuk, mint a többi európai régiót, tehát ahogy előbb is említettem nem földrajzilag, hiszen nem annyira körülhatárolható e térség. Mező Ferenc is azt említi, hogy segítségül kell hívni a politikai, gazdasági, kulturális, pszichológiai és egyéb dimenziókat, hogy ezt a fogalmat tisztábban láthassuk.
Mindennek ellenére mégsem kaphatunk teljesen tiszta képet Közép-Európáról, hiszen javarészt indokolt Mező Ferenc képzettársítása, miszerint ez a térség olyan, mint a posztmodern: kortól, nációtól, gondolkodásmódtól függően mindenki másképp látja, mindenkinek mást jelent.
Ezeken túl pedig megemlíthető a két szomszédos régió feszültsége, amelynek éles ellentéte elfedte a közöttük levő népek kultúráját. Nyugat-Európa, mint a kultúra mekkája, illetve kelet, a nomádabb, kulturálatlanabb társadalmak tereként él az emberek tudatában évszázadok óta. Emiatt a közöttük levő nemzetek egyfajta köztes térben éltek és élnek, ahol kicsit keletiek, de kissé nyugatiak is voltak és azok a mai napig. Természetesen, a nyugatabbra fekvő országok inkább a keletiességet látják bennük.
Közép-Európát tehát inkább aszerint lehet vizsgálni, hogy mennyire hasonlít a keleti kultúrához, valamint aszerint, hogy mennyit vett át a nyugatiból. A keleti részhez leginkább az európai színvonalhoz viszonyított lemaradottsága miatt lehet sorolni. Ez a lemaradottság megnyilvánul mind gazdasági, illetve kulturális téren, mind pedig a technológiai fejlődés terén.
A nyugatiasság talán kisebb mértékben jellemző, viszont kisebb-nagyobb törekedések jellemzőek mindenféle téren. Már csak a magyar nemzet körében is számos nagy író, költő megfogalmazta azt az észrevételét, hogy Magyarország kissé elmaradt az európai szintű fejlődéstől, és az, ami a nyugati kultúrákban újfajta divatként, stílusirányzatként jelentkezik, az a magyar kultúrában, irodalomban csupán megkésve, sokszor fél évszázad eltelte után nyilatkozik meg.
A század eleji Nyugat szerkesztői, írói gárdájának tagjai leginkább ebben a felismerésben és a felzárkózás reményében munkálkodtak és alkottak. Már a folyóirat címe is kiemelten jelzi, hogy a lap a nyugati kultúra felé nyitást akarta elősegíteni. Ami pedig ezt a fajta nyitást, a nyugati kultúra magyar régióba való széles beáramlását leginkább elősegítette, az a fordítás volt.
Minden próbálkozás ellenére, a nyugati kultúra a közép-európai térségben nem érte el azt a szintet, amelyre a nyugati nemzetek felemelkedtek. Több tényező is befolyásolta ezt, amelyek közül megemlíthetjük a kommunizmus befolyását és tartós működését, illetve azt a tényt, hogy az olvasók, a művészetek kedvelői nehezen tudták behozni a késéseket. Továbbá, az olvasók, a műkedvelők megszokott ízlése nem volt annyira képlékeny, hogy rövid idő alatt a merőben új változásokat el tudják fogadni.
Az előbb leírtakat összevetve tehát tovább lehet bővíteni Fried István állítását, miszerint Európát nem megteremteni, hanem fölismerni lehet, ez a fölismerés pedig leginkább azáltal valósulhat meg, hogy ez a térség, ez a kultúra mennyire nyugati és mennyire keleti.
Ha már pedig megcáfolnánk Fried István véleményét, és bizonygatnánk, hogy Közép-Európát nemcsak fölismerni lehet, de megteremteni is, akkor ez maga után vonja azt, hogy ki kell emelnünk ezt a térséget, ezt a fogalmat a homályból, meg kell szabni a kontúrjait, illetve valami eredetiséget is látni, megsejteni, megteremteni kell benne a keleti és nyugati kultúra vonásain kívül.
Jelenleg ezt csupán utópiák formájában tudjuk elképzelni, amelyek ideális képet festenek az adott fogalomról. Közép-Európáról többféle utópiát is el lehet képzelni, de talán a következő kettő lenne a legideálisabb: egy eredeti sajátosságokból kiépülő Közép-Európa, illetve egy nagyszerűen integrálódott, európai szintre emelkedett térség.
Ha az első utópia-variációt vesszük figyelembe, elmondhatjuk hogy ezen belül az eredetiségen van a fő hangsúly. Ahogy előbb is említettem, meg kell szabadulni attól a kötöttségtől, hogy Közép-Európát csupán a két szomszédos térség jellemzőin keresztül vizsgáljuk. Nem baj, sőt természetes, ha Közép-Európa kicsit nyugati és kicsit keleti is, de legyen egy eredeti magja, amelyre építeni tudja kultúráját, politikáját, gazdaságát.
Az egyediséget pedig leginkább kulturálisan kellene megragadni: eredeti és kevésbé utánzó művészekkel, alkotókkal. A keleti, illetve nyugati kulturális vonások még a legnagyobb odafigyeléssel is belopóznának a művekbe, alkotásokba, de ha a műnek eredeti sajátosságai vannak, máris önálló értéket nyer. Ez lenne talán a legideálisabb opció, hiszen mind a puszta imitáció, mind a külső hatások teljes fokú mellőzése rendkívül szélsőséges elképzelések lennének, amelyek ha el is érnék a megvalósíthatósági szintet, akkor sem érnének el kielégítő eredményt.
Politikai és gazdasági téren a felzárkózás azonos szinten állna az eredeti ötletek, találmányok beiktatásával. A felzárkózás alatt pedig a fejlettebb országokhoz való közelítést értem. Mindez többek között segítené a tömeges kivándorlás csökkenését, a gazdasági és anyagi helyzet javulását, illetve az export növekedését a térség országaiban.
Ha pedig a másik alternatívát, vagyis az integrálódott, európai szintű Közép-Európa képét szeretnénk megteremteni, akkor már jobban figyelembe vesszük Európa más térségeit is. Habár így is figyelni kéne az eredeti vonások felismerésére és ápolására, rendkívül fontossá válna a felzárkózás annak érdekében, hogy ne csak a különböző régiók értékeire figyeljünk és azokat fejlesszük tovább, hanem egy egységes Európa megteremtésén és fejlesztésén fáradozzunk.
Ebből a szempontból az általános európai szint elérése lenne a cél, amelyhez természetesen a nyugati országok állnának a legközelebb, viszont a többi országnak, ezen belül tehát Közép-Európának is az lenne az egyik legfőbb célja, hogy integrálódjon ebbe az általános Európa-képbe és saját értékeivel járuljon hozzá ahhoz, hogy ez a kontinens minél színesebb legyen, illetve a felzárkózásra való törekvés segítene egy fejlett Európa-kép megteremésében. Ezekben a törekvésekben sokat segíthet ha eloszlatnánk a keleti kultúrák körül terjengő negatívumokat, s kiemelnénk azok értékeit. Általánosan belátnánk például azt, hogy az oroszok mennyire fejlettek technikailag, illetve mennyire otthonosan mozognak a művészetekben is. Teret engednénk, hogy ezek a kultúrák is hozzáadják értékeiket ahhoz a gazdag, színes európai palettához.
Mindent összegezve tehát, Közép-Európa jelenlegi helyzete beláthatatlan, a fogalom mindenkinek mást jelent, nincs egy konkrétan megfogalmazódott kép erről a térségről, és így nemcsak a természettudósokat, a földrajz terén munkálkodó szakembereket, hanem akármelyik embert zavarba lehet hozni ezzel a fogalommal.
A fennebb leírt utópiák egy-egy olyan képet írnak le, amelyek egy ideális Közép-Európát mutatnak be, mégpedig egy olyan térséget, mely már nem csupán egy többértelmű, kétes fogalom, hanem sokkal körvonalazottabb térség, mely önálló értékeivel járul hozzá az európai képhez, és nem csupán a keletet megbélyegző tulajdonságokkal van fölruházva a nyugatabbra fekvő országok szemében.
2015
Bibliográfia:
Fried István, Kelet-Közép-Európa, Európai Utas, 11., 1. sz., 38., http://www.hhrf.org/europaiutas/20001/8.htm
Mező Ferenc, Közép-Európa fogalmi változása térben és időben, Tér és Társadalom, 2001/3-4, 81-103.
Jegyzetek
[1] Fried István, Kelet-Közép-Európa, Európai Utas, 11., 1. sz., 38., http://www.hhrf.org/europaiutas/20001/8.htm
[2] Uo
[3] Mező Ferenc, Közép-Európa fogalmi változása térben és időben, Tér és Társadalom, 2001/3-4, 81-103.
Rend Melitta
Az én Közép-Európám Tisztelt Honfitársak, tisztelt európai polgárok! – használhatnám ezt a megszólítást, de a témához sokkal inkább illik a következő: Kedves Álmodók és Szkeptikusok, bizakodó és reményvesztett, optimista és pesszimista, sztoikus és csendesen vagy hangosan lázadó polgárok! Mindnyájunknak van egy idilli, egy álom-Európánk, sőt Európáink, alternatív Európa-utópiánk: a fejünkben. Ki tudjuk, ki merjük-e nyilatkoztatni ezeket a gondolatokat bárhol, bárkinek? Egyáltalán képesek vagyunk-e ezek konkrét megfogalmazására? Érdemes-e szavakba öntenünk őket annak ellenére, hogy tudjuk, a szavak várhatóan soha nem telítődnek valóságértékkel? Vagy csupán hinnünk kell a szavak teremtő erejében és a hallgatóság vagy a következő generációk majdani tetteibe vetni reményt? Rendhagyó felépítésű, a szónoklat általános műfaji, szerkezeti sajátosságainak kereteit szétfeszítő beszédemben saját utópiámat szeretném bemutatni, amely szabad ötletek jegyzékeként készült, mintegy freudi mintára, a tudatalatti mélységeimből feltörő gondolatok, szabad asszociációk manifesztációjaként. Kötetlen logikai és fontossági sorrendben szeretnék eljátszani a társadalmi, politikai, kulturális, pszichológiai, morális, tudományos és gazdasági szempontok szerinti újrastrukturálódás gondolatával, így megalkotva az én Közép-Európám mentális mozaikját. Azt a mozaikot, amely társadalmi-pszichológiai dimenziónk és a változások vágyának már-már kozmikus-mitikus voltát láttatja. Ez a mozaik nem egy igazi vagy nem konvencionális utópia, talán leginkább egyfajta groteszk, ironikus meta-utópia. A szónok feladata, hogy helytálló érvelése révén meggyőzzön igazságáról, és valamilyen cselekedetre ösztönözzön. Én most lemondok e pozícióról, és egyszerűen meg szeretnék nyílni hallgatóságom előtt: előttetek, akikkel együtt konstruáljuk az európai kudarcok formálta kollektív tudattalant. Nem tervezek lehengerlő, könnyfacsaró érvsort felvonultatni, a legtöbb, amit el szeretnék érni e szavaimmal: a közös gondolkodás és az empátia öröme a lehetséges és lehetetlen, hasznos és fölösleges, megvalósult, megvalósulandó és megvalósulhatatlan vágyak koordináta-rendszerében. Utópia. Erre vágynánk mindannyian? Tudjuk, akarjuk-e tudni? − nem tudni. Szeretném, ha a kőszikla végre megállna a domb tetején. Szeretném, ha Arész hatalma csökkenne. Világbékét akarok és hosszantartó leárazásokat a boltokban. Véget nem érő regényeket, filmeket és Showder Klubokat, őszinte nevetéseket, szomorú vasárnapokat, vidám hétfőket. Erős idegeket, boldog, hosszúéltű Amanda Toddokat, Szita Bencéket, ártatlan Raszkolnyikovokat, félénk Turi Danikat. Türkiz vérű csibetetemeket, egészségesebb ételt a Mekiben, olcsóbb kenyeret a közértben. Egy órák nélküli világot, szabad időbeosztást, ketyegő bypassokat. Kommunizmus és antikommunizmus egyidejűségét. Ja és a relativitáselméletet igazán kitalálhatná már valaki. A kirakatokban lilán daloló nyakkendőkre vágyom, rózsahabos menyasszonyi ruhákra. A telefonom holografikus funkciójának megjavulására is vágyom, na meg a teleport-csatornája sem működik. Szeretném, ha nem volna hazug csók, bűnös érintés, fülledt petyhüdtséget lihegő ajakremegés. Szeretném, hogyha Addyg lehetnék költő, míg még élek, és szeretném, hogyha szeretnének, hogyha szeretnének, s lennék valakié, lennék valakié. Nem szeretném, ha szeretnének a gonoszak és ostobák. Szeretném Duplán inni a Kávét, szeretném, ha szeretnének, ha néha-néha megölelnének, ha te fognád meg két kezem, más lehetne életem. Szeretnék olyan zöld zacskókat, amelyeken lila és kék szöveg áll, és koncentrikus körökben repkedő pillangók vannak ráfestve. Azt akarom, hogy ne csak kettes számrendszerben gondolkodjunk, hogy ereinkben csörgedezzen a tudomány. Egyszerű és nagyszerű algoritmusokat akarok, frissítésre nem szoruló programokat, fél sornál nem hosszabb Java forráskódokat, tiszta vizű forrásokat, jóllakott etiópokat. Anorexiás csizmaszárakat, fűszálból varrt törölközőket, profi macskafodrászszalonokat, fürdőkádba építhető, gerinckímélő matracokat, koffein illatú hajgumikat. Himnuszokat zengő golyóstollakat, jól képzett sebészorvosokat, szappanként is használható, víz hatására habzó sebtapaszokat. Olyan vécépapírt, amelybe csavarva megél a muskátli. Kétéltű terepjárókat, tengeralattjárókat. Négy kerekű, hengeres motorral működő közlekedési masinákat. Dízelolajat, napenergiás autót, a Higgs-bozon felfedezését. Kevés gyomorrontást, olcsó gyantacsíkokat, fájdalommentes erőszakot. Stresszes vizsgaidőszakot, fárasztó osztálykirándulásokat, pecsétes ingeket, drága turkálókat. Mi fájhat még? Lássuk csak, min változtatnék. Panaszkórusként zenghetném, hogy tehetségtelenek lesznek sztárok, bezzeg engem nem fedeznek fel; Kicsi a joghurt, a sör tényleg meleg, a tej meg nem is tej! Ez egy pesszimista ország, én is pesszimista lettem; evés után aludnom kell, alvás után ennem. Fehér borotvahabot akarok a férfiaknak és vörös bőrtáskát a nőknek. Hangyaízű pizzát, Hitleres pecsétgyűrű fájdalmas emlékét. Eredményes elvonókúrákat, fényre érzékeny fülű kutyákat, nemlétező Rómeókat, Júliákat. Olyan művészeket, akik nem arrogánsak, olyan portásokat, akik nem részegek, olyan házibulikat, ahol Sanyika nem írja újra a Füves könyvet, hanem LSDnestől néhány sakk-trükköt. Önbizalmat és az öntelt tekintetekkel szembeni immunitást. Poénba gyűrűző fájdalmat, magenta csalódást, piros csipkés pálmafákat. Utazásokat a Föld középpontja felé, első lépést a Holdon: kis lépést egy embernek, de hatalmas ugrást az emberiségnek. Egyméteres felhőkarcolókat, kezesbárány terroristákat. Holokausztot, amely koncentrációs táborokban végzett tudományos kísérleteket és kertészmérnöki műveletek tesztelését jelenti, továbbá orosz lerohanást, tömeges nősimogatást, amely szeretetből fakad, és a kéz megáll az arc cirógatásánál. Liberális Amszterdamot, konzervatív Vatikánt. Mézzel összeragasztott szegfűszeggomolyagokat, amelyeket atombombának hívnak. Ómagyar kori tővéghangzó-lekopást, Jamestown megalapítását. Gombaleves szagú strandokat, aranylakodalmakat, évekig húzódó válópereket. Kicsi piros lámpát villogtató gyermekcipőket, kombinészerű kisestélyiket, milliárdokból megépülő családi házakat végtelen számú szobával, dzsakuzzival, szaunával, a szomszédban nájlonablakkal, szalmafedéllel feltunningolt kulipintyókkal. Elektronikus galambtojás-röptető csokoládéautomatákat, csalással nyert kártyapartikat. Agresszív szülőket, családon belüli erőszakot, nemtörődöm árvaházi nevelőket. Beépített tejszínhabgenerátort tartalmazó kávéscsészéket, foghegyről beszélő pincéreket. Pályát tévesztett fehéregér-pszichológusokat, semleges illatú húsvéti locsolkodásokat, lecsó és polippörkölt kivonat alapú, rádióként is funkcionáló fürdőszobai légfrissítőket. Nyolc óra munkát, nyolc óra pihenést, nyolc óra szórakozást. A pénzt csalással szerző polgárokat, mosolygó nyomorultakat, örömódákat vacogó hajléktalanokat, irgalmas banki szabályrendszert. Hegedűsöket a háztetőkre, Kicsi Palikat és Borzokat. Ha én gazdag lennék, jaha diha dajdl diga diga diha dajdl dum. Éjjel-nappal, diga diga daj, Tartana a nagy daj-daj. Temetném a munkát, jaha diha dajdl diga diga diha dajdl dum. De szeretnék én is hej jó sokáig élni Nézni, hogy lesz lánykából nõ aztán meg néni. Verssorokból, dallamokból konstruált homokórákat és oldalakon át pörgetett mozaikszerű vágyakat, fantazmagóriákat. Pénz, élet és halál nonszensz kergetőzését, bújócskáját, pókerezését, ölelkezését, nappali és éjjeli, tiszta és tisztátalan, szelíd és vad, visszafogott és szenvedélyes, meggondolt és hűbelebalázs szerelmét, létét, nemlétét. Félreértelmezett dalokat. Arra vágynánk mindannyian, hogy most múljon pontosan, engedjük, hadd menjen, szaladjon kifelé belőlünk, gondoljuk, egyetlen. Végezetül mindössze annyit szeretnék mondani, hogy remélem, sikerült olyan fantáziaképeket festenem, amelyeket már többen is láttunk, amelyek álmainkat vagy rémálmainkat közvetítik. Az én Közép-Európám, a mi Közép-Európánk lehet valós vagy valótlan vágy tárgya: én groteszk tér-és időbeli összefüggések rendszereként vagy inkább rendszerezetlenségeként látom. És Ön, Te, Kedves Hallgató? Osztozol? Mersz, akarsz álmodni vagy csak képzelődsz, esetleg pusztán kitisztítod fejed és igyekszel a jelenben minél teljesebb, józanabb, adaptációelvű életet élni? Mindnyájunk maga dönti el, hogy érdemes-e gondolatban vagy a megvalósítások szférájába kilépve új, más Európát álmodnia. Nincs igazi didaxis, végső következtetés, abszolút igazság, csak gondolatok sokasága: ez a mi Közép-Európánk.
Az én Közép-Európám Tisztelt Honfitársak, tisztelt európai polgárok! – használhatnám ezt a megszólítást, de a témához sokkal inkább illik a következő: Kedves Álmodók és Szkeptikusok, bizakodó és reményvesztett, optimista és pesszimista, sztoikus és csendesen vagy hangosan lázadó polgárok! Mindnyájunknak van egy idilli, egy álom-Európánk, sőt Európáink, alternatív Európa-utópiánk: a fejünkben. Ki tudjuk, ki merjük-e nyilatkoztatni ezeket a gondolatokat bárhol, bárkinek? Egyáltalán képesek vagyunk-e ezek konkrét megfogalmazására? Érdemes-e szavakba öntenünk őket annak ellenére, hogy tudjuk, a szavak várhatóan soha nem telítődnek valóságértékkel? Vagy csupán hinnünk kell a szavak teremtő erejében és a hallgatóság vagy a következő generációk majdani tetteibe vetni reményt? Rendhagyó felépítésű, a szónoklat általános műfaji, szerkezeti sajátosságainak kereteit szétfeszítő beszédemben saját utópiámat szeretném bemutatni, amely szabad ötletek jegyzékeként készült, mintegy freudi mintára, a tudatalatti mélységeimből feltörő gondolatok, szabad asszociációk manifesztációjaként. Kötetlen logikai és fontossági sorrendben szeretnék eljátszani a társadalmi, politikai, kulturális, pszichológiai, morális, tudományos és gazdasági szempontok szerinti újrastrukturálódás gondolatával, így megalkotva az én Közép-Európám mentális mozaikját. Azt a mozaikot, amely társadalmi-pszichológiai dimenziónk és a változások vágyának már-már kozmikus-mitikus voltát láttatja. Ez a mozaik nem egy igazi vagy nem konvencionális utópia, talán leginkább egyfajta groteszk, ironikus meta-utópia. A szónok feladata, hogy helytálló érvelése révén meggyőzzön igazságáról, és valamilyen cselekedetre ösztönözzön. Én most lemondok e pozícióról, és egyszerűen meg szeretnék nyílni hallgatóságom előtt: előttetek, akikkel együtt konstruáljuk az európai kudarcok formálta kollektív tudattalant. Nem tervezek lehengerlő, könnyfacsaró érvsort felvonultatni, a legtöbb, amit el szeretnék érni e szavaimmal: a közös gondolkodás és az empátia öröme a lehetséges és lehetetlen, hasznos és fölösleges, megvalósult, megvalósulandó és megvalósulhatatlan vágyak koordináta-rendszerében. Utópia. Erre vágynánk mindannyian? Tudjuk, akarjuk-e tudni? − nem tudni. Szeretném, ha a kőszikla végre megállna a domb tetején. Szeretném, ha Arész hatalma csökkenne. Világbékét akarok és hosszantartó leárazásokat a boltokban. Véget nem érő regényeket, filmeket és Showder Klubokat, őszinte nevetéseket, szomorú vasárnapokat, vidám hétfőket. Erős idegeket, boldog, hosszúéltű Amanda Toddokat, Szita Bencéket, ártatlan Raszkolnyikovokat, félénk Turi Danikat. Türkiz vérű csibetetemeket, egészségesebb ételt a Mekiben, olcsóbb kenyeret a közértben. Egy órák nélküli világot, szabad időbeosztást, ketyegő bypassokat. Kommunizmus és antikommunizmus egyidejűségét. Ja és a relativitáselméletet igazán kitalálhatná már valaki. A kirakatokban lilán daloló nyakkendőkre vágyom, rózsahabos menyasszonyi ruhákra. A telefonom holografikus funkciójának megjavulására is vágyom, na meg a teleport-csatornája sem működik. Szeretném, ha nem volna hazug csók, bűnös érintés, fülledt petyhüdtséget lihegő ajakremegés. Szeretném, hogyha Addyg lehetnék költő, míg még élek, és szeretném, hogyha szeretnének, hogyha szeretnének, s lennék valakié, lennék valakié. Nem szeretném, ha szeretnének a gonoszak és ostobák. Szeretném Duplán inni a Kávét, szeretném, ha szeretnének, ha néha-néha megölelnének, ha te fognád meg két kezem, más lehetne életem. Szeretnék olyan zöld zacskókat, amelyeken lila és kék szöveg áll, és koncentrikus körökben repkedő pillangók vannak ráfestve. Azt akarom, hogy ne csak kettes számrendszerben gondolkodjunk, hogy ereinkben csörgedezzen a tudomány. Egyszerű és nagyszerű algoritmusokat akarok, frissítésre nem szoruló programokat, fél sornál nem hosszabb Java forráskódokat, tiszta vizű forrásokat, jóllakott etiópokat. Anorexiás csizmaszárakat, fűszálból varrt törölközőket, profi macskafodrászszalonokat, fürdőkádba építhető, gerinckímélő matracokat, koffein illatú hajgumikat. Himnuszokat zengő golyóstollakat, jól képzett sebészorvosokat, szappanként is használható, víz hatására habzó sebtapaszokat. Olyan vécépapírt, amelybe csavarva megél a muskátli. Kétéltű terepjárókat, tengeralattjárókat. Négy kerekű, hengeres motorral működő közlekedési masinákat. Dízelolajat, napenergiás autót, a Higgs-bozon felfedezését. Kevés gyomorrontást, olcsó gyantacsíkokat, fájdalommentes erőszakot. Stresszes vizsgaidőszakot, fárasztó osztálykirándulásokat, pecsétes ingeket, drága turkálókat. Mi fájhat még? Lássuk csak, min változtatnék. Panaszkórusként zenghetném, hogy tehetségtelenek lesznek sztárok, bezzeg engem nem fedeznek fel; Kicsi a joghurt, a sör tényleg meleg, a tej meg nem is tej! Ez egy pesszimista ország, én is pesszimista lettem; evés után aludnom kell, alvás után ennem. Fehér borotvahabot akarok a férfiaknak és vörös bőrtáskát a nőknek. Hangyaízű pizzát, Hitleres pecsétgyűrű fájdalmas emlékét. Eredményes elvonókúrákat, fényre érzékeny fülű kutyákat, nemlétező Rómeókat, Júliákat. Olyan művészeket, akik nem arrogánsak, olyan portásokat, akik nem részegek, olyan házibulikat, ahol Sanyika nem írja újra a Füves könyvet, hanem LSDnestől néhány sakk-trükköt. Önbizalmat és az öntelt tekintetekkel szembeni immunitást. Poénba gyűrűző fájdalmat, magenta csalódást, piros csipkés pálmafákat. Utazásokat a Föld középpontja felé, első lépést a Holdon: kis lépést egy embernek, de hatalmas ugrást az emberiségnek. Egyméteres felhőkarcolókat, kezesbárány terroristákat. Holokausztot, amely koncentrációs táborokban végzett tudományos kísérleteket és kertészmérnöki műveletek tesztelését jelenti, továbbá orosz lerohanást, tömeges nősimogatást, amely szeretetből fakad, és a kéz megáll az arc cirógatásánál. Liberális Amszterdamot, konzervatív Vatikánt. Mézzel összeragasztott szegfűszeggomolyagokat, amelyeket atombombának hívnak. Ómagyar kori tővéghangzó-lekopást, Jamestown megalapítását. Gombaleves szagú strandokat, aranylakodalmakat, évekig húzódó válópereket. Kicsi piros lámpát villogtató gyermekcipőket, kombinészerű kisestélyiket, milliárdokból megépülő családi házakat végtelen számú szobával, dzsakuzzival, szaunával, a szomszédban nájlonablakkal, szalmafedéllel feltunningolt kulipintyókkal. Elektronikus galambtojás-röptető csokoládéautomatákat, csalással nyert kártyapartikat. Agresszív szülőket, családon belüli erőszakot, nemtörődöm árvaházi nevelőket. Beépített tejszínhabgenerátort tartalmazó kávéscsészéket, foghegyről beszélő pincéreket. Pályát tévesztett fehéregér-pszichológusokat, semleges illatú húsvéti locsolkodásokat, lecsó és polippörkölt kivonat alapú, rádióként is funkcionáló fürdőszobai légfrissítőket. Nyolc óra munkát, nyolc óra pihenést, nyolc óra szórakozást. A pénzt csalással szerző polgárokat, mosolygó nyomorultakat, örömódákat vacogó hajléktalanokat, irgalmas banki szabályrendszert. Hegedűsöket a háztetőkre, Kicsi Palikat és Borzokat. Ha én gazdag lennék, jaha diha dajdl diga diga diha dajdl dum. Éjjel-nappal, diga diga daj, Tartana a nagy daj-daj. Temetném a munkát, jaha diha dajdl diga diga diha dajdl dum. De szeretnék én is hej jó sokáig élni Nézni, hogy lesz lánykából nõ aztán meg néni. Verssorokból, dallamokból konstruált homokórákat és oldalakon át pörgetett mozaikszerű vágyakat, fantazmagóriákat. Pénz, élet és halál nonszensz kergetőzését, bújócskáját, pókerezését, ölelkezését, nappali és éjjeli, tiszta és tisztátalan, szelíd és vad, visszafogott és szenvedélyes, meggondolt és hűbelebalázs szerelmét, létét, nemlétét. Félreértelmezett dalokat. Arra vágynánk mindannyian, hogy most múljon pontosan, engedjük, hadd menjen, szaladjon kifelé belőlünk, gondoljuk, egyetlen. Végezetül mindössze annyit szeretnék mondani, hogy remélem, sikerült olyan fantáziaképeket festenem, amelyeket már többen is láttunk, amelyek álmainkat vagy rémálmainkat közvetítik. Az én Közép-Európám, a mi Közép-Európánk lehet valós vagy valótlan vágy tárgya: én groteszk tér-és időbeli összefüggések rendszereként vagy inkább rendszerezetlenségeként látom. És Ön, Te, Kedves Hallgató? Osztozol? Mersz, akarsz álmodni vagy csak képzelődsz, esetleg pusztán kitisztítod fejed és igyekszel a jelenben minél teljesebb, józanabb, adaptációelvű életet élni? Mindnyájunk maga dönti el, hogy érdemes-e gondolatban vagy a megvalósítások szférájába kilépve új, más Európát álmodnia. Nincs igazi didaxis, végső következtetés, abszolút igazság, csak gondolatok sokasága: ez a mi Közép-Európánk.
Rétyi Erika
|
Új előítéletrendszer kialakítása: Romániai állampolgárok sorsa az EU-ban |
Dolgozatomban azt fogom tárgyalni, hogy mi vezetett oda, hogy a romániai állampolgársággal rendelkező magyar emberek ennyire méltatlan helyzetbe kerültek, illetve, hogy mi vezetett oda, hogy a nyugati országokban már-már kiűzték onnan őket nagy számban, de azok cask vissza akarnak menni és űzérkedni akarnak, és tovább rontani Románia hírnevét - már ha volt ilyenje. Ez az új előítéletrendszer a románokkal szemben talán eddig is élt, csak eddig nem ismerkedhettek meg a népcsoportok sajátosságaival a külföldön élő egyének, azonban mára ez teljes mértékben megváltozott és hiába is próbálják meg lemosni magukról ezeket az előítéleteket, talán akkor sikerülne, ha Románia ténylegesen bizonyítaná, hogy méltó arra, hogy a külföldiek más szemmel nézzenek rá, mert valljuk be minden nemzetnek megvan a saját hibája, azonban minden nemzet más, csak talán azért nem tolerálják a mi hibáinkat, mert nem egy nemzet él nálunk, fel kellene őket világosítani, hogy mi nem tartozunk azok közé, akik csalnak, koldulnak, hanem mi igenis tudunk dolgozni és becsületesen élni.
Napjainkban egy újfajta előítélet rendszer alakult ki a romániai magyarokkal, románokkal kapcsolatban, ez a probléma megközelíthető egyetlen szempontból : a tömeges elvándorlás, amelyek között vannak az olyan népcsoportok, mint a cigányok, magyarok, románok, sőt még a kevesen maradt szászok is stb., mind elvándoroljanak, új lehetőségek után nézzenek a külföldi munkaerő-piacon. Rengetegen elmennek és hazatérnek idővel és azzal kecsegtetnek, hogy mennyire jó külföldön az élet, közben sokan koldulásból hozták fel magukat arra a szintre, amin vannak.-,, Újra romatelepet romboltak Franciaországban : A Marseille-ben lévő illegális cigánytelepen nagyjából kétszáz romániai roma élt.”[1]-közli az egyik internetes portál, tehát ebből tudhatjuk, hogy a megbélyegzések és a sztereotípiák kialakítását elősegítette a romáknak a tömeges kivándorlása, koldulása, és mindenféle bűnök elkövetése. Általánosítanak, egy nép hibáit ráhúzzák a többi népre.
2007. január 1-jén Románia és Bulgária csatlakozása lehetővé tette a tömeges kivándorlást és munkavállalást az Európai Unió többi tagállamában, ez egy olyan lavinát indított el, amelyet már senki sem tud megállítani. Napjainkban folyamatosan arról értesülünk, hogy a román állampolgársággal rendelkező egyének ilyen – és ilyen büntetteket követnek el a nyugati- államokban, amelyek nagyon rossz fényben tünteti fel a romániai állampolgárokat, beskatulyázzák őket, hogy az egész népcsoport ilyen tulajdonságokkal bír, és mi román állampolgárok révén, de magyar nemzetíséggel rendelkezve nem tehetünk semmit, mint hogy ebben a beskatulyázott életben élünk, azonban most van egy lehetőség, a magyar állampolgárság elnyerése, hogy ebből a sztereotípiából kilépjünk.
Rengeteg youtube-n található video szól arról, hogy a románokat hogyan csúfolják a francia tévéadásokba, és nem teszünk semmit ellene.
Nem fér semmilyen kétség ahhoz, hogy ezek a dolgok teljes mértékben befolyásolták, hogy ezek az előítéletek kialakuljanak. Példaképpen felhozom az egyik ismerősöm tapasztalatát, aki külföldön vállalt munkátű, pontosabban Görögország egyik szigetén a múlt nyáron, és mikor meghallották, hogy Romániaból érkezett azonnal görcsbe rándult a gyomruk, hogy most mi fog történni, és hogy milyen lesz vele élni, miközben ők csehek, szlovákok és görögök voltak, akik szintén nem rendelkeznek valami jó hírrel a politika terén.A romániai állampolgársággal rendelkező egyéneket sztereotípiaként határozzák meg, rávetítik az összes emberre, azokat a tulajdonságokat, amiket híradóból szereznek, és teljesen alaptalanul bántják őket.
Egy régebbi kirándulásom alkalmával a Balaton mellett nyaraltunk egy táborban és Magyar gyerekekkel vettek körül bennünket, és elvoltak csodálkozva , hogy mi hogyan tudunk magyarul, mikor Erdélyből jöttünk? Tipikus kérdés napjainkban, pedig Magyarország csak itt van mellettünk, hogy ilyen dolgokat nem tudnak, pedig még a történelmünk is közös, de valahogy az embereket nem világosítja fel senki, mindenki csak saját magáért él, azért, hogy ő jól éljen, legyen ház, luxus-utazás stb.
Az http://www.erdély.ma is foglalkozik ezzel a témával, azonban ez az internetes portál, azt a tényt tárja fel, hogy inkább vesznek fel külföldön más állampolgársággal rendelkező egynéneket. ,,Szeretnek minket nagyon a svájciak is, hisz csak akkor adnak munkavállalási engedélyt a román állampolgároknak, ha a munkaadó be tudja bizonyítani, hogy nem talált más uniós állampolgárt, aki elvállalná a munkát.”[2]Továbbá egy erdélyi magyar írja ugyanitt, A kozpont.ro munkatársai megkeresték a 24 éves Csoma Emőkét, aki román állampolgárként Írországban próbált munkát keresni, és negatív tapasztalatait osztotta meg velünk. „Romániai magyarként Írországban, pontosabban Dublinban akartam szerencsét próbálni. Felsőfokú végzettségem van, valamint mesteri fokozatom is, ennek ellenére tudtam, hogy idegenként úgysem vennének fel egy komoly szakképesítést igénylő munkára. Azt mondanom sem kell, hogy az angolommal egyáltalán nem voltak problémák. A legaljánál kezdtem a keresést, de gyakorlatilag sehonnan nem jeleztek vissza (mentségükre legyen, hogy éppen az ünnepek táján volt). Aztán az internetezgetés helyett, úgy gondoltam, hogy megpróbálkozom személyesen is a munkakereséssel, hisz egy mosolygós arc mégiscsak többet ér, mint egy e-mail. Besétáltam egy igen neves ruhaboltba, és megkérdeztem, nem vennének-e fel? Válaszuk egyértelműen igenlő volt, sőt azt mondták, hogy másnap kezdhetek is. Gyanús volt, hogy nem kezdtek akadékoskodni a „románságom” miatt, pedig látták az útlevelem is. Eltelt két nap, már a buszon voltam, indultam az első munkanapomra, amikor érkezett a hívás, hogy elnézésemet kérik, de mégsem alkalmazhatnak, mert román útlevelem van. Én próbáltam nekik magyarázni, hogy magyar vagyok, már útban az állampolgárság, ideiglenesen sem dolgozhatom náluk? A válasz kategorikus nem volt.A legrosszabb az egészben, az, hogy gyakran az alkalmazók sem tudják, hogy mi a helyzet ezzel a törvénnyel, olyanról is hallottam, aki ledolgozott két hetet, utána bocsátották el amiatt, hogy román. És hogy ki a felelős ezért? Leginkább azokat a román állampolgárokat hibáztatom ezért a helyzetért, akik a „jó hírükkel” megalapozták az egész ország és az állampolgárok státuszát és megítélését. Tudni kell azt, hogy Dublinban rengeteg román van, lehet hallani őket kiabálni az utcán, ugyanúgy viselkednek, mint otthon – borzasztóan és hangosan. Legtöbbjük spanyol és litván hamis papírokkal indul külföldre, hogy semmiképp ne tudjanak rajtuk kifogni. Sajnos nagyon negatív tapasztalataim voltak, és már eljöttem az országból. Úgy gondolom, ha valahol nem látnak szívesen, akkor nem kell ott maradni.”[3]
A Marosvásárhelyen született Bartha Sándor már 5 éve az Egyesült Királyságban él, és lapunknak elmesélte tapasztalatait. „Én jelen pillanatban magyar állampolgárként dolgozom Londonban, és személyes negatív tapasztalataim szerencsére nem voltak, azon kívül, hogy a repülőtereken (Brüsszelben és Ausztriában) sokkal alaposabban átkutattak, és kikérdeztek, csupán azért, mert akkor még román útlevelem volt. A cégnél, ahol most technikusként dolgozom, több román kollégám is van, akik becsülettel végzik a munkájukat és korrekt emberek, de konkrétan mindenki tudja, hogy teljesen más esélyekkel indulsz a munkakeresésben román állampolgárként, mint Magyarország vagy bármilyen más EU-tagország szülöttjeként”.[4]
Tehát, a két személy két különböző tapasztalatokkal rendelkezik e téren, azonban az egyiknek volt magyar állampolgársága, a másiknak pedig nem, és különböző módon kezelték őket, az alapján, hogy milyen útlevele van. Ennyire előítélet teljesek a különbüző nemzetiségek a romániai állampolgárokkal szemben.
Hangsúlyozom, hogy nem szabad előre megítélni az egyes országokból jött embereket, mivel ha nincsen külső, fizikai jelzés arra, hogy az illető ember nem afro-amerikai, kínai, japán, attól még lehet más nemzetiségű, és ha nem tudjuk a történelmüket, nem szabadna elítélni, az olyan felvilágosult nemzeteknek, mint a francia nemzet, akik tettek azért, hogy idejussunk. Különben is ezer meg ezer példa van arra, hogy hogy lehetséges egy országon belül több nemzet létezzen, főleg most a nagy vándorlások idejében.
Változtatni hogyan lehetne? Erre a kérdésre én nem tudom a választ, de ha valamit mégis tanácsolhatnék a vezetőknek, akkor azt tanácsolnám, hogy egységben az erő, és ne ellenünk harcoljanak, akikkel 400 éve együtt kell , hogy éljenek, hanem fogjanak össze, és alakítsanak valamit, vagy ha mi akarunk alakítani valamit, akkor hagyják hogy haladjunk, és ne rántsanak vissza a mélybe, a szegélységbe és a bűnbe, amiben ők élnek, vagy akarnak élni.Azonban az elvándorlások Ellen nagyon nem lehet amit tenni, ha az emberek úgy látják, hogy itt nem lehet megélni, és külföldön sokkal könnyebben találnak maguknak munkát, tudják azt az életszínvonalt biztosítani, amire vágynak, és ehhez nem kell európában a legtöbb óraszámot ledolgozni, hogy a megélhetést biztosítsák maguknak: ,,Az európai munkaerőpiacon számos tekintetben Románia utolsó helyen szerepel – adja hírül január 7-én az Erdély FM, a munkaügyi minisztérium (MMSSF) munkaerőpiaci viszonyokra vonatkozó felmérésére hivatkozva.
Az Európai Unión belül a hazai munkavállalók vannak kitéve a legtöbb munkahelyi balesetnek vagy veszélynek, emellett a minimálbérek továbbra is Romániában a legkisebbek. Miközben itthon 114,3 euró a minimálbér, legmagasabb a luxemburgi minimálbér, amely meghaladja az 1500 eurót. A lakosság 50 százaléka a hétvégéket is átdolgozza, és hetente átlagban 41,3 órát töltenek a munkahelyünkön – derül még ki az MMSSF által rendelt felmérésből. Mindkét érték meghaladja az uniós átlagot. (erdély fm)”[5]
Ellenszer nincs az elvándorlás ellen, hacsak Románia nem fejlődik fel a nyugati-államok szintjére, ez azonban nem lehetséges, továbbra is kérdés, hogy mennyien maradunk egy bizonyos idő elteltével, egy felmérés szerint: ,, Minden ötödik állampolgár elhagyná Romániát: A CURS kutatóintézet legújabb felméréséből az derül ki, hogy minden ötödik állampolgár elhagyná Romániát. A megkérdezettek 31 százaléka mondta azt, hogy külföldön szeretne jövőben szerencsét próbálni. A válaszadók 60 százaléka ugyanakkor úgy vélekedett, hogy rosszabbul él, mint tavaly ilyenkor, 47 százalékuk pedig úgy gondolta, hogy a dolgok jövőben még rosszabbra fordulnak, és csupán 16 százaléknak volt optimista jövőképe. A lakosság negyede szerint a jövedelem még a legszükségesebbek biztosítására sem elegendő, míg a megkérdezettek csupán 2 százaléka vallott úgy, hogy nem szenved hiányt semmiben. A felmérést december 10-19.-ke között végezték 1102 személy megkérdezésével, a hibahatár +/- 3 százalék.”[6]
Következtetésképp, pedig arra jutottam, hogy rengetegen vándoroltak el, és fognak is elvándorolni, és ez sok mindennek betudható, főleg a rossz megélhetési körülményeknek, azonban az erdélyi magyarság részéről egy olyan oknak is, hogy, mint magyar nem tud románok mellett meglenni, vagy inkább fordítva, a románok nem tudják elviselni, hogy mi voltunk, vagyunk és leszünk!
,,Ha őseink is elszaladtak volna, valahányszor nehéz idők jöttek, ma üres lenne ez az ország.”
Wass Albert
2012
Jegyzetek
[1] http://www.hir24.hu/kulfold/2011/09/27/ujra-romatelepet-romboltak-franciaorszagban/
[2] http://erdely.ma/hatranyban.php?id=108882&cim=roman_allampolgarok_elott_zarva_az_eu_munkaeropiaca
[3] http://erdely.ma/hatranyban.php?id=108882&cim=roman_allampolgarok_elott_zarva_az_eu_munkaeropiaca
[4] http://erdely.ma/hatranyban.php?id=108882&cim=roman_allampolgarok_elott_zarva_az_eu_munkaeropiaca
[5] http://itthon.transindex.ro/?hir=16602&nyomtat=1
[6] http://erdely.ma/hatranyban.php?id=107319
Napjainkban egy újfajta előítélet rendszer alakult ki a romániai magyarokkal, románokkal kapcsolatban, ez a probléma megközelíthető egyetlen szempontból : a tömeges elvándorlás, amelyek között vannak az olyan népcsoportok, mint a cigányok, magyarok, románok, sőt még a kevesen maradt szászok is stb., mind elvándoroljanak, új lehetőségek után nézzenek a külföldi munkaerő-piacon. Rengetegen elmennek és hazatérnek idővel és azzal kecsegtetnek, hogy mennyire jó külföldön az élet, közben sokan koldulásból hozták fel magukat arra a szintre, amin vannak.-,, Újra romatelepet romboltak Franciaországban : A Marseille-ben lévő illegális cigánytelepen nagyjából kétszáz romániai roma élt.”[1]-közli az egyik internetes portál, tehát ebből tudhatjuk, hogy a megbélyegzések és a sztereotípiák kialakítását elősegítette a romáknak a tömeges kivándorlása, koldulása, és mindenféle bűnök elkövetése. Általánosítanak, egy nép hibáit ráhúzzák a többi népre.
2007. január 1-jén Románia és Bulgária csatlakozása lehetővé tette a tömeges kivándorlást és munkavállalást az Európai Unió többi tagállamában, ez egy olyan lavinát indított el, amelyet már senki sem tud megállítani. Napjainkban folyamatosan arról értesülünk, hogy a román állampolgársággal rendelkező egyének ilyen – és ilyen büntetteket követnek el a nyugati- államokban, amelyek nagyon rossz fényben tünteti fel a romániai állampolgárokat, beskatulyázzák őket, hogy az egész népcsoport ilyen tulajdonságokkal bír, és mi román állampolgárok révén, de magyar nemzetíséggel rendelkezve nem tehetünk semmit, mint hogy ebben a beskatulyázott életben élünk, azonban most van egy lehetőség, a magyar állampolgárság elnyerése, hogy ebből a sztereotípiából kilépjünk.
Rengeteg youtube-n található video szól arról, hogy a románokat hogyan csúfolják a francia tévéadásokba, és nem teszünk semmit ellene.
Nem fér semmilyen kétség ahhoz, hogy ezek a dolgok teljes mértékben befolyásolták, hogy ezek az előítéletek kialakuljanak. Példaképpen felhozom az egyik ismerősöm tapasztalatát, aki külföldön vállalt munkátű, pontosabban Görögország egyik szigetén a múlt nyáron, és mikor meghallották, hogy Romániaból érkezett azonnal görcsbe rándult a gyomruk, hogy most mi fog történni, és hogy milyen lesz vele élni, miközben ők csehek, szlovákok és görögök voltak, akik szintén nem rendelkeznek valami jó hírrel a politika terén.A romániai állampolgársággal rendelkező egyéneket sztereotípiaként határozzák meg, rávetítik az összes emberre, azokat a tulajdonságokat, amiket híradóból szereznek, és teljesen alaptalanul bántják őket.
Egy régebbi kirándulásom alkalmával a Balaton mellett nyaraltunk egy táborban és Magyar gyerekekkel vettek körül bennünket, és elvoltak csodálkozva , hogy mi hogyan tudunk magyarul, mikor Erdélyből jöttünk? Tipikus kérdés napjainkban, pedig Magyarország csak itt van mellettünk, hogy ilyen dolgokat nem tudnak, pedig még a történelmünk is közös, de valahogy az embereket nem világosítja fel senki, mindenki csak saját magáért él, azért, hogy ő jól éljen, legyen ház, luxus-utazás stb.
Az http://www.erdély.ma is foglalkozik ezzel a témával, azonban ez az internetes portál, azt a tényt tárja fel, hogy inkább vesznek fel külföldön más állampolgársággal rendelkező egynéneket. ,,Szeretnek minket nagyon a svájciak is, hisz csak akkor adnak munkavállalási engedélyt a román állampolgároknak, ha a munkaadó be tudja bizonyítani, hogy nem talált más uniós állampolgárt, aki elvállalná a munkát.”[2]Továbbá egy erdélyi magyar írja ugyanitt, A kozpont.ro munkatársai megkeresték a 24 éves Csoma Emőkét, aki román állampolgárként Írországban próbált munkát keresni, és negatív tapasztalatait osztotta meg velünk. „Romániai magyarként Írországban, pontosabban Dublinban akartam szerencsét próbálni. Felsőfokú végzettségem van, valamint mesteri fokozatom is, ennek ellenére tudtam, hogy idegenként úgysem vennének fel egy komoly szakképesítést igénylő munkára. Azt mondanom sem kell, hogy az angolommal egyáltalán nem voltak problémák. A legaljánál kezdtem a keresést, de gyakorlatilag sehonnan nem jeleztek vissza (mentségükre legyen, hogy éppen az ünnepek táján volt). Aztán az internetezgetés helyett, úgy gondoltam, hogy megpróbálkozom személyesen is a munkakereséssel, hisz egy mosolygós arc mégiscsak többet ér, mint egy e-mail. Besétáltam egy igen neves ruhaboltba, és megkérdeztem, nem vennének-e fel? Válaszuk egyértelműen igenlő volt, sőt azt mondták, hogy másnap kezdhetek is. Gyanús volt, hogy nem kezdtek akadékoskodni a „románságom” miatt, pedig látták az útlevelem is. Eltelt két nap, már a buszon voltam, indultam az első munkanapomra, amikor érkezett a hívás, hogy elnézésemet kérik, de mégsem alkalmazhatnak, mert román útlevelem van. Én próbáltam nekik magyarázni, hogy magyar vagyok, már útban az állampolgárság, ideiglenesen sem dolgozhatom náluk? A válasz kategorikus nem volt.A legrosszabb az egészben, az, hogy gyakran az alkalmazók sem tudják, hogy mi a helyzet ezzel a törvénnyel, olyanról is hallottam, aki ledolgozott két hetet, utána bocsátották el amiatt, hogy román. És hogy ki a felelős ezért? Leginkább azokat a román állampolgárokat hibáztatom ezért a helyzetért, akik a „jó hírükkel” megalapozták az egész ország és az állampolgárok státuszát és megítélését. Tudni kell azt, hogy Dublinban rengeteg román van, lehet hallani őket kiabálni az utcán, ugyanúgy viselkednek, mint otthon – borzasztóan és hangosan. Legtöbbjük spanyol és litván hamis papírokkal indul külföldre, hogy semmiképp ne tudjanak rajtuk kifogni. Sajnos nagyon negatív tapasztalataim voltak, és már eljöttem az országból. Úgy gondolom, ha valahol nem látnak szívesen, akkor nem kell ott maradni.”[3]
A Marosvásárhelyen született Bartha Sándor már 5 éve az Egyesült Királyságban él, és lapunknak elmesélte tapasztalatait. „Én jelen pillanatban magyar állampolgárként dolgozom Londonban, és személyes negatív tapasztalataim szerencsére nem voltak, azon kívül, hogy a repülőtereken (Brüsszelben és Ausztriában) sokkal alaposabban átkutattak, és kikérdeztek, csupán azért, mert akkor még román útlevelem volt. A cégnél, ahol most technikusként dolgozom, több román kollégám is van, akik becsülettel végzik a munkájukat és korrekt emberek, de konkrétan mindenki tudja, hogy teljesen más esélyekkel indulsz a munkakeresésben román állampolgárként, mint Magyarország vagy bármilyen más EU-tagország szülöttjeként”.[4]
Tehát, a két személy két különböző tapasztalatokkal rendelkezik e téren, azonban az egyiknek volt magyar állampolgársága, a másiknak pedig nem, és különböző módon kezelték őket, az alapján, hogy milyen útlevele van. Ennyire előítélet teljesek a különbüző nemzetiségek a romániai állampolgárokkal szemben.
Hangsúlyozom, hogy nem szabad előre megítélni az egyes országokból jött embereket, mivel ha nincsen külső, fizikai jelzés arra, hogy az illető ember nem afro-amerikai, kínai, japán, attól még lehet más nemzetiségű, és ha nem tudjuk a történelmüket, nem szabadna elítélni, az olyan felvilágosult nemzeteknek, mint a francia nemzet, akik tettek azért, hogy idejussunk. Különben is ezer meg ezer példa van arra, hogy hogy lehetséges egy országon belül több nemzet létezzen, főleg most a nagy vándorlások idejében.
Változtatni hogyan lehetne? Erre a kérdésre én nem tudom a választ, de ha valamit mégis tanácsolhatnék a vezetőknek, akkor azt tanácsolnám, hogy egységben az erő, és ne ellenünk harcoljanak, akikkel 400 éve együtt kell , hogy éljenek, hanem fogjanak össze, és alakítsanak valamit, vagy ha mi akarunk alakítani valamit, akkor hagyják hogy haladjunk, és ne rántsanak vissza a mélybe, a szegélységbe és a bűnbe, amiben ők élnek, vagy akarnak élni.Azonban az elvándorlások Ellen nagyon nem lehet amit tenni, ha az emberek úgy látják, hogy itt nem lehet megélni, és külföldön sokkal könnyebben találnak maguknak munkát, tudják azt az életszínvonalt biztosítani, amire vágynak, és ehhez nem kell európában a legtöbb óraszámot ledolgozni, hogy a megélhetést biztosítsák maguknak: ,,Az európai munkaerőpiacon számos tekintetben Románia utolsó helyen szerepel – adja hírül január 7-én az Erdély FM, a munkaügyi minisztérium (MMSSF) munkaerőpiaci viszonyokra vonatkozó felmérésére hivatkozva.
Az Európai Unión belül a hazai munkavállalók vannak kitéve a legtöbb munkahelyi balesetnek vagy veszélynek, emellett a minimálbérek továbbra is Romániában a legkisebbek. Miközben itthon 114,3 euró a minimálbér, legmagasabb a luxemburgi minimálbér, amely meghaladja az 1500 eurót. A lakosság 50 százaléka a hétvégéket is átdolgozza, és hetente átlagban 41,3 órát töltenek a munkahelyünkön – derül még ki az MMSSF által rendelt felmérésből. Mindkét érték meghaladja az uniós átlagot. (erdély fm)”[5]
Ellenszer nincs az elvándorlás ellen, hacsak Románia nem fejlődik fel a nyugati-államok szintjére, ez azonban nem lehetséges, továbbra is kérdés, hogy mennyien maradunk egy bizonyos idő elteltével, egy felmérés szerint: ,, Minden ötödik állampolgár elhagyná Romániát: A CURS kutatóintézet legújabb felméréséből az derül ki, hogy minden ötödik állampolgár elhagyná Romániát. A megkérdezettek 31 százaléka mondta azt, hogy külföldön szeretne jövőben szerencsét próbálni. A válaszadók 60 százaléka ugyanakkor úgy vélekedett, hogy rosszabbul él, mint tavaly ilyenkor, 47 százalékuk pedig úgy gondolta, hogy a dolgok jövőben még rosszabbra fordulnak, és csupán 16 százaléknak volt optimista jövőképe. A lakosság negyede szerint a jövedelem még a legszükségesebbek biztosítására sem elegendő, míg a megkérdezettek csupán 2 százaléka vallott úgy, hogy nem szenved hiányt semmiben. A felmérést december 10-19.-ke között végezték 1102 személy megkérdezésével, a hibahatár +/- 3 százalék.”[6]
Következtetésképp, pedig arra jutottam, hogy rengetegen vándoroltak el, és fognak is elvándorolni, és ez sok mindennek betudható, főleg a rossz megélhetési körülményeknek, azonban az erdélyi magyarság részéről egy olyan oknak is, hogy, mint magyar nem tud románok mellett meglenni, vagy inkább fordítva, a románok nem tudják elviselni, hogy mi voltunk, vagyunk és leszünk!
,,Ha őseink is elszaladtak volna, valahányszor nehéz idők jöttek, ma üres lenne ez az ország.”
Wass Albert
2012
Jegyzetek
[1] http://www.hir24.hu/kulfold/2011/09/27/ujra-romatelepet-romboltak-franciaorszagban/
[2] http://erdely.ma/hatranyban.php?id=108882&cim=roman_allampolgarok_elott_zarva_az_eu_munkaeropiaca
[3] http://erdely.ma/hatranyban.php?id=108882&cim=roman_allampolgarok_elott_zarva_az_eu_munkaeropiaca
[4] http://erdely.ma/hatranyban.php?id=108882&cim=roman_allampolgarok_elott_zarva_az_eu_munkaeropiaca
[5] http://itthon.transindex.ro/?hir=16602&nyomtat=1
[6] http://erdely.ma/hatranyban.php?id=107319
Salat Beáta
Dolgozatom címe: Az én Közép-Európám.
Dolgozatom témája egy tökéletes társadalmi környezet, de inkább mégis a rossz földi élet bemutatása. Egy felhők közt élő lény, figyeli az emberi életet, és erről ír, pontosabban a földi életet, ami Közép-Európa részén figyelhető meg. Nincs megelégedve azzal, amit lát és nagyon sok kérdés merül fel benne arról, hogy mi lehet az ember célja?
Azok a lények a Földön nem is hinnék milyen nevetségesek. Tudomásaim szerint embereknek nevezik magukat. Ez mit akar jelenteni? Talán valami felsőbbrendű megnevezése valami létezőnek, valamit elneveznek embernek, mert két lábon jár és olyasmire képes, amire más lények nem képesek? Szerintem arról sincs fogalmuk, hogy mi itt a Menduson milyen jól élünk, mennyivel, sokkal jobb itt nekünk és még őket is látom és szórakozhatom rajtuk…
Nem tudom megérteni, hogy mit látnak az életben, naponta figyelem őket, mivel innen a Mendusról megtehetem. Ez a mi felhőnk a legjobb szerintem mindközül. Itt nincsen semmi olyasféle furcsaság, mint a Földön. Itt ugyanakkor nem emberek vannak, legalábbis mi nem embereknek nevezzük magunkat, habár fizikailag eléggé hasonlóaknak mondhatjuk magunkat velük, de mi Bekuk vagyunk. Ez nem olyan megnevezés, mint a Földön az ember megnevezés, ez nekünk a nevünk, itt mindenkinek ez a neve. A hasonlóság mikor feltűnt nekem Bekuk és Ember között, akkor kezdtem el figyelni őket, habár ők nem tudják, napjaik részei vagyunk, csak ők nem látnak minket, de mi halljuk és látjuk is őket. Minél többet figyelem őket annál inkább kell rá jönnöm arra, hogy teljesen más az a világ és teljesen más az ember, mint itt a Menduson a Bekuk, a hasonlóságok ellenére.
A földön már eleve az más, hogy minden helységnek nevet adtak, megkülönböztetnek fehérbőrűt, sötét bőrűtől, s még ezeken belül is jó sok félék az emberek. Miért nem lehetne mindenki egyenlő? Minden helyszín neve csak annyi hogy Föld? Itt nálunk ez nem így működik, habár az igaz, hogy itt is mindenkinek saját neve van, amit ő választott magának, de a felhőknek miért adnánk külön-külön nevet? A Mendus a felhők terének a neve és kész, ez bőven elég nálunk. Kérdem én, ez az embereknek segít? Mert nem hiszem, hogy egyszerű lenne azt a sok helynevet megjegyezni… Plusz ebből kifolyólag, hogy annyi féle emberség létezik a Földön teljesen másképpen is van elrendeződve az egész. De ami nekem egyáltalán nem tetszik az Európának nevezett Földrész középső része. Ott, aztán ami van az csak rossz. Az a sok rossz társadalom, az a sok rossz ember. Hát az dühítő.
A megfigyelés kezdetén csak az érdekelt, hogy hogyan élnek ezek ott középen, a Közép-Európai nép, de nem gondoltam, hogy ezek után ennyire örülni fogok, hogy nem vagyok a földön. Ott semmit sem találni az Európai középrészen csak hitványságot. Sokat utazgattam ott középen, de mindig rá kellett jönnöm, hogy nem jó az a hely. Az emberek azon a Földrészen mindig ugyan azt a dolgot csinálják és az egészben az a rossz, hogy mindig ugyan azt a rossz dolgot csinálják. Van nekik egy pénz nevű tárgyuk, amiből rengeteg van, és mindenki azt szeretné, hogy neki több és több legyen, senki nincs megelégedve a saját mennyiségével mindenki többet és többet akar. Mindenki csak arra vágyik, hogy abból sok legyen neki. Azt sem értem, hogy minek találták ki egyáltalán? Mert szerintem csak gondot okoz, arra használják, hogy ha például az egyiknek több van a másiknak, akinek nincs olyan sok, de van valami, ami a másiknak nincs, azt pénzel meg tudja vásárolni tőle, így az egyiknek lesz pénze a másiknak pedig lesz olyanja, ami a másinak is. Mekkora esztelenség, ez nálunk nem így működik, itt minden mindenkié, nem kell, az egyik fizessen a másiknak valamiért. Itt minden, ami az egyiknek megvan, ahhoz ugyanúgy joga van a másiknak is, hiszen közös erővel, közös segítséggel hozunk létre mindent, illetve mindenünk közös munkával lesz. Nem értem milyen értelmet látnak ebben ott az emberek…
A másik dolog, ami nagyon érthetetlen számomra, hogy a különböző népek attól függően, hogy minek nevezik magukat, nem hogy csak abban különböznek, hogy más a nevük, hanem abban is, hogy másképp beszélnek. Pláne ott az Európai középrészen rengeteg féle beszédet figyeltem meg és különbnél különb, és ami a legérdekesebb csak egyetlen hasonlít a mi bolygónkon használt egyetlen nyelvhez, amit ott a földön úgy hívnak, hogy magyar. Na, ez a külsőnk után a másik hasonlóság az emberekkel és ez is csak azokkal, akik a Magyarország nevű helyen élnek. És még a Románia nevű helyen is vannak, akik ezt beszélik, de itt aztán tényleg nem értem, a kapcsolatot, hogy ha már külön vannak választva, hogy mindenik népség másféle nyelvet használ másféle helyen akkor, hogy lehet egy nevű helyen kétféle nyelvezetet használni? Bonyolult ez a Földi társadalmi életrend. S aztán a másik, hogy meg kel tanulják egymás nép nyelvezetét, ha akarnak kommunikálni a másik nevű néppel, hát hol ebben a logika? Nálunk van egyetlen nyelv, amit használunk, mindenki azt ismeri, mindenki tud tárgyalni mindenkivel.
A másik dolog, ami felháborít az a tanítási módszerek… Na, azok nagyon banálisak. Kitalálták, hogy külön intézményeket hoznak létre, ahova a kisebbektől nagyobbakig korosztálytól függően járnak és ott a megfelelő ember, aki egyetlen dologhoz ért arra megtanítja őket. Mindenfélére külön tantárgyakat neveznek meg ilyen, hogy irodalom (ez nekem nem mond semmit, és elég sok ilyenféle tantárgyórát megfigyeltem, de ebben aztán semmit nem láttam), matematika (ez valami, amit a számokkal művelnek, de semmi logikát nem látok benne). Nálunk ilyesmikre nincs szükség mindenki megtanulja azt ami igazán érdekli, és kész ahhoz ért elég jól és ebből kifolyólag jól is végzi a munkáját. Na, a Földön ez pont egyáltalán nem így van, mindenki össze vissza tanul minden félét ebben az intézményben utána még egy nagyobb intézményben és utána akarnak csak dolgozni mikor már, hajaj, már elég nagyok és senki sem akar a két kezével elvégezni semmit, mindenki kis szobácskákban akar üldögélni és csak valami doboz előtt tölteni az életét. Nem látok semmi jót ebben sem, hogy mire használják azokat a nagy dobozokat? Vannak, akik csak napjuk egy részében ülnek le egy hasonlóan nagy, doboz elé és ott töltik az időt azzal, hogy csak nézik. El se tudom képzelni, hogy mit lehet nézni, olyan sok ideig. Nálunk ilyesféle dolgok nincsenek. A Földön viszont rengeteg van belőle különböző méretű, kinézetű, de mindeniknek egy a lényege ülnek előtte az emberek és nézik, de arra még nem jöttem rá, hogy mire használják azt a sok nézést, mert oka azért gondolom, lehet annak is.
Minden emberi lény a sikert, a fényűzést hajszolja. De minek? A megfigyelésem során az volt a legfurcsább, hogy akinek ez már mind megvan talán az a legtébolygóbb a földi életben. Az embernek mikor már túl sok mindene megvan, még többet, még többet, még többet és még többet akar. Sohasem elégszik meg azzal, amit már elért, ami már megvan neki és ez nagyon boldogtalanná teszi az egész életét. Mi lehet a célja?
Visszatérve csak ott a középrészre. Nagyon sok furcsaság történik az emberek életében. Már maga az is, ahogyan a társadalmi rendszerük felépítkezik. A sok kicsi helynek külön-külön van egy nagy embere, aki mindent eldönt, és a mellett a nagy ember mellett még van sok kisebb nagy ember, akik mindenben segítenek a legnagyobb embernek, furcsa dolgok ezek. Valami olyasmi lehet ez, amit mi mind közösen szoktunk intézni, hogy mi hogyan tovább legyen körülöttünk életünkben. Érdekes módon az emberek ezt valamiért csak néhány emberre bízzák, és a többségnek igazából nincs is szerepük abban, hogy eldöntsék hogyan élnek a továbbiakban. Ez is teljesen más elgondolás, mint nálunk. Ha nem látom és hallom nem is gondolnám, hogy létezik ilyesmi.
Na, aztán a megfigyeléseim alapján itt a középrészen történik a legtöbb olyan esemény, ami még az embereket is, nem hogy csak megbotránkoztatja, de van, hogy el is szomorítja. Ez a sok, rettenetesen elcsépelt, az emberek talán unalmukba munkálódott bűnözése. Hihetetlen, hogy mire képesek az emberek unalmukba, csak azért, hogy szórakozzanak. Saját embertársaiknak képesek ártani, ilyenkor jómagam nagyon felháborodóm.
Vagy még a másik furcsaság, hogy nem a két lábukon járnak az emberek a Földön a nagyobb táv megtevésére, kitaláltak egy furcsa gépet, amibe beülnek, és azzal közlekednek, és ennek segítségével el tudnak menni az egyik helyről akár a másik helyre is. Döbbenet nálunk ilyesmikre nincs szükség mivel mi bárhová elmehetünk akármikor, de azt lehet, kipróbálnám, sőt még olyannal is közlekednek, amit két lábukkal tekernek és 2 keréken haladnak vele, és a legmegdöbbentőbb, hogy olyan gépet is találtak ki, ami itt fent repül nálunk.
Itt nálunk a Menduson, örülnek a Bekuk az életnek, nincsenek kormányozók, akik parancsolgatnának, mint a Földön. A törvényünk a szeretet, ez, ami a legfontosabb, kölcsönös egyetértés mindennek az alapja. Itt más az élet, mint a földön. Szeretet, béke, harmónia, együttműködés. Ez az alapja a mi közös életünknek ideát ebben a leírhatatlan világban a felhők között. Nincsenek tudományok, amik összezavarnának, és megtébolyítanának. Így nincsenek veszélyek sem, hogy bántaná az egyik a másikat. Béke van és szeretet. Aztán, ami ezekből mind következik, az, hogy nincsenek MIÉRTEK. A földi ember nagyon sokat foglalkozik ezzel a kérdéssel, hogy Miért? Mindenre megoldást akar találni és talán ez a legnagyobb problémája, talán innen indul minden gondja, és erre alapozza az egész életét. Ha nem lenne benne annyi többre vágyakozás, annyi elégedetlenség, talán az életet is könnyebben tudná élni. Én így látom. Mindenki csak hajt, tervez előre, senki sem gondol a jelenre csak a jövőre. A földi élet talán ezért annyira nehéz és elfogadhatatlan az én szemszögemből nézve. Túl nagyok az elvárások az emberek között, egymással szemben.
Vajon az emberek, ha tudnánk, hogy másképp is lehetne, akarnák ezt az életet? Vajon ez nekik Így jó? És ha igen Meddig? Egyszer talán lesz egy olyan ember, aki majd másképp akarja és meg tudja változtatni lassan azt a világot, és akkor én is jobb kedvvel fogom tudni figyelni őket innen és jobb kedvvel fogok elmenni hozzájuk. Szerintem sokkal jobb lenne nekik, ha feladnák ezt az életstílust és a jobb élet, a jobb földi élet felé törekednének. Nem a földi javak érdekelnék, hanem az értékek, az örömök. Az viszont világos, hogy még csak nem is próbálkoznak ilyen élet felé haladni. Elég nyilvánvaló, hogy nem efelé, az út felé haladnak, egyre inkább préselik be magukat abba a szűk körbe, amit kialakítottak maguknak. Azt látom és tudom mondani, hogy olyasvalamit alakítottak ki maguk körül, ami összezúzza az egész életüket. Saját magukat kínozzák.
2014
Dolgozatom címe: Az én Közép-Európám.
Dolgozatom témája egy tökéletes társadalmi környezet, de inkább mégis a rossz földi élet bemutatása. Egy felhők közt élő lény, figyeli az emberi életet, és erről ír, pontosabban a földi életet, ami Közép-Európa részén figyelhető meg. Nincs megelégedve azzal, amit lát és nagyon sok kérdés merül fel benne arról, hogy mi lehet az ember célja?
Azok a lények a Földön nem is hinnék milyen nevetségesek. Tudomásaim szerint embereknek nevezik magukat. Ez mit akar jelenteni? Talán valami felsőbbrendű megnevezése valami létezőnek, valamit elneveznek embernek, mert két lábon jár és olyasmire képes, amire más lények nem képesek? Szerintem arról sincs fogalmuk, hogy mi itt a Menduson milyen jól élünk, mennyivel, sokkal jobb itt nekünk és még őket is látom és szórakozhatom rajtuk…
Nem tudom megérteni, hogy mit látnak az életben, naponta figyelem őket, mivel innen a Mendusról megtehetem. Ez a mi felhőnk a legjobb szerintem mindközül. Itt nincsen semmi olyasféle furcsaság, mint a Földön. Itt ugyanakkor nem emberek vannak, legalábbis mi nem embereknek nevezzük magunkat, habár fizikailag eléggé hasonlóaknak mondhatjuk magunkat velük, de mi Bekuk vagyunk. Ez nem olyan megnevezés, mint a Földön az ember megnevezés, ez nekünk a nevünk, itt mindenkinek ez a neve. A hasonlóság mikor feltűnt nekem Bekuk és Ember között, akkor kezdtem el figyelni őket, habár ők nem tudják, napjaik részei vagyunk, csak ők nem látnak minket, de mi halljuk és látjuk is őket. Minél többet figyelem őket annál inkább kell rá jönnöm arra, hogy teljesen más az a világ és teljesen más az ember, mint itt a Menduson a Bekuk, a hasonlóságok ellenére.
A földön már eleve az más, hogy minden helységnek nevet adtak, megkülönböztetnek fehérbőrűt, sötét bőrűtől, s még ezeken belül is jó sok félék az emberek. Miért nem lehetne mindenki egyenlő? Minden helyszín neve csak annyi hogy Föld? Itt nálunk ez nem így működik, habár az igaz, hogy itt is mindenkinek saját neve van, amit ő választott magának, de a felhőknek miért adnánk külön-külön nevet? A Mendus a felhők terének a neve és kész, ez bőven elég nálunk. Kérdem én, ez az embereknek segít? Mert nem hiszem, hogy egyszerű lenne azt a sok helynevet megjegyezni… Plusz ebből kifolyólag, hogy annyi féle emberség létezik a Földön teljesen másképpen is van elrendeződve az egész. De ami nekem egyáltalán nem tetszik az Európának nevezett Földrész középső része. Ott, aztán ami van az csak rossz. Az a sok rossz társadalom, az a sok rossz ember. Hát az dühítő.
A megfigyelés kezdetén csak az érdekelt, hogy hogyan élnek ezek ott középen, a Közép-Európai nép, de nem gondoltam, hogy ezek után ennyire örülni fogok, hogy nem vagyok a földön. Ott semmit sem találni az Európai középrészen csak hitványságot. Sokat utazgattam ott középen, de mindig rá kellett jönnöm, hogy nem jó az a hely. Az emberek azon a Földrészen mindig ugyan azt a dolgot csinálják és az egészben az a rossz, hogy mindig ugyan azt a rossz dolgot csinálják. Van nekik egy pénz nevű tárgyuk, amiből rengeteg van, és mindenki azt szeretné, hogy neki több és több legyen, senki nincs megelégedve a saját mennyiségével mindenki többet és többet akar. Mindenki csak arra vágyik, hogy abból sok legyen neki. Azt sem értem, hogy minek találták ki egyáltalán? Mert szerintem csak gondot okoz, arra használják, hogy ha például az egyiknek több van a másiknak, akinek nincs olyan sok, de van valami, ami a másiknak nincs, azt pénzel meg tudja vásárolni tőle, így az egyiknek lesz pénze a másiknak pedig lesz olyanja, ami a másinak is. Mekkora esztelenség, ez nálunk nem így működik, itt minden mindenkié, nem kell, az egyik fizessen a másiknak valamiért. Itt minden, ami az egyiknek megvan, ahhoz ugyanúgy joga van a másiknak is, hiszen közös erővel, közös segítséggel hozunk létre mindent, illetve mindenünk közös munkával lesz. Nem értem milyen értelmet látnak ebben ott az emberek…
A másik dolog, ami nagyon érthetetlen számomra, hogy a különböző népek attól függően, hogy minek nevezik magukat, nem hogy csak abban különböznek, hogy más a nevük, hanem abban is, hogy másképp beszélnek. Pláne ott az Európai középrészen rengeteg féle beszédet figyeltem meg és különbnél különb, és ami a legérdekesebb csak egyetlen hasonlít a mi bolygónkon használt egyetlen nyelvhez, amit ott a földön úgy hívnak, hogy magyar. Na, ez a külsőnk után a másik hasonlóság az emberekkel és ez is csak azokkal, akik a Magyarország nevű helyen élnek. És még a Románia nevű helyen is vannak, akik ezt beszélik, de itt aztán tényleg nem értem, a kapcsolatot, hogy ha már külön vannak választva, hogy mindenik népség másféle nyelvet használ másféle helyen akkor, hogy lehet egy nevű helyen kétféle nyelvezetet használni? Bonyolult ez a Földi társadalmi életrend. S aztán a másik, hogy meg kel tanulják egymás nép nyelvezetét, ha akarnak kommunikálni a másik nevű néppel, hát hol ebben a logika? Nálunk van egyetlen nyelv, amit használunk, mindenki azt ismeri, mindenki tud tárgyalni mindenkivel.
A másik dolog, ami felháborít az a tanítási módszerek… Na, azok nagyon banálisak. Kitalálták, hogy külön intézményeket hoznak létre, ahova a kisebbektől nagyobbakig korosztálytól függően járnak és ott a megfelelő ember, aki egyetlen dologhoz ért arra megtanítja őket. Mindenfélére külön tantárgyakat neveznek meg ilyen, hogy irodalom (ez nekem nem mond semmit, és elég sok ilyenféle tantárgyórát megfigyeltem, de ebben aztán semmit nem láttam), matematika (ez valami, amit a számokkal művelnek, de semmi logikát nem látok benne). Nálunk ilyesmikre nincs szükség mindenki megtanulja azt ami igazán érdekli, és kész ahhoz ért elég jól és ebből kifolyólag jól is végzi a munkáját. Na, a Földön ez pont egyáltalán nem így van, mindenki össze vissza tanul minden félét ebben az intézményben utána még egy nagyobb intézményben és utána akarnak csak dolgozni mikor már, hajaj, már elég nagyok és senki sem akar a két kezével elvégezni semmit, mindenki kis szobácskákban akar üldögélni és csak valami doboz előtt tölteni az életét. Nem látok semmi jót ebben sem, hogy mire használják azokat a nagy dobozokat? Vannak, akik csak napjuk egy részében ülnek le egy hasonlóan nagy, doboz elé és ott töltik az időt azzal, hogy csak nézik. El se tudom képzelni, hogy mit lehet nézni, olyan sok ideig. Nálunk ilyesféle dolgok nincsenek. A Földön viszont rengeteg van belőle különböző méretű, kinézetű, de mindeniknek egy a lényege ülnek előtte az emberek és nézik, de arra még nem jöttem rá, hogy mire használják azt a sok nézést, mert oka azért gondolom, lehet annak is.
Minden emberi lény a sikert, a fényűzést hajszolja. De minek? A megfigyelésem során az volt a legfurcsább, hogy akinek ez már mind megvan talán az a legtébolygóbb a földi életben. Az embernek mikor már túl sok mindene megvan, még többet, még többet, még többet és még többet akar. Sohasem elégszik meg azzal, amit már elért, ami már megvan neki és ez nagyon boldogtalanná teszi az egész életét. Mi lehet a célja?
Visszatérve csak ott a középrészre. Nagyon sok furcsaság történik az emberek életében. Már maga az is, ahogyan a társadalmi rendszerük felépítkezik. A sok kicsi helynek külön-külön van egy nagy embere, aki mindent eldönt, és a mellett a nagy ember mellett még van sok kisebb nagy ember, akik mindenben segítenek a legnagyobb embernek, furcsa dolgok ezek. Valami olyasmi lehet ez, amit mi mind közösen szoktunk intézni, hogy mi hogyan tovább legyen körülöttünk életünkben. Érdekes módon az emberek ezt valamiért csak néhány emberre bízzák, és a többségnek igazából nincs is szerepük abban, hogy eldöntsék hogyan élnek a továbbiakban. Ez is teljesen más elgondolás, mint nálunk. Ha nem látom és hallom nem is gondolnám, hogy létezik ilyesmi.
Na, aztán a megfigyeléseim alapján itt a középrészen történik a legtöbb olyan esemény, ami még az embereket is, nem hogy csak megbotránkoztatja, de van, hogy el is szomorítja. Ez a sok, rettenetesen elcsépelt, az emberek talán unalmukba munkálódott bűnözése. Hihetetlen, hogy mire képesek az emberek unalmukba, csak azért, hogy szórakozzanak. Saját embertársaiknak képesek ártani, ilyenkor jómagam nagyon felháborodóm.
Vagy még a másik furcsaság, hogy nem a két lábukon járnak az emberek a Földön a nagyobb táv megtevésére, kitaláltak egy furcsa gépet, amibe beülnek, és azzal közlekednek, és ennek segítségével el tudnak menni az egyik helyről akár a másik helyre is. Döbbenet nálunk ilyesmikre nincs szükség mivel mi bárhová elmehetünk akármikor, de azt lehet, kipróbálnám, sőt még olyannal is közlekednek, amit két lábukkal tekernek és 2 keréken haladnak vele, és a legmegdöbbentőbb, hogy olyan gépet is találtak ki, ami itt fent repül nálunk.
Itt nálunk a Menduson, örülnek a Bekuk az életnek, nincsenek kormányozók, akik parancsolgatnának, mint a Földön. A törvényünk a szeretet, ez, ami a legfontosabb, kölcsönös egyetértés mindennek az alapja. Itt más az élet, mint a földön. Szeretet, béke, harmónia, együttműködés. Ez az alapja a mi közös életünknek ideát ebben a leírhatatlan világban a felhők között. Nincsenek tudományok, amik összezavarnának, és megtébolyítanának. Így nincsenek veszélyek sem, hogy bántaná az egyik a másikat. Béke van és szeretet. Aztán, ami ezekből mind következik, az, hogy nincsenek MIÉRTEK. A földi ember nagyon sokat foglalkozik ezzel a kérdéssel, hogy Miért? Mindenre megoldást akar találni és talán ez a legnagyobb problémája, talán innen indul minden gondja, és erre alapozza az egész életét. Ha nem lenne benne annyi többre vágyakozás, annyi elégedetlenség, talán az életet is könnyebben tudná élni. Én így látom. Mindenki csak hajt, tervez előre, senki sem gondol a jelenre csak a jövőre. A földi élet talán ezért annyira nehéz és elfogadhatatlan az én szemszögemből nézve. Túl nagyok az elvárások az emberek között, egymással szemben.
Vajon az emberek, ha tudnánk, hogy másképp is lehetne, akarnák ezt az életet? Vajon ez nekik Így jó? És ha igen Meddig? Egyszer talán lesz egy olyan ember, aki majd másképp akarja és meg tudja változtatni lassan azt a világot, és akkor én is jobb kedvvel fogom tudni figyelni őket innen és jobb kedvvel fogok elmenni hozzájuk. Szerintem sokkal jobb lenne nekik, ha feladnák ezt az életstílust és a jobb élet, a jobb földi élet felé törekednének. Nem a földi javak érdekelnék, hanem az értékek, az örömök. Az viszont világos, hogy még csak nem is próbálkoznak ilyen élet felé haladni. Elég nyilvánvaló, hogy nem efelé, az út felé haladnak, egyre inkább préselik be magukat abba a szűk körbe, amit kialakítottak maguknak. Azt látom és tudom mondani, hogy olyasvalamit alakítottak ki maguk körül, ami összezúzza az egész életüket. Saját magukat kínozzák.
2014
Simon Emília
Közép-Európa… Az a fogalom, amelyet mindenki használ, mindenki meghatározza a földrajzi helyzetét, még sincs egy egységes tendencia, amelyet az értelmező szótárak értelmezhetnének. A meghatározás hiányában mindenkinek szubjektív a fogalom jelentése, ezáltal pedig felvetődik a kérdés, hogy egyáltalán létezik-e Közép-Európa vagy csak egy fiktív, a tömeg tudatába beültetett nem létező fogalomként lebeg a gondolatok univerzumában.
Személyesen nekem is van egy „meghatározásom”, amelynek alapja leginkább a földrajzi helyzet. Európa határain fekvő országok képezik Kelet- , Észak-, Nyugat- és Dél-Európát, azok az országok pedig amelyek a határ országok között helyezkednek el képezik az ún. Közép-Európát. Ezek alapján Kelet-Európának tekintem Oroszország, Ukrajna, Moldva, Románia, Bulgária országait; Észak-Európának Finnország, Svédország, Norvégia, Izland térségét; Nyugat-Európa Írország, Egyesült Királyság, Hollandia, Belgium, Franciaország, országait, Dél-Európának pedig Portugália, Spanyolország, Olaszország, Málta, Görögország, Törökország és Ciprus térségét. Mindezek között pedig Közép-Európa található, amelyet Dánia, Németország, Svájc, Ausztria, Csehország, Lengyelország, Észtország, Lettország, Litvánia, Belorusszia, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Montenegró, Albánia és Macedónia tesznek ki.
Véleményem szerint ez a felosztás a logikus, hiszen ahogyan Észak- és Dél-Amerika azért Észak- és Dél-Amerika, mert az egyik északi tájegységen, a másik pedig déli félteken fekszik, úgy Európa felosztása is, ha már földrajzi szakszavakkal dolgozunk, úgy vélem, földrajzi kategória szerint kell felosztanunk. Közép-Európa fogalma azért lehetett ennyire elvont és szubjektív fogalom, mert az egyének különböző szempontok alapján szerkesztik meg a felosztást. A földrajzi mellett ott van elsősorban a gazdasági, amely egy fejlett nyugatot és egy visszamaradt keletről beszél, a két véglet közé helyezi be Közép-Európát, de mégsem tudja beazonosítani, hiszen Ausztriát még a fejlett nyugathoz kapcsolja, de Magyarországot már a kevésbé fejlett kelethez. Akkor hol van Közép-Európa? Az országhatárokon 10-50 km-es körzetben? Politikai szempontból pedig nem is nagyon van ilyen típusú felosztás, inkább két alkategória szerint rendeződnek az államok. Az egyik az államvezetési forma a monarchia, mely szerint az Egyesült Királyság, Spanyolország, Svédország, Andorra, Dánia, Luxemburg, Norvégia, Belgium, Hollandia, Liechtenstein, Monaco és a Vatikán tartozik az egyik, a demokratikus államvezetésű országok pedig a másik csoportba. A másik politika felosztás kritériuma az Európai Unióhoz tartozás. Ez alapján Oroszország, Ukrajna, Moldovai Köztársaság, Belorusszia, Svájc, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Koszovó, Macedónia, Albánia tartozik az egyik csoportba, mert ezek az országok nem tagjai az uniónak, a másik csoportot pedig az unió államai alkotják.
A gazdasági és politikai szempont szerinti kontinens felosztás a leggyakoribb, ezek pedig, amint a fentiekben láthattuk nem a földrajzi elhelyezkedés szerint történek, ennek következtében pedig ha meg is jelenik a Közép-Európa terminus a felosztásban nem vonatkozik semmiféle konkrétan beazonosítható területi egységre.
Személy szerint úgy gondolom, hogy valójában minden típusú felosztás az egység gyengítését segíti elő, valamint konfliktusok forrásául szolgálhat a kontinens tagállamai között. Éppen ezért egy teljes nézőpontváltásra lenne szükség kontinens-szerte, valamint törekedni kellene az államok közötti bizonyos szintű egyensúly megteremtésére. A nyugat-európai állampolgárok lenézően kezelik a keletieket, a keletiek pedig irigyek és minden erővel próbálnak nyugatabbra vonulni egy jobb élet reményében. Megjegyzem, hogy a migráció esetében a legkeletibb államok is Nyugat-Európába történő migrációról beszélnek, nem pedig közép-európairól.
Visszatérve a felosztás hátrányaira, úgy gondolom, hogy a jövőben egy teljesen más Európát kellene kialakítani, mint ez a mostani, mert annak ellenére, hogy az Európai Unió az államok közötti együttműködés címszó alatt fut, a valóságban a befektetett pénz nagy részét a nagyhatalommal bíró államok, főleg Németország, saját magának tulajdonítja és a kisebb államok alig kapnak vissza a tőkéből. Az én Európa-jövőképem nagyon idealizált, viszont történelmi és politikai tényeken alapuló elképzelés, amelynek a megvalósítása igen is kivitelezhető.
A jövő Európáját én egy birodalomszerű, egységes felsőbb vezetéssel bíró szuperhatalomként képzelem el. Elsősorban ez az Európai Unió felszámolásával járna és minden a kontinenshez tartozó állam összevonását jelentené. A már csatlakozott államok az unió pénzügyi rendszeréhez hasonlóan az országok gazdasági mutatói alapján meghatározott összegű készpénzt utalnának évente a fő vezetésnek. Ezek az összegek az első pár évben bankba kerülnének és kamatoznának, majd minden évben az előző évi összeg visszakerülne az országhoz a kamattal együtt, így biztosítva az országok folyamatos jövedelmi növekedését és fejlődési alapját. A főbb szerveket két olyan államban helyezném el, amelyek Európa-szerte a leginkább környezetbarát technológiákat használják és a modernizáció lehetőségeit az emberek és a természet megvédésére hasznosítják. Úgy vélem, hogy ezekkel a tulajdonságokkal pillanatnyilag Dánia és Hollandia rendelkezik. A nap- és szélenergia hatalmas területeken nagy mennyiségű környezetvédelmi és energiatakarékos állomások kialakítását segítik, nem is beszélve a nép környezetvédelmi attitűdjéről, hiszen a kerékpár gyakoribb közlekedési eszköz, mint az autó és a tömegközlekedést is sokkal többen igénybe veszik, mint más államokban. Ez a környezettudatos életmód elsősorban a felső vezetésnek köszönhető, hiszen onnan indulnak el leghatékonyabban a változások és éppen ezért egy Európa méretű területen is ilyen vezetőségre lenne szükség, amely nem fenyegetésekkel, hanem betartott ígéretekkel éri el, hogy az állam minden lakója változtasson.
A közigazgatás egy ekkora térben nagyon nehéz, hiszen több millió, milliárd emberről van szó, de úgy hiszem, hogy erre is találunk több évszázada működő jó példát: az Amerikai Egyesült Államok. Több állam külön-külön kisebb állami ügyekben döntést hoz, viszont vannak fontosabb esetek, amelyeket a központi vezetés bírál el. Ugyanez a helyzet vonatkozna a törvényekre is. Lennének közös, minden tagállamra vonatkozó törvények és lennének államonként változóak is. Az egyik legfontosabb határozatnak a gazdasági helyzet negyedévenkénti felmérését vezetnék be. Azok az országok, amelyek egy termékből túltermeléssel rendelkeznek egy másik tagállamnak adnák a fölösleget, amely nem rendelkezik elegendő készlettel az adott termékből. Természetesen csak a fölösleget adnák oda, és minden államnak lehetőségei szerint támogatnia kellene a többit. A kölcsönös gazdaság, az áruforgalom, a cserekereskedelem stb. nagy mértékben elősegítené az összetartozás kialakítását.
Egy másik probléma az országhatárok, amelyekre, véleményem szerint, egy „birodalmi” területen szükségesek, ellenőrzéssel, de nem ezzel a típusúval, amellyel ma szembesülünk, ha külföldre szeretnénk utazni. Az embernek olyan érzése van, amikor a határokhoz ér, mintha börtönből készülne kiszökni, a sok fegyveres rendőr, a tumultus, az órák hosszat tartó várakozás pedig egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetet. Természetesen a rendőri felügyelet szükséges, de mennyivel könnyebb lenne, ha négy terminál helyett, mondjuk tizenkettő működne és a repterekhez hasonló utaskísérő hölgyek várnák az utazókat arcukon széles mosollyal, a komor, életunt, idősödő rendőrök helyett.
Egy másik fontos problémát a nemzetiségek közötti ellentétek okozzák. Ennek is elsősorban történelmi okai vannak, hiszen a színes bőrűeket a „fehér emberek” mindig is lenézték, hiszen mi vagyunk a nagy hódítók és minden más rasszt alárendeltnek tekintünk. Pedig ha belegondolunk az inka és a kínai birodalom sokkal fejlettebb volt és ma is az, mint a kortárs európai társadalom. Ezen probléma megszűntetése érdekében a legjobb megoldás a kisebbségek egyenrangúsítása lenne, hogy az államban többségben levő rassz és nemzetiség ne rendelkezzen több joggal és több előnnyel. Ennek egyik első intézkedése az állampolgársági probléma megoldása kellene legyen. Éppen ezért minden államban ugyanaz a törvény kellene életbe lépjen az állampolgárság megszerzésével kapcsolatban. Például az öt éves állandó államon belüli tartózkodás és a legális munkahely, lakcím és az állam legalább egyik hivatalos nyelvének ismerete bőven elég az állampolgársághoz és szerintem minden államban egy komoly tesztet kellene bevezetni az illető személy hátterének és pillanatnyi helyzetének ellenőrzése érdekében.
Végeredményben az én Európám egy nagy birodalomszerű, egyesült államokból álló nagy és egységes állam lenne, amelyben a béke, a minden téren fenntartott egyenlőség, a munkahelyek biztosítása és az állampolgári jogok biztosítása lenne az államvezetés legfontosabb feladata. Problémák, természetesen, minden vezetésben vannak, viszont a miniszterek feladata éppen azok megoldása, ha ez nem megy a vezetőség lecserélése is, úgy vélem, nagyon gyakori lenne.
2016
Közép-Európa… Az a fogalom, amelyet mindenki használ, mindenki meghatározza a földrajzi helyzetét, még sincs egy egységes tendencia, amelyet az értelmező szótárak értelmezhetnének. A meghatározás hiányában mindenkinek szubjektív a fogalom jelentése, ezáltal pedig felvetődik a kérdés, hogy egyáltalán létezik-e Közép-Európa vagy csak egy fiktív, a tömeg tudatába beültetett nem létező fogalomként lebeg a gondolatok univerzumában.
Személyesen nekem is van egy „meghatározásom”, amelynek alapja leginkább a földrajzi helyzet. Európa határain fekvő országok képezik Kelet- , Észak-, Nyugat- és Dél-Európát, azok az országok pedig amelyek a határ országok között helyezkednek el képezik az ún. Közép-Európát. Ezek alapján Kelet-Európának tekintem Oroszország, Ukrajna, Moldva, Románia, Bulgária országait; Észak-Európának Finnország, Svédország, Norvégia, Izland térségét; Nyugat-Európa Írország, Egyesült Királyság, Hollandia, Belgium, Franciaország, országait, Dél-Európának pedig Portugália, Spanyolország, Olaszország, Málta, Görögország, Törökország és Ciprus térségét. Mindezek között pedig Közép-Európa található, amelyet Dánia, Németország, Svájc, Ausztria, Csehország, Lengyelország, Észtország, Lettország, Litvánia, Belorusszia, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Montenegró, Albánia és Macedónia tesznek ki.
Véleményem szerint ez a felosztás a logikus, hiszen ahogyan Észak- és Dél-Amerika azért Észak- és Dél-Amerika, mert az egyik északi tájegységen, a másik pedig déli félteken fekszik, úgy Európa felosztása is, ha már földrajzi szakszavakkal dolgozunk, úgy vélem, földrajzi kategória szerint kell felosztanunk. Közép-Európa fogalma azért lehetett ennyire elvont és szubjektív fogalom, mert az egyének különböző szempontok alapján szerkesztik meg a felosztást. A földrajzi mellett ott van elsősorban a gazdasági, amely egy fejlett nyugatot és egy visszamaradt keletről beszél, a két véglet közé helyezi be Közép-Európát, de mégsem tudja beazonosítani, hiszen Ausztriát még a fejlett nyugathoz kapcsolja, de Magyarországot már a kevésbé fejlett kelethez. Akkor hol van Közép-Európa? Az országhatárokon 10-50 km-es körzetben? Politikai szempontból pedig nem is nagyon van ilyen típusú felosztás, inkább két alkategória szerint rendeződnek az államok. Az egyik az államvezetési forma a monarchia, mely szerint az Egyesült Királyság, Spanyolország, Svédország, Andorra, Dánia, Luxemburg, Norvégia, Belgium, Hollandia, Liechtenstein, Monaco és a Vatikán tartozik az egyik, a demokratikus államvezetésű országok pedig a másik csoportba. A másik politika felosztás kritériuma az Európai Unióhoz tartozás. Ez alapján Oroszország, Ukrajna, Moldovai Köztársaság, Belorusszia, Svájc, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Koszovó, Macedónia, Albánia tartozik az egyik csoportba, mert ezek az országok nem tagjai az uniónak, a másik csoportot pedig az unió államai alkotják.
A gazdasági és politikai szempont szerinti kontinens felosztás a leggyakoribb, ezek pedig, amint a fentiekben láthattuk nem a földrajzi elhelyezkedés szerint történek, ennek következtében pedig ha meg is jelenik a Közép-Európa terminus a felosztásban nem vonatkozik semmiféle konkrétan beazonosítható területi egységre.
Személy szerint úgy gondolom, hogy valójában minden típusú felosztás az egység gyengítését segíti elő, valamint konfliktusok forrásául szolgálhat a kontinens tagállamai között. Éppen ezért egy teljes nézőpontváltásra lenne szükség kontinens-szerte, valamint törekedni kellene az államok közötti bizonyos szintű egyensúly megteremtésére. A nyugat-európai állampolgárok lenézően kezelik a keletieket, a keletiek pedig irigyek és minden erővel próbálnak nyugatabbra vonulni egy jobb élet reményében. Megjegyzem, hogy a migráció esetében a legkeletibb államok is Nyugat-Európába történő migrációról beszélnek, nem pedig közép-európairól.
Visszatérve a felosztás hátrányaira, úgy gondolom, hogy a jövőben egy teljesen más Európát kellene kialakítani, mint ez a mostani, mert annak ellenére, hogy az Európai Unió az államok közötti együttműködés címszó alatt fut, a valóságban a befektetett pénz nagy részét a nagyhatalommal bíró államok, főleg Németország, saját magának tulajdonítja és a kisebb államok alig kapnak vissza a tőkéből. Az én Európa-jövőképem nagyon idealizált, viszont történelmi és politikai tényeken alapuló elképzelés, amelynek a megvalósítása igen is kivitelezhető.
A jövő Európáját én egy birodalomszerű, egységes felsőbb vezetéssel bíró szuperhatalomként képzelem el. Elsősorban ez az Európai Unió felszámolásával járna és minden a kontinenshez tartozó állam összevonását jelentené. A már csatlakozott államok az unió pénzügyi rendszeréhez hasonlóan az országok gazdasági mutatói alapján meghatározott összegű készpénzt utalnának évente a fő vezetésnek. Ezek az összegek az első pár évben bankba kerülnének és kamatoznának, majd minden évben az előző évi összeg visszakerülne az országhoz a kamattal együtt, így biztosítva az országok folyamatos jövedelmi növekedését és fejlődési alapját. A főbb szerveket két olyan államban helyezném el, amelyek Európa-szerte a leginkább környezetbarát technológiákat használják és a modernizáció lehetőségeit az emberek és a természet megvédésére hasznosítják. Úgy vélem, hogy ezekkel a tulajdonságokkal pillanatnyilag Dánia és Hollandia rendelkezik. A nap- és szélenergia hatalmas területeken nagy mennyiségű környezetvédelmi és energiatakarékos állomások kialakítását segítik, nem is beszélve a nép környezetvédelmi attitűdjéről, hiszen a kerékpár gyakoribb közlekedési eszköz, mint az autó és a tömegközlekedést is sokkal többen igénybe veszik, mint más államokban. Ez a környezettudatos életmód elsősorban a felső vezetésnek köszönhető, hiszen onnan indulnak el leghatékonyabban a változások és éppen ezért egy Európa méretű területen is ilyen vezetőségre lenne szükség, amely nem fenyegetésekkel, hanem betartott ígéretekkel éri el, hogy az állam minden lakója változtasson.
A közigazgatás egy ekkora térben nagyon nehéz, hiszen több millió, milliárd emberről van szó, de úgy hiszem, hogy erre is találunk több évszázada működő jó példát: az Amerikai Egyesült Államok. Több állam külön-külön kisebb állami ügyekben döntést hoz, viszont vannak fontosabb esetek, amelyeket a központi vezetés bírál el. Ugyanez a helyzet vonatkozna a törvényekre is. Lennének közös, minden tagállamra vonatkozó törvények és lennének államonként változóak is. Az egyik legfontosabb határozatnak a gazdasági helyzet negyedévenkénti felmérését vezetnék be. Azok az országok, amelyek egy termékből túltermeléssel rendelkeznek egy másik tagállamnak adnák a fölösleget, amely nem rendelkezik elegendő készlettel az adott termékből. Természetesen csak a fölösleget adnák oda, és minden államnak lehetőségei szerint támogatnia kellene a többit. A kölcsönös gazdaság, az áruforgalom, a cserekereskedelem stb. nagy mértékben elősegítené az összetartozás kialakítását.
Egy másik probléma az országhatárok, amelyekre, véleményem szerint, egy „birodalmi” területen szükségesek, ellenőrzéssel, de nem ezzel a típusúval, amellyel ma szembesülünk, ha külföldre szeretnénk utazni. Az embernek olyan érzése van, amikor a határokhoz ér, mintha börtönből készülne kiszökni, a sok fegyveres rendőr, a tumultus, az órák hosszat tartó várakozás pedig egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetet. Természetesen a rendőri felügyelet szükséges, de mennyivel könnyebb lenne, ha négy terminál helyett, mondjuk tizenkettő működne és a repterekhez hasonló utaskísérő hölgyek várnák az utazókat arcukon széles mosollyal, a komor, életunt, idősödő rendőrök helyett.
Egy másik fontos problémát a nemzetiségek közötti ellentétek okozzák. Ennek is elsősorban történelmi okai vannak, hiszen a színes bőrűeket a „fehér emberek” mindig is lenézték, hiszen mi vagyunk a nagy hódítók és minden más rasszt alárendeltnek tekintünk. Pedig ha belegondolunk az inka és a kínai birodalom sokkal fejlettebb volt és ma is az, mint a kortárs európai társadalom. Ezen probléma megszűntetése érdekében a legjobb megoldás a kisebbségek egyenrangúsítása lenne, hogy az államban többségben levő rassz és nemzetiség ne rendelkezzen több joggal és több előnnyel. Ennek egyik első intézkedése az állampolgársági probléma megoldása kellene legyen. Éppen ezért minden államban ugyanaz a törvény kellene életbe lépjen az állampolgárság megszerzésével kapcsolatban. Például az öt éves állandó államon belüli tartózkodás és a legális munkahely, lakcím és az állam legalább egyik hivatalos nyelvének ismerete bőven elég az állampolgársághoz és szerintem minden államban egy komoly tesztet kellene bevezetni az illető személy hátterének és pillanatnyi helyzetének ellenőrzése érdekében.
Végeredményben az én Európám egy nagy birodalomszerű, egyesült államokból álló nagy és egységes állam lenne, amelyben a béke, a minden téren fenntartott egyenlőség, a munkahelyek biztosítása és az állampolgári jogok biztosítása lenne az államvezetés legfontosabb feladata. Problémák, természetesen, minden vezetésben vannak, viszont a miniszterek feladata éppen azok megoldása, ha ez nem megy a vezetőség lecserélése is, úgy vélem, nagyon gyakori lenne.
2016
Stefán Bencze-György
Azt hiszem, egy igazán hálás témacímet kaptam, mert úgy érzem, megengedhetem magamnak, hogy a legőszintébben, legszubjektívebben fejezzem ki magam. Igyekszem nem túl sarkalatosan fogalmazni és érthetővé tenni, hogy mi is az, amit igazán szeretnék, és mi az, ami a lelkem nyomja.
Az emberek többsége, akik itt élnek, ahol én (Romániában, Erdélyben) nagy valószínűséggel kicsit nyugatabbra képzelnék el az ő Közép-Európájukat. Az én véleményem erről, hogy úgy mondjam, elég „hagyományos”. Mielőtt ezt elkezdeném kifejteni, válaszolok egy magamnak feltett kérdésre, amely fontos a dolgozat kibontakoztatásában. Mi az én Közép-Európám? Erre az első dolog, ami eszembe jut az Magyarország és Románia.
Most pedig, az előbb felvetett gondolatomat magyarázom meg, mielőtt még elkalandoznék, majd egybe is fonom a gondolataimat. A legjellemzőbb dolog, amit magamról el tudok mondani, hogy egy nagyon otthon és család centrikus, hagyománykedvelő ember vagyok. Ez az én korosztályomat (ezt az Y-Z generációt) nézve nem túl mindennapi, mivel ezt a nemzedéket a technika és a mindenféle újdonság iránti vágy hajtja előre. Ha ezeket a szempontokat nézzük a fennebb említett két ország elmarad nyugati társaikhoz képest. Mivel technikailag elmaradnak és sok más szempontból is (pl. megélhetőség –habár ez relatív, mert mindenkinek mást jelent a jólét-), rengetegen hajlanak afelé, hogy elhagyják otthonukat és más helyen kezdjenek el valami újat. Valamilyen úton-módon meg kellene próbálni itthon boldogulni és saját magunkat országostól előrébb juttatni. Erre sajnos nem vagyunk képesek. Ez az egyik szívfájdalmam.
Viszont megoldást sem tudnék mondani az eddig említettre (mondhatjuk, hogy ez a másik dolog, ami a lelkem nyomja), de ahelyett, hogy mondanék, inkább felvázolom a saját példám, ami által idővel esetleg változhat egy-két dolog. Amint már leírtam nagyon hagyománykedvelő ember vagyok. Ez abban nyilvánul meg, hogy néptáncolok (ide tartoznak a magyarországi magyar táncok, erdélyi magyar, román és cigánytáncok), népzenélek (ide tartoznak brácsa és nagybőgő; ezeket zenekarban és táncházakban). Előbbit 14. éve, utóbbit 4. éve művelem. Emellett állandó jelleggel 3 gyerek együttest vezetek és tanítok (táncolni) és a kolozsvári táncházak táncházgazda szerepét is betöltöm, amikor lehetőségem van rá, úgy mint az Ördögtérgye néptáncegyüttes aktív és Utánpótlásos tagja egyben. És hogy még tetézzem egy kicsit, minden adandó alkalommal falvakra járok ki néprajzos barátaimmal, ismerőseimmel gyűjtésekre idősebb, középkorú vagy fiatalabb emberekhez. Szóval úgy érzem, hogy eleget teszek a hagyományápolásért; jobban mondva, helyesebben fogalmazva: a tánc és a zene hagyományozódásának fennmaradása érdekében. A félreértés elkerülése érdekében, annyit elmondanék, hogy egyáltalán nem vagyok az a lokálpatrióta ember, akinek tűnhetek az előbb leírtak alapján.
Folytatom tovább a saját magammal való példázódást. Mostani tervem (a fentiek folytatása mellett) az, hogy tanárként „végezzem”. Erre az elhatározásra pár éve egy tanárom szavai juttattak, amelyek valahogy így szólhattak: „Ha van bármi is, ami nem tetszik neked a mai társadalomban, fiatalokban, csak úgy változtathatsz rajta, ha tanár leszel!”. Még ma is élesen hallom ezeket a szavakat. Azt hiszem ez a mondat volt az, ami hozzáadott valami pluszt az elkötelezettségemhez és a hivatásérzetemhez, úgy a néptánc, mint a nyelvek tanításában. Persze nem arra szeretnék kilyukadni, hogy azért akarok tanár lenni, mert mindenkit meg akarok a jövőre nézve változtatni, mert semmi nem tetszik, és nem tudom elfogadni, hogy fejlődünk és a korral haladni kell. Csupán szeretném, ha a fiatalok jobb útmutatásokat kapnának, és nem kényszerülnének rá sok olyan dologra, amit esetleg nem akarnának (legyen szélesebb a látókörük).
Továbbá, szeretnék kitérni a kultúrák sokszínűségére, amely Magyarország, de főleg Románia területére vonatkozik. Ha már kulturális sokszínűségről akarok beszélni, akkor vegyük előbb számba, hogy milyen nemzetek kultúráiról, azok közötti kapcsolatról szeretnék szót ejteni. Főleg Erdélyt a mai napig is sűrűn lakják magyarok, románok, cigányok, szászok, stb. De ha Magyarországot is beleszámítjuk, a felsoroltak közé, még a zsidókat is odamondhatjuk. Összességében csak ennyit említek meg, mert a továbbiakban rájuk fogok reflektálni.
A legszebb utópia szerintem az említett nemzetek közti kollektív, harmonikus együttélés lenne. Félreértés ne essék, nem a nemzetek teljes összekeveréséről beszélek (habár lehet a békés együttélés ezt is magával hozná –de ezt nem fogjuk megtudni szerintem-), hanem egymás elfogadásáról, megértésről, egymás helyzetének átlátásáról, egymás megtűréséről, múltbéli sérelmeken való továbblépésről. Zárójelemben azért írtam azt, hogy „… nem fogjuk megtudni…”, mert tényleg nem látok rá lehetőségét, hogy ennek személyesen valaha is a tanúja legyek. Mindig csak az igazolódik be, hogy minden ember között van rendes is, meg kevésbé rendes is. Erre muszáj egy nemrég történt példát felhoznom, aztán folytatom a témát a „szakterületemnél”, a néptáncnál.
De előtte a példa: találkoztam egy farsangi táncházban, Sepsiszentgyörgyön egy román színész ismerősömmel és beszélgetni kezdtünk a románokról és a magyarokról. Hangsúlyoznám, beszélgetés volt és nem vita, mert mindketten ugyanazokat a nézeteket valljuk csak ő a románok szemszögéből én meg a magyarokéból. A sors iróniája az volt az egészben, hogy pont arról beszélt, hogy milyen jónak érzi azt, hogy vele még egy magyar sem kezdeményezett Sepsiszentgyörgyön vitát, azért mert ő román, és hogy ez mennyire szuper és tényleg egyre jobban érdekli a magyar kultúra, meg hasonlók. Ahogy befejezte a mondatát, odalépett hozzánk egy magyarországi magyar fickó és azon nyomban megzavarta a beszélgetésünket egy olyan kicsinyes kötekedéssel, hogy a beszélgetőpartnerem fogja magát és menjen el, mert ez egy magyar hely és nincs itt keresnivalója. Igazából tudtam, hogy az illető nem helybéli, és hogy nincs képben, hogy az adott helyen nem a sarkított képre kell gondolni egy román és magyar ember közötti beszélgetés hallatán. Miután elmondtam, mi a helyzet nagyot nézett és csendben arrébb ment.
Ez csak egy példa a sok közül, amikor nem vagyunk tisztában az emberek helyzetével és sajnos nem is akarunk tisztában lenni.
Emellett, mivel Sepsiszentgyörgyön nőttem fel az úgymond magyar népi kultúra mellett a roma népi kultúrába is betekintést nyerhettem. Tehát beszélgettem az én Közép-Európám román-magyar helyzetéről, most jöjjön kicsit a roma-magyar szituáció.
Sajnos szülővárosom nagy része rengeteg negatív dologgal bélyegzi meg a cigányokat (csak tisztázásképp, a cigány szó nálam nem pejoratív jelentésben értendő), mondjuk egy részüket jogosan. De ha az egy részük miatt gondolunk a többire is ugyanúgy, akkor már megint az általánosításnál járunk. És én hiszem azt, hogy a cigányok egy része az általánosítások miatt jutott oda ahova. Ha az ember a romákról kezd beszélni, előbb vagy utóbb kilyukad arra, hogy egy olyan nép, aki mulatni szeret, de dolgozni nem. Az előbbire biztosan merem állítani, sőt merem általánosítani, hogyha egyszer mulatságról van szó, azt ők soha meg nem vetik. Viszont ismét csak a tapasztalatom mutatja, hogy a munka sem ellenükre való. Véleményem szerint, a világ legjobb cigánytáncos párja Mocsel Rémusz és felesége Nusi (a pontos keresztnevét nem tudom), mindketten dolgos emberek (azt nem írom le, hogy mit dolgoznak, mert részemről illetlenségnek tartom, habár tudom, ők azt mondanák: „Írjad le nyugodtan, fiam! Ne törődj!”). A lényeg, hogy mindketten munkakönyvvel és szerződéssel (mindennel, ami törvényes) alkalmazottak. Nem elhanyagolandó, hogy ők is az ún. cigánysoron laknak, de attól függetlenül képesek úgymond erkölcsös életre.
Ezenkívül Sepsiszentgyörgyön van egy olyan hely, amelyet mindenki a Gödörnek hív (a Gödör nem egyenlő a cigánysorral). Igazából emiatt a hely és lakosai miatt bélyegzi meg a város a romákat. Igazi fertőnek mondják és úgy is néz ki, viszont az a baj, hogy a megbélyegzés miatt, ha valaki ki szeretne lépni abból a nyomortanyából, még csak lehetőséget sem kap. Erre a következtetésre is saját tapasztalatok során jutottam, mivel rengeteg gödöri emberrel ismerkedtem össze romanapi, meg más táncos mulatságokon, eseményeken, fellépéseken. Érdekesség, hogy amikor legelőször közéjük keveredtem tánc közben (leszakadtam az oktatómtól és a társaimtól), beszélgetni kezdtünk és figurázgatni, hogy ki csinál jobb, cifrább dolgokat. Emiatt majdnem megszúrtak. Egy szerencsés véletlennek köszönhetem, hogy egy nagy kézfogásban végződött az eset, és azóta is jóban vagyok a „gödöri táncosokkal”.
Megint csak azt kell mondanom, hogy az ember rengeteg dologgal nincs tisztában. Fel sem fogjuk, hogy egymás közvetlen közelében élünk, de kultúráinkban ég és föld az eltérés. Egy külön dolgozat kellene, ahhoz hogy leírjam, miért lettem szinte egy bicska áldozata és mi volt az, ami miatt „megmenekültem”. Ezenkívül rengeteget lehetne arról is beszélni, hogy egyes roma közösségekben bármennyire is nem úgy tűnik, de a férfi legalább annyira tiszteli a feleségét, hogy nem megy félre. Magyarán: a sok gyermek általában egy asszony és férfi közös gyümölcse. Ezt sztereotípiaromboló mondatnak szántam, mert mindenki biztosra hiszi és tudja, hogy a cigányasszony a nyolc gyermekből csak kettőnek tudja, hogy ki az apja. Ez nem igaz. A sok gyerekre is lehet magyarázat a gyenge életszínvonal (alig van, ahogy megéljenek, ezért sok utódból lesz párnak esélye, hogy túléljen-elég morbidnak tűnhet ez a gondolat, de szerintem van benne igazság-).
Az előbbi paragrafusom első két mondatát fogja alátámasztani a következő része a dolgozatomnak. Elérkeztem oda, ami a legjobban nyomaszt: a magyar-magyar viszony. Ezt több szemszögből is érdemes lenne tárgyalni, például az erdélyi magyar-erdélyi magyar vagy magyarországi magyar-magyarországi magyar viszonylatában, de ezekről most így hirtelen annyi is elég, hogy bármelyiket nézném, elmondhatnám nyugodtan, hogy a magyar emberek egy bizonyos részére tökéletesen talál az egymás közötti széthúzás, ami kiterjed nagyobb tömegekre is. Ez már önmagában is elég probléma lenne, de én a magyarországi magyar-erdélyi magyar viszonyt vázolom fel, s ezt is néptáncos szemszögből.
Előreterjesztem itt is, hogy nem általánosságban fogok beszélni a magyarországi táncosokról és az erdélyiekről. A gond itt is ugyanaz, hogy nem látjuk át egymás helyzetét. Mindkét fél, ahelyett, hogy kicsit komolyabban informálódna a másik helyzetéről, felfogásáról, hall innen-onnan valamit és belemondja a másik ember arcába, hogy „nesze, tessék, ez biztos így van!”. Konkrétan az arrogáns budapesti táncos rétegekről és a kőbunkó erdélyi táncos rétegekről beszélek (aminek egy ideig én is tagját képeztem - ha őszinte akarok lenni-, csak tovább léptem).
Mindkét szempontból írok példát. A magyarországiak sokszor jönnek hozzánk, olyan mondatokkal, hogy ők kell megtanítsák nekünk az itteni (erdélyi) táncokat, mert mi olyan bénák vagyunk, hogy nem vagyunk képesek megőrizni azt, amink van. Továbbá az értelmet sugárzó kérdések (ezeken még nem sikerült túltennem magam): Nálatok TÉNYLEG van Internet és Facebook? vagy (a kedvencem egy budapesti lánytól) Nálatok tényleg van betonút és tömegközlekedés? (ezeket néptáncos berkekben mozgó személyektől hallottam, de az ismerőseim még durvábbakat is meséltek). Ezentúl halvány lila gőzük sincs a táncház etikettről. Hogyan viselkedünk a zenész előtt? Hogyan viselkedünk a más táncházasokkal tánc közben? Hogyan viszonyulunk a zenészhez? Hogyan viszonyulunk a nőhöz, akivel táncolunk? A legnagyobb probléma az, hogy az említett réteg, a táncházas nonkonformista rétegen belül, azt hiszi, hogy tényleg úgy helyes és úgy kell, ahogyan ők csinálják. A gond már ott elkezdődik, hogy rengeteg határon túli „él táncos” még csak azzal sincs tisztában, hogy a táncház maga, Székről származik (tehát Erdély, Kolozs megye) és annak ellenére, hogy a széki táncház mintájára próbálták Halmos Béla és társai elindítani a mozgalmat Magyarországon, eléggé vakvágányra kezdett tévedni a dolog manapság. Viszont mielőtt még valaki követ próbálna dobni bárkire is, fontosnak tartom megemlíteni, hogy Magyarországon sokkal nagyobb kultusza van a magyar néptáncnak, mint itthon nálunk. Éppen ezért sokkal inkább válik egy erdélyi szemszögéből az ő néptáncuk szakmává, hivatássá. Sőt hivatásos néptáncos is sokkal több van Magyarországon, mint nálunk. És további kérdések merülhetnek fel, ám ezek már megint egy teljesen más dolgozat témái kellene legyenek, amely hosszabb „emésztést” igényel: Hogy hogyan tudunk egy népi, paraszti kultúráról hivatásként beszélni? A paraszti kultúra kapcsán hogyan tudunk színpadiasságról beszélni? Ezek mind letisztázatlan kérdések és olyan dolgok, amelyekhez a magyarországiak tartják magukat (a hivatáshoz, a szakmához) és emiatt nem tudnak zöld ágra vergődni az erdélyiekkel. Az itteniek sok esetben (ha nem szakmáról, hanem táncházról, kikapcsolódásról beszélünk) csak simán mulatságnak kezelik a táncot, de sajnos ez sokszor a tánc minőségének a rovására megy. Hogy érthető legyen, a határon túliak a mulatságot is egyféle versenynek, hajtásnak, erőszakos profizmusnak fogják fel, és nem ez kellene legyen. Tulajdonképpen hiányzik az aranyközépút, hogy ne legyünk piperkőcök, de legyünk igényesek is és mindezt ésszel. Gondolok az utóbbiban arra, hogy tudjuk mi a táncházas szokás és aszerint viselkedjünk.
A másik szemszög problémája, amint már írtam a bunkóság: „Mit oktatnak minket a magyarországiak, mi sem oktatjuk őket az ottani táncokból?!” Sajnos, hogy az erdélyi táncosok nagy része nem tud elbeszélgetni egy budapestivel a határon túli táncokról, mert fogalma sincs róla. Éppen ezért nem értékelik semmire az ottani régiók (Nyugat-Dunántúl, Duna-Tisza köze és Kelet-Magyarország) táncait. Egyszerűnek találják, mert egyszerűnek néz ki, viszont kevesen tudják, hogy tánctechnikailag nagyon előnyös és hasznos megtanulni a határon túlról mondjuk egy a Dél-Alföld térségére jellemző táncot, de ez bármelyik táncra vonatkozhat, a megjelenő motívumok miatt. Sőt, ha valaki erdélyi táncokat alaposan szeretne tanulni, akkor jobb, ha a magyarországiakkal kezdi, mert azok után könnyebben megbirkózik szinte bármilyen magyar tánccal.
Taglalhatnám tovább is, de szerintem jól felábrázoltam azt, hogy még ilyen szűk réteget képviselők között is, mint néptáncosok/táncházasok, mikből lehetnek konfliktusok. Érdekes és számomra egy örök megfejthetetlen kérdés marad, hogy hogyan lehet az, hogy habár ugyanazon kultúra részét képezzük, néha mégis mintha két külön bolygóról érkezett ember találkozna egymással, teljesen különböző felfogással. De hát azért vagyunk mi emberek, hogy mindig próbálkozzunk, mert hiszem, hogy a végén valahogy csak jól jönnek ki a dolgok, csak erőt kell vegyünk magunkon és nyitni egymás felé, habár lehet én látom igen naivan a helyzetet/helyzeteket. Tájékozódnunk, művelődnünk, nyitnunk kell egymás felé, hogy jobban megérthessük egymást, és soha nem szabad elhamarkodott ítéleteket hoznunk. Azt hiszem ez az egyik legnagyobb álmom, hogy ez végképp megvalósuljon ott, ahol élek, az én Közép-Európámban.
2016
Azt hiszem, egy igazán hálás témacímet kaptam, mert úgy érzem, megengedhetem magamnak, hogy a legőszintébben, legszubjektívebben fejezzem ki magam. Igyekszem nem túl sarkalatosan fogalmazni és érthetővé tenni, hogy mi is az, amit igazán szeretnék, és mi az, ami a lelkem nyomja.
Az emberek többsége, akik itt élnek, ahol én (Romániában, Erdélyben) nagy valószínűséggel kicsit nyugatabbra képzelnék el az ő Közép-Európájukat. Az én véleményem erről, hogy úgy mondjam, elég „hagyományos”. Mielőtt ezt elkezdeném kifejteni, válaszolok egy magamnak feltett kérdésre, amely fontos a dolgozat kibontakoztatásában. Mi az én Közép-Európám? Erre az első dolog, ami eszembe jut az Magyarország és Románia.
Most pedig, az előbb felvetett gondolatomat magyarázom meg, mielőtt még elkalandoznék, majd egybe is fonom a gondolataimat. A legjellemzőbb dolog, amit magamról el tudok mondani, hogy egy nagyon otthon és család centrikus, hagyománykedvelő ember vagyok. Ez az én korosztályomat (ezt az Y-Z generációt) nézve nem túl mindennapi, mivel ezt a nemzedéket a technika és a mindenféle újdonság iránti vágy hajtja előre. Ha ezeket a szempontokat nézzük a fennebb említett két ország elmarad nyugati társaikhoz képest. Mivel technikailag elmaradnak és sok más szempontból is (pl. megélhetőség –habár ez relatív, mert mindenkinek mást jelent a jólét-), rengetegen hajlanak afelé, hogy elhagyják otthonukat és más helyen kezdjenek el valami újat. Valamilyen úton-módon meg kellene próbálni itthon boldogulni és saját magunkat országostól előrébb juttatni. Erre sajnos nem vagyunk képesek. Ez az egyik szívfájdalmam.
Viszont megoldást sem tudnék mondani az eddig említettre (mondhatjuk, hogy ez a másik dolog, ami a lelkem nyomja), de ahelyett, hogy mondanék, inkább felvázolom a saját példám, ami által idővel esetleg változhat egy-két dolog. Amint már leírtam nagyon hagyománykedvelő ember vagyok. Ez abban nyilvánul meg, hogy néptáncolok (ide tartoznak a magyarországi magyar táncok, erdélyi magyar, román és cigánytáncok), népzenélek (ide tartoznak brácsa és nagybőgő; ezeket zenekarban és táncházakban). Előbbit 14. éve, utóbbit 4. éve művelem. Emellett állandó jelleggel 3 gyerek együttest vezetek és tanítok (táncolni) és a kolozsvári táncházak táncházgazda szerepét is betöltöm, amikor lehetőségem van rá, úgy mint az Ördögtérgye néptáncegyüttes aktív és Utánpótlásos tagja egyben. És hogy még tetézzem egy kicsit, minden adandó alkalommal falvakra járok ki néprajzos barátaimmal, ismerőseimmel gyűjtésekre idősebb, középkorú vagy fiatalabb emberekhez. Szóval úgy érzem, hogy eleget teszek a hagyományápolásért; jobban mondva, helyesebben fogalmazva: a tánc és a zene hagyományozódásának fennmaradása érdekében. A félreértés elkerülése érdekében, annyit elmondanék, hogy egyáltalán nem vagyok az a lokálpatrióta ember, akinek tűnhetek az előbb leírtak alapján.
Folytatom tovább a saját magammal való példázódást. Mostani tervem (a fentiek folytatása mellett) az, hogy tanárként „végezzem”. Erre az elhatározásra pár éve egy tanárom szavai juttattak, amelyek valahogy így szólhattak: „Ha van bármi is, ami nem tetszik neked a mai társadalomban, fiatalokban, csak úgy változtathatsz rajta, ha tanár leszel!”. Még ma is élesen hallom ezeket a szavakat. Azt hiszem ez a mondat volt az, ami hozzáadott valami pluszt az elkötelezettségemhez és a hivatásérzetemhez, úgy a néptánc, mint a nyelvek tanításában. Persze nem arra szeretnék kilyukadni, hogy azért akarok tanár lenni, mert mindenkit meg akarok a jövőre nézve változtatni, mert semmi nem tetszik, és nem tudom elfogadni, hogy fejlődünk és a korral haladni kell. Csupán szeretném, ha a fiatalok jobb útmutatásokat kapnának, és nem kényszerülnének rá sok olyan dologra, amit esetleg nem akarnának (legyen szélesebb a látókörük).
Továbbá, szeretnék kitérni a kultúrák sokszínűségére, amely Magyarország, de főleg Románia területére vonatkozik. Ha már kulturális sokszínűségről akarok beszélni, akkor vegyük előbb számba, hogy milyen nemzetek kultúráiról, azok közötti kapcsolatról szeretnék szót ejteni. Főleg Erdélyt a mai napig is sűrűn lakják magyarok, románok, cigányok, szászok, stb. De ha Magyarországot is beleszámítjuk, a felsoroltak közé, még a zsidókat is odamondhatjuk. Összességében csak ennyit említek meg, mert a továbbiakban rájuk fogok reflektálni.
A legszebb utópia szerintem az említett nemzetek közti kollektív, harmonikus együttélés lenne. Félreértés ne essék, nem a nemzetek teljes összekeveréséről beszélek (habár lehet a békés együttélés ezt is magával hozná –de ezt nem fogjuk megtudni szerintem-), hanem egymás elfogadásáról, megértésről, egymás helyzetének átlátásáról, egymás megtűréséről, múltbéli sérelmeken való továbblépésről. Zárójelemben azért írtam azt, hogy „… nem fogjuk megtudni…”, mert tényleg nem látok rá lehetőségét, hogy ennek személyesen valaha is a tanúja legyek. Mindig csak az igazolódik be, hogy minden ember között van rendes is, meg kevésbé rendes is. Erre muszáj egy nemrég történt példát felhoznom, aztán folytatom a témát a „szakterületemnél”, a néptáncnál.
De előtte a példa: találkoztam egy farsangi táncházban, Sepsiszentgyörgyön egy román színész ismerősömmel és beszélgetni kezdtünk a románokról és a magyarokról. Hangsúlyoznám, beszélgetés volt és nem vita, mert mindketten ugyanazokat a nézeteket valljuk csak ő a románok szemszögéből én meg a magyarokéból. A sors iróniája az volt az egészben, hogy pont arról beszélt, hogy milyen jónak érzi azt, hogy vele még egy magyar sem kezdeményezett Sepsiszentgyörgyön vitát, azért mert ő román, és hogy ez mennyire szuper és tényleg egyre jobban érdekli a magyar kultúra, meg hasonlók. Ahogy befejezte a mondatát, odalépett hozzánk egy magyarországi magyar fickó és azon nyomban megzavarta a beszélgetésünket egy olyan kicsinyes kötekedéssel, hogy a beszélgetőpartnerem fogja magát és menjen el, mert ez egy magyar hely és nincs itt keresnivalója. Igazából tudtam, hogy az illető nem helybéli, és hogy nincs képben, hogy az adott helyen nem a sarkított képre kell gondolni egy román és magyar ember közötti beszélgetés hallatán. Miután elmondtam, mi a helyzet nagyot nézett és csendben arrébb ment.
Ez csak egy példa a sok közül, amikor nem vagyunk tisztában az emberek helyzetével és sajnos nem is akarunk tisztában lenni.
Emellett, mivel Sepsiszentgyörgyön nőttem fel az úgymond magyar népi kultúra mellett a roma népi kultúrába is betekintést nyerhettem. Tehát beszélgettem az én Közép-Európám román-magyar helyzetéről, most jöjjön kicsit a roma-magyar szituáció.
Sajnos szülővárosom nagy része rengeteg negatív dologgal bélyegzi meg a cigányokat (csak tisztázásképp, a cigány szó nálam nem pejoratív jelentésben értendő), mondjuk egy részüket jogosan. De ha az egy részük miatt gondolunk a többire is ugyanúgy, akkor már megint az általánosításnál járunk. És én hiszem azt, hogy a cigányok egy része az általánosítások miatt jutott oda ahova. Ha az ember a romákról kezd beszélni, előbb vagy utóbb kilyukad arra, hogy egy olyan nép, aki mulatni szeret, de dolgozni nem. Az előbbire biztosan merem állítani, sőt merem általánosítani, hogyha egyszer mulatságról van szó, azt ők soha meg nem vetik. Viszont ismét csak a tapasztalatom mutatja, hogy a munka sem ellenükre való. Véleményem szerint, a világ legjobb cigánytáncos párja Mocsel Rémusz és felesége Nusi (a pontos keresztnevét nem tudom), mindketten dolgos emberek (azt nem írom le, hogy mit dolgoznak, mert részemről illetlenségnek tartom, habár tudom, ők azt mondanák: „Írjad le nyugodtan, fiam! Ne törődj!”). A lényeg, hogy mindketten munkakönyvvel és szerződéssel (mindennel, ami törvényes) alkalmazottak. Nem elhanyagolandó, hogy ők is az ún. cigánysoron laknak, de attól függetlenül képesek úgymond erkölcsös életre.
Ezenkívül Sepsiszentgyörgyön van egy olyan hely, amelyet mindenki a Gödörnek hív (a Gödör nem egyenlő a cigánysorral). Igazából emiatt a hely és lakosai miatt bélyegzi meg a város a romákat. Igazi fertőnek mondják és úgy is néz ki, viszont az a baj, hogy a megbélyegzés miatt, ha valaki ki szeretne lépni abból a nyomortanyából, még csak lehetőséget sem kap. Erre a következtetésre is saját tapasztalatok során jutottam, mivel rengeteg gödöri emberrel ismerkedtem össze romanapi, meg más táncos mulatságokon, eseményeken, fellépéseken. Érdekesség, hogy amikor legelőször közéjük keveredtem tánc közben (leszakadtam az oktatómtól és a társaimtól), beszélgetni kezdtünk és figurázgatni, hogy ki csinál jobb, cifrább dolgokat. Emiatt majdnem megszúrtak. Egy szerencsés véletlennek köszönhetem, hogy egy nagy kézfogásban végződött az eset, és azóta is jóban vagyok a „gödöri táncosokkal”.
Megint csak azt kell mondanom, hogy az ember rengeteg dologgal nincs tisztában. Fel sem fogjuk, hogy egymás közvetlen közelében élünk, de kultúráinkban ég és föld az eltérés. Egy külön dolgozat kellene, ahhoz hogy leírjam, miért lettem szinte egy bicska áldozata és mi volt az, ami miatt „megmenekültem”. Ezenkívül rengeteget lehetne arról is beszélni, hogy egyes roma közösségekben bármennyire is nem úgy tűnik, de a férfi legalább annyira tiszteli a feleségét, hogy nem megy félre. Magyarán: a sok gyermek általában egy asszony és férfi közös gyümölcse. Ezt sztereotípiaromboló mondatnak szántam, mert mindenki biztosra hiszi és tudja, hogy a cigányasszony a nyolc gyermekből csak kettőnek tudja, hogy ki az apja. Ez nem igaz. A sok gyerekre is lehet magyarázat a gyenge életszínvonal (alig van, ahogy megéljenek, ezért sok utódból lesz párnak esélye, hogy túléljen-elég morbidnak tűnhet ez a gondolat, de szerintem van benne igazság-).
Az előbbi paragrafusom első két mondatát fogja alátámasztani a következő része a dolgozatomnak. Elérkeztem oda, ami a legjobban nyomaszt: a magyar-magyar viszony. Ezt több szemszögből is érdemes lenne tárgyalni, például az erdélyi magyar-erdélyi magyar vagy magyarországi magyar-magyarországi magyar viszonylatában, de ezekről most így hirtelen annyi is elég, hogy bármelyiket nézném, elmondhatnám nyugodtan, hogy a magyar emberek egy bizonyos részére tökéletesen talál az egymás közötti széthúzás, ami kiterjed nagyobb tömegekre is. Ez már önmagában is elég probléma lenne, de én a magyarországi magyar-erdélyi magyar viszonyt vázolom fel, s ezt is néptáncos szemszögből.
Előreterjesztem itt is, hogy nem általánosságban fogok beszélni a magyarországi táncosokról és az erdélyiekről. A gond itt is ugyanaz, hogy nem látjuk át egymás helyzetét. Mindkét fél, ahelyett, hogy kicsit komolyabban informálódna a másik helyzetéről, felfogásáról, hall innen-onnan valamit és belemondja a másik ember arcába, hogy „nesze, tessék, ez biztos így van!”. Konkrétan az arrogáns budapesti táncos rétegekről és a kőbunkó erdélyi táncos rétegekről beszélek (aminek egy ideig én is tagját képeztem - ha őszinte akarok lenni-, csak tovább léptem).
Mindkét szempontból írok példát. A magyarországiak sokszor jönnek hozzánk, olyan mondatokkal, hogy ők kell megtanítsák nekünk az itteni (erdélyi) táncokat, mert mi olyan bénák vagyunk, hogy nem vagyunk képesek megőrizni azt, amink van. Továbbá az értelmet sugárzó kérdések (ezeken még nem sikerült túltennem magam): Nálatok TÉNYLEG van Internet és Facebook? vagy (a kedvencem egy budapesti lánytól) Nálatok tényleg van betonút és tömegközlekedés? (ezeket néptáncos berkekben mozgó személyektől hallottam, de az ismerőseim még durvábbakat is meséltek). Ezentúl halvány lila gőzük sincs a táncház etikettről. Hogyan viselkedünk a zenész előtt? Hogyan viselkedünk a más táncházasokkal tánc közben? Hogyan viszonyulunk a zenészhez? Hogyan viszonyulunk a nőhöz, akivel táncolunk? A legnagyobb probléma az, hogy az említett réteg, a táncházas nonkonformista rétegen belül, azt hiszi, hogy tényleg úgy helyes és úgy kell, ahogyan ők csinálják. A gond már ott elkezdődik, hogy rengeteg határon túli „él táncos” még csak azzal sincs tisztában, hogy a táncház maga, Székről származik (tehát Erdély, Kolozs megye) és annak ellenére, hogy a széki táncház mintájára próbálták Halmos Béla és társai elindítani a mozgalmat Magyarországon, eléggé vakvágányra kezdett tévedni a dolog manapság. Viszont mielőtt még valaki követ próbálna dobni bárkire is, fontosnak tartom megemlíteni, hogy Magyarországon sokkal nagyobb kultusza van a magyar néptáncnak, mint itthon nálunk. Éppen ezért sokkal inkább válik egy erdélyi szemszögéből az ő néptáncuk szakmává, hivatássá. Sőt hivatásos néptáncos is sokkal több van Magyarországon, mint nálunk. És további kérdések merülhetnek fel, ám ezek már megint egy teljesen más dolgozat témái kellene legyenek, amely hosszabb „emésztést” igényel: Hogy hogyan tudunk egy népi, paraszti kultúráról hivatásként beszélni? A paraszti kultúra kapcsán hogyan tudunk színpadiasságról beszélni? Ezek mind letisztázatlan kérdések és olyan dolgok, amelyekhez a magyarországiak tartják magukat (a hivatáshoz, a szakmához) és emiatt nem tudnak zöld ágra vergődni az erdélyiekkel. Az itteniek sok esetben (ha nem szakmáról, hanem táncházról, kikapcsolódásról beszélünk) csak simán mulatságnak kezelik a táncot, de sajnos ez sokszor a tánc minőségének a rovására megy. Hogy érthető legyen, a határon túliak a mulatságot is egyféle versenynek, hajtásnak, erőszakos profizmusnak fogják fel, és nem ez kellene legyen. Tulajdonképpen hiányzik az aranyközépút, hogy ne legyünk piperkőcök, de legyünk igényesek is és mindezt ésszel. Gondolok az utóbbiban arra, hogy tudjuk mi a táncházas szokás és aszerint viselkedjünk.
A másik szemszög problémája, amint már írtam a bunkóság: „Mit oktatnak minket a magyarországiak, mi sem oktatjuk őket az ottani táncokból?!” Sajnos, hogy az erdélyi táncosok nagy része nem tud elbeszélgetni egy budapestivel a határon túli táncokról, mert fogalma sincs róla. Éppen ezért nem értékelik semmire az ottani régiók (Nyugat-Dunántúl, Duna-Tisza köze és Kelet-Magyarország) táncait. Egyszerűnek találják, mert egyszerűnek néz ki, viszont kevesen tudják, hogy tánctechnikailag nagyon előnyös és hasznos megtanulni a határon túlról mondjuk egy a Dél-Alföld térségére jellemző táncot, de ez bármelyik táncra vonatkozhat, a megjelenő motívumok miatt. Sőt, ha valaki erdélyi táncokat alaposan szeretne tanulni, akkor jobb, ha a magyarországiakkal kezdi, mert azok után könnyebben megbirkózik szinte bármilyen magyar tánccal.
Taglalhatnám tovább is, de szerintem jól felábrázoltam azt, hogy még ilyen szűk réteget képviselők között is, mint néptáncosok/táncházasok, mikből lehetnek konfliktusok. Érdekes és számomra egy örök megfejthetetlen kérdés marad, hogy hogyan lehet az, hogy habár ugyanazon kultúra részét képezzük, néha mégis mintha két külön bolygóról érkezett ember találkozna egymással, teljesen különböző felfogással. De hát azért vagyunk mi emberek, hogy mindig próbálkozzunk, mert hiszem, hogy a végén valahogy csak jól jönnek ki a dolgok, csak erőt kell vegyünk magunkon és nyitni egymás felé, habár lehet én látom igen naivan a helyzetet/helyzeteket. Tájékozódnunk, művelődnünk, nyitnunk kell egymás felé, hogy jobban megérthessük egymást, és soha nem szabad elhamarkodott ítéleteket hoznunk. Azt hiszem ez az egyik legnagyobb álmom, hogy ez végképp megvalósuljon ott, ahol élek, az én Közép-Európámban.
2016
Szász Anett-Krisztina
Közép-Európa fogalma az idők folyamánA „Közép-Európa” fogalom politikai értelmezése a bécsi kongresszuson (1814–1815) alakult ki, s résztvevői Németországra, Ausztriára s Oroszország nyugati részeire gondoltak, beleértve a későbbi államokat: Lengyelországot, Csehszlovákiát és Magyarországot is.
A mindinkább külpolitikai doktrínává formálódó német Közép-Európa-tervek – amelyek1814 és 1945 között voltak érvényben – az egyes korszakokban különböző célokat és törekvéseket szolgáltak. A Közép-Európa politika legfontosabb, változó történelmi funkciói az alábbiak szerint alakultak:
A német hegemóniával megvalósítandó Közép-Európa-eszme: a német birodalmi kormány 1914. „szeptemberi programja” teljesen ebbe az irányba fordult, mivel a remélt „győztes béke” következtében javulnának „Nagy-Közép-Európa” kilátásai. A program a háború előtt a vezető német bankárok és iparosok körében is mind népszerűbbé vált.
Az „új Közép-Európa” azért küzd – állították 1917-ben a szép számban megjelenő írások –, hogy megakadályozza kizárását a világgazdaságból és majd gyarmati birodalomként is felléphessen. Jövőbeni célja, hogy a háborús együttműködés a vámunió révén állandó szövetséggé bővüljön.[1]
Miután sikerült meghatározni, hogy hogyan határolták be Közép-Európa fogalmát a 20. században, fontos hogy a jelen állást is megfigyeljük.
Közép-Európa Európának a Kelet- és Nyugat-Európa közé eső régiója. Más rendszerezések szerint Közép-Európán belül Nyugat-Közép-Európa és Kelet-Közép-Európa különíthető el, ami nagyjából hasonló a fenti csoportosításhoz, leszámítva Szlovéniát, amelyet Kelet-Közép-Európához is szokás sorolni (a felosztás inkább politikai alapú, mint földrajzi, például Csehországot kelethez, míg Ausztriát nyugathoz sorolja).
Időnként Közép-Európához sorolják a következő országok egyes részeit: Fehéroroszország (hrodnai terület és breszti terület) ,Franciaország (Elzász és Lotaringia keleti részeit), Horvátország (földrajzilag a Szávától északra eső területek és az Isztriai-félsziget; történelmileg közép-európai országnak tekinthető), Olaszország (északi, alpesi területeit, Bolzano, Trieszt, Friuli-Venezia Giulia, Trentino-Alto Adige), Oroszország (kalinyingrádi terület), Románia (Erdély, Bánság, Bukovina – napjainkban a román közfelfogás szerint az ország Közép-Európához tartozik), Szerbia (Vajdaság, Belgrád és környékének Szávától északra eső részei), Ukrajna (Kárpátalja, Galícia, Bukovina).
Elsősorban kulturális és politikai értelemben szokták közép-európainak tekinteni a balti országokat is, bár földrajzilag inkább Észak-Európához tartoznak: Észtország (a legkevésbé tekinthető közép-európainak a három ország közül), Lettország, Litvánia (a leginkább közép-európainak tekinthető a három ország közül). A Benelux államokat általában Nyugat-Európa részének szokás tekinteni, de bizonyos történelmi, nyelvi, kulturális szempontok alapján alkalmanként Közép-Európa országai között is említik őket:Belgium, Hollandia, Luxemburg (leginkább közép-európainak tekinthető a három ország közül, a német nyelvterület részeként).[2]
A német „Mitteleuropa” (Közép-Európa) kifejezést kulturális értelemben néha kifejezetten azokra az államokra alkalmazzák, amelyek a Habsburg-monarchia felbomlása óta jöttek létre.
A közép-európai kultúra fénykora, regionalitásának és egyetemességének kiteljesülése a századfordulón jött el. Csak a reneszánszhoz fogható az a páratlan kreativitás, amely a tudomány, az irodalom s a művészet minden ágában eredetit és zseniálisat teremtett, és még utoljára összefoglalta négy évszázad örökségét, hogy megújítva továbbadja az „özönvíz utáni” hagyományromboló modern és posztmodern irányzatoknak.
Ennek fényében szeretnék ismertetni elsősorban magyarországi és erdélyi német kutatásokat. A kutatások nagyobb hányadát egyetemi professzorok és csapata végezte.
A következőkeben megpróbálom csokorba szedni a kutatásokat, melyek különböző egyetemek publikáltak. A téma közös: német kutatások. Ezen belől történik több Közép-európai német kutatás is. Ezek e következőek lennének:
Jelenlegi kutatások
Lezárt kutatások
Az előző példákból megtudhatjuk, hogy Magyarországon és Erdélyben is virágzik a német nyelv, kultúra és a német kutatások. A felsorolt kutatások nagyrésze a nyelvtudomány és az irodalomtudomány irányába sorolhatóak be. Számottevő történelmi, szociológiai és gazdasági kutatás is zajlik. Ennek ellenére én az irodalom és nyelvészet szemszövégől, német rostán átszűrve próbálom meghatározni , hogy mi is bújhat meg a „Közép-Európa” fogalom mögött. A Fin-de-siécle életérzés, az Idő rostáján való kihullás félelme nem maradt hatástalan a régió északi és keleti tájain sem, de cseh, lengyel, magyar földön létező, meghatározó és megkötő közösségi forma volt még a nemzet. A régió nemzeti kultúráiban jelentkeztek ugyan egyetemes, kozmopolita irányzatok is, de a legjelentősebb változás mégis az volt, hogy a nagy alkotók újraértelmezték a nemzetet és a nemzeti kultúra fogalmát. Elvetették a romantikus, jórészt nemesi eredetű nemzeteszményt, és helyébe a népet tették meg a nemzet törzsének. A politikába éppen úgy, mint a művészetbe, a folklórba zárt népit emelték be. Az ő értelmezésükben a „népi” nem a német „völkisclz”-sel azonosítható etnikai vagy faji fogalom volt, amely pedig éppen ez idő tájt hódított tért régiónkban a konzervatív nacionalizmus „népbarát” áramlataként. A lengyel, a cseh, a magyar irodalomban a nép eleven valóság, a nemesi-polgári társadalomba feltörni alig-alig tudó, sokmilliónyi prehistorikum, és kultúrája nem elsüllyedt folklór, hanem még élő, fejlődő kultúra volt. Ebből építkeztek a kor nagy irodalmi és zenei újítói. Közép-Európa nemzeti történészeinek nem szabad letagadniok, hogy régiónknak egy másik, negatív, sötét arculata is volt, van, s ez éppen olyan meghatározó a kontinensre, az emberiségre, mint a fin-de-siécle Közép-Európa magaskultúrája. Nem állíthatjuk tehát, hogy a régiót jellemző pluralitásnak és marginalitásnak csupán kultúrateremtő hatása volt, hogy belőle csupán egy új tudományos világkép és valaminő jámbor patriotizmus nemes toleranciája született. A pluralitás ugyanis nemcsak termékeny kulturális feszültséget, hanem bénító politikai feszültséget és romboló politikai-nemzeti konfliktusokat is okozott. Szerencsés korokban az ébredező nemzettudat a szabadságeszmével és az elmaradottság leküzdését ígérő modernizáció programjával társult. A vereségek, a modernizáció kudarcai azonban többnyire az irracionalizmust, az antiliberális modernizáció-ellenességet erősítették, és a régió kis népeinek nacionalizmusát vallásos-messianisztikus elemekkel töltötték meg. A századforduló hatalmas szellemi kihívását, egy relativált fizikai világkép és egy ugyancsak relativált emberkép felfedezését leginkább a konszolidált közösségekhez és konvenciókhoz nem kötött autonóm egyén tudta elfogadni. Részben ezzel magyarázható a maximálisan mobil és autonóm zsidó értelmiség kiemelkedő szerepe az amúgy is marginális helyzetű, bizonytalan sorsú Közép-Európában.
Összegzésképp az eddig említettekből következik, hogy nincs egy egységes, jól behatárolható, konvencionalizálódott „Közép-Európa” fogalom. A népek, nemzetek akik ebben a régióban laknak és legfőképp élnek, kultúrájukból, életvitelükből, gondolkodásmódjukból sejlik fel az igai Közép-európai ember és létforma. Vannak pontok, melyek összekapcsolják a régióbeli embereket, melyekért ugyanúgy örülnek vagy bánkódnak, de ugyanígy vannak pontok, melyek ellenségeskedéseket szülnek.
Jegyzetek
[1] Németh István: Hatalmi politika Közép-Európában. Német és osztrák-magyar Közép-Európa tervezés (1871–1918). L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2009. 9–10.
[2] Közép-Európa. Online elérhető: https://hu.wikipedia.org/wiki/Közép-Európa (2018.01.27.)
[3] Pécsi tudományegyetem
Bölcsészettudományi kar, Történelemtudományi intézet. Német történelem és kultúra Délkelet-Közép-Európában alapítványi tanszék. Online elérhető: http://nemettortenelem.tti.btk.pte.hu/hu/tartalom/kutatas (2018.01.24.)
[4] Debreceni Egyetem. Germanisztikai Intézet. Onlien elérhető: http://werkstatt.unideb.hu/de/archiv.htm (2018.01.24.)
[5]Babeș-Bolyai Tudományegyetem: Germanisztikai Intézet. Online elérhető: https://germanistik-cluj.jimdo.com/publikationen/ (2018.01.25)
2018
Közép-Európa fogalma az idők folyamánA „Közép-Európa” fogalom politikai értelmezése a bécsi kongresszuson (1814–1815) alakult ki, s résztvevői Németországra, Ausztriára s Oroszország nyugati részeire gondoltak, beleértve a későbbi államokat: Lengyelországot, Csehszlovákiát és Magyarországot is.
A mindinkább külpolitikai doktrínává formálódó német Közép-Európa-tervek – amelyek1814 és 1945 között voltak érvényben – az egyes korszakokban különböző célokat és törekvéseket szolgáltak. A Közép-Európa politika legfontosabb, változó történelmi funkciói az alábbiak szerint alakultak:
- A nagynémet eszmeiség megvalósítása: Friedrich List a 19. század közepén „Poroszország és Ausztria, a két német nagyhatalom szoros szövetségén nyugvó, Hamburgtól Triesztig terjedő, német vezetésű Közép-Európára” esküdött. Jelszavai: vámegység, szabad kereskedelem s az össznémet vasúthálózat kiépítése.
- Az európai béke konszolidálása: a Német Birodalom és Ausztria-Magyarország 1879. évi kettősszövetsége: senki se veszélyeztethesse Németország és AusztriaMagyarország belső együttműködését, s szerződésük alkalmas legyen az 1878. Évi berlini kongresszus révén létesített európai béke konszolidálására.
- „Közép-európai föderáció” Bismarck kis-német megoldásával, s az Egyesült Államok és Oroszország túlsúlyával szemben. Az elképzelés 1883-ban Constantin Frantznál jelent meg, s a német és az osztrák császárság felbonthatatlan véd- és dacszövetségét, kölcsönös öröklést szorgalmazott. A két birodalom államszövetségének létrehozása az első világháború éveiben folyamatos cél maradt.
- A közép-európai német népiség nemzeti összefogása: az alldeutschoknál (össznémetek) 1895 körül öltött konkrét formát. Közép-európai vámszövetség létrehozására, s végül Nagy-Németország helyreállítása irányult, amely a világhatalmi pozíció megszerzésének feltétele.
- A „Közép-Európával” megerősödött Németország világhatalommá válása NagyBritanniához, az Egyesült Államokhoz és Oroszországhoz hasonlóan. Walter Rathenau 1912–1913. évi tervei, aki a Közép-Európához vezető utat a Franciaországgal való kiegyezésben, illetve az Ausztria-Magyarországgal megvalósítandó teljes vámegységben látta.
A német hegemóniával megvalósítandó Közép-Európa-eszme: a német birodalmi kormány 1914. „szeptemberi programja” teljesen ebbe az irányba fordult, mivel a remélt „győztes béke” következtében javulnának „Nagy-Közép-Európa” kilátásai. A program a háború előtt a vezető német bankárok és iparosok körében is mind népszerűbbé vált.
Az „új Közép-Európa” azért küzd – állították 1917-ben a szép számban megjelenő írások –, hogy megakadályozza kizárását a világgazdaságból és majd gyarmati birodalomként is felléphessen. Jövőbeni célja, hogy a háborús együttműködés a vámunió révén állandó szövetséggé bővüljön.[1]
Miután sikerült meghatározni, hogy hogyan határolták be Közép-Európa fogalmát a 20. században, fontos hogy a jelen állást is megfigyeljük.
Közép-Európa Európának a Kelet- és Nyugat-Európa közé eső régiója. Más rendszerezések szerint Közép-Európán belül Nyugat-Közép-Európa és Kelet-Közép-Európa különíthető el, ami nagyjából hasonló a fenti csoportosításhoz, leszámítva Szlovéniát, amelyet Kelet-Közép-Európához is szokás sorolni (a felosztás inkább politikai alapú, mint földrajzi, például Csehországot kelethez, míg Ausztriát nyugathoz sorolja).
Időnként Közép-Európához sorolják a következő országok egyes részeit: Fehéroroszország (hrodnai terület és breszti terület) ,Franciaország (Elzász és Lotaringia keleti részeit), Horvátország (földrajzilag a Szávától északra eső területek és az Isztriai-félsziget; történelmileg közép-európai országnak tekinthető), Olaszország (északi, alpesi területeit, Bolzano, Trieszt, Friuli-Venezia Giulia, Trentino-Alto Adige), Oroszország (kalinyingrádi terület), Románia (Erdély, Bánság, Bukovina – napjainkban a román közfelfogás szerint az ország Közép-Európához tartozik), Szerbia (Vajdaság, Belgrád és környékének Szávától északra eső részei), Ukrajna (Kárpátalja, Galícia, Bukovina).
Elsősorban kulturális és politikai értelemben szokták közép-európainak tekinteni a balti országokat is, bár földrajzilag inkább Észak-Európához tartoznak: Észtország (a legkevésbé tekinthető közép-európainak a három ország közül), Lettország, Litvánia (a leginkább közép-európainak tekinthető a három ország közül). A Benelux államokat általában Nyugat-Európa részének szokás tekinteni, de bizonyos történelmi, nyelvi, kulturális szempontok alapján alkalmanként Közép-Európa országai között is említik őket:Belgium, Hollandia, Luxemburg (leginkább közép-európainak tekinthető a három ország közül, a német nyelvterület részeként).[2]
A német „Mitteleuropa” (Közép-Európa) kifejezést kulturális értelemben néha kifejezetten azokra az államokra alkalmazzák, amelyek a Habsburg-monarchia felbomlása óta jöttek létre.
A közép-európai kultúra fénykora, regionalitásának és egyetemességének kiteljesülése a századfordulón jött el. Csak a reneszánszhoz fogható az a páratlan kreativitás, amely a tudomány, az irodalom s a művészet minden ágában eredetit és zseniálisat teremtett, és még utoljára összefoglalta négy évszázad örökségét, hogy megújítva továbbadja az „özönvíz utáni” hagyományromboló modern és posztmodern irányzatoknak.
Ennek fényében szeretnék ismertetni elsősorban magyarországi és erdélyi német kutatásokat. A kutatások nagyobb hányadát egyetemi professzorok és csapata végezte.
A következőkeben megpróbálom csokorba szedni a kutatásokat, melyek különböző egyetemek publikáltak. A téma közös: német kutatások. Ezen belől történik több Közép-európai német kutatás is. Ezek e következőek lennének:
- Pécsi tudományegyetem
Jelenlegi kutatások
- „die helfte hier und die helfte zu hause” A magyarországi németek története 1944-1953.(Dr. habil Tóth Ágnes)
- Lezáratlan kitelepítések (Dr. habil Tóth Ágnes)
- A 19-20. század demográfiai folyamatai Bonyhád példáján (1850-1941) (Gyimesi Réka)
- Die Selbstorganisation der Deutschen in Ungarn und die ungarische Nationalitätenpolitik 1955-1990 (Dr. habil Tóth Ágnes)
Lezárt kutatások
- Die Geschichte der Deutschen in Ungarn für die Klasse 9-12 című „tankönyv” (Tóth-Rutsch Nóra - Gerhard Seewann)
- Deutsche unter Beobachtung im Kalten Krieg. Beobachtung und staatssicherheitliche Kontrolle der deutschen Minderheiten und der Vertriebenenorganisationen im östlichen Europa und in den beiden deutschen Staaten durch die Staatssicherheitsdienste der sozialistischen Länder, 1945-1990. (Dr. Slachta Krisztina)
- A Hitlerjugend külföldi kapcsolata (2001-2008) (Dr. habil Vitári Zsolt)[3]
- Debreceni Egyetem. Germanisztikai Intézet.
- ZSUZSANNA DARAI:
- ORSOLYA FARKAS:
- VIKTOR NAGY:
- ADRIENN KISS:
- SÁNDOR TRIPPÓ:
- ÁBOR PUSZTAI:
- HARALD D.GRÖLLER:
- Babeș-Bolyai Tudományegyetem: Germanisztikai Intézet
- GORGOI, Lucia/MICHAILOWITSCH, Ute/TAR Gabriella-Nóra (Hg.): Überlegungen zum Literaturunterricht im Bachelor-Studium des Bologna-Prozesses.
- VLADU, Daniela/SCHLÖMER, Anne (Hg.): Werbung – die alltägliche Macht der Sprache. Kontrastive linguistische Betrachtungsmöglichkeiten.
- GORGOI, Lucia/VLADU, Daniela/SÁNTA-JAKABHÁZI, Réka (Hg.): Germanistik im europäischen Kontext. Zeitschrift des Departements für Deutsche Sprache und Literatur. Band: I- VI.[5]
Az előző példákból megtudhatjuk, hogy Magyarországon és Erdélyben is virágzik a német nyelv, kultúra és a német kutatások. A felsorolt kutatások nagyrésze a nyelvtudomány és az irodalomtudomány irányába sorolhatóak be. Számottevő történelmi, szociológiai és gazdasági kutatás is zajlik. Ennek ellenére én az irodalom és nyelvészet szemszövégől, német rostán átszűrve próbálom meghatározni , hogy mi is bújhat meg a „Közép-Európa” fogalom mögött. A Fin-de-siécle életérzés, az Idő rostáján való kihullás félelme nem maradt hatástalan a régió északi és keleti tájain sem, de cseh, lengyel, magyar földön létező, meghatározó és megkötő közösségi forma volt még a nemzet. A régió nemzeti kultúráiban jelentkeztek ugyan egyetemes, kozmopolita irányzatok is, de a legjelentősebb változás mégis az volt, hogy a nagy alkotók újraértelmezték a nemzetet és a nemzeti kultúra fogalmát. Elvetették a romantikus, jórészt nemesi eredetű nemzeteszményt, és helyébe a népet tették meg a nemzet törzsének. A politikába éppen úgy, mint a művészetbe, a folklórba zárt népit emelték be. Az ő értelmezésükben a „népi” nem a német „völkisclz”-sel azonosítható etnikai vagy faji fogalom volt, amely pedig éppen ez idő tájt hódított tért régiónkban a konzervatív nacionalizmus „népbarát” áramlataként. A lengyel, a cseh, a magyar irodalomban a nép eleven valóság, a nemesi-polgári társadalomba feltörni alig-alig tudó, sokmilliónyi prehistorikum, és kultúrája nem elsüllyedt folklór, hanem még élő, fejlődő kultúra volt. Ebből építkeztek a kor nagy irodalmi és zenei újítói. Közép-Európa nemzeti történészeinek nem szabad letagadniok, hogy régiónknak egy másik, negatív, sötét arculata is volt, van, s ez éppen olyan meghatározó a kontinensre, az emberiségre, mint a fin-de-siécle Közép-Európa magaskultúrája. Nem állíthatjuk tehát, hogy a régiót jellemző pluralitásnak és marginalitásnak csupán kultúrateremtő hatása volt, hogy belőle csupán egy új tudományos világkép és valaminő jámbor patriotizmus nemes toleranciája született. A pluralitás ugyanis nemcsak termékeny kulturális feszültséget, hanem bénító politikai feszültséget és romboló politikai-nemzeti konfliktusokat is okozott. Szerencsés korokban az ébredező nemzettudat a szabadságeszmével és az elmaradottság leküzdését ígérő modernizáció programjával társult. A vereségek, a modernizáció kudarcai azonban többnyire az irracionalizmust, az antiliberális modernizáció-ellenességet erősítették, és a régió kis népeinek nacionalizmusát vallásos-messianisztikus elemekkel töltötték meg. A századforduló hatalmas szellemi kihívását, egy relativált fizikai világkép és egy ugyancsak relativált emberkép felfedezését leginkább a konszolidált közösségekhez és konvenciókhoz nem kötött autonóm egyén tudta elfogadni. Részben ezzel magyarázható a maximálisan mobil és autonóm zsidó értelmiség kiemelkedő szerepe az amúgy is marginális helyzetű, bizonytalan sorsú Közép-Európában.
Összegzésképp az eddig említettekből következik, hogy nincs egy egységes, jól behatárolható, konvencionalizálódott „Közép-Európa” fogalom. A népek, nemzetek akik ebben a régióban laknak és legfőképp élnek, kultúrájukból, életvitelükből, gondolkodásmódjukból sejlik fel az igai Közép-európai ember és létforma. Vannak pontok, melyek összekapcsolják a régióbeli embereket, melyekért ugyanúgy örülnek vagy bánkódnak, de ugyanígy vannak pontok, melyek ellenségeskedéseket szülnek.
Jegyzetek
[1] Németh István: Hatalmi politika Közép-Európában. Német és osztrák-magyar Közép-Európa tervezés (1871–1918). L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2009. 9–10.
[2] Közép-Európa. Online elérhető: https://hu.wikipedia.org/wiki/Közép-Európa (2018.01.27.)
[3] Pécsi tudományegyetem
Bölcsészettudományi kar, Történelemtudományi intézet. Német történelem és kultúra Délkelet-Közép-Európában alapítványi tanszék. Online elérhető: http://nemettortenelem.tti.btk.pte.hu/hu/tartalom/kutatas (2018.01.24.)
[4] Debreceni Egyetem. Germanisztikai Intézet. Onlien elérhető: http://werkstatt.unideb.hu/de/archiv.htm (2018.01.24.)
[5]Babeș-Bolyai Tudományegyetem: Germanisztikai Intézet. Online elérhető: https://germanistik-cluj.jimdo.com/publikationen/ (2018.01.25)
2018
Székely Anita
Nemzetközi kapcsolatok
Kisebbség létünkre nap mint nap szembesülünk kisebb-nagyobb mértékű megbélyegzésben a román társadalom egyénei részéről. Ez nem csupán az utcán, vagy a mindennapi velük való érintkezés során következhet be, hanem sajnálatos módon hivatalosnak mondható kereteken beül is számos esetben volt már rá példa. Most egy ilyen történet következik, mégpedig az én történetem.
2007 tavaszán történt. Az Amerikába itthonról (Parajdról) kivándorolt rokonok bíztatására nekivágtunk, hogy megszerezzük a vízumot. Abban reménykedtünk, hogy amennyiben valami csoda folytán megkapjuk az Amerikába utazáshoz szükséges vízumot, a nyarat kint töltjük. Miután megérkeztek a kinti befogadást tanúsító okiratok és befizettük az összes befizetnivalót, már csak az volt hátra, hogy elmenjünk a bukaresti Amerikai Nagykövetségre, hogy személyesen igényeljük a vízumot. Telefonos és internetes bejelentkezés után február 27-re kaptunk időpontot a Nagykövetségre. Anyukám nem volt elragadtatva a gondolattól, hogy a bukaresti őrült forgalomba vezessen (amikor nem is tudtuk, hogy konkrétan merre kell majd mennünk), így arra a döntésre jutottunk, hogy majd autóbusszal megyünk. Előre megérdeklődte, hogy melyik járattal tudunk úgy odautazni, hogy minél korábban ott lehessünk a Nagykövetségen. A legoptimálisabb az volt (legalábbis akkor annak tűnt), hogy itthonról délután indultunk Marosvásárhelyre, aztán onnan valamikor este tájban továbbmegyünk egy másik busszal Bukarestbe. Az utóbbi járat elvileg hajnali fél hatra kellett volna beérkezzen arra az állomásra, mely a legközelebb esett (taxival tíz percre) a Nagykövetséghez. Általában a buszok késni szoktak, nem pedig sietni, ám valami csoda folytán ez a járat egy órával hamarabb ért a megállóba, mint szokott. Tehát hajnali fél ötkor már ott voltunk.
Eredetileg úgy terveztük, hogy a fél hatos érkezéstől számítva egy órát ott töltünk az állomáson, aztán taxival időben elindulunk, hogy minél hamarabb ott lehessünk az ügyfélfogadásra. Amikor ezt terveztük akkor arra számítottunk, hogy majd a buszon alszunk és viszonylag kipihenve az állomásra érkezve eszünk majd valamit, iszunk egy forró kávét, aztán mehetünk is szerencsét próbálni. Igen, szerencsét próbálni. Hiszen ez akkoriban (holott már XXI. századot írtunk egy „demokratikusnak” mondott államban) szerencseszámba ment, hogy az ember megkapja a vízumot Amerikába. Tehát mi egy órával hamarabb futottunk be, de nem szerettünk volna éjnek idején egy idegen városban kószálni, így tartottuk magunk az eredeti elképzelésünkhöz, hogy az állomáson maradunk fél hétig.
Tervünk először akkor rendült meg bennünk, amikor bementünk a kb. 5x4-es váróterembe, ahol úgy tíz-tizenöt szék kószált (valószínűleg még a kommunizmus örökségei), meg egy roskadozó félben lévő íróasztal, mely úgymond a kapusfülkét képezte. Szóval elsőre eléggé siralmasnak tűnt a helyzet, de azért igyekeztünk mindehhez pókerarcot vágni. Igyekezetünket az is sarkallta, hogy rajtunk (anyukámon meg rajtam kívül) gyakorlatilag egyetlen várakozó utas sem tartózkodott ebben a helységben, ahogy mi azt előzőleg reméltünk. Szóval ott voltunk mi ketten meg egy rosszkülsejű „kapus”, meg három-négy sofőr, akik nemrég érkeztek a különféle járatokkal. Azt már nem is taglalom, hogy ezek a bizonyos „sofőr urak” milyen árgus szemekkel nézegettek felénk, és hogy milyen hányingerem van a mai napig is, ha arra gondolok milyen szörnyen néztek ki. A kapus meg a sofőrök a „Dohányozni tilos” tábla alatt csak amúgy pöfékeltek, miközben táblé játékot játszottak nem kis pénzösszegekben. Ha akkor nem vagyok tudatában, hogy Bukarest egyik állomásában tartózkodunk, lehetséges, hogy azt hittem volna India valamelyik eldugott kis településének egyik állomása amit éppen látok.
A kiábrándulás meg még csak ezután következett. Minekután hosszú órákig utaztunk, gondoltuk, hogy ellátogatunk az illemhelyre. Mikor megkilincseltük a WC bejárót, nem nyílt az (amúgy nem túl sok jót ígérő) ajtó. Második próbálkozásra elég durván közölte a „kedves kapus úr”, hogy amennyiben nem látnánk, be van zárva és legyünk szívesek kint elvégezni a dolgunkat. Képzelhető, hogy hajnaltájt, a februári csípős mínusz tizen fokban nem volt túl nagy kedvünk az ajánlathoz, így visszaültünk előbbi helyünkre. Minekután az egyetlen italautomata, mely a váróban volt, nem működött, így nemhogy enni, még inni sem tudtunk, a kedvünk egyre fogyatkozott. Hogy el ne aludjunk ebben a nem túl bíztató környezetben, csendben meghúzódva beszélgetni kezdtünk. Néhány perc múlva az egyik nagydarab férfi odaszólt, hogy vagy románul beszélünk, mert Romániában élünk, vagy pedig takarodjunk onnan. Erre a kijelentésre már finoman fogalmazva is, de kezdtem úgy érezni, hogy ennél a helyzetnél bármi jobb lehetne. A legszörnyűbb az volt, hogy nem éppen alacsony vérmérséklettel rendelkezve, egyenesen szörnyű kín volt megállni, hogy nem mondhattam meg a szájam ízét. Már-már azt éreztem, hogy megfulladok, ha nem mondhatok legalább egy mondatot annak az alaknak. Anyukám csendben csitítani kezdett, mikor látta, hogy arcom kezd eltorzulni.
Ekkor csodával határos módon beparkolt egy taxi a váró elé és a sofőrje bejött a terembe azzal a szándékkal, hátha talál valakit aki éppen taxira vár. Viszonylag segítőkésznek tűnt az illető és mi kapva-kaptunk a lehetőségen. Megkértük, vigyen el egy közeli szállodába, ahol előzetes bejelentkezés nélkül is fogadnak minket ebben az órában. Már az megkönnyebbülésnek számított, hogy nem kell továbbra is egy levegőt szívnunk azokkal az emberekkel a váróból. A sofőr felajánlotta, hogy tud egy elég jó hotelt, ahol biztosan fogadnak és nem is fog túl sokba kerülni. Az igazság az, hogyabban a pillanatban úgy éreztük, hogy lényegében az ára érdekel a legkevésbé bennünket. Bármit megadtunk volna, hogy onnan kikerüljünk.
Útközben gyakorlatilag alig találkoztunk autóval, minden rideg, hideg és kihalt volt. Lassan több, mint fél órája utaztunk (a biztonság kedvéért mindketten hátra ültünk be) amikor egyre inkább arra lettünk figyelmesek, hogy lassan már a külvárost is elhagyjuk. Nem tudtuk elképzelni, hogy ez most hogyan fog folytatódni, így az az igazság, hogy szépen lassan a „soha nem lehet tudni” címszó alatt a táskámban tartott gázsprayt a télikabátom ujjába csúsztattam.
Nem tudom elfelejteni, hogy mennyire megkönnyebbültem, amikor megláttam a kivilágított hoteltáblát. A látvány nem volt túl kecsegtető, de legalább ott volt a hotel és nem kitudja micsoda szörnyűség, ami útközben végigpörgött agyamon. Szóval keserédes érzésekkel bementünk és kértünk egy szobát. Amikor a portás meghallotta, hogy magyarul szóltunk egymás között ránézett a taxisra és azt kérdezte „Bozgori?” Egy szörnyű fintor közepette belenézett egy megsárgult füzetbe és azt mondta, hogy menjünk az első emeletre. (A szoba számára sajnos már nem emlékszem.) Már abban a pillanatban megfordult fejemben a gondolat, hogy nem puszta véletlen, hogy az első emeleten helyeznek el bennünket. (Balsejtelmem utóbb bebizonyosodott.)
Erre a taxis vállat vont és ideadott egy névjegyet mondván, ha reggel felhívjuk, elvisz a Nagykövetségre. Rettenetes keserű szájízzel mentünk fel az elsőre. Megtaláltuk a szobát, amihez még kulcsot sem adtak. Azonban mint utólag kiderült kulcs nem járt hozzá, hisz ahol nincs zár, oda nem kell kulcs. Amikor benyitottunk a szobába és felkapcsoltuk a villanyt, azt hiszem hasonló pofoncsapás ért, mint mikor a váróterembe beléptünk. Annyi különbséggel, hogy itt 8 darab vaságy és 4 szekrény fogadott, amelyek szintén a kommunizmus maradványai lehettek. Jobb időkben bizonyára bentlakások hálóiban, vagy korházakban tehettek szolgálatot. A szoba legtúlsó, jobb sarkában lévő ágy mellett volt egy éjjeliszekrény szerepet betöltő karosszék, rajta egy lámpával. Így visszagondolva, azt hiszem, hogy a döbbenettől percekig még csak nem is szóltunk egymáshoz. Mikor magunkhoz tértünk lepakoltuk a két táskát arra az ágyra, amely mellett a lámpa volt. Adott körülmények között az tűnt a legésszerűbbnek, ha valamit odatolunk az ajtó elé és majd azután alszunk egy keveset. Tehát fogtuk magunk és az egyik ágyat szépen csendben odavittük az ajtóhoz, hisz már azt sem tartottuk kizártnak, hogy ennyi meglepetés után még más meglepetésben is részünk lesz.
Aztán szorosan egymásmellé bújtunk és megpróbáltunk elaludni. Egy ideig azt hittem, hogy nekem ez nem fog sikerülni, hisz már anyukám rég mélyen lélegzett (ami azt jelentette, hogy elaludt) amikor nekem a szemem még mindig a kilincsen függött, hogy vajon mikor fog megmozdulni. Az egyetlen dolog amit tehettem, hogy imádkoztam. Nagyon erősen. Azt hiszem úgy, ahogy az emberek igazán ritkán szoktak. Aztán a következő emlékem, hogy megcsörrent az ébresztő a telefonom. Annyira boldog, hogy csörög a reggeli ébresztő, még soha életemben nem voltam.
Gyorsan felkeltünk és rövid készülődés után hívtuk az éjszakai taxist, hogy jöhet értünk. Az a két óra, amit a hotelben töltöttünk (igazából még annyi sem volt) valóban nem került sokba, de felfogadtuk, hogy még egyszer nem kérünk az ilyen lehetőségekből. Mikor elhagytuk az épületet csak akkor láttuk, hogy az a hely, ahova hoztak (a hotel nevét most inkább nem közölném) egy három csillagra becsült hotel volt (gondolom valamikor évtizedekkel azelőttről maradt meg a cégtábla).
Végre elindultunk a Nagykövetségre. Fél nyolc tájban érhettünk a belvárosba, ahol elkaptuk a reggeli csúcsforgalmat. Tulajdonképpen ekkor jöttem rá, hogy miért is nem jöttünk autóval. Az a káosz és fejetlenség, ami ott uralkodott, az valami elmondhatatlan (tehát ezt nem is próbálom meg leírni). Mire a Nagykövetségre értünk a várakozók sora kint cikázott a járdán. Miután sorszámot vettünk nekünk is itt kellett várnunk. Természetesen ez sem volt kellemes élmény, hisz rettentő hideg februári reggel volt. Mi a 147-es sorszámot kaptuk. Utánunk már csak hárman jutottak sorszámhoz, hisz napjában csak 150 embert fogadtak akkoriban. Ahogy mondani szokták öröm az ürümben, ez valóban az volt mikor tudatosult bennünk, hogy csupán perceken múlt, hogy nekünk még jutott. Délre már az udvarra kerültünk, a járdán már nem voltak emberek. Aztán délután már bejutottunk az épületbe.
Háromnegyed ötkor kerültünk sorra. Sál, sapka, kabát, táska mind-mind bekerült egy zacskóba a megőrzőbe. Aztán levetettük a csizmáinkat meg a nadrágon levő övet amíg átmentünk a mágneses kapun. Nem volt kellemes érzés úgy vetkőződni, hogy két oldalról két-két gépfegyveres őr állt mellettünk percre készen, hogy tüzet nyissanak. Mire átestünk ezen a kivizsgáláson a fáradtságtól és az idegességtől már-már rosszul voltam.
Ekkor bekerültünk egy terembe ahol a hangszórókból annak a nevét hallhattuk akinek mennie kellett az úgynevezett konzultálásra. Ebben a terembe is fegyveres őrök kísértek és azok is fogadtak. Néhány másodpercig az volt az érzésem, hogy úgy kezelnek, mint azokban a filmekben, ahol közveszélyes bűnözőket szállítanak egyik helyről a másikra.
Végre elhangzott a mi nevünk. Bemehettünk a legbelső terembe. Itt újlenyomatot vettek tőlünk, aztán vártuk, hogy valamelyik ablaknál fogadjanak. Az igazán elkeserítő az volt, hogy amíg ott vártuk a sorunkra senkinek nem adták meg a vízumot. Én annyira ideges és feszült voltam, hogy alig tudtam már beszélni. Anyukám közben bíztatott, hogy szedjem össze magam és minden angoltudásom és az első pillanattól kezdve angolul kezdeményezzem a kommunikálást. Így is tettem. Minden erőm összeszedtem és mosolyogva, kedvesen (mint mikor minden a lehető-legnagyobb rendben van) üdvözöltem a mi papírjainkat kezelő nőt. Mikor meghallotta, hogy nem románul szóltam hozzá felcsillant a szeme. (Mint utólag megtudtuk, amerikai származású volt.) Ez némi erőt adott. Az egész konzultálás gyakorlatilag egy kérdezz-felelek játékhoz hasonlított. Meglepő módón egész közvetlen kérdések is elhangzottak. Úgy éreztem, hogy mióta kitettük a lábunkat otthonról most kezelnek először emberként.
A konzultálás véget ért. A nő megköszönte a beszélgetést és visszatolta a papírjainkat. Azt hittem ennyi volt, mehetünk haza. Ekkor átnyújtott két sárga cédulát és mondta, hogy másnap délután kettőre jöhetünk a vízum után. Annyi kellemetlen élmény után, amiben az elmúlt huszonnégy órában részesültünk, nem is mertem erről álmodni. A nagy öröm mellet mély nyomot hagyott bennünk az a megbélyegzés, mely nemzetiségükből adódóan végigkísért utunkon.
Bibliográfia
2012
2007 tavaszán történt. Az Amerikába itthonról (Parajdról) kivándorolt rokonok bíztatására nekivágtunk, hogy megszerezzük a vízumot. Abban reménykedtünk, hogy amennyiben valami csoda folytán megkapjuk az Amerikába utazáshoz szükséges vízumot, a nyarat kint töltjük. Miután megérkeztek a kinti befogadást tanúsító okiratok és befizettük az összes befizetnivalót, már csak az volt hátra, hogy elmenjünk a bukaresti Amerikai Nagykövetségre, hogy személyesen igényeljük a vízumot. Telefonos és internetes bejelentkezés után február 27-re kaptunk időpontot a Nagykövetségre. Anyukám nem volt elragadtatva a gondolattól, hogy a bukaresti őrült forgalomba vezessen (amikor nem is tudtuk, hogy konkrétan merre kell majd mennünk), így arra a döntésre jutottunk, hogy majd autóbusszal megyünk. Előre megérdeklődte, hogy melyik járattal tudunk úgy odautazni, hogy minél korábban ott lehessünk a Nagykövetségen. A legoptimálisabb az volt (legalábbis akkor annak tűnt), hogy itthonról délután indultunk Marosvásárhelyre, aztán onnan valamikor este tájban továbbmegyünk egy másik busszal Bukarestbe. Az utóbbi járat elvileg hajnali fél hatra kellett volna beérkezzen arra az állomásra, mely a legközelebb esett (taxival tíz percre) a Nagykövetséghez. Általában a buszok késni szoktak, nem pedig sietni, ám valami csoda folytán ez a járat egy órával hamarabb ért a megállóba, mint szokott. Tehát hajnali fél ötkor már ott voltunk.
Eredetileg úgy terveztük, hogy a fél hatos érkezéstől számítva egy órát ott töltünk az állomáson, aztán taxival időben elindulunk, hogy minél hamarabb ott lehessünk az ügyfélfogadásra. Amikor ezt terveztük akkor arra számítottunk, hogy majd a buszon alszunk és viszonylag kipihenve az állomásra érkezve eszünk majd valamit, iszunk egy forró kávét, aztán mehetünk is szerencsét próbálni. Igen, szerencsét próbálni. Hiszen ez akkoriban (holott már XXI. századot írtunk egy „demokratikusnak” mondott államban) szerencseszámba ment, hogy az ember megkapja a vízumot Amerikába. Tehát mi egy órával hamarabb futottunk be, de nem szerettünk volna éjnek idején egy idegen városban kószálni, így tartottuk magunk az eredeti elképzelésünkhöz, hogy az állomáson maradunk fél hétig.
Tervünk először akkor rendült meg bennünk, amikor bementünk a kb. 5x4-es váróterembe, ahol úgy tíz-tizenöt szék kószált (valószínűleg még a kommunizmus örökségei), meg egy roskadozó félben lévő íróasztal, mely úgymond a kapusfülkét képezte. Szóval elsőre eléggé siralmasnak tűnt a helyzet, de azért igyekeztünk mindehhez pókerarcot vágni. Igyekezetünket az is sarkallta, hogy rajtunk (anyukámon meg rajtam kívül) gyakorlatilag egyetlen várakozó utas sem tartózkodott ebben a helységben, ahogy mi azt előzőleg reméltünk. Szóval ott voltunk mi ketten meg egy rosszkülsejű „kapus”, meg három-négy sofőr, akik nemrég érkeztek a különféle járatokkal. Azt már nem is taglalom, hogy ezek a bizonyos „sofőr urak” milyen árgus szemekkel nézegettek felénk, és hogy milyen hányingerem van a mai napig is, ha arra gondolok milyen szörnyen néztek ki. A kapus meg a sofőrök a „Dohányozni tilos” tábla alatt csak amúgy pöfékeltek, miközben táblé játékot játszottak nem kis pénzösszegekben. Ha akkor nem vagyok tudatában, hogy Bukarest egyik állomásában tartózkodunk, lehetséges, hogy azt hittem volna India valamelyik eldugott kis településének egyik állomása amit éppen látok.
A kiábrándulás meg még csak ezután következett. Minekután hosszú órákig utaztunk, gondoltuk, hogy ellátogatunk az illemhelyre. Mikor megkilincseltük a WC bejárót, nem nyílt az (amúgy nem túl sok jót ígérő) ajtó. Második próbálkozásra elég durván közölte a „kedves kapus úr”, hogy amennyiben nem látnánk, be van zárva és legyünk szívesek kint elvégezni a dolgunkat. Képzelhető, hogy hajnaltájt, a februári csípős mínusz tizen fokban nem volt túl nagy kedvünk az ajánlathoz, így visszaültünk előbbi helyünkre. Minekután az egyetlen italautomata, mely a váróban volt, nem működött, így nemhogy enni, még inni sem tudtunk, a kedvünk egyre fogyatkozott. Hogy el ne aludjunk ebben a nem túl bíztató környezetben, csendben meghúzódva beszélgetni kezdtünk. Néhány perc múlva az egyik nagydarab férfi odaszólt, hogy vagy románul beszélünk, mert Romániában élünk, vagy pedig takarodjunk onnan. Erre a kijelentésre már finoman fogalmazva is, de kezdtem úgy érezni, hogy ennél a helyzetnél bármi jobb lehetne. A legszörnyűbb az volt, hogy nem éppen alacsony vérmérséklettel rendelkezve, egyenesen szörnyű kín volt megállni, hogy nem mondhattam meg a szájam ízét. Már-már azt éreztem, hogy megfulladok, ha nem mondhatok legalább egy mondatot annak az alaknak. Anyukám csendben csitítani kezdett, mikor látta, hogy arcom kezd eltorzulni.
Ekkor csodával határos módon beparkolt egy taxi a váró elé és a sofőrje bejött a terembe azzal a szándékkal, hátha talál valakit aki éppen taxira vár. Viszonylag segítőkésznek tűnt az illető és mi kapva-kaptunk a lehetőségen. Megkértük, vigyen el egy közeli szállodába, ahol előzetes bejelentkezés nélkül is fogadnak minket ebben az órában. Már az megkönnyebbülésnek számított, hogy nem kell továbbra is egy levegőt szívnunk azokkal az emberekkel a váróból. A sofőr felajánlotta, hogy tud egy elég jó hotelt, ahol biztosan fogadnak és nem is fog túl sokba kerülni. Az igazság az, hogyabban a pillanatban úgy éreztük, hogy lényegében az ára érdekel a legkevésbé bennünket. Bármit megadtunk volna, hogy onnan kikerüljünk.
Útközben gyakorlatilag alig találkoztunk autóval, minden rideg, hideg és kihalt volt. Lassan több, mint fél órája utaztunk (a biztonság kedvéért mindketten hátra ültünk be) amikor egyre inkább arra lettünk figyelmesek, hogy lassan már a külvárost is elhagyjuk. Nem tudtuk elképzelni, hogy ez most hogyan fog folytatódni, így az az igazság, hogy szépen lassan a „soha nem lehet tudni” címszó alatt a táskámban tartott gázsprayt a télikabátom ujjába csúsztattam.
Nem tudom elfelejteni, hogy mennyire megkönnyebbültem, amikor megláttam a kivilágított hoteltáblát. A látvány nem volt túl kecsegtető, de legalább ott volt a hotel és nem kitudja micsoda szörnyűség, ami útközben végigpörgött agyamon. Szóval keserédes érzésekkel bementünk és kértünk egy szobát. Amikor a portás meghallotta, hogy magyarul szóltunk egymás között ránézett a taxisra és azt kérdezte „Bozgori?” Egy szörnyű fintor közepette belenézett egy megsárgult füzetbe és azt mondta, hogy menjünk az első emeletre. (A szoba számára sajnos már nem emlékszem.) Már abban a pillanatban megfordult fejemben a gondolat, hogy nem puszta véletlen, hogy az első emeleten helyeznek el bennünket. (Balsejtelmem utóbb bebizonyosodott.)
Erre a taxis vállat vont és ideadott egy névjegyet mondván, ha reggel felhívjuk, elvisz a Nagykövetségre. Rettenetes keserű szájízzel mentünk fel az elsőre. Megtaláltuk a szobát, amihez még kulcsot sem adtak. Azonban mint utólag kiderült kulcs nem járt hozzá, hisz ahol nincs zár, oda nem kell kulcs. Amikor benyitottunk a szobába és felkapcsoltuk a villanyt, azt hiszem hasonló pofoncsapás ért, mint mikor a váróterembe beléptünk. Annyi különbséggel, hogy itt 8 darab vaságy és 4 szekrény fogadott, amelyek szintén a kommunizmus maradványai lehettek. Jobb időkben bizonyára bentlakások hálóiban, vagy korházakban tehettek szolgálatot. A szoba legtúlsó, jobb sarkában lévő ágy mellett volt egy éjjeliszekrény szerepet betöltő karosszék, rajta egy lámpával. Így visszagondolva, azt hiszem, hogy a döbbenettől percekig még csak nem is szóltunk egymáshoz. Mikor magunkhoz tértünk lepakoltuk a két táskát arra az ágyra, amely mellett a lámpa volt. Adott körülmények között az tűnt a legésszerűbbnek, ha valamit odatolunk az ajtó elé és majd azután alszunk egy keveset. Tehát fogtuk magunk és az egyik ágyat szépen csendben odavittük az ajtóhoz, hisz már azt sem tartottuk kizártnak, hogy ennyi meglepetés után még más meglepetésben is részünk lesz.
Aztán szorosan egymásmellé bújtunk és megpróbáltunk elaludni. Egy ideig azt hittem, hogy nekem ez nem fog sikerülni, hisz már anyukám rég mélyen lélegzett (ami azt jelentette, hogy elaludt) amikor nekem a szemem még mindig a kilincsen függött, hogy vajon mikor fog megmozdulni. Az egyetlen dolog amit tehettem, hogy imádkoztam. Nagyon erősen. Azt hiszem úgy, ahogy az emberek igazán ritkán szoktak. Aztán a következő emlékem, hogy megcsörrent az ébresztő a telefonom. Annyira boldog, hogy csörög a reggeli ébresztő, még soha életemben nem voltam.
Gyorsan felkeltünk és rövid készülődés után hívtuk az éjszakai taxist, hogy jöhet értünk. Az a két óra, amit a hotelben töltöttünk (igazából még annyi sem volt) valóban nem került sokba, de felfogadtuk, hogy még egyszer nem kérünk az ilyen lehetőségekből. Mikor elhagytuk az épületet csak akkor láttuk, hogy az a hely, ahova hoztak (a hotel nevét most inkább nem közölném) egy három csillagra becsült hotel volt (gondolom valamikor évtizedekkel azelőttről maradt meg a cégtábla).
Végre elindultunk a Nagykövetségre. Fél nyolc tájban érhettünk a belvárosba, ahol elkaptuk a reggeli csúcsforgalmat. Tulajdonképpen ekkor jöttem rá, hogy miért is nem jöttünk autóval. Az a káosz és fejetlenség, ami ott uralkodott, az valami elmondhatatlan (tehát ezt nem is próbálom meg leírni). Mire a Nagykövetségre értünk a várakozók sora kint cikázott a járdán. Miután sorszámot vettünk nekünk is itt kellett várnunk. Természetesen ez sem volt kellemes élmény, hisz rettentő hideg februári reggel volt. Mi a 147-es sorszámot kaptuk. Utánunk már csak hárman jutottak sorszámhoz, hisz napjában csak 150 embert fogadtak akkoriban. Ahogy mondani szokták öröm az ürümben, ez valóban az volt mikor tudatosult bennünk, hogy csupán perceken múlt, hogy nekünk még jutott. Délre már az udvarra kerültünk, a járdán már nem voltak emberek. Aztán délután már bejutottunk az épületbe.
Háromnegyed ötkor kerültünk sorra. Sál, sapka, kabát, táska mind-mind bekerült egy zacskóba a megőrzőbe. Aztán levetettük a csizmáinkat meg a nadrágon levő övet amíg átmentünk a mágneses kapun. Nem volt kellemes érzés úgy vetkőződni, hogy két oldalról két-két gépfegyveres őr állt mellettünk percre készen, hogy tüzet nyissanak. Mire átestünk ezen a kivizsgáláson a fáradtságtól és az idegességtől már-már rosszul voltam.
Ekkor bekerültünk egy terembe ahol a hangszórókból annak a nevét hallhattuk akinek mennie kellett az úgynevezett konzultálásra. Ebben a terembe is fegyveres őrök kísértek és azok is fogadtak. Néhány másodpercig az volt az érzésem, hogy úgy kezelnek, mint azokban a filmekben, ahol közveszélyes bűnözőket szállítanak egyik helyről a másikra.
Végre elhangzott a mi nevünk. Bemehettünk a legbelső terembe. Itt újlenyomatot vettek tőlünk, aztán vártuk, hogy valamelyik ablaknál fogadjanak. Az igazán elkeserítő az volt, hogy amíg ott vártuk a sorunkra senkinek nem adták meg a vízumot. Én annyira ideges és feszült voltam, hogy alig tudtam már beszélni. Anyukám közben bíztatott, hogy szedjem össze magam és minden angoltudásom és az első pillanattól kezdve angolul kezdeményezzem a kommunikálást. Így is tettem. Minden erőm összeszedtem és mosolyogva, kedvesen (mint mikor minden a lehető-legnagyobb rendben van) üdvözöltem a mi papírjainkat kezelő nőt. Mikor meghallotta, hogy nem románul szóltam hozzá felcsillant a szeme. (Mint utólag megtudtuk, amerikai származású volt.) Ez némi erőt adott. Az egész konzultálás gyakorlatilag egy kérdezz-felelek játékhoz hasonlított. Meglepő módón egész közvetlen kérdések is elhangzottak. Úgy éreztem, hogy mióta kitettük a lábunkat otthonról most kezelnek először emberként.
A konzultálás véget ért. A nő megköszönte a beszélgetést és visszatolta a papírjainkat. Azt hittem ennyi volt, mehetünk haza. Ekkor átnyújtott két sárga cédulát és mondta, hogy másnap délután kettőre jöhetünk a vízum után. Annyi kellemetlen élmény után, amiben az elmúlt huszonnégy órában részesültünk, nem is mertem erről álmodni. A nagy öröm mellet mély nyomot hagyott bennünk az a megbélyegzés, mely nemzetiségükből adódóan végigkísért utunkon.
Bibliográfia
- FISCHER Sándor: Retorika: a közéleti beszéd gyakorlata, Kossuth Kiadó, Budapest, 1981.
- SZABÓ G. Zoltán (szerk.): Kis magyar retorika: bevezetés az irodalmi retorikába, Helikon, Budapest, 1997.
2012
Szél Dóra Csilla
Közép-Európa, Románia, vagy a haza, mindenkinek mást jelent. Szeretünk-e itt élni, mi az amin változtatnánk, egyáltalán van-e esély a változásra? Sok szempontból meg lehet közelíteni a problémákat. Közép-Európát mindig a nyugati társadalmakhoz hasonlítgatjuk, szidjuk a politikusokat, a munkásokat, mindenkit, aki miatt szerintünk le vagyunk maradva. Lessük a lehetőségeket, hogy mit is lehetne csinálni. Elmegyünk egy hétre nyaralni, és megannyi ötlettel, tapasztalattal térünk vissza, amiknek az alapja mind az, hogy mások mit tehetnének annak érdekében, hogy nekünk jobb legyen. Az soha fel sem merül, hogy mi is tehetnénk valamit. A nyugati országok fejlődését látjuk, az emberek hozzáállására felfigyelünk, de arra nem gondolunk, hogy esetleg először a hozzáállást kellene megváltoztatni, csak utána van esély a többire. Persze mindenki más kivetnivalókat talál a saját országában, nekem nem célom ezeket se megvitatni, se felsorolni. Egy témát választok, amit részletesebben szeretnék érinteni, mégpedig a közlekedést. Pontosabban: a motorosok helyzetét a közlekedésben, és az autóvezetők tudatlanságát, nemtörődömségét, agresszivitását a motorosokkal szemben. Az autóvezetők hozzáállása az, ami veszélyessé teszi a közlekedést a motorosok számára, ez az, amin változtatni kellene. Közép-Európa hozzá van szokva az út szélén poroszkáló lovaskocsikhoz, biciklisekhez, de a motorosokkal egyelőre nem tud mit kezdeni. Ezen pedig változtatni kellene.
Mifelénk, vagyis Közép-Európában, rengeteg embernek van valami baja a motorosokkal. Szülők féltik a gyermekeiket a motoron, autósok és gyalogosok egyaránt életveszélyesnek, sőt közveszélyesnek, tartják a motoron közlekedőket. Az előbb felsoroltak nagy többsége hosszas magyarázatokba is kezd ha megérdeklődjük, mégis miért gondolkozik így a két keréken közlekedőkről, bár az esetek többségében vagy arról van szó, hogy egy kellemetlen élmény után általánosít, vagy szegényes tudásának birtokában helytelen következtetéseket von le. Persze, a motorozás veszélyes, de ugyanúgy veszélyes az autóvezetés, sokszor még a gyalogátkelőn való közlekedés is. Minden csak hozzáállás kérdése. Motorosokból is vannak felelőtlenek, de amíg egy meggondolatlan motoros legfeljebb a saját halálát okozhatja, addig egy ámokfutó autós mutatványai mások életébe is kerülhetnek.
Ha belegondolunk abba, hogy melyek is a veszélyesebb részek a (bármilyen) járművel való közlekedés közben, akkor egyből az előzések jutnak eszünkbe. Emlékezzünk csak vissza, milyen is autóval előzni: erősen figyeljük a táblákat, hogy szabad-e, belátjuk-e az előttünk lévő jó hosszú útszakaszt, jön-e valaki szemből, mekkora sebességgel megy az előttünk közlekedő, nekünk vissza kell-e váltanunk, esetleg nem árt egy picit neki is futni mielőtt kiugranánk, közben ugye azt is nézzük, nem-e jön mögöttünk valaki, aki gyorsabb nálunk. Ha elhatározzuk, hogy előzünk, mondjuk egy jó hosszú kamiont, akkor bele kell számolni, hogy bizony annak az előzésnek nem lesz egyhamar vége. Közben folyamatosan izgulunk, hogy jön-e valaki szemből, kellően gyorsak vagyunk-e, hogy minél hamarabb lehagyjuk az illető kamiont, közben esetleg a sebsségmérőre is pillantgatunk, hogy azért nagyon ne is lépjük túl a megengedett sebességet, ugyanis nálunk még az előzés közbeni gyorshajtás is büntetendő. Na, ha ez mind megvan, akkor csodálkozunk rá, hogy a szembesávon az aszfalt minősége rosszabb mint gondoltuk, hajigálja a kocsit, még kevésbé érezzük magunkat biztonságban. És ekkor megpillantjuk a szembejövőt... Ez persze a legrosszabb eshetőség, nem akarok általánosítani, de azért gondoljunk bele, hogy ha valóban az előzés a legveszélyesebb manőver amit az utakon végrehajthatunk, akkor ez motoron sokkal biztonságosabb. Nem csak azért, mert az egész előzés motoron kb. 3 másodperc alatt elvégezhető (jelzéssel, magával az előzéssel, és a sávunkba való visszahúzással együtt), hanem azért is, mert ha mégis szembe jön valaki, gyorsabban mint számítottuk, a motor akkor is elfér két autó között (az autósok ritkán mennek annyira közel egymáshoz, hogy egy méter minimum ne maradjon, ez pedig elegendő egy motorsnak). Vagyis előzés szempontjából a motor sokkal biztonságosabb, mind kicsi méretének, mind pedig hatalmas erejének és gyorsulásának köszönhetően.
Mások azt emlegetik, hogy a motorosok meggondolatlanul vezetnek, feltűnősködnek, egykerekeznek. Valóban vannak olyanok, akik az utcán, fényes nappal, forgalomban próbálják bebizonyítani, milyen sok trükköt ismernek. Az autósok között egykerekező motorosokat tényleg jobb elkerülni, de szerencsére nem ők képezik a többséget. Ami pedig a meggondolatlanságot illeti: a motorosok nagy része sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkezik mint az autósok. Ők élvezetből vezetnek, nem kötelességből vagy megszokásból, épp ezért jobban ismerik a motorjukat, mint az átlag autós. Hajlandóak komoly pénzeket kifizetni vezetéstechnikai képzésekre, ahol pont azt tanulják meg, hogy veszélyhelyzetben hogyan reagáljanak minél gyorsabban, az adott motorhoz és a helyzethez leginkább illő menekülési útvonalat kidolgozva. A legújabb motorokat leszámítva, nincs bennük komoly számítógép-vezérlés, ami megakadályozza, hogy a vezető hülyeségeket műveljen. A legtöbb motorban nincs ESP vagy ABS, vagyis a vezető a saját tudására és tapasztalataira hagyatkozva vezet, nem pedig elvárja, hogy majd a gép gondolkozik helyette. A motoron általában rádió sincs, a vezető az utat és a járművét figyelni, nem a híreket hallgatja vagy telefonozik. Nem tud másra figyelni, hacsak nem a tájban gyönyörködik, mint a közlekedésre. A motorosnak fel kell ismernie a többi vezető legapróbb mozdulatát: vannak akik nem jeleznek előzés előtt, de rá lehet jönni, hogy arra készülnek: nagyon közel mennek az előttük lévőhöz, behúznak középre, lesik az alkalmat az előzésre. Lehet, hogy egy ilyen vezető nem néz bele a visszapillantó tükrébe, és nem látja, hogy a motoros közeledik, nem is jelzi, hogy előzni szeretne. Ilyenkor a motoros az, akinek észre kell venni a szándékot, és annak megfelelően viselkedni. Vagyis megint a motoros az, akinek minden eshetőégre fel kell készülni. A másik probléma, hogy a sportmotorokban már olyan technika van, amit az autósok elképzelni se tudnak: egyszerűen nem számítanak arra, hogy a semmiből mögéjük kerülhet egy motoros, esetleg 100 km/h sebességkülönbséggel. Persze ez már nem csak az autós hibája, ha csak nem vesszük a lelassult reflexeket, hanem a motorosé, aki egy olyan járművet vezet, ami képes akár 300 km/h-s végsebességre. Kevés az olyan motoros, aki nem próbálja ki legalább egyszer, hogy valóban mire is képes a gépe, de szerencsére legtöbbjük nem a forgalmas útszakaszokat választja a sebesség tesztelésére. És ahogy az előzéses példánál már láthattuk, a motorosnak szüksége van erre a plusz erőre és gyorsaságra: egy baleset esetén nincs légzsák, ami megvédje a vezetőt, nincs karosszéria, ami elnyeli az ütközést. A motoros a saját reflexeiben bízik, és abban, hogy a motorja van annyira könnyen kezelhető, hogy akár egy gyors gázadással elhagyja a veszélyes helyzetet.
Megint mások azzal érvelnek a motorok ellen, hogy túlságosan nagy erő van a bennük, le kellene őket korlátozni, betiltani stb. És valóban, van ahol nem lehet 100 lóerő feletti motorokat beíratni, kérdés, hogy miért engedik akkor az olyan sportkocsikat, amelyek szinte ugyanazon a szinten vannak mint a gyorsasági motorok. Azért mondom, hogy szinte, mert azt a gyorsulást, amit egy motor tud produkálni, autó nemigazán érheti el (legalábbis nulláról százra való gyorsulás esetén), viszont a sportautók végsebessége meg nagyobb is lehet mint a motoroké. De visszatérve a problémához: való igaz, hogy a legmodernebb gyorsasági motorokban nagyobb erő van mint egy átlag családi autóban, vagy terepjáróban, elvégre egy motor lehet 200 kg körül, és ha ehhez egy 1000 köbcentiméteres motor társul, az gyerekjátékszerűen lehagyja az autók zömét. De ilyen alapon összehasonlíthatnánk a Dacia Logant a Porsche Carreraval, és ezen logika szerint a Carrerát is be kellene tiltani. Nem minden motor Hayabusha, de persze itt is megvannak a végletek: motorok között is vannak egyszerű túragépek, vagy városi kismotorok (de most nem az ötven köbcentis robogókra gondolok), és vannak BMW HP4-ek, ami jelen pillanatban állítólag a legkönnyebb 1000 cm3-s motor (üresen 168 kg), ami a 193 lóerővel párosítva valóban ilyesztő teljesítmény, súly-lóerő arányával a kategória egyik legjobbjának számít. De ne felejtsük el, hogy az ilyen, és ehhez hasonló motorokat versenypályára gyártják, nem utcai közlekedésre, bár ott is lehet használni, de ugyan minek?
Veszélyhelyzetbe persze motorral is kerülhetünk, sőt. Van, hogy saját hibánkból, van, hogy az útburkolat rossz minősége billent ki az egyensúlyból, van hogy a mellékutakról felhordott kavicsokon, köveket, homokon csúszunk meg. Megtörténik, hogy nagyobb sebességgel megyünk bele egy kanyarba, mint ahogy illene, vagy hirtelen fékezés miatt csúszunk ki. Mi magunk is okozhatunk épp elég problémát az utakon, és azt se felejtsük el, hogy motoron jóval kevesebb védelmet kapunk, mint autóban ülve: nincs se karosszéria ami megvédjen, se légzsákok, se biztonsági öv. Azok a könnyebb koccanások, kicsúszások, amik autóval egyáltalán nem tűnnek veszélyesnek, motorral akár az életünkbe is kerülhetnek. De ott van az érem másik oldala is: sok veszélyes szituációból tudunk megmenekülni ha motorral vagyunk. Elférünk kis helyeken, akár két autó között is, és ha valami baj van, nem a fékezés az egyetlen lehetőségünk: a kicsi, könnyű, hihetetlen menetdinamikával rendelkező motoroknál ott van az „előre menekülés” lehetősége. Sok veszélyhelyzetet fékezéssel nem lehet elkerülni, legfeljebb a kár mértékét csökkenteni, a motor jelentős gyorsulása miatt viszont nem kell a fékekre hagyatkoznunk.
Azokat a baleseteket, ahol egy motoros súlyosan megsérül, vagy életét veszti, mifelénk egyszerűen annak tulajdonítják, hogy biztos a motoros lépte túl a megengedett sebességet, biztos ő volt az, aki figyelmetlenül vezetett. De az esetek nagy részében a motoros baleseteket az autósok okozzák. Egyszerűen nincsenek tisztában azzal, hogy hogyan viselkedik egy motor, milyen helyzeteket tud egyszerűen megoldani, és mi az, ami egy autósnak nem tűnik problémának, de egy motorosnak az életébe kerülhet. Autóval sokan csinálnak hirtelen mozdulatokat, hirtelen fékezéseket, elvégre nekik nincs mitől félniük: az autó nem fog megcsúszni, nem fog felborulni, de arra nem gondolnak, hogy a mögöttük haladó motoros egyszerűen nem tud olyan gyorsan reagálni, nem tud hirtelen lefékezni, és pláne nem kaphatja félre a kormányt. A közép-európai autóvezető sokszor egyáltalán nincs felkészülve/felkészítve arra, hogy motorosokkal is találkozhat az utakon. Nem látja meg a közeledő motorost, vagy biciklisnek/robogósnak nézi, nem feltételezi, hogy ugyanakkora sebességgel közlekedik, mint az autósok. Sok közúti baleset után a vétkes autóvezető csak annyit tud mondani, hogy nem is látta a motorost, vagy nem számított rá. Egy ilyen helyzetet a motoros sem tud kivédeni, legfeljebb ha folyamatosan azt feltételezi, hogy ő, mint motoros, láthatatlan, ezért ne is reménykedjen abban, hogy megadják neki az elsőbbséget, de legalábbis semmi esetre se vegye biztosra. Az autósok zöme reflexszerűen figyel a közlekedésre: mivel autóból jóval több van az utakon mint motorból, ezért az autókra figyel, a motort észre sem veszi, egyszerűen bekanyarodik elé, vagy ráhúz az éppen őt előző motorosra, mert nem látja a visszapillantó tükör holtterében. Ilyenkor megint jól jön a sebesség- és teljesítménykülönbség, a motor javára. Motorosok között ismert a mondás, miszerint „úgy vezess, mintha mindenki rád vadászna az utakon”. A helyett, hogy azt feltételezzük, hogy mindenki lát minket, és megadja az elsőbbséget, úgy kell viselkednünk, mintha legalábbis láthatatlanok lennék, nem bízhatunk senki másban, csak magunkban. Mint írtam, az autósok nagy része nem veszi észre a motorost, de olyan is van, aki határozottan agresszívan lép fel ellenük: be akarja bizonyítani, hogy ő a gyorsabb, vagy legalábbis erősebb, letolja az útról a motorost, vagy versenyezni kezd vele. Igaz, hogy sok veszélyes helyzetet meg lehet úszni a motoron, de ha mégis bekövetkezik a baleset, akkor az súlyos következményekkel járhat.
Röviden így néz ki Közép-Európában a motoros közlekedés: annak ellenére, hogy az autósok nincsenek felkészülve a motorosokra, és hogy nagyon keveset tudnak a témában, mégis mindig a motorosokat próbálják meg negatívan feltüntetni. Ideje lenne ezen a hozzáálláson javítani, mert a motorok nem fognak eltűnni az utakról, és jó lenne, ha a két fél köcsönösen tisztelné a másikat, de minimum érteniük kellene a másikat és elfogadni.
2014
Közép-Európa, Románia, vagy a haza, mindenkinek mást jelent. Szeretünk-e itt élni, mi az amin változtatnánk, egyáltalán van-e esély a változásra? Sok szempontból meg lehet közelíteni a problémákat. Közép-Európát mindig a nyugati társadalmakhoz hasonlítgatjuk, szidjuk a politikusokat, a munkásokat, mindenkit, aki miatt szerintünk le vagyunk maradva. Lessük a lehetőségeket, hogy mit is lehetne csinálni. Elmegyünk egy hétre nyaralni, és megannyi ötlettel, tapasztalattal térünk vissza, amiknek az alapja mind az, hogy mások mit tehetnének annak érdekében, hogy nekünk jobb legyen. Az soha fel sem merül, hogy mi is tehetnénk valamit. A nyugati országok fejlődését látjuk, az emberek hozzáállására felfigyelünk, de arra nem gondolunk, hogy esetleg először a hozzáállást kellene megváltoztatni, csak utána van esély a többire. Persze mindenki más kivetnivalókat talál a saját országában, nekem nem célom ezeket se megvitatni, se felsorolni. Egy témát választok, amit részletesebben szeretnék érinteni, mégpedig a közlekedést. Pontosabban: a motorosok helyzetét a közlekedésben, és az autóvezetők tudatlanságát, nemtörődömségét, agresszivitását a motorosokkal szemben. Az autóvezetők hozzáállása az, ami veszélyessé teszi a közlekedést a motorosok számára, ez az, amin változtatni kellene. Közép-Európa hozzá van szokva az út szélén poroszkáló lovaskocsikhoz, biciklisekhez, de a motorosokkal egyelőre nem tud mit kezdeni. Ezen pedig változtatni kellene.
Mifelénk, vagyis Közép-Európában, rengeteg embernek van valami baja a motorosokkal. Szülők féltik a gyermekeiket a motoron, autósok és gyalogosok egyaránt életveszélyesnek, sőt közveszélyesnek, tartják a motoron közlekedőket. Az előbb felsoroltak nagy többsége hosszas magyarázatokba is kezd ha megérdeklődjük, mégis miért gondolkozik így a két keréken közlekedőkről, bár az esetek többségében vagy arról van szó, hogy egy kellemetlen élmény után általánosít, vagy szegényes tudásának birtokában helytelen következtetéseket von le. Persze, a motorozás veszélyes, de ugyanúgy veszélyes az autóvezetés, sokszor még a gyalogátkelőn való közlekedés is. Minden csak hozzáállás kérdése. Motorosokból is vannak felelőtlenek, de amíg egy meggondolatlan motoros legfeljebb a saját halálát okozhatja, addig egy ámokfutó autós mutatványai mások életébe is kerülhetnek.
Ha belegondolunk abba, hogy melyek is a veszélyesebb részek a (bármilyen) járművel való közlekedés közben, akkor egyből az előzések jutnak eszünkbe. Emlékezzünk csak vissza, milyen is autóval előzni: erősen figyeljük a táblákat, hogy szabad-e, belátjuk-e az előttünk lévő jó hosszú útszakaszt, jön-e valaki szemből, mekkora sebességgel megy az előttünk közlekedő, nekünk vissza kell-e váltanunk, esetleg nem árt egy picit neki is futni mielőtt kiugranánk, közben ugye azt is nézzük, nem-e jön mögöttünk valaki, aki gyorsabb nálunk. Ha elhatározzuk, hogy előzünk, mondjuk egy jó hosszú kamiont, akkor bele kell számolni, hogy bizony annak az előzésnek nem lesz egyhamar vége. Közben folyamatosan izgulunk, hogy jön-e valaki szemből, kellően gyorsak vagyunk-e, hogy minél hamarabb lehagyjuk az illető kamiont, közben esetleg a sebsségmérőre is pillantgatunk, hogy azért nagyon ne is lépjük túl a megengedett sebességet, ugyanis nálunk még az előzés közbeni gyorshajtás is büntetendő. Na, ha ez mind megvan, akkor csodálkozunk rá, hogy a szembesávon az aszfalt minősége rosszabb mint gondoltuk, hajigálja a kocsit, még kevésbé érezzük magunkat biztonságban. És ekkor megpillantjuk a szembejövőt... Ez persze a legrosszabb eshetőség, nem akarok általánosítani, de azért gondoljunk bele, hogy ha valóban az előzés a legveszélyesebb manőver amit az utakon végrehajthatunk, akkor ez motoron sokkal biztonságosabb. Nem csak azért, mert az egész előzés motoron kb. 3 másodperc alatt elvégezhető (jelzéssel, magával az előzéssel, és a sávunkba való visszahúzással együtt), hanem azért is, mert ha mégis szembe jön valaki, gyorsabban mint számítottuk, a motor akkor is elfér két autó között (az autósok ritkán mennek annyira közel egymáshoz, hogy egy méter minimum ne maradjon, ez pedig elegendő egy motorsnak). Vagyis előzés szempontjából a motor sokkal biztonságosabb, mind kicsi méretének, mind pedig hatalmas erejének és gyorsulásának köszönhetően.
Mások azt emlegetik, hogy a motorosok meggondolatlanul vezetnek, feltűnősködnek, egykerekeznek. Valóban vannak olyanok, akik az utcán, fényes nappal, forgalomban próbálják bebizonyítani, milyen sok trükköt ismernek. Az autósok között egykerekező motorosokat tényleg jobb elkerülni, de szerencsére nem ők képezik a többséget. Ami pedig a meggondolatlanságot illeti: a motorosok nagy része sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkezik mint az autósok. Ők élvezetből vezetnek, nem kötelességből vagy megszokásból, épp ezért jobban ismerik a motorjukat, mint az átlag autós. Hajlandóak komoly pénzeket kifizetni vezetéstechnikai képzésekre, ahol pont azt tanulják meg, hogy veszélyhelyzetben hogyan reagáljanak minél gyorsabban, az adott motorhoz és a helyzethez leginkább illő menekülési útvonalat kidolgozva. A legújabb motorokat leszámítva, nincs bennük komoly számítógép-vezérlés, ami megakadályozza, hogy a vezető hülyeségeket műveljen. A legtöbb motorban nincs ESP vagy ABS, vagyis a vezető a saját tudására és tapasztalataira hagyatkozva vezet, nem pedig elvárja, hogy majd a gép gondolkozik helyette. A motoron általában rádió sincs, a vezető az utat és a járművét figyelni, nem a híreket hallgatja vagy telefonozik. Nem tud másra figyelni, hacsak nem a tájban gyönyörködik, mint a közlekedésre. A motorosnak fel kell ismernie a többi vezető legapróbb mozdulatát: vannak akik nem jeleznek előzés előtt, de rá lehet jönni, hogy arra készülnek: nagyon közel mennek az előttük lévőhöz, behúznak középre, lesik az alkalmat az előzésre. Lehet, hogy egy ilyen vezető nem néz bele a visszapillantó tükrébe, és nem látja, hogy a motoros közeledik, nem is jelzi, hogy előzni szeretne. Ilyenkor a motoros az, akinek észre kell venni a szándékot, és annak megfelelően viselkedni. Vagyis megint a motoros az, akinek minden eshetőégre fel kell készülni. A másik probléma, hogy a sportmotorokban már olyan technika van, amit az autósok elképzelni se tudnak: egyszerűen nem számítanak arra, hogy a semmiből mögéjük kerülhet egy motoros, esetleg 100 km/h sebességkülönbséggel. Persze ez már nem csak az autós hibája, ha csak nem vesszük a lelassult reflexeket, hanem a motorosé, aki egy olyan járművet vezet, ami képes akár 300 km/h-s végsebességre. Kevés az olyan motoros, aki nem próbálja ki legalább egyszer, hogy valóban mire is képes a gépe, de szerencsére legtöbbjük nem a forgalmas útszakaszokat választja a sebesség tesztelésére. És ahogy az előzéses példánál már láthattuk, a motorosnak szüksége van erre a plusz erőre és gyorsaságra: egy baleset esetén nincs légzsák, ami megvédje a vezetőt, nincs karosszéria, ami elnyeli az ütközést. A motoros a saját reflexeiben bízik, és abban, hogy a motorja van annyira könnyen kezelhető, hogy akár egy gyors gázadással elhagyja a veszélyes helyzetet.
Megint mások azzal érvelnek a motorok ellen, hogy túlságosan nagy erő van a bennük, le kellene őket korlátozni, betiltani stb. És valóban, van ahol nem lehet 100 lóerő feletti motorokat beíratni, kérdés, hogy miért engedik akkor az olyan sportkocsikat, amelyek szinte ugyanazon a szinten vannak mint a gyorsasági motorok. Azért mondom, hogy szinte, mert azt a gyorsulást, amit egy motor tud produkálni, autó nemigazán érheti el (legalábbis nulláról százra való gyorsulás esetén), viszont a sportautók végsebessége meg nagyobb is lehet mint a motoroké. De visszatérve a problémához: való igaz, hogy a legmodernebb gyorsasági motorokban nagyobb erő van mint egy átlag családi autóban, vagy terepjáróban, elvégre egy motor lehet 200 kg körül, és ha ehhez egy 1000 köbcentiméteres motor társul, az gyerekjátékszerűen lehagyja az autók zömét. De ilyen alapon összehasonlíthatnánk a Dacia Logant a Porsche Carreraval, és ezen logika szerint a Carrerát is be kellene tiltani. Nem minden motor Hayabusha, de persze itt is megvannak a végletek: motorok között is vannak egyszerű túragépek, vagy városi kismotorok (de most nem az ötven köbcentis robogókra gondolok), és vannak BMW HP4-ek, ami jelen pillanatban állítólag a legkönnyebb 1000 cm3-s motor (üresen 168 kg), ami a 193 lóerővel párosítva valóban ilyesztő teljesítmény, súly-lóerő arányával a kategória egyik legjobbjának számít. De ne felejtsük el, hogy az ilyen, és ehhez hasonló motorokat versenypályára gyártják, nem utcai közlekedésre, bár ott is lehet használni, de ugyan minek?
Veszélyhelyzetbe persze motorral is kerülhetünk, sőt. Van, hogy saját hibánkból, van, hogy az útburkolat rossz minősége billent ki az egyensúlyból, van hogy a mellékutakról felhordott kavicsokon, köveket, homokon csúszunk meg. Megtörténik, hogy nagyobb sebességgel megyünk bele egy kanyarba, mint ahogy illene, vagy hirtelen fékezés miatt csúszunk ki. Mi magunk is okozhatunk épp elég problémát az utakon, és azt se felejtsük el, hogy motoron jóval kevesebb védelmet kapunk, mint autóban ülve: nincs se karosszéria ami megvédjen, se légzsákok, se biztonsági öv. Azok a könnyebb koccanások, kicsúszások, amik autóval egyáltalán nem tűnnek veszélyesnek, motorral akár az életünkbe is kerülhetnek. De ott van az érem másik oldala is: sok veszélyes szituációból tudunk megmenekülni ha motorral vagyunk. Elférünk kis helyeken, akár két autó között is, és ha valami baj van, nem a fékezés az egyetlen lehetőségünk: a kicsi, könnyű, hihetetlen menetdinamikával rendelkező motoroknál ott van az „előre menekülés” lehetősége. Sok veszélyhelyzetet fékezéssel nem lehet elkerülni, legfeljebb a kár mértékét csökkenteni, a motor jelentős gyorsulása miatt viszont nem kell a fékekre hagyatkoznunk.
Azokat a baleseteket, ahol egy motoros súlyosan megsérül, vagy életét veszti, mifelénk egyszerűen annak tulajdonítják, hogy biztos a motoros lépte túl a megengedett sebességet, biztos ő volt az, aki figyelmetlenül vezetett. De az esetek nagy részében a motoros baleseteket az autósok okozzák. Egyszerűen nincsenek tisztában azzal, hogy hogyan viselkedik egy motor, milyen helyzeteket tud egyszerűen megoldani, és mi az, ami egy autósnak nem tűnik problémának, de egy motorosnak az életébe kerülhet. Autóval sokan csinálnak hirtelen mozdulatokat, hirtelen fékezéseket, elvégre nekik nincs mitől félniük: az autó nem fog megcsúszni, nem fog felborulni, de arra nem gondolnak, hogy a mögöttük haladó motoros egyszerűen nem tud olyan gyorsan reagálni, nem tud hirtelen lefékezni, és pláne nem kaphatja félre a kormányt. A közép-európai autóvezető sokszor egyáltalán nincs felkészülve/felkészítve arra, hogy motorosokkal is találkozhat az utakon. Nem látja meg a közeledő motorost, vagy biciklisnek/robogósnak nézi, nem feltételezi, hogy ugyanakkora sebességgel közlekedik, mint az autósok. Sok közúti baleset után a vétkes autóvezető csak annyit tud mondani, hogy nem is látta a motorost, vagy nem számított rá. Egy ilyen helyzetet a motoros sem tud kivédeni, legfeljebb ha folyamatosan azt feltételezi, hogy ő, mint motoros, láthatatlan, ezért ne is reménykedjen abban, hogy megadják neki az elsőbbséget, de legalábbis semmi esetre se vegye biztosra. Az autósok zöme reflexszerűen figyel a közlekedésre: mivel autóból jóval több van az utakon mint motorból, ezért az autókra figyel, a motort észre sem veszi, egyszerűen bekanyarodik elé, vagy ráhúz az éppen őt előző motorosra, mert nem látja a visszapillantó tükör holtterében. Ilyenkor megint jól jön a sebesség- és teljesítménykülönbség, a motor javára. Motorosok között ismert a mondás, miszerint „úgy vezess, mintha mindenki rád vadászna az utakon”. A helyett, hogy azt feltételezzük, hogy mindenki lát minket, és megadja az elsőbbséget, úgy kell viselkednünk, mintha legalábbis láthatatlanok lennék, nem bízhatunk senki másban, csak magunkban. Mint írtam, az autósok nagy része nem veszi észre a motorost, de olyan is van, aki határozottan agresszívan lép fel ellenük: be akarja bizonyítani, hogy ő a gyorsabb, vagy legalábbis erősebb, letolja az útról a motorost, vagy versenyezni kezd vele. Igaz, hogy sok veszélyes helyzetet meg lehet úszni a motoron, de ha mégis bekövetkezik a baleset, akkor az súlyos következményekkel járhat.
Röviden így néz ki Közép-Európában a motoros közlekedés: annak ellenére, hogy az autósok nincsenek felkészülve a motorosokra, és hogy nagyon keveset tudnak a témában, mégis mindig a motorosokat próbálják meg negatívan feltüntetni. Ideje lenne ezen a hozzáálláson javítani, mert a motorok nem fognak eltűnni az utakról, és jó lenne, ha a két fél köcsönösen tisztelné a másikat, de minimum érteniük kellene a másikat és elfogadni.
2014
Szőllősi Eszter
|
Negatív előítéletrendszerek kialakulásáról |
E témában való elmerülésem, kutakodásom során futottam bele az oly frappánsan csengő ELŐÍTÉLET = TUDATLANSÁG gondolatba. Ez módfelett megragadott és elgondolkoztatott, ezért eme vezérfonalat követve járom körül a legfontosabbakat. Dolgozatomban magukról az előítéletekről szeretnék értekezni, megvizsgálva ezek kialakulását, formáit és nem utolsó sorban negatív hatását az érintett személyekre vonatkozóan. Ebben a témában elsőként Gordon W. Allport Az előítélet című munkájára támaszkodom, illetve más szerzők rövidebb tanulmányokban kifejtett gondolataira.
A vélt kezdetekről
Erős Ferenc az Irányok és tendenciák az előítéletek kialakulásában című munkájában határozza meg az előítéletek vizsgálat tárgyává kerülésének idejét, azt állítva, hogy a 20. század harmincas éveiktől kezdve tömegével láttak napvilágot – hosszú ideig csaknem kizárólag az Egyesült Államokban– azok az empirikus vizsgálatok, amelyek a különféle etnikai és kulturális kisebbségekkel kapcsolatos attitűdök felmérését célozták. Az előítélet kérdése a II. világháború után, főként pedig a hatvanas– hetvenes években került az európai szociálpszichológusok figyelmének középpontjába.[1] Természetesen igyekszem megjegyezni, hogy a problémával még jóval korábban is foglalkoztak, hiszen a stigma kifejezés megjelenésére utaló első bizonyítékok az ókori görög kultúrából fennmaradó emlékekből származnak.[2] Ugyanakkor más találó vélemények szerint is az előítélet egyidős az emberiséggel.
Meghatározási árnyalatok, pontosítások
Gordon W. Allport szerint: „ Az előítélet szó, mely a latin praejudicium származéka, az ókortól kezdve méyreható jelentésváltozáson ment keresztül az angol nyelv kialakulása során.“
A szerző ezt az átváltozást három szakaszra tagolja:
1. Az ókorban a praejuducium olyan esetet jelentett, amelyre nézve megelőző tapasztalatok és döntések alapján alkottak ítéletet.
2. A kifejezés később az angol nyelvben megváltozott, és azt az ítéletet jelölték vele, melyet a tények gondos megvizsgálása és mérlegelése előtt alakítottak ki, más szőval az éretlen, elsietett ítéletet.
3. A kifejezés jelentése végül kibővült az érzelmi alkotórésszel, mely az előzetesen kialakított és tényekre kellően alá nem támasztott ítéletet érzelmileg pozitívra vagy negatívra színezi.
[3]
Ugyanez hétköznapi megfogalmazásban így hangzana: „Az előítélet valamely személlyel szemben érzett idegenkedő vagy ellenséges attitűd, melynek alapja pusztán annyiban van, hogy az illető személy egy adott csoporthoz tartozik, és ennek következtében feltételezik róla, hogy a csoportnak tulajdonított negatív tulajdonságokkal ő is rendelkezik”.[4]
Mindezeket egyesítve, Allport szerint röviden és világosan azt állapíthatjuk meg, hogy az előítélet nem más, mint „rossz feltételezése másokról elegendő bizonyíték nélkül.” Az említett műben a szerző hangsúlyozza, hogy ezek a meghatározások pusztán csak a negatív érzelmi színezetű előítéletekre vonatkoznak, az emberek viszont mások javára is előítéletesek lehetnek, jót is feltételezhatnek másokról elegendő bizonyíték nélkül.
Az elmondottak tükrében tehát az előítélet „kedvező vagy kedvezőtlen érzés egy személy vagy dolog vonatkozásában, mely megelőzi a tenyleges tapasztalatot, illetve nem azon alapul.”
Továbbhaladva ezen gondolatmeneten, mára már köztudott tény, hogy az előítéletek kialakulásában meghatározó szerepet játszanak a túláltalánosítások és a sztereotípiák. Ezeket külön- külön vizsgálva arra a következtetésre jutunk, amelyet már Allport is felállított, nevezetesen, hogy „az emberi elme egyik leghétköznapibb fogása valószínüleg a túláltalánosítás, vagyis ha csak egy gyűszűnyi tény áll is a rendelkezésünkre, nem habozunk akkora általánosításokat tenni, mint egy dézsa.”
A sztereotípia fogalma Allport szerint a következőkben ragadható meg: „kedvező vagy kedvezőtlen tartalmától függetlenül a sztereotípia kategóriával társult túlzáson alapuló nézet. Feladata a kategóriával kapcsolatos viselkedés igazolása, racionalizálása.”
Ugyanakkor Allport arra is felhívja a figyelmet, hogy „az emberi pszihikum kategóriák segítsége nélkül képtelen lenne a gondolkodásra (a kategória itt általánosítást jelent). Kialakulásuk után a kategóriák a normális előzetes ítélet alapjául szolgálnak. Nem tudjuk kikerülni a folyamatot… Az előzetes ítéletek akkor válnak előítéletekké, ha az újonnan feltárt ismeretek nem képesek változtatni rajtuk. Az előítélet és az előzetesen magalkotott közönséges ítélet között tehát az a különbség, hogy az utóbbiakat képesek vagyunk érzelmi ellenállás nélkül megvitatni, és ha kell, kijavítani.”[5]
A fenntiekben vizsgált általánosítás és sztereotípia kapcsolatáról, Allport munkája alapján, még azt is pontosítanunk kell, hogy „az érvényes általánosítást csakk akkor tudjuk megkülönböztetni a sztereotípiától, ha megbízható adatok állnak rendelkezésünkre a valóságosan létező csoportközi különbségek létezésére (valószínűségére) vonatkozólag.”
Rákos Péter ennél egy komplexebb és szerteágazóbb megfogalmazását adja a sztereotípiának: „A sztereotip, többnyire ma már mint melléknév, a legjobb esetben is valami általános, elvont, gépies, automatikusan megnyilvánuló, elcsépelt, leegyszerűsített, üres, ha ugyan nem egyenesen hazug dolgot jelent. Nem valami hízelgő. Tartalmi jegyei között mindig szerepel –nyíltan vagy burkoltan- valamiféle elvárás: miféle reakciót, miféle viselkedést várhatunk attól, aki ilyen s ilyen sztereotíp tulajdonság hordozója.”[6]
Az előítélet fogalma értelmezhető tehát szűkebb és tágabb értelemben is, azonban a mindennapi életben mint „Minden olyan esetben az előítélet jelenségével állunk szemben, amikor a hamis általánosításokon alapuló negatív attitűdök bizonyos személyekkel kapcsolatban tartósan fennmaradnak.”[7]
Negatív előítéletek
Fontosnak tartom Allport nyomán megjegyezni, hogy előítéletek az alábbi csoportokkal szemben tapasztalhatók: faj, nem, korcsoport, etnikai csoport, nyelvi csoport, tájegység, vallások, nemzetek, ideológiák, kasztok, társadalmi osztályok, szakmák, iskolázottsági szintek, érdekcsoportok megszámlálhatatlan mennyiségben: klubok, egyetemi diákszövetségek, stb.
Továbbá az a megállapítás is elengedhetetlen a tisztánlátáshoz, hogy a különbségek jó része bizonyos típúsokba sorolhatók: bőrszín, arcvonások, gesztusok, jellemző arckifejezés, beszéd vagy akcentus, öltözet, viselkedésmód, vallási szokások, étkezési szokások, nevek, lakóhely, mesterséges jelzések: egyenruhák vagy tagságot jelző rangjelzések.
Allport még úgy látta, hogy „Az etnikai előítélet hibás és rugalmatlan általánosításon alapuló ellenszenv. Megmaradhat az érzések szintjén, de kifejezésre is juthat a viselkedésben. Irányulhat egy- egy csoport egészére, de egyetlen egyén ellen is, azona az alapon, hogy az illető a szóban forgó csoport tagja. Az így meghatározott előítélet valóságos hatása abban áll, hogy az előítélet célpontja hátrányos helyzetbe kerül, aminek nem saját helytelen viselkedésében van az oka.”[8] „Az etnikai csoportokat jelölő címkék, mint pl. a néger, az olasz, a zsidó, a katolikus, stb. melyek önmaguk véve nem is sértők, szintén hordozhatnak érzelmi hangsúlyokat. Sértőbb változatokban is előfordulnak azonban ezek a kategóriák, mondjuk pl. nigger, digó, jakhec, pápista, stb. Ha valaki ezeket a szavakat használja, szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy az illető nemcsak a csoport hovatartozását akarja megjelölni, hanem egyúttal gyalázza és sérti is azt, akit ilyen szavakkal nevez meg.”[9] Az elmondottak mára már szükségszerűen kiegészülnek Erős Ferenc kutatási eredményeivel, aki szerint új értelmet kapott a rasszizmus kifejezés. Míg a hagyományos rasszizmus vélt vagy valódi biológiai, genetikai, antropológiai különbségekre alapozva sorolta az embereket „magasabb rendű” vagy „alacsonyabb rendű” csoportokra, napjaink „rasszizmusa” olyan általánosított idegengyűlölet, amely elsősorban a migránsok, bevándorlók, menekültek ellen irányul, függetlenül azok származásától vagy bőrszínétől is.[10]
Ha a vallás és az előítélet kényes kapcsolatát vizsgáljuk, akár Rákos Péter véleményét is elfogadhatjuk, aki arra a következtetésre jutott, hogy „A vallás ellentmondásos szerepet játszik az életben. Egyidejűleg oldja és köti az előítéleteket. Egyesek szerint a nagyobb vallásosság lehet ellenszer az előítéletességre, mások szerint az előítéletesség felszámolása csak a vallások megszüntetésével képzelhető el.”[11]
Ha pedig a nemek között dúló előítéleteket tesszük górcső alá, akkor Carol Gilligan munkáját hívhatjuk a segítségünkre, aki a nemek közti különbség elemzésére egy olyan módszert, fejlesztett ki, melyben a nők és a férfiak önmagukról és saját cselekedeteikről alkotott képét vizsgálja.[12] A szerző arra a következtetésre jutott, hogy a nők szerepe a férfiak életében hagyományosan a segítő és gondoskodó, gondviselő szerep, a férfiak azonban mindazokat az értékeket, amelyek ezen tevékenységekkel függnek öszze, gyakran leértékelik, és saját személyes eredményeiket tekintik a siker egyedüli formájának. Gyengeségnek és nem erősségnek tartják a kapcsolatokkal való törődést a nők részéről, még akkor is, ha az igen gyakran igen nagy erőfeszítéseket ígényel. Gilligan a kapott eredményeket azzal magyarázza, hogy a nők a múltban kénytelenek voltak alkalmaszkodni a férfiak erkölcsi ítéleteihez, még akkor is, ha tudták hogy rendelkeznek olyan értékekkel, amelyek hiányoznak a férfiakból. [13] A negatív előítéletrendszerekről, illetve ezek változásáról folytatott tanakodást, morfondírozást egy egészen korunkbeli látlelettel illendő zárnom, ami pesszimista módon meglehetősen negatív árnyalatot fest az elmondottakról. Ehhez Erőss Gábor és Gárdos Judit: Az előítélet-kutatások bírálatához című munkájához fordulva elmondható, hogy napjainkban, amerikai és nyugat– európai előítélet– kutatók megfigyelései szerint, a nagy klasszikus előítéletek, illetve az előítéletek bázisául szolgáló kemény sztereotípiák kimennek a divatból, s helyükre a puhább, rejtettebb előítéletek lépnek, melyeket sokkal nehezebb tettenérni, mivel a hagyományos kérdőívek és egyéb attitűd– vizsgáló eljárások nem tudják őket kimutatni.[14] Ezen változások pontosabb vizsgálata, akárcsak mindenféle előlítélet visszaszorítása, leküzdése még ránk vár.
2012
Felhasznált szakirodalom:
Erős Ferenc: Irányok és tendenciák az előítéletek kutatásában www.hier.iif.hu/hu/letoltes.php?fid=tartalomsor/409
Erőss Gábor, Gárdos Judit: Az előítélet-kutatások bírálatához www.hier.iif.hu/hu/letoltes.php?fid=tartalomsor/411Hasonló
Gordon W. Allport: Az előítélet, Osiris, Budapest, 1999.
Imre Márta: Leányanyák -társadalmi előítéletek, Editura Mega, 2009, Cluj Napoca.
Kovács Tünde: A stigmatizációs folyamat leírása az értelmi fogyatékos gyermekek iskolai pályafutásának idején, www.massag.hu/konyv/konyv_kovacstunde.doc
Rákos Péter: A nemzeti jelleg, a mienk és másoké- Öncsalások és előítéletek mint történelemformáló tényezők, Kalligram, Pozsony, 2000
Jegyzetek
[1] Erős Ferenc: Irányok és tendenciák az előítéletek kutatásában
[2] Kovács Tünde: A stigmatizációs folyamat leírása…
[3] Gordon W. Allport: Az előítélet, Osiris, Budapest, 1999, 33-34.
[4]Uo.36.
[5] Uo. 49- 50.
[6] Rákos Péter: A nemzeti jelleg, a mienk és másoké- Öncsalások és előítéletek mint történelemformáló tényezők, Kalligram, Pozsony, 2000.
[7] Allport, 41.
[8] Uo. 38.
[9] Uo. 234.
[10] Erős Ferenc, 8.
[11] Rákos, 97.
[12] Gilligan, 1982, In: Giddens, 2000.
[13] Gilligan, 16- 17.
[14] Erőss Gábor, Gárdos Judit: Az előítélet-kutatások bírálatához
A vélt kezdetekről
Erős Ferenc az Irányok és tendenciák az előítéletek kialakulásában című munkájában határozza meg az előítéletek vizsgálat tárgyává kerülésének idejét, azt állítva, hogy a 20. század harmincas éveiktől kezdve tömegével láttak napvilágot – hosszú ideig csaknem kizárólag az Egyesült Államokban– azok az empirikus vizsgálatok, amelyek a különféle etnikai és kulturális kisebbségekkel kapcsolatos attitűdök felmérését célozták. Az előítélet kérdése a II. világháború után, főként pedig a hatvanas– hetvenes években került az európai szociálpszichológusok figyelmének középpontjába.[1] Természetesen igyekszem megjegyezni, hogy a problémával még jóval korábban is foglalkoztak, hiszen a stigma kifejezés megjelenésére utaló első bizonyítékok az ókori görög kultúrából fennmaradó emlékekből származnak.[2] Ugyanakkor más találó vélemények szerint is az előítélet egyidős az emberiséggel.
Meghatározási árnyalatok, pontosítások
Gordon W. Allport szerint: „ Az előítélet szó, mely a latin praejudicium származéka, az ókortól kezdve méyreható jelentésváltozáson ment keresztül az angol nyelv kialakulása során.“
A szerző ezt az átváltozást három szakaszra tagolja:
1. Az ókorban a praejuducium olyan esetet jelentett, amelyre nézve megelőző tapasztalatok és döntések alapján alkottak ítéletet.
2. A kifejezés később az angol nyelvben megváltozott, és azt az ítéletet jelölték vele, melyet a tények gondos megvizsgálása és mérlegelése előtt alakítottak ki, más szőval az éretlen, elsietett ítéletet.
3. A kifejezés jelentése végül kibővült az érzelmi alkotórésszel, mely az előzetesen kialakított és tényekre kellően alá nem támasztott ítéletet érzelmileg pozitívra vagy negatívra színezi.
[3]
Ugyanez hétköznapi megfogalmazásban így hangzana: „Az előítélet valamely személlyel szemben érzett idegenkedő vagy ellenséges attitűd, melynek alapja pusztán annyiban van, hogy az illető személy egy adott csoporthoz tartozik, és ennek következtében feltételezik róla, hogy a csoportnak tulajdonított negatív tulajdonságokkal ő is rendelkezik”.[4]
Mindezeket egyesítve, Allport szerint röviden és világosan azt állapíthatjuk meg, hogy az előítélet nem más, mint „rossz feltételezése másokról elegendő bizonyíték nélkül.” Az említett műben a szerző hangsúlyozza, hogy ezek a meghatározások pusztán csak a negatív érzelmi színezetű előítéletekre vonatkoznak, az emberek viszont mások javára is előítéletesek lehetnek, jót is feltételezhatnek másokról elegendő bizonyíték nélkül.
Az elmondottak tükrében tehát az előítélet „kedvező vagy kedvezőtlen érzés egy személy vagy dolog vonatkozásában, mely megelőzi a tenyleges tapasztalatot, illetve nem azon alapul.”
Továbbhaladva ezen gondolatmeneten, mára már köztudott tény, hogy az előítéletek kialakulásában meghatározó szerepet játszanak a túláltalánosítások és a sztereotípiák. Ezeket külön- külön vizsgálva arra a következtetésre jutunk, amelyet már Allport is felállított, nevezetesen, hogy „az emberi elme egyik leghétköznapibb fogása valószínüleg a túláltalánosítás, vagyis ha csak egy gyűszűnyi tény áll is a rendelkezésünkre, nem habozunk akkora általánosításokat tenni, mint egy dézsa.”
A sztereotípia fogalma Allport szerint a következőkben ragadható meg: „kedvező vagy kedvezőtlen tartalmától függetlenül a sztereotípia kategóriával társult túlzáson alapuló nézet. Feladata a kategóriával kapcsolatos viselkedés igazolása, racionalizálása.”
Ugyanakkor Allport arra is felhívja a figyelmet, hogy „az emberi pszihikum kategóriák segítsége nélkül képtelen lenne a gondolkodásra (a kategória itt általánosítást jelent). Kialakulásuk után a kategóriák a normális előzetes ítélet alapjául szolgálnak. Nem tudjuk kikerülni a folyamatot… Az előzetes ítéletek akkor válnak előítéletekké, ha az újonnan feltárt ismeretek nem képesek változtatni rajtuk. Az előítélet és az előzetesen magalkotott közönséges ítélet között tehát az a különbség, hogy az utóbbiakat képesek vagyunk érzelmi ellenállás nélkül megvitatni, és ha kell, kijavítani.”[5]
A fenntiekben vizsgált általánosítás és sztereotípia kapcsolatáról, Allport munkája alapján, még azt is pontosítanunk kell, hogy „az érvényes általánosítást csakk akkor tudjuk megkülönböztetni a sztereotípiától, ha megbízható adatok állnak rendelkezésünkre a valóságosan létező csoportközi különbségek létezésére (valószínűségére) vonatkozólag.”
Rákos Péter ennél egy komplexebb és szerteágazóbb megfogalmazását adja a sztereotípiának: „A sztereotip, többnyire ma már mint melléknév, a legjobb esetben is valami általános, elvont, gépies, automatikusan megnyilvánuló, elcsépelt, leegyszerűsített, üres, ha ugyan nem egyenesen hazug dolgot jelent. Nem valami hízelgő. Tartalmi jegyei között mindig szerepel –nyíltan vagy burkoltan- valamiféle elvárás: miféle reakciót, miféle viselkedést várhatunk attól, aki ilyen s ilyen sztereotíp tulajdonság hordozója.”[6]
Az előítélet fogalma értelmezhető tehát szűkebb és tágabb értelemben is, azonban a mindennapi életben mint „Minden olyan esetben az előítélet jelenségével állunk szemben, amikor a hamis általánosításokon alapuló negatív attitűdök bizonyos személyekkel kapcsolatban tartósan fennmaradnak.”[7]
Negatív előítéletek
Fontosnak tartom Allport nyomán megjegyezni, hogy előítéletek az alábbi csoportokkal szemben tapasztalhatók: faj, nem, korcsoport, etnikai csoport, nyelvi csoport, tájegység, vallások, nemzetek, ideológiák, kasztok, társadalmi osztályok, szakmák, iskolázottsági szintek, érdekcsoportok megszámlálhatatlan mennyiségben: klubok, egyetemi diákszövetségek, stb.
Továbbá az a megállapítás is elengedhetetlen a tisztánlátáshoz, hogy a különbségek jó része bizonyos típúsokba sorolhatók: bőrszín, arcvonások, gesztusok, jellemző arckifejezés, beszéd vagy akcentus, öltözet, viselkedésmód, vallási szokások, étkezési szokások, nevek, lakóhely, mesterséges jelzések: egyenruhák vagy tagságot jelző rangjelzések.
Allport még úgy látta, hogy „Az etnikai előítélet hibás és rugalmatlan általánosításon alapuló ellenszenv. Megmaradhat az érzések szintjén, de kifejezésre is juthat a viselkedésben. Irányulhat egy- egy csoport egészére, de egyetlen egyén ellen is, azona az alapon, hogy az illető a szóban forgó csoport tagja. Az így meghatározott előítélet valóságos hatása abban áll, hogy az előítélet célpontja hátrányos helyzetbe kerül, aminek nem saját helytelen viselkedésében van az oka.”[8] „Az etnikai csoportokat jelölő címkék, mint pl. a néger, az olasz, a zsidó, a katolikus, stb. melyek önmaguk véve nem is sértők, szintén hordozhatnak érzelmi hangsúlyokat. Sértőbb változatokban is előfordulnak azonban ezek a kategóriák, mondjuk pl. nigger, digó, jakhec, pápista, stb. Ha valaki ezeket a szavakat használja, szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy az illető nemcsak a csoport hovatartozását akarja megjelölni, hanem egyúttal gyalázza és sérti is azt, akit ilyen szavakkal nevez meg.”[9] Az elmondottak mára már szükségszerűen kiegészülnek Erős Ferenc kutatási eredményeivel, aki szerint új értelmet kapott a rasszizmus kifejezés. Míg a hagyományos rasszizmus vélt vagy valódi biológiai, genetikai, antropológiai különbségekre alapozva sorolta az embereket „magasabb rendű” vagy „alacsonyabb rendű” csoportokra, napjaink „rasszizmusa” olyan általánosított idegengyűlölet, amely elsősorban a migránsok, bevándorlók, menekültek ellen irányul, függetlenül azok származásától vagy bőrszínétől is.[10]
Ha a vallás és az előítélet kényes kapcsolatát vizsgáljuk, akár Rákos Péter véleményét is elfogadhatjuk, aki arra a következtetésre jutott, hogy „A vallás ellentmondásos szerepet játszik az életben. Egyidejűleg oldja és köti az előítéleteket. Egyesek szerint a nagyobb vallásosság lehet ellenszer az előítéletességre, mások szerint az előítéletesség felszámolása csak a vallások megszüntetésével képzelhető el.”[11]
Ha pedig a nemek között dúló előítéleteket tesszük górcső alá, akkor Carol Gilligan munkáját hívhatjuk a segítségünkre, aki a nemek közti különbség elemzésére egy olyan módszert, fejlesztett ki, melyben a nők és a férfiak önmagukról és saját cselekedeteikről alkotott képét vizsgálja.[12] A szerző arra a következtetésre jutott, hogy a nők szerepe a férfiak életében hagyományosan a segítő és gondoskodó, gondviselő szerep, a férfiak azonban mindazokat az értékeket, amelyek ezen tevékenységekkel függnek öszze, gyakran leértékelik, és saját személyes eredményeiket tekintik a siker egyedüli formájának. Gyengeségnek és nem erősségnek tartják a kapcsolatokkal való törődést a nők részéről, még akkor is, ha az igen gyakran igen nagy erőfeszítéseket ígényel. Gilligan a kapott eredményeket azzal magyarázza, hogy a nők a múltban kénytelenek voltak alkalmaszkodni a férfiak erkölcsi ítéleteihez, még akkor is, ha tudták hogy rendelkeznek olyan értékekkel, amelyek hiányoznak a férfiakból. [13] A negatív előítéletrendszerekről, illetve ezek változásáról folytatott tanakodást, morfondírozást egy egészen korunkbeli látlelettel illendő zárnom, ami pesszimista módon meglehetősen negatív árnyalatot fest az elmondottakról. Ehhez Erőss Gábor és Gárdos Judit: Az előítélet-kutatások bírálatához című munkájához fordulva elmondható, hogy napjainkban, amerikai és nyugat– európai előítélet– kutatók megfigyelései szerint, a nagy klasszikus előítéletek, illetve az előítéletek bázisául szolgáló kemény sztereotípiák kimennek a divatból, s helyükre a puhább, rejtettebb előítéletek lépnek, melyeket sokkal nehezebb tettenérni, mivel a hagyományos kérdőívek és egyéb attitűd– vizsgáló eljárások nem tudják őket kimutatni.[14] Ezen változások pontosabb vizsgálata, akárcsak mindenféle előlítélet visszaszorítása, leküzdése még ránk vár.
2012
Felhasznált szakirodalom:
Erős Ferenc: Irányok és tendenciák az előítéletek kutatásában www.hier.iif.hu/hu/letoltes.php?fid=tartalomsor/409
Erőss Gábor, Gárdos Judit: Az előítélet-kutatások bírálatához www.hier.iif.hu/hu/letoltes.php?fid=tartalomsor/411Hasonló
Gordon W. Allport: Az előítélet, Osiris, Budapest, 1999.
Imre Márta: Leányanyák -társadalmi előítéletek, Editura Mega, 2009, Cluj Napoca.
Kovács Tünde: A stigmatizációs folyamat leírása az értelmi fogyatékos gyermekek iskolai pályafutásának idején, www.massag.hu/konyv/konyv_kovacstunde.doc
Rákos Péter: A nemzeti jelleg, a mienk és másoké- Öncsalások és előítéletek mint történelemformáló tényezők, Kalligram, Pozsony, 2000
Jegyzetek
[1] Erős Ferenc: Irányok és tendenciák az előítéletek kutatásában
[2] Kovács Tünde: A stigmatizációs folyamat leírása…
[3] Gordon W. Allport: Az előítélet, Osiris, Budapest, 1999, 33-34.
[4]Uo.36.
[5] Uo. 49- 50.
[6] Rákos Péter: A nemzeti jelleg, a mienk és másoké- Öncsalások és előítéletek mint történelemformáló tényezők, Kalligram, Pozsony, 2000.
[7] Allport, 41.
[8] Uo. 38.
[9] Uo. 234.
[10] Erős Ferenc, 8.
[11] Rákos, 97.
[12] Gilligan, 1982, In: Giddens, 2000.
[13] Gilligan, 16- 17.
[14] Erőss Gábor, Gárdos Judit: Az előítélet-kutatások bírálatához
Szűcs Orsolya Noémi
|
Az előítéletek proteuszi állandóságáról |
1. Fogalmi áttekintés
Előítélet = “A kifejezés a latin eredetű prejudice szó fordítása, amely a pre-, 'elő-' és a judice, 'ítélet', 'megítélés' összetételből keletkezett. Az előítélet a bármiféle tapasztalatot megelőző ítéletet jelenti.”[1]
Az előítéleteknek számos változata ismert, olyan jelenségről lévén szó, amely végigkíséri az emberi reflexiókat, az emberi társadalom működésének alapvető meghatározója. Az előítélet gyakorlatilag egyidejű a gondolkodó emberrel. Működése is az emberi gondolkodás mechanizmusából eredeztethető. A szubjektum érzékeli a világot és az őt ért benyomások és érzékelések alapján elkészíti a saját szubijektív realitását. Ebben pedig kategorizál, leegyszerűsít és kialakítja jelenségek kétdimenziós(jó/rossz, hasznos/haszontalan stb.) reflexióit. Így megkönnyíti saját maga számára a világban való eligazodást, ugyanakkor nehezen megváltoztatható, általánosító, előítélő sémák berendezkedését is elősegíti.„Az előítélet csak visszatükrözi a személy általános gondolkodásmódját a világról, amelyben él.”[2] Már a bibliában is megfigyelhetjük ennek a bináris elkülönítésnek a jelenlétét, hiszen Isten két „faji” csoportra osztotta az emberiséget: zsidókra és pogányokra. Ám ez a kategorizálás nem feltétlenül előítélet, hiszen Jónás történetében is láthatjuk, hogy nem társít a pogányokhoz semmilyenféle negatív másságot vagy hiányosságot, formálja őket, a keresztényekhez hasonlóvá kívánja tenni a hit által Ninive népét is.
A másik ezzel összefüggő oka az előítéletek létezésének a társadalom hatása,a szocializáció alakító ereje, valamint az, hogy az ember nem magányos lény hanem a teret amelyben él, más hozzá hasonlókkal osztja meg, akikkel folyamatos versengésben van. Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember című művében a történelem motorjának nevezi az elismerésért vívott harcot. S kétkedően teszi fel a kérdést vajon elegendő-e egy tökéletes liberális társadalom létrejöttéhez a racionális elismerés, tehát a másokkal egyenlőként való elismerés. Vagy elkerülhetetlen az irracionális, ‘jobbnak lenni a másiknál’ típusú elismerés létrejötte?[3] Vagyis az emberi anyag magában hordozza másikkal való összemérést, a másik túlteljesítésére való törekvést. Ez azonban folyamatos harc a mássággal, a tőlünk különböző idegenségével. Fenyegetve érezzük magunkat(„Miért nem olyan mint én?”) és a számunkra ismeretlen egyben furcsát, veszélyt jelent. Ezért igyekszünk azt túlszárnyalni, azáltal, hogy hozzánk hasonlóvá tesszük, vagy a számunkra idegenként érzékelt tulajdonságait negatív kategóriákba, előítéletekbe rendezzük. „A világot tehát két táborra osztjuk: a saját csoport az ismerős, kiszámítható, hozzám hasonló, pozitív, a kívülállók/másak csoportja az ismeretlen, idegenszerű, alapvetően negatív.”[4]
2. A művészi egzisztencia mint előítélet
(Régi-új előítéletek a művész és az irodalom kapcsán)
„Minden rom. A művészet
Örök. A többi por.
A népet
Túléli a szobor”
(Théphile Gautier: A Művészet)
A művészet és legfőbbképpen a művész megítélése az ókortól kezdve összefüggött a kategorizáció, előítélet kérdéseivel. Arisztotelész Poétika című művében megkülönböztetően kezeli a művészt a történésszel való bináris oppozícióban, kitüntett szerepet ítélve neki, mondván olyan eseményeket mond el „amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség vagy a szükségszerűség alapján.”[5] Ez is egyfajta előítélet, hiszen általános sémákban, egyetlen, magasabbrendűnek ítélt halmaz elemeiként gondolja el őket, különleges szerepet szánva nekik a valóság tükrözésében, “imitálásában”. Bár a művészek esetében tételezhető egy pozitív megkülönböztetés, hiszen tehetségük nem csupán tanult képességekből eredeztethető, ahenm ösztönös, genetikai kód függvénye is. Megkülönböztetés az idők során sokféle módon és formában, de mindig jelen volt. A romantika korában az írók maguk, tüntették fel magukat istenadta zseni, váteszi szerepű proféta alakjában. Petőfi ezt odáig fokozza, hogy a politikai győzelem kulcsát látja a művészet erejében “Ujabb idõkben isten ilyen/Lángoszlopoknak rendelé/A költõket, hogy õk vezessék/A népet Kánaán felé.”[6] Majd a XIX.század második felében, XX.század elején ennek a szerepvállalásnak a radikalizmusa miatt is, egy másfajta különbözőség kerül előtérbe. Művész az aki nem vesz részt a világ történéseiben, aki elhatárolja magát a politikától, elefántcsonttoronyba zárkózik, elérhetetlen és magányra ítélt személyiség. “Sem rokona,sem ismerőse” hirdeti Ady. Ez a kívülállás pedig sajátos refelexiókban tükröződik a világról. Józsa István A kívülállás metafizikájához című tanulmányában az emberi reflexiók és véleményalkotás alapvető jellemzőjeként ítéli meg az ilyesfajta kívülállás szükségességét “A kívülállás távolságot jelent, a rálátás perspektíváját biztosítja.”[7]
A művész így folyamatos, saját maga vagy kora által gyártott szerepvállalásokba, előítéletekbe született bele, melyeknek vagy eleget tett, vagy újakat teremtett. Különleges, furcsa és idegenként való megítélése azonban állandó maradt. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a művész emberfeletti képességekkel rendelkező lény lenne, akit szükségszerűen el kell különíteni a társadalom többi részétől egyszerűen a hozzájuk való viszonyulás az ami megítélésüket mássá teszi. Ugyanolyan emberek mint mások, vannak tehetségesek és kevésbé tehetségesek, ám ezek a történelem során hozzájuk kapsolt előítéletek kitüntett pozíciót statuálnak. S a XXI.században sincs másképp. Jól mutatja ezt az is, hogy az Európa Parlament 2007-ben állást foglalt és törvényeket fogadott el a művészek megítéléséről és védelméről. Ebben felkérik a Bizottságot, hogy „művészeti ágazattal folytatott konzultációt követően hozzanak létre a művészek számára az Europasshoz hasonló "európai szakmai nyilvántartást", amelyben feltüntetésre kerül státuszuk, szerződéseik jellege és azok egymást követő időtartama, valamint foglalkoztatóik vagy az őket alkalmazó szolgáltatók adatai;”[8]
3. A nemzetközösségi irodalom és az előítélet kérdése
3.1 Salman Rushdie
Sir Ahmed Salman Rushdie 1947-ben született Bombayben Indiában. Apja, Anis Ahmed Rushdie Cambridge-ben végzett üzletember volt, anyja, Negin Bhatt tanárnő. Ő maga is író, a psoztkoloniális irodalom egyik emblematikus képviselőjének tartják. Regényeinek nagy része az indiai szubkontinensen játszódik. Bombayben nőtt fel, diplomáját Angliában, a cambridge-i King’s College-ban szerezte. Élete nagy részét Angliában töltötte, csak kora gyermekkora köthető Indiához, regényeiben mégis meghatározó szerepet kap az indiai identitás. 2000-ben kiköltözik az Egyesült Államokba.
Az Éjfél gyermekei című művét Booker Prize díjjal jutalmazták 1982-ben. Sátáni versek című regényéért, melyet 1988-ban adtak ki, Mohamed proféta „tiszteletlen” ábrázolása miatt az iszlám közösség halálbüntetést rótt ki rá. Ezt 1998-ban vontánk vissza hivatalosan.
3.2 Nemzetközösségi író? Az integráció nehézségei
”Pontosan nyolc héttel a brit gyarmatbirodalom összeomlása után születtem, az éra, amelyben felnőttem természetesen nagyban befolyásolta, hogy kivé váltam.”vallotta magáról az egyik vele készített interjúban.[9]Rushdie életének meghatározó pillére az előítélet, a művészi megítélés, az író feladatának kérdésköre. Ő is különleges szerepvállalónak látja és láttatja a művészt, így ír a költő szerepéről „A költő szerepe, hogy megnevezze a megnevezhetetlent, hogy rámutasson a csalásokra, hogy állást foglaljon, vitázzon és formába öntse a világot, megakadályozva, hogy az álomba merüljön.”[10] Ebbeli képességében pedig nem is kételkedik, eleve feltételezve, hogy a költő rendelkezik minden ehhez szükséges mássággal, tulajdonsággal, tehát különleges, képes a világ formázására. Ez ugyanaz a régi megkülönböztetés a művész jellemét, feladatát tekintve amit az előző fejezetben röviden bemutattunk.
Csakhogy az ő esetében számolnunk kell egy egészen új, XX.századi előítéletrenddel is, amely egyértelműen negatív hatású, politikai és társadalmi átalakulások következménye. Ez pedig nem más mint a nemzeti irodalom és az abba való beletartozás kérdése. Vajon Rushdie aki egész életében angolul írt és alkotott, aki gyarmatbirodalomba való beleszületés révén örökölte az angol nyelv birtoklását, tudását részese-e az angol nemzeti irodalomnak? Vagy születése miatt mindig is kívülálló, „különleges eset” marad? Az természetesen kétségtelen, hogy a születéssel és indiai identitással hozott hagyomány újfajta alkotásmódban tükröződik, illetve kikerülhetetlen. Mindig hordozni fogja magában a „kelet géniuszát”[11], akkoris ha a nyugatba integrálódott. Sőt a probléma továbbgondolása, vajon a nemzetközösségi irodalom része, egyáltalán a fogalom érvényes-e ma? A kérdés megválaszolása természetesen bonyolult és hossza kutatást igényel. Én most leginkább a szerző álláspontjára és az azokból adódó következményekre koncentrálnék.
Rushdie-t, Shiva Naipault, Buchi Emecheta-t, Anita Desay-t, Ngugi wa Thiong’o-t a nemzetközösségi írók csoportjába sorolják. A Nemzetközösség olyan nemzetközi szervezet, amely a Brit Birodalomból alakult független államok hoztak létre 1948-ban. Rushdie erősen tiltakozik a nemzetközösségi irodalom fogalma ellen, amellett érvelve, hogy nemzetközösségi irodalom tulajdonképpen nem is létezik.[12] Egy konferencia, ahol több szerző is a fent említettel köül előadást tartott, Rushdie egyértelműen kifejezte tiltakozását a fogalom ellen„Milyen ‘közösséget’ vállalhatok én mint a marxista Ngugival, egy kétségtelenül politikai íróval, aki kifejezte az angol nyelv iránti visszautasítását azáltal, hogy művét swahili nyelven olvasta fel, megtoldva egy svéd változattal a fordítója által, mindannyiunkat megzavarva.”[13] Kifejti ugyanakkor, hogy erős és sértő előítélettel teli a megnevezés, hiszen olyan angol nyelven író személyekre vonatkoztatják, akik nem “fehérbőrű angolok, írek vagy amerikaiak”[14] És persze még beengednek vagy teljesen kizárnak néha ilyeneket mint Ngugi, aki nem angolul ír. Rushdie felháborodása odáig fajul, hogy gettónak nevezi a “nemzetközösségi irodalmat”. Olyan gettónak amelynek megvannak a maga szabályai, így egyik legjellegezetesebb szempont ami alapján elemzik az írókat az a nemzetiség. “Ami a nemzetközösségi irodalom érdekesnek talál Patrick White-ban az az ausztrálsága(…)bár ezt senki sem lenne elég bátor, hogy a szemébe mondja.”[15] Nem véletlenül, hiszen valóban azt tűzte ki szem elé, hogy kiszélesítse az angol irodalom fogalmát, belevonva a gyarmatbirodalmak alkotóit, tehát egyrészt az előítéletek megszüntetését. Másrészt azonban paradox módon ezzel párhuzamosan le is szűkített azt, valami topografikusan, nacionálisan sőt faji alapon meghatárzohatóvá.
Az angol nyelv ma már nem feltétlenül kell, hogy gyűlölet tárgya legyen, a posztkoloniális országokban sem. India esetében is már lezajlottak ezek viták a XX.század közepén, a mai indiai gyerek, természetesnek veszi, hogy az angol a egyik nyelv amit el kell sajátítson. “Az angol mostmár egy indiai irodalmi nyelv is.”[16] Így fölösleges és előítélettel teli az indiai származású, angolul író szerzőket kirekeszteni annak irodalmából, azáltal, hogy ilyen megkülönböztető kategóriába illesztik.
3.3 Következtetés
Fontos problémára világít rá Rushdie. A XX.századi posztkoloniális társadalom egyik meghatározó kérdésévé vált a nemzetiség, eredet és eredetiség kérdése. Sajnos azonban még most sem vagyunk képesek előítéletektől mentesen kezelni azt, az irodalmat még mindig megpróbáljuk dobozokba csomagolni. A nemzetközösségi irodalom megteremtésével, meggátolták annak a lehetőségét, hogy a Rushdie-hoz hasonló írók valah is integrálódhassank az angol nemzeti irodalomba, hiszen örökké perifériákhoz tartozóak, “mások” maradnak. S akkor itt visszatérthetünk az előítélet kapcsán utalat Fukuyama írásra, aki fejtegeti, hogy vajon elegendő-e a liberális demokráciának a racionális versengésen alapuló egyenlőség. Nos úgy tunic a válasz nem, hiszen ez a megkülönböztetés az írók esetében is egyfajta irracionális versengés. Jobbnak lenni mint a másik, vagy legalábbis attól eltérőnek lenni azáltal, hogy nem integrálom be az angol kultúra irodalmába, így megőrzöm annak eredetiségét. Természetesen ez a megoldás nem előítéletmentes és még jó ideig meghatározó is lesz az irodalom berkeiben.
A művészekkel s ezáltal az irodalommal kapcsolatos előítéletek így proteuszi módón változó jellegűek, de paradox módon mindig jelenlévők.
Bibliográfia
ARISZTOTELÉSZ, Poétika, http://vmek.niif.hu/00300/00315/00315.htm (utolsó letöltés 2012.02.10).
FUKUYAMA Francis, The End of History and the Last Man, Avon Books, 1992.
GORDON Allport, Az előítélet, Gondolat, Budapest, 1957.
JÓZSA István, A kívülállás metafizikája In. Szivárvány, XVI.évfolyam 45. Szám/1995.április, Chicago - Budapest.
RUSHDIE Salman, Nemzetközösségi irodalom, pedgi nincsen,ford.Mesterházi Mónika, Holmi, 1995. 7évfolyam 8sz.
ZAMFIR Korinna, A veszéleyesen gyenge nő, http://epa.oszk.hu/00400/00458/00123/2738.html (utolsó letöltés 2012.02.10).
Jegyzetek
[1] G.Colțescu,Pató A., A.Atanesescu, Szótár plurális társadalmaknak, http://tarstudszotar.adatbank.transindex.ro/?szo=11 (utolsó letöltés, 2012.02.10)
[2] Allport Gordon, Az előítélet, Gondolat, Budapest, 1957, p.253.
[3] Francis Fukuyama, The End of History and the Last Man, Avon Books, 1992.
[4] Zamfir Korinna, A veszéleyesen gyenge nő, http://epa.oszk.hu/00400/00458/00123/2738.html (utolsó letöltés 2012.02.10).
[5] Arisztotelész, Poétika, http://vmek.niif.hu/00300/00315/00315.htm (utolsó letöltés 2012.02.10).
[6] Petőfi Sándor, A XIX.század költői, http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/xix.htm
(utolsó letöltés 2012.02.10).
[7] Józsa István, A kívülállás metafizikája In. Szivárvány, XVI.évfolyam 45. Szám/1995.április, Budapest.
[8] A művészek társadalmi megítélése, Európa Parlament, http://www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?type=TA&reference=P6-TA-2007-0236&language=HU (utolsó letöltés 2012.02.10).
[9] Rushdie 2007-ben járt Budapesten, http://www.dura.hu/system/printer.php?id=2940 (utolsó letöltés 2012.02.10).
[10] Hamilton, Ian. "The First Life of Salman Rushdie." The New Yorker. Dec. 1995, p.112.
[11] Hamvas Béla Az öt géniusz című művében Magyarország kapcsán utal, annak kultúrájában jelen lévő 5 tájegységbeli géniuszra és azok sajátosságaira(Észak, Dél, Kelet, Nyugat, Erdély). Kelet kapcsán a szabadságvágyat emeli ki.
[12] Salman Rushdie, Nemzetközösségi irodalom, pedgi nincsen,ford.Mesterházi Mónika, Holmi, 1995. 7évfolyam 8sz.
[13] Uo.
[14] Uo.
[15] Uo.
[16] Uo.
Tamás-Kraus Réka
„Nagyobb távlatból nézve Közép-Európa olyan térség, amelyet közös kulturális hagyományok szőnek össze, és ahol a folyó politikai változás közben maguk a közép-európaiak mindig a figyelő világ szeme elé vetítették közös kulturális földrajzukat.”[1] - olvashatjuk Farkas János László fordításában Emil Brox szavait Közép-Európáról. Napjainkban sokszor halljuk és használjuk Közép-Európa fogalmát úgy, hogy közben nem vagyunk tisztában ennek az ideának a jelentésével.
Mi Közép-Európa? Mit nevezünk Közép-Európának? Kik tartoznak ide? Jogos kérdések, és mindközül mégis a legnehezebb feladatnak a jelentésmegfogalmazás bizonyul. Tudományosan nem meghatározott fogalom, csak beszélünk róla, értjük egymás szavait, de nem tudjuk csak körülírni e fogalmat. Rengeteg szempontból megközelíthető Kelet-Európa, hiszen a két világháború, a századforduló hozta újítások nagyban befolyásolták a politikai, gazdasági, egyházi, nemzeti nézeteket.
Bármely szempontot ragadnánk meg és próbálnánk afelől megközelíteni a felvetődő kérdésre a választ, fő kiindulópontnak a változás, az újítás, a fejlődés tehető. Megközelíthető földrajzilag, történelmileg, társadalmilag, kultúrailag, ám a számomra a fenti idézet az, ami úgymond választ ad a kérdésemre, hiszen ebben a meghatározásban kiegészítik, segítik egymást a felsorolt szempontok.
A felvilágosodás és ipari forradalom nyújtotta változások mély és permanens nyomot hagytak a 20. század peremén élő emberben. Ez az ugrásszerű fejlődés a gazdaságot, a politikáról, nemzetről és vallásról alkotott normákat, az oktatást, a művészeteket és az irodalmat is érintette. Az egyén, mint önálló gondolatokkal, jogokkal rendelkező individuum szerepel a társadalomban, ám folyamatos elnyomásnak és irányításnak van alá vetve. Megalakul egy új modern ipari társadalom, ami a munka világában él. A bizalom megrendülésével a 20. századi ember kísérletet tesz az élet személyiség alapú megismerésére. A modern szellem a felszín mögé akar látni, a látszólagos dolgokon túl próbálja meg megragadni az élet értelmét.
Dolgozatomban az Én Kelet-Európám kérdésre keresem a választ, különböző szempontokat ragadva meg, különböző szempontokból próbálom meg meghatározni a „meghatározhatatlan”.
Bármilyen szempontból próbáljuk megközelíteni Közép-Európát, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, hogy mindegyik perspektíva egy csomópontra vezetnek vissza, és az a társadalom. Hiszen nélkülünk, a régiót lakta emberek nélkül nem létezne Közép-Európa, csakis kizárólag tárgyilagosan, mint földrész, amit növényzet borít be és víz vesz körül.
Mi, a gondolkodó emberek, vagyunk azok, akik jelentőséget adunk e fogalom születésének, általunk, a társadalom által nyeri el jelentőségét, hiszen nekünk igenis fontos, hogy megértsük e fogalomnak a használatát, értelmét. Az ember nélkül, nem lenne politika, gazdaság, történelem, művészetek, kincsek, amelyek éltetik Közép-Európát, értelmet adnak neki, formálják, kiemelik, kiragadják közönséges közegéből és megkülönböztető jegyekkel ruházzák fel.
Földrajzilag minden iskolázott ember tudja, hogy hol keresse Európát, tudja, hogy mely országok összessége teszi ki az eredményt. A hétköznapi megfogalmazás szerint Európa Közép-Európának a Kelet-és Nyugat-Európa közé, eső régiója, amelyhez név szerint: Ausztria, Liechtenstein, Németország, Svájc, Szlovénia, Csehország, Lengyelország, Magyarország valamint Szlovákia tartozik. Mivel Közép-Európa meghatározása ködös, pont olyan ködös az is, hogy esetleg tartoznak-e ide más országok vagy sem. Hiszen ez a meghatározás is csak puszta szempont, amelyet az emberek többsége elfogad. Mindebből alkalmasint levonhatjuk azt a következtetést, hogy a földrajzi vidékek, tájak és régiók mindig aszerint határolódnak el és manifesztálódnak, hogy az emberek, akik bennük élnek, milyen módon konstatálják őket. - másfelől nem lesz érvénytelen az a megállapítás sem, hogy a földrajzi viszonyok már önmagukban is objektív adottságok, melyektől a köztük élő emberek nem tudnak eltekinteni. A földrajzi környezet az ember számára oikumené -- épp ezért hiába nézegetnénk akármeddig is Európa hegy- és vízrajzi térképét, sosem tudnánk valódi régiókat fölfedezni benne, ha nem gondolnánk mindig oda az ott élő embereket: termelési módjukkal, mindennapi és kulturális, politikai és szellemi életükkel együtt.[2]
A gazdasági összefogás, a szellemi kiegyenlítődés, a politikai közakarat kinyilvánításának „retorikája”- és nem csak „retorikája”- nem számol e kérdéskör történelembe ágyazottságával, nem őriz, nem teremt hagyományt, inkább „elmegy” e hagyomány mellett. Jóllehet a közép-európai Közép-Európa-tudat nemcsak leírható, hanem irodalmi-művészeti párhuzamosságokban, vitákban, igenlésekben és tagadásokban, még inkább: akart és akaratlan összeszövődésekben, azaz „primer" és „szekunder", nemegyszer politikává emelkedő-süllyedő „szövegekben” – valóban a dinasztikus kapcsolatok, nem, előbbről: népeink vándorlása, a jövevényszavak befogadása óta – nyomon követhető, nyomon követendő.[3]
Közép-Európát nem megteremteni kell, hanem felismerni ott is ahol látszólag szétszóródva élünk. Közép-Európa az a hely, ami a kiskörű otthonunkból kiragad és áthelyez egy nagyobb otthonban.
Az Én Közép-Európám az otthonom, az a hely, amire büszke vagyok és családomnak érzem az itt élőket. Az otthon fogalom talán meredeknek tűnhet, merész és nagy kikiáltásnak, de a jelentés relativitása, a valóság relativitása az, ami engedélyt ad arra, hogy nagyot gondoljak. Otthonom a kisvárosom ahol élek, és családom a városomat alkotó lakosság. Egységérzet, összetartás, empátia, közös akarat és cél, az, ami meghatározza a nagyobb körű családokat- ha, valaki kiemelkedő dolgot tesz, egyformán vagyunk rá büszkék.
A fenti gondolatból kiindulva vetíthető ki nagyobb jelentésekre az otthon. Közép-Európa otthont ad nekem, és még sok más embernek, kultúrának, véleménynek, különlegességnek és nézeteknek. Ettől lesz egy nagy színes egység, hogy bár különböző nézeteket, vallást, gondolkodást, szokást, hagyományt gyakorolunk, mégis egy otthonba tartozunk, elfogadjuk egymást, és ha úgy adódna, összetartanánk közös jogainkért, céljainkért.
Elég csak a 21. századi „másság” problémát tekinteni. Ezelőtt száz évvel még megöltek és megkínoztak, kicsúfoltak és kiközösítettek, ha bármiben is másképp gondolkoztál, mert egy irányított társadalomban éltek az emberek, akik inkább visszafojtottak, mint felszólaltak.
A háborúknak, viaskodásoknak, küzdéseknek köszönhetően, ma már relatíve, szabadnak érezheti magát minden egyén, szabadon gondolkozhat és cselekedhet, lehet más és nem kell szégyellje, mert mögötte van még száz olyan ember, aki hasonlókat élt meg és támogatja. Ebből a példából kiindulva, ugyanilyen összefogásról és közösségről beszélhetünk, ha Közép-Európa társadalmait tekintjük.
A 20. század körül sokat emlegetett Nyugati felfogás, fejlődés, előrehaladás sokban befolyásolta a Közép-Európai embert. Politikai-, gazdasági-, nemzeti gondolkodás, és főleg kulturális, technológiai fejlődés terén az európai embernek be kellett hozza lemaradását. Talán a fejlődés időbeli csúszásának köszönhetően érezhető még mindig a nyugati országokhoz képest a lemaradás, a sötétebb, szürkébb, dobozba zárt látásmód. Természetesen, ez a fejlődés közti különbség, a hullám sohasem lesz egyenlő mozgású, csak felzárkózni tudunk a technológia fejlődésének felgyorsulásának köszönhetően, de az anyagi keret, a felfogás sohasem lesz ugyanaz, már csak a gazdasági-és politikai adottságokat tekintve.
Dolgozatom során, sokkal nagyobb hangsúlyt fektetek a társadalomra, kultúrára, az emberek felfogására, mert úgy gondolom, hogy mindig a „magból” kell kiindulni, és mi vagyunk ez a mag. Számomra bámulatos, hogy a konzervatív ember, még ha csak 100 év távlatát, vagy akár 50, 30 év távlatát tekintjük is, mennyire sokat nyitott és fejlődött. Mindebben az a legszebb, hogy ez a fejlődés nem áll meg, és egyre nagyobb dolgokra leszünk képesek.
Az én Közép-Európám, az egy egységes test, amely természeti szépségeivel, gazdaságával, politikai irányítottságával, színes kultúrájával, hagyományaival, társadalmával, a maga hibáival, nyitottságával egy otthon képez, formál és ad minden embernek, aki szívébe veszi. Emil Brox szavaival zárva:
„Európának ezek a fundamentális kérdései nem oldódtak meg pusztán a szögesdrót átvágásával, és nem fognak megoldódni pusztán azzal, hogy a mostani uniós jelölt országok megtudják, mikor veszik be őket a klubba. Az európai integrálódás minden lépésénél új kérdésekbe botlunk. Hogyan értsük Európát? Hol vannak a határai? Mitől érezzük magunkat európainak? Hogyan építsük identitásunkat? Hogyan határozzuk meg lojalitásainkat? A válaszokat keresve érdemes újragondolni Közép-Európát.”[4]
2015
Forrás
Európai Utas. Az Európai együttműködés folyóirata, Emil Brix: Az újragondolt Közép-Európa. Online: http://www.hhrf.org/europaiutas/20013/13.htm (19.02.2015.)
Lendvai L. Ferenc: Közép-Európa koncepciók. Közép Európa mibenlétének problémája. Áron Kiadó, Budapest, 1997. © Lendvai L. Ferenc, 1997
Fried István: Kelet-Közép-Európai. Válaszútjaim. Az Európai Együttműködés Folyóirata, Megjelenik negyedévente, 11. Évfolyam, I szám, 38.
Jegyzetek
[1] Európai Utas. Az Európai együttműködés folyóirata, Emil Brix: Az újragondolt Közép-Európa. Online: http://www.hhrf.org/europaiutas/20013/13.htm (19.02.2015.)
[2] Lendvai L. Ferenc: Közép-Európa koncepciók. Közép Európa mibenlétének problémája. Áron Kiadó, Budapest, 1997. © Lendvai L. Ferenc, 1997
[3] Fried István: Kelet-Közép-Európai. Válaszútjaim. Az Európai Együttműködés Folyóirata, Megjelenik negyedévente, 11. Évfolyam, I szám, 38.
[4]Európai Utas. Az Európai együttműködés folyóirata, Emil Brix: Az újragondolt Közép-Európa. Online: http://www.hhrf.org/europaiutas/20013/13.htm (19.02.2015.)
„Nagyobb távlatból nézve Közép-Európa olyan térség, amelyet közös kulturális hagyományok szőnek össze, és ahol a folyó politikai változás közben maguk a közép-európaiak mindig a figyelő világ szeme elé vetítették közös kulturális földrajzukat.”[1] - olvashatjuk Farkas János László fordításában Emil Brox szavait Közép-Európáról. Napjainkban sokszor halljuk és használjuk Közép-Európa fogalmát úgy, hogy közben nem vagyunk tisztában ennek az ideának a jelentésével.
Mi Közép-Európa? Mit nevezünk Közép-Európának? Kik tartoznak ide? Jogos kérdések, és mindközül mégis a legnehezebb feladatnak a jelentésmegfogalmazás bizonyul. Tudományosan nem meghatározott fogalom, csak beszélünk róla, értjük egymás szavait, de nem tudjuk csak körülírni e fogalmat. Rengeteg szempontból megközelíthető Kelet-Európa, hiszen a két világháború, a századforduló hozta újítások nagyban befolyásolták a politikai, gazdasági, egyházi, nemzeti nézeteket.
Bármely szempontot ragadnánk meg és próbálnánk afelől megközelíteni a felvetődő kérdésre a választ, fő kiindulópontnak a változás, az újítás, a fejlődés tehető. Megközelíthető földrajzilag, történelmileg, társadalmilag, kultúrailag, ám a számomra a fenti idézet az, ami úgymond választ ad a kérdésemre, hiszen ebben a meghatározásban kiegészítik, segítik egymást a felsorolt szempontok.
A felvilágosodás és ipari forradalom nyújtotta változások mély és permanens nyomot hagytak a 20. század peremén élő emberben. Ez az ugrásszerű fejlődés a gazdaságot, a politikáról, nemzetről és vallásról alkotott normákat, az oktatást, a művészeteket és az irodalmat is érintette. Az egyén, mint önálló gondolatokkal, jogokkal rendelkező individuum szerepel a társadalomban, ám folyamatos elnyomásnak és irányításnak van alá vetve. Megalakul egy új modern ipari társadalom, ami a munka világában él. A bizalom megrendülésével a 20. századi ember kísérletet tesz az élet személyiség alapú megismerésére. A modern szellem a felszín mögé akar látni, a látszólagos dolgokon túl próbálja meg megragadni az élet értelmét.
Dolgozatomban az Én Kelet-Európám kérdésre keresem a választ, különböző szempontokat ragadva meg, különböző szempontokból próbálom meg meghatározni a „meghatározhatatlan”.
Bármilyen szempontból próbáljuk megközelíteni Közép-Európát, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, hogy mindegyik perspektíva egy csomópontra vezetnek vissza, és az a társadalom. Hiszen nélkülünk, a régiót lakta emberek nélkül nem létezne Közép-Európa, csakis kizárólag tárgyilagosan, mint földrész, amit növényzet borít be és víz vesz körül.
Mi, a gondolkodó emberek, vagyunk azok, akik jelentőséget adunk e fogalom születésének, általunk, a társadalom által nyeri el jelentőségét, hiszen nekünk igenis fontos, hogy megértsük e fogalomnak a használatát, értelmét. Az ember nélkül, nem lenne politika, gazdaság, történelem, művészetek, kincsek, amelyek éltetik Közép-Európát, értelmet adnak neki, formálják, kiemelik, kiragadják közönséges közegéből és megkülönböztető jegyekkel ruházzák fel.
Földrajzilag minden iskolázott ember tudja, hogy hol keresse Európát, tudja, hogy mely országok összessége teszi ki az eredményt. A hétköznapi megfogalmazás szerint Európa Közép-Európának a Kelet-és Nyugat-Európa közé, eső régiója, amelyhez név szerint: Ausztria, Liechtenstein, Németország, Svájc, Szlovénia, Csehország, Lengyelország, Magyarország valamint Szlovákia tartozik. Mivel Közép-Európa meghatározása ködös, pont olyan ködös az is, hogy esetleg tartoznak-e ide más országok vagy sem. Hiszen ez a meghatározás is csak puszta szempont, amelyet az emberek többsége elfogad. Mindebből alkalmasint levonhatjuk azt a következtetést, hogy a földrajzi vidékek, tájak és régiók mindig aszerint határolódnak el és manifesztálódnak, hogy az emberek, akik bennük élnek, milyen módon konstatálják őket. - másfelől nem lesz érvénytelen az a megállapítás sem, hogy a földrajzi viszonyok már önmagukban is objektív adottságok, melyektől a köztük élő emberek nem tudnak eltekinteni. A földrajzi környezet az ember számára oikumené -- épp ezért hiába nézegetnénk akármeddig is Európa hegy- és vízrajzi térképét, sosem tudnánk valódi régiókat fölfedezni benne, ha nem gondolnánk mindig oda az ott élő embereket: termelési módjukkal, mindennapi és kulturális, politikai és szellemi életükkel együtt.[2]
A gazdasági összefogás, a szellemi kiegyenlítődés, a politikai közakarat kinyilvánításának „retorikája”- és nem csak „retorikája”- nem számol e kérdéskör történelembe ágyazottságával, nem őriz, nem teremt hagyományt, inkább „elmegy” e hagyomány mellett. Jóllehet a közép-európai Közép-Európa-tudat nemcsak leírható, hanem irodalmi-művészeti párhuzamosságokban, vitákban, igenlésekben és tagadásokban, még inkább: akart és akaratlan összeszövődésekben, azaz „primer" és „szekunder", nemegyszer politikává emelkedő-süllyedő „szövegekben” – valóban a dinasztikus kapcsolatok, nem, előbbről: népeink vándorlása, a jövevényszavak befogadása óta – nyomon követhető, nyomon követendő.[3]
Közép-Európát nem megteremteni kell, hanem felismerni ott is ahol látszólag szétszóródva élünk. Közép-Európa az a hely, ami a kiskörű otthonunkból kiragad és áthelyez egy nagyobb otthonban.
Az Én Közép-Európám az otthonom, az a hely, amire büszke vagyok és családomnak érzem az itt élőket. Az otthon fogalom talán meredeknek tűnhet, merész és nagy kikiáltásnak, de a jelentés relativitása, a valóság relativitása az, ami engedélyt ad arra, hogy nagyot gondoljak. Otthonom a kisvárosom ahol élek, és családom a városomat alkotó lakosság. Egységérzet, összetartás, empátia, közös akarat és cél, az, ami meghatározza a nagyobb körű családokat- ha, valaki kiemelkedő dolgot tesz, egyformán vagyunk rá büszkék.
A fenti gondolatból kiindulva vetíthető ki nagyobb jelentésekre az otthon. Közép-Európa otthont ad nekem, és még sok más embernek, kultúrának, véleménynek, különlegességnek és nézeteknek. Ettől lesz egy nagy színes egység, hogy bár különböző nézeteket, vallást, gondolkodást, szokást, hagyományt gyakorolunk, mégis egy otthonba tartozunk, elfogadjuk egymást, és ha úgy adódna, összetartanánk közös jogainkért, céljainkért.
Elég csak a 21. századi „másság” problémát tekinteni. Ezelőtt száz évvel még megöltek és megkínoztak, kicsúfoltak és kiközösítettek, ha bármiben is másképp gondolkoztál, mert egy irányított társadalomban éltek az emberek, akik inkább visszafojtottak, mint felszólaltak.
A háborúknak, viaskodásoknak, küzdéseknek köszönhetően, ma már relatíve, szabadnak érezheti magát minden egyén, szabadon gondolkozhat és cselekedhet, lehet más és nem kell szégyellje, mert mögötte van még száz olyan ember, aki hasonlókat élt meg és támogatja. Ebből a példából kiindulva, ugyanilyen összefogásról és közösségről beszélhetünk, ha Közép-Európa társadalmait tekintjük.
A 20. század körül sokat emlegetett Nyugati felfogás, fejlődés, előrehaladás sokban befolyásolta a Közép-Európai embert. Politikai-, gazdasági-, nemzeti gondolkodás, és főleg kulturális, technológiai fejlődés terén az európai embernek be kellett hozza lemaradását. Talán a fejlődés időbeli csúszásának köszönhetően érezhető még mindig a nyugati országokhoz képest a lemaradás, a sötétebb, szürkébb, dobozba zárt látásmód. Természetesen, ez a fejlődés közti különbség, a hullám sohasem lesz egyenlő mozgású, csak felzárkózni tudunk a technológia fejlődésének felgyorsulásának köszönhetően, de az anyagi keret, a felfogás sohasem lesz ugyanaz, már csak a gazdasági-és politikai adottságokat tekintve.
Dolgozatom során, sokkal nagyobb hangsúlyt fektetek a társadalomra, kultúrára, az emberek felfogására, mert úgy gondolom, hogy mindig a „magból” kell kiindulni, és mi vagyunk ez a mag. Számomra bámulatos, hogy a konzervatív ember, még ha csak 100 év távlatát, vagy akár 50, 30 év távlatát tekintjük is, mennyire sokat nyitott és fejlődött. Mindebben az a legszebb, hogy ez a fejlődés nem áll meg, és egyre nagyobb dolgokra leszünk képesek.
Az én Közép-Európám, az egy egységes test, amely természeti szépségeivel, gazdaságával, politikai irányítottságával, színes kultúrájával, hagyományaival, társadalmával, a maga hibáival, nyitottságával egy otthon képez, formál és ad minden embernek, aki szívébe veszi. Emil Brox szavaival zárva:
„Európának ezek a fundamentális kérdései nem oldódtak meg pusztán a szögesdrót átvágásával, és nem fognak megoldódni pusztán azzal, hogy a mostani uniós jelölt országok megtudják, mikor veszik be őket a klubba. Az európai integrálódás minden lépésénél új kérdésekbe botlunk. Hogyan értsük Európát? Hol vannak a határai? Mitől érezzük magunkat európainak? Hogyan építsük identitásunkat? Hogyan határozzuk meg lojalitásainkat? A válaszokat keresve érdemes újragondolni Közép-Európát.”[4]
2015
Forrás
Európai Utas. Az Európai együttműködés folyóirata, Emil Brix: Az újragondolt Közép-Európa. Online: http://www.hhrf.org/europaiutas/20013/13.htm (19.02.2015.)
Lendvai L. Ferenc: Közép-Európa koncepciók. Közép Európa mibenlétének problémája. Áron Kiadó, Budapest, 1997. © Lendvai L. Ferenc, 1997
Fried István: Kelet-Közép-Európai. Válaszútjaim. Az Európai Együttműködés Folyóirata, Megjelenik negyedévente, 11. Évfolyam, I szám, 38.
Jegyzetek
[1] Európai Utas. Az Európai együttműködés folyóirata, Emil Brix: Az újragondolt Közép-Európa. Online: http://www.hhrf.org/europaiutas/20013/13.htm (19.02.2015.)
[2] Lendvai L. Ferenc: Közép-Európa koncepciók. Közép Európa mibenlétének problémája. Áron Kiadó, Budapest, 1997. © Lendvai L. Ferenc, 1997
[3] Fried István: Kelet-Közép-Európai. Válaszútjaim. Az Európai Együttműködés Folyóirata, Megjelenik negyedévente, 11. Évfolyam, I szám, 38.
[4]Európai Utas. Az Európai együttműködés folyóirata, Emil Brix: Az újragondolt Közép-Európa. Online: http://www.hhrf.org/europaiutas/20013/13.htm (19.02.2015.)
Tankó Hajnalka
Rákeresve a világ egyik legnagyobb böngészőjében arra a szókapcsolatra, hogy „Közép-Európa országai” meglepően, tapasztalhatjuk, hogy a különböző honlapok, függetlenül attól, hogy egy hivatalos intézmény képviselői, online atlaszok kivonatai, földrajzzal kapcsolatos szájtok vagy éppen gyerekek házi dolgozatait tartalmazó virtuális portálok, szinte egytől-egyig (természetesen, ha nem egymásból forrásoznak) más és más országokat neveznek meg. Az ide sorolt országok, melyek az általam átnézett listák mindegyikén megtalálhatóak voltak azok: Ausztria, Csehország, Magyarország és Szlovákia. Számomra az egyik legfontosabb szempont, hogy Románia több helyen is megjelent, míg a bejelölt térképeken, érdekes módon (párszor) országomat szétválasztották, Erdélyt még a közép részhez sorolva, a többit a keletihez.
Az oldalak legtöbbjén kiemelik a fővárosokat, legnagyobb folyókat, tavak neveit, de igazából miszerint is osztályozzák azokat a bizonyos országokat ebbe a „kategóriába”, az igencsak ritkán tüntetődik fel. Ahol mégis megtalálhatóak a közös jegyek, leginkább az éghajlati viszonyokra, illetve domborzati adottságokra korlátozódnak. Úgy gondolom, ezek eléggé felületes, és a kultúrákat teljesen figyelmen kívül hagyó szemléletek. Lehet, hogy nem is ez a cél ezen felosztások esetében, de az én szemléletemben ez a kulcs ahhoz, hogy a Közép-Európa fogalom, ne földrajzi egységgé silányuljon, hanem beszélni tudjunk róla. De, hogyan is mutat a kijelölt kontinens központi része, egy huszonkét éves, egyetemista leányzó szemével?
Ha logikusan nézem, akkor beszélhetek a saját Közép-Európámról, ha azt írom le, hogyan látom, innen, most épp 2014-ben Kolozsvárról ezeket a népeket, a saját meghatározottságomban. Félig székely, félig gyimesi csángó egyetemista, aki ma már képesített katolikus vallástanár, harmadéves a bölcsészettudományi kar román-magyar szakán, magyar anyanyelvű, román állampolgár, sepsiszentgyörgyi születésű, csángó nagyszülők neveltje, nyolc évig aktív kézilabdázó, fél évig Budapesten élő, de egyetemi évei nagy részét Kolozsváron töltő személy, aki újabban néptáncol és népdaléneklő tanfolyamot kezd, és nagyon ragaszkodik ősei hagyományaihoz. Ezen a szemüvegen keresztül mondom el, mit jelent nekem Európa közepe.
Az előzőkben elmondottakkal szerettem volna érzékeltetni, hogy az én Közép-Európám, nem földrajzi tulajdonságok sokasága, hanem a benne élő emberek kultúrája, életmódja, világszemlélete, egymáshoz való viszonyu(n)k stb. Annak ellenére, hogy szülőhazámon kívül még három országban fordultam meg: Magyarország, Szerbia, Szlovákia, számomra is személyes jelentést hordoz a kiemelt fogalom.
Népeket látok, akik már nagyon sok ideje élnek egymás mellett. Az országok határai folyton változtak, így egy régión belül is hol egyik, hol másik népcsoport élt kisebbségben. Néhol feszültséget szült, huzamosabbat, generációkon átívelő haragot, másutt ideiglenes nézeteltérést, részleges békét, talán nagy szerelmeket, vegyes házasságokat vagy örökösnek tűnő kölcsönös lenézést. A peremvidéken élők, a határvonalak lakóinak élete még árnyaltabban mutatkozik számomra. A kereskedelem, vásárok, mulatságok mind kapcsolatot, nem csupán áru cserét jelentettek, hanem a kultúráét is, szokásokat, értékrendeket, vallási meggyőződést, létszemléletet is átadhattak egymásnak a gyakori érintkezések által.
A nyelv közvetítő tulajdonsága, nem merült ki az egyes szavak átvételében. Ha megnevezünk valamit verbális kommunikáció segítségével, az, egy világfelfogást is tükröz. Első egyetemi évem alatt, az általános nyelvészet keretein belül tanultam meg, és eszméltem rá erre (pl. a lapp nyelvben körülbelül tíz fogalom használatos a különböző hófajták meghatározására, számukra fontos, hogy a tél melyik stádiumának „termékét látják”, vagy mire számíthatnak). Ezen kiemelt régióban felfedezhető a germán, finnugor, neolatin, szláv stb. nyelvek családjainak tagjai. Nem véletlen, hogy meg tudjuk különböztetni ezeket a nyelvcsaládokat, mert valamelyest más logikai rendszert követnek. Mégis elemeiket szervesen be tudták építeni egymás látásmódot közvetítő megfogalmazásaiba. Nekem, például a fentebb említettek fontosak, ha az én Közép-Európámról beszélek.
A huszonegyedik század tapasztalataiból visszatekintve, a táncot, zenét, mulatságot látom egy nagy áthidalásnak a nemzetek között. A monoton, egymást követő munkanapok feszültségét, a vallásos, a betakarításokat záró és a különböző vásárok ünnepei oldották. Ezek olyan közös, mindenkit érintő jelenségek voltak, melyek akarva vagy sem egységességet generáltak. Nem idilli képet szeretnék felvázolni, egy meleg kollégiumi szobában ülve, hanem a népek kultúrájában felfedezett hagyományok közös jegyeit, már a jelenséget előttem sokan magyarázókhoz csatlakozni, és a saját elképzelésemet és józan eszemet követni.
Természetesen a számtalan egymástól átvett közös jegyen túl, az egyediséget, az egyesek önmeghatározását, éppen a másiktól való különbözőség határozhatta/határozhatja meg. Gondoljunk csak bele! Elég nehezen tudom elmondani, hogy ki vagyok én, ha nem használom viszonyításnak azt, hogy ki, vagy mi nem vagyok. Talán ha nem is mondom ki, de, egy kijelentésben, ha állítok bármit, bennfoglaltan felsejlik, hogy annak az ellentétét tagadom. Valahol itt kezdődnek a nemzeti sztereotípiák, a lenézések, a felsőbbrendűség magyarázatának megfogalmazása. A történelmi események, melyek egy terület, egy nemzeti csoportosulás embereinek nagy tömegét, nagyrészt meglátásaitól függetlenül mozgósítottak, egy felső vezető réteg döntései által, a legtöbb esetben nem segítettek hozzá az együttéléshez, hanem inkább elmérgesítették a helyzetet. Itt sem akarok nagy általános közhelyeket szajkózni, de ma sem látom nagyon másként a körülményeket. Talán van némi fordulat a személyi szabadságot illetően, például a költözés tekintetében, de a politikai változások által ledöntött falakkal, egy időben újak is állítódtak.
Ha valaki, ezt a gondolatsort olvasná, kifogásként jegyezhetné meg, hogy nem a saját nézőpontomat érvényesítem, hanem általánosan mesélgetek a múltról, ahol ott sem voltam, és köztudottan a történelem egy fiktív, kreált, szubjektív paradigma. Bizonyos szempontból igazat adnék, viszont a mai helyzet, nem az égből pottyant, vagy a futószalagon legyártott termék, hanem a múltbeli történések kiértékelését magában hordozó, generációkat átívelő látásmód, ami bizonyos szempontból meghatároz mindenkit. Kiemelném, hogy teljesen tudatában vagyok annak, hogy nem én találtam ki az előzőkben felvázoltakat, hanem, (bár árnyaltan) képviselni tudom ezt/ezeket a meglátásokat; az a környezet, személyek melyek gyerekként, fiatalként (vagy az egész életünk során) hatottak ránk egyes aspektusaikban kitörölhetetlenek, függetlenül, hogy azonosulásként vagy elutasításként csapódtak le bennünk. Tehát az általam érzékelt Közép-Európa, Románia, Erdély a múlttal együtt létezik és bizonyos (nagyobbik) részben ez határozza meg.
A dolgozatom elején említett határozatlanság, arról hogy területileg melyik országok tartoznak Európa közepéhez, tükörként működik. A különböző népek meglátásai verődtek vissza, hogy ki-ki hogyan észleli környezetét, minket.
A fejemben nagyon sokáig Európára jellemző mentalitást, a görög-római alapokon nyugvó „Arisztotelész iskolájából kiiratkozni képtelen”[1] nyugati kultúrát jelentette, melynek fejlődését évszázadokon át a katolicizmus, illetve a reformáció után a felvilágosult felekezetek közti viták alakították, majd szinte a kontinens egészén végigsöprő ideológiák. Ahová el szerettem volna jutni ezzel a hiányos felvázolással az a kommunizmus (annak ellenére, hogy nem éltem benne, aminek nagyon örülök, és feltehetőleg teljesen másként látnám a világot), nagyon sok tekintetben úgy érzem megragadtunk ott, mi, akik Romániában élnek, és nem csak. Valahol itt törik meg az összhang az én Közép-Európám és az itthoni, az általánosan elterjedt, szinte mindenki által elfogadott és hirdetett, nagyon nyugatinak vélt gondolkodása. Az én szemléletemben árnyaltabb színezetet kap.
Mikor elég idős lettem, ahhoz hogy bizonyos kérdések foglalkoztatni kezdjenek: miért nem fejlődik úgy az ország, ahogyan mindenki elvárná? miért zúgolódnak folyton az emberek? a médián keresztül eljutó külföldi jólét képei miért tűnnek megvalósíthatatlannak? Akkor találtam egy választ, amit ma is vallok, és amit önállóan, a saját tapasztalataimból szűrtem le.
Úgy gondoltam, annyira meghatározták a körülmények a diktatúrában élő generációt, hogy amíg ők léteznek, tovább él a mentalitást is (ebben, úgy érzem, nem tévedtem), és majd utána eljön a várt változás. Rá kellett jönnöm, hogy igen naiv voltam ebben a meglátásomban. Már említettem, dolgozatom más aspektusában a generációkon átívelő szemléletet. Ugyanazt a jelenséget látom a mai helyzetünk forrásának felelőseként is: nem tapasztaltam a kommunista idők értéktelen pénzét, a folytonos ellenőrzést vagy félelmet, viszont a becsületes előrelépés lehetőségének szembeállását a hátsó kiskapuk használóival szemben, igen. Végül is megélve értettem meg, hogy a gyerekkoromban sokat hallott történetek, szállóigék („aki, olyan helyen dolgozott, annak volt”, „ahol ismerős van, ott mindent el lehet intézni”), a tovább adott mentalitás rám is rám nyomta a bélyegét.
Számomra, ami nagyon meglepő és borzasztóan ijesztő, hogy nagyon sokan visszasírják a kommunista rendszer által irányított időket, a fiataloknak adott lakások, a munkahelyek, és a pénz miatt. Úgy tűnik, hogy elfelejtették, hogy hiába dolgoztak, mert értéktelen volta a pénzük, az üzletek polcai szinte üresek voltak, az ételt korlátolt adagokra kapták. Véleményük, ha ellentétben álló volt a hatalmi erőével, nem mondhatták el büntetlenül, bármikor elhurcolhatták őket stb. Ha beszélgetések során emlékeztetem erre őket, az általános elkeseredettség hangjait hallatva csak annyit felelnek: „mindennek meg volt az előnye és hátránya”.
Közeli, de mégis másik kor gyermeke vagyok, elszomorít, hogy ezen emberek ma személyi és családjuk szabadságánál fontosabbnak látják, a múltbeli magasabb, de értéktelen nyugdíjat és a fiatal házasoknak odavetett lakásokat… Az előbbi gondolatok záró akkordjaként használt mondatot egy magyarországi egyetemi hallgató lánytól hallottam, ami igencsak érzékletes: „Románia a korlátlan lehetőségek, és a lehetetlen korlátok országa.”. Igen, ez is az én Közép-Európám.
2014
Jegyzetek
[1] Dr. Jitianu Liviu dogmatika előadásán vázolt gondolat.
Rákeresve a világ egyik legnagyobb böngészőjében arra a szókapcsolatra, hogy „Közép-Európa országai” meglepően, tapasztalhatjuk, hogy a különböző honlapok, függetlenül attól, hogy egy hivatalos intézmény képviselői, online atlaszok kivonatai, földrajzzal kapcsolatos szájtok vagy éppen gyerekek házi dolgozatait tartalmazó virtuális portálok, szinte egytől-egyig (természetesen, ha nem egymásból forrásoznak) más és más országokat neveznek meg. Az ide sorolt országok, melyek az általam átnézett listák mindegyikén megtalálhatóak voltak azok: Ausztria, Csehország, Magyarország és Szlovákia. Számomra az egyik legfontosabb szempont, hogy Románia több helyen is megjelent, míg a bejelölt térképeken, érdekes módon (párszor) országomat szétválasztották, Erdélyt még a közép részhez sorolva, a többit a keletihez.
Az oldalak legtöbbjén kiemelik a fővárosokat, legnagyobb folyókat, tavak neveit, de igazából miszerint is osztályozzák azokat a bizonyos országokat ebbe a „kategóriába”, az igencsak ritkán tüntetődik fel. Ahol mégis megtalálhatóak a közös jegyek, leginkább az éghajlati viszonyokra, illetve domborzati adottságokra korlátozódnak. Úgy gondolom, ezek eléggé felületes, és a kultúrákat teljesen figyelmen kívül hagyó szemléletek. Lehet, hogy nem is ez a cél ezen felosztások esetében, de az én szemléletemben ez a kulcs ahhoz, hogy a Közép-Európa fogalom, ne földrajzi egységgé silányuljon, hanem beszélni tudjunk róla. De, hogyan is mutat a kijelölt kontinens központi része, egy huszonkét éves, egyetemista leányzó szemével?
Ha logikusan nézem, akkor beszélhetek a saját Közép-Európámról, ha azt írom le, hogyan látom, innen, most épp 2014-ben Kolozsvárról ezeket a népeket, a saját meghatározottságomban. Félig székely, félig gyimesi csángó egyetemista, aki ma már képesített katolikus vallástanár, harmadéves a bölcsészettudományi kar román-magyar szakán, magyar anyanyelvű, román állampolgár, sepsiszentgyörgyi születésű, csángó nagyszülők neveltje, nyolc évig aktív kézilabdázó, fél évig Budapesten élő, de egyetemi évei nagy részét Kolozsváron töltő személy, aki újabban néptáncol és népdaléneklő tanfolyamot kezd, és nagyon ragaszkodik ősei hagyományaihoz. Ezen a szemüvegen keresztül mondom el, mit jelent nekem Európa közepe.
Az előzőkben elmondottakkal szerettem volna érzékeltetni, hogy az én Közép-Európám, nem földrajzi tulajdonságok sokasága, hanem a benne élő emberek kultúrája, életmódja, világszemlélete, egymáshoz való viszonyu(n)k stb. Annak ellenére, hogy szülőhazámon kívül még három országban fordultam meg: Magyarország, Szerbia, Szlovákia, számomra is személyes jelentést hordoz a kiemelt fogalom.
Népeket látok, akik már nagyon sok ideje élnek egymás mellett. Az országok határai folyton változtak, így egy régión belül is hol egyik, hol másik népcsoport élt kisebbségben. Néhol feszültséget szült, huzamosabbat, generációkon átívelő haragot, másutt ideiglenes nézeteltérést, részleges békét, talán nagy szerelmeket, vegyes házasságokat vagy örökösnek tűnő kölcsönös lenézést. A peremvidéken élők, a határvonalak lakóinak élete még árnyaltabban mutatkozik számomra. A kereskedelem, vásárok, mulatságok mind kapcsolatot, nem csupán áru cserét jelentettek, hanem a kultúráét is, szokásokat, értékrendeket, vallási meggyőződést, létszemléletet is átadhattak egymásnak a gyakori érintkezések által.
A nyelv közvetítő tulajdonsága, nem merült ki az egyes szavak átvételében. Ha megnevezünk valamit verbális kommunikáció segítségével, az, egy világfelfogást is tükröz. Első egyetemi évem alatt, az általános nyelvészet keretein belül tanultam meg, és eszméltem rá erre (pl. a lapp nyelvben körülbelül tíz fogalom használatos a különböző hófajták meghatározására, számukra fontos, hogy a tél melyik stádiumának „termékét látják”, vagy mire számíthatnak). Ezen kiemelt régióban felfedezhető a germán, finnugor, neolatin, szláv stb. nyelvek családjainak tagjai. Nem véletlen, hogy meg tudjuk különböztetni ezeket a nyelvcsaládokat, mert valamelyest más logikai rendszert követnek. Mégis elemeiket szervesen be tudták építeni egymás látásmódot közvetítő megfogalmazásaiba. Nekem, például a fentebb említettek fontosak, ha az én Közép-Európámról beszélek.
A huszonegyedik század tapasztalataiból visszatekintve, a táncot, zenét, mulatságot látom egy nagy áthidalásnak a nemzetek között. A monoton, egymást követő munkanapok feszültségét, a vallásos, a betakarításokat záró és a különböző vásárok ünnepei oldották. Ezek olyan közös, mindenkit érintő jelenségek voltak, melyek akarva vagy sem egységességet generáltak. Nem idilli képet szeretnék felvázolni, egy meleg kollégiumi szobában ülve, hanem a népek kultúrájában felfedezett hagyományok közös jegyeit, már a jelenséget előttem sokan magyarázókhoz csatlakozni, és a saját elképzelésemet és józan eszemet követni.
Természetesen a számtalan egymástól átvett közös jegyen túl, az egyediséget, az egyesek önmeghatározását, éppen a másiktól való különbözőség határozhatta/határozhatja meg. Gondoljunk csak bele! Elég nehezen tudom elmondani, hogy ki vagyok én, ha nem használom viszonyításnak azt, hogy ki, vagy mi nem vagyok. Talán ha nem is mondom ki, de, egy kijelentésben, ha állítok bármit, bennfoglaltan felsejlik, hogy annak az ellentétét tagadom. Valahol itt kezdődnek a nemzeti sztereotípiák, a lenézések, a felsőbbrendűség magyarázatának megfogalmazása. A történelmi események, melyek egy terület, egy nemzeti csoportosulás embereinek nagy tömegét, nagyrészt meglátásaitól függetlenül mozgósítottak, egy felső vezető réteg döntései által, a legtöbb esetben nem segítettek hozzá az együttéléshez, hanem inkább elmérgesítették a helyzetet. Itt sem akarok nagy általános közhelyeket szajkózni, de ma sem látom nagyon másként a körülményeket. Talán van némi fordulat a személyi szabadságot illetően, például a költözés tekintetében, de a politikai változások által ledöntött falakkal, egy időben újak is állítódtak.
Ha valaki, ezt a gondolatsort olvasná, kifogásként jegyezhetné meg, hogy nem a saját nézőpontomat érvényesítem, hanem általánosan mesélgetek a múltról, ahol ott sem voltam, és köztudottan a történelem egy fiktív, kreált, szubjektív paradigma. Bizonyos szempontból igazat adnék, viszont a mai helyzet, nem az égből pottyant, vagy a futószalagon legyártott termék, hanem a múltbeli történések kiértékelését magában hordozó, generációkat átívelő látásmód, ami bizonyos szempontból meghatároz mindenkit. Kiemelném, hogy teljesen tudatában vagyok annak, hogy nem én találtam ki az előzőkben felvázoltakat, hanem, (bár árnyaltan) képviselni tudom ezt/ezeket a meglátásokat; az a környezet, személyek melyek gyerekként, fiatalként (vagy az egész életünk során) hatottak ránk egyes aspektusaikban kitörölhetetlenek, függetlenül, hogy azonosulásként vagy elutasításként csapódtak le bennünk. Tehát az általam érzékelt Közép-Európa, Románia, Erdély a múlttal együtt létezik és bizonyos (nagyobbik) részben ez határozza meg.
A dolgozatom elején említett határozatlanság, arról hogy területileg melyik országok tartoznak Európa közepéhez, tükörként működik. A különböző népek meglátásai verődtek vissza, hogy ki-ki hogyan észleli környezetét, minket.
A fejemben nagyon sokáig Európára jellemző mentalitást, a görög-római alapokon nyugvó „Arisztotelész iskolájából kiiratkozni képtelen”[1] nyugati kultúrát jelentette, melynek fejlődését évszázadokon át a katolicizmus, illetve a reformáció után a felvilágosult felekezetek közti viták alakították, majd szinte a kontinens egészén végigsöprő ideológiák. Ahová el szerettem volna jutni ezzel a hiányos felvázolással az a kommunizmus (annak ellenére, hogy nem éltem benne, aminek nagyon örülök, és feltehetőleg teljesen másként látnám a világot), nagyon sok tekintetben úgy érzem megragadtunk ott, mi, akik Romániában élnek, és nem csak. Valahol itt törik meg az összhang az én Közép-Európám és az itthoni, az általánosan elterjedt, szinte mindenki által elfogadott és hirdetett, nagyon nyugatinak vélt gondolkodása. Az én szemléletemben árnyaltabb színezetet kap.
Mikor elég idős lettem, ahhoz hogy bizonyos kérdések foglalkoztatni kezdjenek: miért nem fejlődik úgy az ország, ahogyan mindenki elvárná? miért zúgolódnak folyton az emberek? a médián keresztül eljutó külföldi jólét képei miért tűnnek megvalósíthatatlannak? Akkor találtam egy választ, amit ma is vallok, és amit önállóan, a saját tapasztalataimból szűrtem le.
Úgy gondoltam, annyira meghatározták a körülmények a diktatúrában élő generációt, hogy amíg ők léteznek, tovább él a mentalitást is (ebben, úgy érzem, nem tévedtem), és majd utána eljön a várt változás. Rá kellett jönnöm, hogy igen naiv voltam ebben a meglátásomban. Már említettem, dolgozatom más aspektusában a generációkon átívelő szemléletet. Ugyanazt a jelenséget látom a mai helyzetünk forrásának felelőseként is: nem tapasztaltam a kommunista idők értéktelen pénzét, a folytonos ellenőrzést vagy félelmet, viszont a becsületes előrelépés lehetőségének szembeállását a hátsó kiskapuk használóival szemben, igen. Végül is megélve értettem meg, hogy a gyerekkoromban sokat hallott történetek, szállóigék („aki, olyan helyen dolgozott, annak volt”, „ahol ismerős van, ott mindent el lehet intézni”), a tovább adott mentalitás rám is rám nyomta a bélyegét.
Számomra, ami nagyon meglepő és borzasztóan ijesztő, hogy nagyon sokan visszasírják a kommunista rendszer által irányított időket, a fiataloknak adott lakások, a munkahelyek, és a pénz miatt. Úgy tűnik, hogy elfelejtették, hogy hiába dolgoztak, mert értéktelen volta a pénzük, az üzletek polcai szinte üresek voltak, az ételt korlátolt adagokra kapták. Véleményük, ha ellentétben álló volt a hatalmi erőével, nem mondhatták el büntetlenül, bármikor elhurcolhatták őket stb. Ha beszélgetések során emlékeztetem erre őket, az általános elkeseredettség hangjait hallatva csak annyit felelnek: „mindennek meg volt az előnye és hátránya”.
Közeli, de mégis másik kor gyermeke vagyok, elszomorít, hogy ezen emberek ma személyi és családjuk szabadságánál fontosabbnak látják, a múltbeli magasabb, de értéktelen nyugdíjat és a fiatal házasoknak odavetett lakásokat… Az előbbi gondolatok záró akkordjaként használt mondatot egy magyarországi egyetemi hallgató lánytól hallottam, ami igencsak érzékletes: „Románia a korlátlan lehetőségek, és a lehetetlen korlátok országa.”. Igen, ez is az én Közép-Európám.
2014
Jegyzetek
[1] Dr. Jitianu Liviu dogmatika előadásán vázolt gondolat.
Tunyogi Andrea
Világunk, amelyben élunk, amely otthont nyújt számunra olyan komplex és átfoghatatlan, hogy a legelszántabb megkísérlő sem tudna egy átfogó képet nyújtani róla. Az idők folyamán számos olyan elmélet, irányzat, akár kísérlet vetődött fel, amely arra törekedett, hogy a világot úgy ragadja meg, ahogy az valóban létezik, másszóval törekvések arra, hogy a világot a maga valójában ábrázolja. Erre tett kísérletet a realizmus, de hamar bebizonyosodott, hogy a valóság sokkal tágabb és bonyolultabb fogalom, mint azt a felszíne mutatja. A modern kor ( itt a XX. században jelentkező modernizmust értem, hiszen a modernről, mint tulajdonságról, már a 17. században említést tesznek, innen is látható, hogy a XX. századi modernizmusnak megvoltak az előzményei) teljes erővel lerombolja a valóságban és annak megragadhatóságában való hitet. A valóság csak egy kiüresedett formává válik, egy üres keretté, amelyben nem a keret lesz a fontos, hanem a keret mögött rejlő mögöttes tartalmak, a belső életérzések, a szubjektum saját tapasztalatai, és az, hogy miként látja ő a világot. A világ belső tapasztalatokra épül fel, az adja meg a hiteles képet, és nem a külső kiüresedett formák.
A világról való felfogás látható módon váltzott az idők folyamán. Új koncepciók, más perspektívák jelentkeztek, amelyek automatikusan megköveteltek új nézeteket, változásokat, alkalmazkodást. Vannak azonban olyan dolgok, olyan negatív tulajdonságok, amelyekből az emberiség sohasem tudja kinőni magát, amihez ezer évek is eltelhetnek, mégsem történik alapvető változás, esetleg csak annyi, hogy alkalmazkodik egy adott kor szellemiségéhez. Ilyen negatív tulajdonság az előítéletek kialakítására való hajlam. Ez az emberi hajlam ( hisz mi, emberek, abban különbözünk az állatoktól, hogy gondolkodni, ítélkezni, döntést hozni vagyunk képesek) már az ókorban megfogalmazódott, és napjainkban is fénykorát éli. Érdekes módon azonban, annak ellenére, hogy racionális lénynek valljuk magunkat, a hibákat, a negatívumokat nem igyekszünk korrigálni, sőt minta egymásra halmoznánk őket (vegyük csak figyelembe, hogy a történelem során hány katasztrófát okozott az ember saját kezével: nem kell messze mennünk, elég az, ha csak a XX. századra tekintünk vissza, amely két világháborút is átvészelt). "A civilizált emberiség napjainkra nagymértékben uralja az energiát, az anyagot, és általában véve az élettelen természetet, és rohamos mértékben megtanulta, hogy miként lehet leküzdeni a testi fájdalmat, az idő előtt bekövetkező halált. De ami az emberi kapcsolatokkal való bánásmódot illeti, mintha még mindig a kőkorszakban élnénk." (G. W. Allport)
Térjünk át azonban az előítéletek részletesebb kifejtésére. Már a kezdetekben, Arisztotelész azt állította, hogy az ember társas lény, tehát kapcsolatokra van szüksége ahhoz, hogy érvényesüljön és ahhoz, hogy kifejezze magát. Izoláltan élve nem jutnak felszínre azok a tulajdonságok amelyektől az ember embernek nevezheti magát. Ha az ember társas lény, és fenntart egy bizonyos kapcsolatot társaival, ott szükségszerűen felüti fejét a gonosz. Így volt ez a mennyben is, ahol tökéletes harmónia uralkodott, mégis Lucifer szívében megfogant a gonosz, ezért kivettetett a mennyeknek országából. Képzeljük el, ha abban a tökéletes környezetben megfogant az irigység, mennyivel inkább lehetőség nyílik az emberi társadalomban a negatívumok kialakulására. Az előítélet is ilyen negatívum. Hajlamosak vagyunk az újat, az ismeretlent bizonytalanul, előítéletekkel megközelíteni, hiszen tulajdonképpen így védekezünk ellene. Miután közelebb kerülünk bizonyos helyzetekhez, emberekhez, irántuk kifejlesztet előítéletünk hajlamos szűnni, viszont ez sohasem tűnik el teljesen. A kislexikon úgy határozza meg az előítéleteket, mint „nem tapasztalatokra alapozott, hanem pozitív vagy negatív elfogultságból eredő ítélet, amely általában hamis, helytelen következtetésekhez vezet. Az előítélet gyakran oka csalódásoknak, amennyiben az ember olyan tulajdonságokat tulajdonít más embereknek vagy jelenségeknek, amelyek azokban nincsenek meg. A mai szóhasználatban az előítélet legtöbbször pejoratív jelentésárnyalattal jelenik meg. Azonban amennyiben az előítélet pusztán hipotetikus jellegű, s az adott ember valóságos összetevők számbavételével képes azt igazolni, módosítani vagy megváltoztatni pozitív ítéletalkotásnak is lehet forrása.”[1]
Az előítélet számos területen jelentkezhet. Vegyük a legszembetűnőbb példát, azokat az előítéleteket amelyek bizonyos fajok ellen, faji megkülönböztetés végett alakultak ki. Már a barbár népeknél is jelentkezett ez a hajlam, amikor leigázták a környezetükben élő népeket. Ez folytatodott a történelem minden egyes korszakába, amikor egy nép leigázott egy másik népet. A háborúk, a területszerzés, a gyarmatosítás mind annak a jele, hogy egy bizonyos népcsoport felsőbbrendűnek érzi magát a leigázott néppel szemben. Ebben az esetben már előítéletekről beszélhetünk. Nem is kell annyira visszamennünk az időbe, hogy tanúi lehessünk az előítéletek okozta borzalmas következményeknek. Hitler, aki félreértelmezte Nietsche művét, amelyik az ember feletti ember fogalmát tárgyalja, súlyos következményekkel járó tervhez folyamodott. Ebben az esetben, az előítéletek nem maradtak meg a személyes szinten, hanem átléptek a tettek mezejére. Hitler zsidó ellenes propagandája az előítéletek szüleménye volt. Félt attól, hogy a zsidó nép talán felülmúlja a német nemzetet (hisz tudniillik a zsidók jó üzletemberek és éles eszűek voltak) ezért arra folyamodott, hogy kiirtsa őket. Itt világosan látszik az a tény, miszerint az előítéleteket sokszor a rettegés, a bizonytalanság szüli.
Gordon W. Allport sokat foglalkozott az előítéletek problematikájával. Ki is adott egy művet Előítélet címen, amelyben bevezeti az olvasót az előítéletek complex világába. Fontos megemlítenünk azt, hogy Allport megkülönbözteti az előítéletek szintjeit különböző fokozatok szerit (Allport 1977): az első szint, a szóbeli előítéletesség, a második az elkerülés, a harmadik a hátrányos megkülönböztetés, elkülönítés, kirekesztés, a negyedik a fizikai agresszió, és az ötödik az üldözés és kiirtás. Figyeljük csak meg az első szintet. Mondani szokás, hogy minden rossz először a gondolatban fogalmazódik meg, majd a szavak által jutnak kifejezésre. A szó, amilyen kis szintaktikai egység, olyan nagy erővel bír. Bármilyen sérelem szavakból indul ki, és a szó legtöbb esetben jobban fáj, mint maga a tett. Az előítélet tehát először a szavak szintjén fogalmazódik meg. Következik a második szint, az elkerülés. Ezen a szinten már észlelhető a tettlegesség jele, de ez még egy enyhébb formája. Itt már az előítélet külső formává alakul, ugyanis a szó még elszállhat, de az elkerülés már egy nyilvános cselekedet. A harmadik szinten az elkerülésből egyenesen kirekesztés less, aminek már érezhető a súlya. Az elkerülés már áltépett a nyilvános szintre, a kirekesztés viszont nagyobb horderejű. A kirekesztés már nyilvános felvállalása annak, hogy egy bizonyos személy, csoport, vagy nemzet a kirekesztő szemszögéből alacsonyabb pozícióban helyezkedik el, és ekkor már minden kapcsolatot megszűntet a stigmatizált csoporttal. A negyedik szint már teljesen átlép a tettek mezejére. A fizikai agresszió, a tényleges bántalmazás már aktívan magábafoglalja mindkét felet. Végül az utolsó szint, a kiirtás, a lehető legelfajultabb következménye az előítéletek szűlte cselekedeteknek.
Ezt a folyamatot újból párhuzamba állíthatjuk a mennyei tökéletes világgal, és megfigyelhetjük, hogy ugyanazon szakaszok mentek végbe Lucifer esetében is. A bűn, az irigység, először a gondolatában fogalmazódott meg, majd olyan mértékben fajult el tettlegességig, hogy a Gonosz sereget gyűjtött magának, azzal a szándékkal, hogy kiirtsa azokat akiket megbélyegzett előítéleteivel.
Figyeljük meg továbbá, milyen mértékben van jelen ma, a XXI. század embereiben az előítélettel kapcsolatos viselkedés. A ma embere hiába vallja magát mondernnek, hiába él a tudomány és technológia világában, az emberi természete ugyanaz maradt. Ne is menjünk nagyon messze, hanem vizsgáljuk meg saját helyzetünket. Mi, Romániában élő magyarok, két forrásból is stigmatizálva vagyunk. Egyrészt, román társaink azért bélyegeznek meg, és nyilvánítanak hontalanoknak, mert nézetük szerint nem illeszkedünk be társadalmukba, és az első érv emellett az, hogy más nyelvet beszélünk, egyszóval azért mert magyarok vagyunk. Másfelől a magyarok azért bélyegeznek meg minket, mert hozzájuk sem tartozunk, tekintettel arra, hogy országhatárain kívül élünk. Ebből arra következtethetünk, hogy mi tökéletesen megérthetjük az előítéletekkel kapcsolatos problémákat hiszen épp benne élünk. Mindkét nemzet előítéletekkel közelít hozzánk, és ennek az előítéletnek valószínű, hogy gyökerei visszanyúlnak azokra a feszültségekre amelyek e két szomszédos nép között kialakultak. Tipikus tulajdonsága az előítéletnek az, hogy bizonyos események alapján ( jelen esetben a torténelmi feszültségek a két nemzet között) általánosít már helyzetekre, más korokra is. Abból kifolyólag, hogy a románok és a magyarok nem voltak a legbarátságosabb szomszédok annak idején, nem kellene ez kivetüljön a ma élő románokra és magyarokra. De mivel az alapján ítélnek el bennünket, az előítéletnek ezen fajtája nagyon is él manapság.
Más példa az előítéletekre a rasszizmus. Mindig is fennállt egy feszültség a színesbőrűek és a fehér ember között. Manapság is sértő kifejezésekkel illetik a néger embereket, emellett azt állítják, hogy kultúrájuk primitív , nem ér fel a fehér ember kultúrájával. Noha ezt az előítélet rendszert megingatta az, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnökének színesbőrűt választottak, és az a tény, hogy manapság a rapp, a tipikus afro-amerikaiak zenéje teljesen elvegyült a mi kultúránkban, a fenntartások még mindig léteznek.
“ Teljesen mindegy, hogy a hazába ki mikor jött. Az a lényeg, itt élünk, és mindenkinek meg kell barátkozni azzal a gondolattal, hogy el kell fogadnunk egymást, mert mast nem tehetünk.” (Szirtesi Zoltán)
Egy a feladatunk. Mivel társas lények vagyunk, a legjobb kapcsolatot kell kialakítsuk társainkkal. Nem az számít ki honnan származik, mi a múltja, milyen előítéletekkel illették korábban, hanem az, hogy képesek kell lennünk befogadni, támogani, s ha ezeket nem is, legalább megtűrni magunk mellett. Ezzel mutatjuk meg azt, hogy valójában felnőttünk arra a szintre, hogy modern embernek valljuk magunkat .
2012
Bibliográfia
Allport, Gordon W. (1957) Az előítélet. Budapest, Gondolat.
Arisztotelész Poétika http://mek.niif.hu/00300/00315/00315.htm
Jegyzetek
[1] http://www.kislexikon.hu/eloitelet.html
Világunk, amelyben élunk, amely otthont nyújt számunra olyan komplex és átfoghatatlan, hogy a legelszántabb megkísérlő sem tudna egy átfogó képet nyújtani róla. Az idők folyamán számos olyan elmélet, irányzat, akár kísérlet vetődött fel, amely arra törekedett, hogy a világot úgy ragadja meg, ahogy az valóban létezik, másszóval törekvések arra, hogy a világot a maga valójában ábrázolja. Erre tett kísérletet a realizmus, de hamar bebizonyosodott, hogy a valóság sokkal tágabb és bonyolultabb fogalom, mint azt a felszíne mutatja. A modern kor ( itt a XX. században jelentkező modernizmust értem, hiszen a modernről, mint tulajdonságról, már a 17. században említést tesznek, innen is látható, hogy a XX. századi modernizmusnak megvoltak az előzményei) teljes erővel lerombolja a valóságban és annak megragadhatóságában való hitet. A valóság csak egy kiüresedett formává válik, egy üres keretté, amelyben nem a keret lesz a fontos, hanem a keret mögött rejlő mögöttes tartalmak, a belső életérzések, a szubjektum saját tapasztalatai, és az, hogy miként látja ő a világot. A világ belső tapasztalatokra épül fel, az adja meg a hiteles képet, és nem a külső kiüresedett formák.
A világról való felfogás látható módon váltzott az idők folyamán. Új koncepciók, más perspektívák jelentkeztek, amelyek automatikusan megköveteltek új nézeteket, változásokat, alkalmazkodást. Vannak azonban olyan dolgok, olyan negatív tulajdonságok, amelyekből az emberiség sohasem tudja kinőni magát, amihez ezer évek is eltelhetnek, mégsem történik alapvető változás, esetleg csak annyi, hogy alkalmazkodik egy adott kor szellemiségéhez. Ilyen negatív tulajdonság az előítéletek kialakítására való hajlam. Ez az emberi hajlam ( hisz mi, emberek, abban különbözünk az állatoktól, hogy gondolkodni, ítélkezni, döntést hozni vagyunk képesek) már az ókorban megfogalmazódott, és napjainkban is fénykorát éli. Érdekes módon azonban, annak ellenére, hogy racionális lénynek valljuk magunkat, a hibákat, a negatívumokat nem igyekszünk korrigálni, sőt minta egymásra halmoznánk őket (vegyük csak figyelembe, hogy a történelem során hány katasztrófát okozott az ember saját kezével: nem kell messze mennünk, elég az, ha csak a XX. századra tekintünk vissza, amely két világháborút is átvészelt). "A civilizált emberiség napjainkra nagymértékben uralja az energiát, az anyagot, és általában véve az élettelen természetet, és rohamos mértékben megtanulta, hogy miként lehet leküzdeni a testi fájdalmat, az idő előtt bekövetkező halált. De ami az emberi kapcsolatokkal való bánásmódot illeti, mintha még mindig a kőkorszakban élnénk." (G. W. Allport)
Térjünk át azonban az előítéletek részletesebb kifejtésére. Már a kezdetekben, Arisztotelész azt állította, hogy az ember társas lény, tehát kapcsolatokra van szüksége ahhoz, hogy érvényesüljön és ahhoz, hogy kifejezze magát. Izoláltan élve nem jutnak felszínre azok a tulajdonságok amelyektől az ember embernek nevezheti magát. Ha az ember társas lény, és fenntart egy bizonyos kapcsolatot társaival, ott szükségszerűen felüti fejét a gonosz. Így volt ez a mennyben is, ahol tökéletes harmónia uralkodott, mégis Lucifer szívében megfogant a gonosz, ezért kivettetett a mennyeknek országából. Képzeljük el, ha abban a tökéletes környezetben megfogant az irigység, mennyivel inkább lehetőség nyílik az emberi társadalomban a negatívumok kialakulására. Az előítélet is ilyen negatívum. Hajlamosak vagyunk az újat, az ismeretlent bizonytalanul, előítéletekkel megközelíteni, hiszen tulajdonképpen így védekezünk ellene. Miután közelebb kerülünk bizonyos helyzetekhez, emberekhez, irántuk kifejlesztet előítéletünk hajlamos szűnni, viszont ez sohasem tűnik el teljesen. A kislexikon úgy határozza meg az előítéleteket, mint „nem tapasztalatokra alapozott, hanem pozitív vagy negatív elfogultságból eredő ítélet, amely általában hamis, helytelen következtetésekhez vezet. Az előítélet gyakran oka csalódásoknak, amennyiben az ember olyan tulajdonságokat tulajdonít más embereknek vagy jelenségeknek, amelyek azokban nincsenek meg. A mai szóhasználatban az előítélet legtöbbször pejoratív jelentésárnyalattal jelenik meg. Azonban amennyiben az előítélet pusztán hipotetikus jellegű, s az adott ember valóságos összetevők számbavételével képes azt igazolni, módosítani vagy megváltoztatni pozitív ítéletalkotásnak is lehet forrása.”[1]
Az előítélet számos területen jelentkezhet. Vegyük a legszembetűnőbb példát, azokat az előítéleteket amelyek bizonyos fajok ellen, faji megkülönböztetés végett alakultak ki. Már a barbár népeknél is jelentkezett ez a hajlam, amikor leigázták a környezetükben élő népeket. Ez folytatodott a történelem minden egyes korszakába, amikor egy nép leigázott egy másik népet. A háborúk, a területszerzés, a gyarmatosítás mind annak a jele, hogy egy bizonyos népcsoport felsőbbrendűnek érzi magát a leigázott néppel szemben. Ebben az esetben már előítéletekről beszélhetünk. Nem is kell annyira visszamennünk az időbe, hogy tanúi lehessünk az előítéletek okozta borzalmas következményeknek. Hitler, aki félreértelmezte Nietsche művét, amelyik az ember feletti ember fogalmát tárgyalja, súlyos következményekkel járó tervhez folyamodott. Ebben az esetben, az előítéletek nem maradtak meg a személyes szinten, hanem átléptek a tettek mezejére. Hitler zsidó ellenes propagandája az előítéletek szüleménye volt. Félt attól, hogy a zsidó nép talán felülmúlja a német nemzetet (hisz tudniillik a zsidók jó üzletemberek és éles eszűek voltak) ezért arra folyamodott, hogy kiirtsa őket. Itt világosan látszik az a tény, miszerint az előítéleteket sokszor a rettegés, a bizonytalanság szüli.
Gordon W. Allport sokat foglalkozott az előítéletek problematikájával. Ki is adott egy művet Előítélet címen, amelyben bevezeti az olvasót az előítéletek complex világába. Fontos megemlítenünk azt, hogy Allport megkülönbözteti az előítéletek szintjeit különböző fokozatok szerit (Allport 1977): az első szint, a szóbeli előítéletesség, a második az elkerülés, a harmadik a hátrányos megkülönböztetés, elkülönítés, kirekesztés, a negyedik a fizikai agresszió, és az ötödik az üldözés és kiirtás. Figyeljük csak meg az első szintet. Mondani szokás, hogy minden rossz először a gondolatban fogalmazódik meg, majd a szavak által jutnak kifejezésre. A szó, amilyen kis szintaktikai egység, olyan nagy erővel bír. Bármilyen sérelem szavakból indul ki, és a szó legtöbb esetben jobban fáj, mint maga a tett. Az előítélet tehát először a szavak szintjén fogalmazódik meg. Következik a második szint, az elkerülés. Ezen a szinten már észlelhető a tettlegesség jele, de ez még egy enyhébb formája. Itt már az előítélet külső formává alakul, ugyanis a szó még elszállhat, de az elkerülés már egy nyilvános cselekedet. A harmadik szinten az elkerülésből egyenesen kirekesztés less, aminek már érezhető a súlya. Az elkerülés már áltépett a nyilvános szintre, a kirekesztés viszont nagyobb horderejű. A kirekesztés már nyilvános felvállalása annak, hogy egy bizonyos személy, csoport, vagy nemzet a kirekesztő szemszögéből alacsonyabb pozícióban helyezkedik el, és ekkor már minden kapcsolatot megszűntet a stigmatizált csoporttal. A negyedik szint már teljesen átlép a tettek mezejére. A fizikai agresszió, a tényleges bántalmazás már aktívan magábafoglalja mindkét felet. Végül az utolsó szint, a kiirtás, a lehető legelfajultabb következménye az előítéletek szűlte cselekedeteknek.
Ezt a folyamatot újból párhuzamba állíthatjuk a mennyei tökéletes világgal, és megfigyelhetjük, hogy ugyanazon szakaszok mentek végbe Lucifer esetében is. A bűn, az irigység, először a gondolatában fogalmazódott meg, majd olyan mértékben fajult el tettlegességig, hogy a Gonosz sereget gyűjtött magának, azzal a szándékkal, hogy kiirtsa azokat akiket megbélyegzett előítéleteivel.
Figyeljük meg továbbá, milyen mértékben van jelen ma, a XXI. század embereiben az előítélettel kapcsolatos viselkedés. A ma embere hiába vallja magát mondernnek, hiába él a tudomány és technológia világában, az emberi természete ugyanaz maradt. Ne is menjünk nagyon messze, hanem vizsgáljuk meg saját helyzetünket. Mi, Romániában élő magyarok, két forrásból is stigmatizálva vagyunk. Egyrészt, román társaink azért bélyegeznek meg, és nyilvánítanak hontalanoknak, mert nézetük szerint nem illeszkedünk be társadalmukba, és az első érv emellett az, hogy más nyelvet beszélünk, egyszóval azért mert magyarok vagyunk. Másfelől a magyarok azért bélyegeznek meg minket, mert hozzájuk sem tartozunk, tekintettel arra, hogy országhatárain kívül élünk. Ebből arra következtethetünk, hogy mi tökéletesen megérthetjük az előítéletekkel kapcsolatos problémákat hiszen épp benne élünk. Mindkét nemzet előítéletekkel közelít hozzánk, és ennek az előítéletnek valószínű, hogy gyökerei visszanyúlnak azokra a feszültségekre amelyek e két szomszédos nép között kialakultak. Tipikus tulajdonsága az előítéletnek az, hogy bizonyos események alapján ( jelen esetben a torténelmi feszültségek a két nemzet között) általánosít már helyzetekre, más korokra is. Abból kifolyólag, hogy a románok és a magyarok nem voltak a legbarátságosabb szomszédok annak idején, nem kellene ez kivetüljön a ma élő románokra és magyarokra. De mivel az alapján ítélnek el bennünket, az előítéletnek ezen fajtája nagyon is él manapság.
Más példa az előítéletekre a rasszizmus. Mindig is fennállt egy feszültség a színesbőrűek és a fehér ember között. Manapság is sértő kifejezésekkel illetik a néger embereket, emellett azt állítják, hogy kultúrájuk primitív , nem ér fel a fehér ember kultúrájával. Noha ezt az előítélet rendszert megingatta az, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnökének színesbőrűt választottak, és az a tény, hogy manapság a rapp, a tipikus afro-amerikaiak zenéje teljesen elvegyült a mi kultúránkban, a fenntartások még mindig léteznek.
“ Teljesen mindegy, hogy a hazába ki mikor jött. Az a lényeg, itt élünk, és mindenkinek meg kell barátkozni azzal a gondolattal, hogy el kell fogadnunk egymást, mert mast nem tehetünk.” (Szirtesi Zoltán)
Egy a feladatunk. Mivel társas lények vagyunk, a legjobb kapcsolatot kell kialakítsuk társainkkal. Nem az számít ki honnan származik, mi a múltja, milyen előítéletekkel illették korábban, hanem az, hogy képesek kell lennünk befogadni, támogani, s ha ezeket nem is, legalább megtűrni magunk mellett. Ezzel mutatjuk meg azt, hogy valójában felnőttünk arra a szintre, hogy modern embernek valljuk magunkat .
2012
Bibliográfia
Allport, Gordon W. (1957) Az előítélet. Budapest, Gondolat.
Arisztotelész Poétika http://mek.niif.hu/00300/00315/00315.htm
Jegyzetek
[1] http://www.kislexikon.hu/eloitelet.html
Veres Emőke
|
Értelmezések Bohumil Hrabal Őfelsége pincére voltam című regénye alapján |
Közép Európa Európának a Kelet- és Nyugat- Európa közé eső része.
Északról a Balti- tenger és a Jeges-tenger, Nyugatról a Rajna, keletről a Kelet-európai-síkság, délről pedig az Alpok határolja.
Közép-Európa fogalmát német földrajzosok honosították meg a 19. században.
A Közép-Európa fogalom azonban tartalmát tekintve mindíg más és más volt.
A természetföldrajzi jelleg politikai tartalommal telítődött és talán épp ez a plotikai többlet az, amely újfajta értelmezést kínál a közép-európa, illetve közép-európaiság kérdéskörének értelmezésében.
A kérdéskör értelmezésének segédeszközeként Bohumil Hrabal Őfelsége pincére voltam című regénye ajánlkozik és talán a véletlen műve, vagy csak a kérdéskör aktualítát erősítő tényező az, hogy Michal Docekal a prágai Nemzeti Színház igazgatója színtén a hrabali művet választotta és adaptálta színpadra éppen a Kolozsvári Állami Magyar Színház színpadán.
Így tehát dolgozatomban főkent Hrabal Őfelsége pincére voltam című regénye valamint Docekal, azonos című kolozsvári elődása áll, ez álltal ugyanakkor lehetőség nyílik egy átfogó kép kialakítására is, amely reflektál a színpadi alkalmazás nehézségeire és folyamatára is egyaránt.
Kiindulópont tehát a színpadi előadás, melynek részleteit a Jiri Menzel által rendezett mozi, valamint a feldolgozások alapjául szolgáló regényszöveg referenciakeretében kívánok tárgyalni.
E vizsgálat talán elvezet bennünket ahhoz a ponthoz, hogy talán a mi, illetve az én közép európám nem is oly különböző a hrabali víziótól és így joggal feltehetjük a kérdést: mi változott tehát?
“Jól figyeljenek arra amit most mondok”- Jan Dite felszólítása az egész regény hangnemét előrevetíti: az egyes szám első személyt, a vallomásosságot és az ezzel járó személyességet. A főszereplő látszólag egyszemélyes tragédiája a különböző életkorokon átívelő sorshelyzetekből rajzolódik ki, amelyek mindegyikét a történelem ellenőrizhetetlen menete alakít.
Az alakít kulcsszó: egyaránt vonatkoztatható Dite fejlődéstörténetére és az aktuálpolitikai helyzetek egymásutániságára. A kettő viszont nem egymással párhuzamosan, hanem egymást kölcsönösen feltételezve létezik: így a regény nem csupán egyetlen személyt helyez a középpontba, hanem Dite sorstörténetén keresztül egy egész közösség értékválságára hívja fel figyelmet. Míg a regény, az önelbeszélés kereteiben a közösség elbeszélhetőségét problematizálja, addig a színházi előadás, folyamatosan az egyszemélyes narratíva konvenciói ellen játszik: ilyenen értelemben tehát, a kisember tragédiáján túl maga a korabeli társadalom kap főszerepet Docekal rendezésében. Így a néző könnyen rájöhet, hogy egy korrajzal szembesül.
A rendező víziójában az előbb említett korabeli társadalom kiszélesedik és immáron nem csupán egy adott nemzet sorstörténetére, hanem egy kijelőlt térségre vonatkoztatja:
Európára. A Hotel Europa nem egy önczélú rendezői döntés- megannyi helyszínt (Éden bordélyház, Arany Prága, Csendesség, Párizs Szállok) redukál egy térré, azonban a helyszínvátás megkönnyítésének technikai megolásán túl érdemes figyelnünk ennek történelmi reflektáltságára is.
A Hotel Europa neonos kivilágítása, amelyből a Hotel szó olykor eltűnik, s így csupán csak az Európa világít erőszakosan, jelezve, hogy most európai dolgokról van szó. Mindez valamiféle didaktikus cél szolgáltat, mintha a rendezés azt sugallná, hogy igen, nézzétek csak, ez történik minálunk, ilyen a mi Európánk a maga nemzetköziségével, nacionalista hajlamaival, sztereotípizáló ítélkezésével.
A színpadi helyszín tehát mintegy kitüntetett néma szemtanúvá lép elő, így voltaképpen azt érzékeljük általa, hogy ebben a térben minden ember sorsát megpecsételi a politikai helyzet.
Következésképpen az “európaiak közös története”[1] kerül terítékre.
A Hotel Europa felirat tehát az erre való deiktikus illetve didaktikus rámutatásban legitimizálható.
Docekal az élettörténet végével indít, majd az odáig vezető út bemutatásával ismét visszatér a zárlathoz, így akár a keretes szerkezet, az így leírt kör azt a folytonosságot és ciklikusságot is sugallhatja, amely a történelem során újra meg újra előfordul. Ez a rendezői meglátás, ugyanakkor céltudatos választás ismét egy nyomatékos rámutatás lehet arra, hogy voltaképpen mennyire aktuális kérdésekkel állunk szemben. A rendező szunnyadó motivációja tehát, a három évtizeden átivelő, személyes, ám a másadik világháború és többszörös rendszerváltás árnyékában kibontakozó történet maiságának, aktualitásának megragadása valamint a huszadik századi cseh-német viszony naprakész, európai szintre való áthelyezése volt, hogy ezáltal, mintegy nyomatékosan is, de a történelem időtlen idők óta megismétlésére helyezze a hangsúlyt. Az idő tehát nem számít, a történelem folyamatosan megismétli önmagát.
Így tehát az előadásban egyazon térben váltakozó arcok, sorsok, korszakok kultikus hellyé emelik a hotelt, amely találkozóhely mivoltával a vendéglét-tudat alapvetését is bevonja az értelmezésbe: minden múlik, csak a tér marad, amely hozzáférhetővé teszi a múltat.
Látszólag a rendező Dite karakterén kívánja létrehozni korrajzát, és valóban úgy láttatja, hogy a kisember tragédiájában ott rejlik, ha úgy tetszik egy egész nemzdék bukása. A történet értelmezéséhez csak többletjelentéssel szolgál Jirina Stepnickova szerepeltetése, egy valódi cseh művésznő reinkarnációja, akinek élettörténete párhumazosan jelenítődik meg Dite-vel. Ez által, tehát nyomatékosítva a tényt, hogy ez a hrabali mese több, mint egy szegény pikoló szerencsétlen sorsa és sőt talán azon is túlmutat, hogy egy korszak kritikájának nevzhessünk, talán épp egy deiktikus rámutatással állunk szemben, mintha a hatalom mechanizmusának feltárása, a mindenkori hatalom- szubjektum és hatalom- hatalom kapcsolatairól lenne szó.
A hatalmi mechanizmus, mint alakító tényező az intimitás irányítottságába is belopja magát és úgy tűnik, hogy ebben az Európában már a szentnek és személyesnek titulált pillanat sem menekűlhet a hatalmi ideológia irányítottsága elől.
Ebben a pillanatban tűnik fel az előadásban Líza karaktere, aki mintegy gépiesen áll elő, erős elhatározással-kötelességtudattal, szerelemnek nyomát sem érjük, nincs itt szó szeretkezésről, csupán gépies termelésről. Docekal vízióban is erősen láttatja nézőivel ezt a személytelenséget, így mintegy a néző is részesévé válik az aktusnak, teljesen feloldva az intimitás leghalványabb jellegét s így nem csupán Wagner zenéje és Hitler képe jelenik meg “ nélkülözhetetlen” kellékként.
Jiri Menzel még ennél is tovább megy, a totalitárius nemzeti fasiszta ideológia, mint birtoklás a jelenetben túlmutat önmagán, így az értelmezés aspektusának is teljesen más ízvilágot kínál fel. Szeretkezés közben Dite, mintegy a lány arcában véli felfedezni Hitler személyét. Kitűnő technikai megoldás, az aktus pillanatában egy másadpercben, a gépiesen szeretkező Dite, Líza szépséges arca helyet, Hitler torz arcával szembesül.
Így tehát alulírott, hogy a hatalom mechanizmusa mintegy állandó befojásoló faktor jelen van és alakít.
Docekal előadása a hatalami viszonyok dialektikájáról beszél, az előadás másadsorban szól Dite-ről, szerepét ugyanis a történelem személyes történetmondásában való újrateremtése és az értékelés veszi át.
Az emlékezés tehát, legyen az egyéni, kollektív vagy kulturális, a produkció egyik vezésfonalává igyekszik válni, s mi más lenne rá alkalmasabb lieu de mémoire, mint a színház. „(..) bár igaz az, hogy a lieu de mémoire alapvető létoka az idő megállítása, a felejtés munkájának megakadályozása, a dolgok állásának rögzítése, a halál halhatatlanná tétele, a spirituális anyagba foglalása – ahogy a pénz egyedüli emlékezete az arany – abból a célból, hogy a jelentés maximumát hozza ki minimális jelekből, világos az is – s egyébként ez teszi ezt izgalmassá –, hogy a lieu de mémoire-ok csak az átalakulásra való képességük, jelentéskörük állandó felélesztése és elágazásainak előreláthatatlan bokrosodása révén élnek”[2]
Záróakkordként tehát, méltán állítható és csöppet sem elhamarkodott kijelentés, hogy a hrabali műben oly mesterien vázolt korrajzot akár napjaink Európájára is rávetíthetjük s így talán nem is akkora véletlen a docekali adaptációban választott tér: Hotel Europa.
Minden idők Közép Európája ugyanaz az Európa maradt, mely nap, mint nap ugyanazokkal a problámákkal s szelekkel kűzködik. A hatalom mechanizmusa most is élesen határolja s talán ezért annyira aktuális a téma ma is, mert hát Hrabal óta, mi is változott igazán?
Bibliográfia
Jegyzetek
[1] Heller Ágnes: Európai identitás, modernitás és történelmi emlékezet. In: Lettre 1997/ősz
[2] Pierre Nóra: Emlékezet és történelem között. In: Aetas, 1993/3
Északról a Balti- tenger és a Jeges-tenger, Nyugatról a Rajna, keletről a Kelet-európai-síkság, délről pedig az Alpok határolja.
Közép-Európa fogalmát német földrajzosok honosították meg a 19. században.
A Közép-Európa fogalom azonban tartalmát tekintve mindíg más és más volt.
A természetföldrajzi jelleg politikai tartalommal telítődött és talán épp ez a plotikai többlet az, amely újfajta értelmezést kínál a közép-európa, illetve közép-európaiság kérdéskörének értelmezésében.
A kérdéskör értelmezésének segédeszközeként Bohumil Hrabal Őfelsége pincére voltam című regénye ajánlkozik és talán a véletlen műve, vagy csak a kérdéskör aktualítát erősítő tényező az, hogy Michal Docekal a prágai Nemzeti Színház igazgatója színtén a hrabali művet választotta és adaptálta színpadra éppen a Kolozsvári Állami Magyar Színház színpadán.
Így tehát dolgozatomban főkent Hrabal Őfelsége pincére voltam című regénye valamint Docekal, azonos című kolozsvári elődása áll, ez álltal ugyanakkor lehetőség nyílik egy átfogó kép kialakítására is, amely reflektál a színpadi alkalmazás nehézségeire és folyamatára is egyaránt.
Kiindulópont tehát a színpadi előadás, melynek részleteit a Jiri Menzel által rendezett mozi, valamint a feldolgozások alapjául szolgáló regényszöveg referenciakeretében kívánok tárgyalni.
E vizsgálat talán elvezet bennünket ahhoz a ponthoz, hogy talán a mi, illetve az én közép európám nem is oly különböző a hrabali víziótól és így joggal feltehetjük a kérdést: mi változott tehát?
“Jól figyeljenek arra amit most mondok”- Jan Dite felszólítása az egész regény hangnemét előrevetíti: az egyes szám első személyt, a vallomásosságot és az ezzel járó személyességet. A főszereplő látszólag egyszemélyes tragédiája a különböző életkorokon átívelő sorshelyzetekből rajzolódik ki, amelyek mindegyikét a történelem ellenőrizhetetlen menete alakít.
Az alakít kulcsszó: egyaránt vonatkoztatható Dite fejlődéstörténetére és az aktuálpolitikai helyzetek egymásutániságára. A kettő viszont nem egymással párhuzamosan, hanem egymást kölcsönösen feltételezve létezik: így a regény nem csupán egyetlen személyt helyez a középpontba, hanem Dite sorstörténetén keresztül egy egész közösség értékválságára hívja fel figyelmet. Míg a regény, az önelbeszélés kereteiben a közösség elbeszélhetőségét problematizálja, addig a színházi előadás, folyamatosan az egyszemélyes narratíva konvenciói ellen játszik: ilyenen értelemben tehát, a kisember tragédiáján túl maga a korabeli társadalom kap főszerepet Docekal rendezésében. Így a néző könnyen rájöhet, hogy egy korrajzal szembesül.
A rendező víziójában az előbb említett korabeli társadalom kiszélesedik és immáron nem csupán egy adott nemzet sorstörténetére, hanem egy kijelőlt térségre vonatkoztatja:
Európára. A Hotel Europa nem egy önczélú rendezői döntés- megannyi helyszínt (Éden bordélyház, Arany Prága, Csendesség, Párizs Szállok) redukál egy térré, azonban a helyszínvátás megkönnyítésének technikai megolásán túl érdemes figyelnünk ennek történelmi reflektáltságára is.
A Hotel Europa neonos kivilágítása, amelyből a Hotel szó olykor eltűnik, s így csupán csak az Európa világít erőszakosan, jelezve, hogy most európai dolgokról van szó. Mindez valamiféle didaktikus cél szolgáltat, mintha a rendezés azt sugallná, hogy igen, nézzétek csak, ez történik minálunk, ilyen a mi Európánk a maga nemzetköziségével, nacionalista hajlamaival, sztereotípizáló ítélkezésével.
A színpadi helyszín tehát mintegy kitüntetett néma szemtanúvá lép elő, így voltaképpen azt érzékeljük általa, hogy ebben a térben minden ember sorsát megpecsételi a politikai helyzet.
Következésképpen az “európaiak közös története”[1] kerül terítékre.
A Hotel Europa felirat tehát az erre való deiktikus illetve didaktikus rámutatásban legitimizálható.
Docekal az élettörténet végével indít, majd az odáig vezető út bemutatásával ismét visszatér a zárlathoz, így akár a keretes szerkezet, az így leírt kör azt a folytonosságot és ciklikusságot is sugallhatja, amely a történelem során újra meg újra előfordul. Ez a rendezői meglátás, ugyanakkor céltudatos választás ismét egy nyomatékos rámutatás lehet arra, hogy voltaképpen mennyire aktuális kérdésekkel állunk szemben. A rendező szunnyadó motivációja tehát, a három évtizeden átivelő, személyes, ám a másadik világháború és többszörös rendszerváltás árnyékában kibontakozó történet maiságának, aktualitásának megragadása valamint a huszadik századi cseh-német viszony naprakész, európai szintre való áthelyezése volt, hogy ezáltal, mintegy nyomatékosan is, de a történelem időtlen idők óta megismétlésére helyezze a hangsúlyt. Az idő tehát nem számít, a történelem folyamatosan megismétli önmagát.
Így tehát az előadásban egyazon térben váltakozó arcok, sorsok, korszakok kultikus hellyé emelik a hotelt, amely találkozóhely mivoltával a vendéglét-tudat alapvetését is bevonja az értelmezésbe: minden múlik, csak a tér marad, amely hozzáférhetővé teszi a múltat.
Látszólag a rendező Dite karakterén kívánja létrehozni korrajzát, és valóban úgy láttatja, hogy a kisember tragédiájában ott rejlik, ha úgy tetszik egy egész nemzdék bukása. A történet értelmezéséhez csak többletjelentéssel szolgál Jirina Stepnickova szerepeltetése, egy valódi cseh művésznő reinkarnációja, akinek élettörténete párhumazosan jelenítődik meg Dite-vel. Ez által, tehát nyomatékosítva a tényt, hogy ez a hrabali mese több, mint egy szegény pikoló szerencsétlen sorsa és sőt talán azon is túlmutat, hogy egy korszak kritikájának nevzhessünk, talán épp egy deiktikus rámutatással állunk szemben, mintha a hatalom mechanizmusának feltárása, a mindenkori hatalom- szubjektum és hatalom- hatalom kapcsolatairól lenne szó.
A hatalmi mechanizmus, mint alakító tényező az intimitás irányítottságába is belopja magát és úgy tűnik, hogy ebben az Európában már a szentnek és személyesnek titulált pillanat sem menekűlhet a hatalmi ideológia irányítottsága elől.
Ebben a pillanatban tűnik fel az előadásban Líza karaktere, aki mintegy gépiesen áll elő, erős elhatározással-kötelességtudattal, szerelemnek nyomát sem érjük, nincs itt szó szeretkezésről, csupán gépies termelésről. Docekal vízióban is erősen láttatja nézőivel ezt a személytelenséget, így mintegy a néző is részesévé válik az aktusnak, teljesen feloldva az intimitás leghalványabb jellegét s így nem csupán Wagner zenéje és Hitler képe jelenik meg “ nélkülözhetetlen” kellékként.
Jiri Menzel még ennél is tovább megy, a totalitárius nemzeti fasiszta ideológia, mint birtoklás a jelenetben túlmutat önmagán, így az értelmezés aspektusának is teljesen más ízvilágot kínál fel. Szeretkezés közben Dite, mintegy a lány arcában véli felfedezni Hitler személyét. Kitűnő technikai megoldás, az aktus pillanatában egy másadpercben, a gépiesen szeretkező Dite, Líza szépséges arca helyet, Hitler torz arcával szembesül.
Így tehát alulírott, hogy a hatalom mechanizmusa mintegy állandó befojásoló faktor jelen van és alakít.
Docekal előadása a hatalami viszonyok dialektikájáról beszél, az előadás másadsorban szól Dite-ről, szerepét ugyanis a történelem személyes történetmondásában való újrateremtése és az értékelés veszi át.
Az emlékezés tehát, legyen az egyéni, kollektív vagy kulturális, a produkció egyik vezésfonalává igyekszik válni, s mi más lenne rá alkalmasabb lieu de mémoire, mint a színház. „(..) bár igaz az, hogy a lieu de mémoire alapvető létoka az idő megállítása, a felejtés munkájának megakadályozása, a dolgok állásának rögzítése, a halál halhatatlanná tétele, a spirituális anyagba foglalása – ahogy a pénz egyedüli emlékezete az arany – abból a célból, hogy a jelentés maximumát hozza ki minimális jelekből, világos az is – s egyébként ez teszi ezt izgalmassá –, hogy a lieu de mémoire-ok csak az átalakulásra való képességük, jelentéskörük állandó felélesztése és elágazásainak előreláthatatlan bokrosodása révén élnek”[2]
Záróakkordként tehát, méltán állítható és csöppet sem elhamarkodott kijelentés, hogy a hrabali műben oly mesterien vázolt korrajzot akár napjaink Európájára is rávetíthetjük s így talán nem is akkora véletlen a docekali adaptációban választott tér: Hotel Europa.
Minden idők Közép Európája ugyanaz az Európa maradt, mely nap, mint nap ugyanazokkal a problámákkal s szelekkel kűzködik. A hatalom mechanizmusa most is élesen határolja s talán ezért annyira aktuális a téma ma is, mert hát Hrabal óta, mi is változott igazán?
Bibliográfia
- HELLER ÁGNES : Európai identitás, modernitás és történelmi emlékezet, In: Lettre 1997/ősz
- PIERRE NÓRA: Emlékezet és történelem között, In: Aetas, 1993/3
Jegyzetek
[1] Heller Ágnes: Európai identitás, modernitás és történelmi emlékezet. In: Lettre 1997/ősz
[2] Pierre Nóra: Emlékezet és történelem között. In: Aetas, 1993/3
Veress Erzsébet
|
Új előítéletek |
Dolgozatomban megpróbálok az előítéletekkel foglalkozni. Feltárni azoknak megnyilvánulásait, első sorban saját tapasztalatom és észleléseim során, melyeket megpróbálok alátámasztani kutatásokkal vagy már megfogalmazott elméletekkel. Ezek közül első sorban az előítéletek formáját, megnyilatkozását szeretném bemutatni, elméleti megalapozással.
Az előítéletek kutatása klasszikus témája a társadalomtudománynak, mégpedig a szociológiának és szociópszichológiának. A 20. század 30-as éveitől számos empirikus vizsgálat látott napvilágot, melyek a különböző „etnikai és kulturális kisebbségekkel kapcsolatos attitűdök felmérését célozza.”
Az előítéletek kérdése főként a második világháború után vált jelentősé, mégpedig a szociópszichológia területén. Számos elméleti megközelítés született az előítéletekkel kapcsolatban. Ezenek kutatásoknak két jól elkülöníthető szemléletmódja van. Ez a két szemléletmód a következő: normatív vagy értékelvű, valamint leíró.
A normatív szemléletmód különböző pozíciókkal jellemezhető:
- Annak ellenére, hogy vannak pozitív előítéletek, mint például az elfogultságok, mégis a negatívakkal kell főként foglalkoznunk, melyek más személyekkel és csoportokkal szemben, nyíltan vagy akár rejtetten törnek felszínre. Ezek az attitűdök tulajdonképpen társadalmilag relevánsak, a társadalmi és a szolidaritás akadályait képezik. Mindezek szemben állnak a demokrácia gyakorlatával és szemléletével.
- Az előítéletek tulajdonképpen nem az ember belső, eredendő adottságaiból fakadnak, hanem csupán átöröklődnek egyik nemzedékről a másikra, melynek közegei: a családi vagy iskolai nevelés, a szűkebb vagy tágabb társas közeg, a média vagy akár a domináns kultúra.
- Egy következő jellemző, hogy nincsenek „ártatlan vagy ártalmatlan” előítéletek. A szavak tulajdonképpen tettekké válnak, tett értékük van, abban a pillanatban, ahogyan kimondjuk, nem maradva következmények nélkül. Hiszen az előítéleteket valló személyek közül nem egy van, aki hajlamos arra, hogy a verbálisan feltörő előítéleteit diszkriminációban, vagy mások elkerülésében, azok üldözésében, mondhatni terrorban jutassák érvényességre. Gordon W. Allportnak „fokozatossági” modellje szerint az előítéleteknek a következő egymásra épülő szakaszát különböztethetjük meg: szóbeli előítéletesség, elkerülés, hátrányos megkülönböztetés, vagy elkülönítés, kirekesztés, a következő fokozat a fizikai agresszió, majd az üldözés és a kiirtás.
Ezzel szemben áll a leíró megközelítés a következőkkel jellemezhető:
- Nem értéktartalmú kifejezés, elvileg nincs különbség pozitív és negatív előítéletek között. Hiszen tárgyak vagy emberek bármilyen csoportja tárgyát képezheti az előítéleteknek. Akár a gazdagok, vagy a fogyatékosok, vagy akár a művészek, sikeresek, románok, franciák.
- „Az előzetes ítéletalkotás az ember psziché működésének sajátosságaiból következik.” Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a körülményeknek, mint például a társadalmiaknak ne lennének szerepük az előítéletek kialakulásában.
- Annak ellenére, hogy az előítéletek nagyon sok esetben cselekvéshez vezetnek, mégis sokkal bonyolultabb, mert így önmagukban viszonylag kevés a „prediktiv értéke”.
- Nem küszöbölhetőek ki a társadalom életéből. Melyeknek csökkentése elsősorban a politikusok, médiának, valamint a nevelőknek a feladata.
A társadalmi tényezőknek meghatározó szerepe van, melyek már kora gyermekkorban beépülnek a személyiségbe. Allport kiemeli az interperszonális és csoportközi viszonyokat. Ezek által a társadalmi dinamika folyamatosan érvényesül.
H. Tajfel és munkatársainak kutatása nagy előrelépést jelentett a hatvanas, hetvenes években. ekkor már az előítéletek gyökereit a szociális kategorizáció jelenségére vezetik vissza. E szerint: „ha valamilyen csoportosítás folyamatos dimenzióban történik, akkor hajlamosak vagyunk az egymástól élesen elkülönülő csoportokba tartozó elemek közötti különbséget az adott dimenzióban eltúlozni, s ha az elemek csoportban belüli különbségeiről van szó, akkor minimálisra csökkenteni ezeket a különbségeket”.[1]
Mindezekből világosan látszik, hogy mennyire eltérő elméletek, megközelítések születtek az előítélete meghatározására, azoknak kialakulásának okára vonatkozóan.
Véleményem szerint az előítéletek ezen két nézőpontja tulajdonképpen keveredik kialakulásukban és intenzitásuknak mértékében. Szerintem nem csupán „állati” természetünkből, velünk születettség szükséges ahhoz, hogy megszülessenek előítéleteink. Ugyanakkor nagyon fontos az a közeg, család, társadalom, barátok, tanárok, és nem utolsó sorban az állam, a politika is ahhoz, hogy milyen megnyilvánulásai lesznek előítéleteinknek. Mindennek az alapja szerintem a család. Hiszen kisgyermek korunkban nem a barátok, vagy nem az állam szabja meg azt, hogy mit tehetünk, mit szabad vagy mit nem, hanem a család. Ez az a közeg, mely a legközelebb áll hozzánk és a legnagyobb mértékben képes befolyásolni. Elsőként i szüleinket utánozzuk, az ő viselkedésüket vesszük át, rájuk próbálunk meg hasonlítani. És ha egy erőszakos, előítéletekkel teli családban növünk fel, saját magunktól sem várhatunk el mást, mint hogy mi is erőszakos megnyilatkozásokat teszünk mindazokkal szemben akik különböznek tőlünk. És itt nem csak a bőrszínre gondolok, hanem akár véleménybeli különbségre is.
Mikor az előítéletekről van szó, elsősorban az iskolai szintér jut eszembe. Főként a kiközösítésre gondolok, mely ekkor még nem feltétlen irányul fajbeli, mint társadalmi megkülönböztetésre. Nagyon sok esetben látható az elkülönülés, vagy kiközösítés azért, mert valaki nem tud úgy öltözködni, mint mi, mert nem olyan anyagi háttérrel rendelkeznek szülei. Az ilyen kiközösítések sajnos eléggé mély lelki hatással lehetnek a kiközösítésre.
A következő, ami eszembe jut az előítéletekről főként a rasszizmus, itt főként a bőrszínre gondolok. Van úgy, hogy csak azért közösítünk ki valakit, mert nem olyan a bőre színe, mint a mienk. Ezért vannak esetek, amikor akár iskolába sem vesznek fel gyerekeket, elesve attól az esélytől, hogy tovább tanulhassanak és képesek legyenek kilépni abból a környezetből, ahol élnek.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni a toleranciát, valamint a nevelést ahhoz, hogy elkerüljük a túlzott előítéleteket és talán abba a helyzetbe kerüljünk, mint jó pár éve azt Hitler esetében láthattuk, hogy egész nemzetet, fajt képes lett volna kiirtani csak ezért, mert ők zsidók voltak.
Főként ezt a három megkülönböztetést emelném ki. De nem szabad megfeledkeznünk számos más formájáról sem, mint például: Vannak esetek a mikor csak azért közösítünk ki akár teljes csoportokat, mert azok más zenei stílushoz tartoznak, szeretnek, mint mi. Jelen esetben a rockkerek. Olyan esetek is előfordulnak, amikor beteg embereket közösítünk ki, fogyatékosokat. És némely emberek ahelyett, hogy elfogadnák őket, segítenének nekik, inkább kinevetik éket, és még jobban elnyomják őket.
Számomra az előítéletek nem jók. Nem kellene másokra ferde szemmel, más szemmel nézni, csak azért, mert valamiben különbözik tőlünk. Arra kellene gondolnunk, hogy mások lehet, hogy minket ítélnek el, épp olyan kicsiségek miatt, mint mi másokat. De sajnos egy olyan világba, és egy olyan társadalomban, melyben felnövünk, elkerülhetetlen, hogy valamilyen szinten ne határozza meg életünket az előítélet. Ebben nekünk, tanároknak is nagy szerepünk van, és melyeken tudunk segíteni, ha nem is teljesen kiküszöbölni, de enyhíteni.
2012
Felhasznált irodalom:
Erős Ferenc: Irányok és tendenciák. Irányok és tendenciák az előítéletek kutatásában.
Erőss – Gárdos: Az előítéletek – kutatások bírálatához
Vargha Lili: Az előítéletek értelmezése: dimenziók és faktorok elkülönítése a deliberative poll kapcsán
Jegyzetek
[1] Erős Ferenc: Irányok és tendenciák. Irányok és tendenciák az előitéletek kutatásában. 3 – 8.
