Józsa István
AZ OLCSÓN ÁRULT LEKEK ELEKTRONIZÁLT PIACA
A fiúk késő este érkeztek meg az állomásra. Ismerem őket, hiszen íróemberek, és ők megtehetik, hogy azt írják és bocsássák áruba, ami a lelkük szerint való. Mégis, amikor megláttam őket és elindultam feléjük – tanácstalanul állingáltak, kis csoportba verődve a váróterem magasan ívelő főbejárata mellett –, az ötlött eszembe, vajon merre is jöhettek. Nem, az útvonalat nagyon jól ismerem, más választ kerestem. Az ő számukra a vonat ismeretlen állomásféléken állt meg – de állomásoknak kellett lenniük, hiszen az megállt –, megműveletlen réteken, bakterházak rondáinál, vagy egészen kísérteties módon... valahol és... valamiért. Ég, föld, fű, fák, bokrok, sínek, talpfák, a talpfák alatt kövek. Úgy bámulhattak ki az ablakon, mint akikre egyszerűen rátörtek egy nemrég valóságnak nevezett izének az emlékei. A teremtés emlékei! A természet, úgy értem, az első természet, mindenütt ugyanolyan. (A természet mindenütt ugyanolyan? Például Hannover közelében egy erdőben sétálgattunk – szalonképes szemétkukák sorjáztak az ösvények mellett...) Tudom, egészen biztos vagyok benne, hogy egy nagyon is más külső és belső világ féltereit határolta el a vonatablak üvege, sőt a szemük szivárványhártyája, mint amilyenben eddig éltek: arcukról lerítt, hogy ez a régi, de számukra ismét új közvetlenség más és másként hatott mindegyikükre. Volt, amelyiküket felszabadította, volt, amelyiküket lehangolta. Vagy azért, mert sajnálta magát ebben a helyzetben, vagy azért, mert tudta, előbb-utóbb ismét ki kell lépnie belőle. Szabadszemmel nézni a tájat... Belesemmisülni. Minden élmények legősibbje.
A fikció nagymesterei találták ki, hogy az ember által teremtett második természet egy bizonyos fejlettségi fokon saját alkotója ellen fordul majd, és ha nem is falja fel azt a szó megszokott értelmében, az mégis egyszerűen felemésztődik. Ma pedig teremtő emberi mivoltunkat leginkább kérdésekben próbáljuk körvonalazni, és bizonyára azért kérdésekben, mert óvakodunk kimondani egy nem kívánt választ. Egyetlen szót. A teremtő ember, az alkotó géniusz valóban saját teremtményének, a második természetnek a rabjává válik végül? „Civilizálás", „modernizálás" stb. címén máris kiszolgáltatta volna magát a technikai civilizáció már beláthatatlan, átfoghatatlan kavalkádjának? A nemrég még csak számunkra fungáló tárgyak már képesek újrateremteni önmagukat – és lassan megteszik ezt nélkülünk is –, generációik úgy sorjáznak, hogy neveik sem születhetnek meg ugyanolyan, iramban, mert hát ez már a humán calculator munkája. Hát először is a nyelv korlátaiba ütközünk, megtorpanunk, téblábolunk, s mire továbblépnénk, tárgyaink még messzebb távolodtak tőlünk, és élettelen, amorf, felénk abszolút részvétlen mivoltukban méginkább elhúztak mellettünk, fölöttünk. Először is Wittgensteinnak lesz igaza? A nyelv korlátái a világ korlátái? A Posztmodern kor először is Wittgensteint, a filozófust gyilkolta meg, először is ezt a Tractatus szerint logikus egybeesést oldotta fel – és egyáltalán nem nekünk kedvező módon. Számok, kódok, számok, kódok, számok, kódok. Uralmuk a természetes nyelvek fölött – uralmuk fölöttünk.
A fiúk olyan közvetlen kapcsolat részeseivé váltak, amely valójában a Modern kor eredménye és – számukra – emléke. Egy pillanatra megijedtem: elvesztettem őket szem elől; a gyűrött arcú, loncsos, topis, ápolatlan emberek nyüzsgése, az állomások jellegzetes mocska feloldani látszott mindent és mindenkit. Megtorpantam, üdvözöltem néhány, a félhomályból kiváló arcot, aztán továbbindultam a boltíves bejárat felé. Nyújtogattam a nyakamat. Úgy egyeztünk meg, hogy az aluljáró lépcsője előtt, az óra alatt, a bejárat mellett... Eh, aztán nem is mehettek a csomagmegőrző, a rendőrség irodái, a telefonok felé. Nem tűnhettek el nyomtalanul, reménykedtem, először is filozófusok, és túlracionalizált emberekként, ráadásul a többszörösen médiáit világok embereiként ők erre már képtelenek; másodszor az effajta eltűnésekre vagy inkább eltüntetésekre itt a világnak nevezett környezet nem érett meg. A legtöbben panaszkodunk emiatt, de hát a (még) nem posztmodern társadalmak fő kérdése inkább az, hogy miképpen lehet egyensúlyt teremteni a civilizálódás, vagyis az első és második természet viszonyának egyre közvetettebbé válása és a viszony eredendően tiszta, metafizikus jellegének alternatívái között. Él ugyanis két arculat, egyfelől a metafizikus, a teremtett, az évmilliók óta adott és változatlan, másfelől a folyamatosan változó, fejlődőként megélt aspektus. Viszonyuk egyre módosul, és hogy az utóbbi mind nagyobb mértékben elfedi az előbbit – az a Posztmodern kor civilizációs csúcsteljesítménye.
A posztmodern című kötet (Gondolat. Bp., 1993) szerkesztője, Pethő Bertalan ritka kísérletet tesz. Megpróbálja átfogni a Posztmodern világot, illetve a Világ posztmodernségét – a kettő nem ugyanaz! –, körvonalazza annak gyakorlati és elméleti vetületét a jelenségek, az azokat interpretáló szövegek, illetve a metaszövegek szintjén. Méghozzá úgy, hogy a kötethez annak szinte a felét kitevő „bevezető” tanulmányt ír, annak hétszer két fél fejezete pedig kettős szerkezetbe rendeződik: a .jelenségek” leírását minden egyes újabb fejezetfélben „elméletbe” foglalásuk követi. Majd mozaikszerűen, módszeresen építi fel szintézisét azon szerzők szövegeinek részleteiből, akik érdemtelenül vagy megérdemelten, de mérvadóknak bizonyultak a Posztmodern tárgyalásában.
Itt állnak hát a fiúk. Ihab Hassan, Jean Baudrillard, Jean-Fran^ois Lyotard, Jürgen Habermas, Wolfgang Welsch, Jacques Derrida, Cristopher Lasch. A kulcsszó a lényeg. Itt ez a kulcsszó: a Posztmodern. És mivel a Posztmodernről nem lehet „mindenki számára érvényes” tárgyilagossággal írni, csak riport, fikció, elemzés és értelmezés ötvözésével, képzeletbeli kerekasztal-beszélgetésre hívtam őket a szerkesztőségbe, hogy legalábbis kijelöljük a posztmodern jelenségét megragadó fogalmi háló csomópontjait. Az első és az egyetlen, akit nem hívtam, az Pethő Bertalan volt – ugyanis a rég felte(vődő)tt kérdésekre az ő szintézisének alapján kerestem meg a válaszokat.
A „Posztmodern” fogalma afféle szemétláda (volt), jelentéstartalma tisztázatlan, meghatározatlan lévén, keretként dobigálták minden olyan irodalmi, művészeti vagy vegyipari termék számára, amelyik különbözött tegnapi, tegnapelőtti őseitől. A metapethői értelmezés a kategória külső és belső erőterét eszmetörténeti előzmények felvázolásával, tisztázásával, elvi összefoglalásával határozza meg. Először is a Modernnel való szembenézés eredményeként, hogy jelezhesse, mihez képest korszakváltozás a Posztmodern, másodszor magáról a Posztmodernről szólván, magukból a mindennapjainkban megélt jelenségekből indult ki. A leghitelesebb módon saját tapasztalatokat idéz fel – „Harmadik hónapja éltem már akkor az Egyesült Államokban”, „Akit bekötött szemmel visznek el a New Orleans-i Piazza de’Italiára” stb. –, korsajátságokat szelektál és szembesít, törvényszerűségeket tár fel, majd kategóriákat épít ki. Végül kategóriáinak legmagasabb fokú és legtágabb körű absztrakciójáért – lásd a címet – az eddigi elméleti szerzők (nyitott) kategóriarendszerét állítja párhuzamba.
A következő – nem derridai értelemben vett – dekonstrukció első premisszája az, hogy az alkotói szubjektivitás egyeduralkodóvá válásával végül is csak Posztmodernek vannak. Adhattam volna tehát ennek a szövegnek olyan nyálas címet is, hogy „Az én Posztmodernem”, de az ezzel a névvel jelölt valami egyrészt nyilván kényszerítő jelleggel bír, másrészt vágyott, sóvárgott cél, mivel „kor-szerű” értelemben értékminősítő jellegű kategóriává vált. Harmadrészt pedig választó és választható. Ez a metaszöveg tehát voltaképpen kísérlet annak egyfajta aktualizálására – pontosabban tehát közép-kelet-európai aktualizálására.
Pethő a Modern megragadásához saját fogalmi hálót javasol, amely amúgy Borges módjára, négy tömör oldalon annak tündöklését és bukását is átfogja. A világi elkülönülése a vallástól, a természettudományos-technikai civilizáció kibontakozása, matematizálódó természettudomány, differenciálódás és kölcsönös egymást-áthatás, embertelen technikaiinstrumentális racionalitás, modernizmus, avantgárd, modernizálás stb. Ne firtassuk, hogy Közép-Kelet-Európának mekkora távlata van ehhez (a távlat, ugye, alapvető fontosságú); rendszeralkotó lendületében Pethő az említett metaszinten amerikai, nyugat-európai szerzők szövegeivel teszi ezt. No nem, képet nyújtani a Posztmodernről, ahhoz helyénvaló és elégséges megoldás ez. Milyen fogalmi hálóba fogható be tehát a Posztmodern világa, illetve a világ posztmodernsége?
Azt az új struktúrarendszert, amelyre a Posztmodern alapul, a radikális pluralitás foglalataként határozták meg. Á pluralitásként való felfogás helytállónak bizonyult a Posztmodern holisztikus, alternatív és katasztrofikus változatainak esetében egyaránt, itt pedig a sokat emlegetett átmenet a nem igazán modern Modernnek a bomlása. Ne ijedjen meg senki, nem a sztálinizmus súlyos örökségéről kell most beszélnünk. Hanem a létező., posztmodernről, mondanám akár így, kis pével is, de nem igazán tehetem, hiszen egyetlen korszak sem zárul le, amíg ki nem éli a maga maximális lehetőségeit, és talán csak naiv ifjonti vágy azt állítani, hogy itt a Modern... még nem, hát remélem, hogy még nem... hát egy vágyott Posztmodern részben megvalósított alternatívái felől közelítsünk témánk felé, persze annak tudatában és annak tisztázásával, hogy a Posztmodern elsősorban Amerikában él(t), elméletét, filozófiáját mégis inkább Európában dolgozták ki.
Itt vannak hát a fiúk, a szerkben összegyűltek azok, akik Modern utáni korunk legjelentősebb teoretikusai közé tartoznak. Mit tehetünk mi most Erdélyben? íme.
Mikorra teszik a Posztmodern kezdetét? Időszámításunk előtt 1358-ra, Tutenkámen reformjának idejére, ha egy kicsit komolytalanabbul vesszük a dolgot, így Pethő. Egyébként a XVIII. századtól él, mint a Modern el nem ismert démonja. A kifejezés első ízben 1870-ben fordul elő, Chapmannek a posztmodern festészet programjáról, az impresszionizmusról írott kritikájában. Hogyan válik el a XX. századi Moderntől? A XX. századi Modernet a végesség (-tudat) és ennek túlfeszítése jellemzi az egyetemesség helyett, illetve mellett. Az „Uj”-ak divatja után az „Új hanyatlása” állapítható meg (1970-ben); a modernizmus „kimerült” a 70-es évekre (van, aki szerint már a húszas években), elveszítette tagadóerejét. Mások úgy vélik, hogy a „Modern terve” még beváltásra vár.
Nyilván folyamatról van szó, de ismerünk-e olyan fordulópontot, amelyen nyilvánvalóvá vált a szakadás? Az (...) ember úgy érezte a hatvanas évek lendületében, hogy bármiféle legújabb létesítményt is magáévá tehet, sőt önmagát minden határon túl rugaszkodva megvalósíthatja alkalmas szerep igénybevételével. Képzelete ebben az erőfeszítésben vallott kudarcot. Az emancipációs és az ellenkulturális mozgalmakban szabad tere nyílott a képzeletben, az elektronikusan átmediált valóságról és az átélés-alany tulajdon érzéki/tudati pszichedelikus bővítéséről azonban egyaránt lemaradt. Elményszerűleg a képzeletnek ebben a behatásában mutatkozik meg a korszakos változás, amelyet „Posztmodern”-nek nevezünk. S ha már különben is van tapasztalatunk a Posztmodernről, akkor azt mondhatjuk, hogy a Modernnek Posztmodernbe billenése a képzelet behatárolódásában fejeződik ki élményszerűleg.
— Fogalmakról: határozatlanság...
— A határozatlanság – kezdi Ihab Hassan –, mint ahogyan a tudományos gondolkodás
ban, a kulturális gondolkodásban is, a megszüntető akarat (szétszórás, elpusztítás, félbeszakítás stb.) és az ellenkezője: az integratív akarat közötti űrt tölti be. A kulturális határozatlanság viszont nagyobb fortéllyal és vegyértékkel fedi fel magát; a választás, a pluralizmus, á töredezettség, az esetlegesség, a képzelet csak néhány a kétértelmű aspektusok kö^ül.
— Új eszkatológia...
— Vallás és tudomány, mítosz és technika, intuíció és értelem, népi és magaskultúra, női és férfi őstípusok (vagy sztereotípiák) módosítani és tájékoztatni kezdik egymást; mindenhol tanúi lehetünk a „határon való átlépés, a résfeltöltés” (Leslie Fiedler) kísérletének. Túl a „két kultúrán” (C. P. Snow, F.R. Leavis), túl a „misztikán és mechanikán” (William Irwin Thompson), túl az „árkádiaikon és a technofileken” (Ihab Hassan) egy új tudatosság vonásai alakulnak ki. így az ökológia nem „csöndes tavasza” (Rachel Carson), az „új alkimisták” (John Todd, William McLarney), ideologikus vagy látnoki „androginia” (Carolin Heilbrun, June Singer), a „fizika Taója” (Fritjof Capra) és talán még az „egységes szenzibilitás” (Susan Sontag) is felszólít tudásunk rendjének ismeretelméleti elmozdítására.
— Miben áll a Modern válsága?
— A döntő fordulat – mosolyodik el Baudrillard – a valamit elrejtő jelektől vezet át azokhoz a jelekhez, amelyek a semmit rejtik el. Az előbbiek az igazság és a titok teológiájára utalnak (és ide tartozik az ideológia is). Az utóbbiakkal nyílik meg a szimulakrumok és szimulációk korszaka, ahol nincs többé Isten, aki felismerhetné övéit, nincs utolsó ítélet, mely elválasztaná az igazat a hamistól, a valóságot mesterséges feltámasztásától, mert immár minden halott és eleve feltámasztatott. Amikor a valóság megszűnik annak lenni, ami volt, a nosztalgia elnyeri igazi értelmét. Az eredetmítoszok és a valóság jeleinek egymásra licitálása. A másodrendű igazság, tárgyilagosság és valódiság egymásra licitálása. Az igaz, a megélt kiterjesztése, a szimulakrum feltámadása ott, ahonnan eltűnt a tárgy és a szubsztancia. A valóság és a viszonyítás fejveszett előállítása, az anyagi javak előállításának fejvesztettségével párhuzamosan és azt felülmúlóan: így jelenik meg előttünk bennünket
foglalkoztató fázisában a szimuláció – a valóságnak, a neovalóságnak és a hipervalóságnak a stratégiája, amelyet mindenütt nyomon követ cáfolatának stratégiája is.
— Média, információ...
— Ami a társadalmak informatizálását illeti – emeli fel figyelmeztetően az ujját ^yotard –, láthatóvá válik végül, hogy az új orientáció hogyan érinti ezt a problematikát. „Áhított” eszközzé válhatik, mely ellenőrzi és szabályozza a piaci rendszert, a tudásig menően, a hatékonyság elvének kizárólagos jegyében. Ez esetben elkerülhetetlen velejárója lesz a terror meg a kényszer. De szolgálhatja is a vitázó csoportokat a metaelőírások értelmezésében, s megadhatja nekik a szükséges információkat, hisz leginkább ezért nem tudnak a tények ismeretében dönteni. Hogy a folyamatok ez utóbbi irányba terelődjenek, viszonylag egyszerű a tennivaló: a lakosságnak szabadon hozzá kell férnie a vonatkozó tanulmányokhoz és adatbankokhoz. A nyelvi játékok így teljes információs hátterű játékokká válnak az adott pillanatban. Ugyanakkor nem redukálódnak nullára, következésképp a velük kapcsolatos viták sohasem ragadhatnak meg minimax egyensúlyi állapotban a tétek eltűnése miatt. Mert a téteket ekkor ismeretek (ha úgy tetszik, információk) alkotják, márpedig kimeríthetetlen az ismeretek készlete, mely egyben lehetséges kijelentésekben megjelenő nyelvi készlet is. Olyan politika rajzolódik ki, amely tiszteletben tartja mind az igazság vágyát, mind az ismeretlenét.
— Terv, „projekt”, ahogyan szívesebben nevezik ma, bár a kifejezés nem mond többet, szóval terv és megvalósítás... Ezzel tehát a kultúra és annak (vissza)hatása...
— A modern kultúra differenciált visszacsatolása egy vitális hagyományokra utalt, puszta tradicionalizmus révén azonban elszegényedett mindennapi gyakorlathoz alighanem csak akkor sikerülhet – kezd érvelni Habermas –, ha a társadalmi modernizálás is átterelhető más nem kapitalista pályákra, ha az életvilág önmagából képes olyan intézményeket létrehozni, amelyeknek a gazdasági és adminisztratív cselekvésrendszer rendszerszerű saját dinamikája szab határt.
— Pluralitás – mondtam, és nyomban Welschet kezdtem figyelni, mert amit ő eddig leírt, az máris kritikai szempontok sokaságát kínálja a Posztmodern például ellatyakosodott irodalmának a felértékeléséhez...
— Az igazi posztmodernitás gyakorlatát legalább két veszély fenyegeti: a tetszőlegesség és a felületesség. Ez utóbbival foglalkozom először, mivel általában ritkán esik szó róla. A látványos és felszínes szubjektivitás gyakorlatára utalok, amely pusztán kényelemből és a felelősség elhárításának reményében tart igényt a pluralitásra. Tudományos diskurzusokra gondolok, és azoknak a viselkedésére, akik, mondjanak bármit, odabiggyesztik eléje: „úgy vélem”, „nézetem szerint”, „az én álláspontom”, s azt hiszik, ezzel máris mentesültek a kimerítőbb, de főképp a feltételek szabályozta érvelés kötelezettsége alól. így aztán a pluralitás az önkényesség kipárnázott karosszékévé válik, és fölöttébb érdekes: mintha ilyenekben ülnének a többiek is mind, hiszen kérdezősködés nélkül elfogadják az efféle beszédet, és maguk is hasonlóképpen kezdik válaszukat: „felfogásom szerint”. Ez a gyakorlat először is, mint említettem, annyiban tanulságos, amennyiben megmutatja, máris mennyire magától értetődővé vált a pluralitás, másodszor és lényegében viszont siralmas, mert a pluralitást olyan felszínességében jelöli ki, amelyben nincs jelentős szerepe, sőt amelyben meg sincs egyáltalán. Hiszen az a pluralitás, amely parancsoló és termékeny, pusztán a különböző szubjektumok jelentkezésében még nem érvényesülhet, hanem csak a felfogások ütközésének szintjén, és a szubjektumoknak az volna a kötelességük, hogy érveikkel a vitának ebbe a dimenziójába küzdjék vissza magukat, nem pedig hogy csevegésbe elegyedjenek, és már az érvelés kezdetét jelentő pingpongjátékot is túlzott követelésnek tekintsék. A pluralitás másik önfelszámoló módszerének lényege a tetszőlegesség. Ez sokféle lehet. Aki észrevette ugyan, hogy a valóság képét különbözőségek formálják, maga viszont huzamosabban képtelen differenciálni, az előszeretettel menekül az „anything goes” egyenlősdit hirdető frázisához. Az ilyesfajta indifferentizmus azonban nemcsak azt küszöböli ki könnyelműen, amire hivatkozik, de eleve meggondolatlanságon alapul. Mert valójában mégsem úgy van, hogy bármi elmenne, hanem csak ez vagy az sikeres, míg más pusztán alig-aligjut előre, megint más pedig szorosan mellette halad, vagy épp a végét járja. Nevetséges eltekinteni effajta különbségektől egy általános „bármi elmegy” jelszavának hangoztatásával. A „posztmodern” igényes koncepció, nem pedig lazítási program. Mint ilyen, ki is rekeszthető, az efelé tartó átmenetben pedig egyre könnyebben dönthető meg. Az ilyenfajta tetszőlegesség összevisszaságával szemben még a különbség eltúlzásának is létjogosultsága lehet.
— Dekonstrukció és... bomlás, azaz... alternatívák, netán katasztrófa, mondanám ezzel.
Természetesen Derrida kezdte köszörülni a torkát.
– Talán olyasmi következett be a struktúrafogalom történetében, amit „eseménynek” mondhatnánk, ha e szó nem hordozna olyan jelentésbeli töltést, amelynek megsemmisítése vagy legalább kétségbevonása éppen alapfunkciója a strukturális vagy strukturalista követelményeknek. Beszéljünk mégis „eseményről”, de használjuk óvatosan, macskakörmök közt a szót. Miféle eseményről van tehát szó? Külső formája szerint szakadás vagy megkettőződés. Könnyű volna kimutatni, hogy a struktúra fogalma, sőt a szó maga is egyidejű az ismeretelmélettel, azaz a nyugati tudománnyal és filozófiával, s mindkettő a közönséges nyelv talajában gyökeredzik, ahonnan az ismeretelmélet elővette, és képes értelemben magához emelte. Mindazonáltál egészen a fenti eseményig, amelyet megszeretnék ragadni, a struktúrát vagy inkább a struktúra strukturáltságát, noha mindig jelen volt és hatott, semlegesítette vagy semmivé tette az a gesztus, amely mintegy kijelölte középpontját, s jól meghatározott eredetre, egy adott pontra vezette vissza. E középpont funkciója nem csupán az volt, hogy a struktúrának irányt szabjon, egyensúlyát biztosítsa, azaz megszervezze – hiszen csakugyan elgondolni sem lehet egy szervezetlen struktúrát –, hanem még inkább az, hogy a struktúra szervezőelve segítségével korlátozza azt, amit talán a struktúra játékának mondhatnánk. Kétségkívül egy struktúra középpontja megengedi alkotóelemeinek bizonyos játékát aj. egész forma keretén belül, miközben a rendszert irányítja és koherenciáját szervezi. És mind a mai napig elgondolhatatlan egy mindenfajta középponttól megfosztott struktúra. Csakhogy a középpont nemcsak lehetővé teszi és megnyitja a játékot, hanem ki is zárja. A centrum éppen az a pont, ahol a tartalmak, elemek, terminusok nem váltakozhatnak. A középpontban tilos az alkotóelemek permutációja vagy átalakulása (noha ezek maguk is lehetnek struktúrák a struktúrán belül). Legalább eddig mindig tilosnak tekintették (és én szándékosan használom éppen ezt a szót). A szakadás, elválás eseménye, amelyre kezdetben céloztam, talán akkor következett be, amikor a struktúra szerveződését kezdték újragondolni, azaz megkettőzni; ezért mondtam, hogy ez a szakadás egyszersmind megkettőződés volt vagy ismétlés, e szó legtágabb értelmében. Akkor került gondolkodásunk homlokterébe az a törvény is, mely ránk kényszerítette a struktúra felépítésében a középpont igényét, valamint a jelentés ügye, melynek változásait és fejlődését ugyancsak a középpont jelenlétének e törvénye diktálta; de egy olyan központi jelenlétét, mely sosem volt azonos önmagával, melyet mindig átvittek rsyta kívül eső szubsztitútumaira. Hol és hogyan állt elő ez a középpontvesztés a struktúra szerveződésének alapeszméjeként? Kissé naiv eljárás volna e vívmány megjelölése végett egy eseményre, elméletre vagy egy szerző nevére utalnunk. Ez a vívmány kétségkívül egy korszak, a mi korszakunk egészének tulajdonítható, de már előbb is mindig fel-feltűnt és hatott. Ha a szemléletesség kedvéért mégis meg akarnánk említeni bizonyos „személyek nevét” és citálni azoknak a fejtegetéseknek a szerzőit, akik e felismerés lehető legradikálisabb megfogalmazásának a közelébe jutottak, kétségkívül ide kellene sorolnunk a metafizika, a létezés és az igazság fogalmának nietzschei kritikáját, melyek helyére nála a játék, az értelmezés és a jel (az adott igazság híján való jel) fogalma lép. Az én jelenlétének, azaz az öntudatnak, a szubjektumnak, az önazonosságnak, az énhez való közelségnek vagy az én birtoklásának freudi kritikáját; és mint a legradikálisabbat, a metafizikának, az ontoteológiának, a lét jelenlétként való meghatározásának heideggeri cáfolatát.
„Átmenetek” – hallgattam el az utolsó körüljárandó fogalmat. De mondhattam volna „manierizmust”, sőt „elektronikus, komputerizált manierizmust”, túl tág volta miatt homályosnak, semmitmondónak tűnő „válságot”, és a pluralitás, illetve bomlás címén „rothadást”. A fenti fogalmakkal azonban már kijelöltünk egy olyan hálót, ha úgy tetszik, kört, amely már képes megtartani egy kort jellemző kórkép mezejét. Ez tehát a munka egyik fele. Csak látlelet. Hogy miként győzhetné le a Posztmodern saját magát – és ez fura mód a Modernet igazán ki sem élt Közép-Kelet-Európában olyan kínos kérdés –, azt még maga a Posztmodern sem dolgozta ki. Százan százegy irányban tapogatózunk. „Posztmodernek” vagyunk. Sőt, rá is játszunk, hiszen kor-szerűnek kívánunk látszani. Olcsón áruljuk a lelkeinket. A másokét. Senki ne szalassza el az alkalmat! Egy olyan lenyűgözőfen felszerelt vagy felszerelni kívánt) piacon, amelyre még senkinek nincs rálátása.
A fiúktól a hétórai expressznél búcsúztunk el. A vonatablakból mosolyogva, de valahogy furcsa arckifejezéssel integettek még.
A fikció nagymesterei találták ki, hogy az ember által teremtett második természet egy bizonyos fejlettségi fokon saját alkotója ellen fordul majd, és ha nem is falja fel azt a szó megszokott értelmében, az mégis egyszerűen felemésztődik. Ma pedig teremtő emberi mivoltunkat leginkább kérdésekben próbáljuk körvonalazni, és bizonyára azért kérdésekben, mert óvakodunk kimondani egy nem kívánt választ. Egyetlen szót. A teremtő ember, az alkotó géniusz valóban saját teremtményének, a második természetnek a rabjává válik végül? „Civilizálás", „modernizálás" stb. címén máris kiszolgáltatta volna magát a technikai civilizáció már beláthatatlan, átfoghatatlan kavalkádjának? A nemrég még csak számunkra fungáló tárgyak már képesek újrateremteni önmagukat – és lassan megteszik ezt nélkülünk is –, generációik úgy sorjáznak, hogy neveik sem születhetnek meg ugyanolyan, iramban, mert hát ez már a humán calculator munkája. Hát először is a nyelv korlátaiba ütközünk, megtorpanunk, téblábolunk, s mire továbblépnénk, tárgyaink még messzebb távolodtak tőlünk, és élettelen, amorf, felénk abszolút részvétlen mivoltukban méginkább elhúztak mellettünk, fölöttünk. Először is Wittgensteinnak lesz igaza? A nyelv korlátái a világ korlátái? A Posztmodern kor először is Wittgensteint, a filozófust gyilkolta meg, először is ezt a Tractatus szerint logikus egybeesést oldotta fel – és egyáltalán nem nekünk kedvező módon. Számok, kódok, számok, kódok, számok, kódok. Uralmuk a természetes nyelvek fölött – uralmuk fölöttünk.
A fiúk olyan közvetlen kapcsolat részeseivé váltak, amely valójában a Modern kor eredménye és – számukra – emléke. Egy pillanatra megijedtem: elvesztettem őket szem elől; a gyűrött arcú, loncsos, topis, ápolatlan emberek nyüzsgése, az állomások jellegzetes mocska feloldani látszott mindent és mindenkit. Megtorpantam, üdvözöltem néhány, a félhomályból kiváló arcot, aztán továbbindultam a boltíves bejárat felé. Nyújtogattam a nyakamat. Úgy egyeztünk meg, hogy az aluljáró lépcsője előtt, az óra alatt, a bejárat mellett... Eh, aztán nem is mehettek a csomagmegőrző, a rendőrség irodái, a telefonok felé. Nem tűnhettek el nyomtalanul, reménykedtem, először is filozófusok, és túlracionalizált emberekként, ráadásul a többszörösen médiáit világok embereiként ők erre már képtelenek; másodszor az effajta eltűnésekre vagy inkább eltüntetésekre itt a világnak nevezett környezet nem érett meg. A legtöbben panaszkodunk emiatt, de hát a (még) nem posztmodern társadalmak fő kérdése inkább az, hogy miképpen lehet egyensúlyt teremteni a civilizálódás, vagyis az első és második természet viszonyának egyre közvetettebbé válása és a viszony eredendően tiszta, metafizikus jellegének alternatívái között. Él ugyanis két arculat, egyfelől a metafizikus, a teremtett, az évmilliók óta adott és változatlan, másfelől a folyamatosan változó, fejlődőként megélt aspektus. Viszonyuk egyre módosul, és hogy az utóbbi mind nagyobb mértékben elfedi az előbbit – az a Posztmodern kor civilizációs csúcsteljesítménye.
A posztmodern című kötet (Gondolat. Bp., 1993) szerkesztője, Pethő Bertalan ritka kísérletet tesz. Megpróbálja átfogni a Posztmodern világot, illetve a Világ posztmodernségét – a kettő nem ugyanaz! –, körvonalazza annak gyakorlati és elméleti vetületét a jelenségek, az azokat interpretáló szövegek, illetve a metaszövegek szintjén. Méghozzá úgy, hogy a kötethez annak szinte a felét kitevő „bevezető” tanulmányt ír, annak hétszer két fél fejezete pedig kettős szerkezetbe rendeződik: a .jelenségek” leírását minden egyes újabb fejezetfélben „elméletbe” foglalásuk követi. Majd mozaikszerűen, módszeresen építi fel szintézisét azon szerzők szövegeinek részleteiből, akik érdemtelenül vagy megérdemelten, de mérvadóknak bizonyultak a Posztmodern tárgyalásában.
Itt állnak hát a fiúk. Ihab Hassan, Jean Baudrillard, Jean-Fran^ois Lyotard, Jürgen Habermas, Wolfgang Welsch, Jacques Derrida, Cristopher Lasch. A kulcsszó a lényeg. Itt ez a kulcsszó: a Posztmodern. És mivel a Posztmodernről nem lehet „mindenki számára érvényes” tárgyilagossággal írni, csak riport, fikció, elemzés és értelmezés ötvözésével, képzeletbeli kerekasztal-beszélgetésre hívtam őket a szerkesztőségbe, hogy legalábbis kijelöljük a posztmodern jelenségét megragadó fogalmi háló csomópontjait. Az első és az egyetlen, akit nem hívtam, az Pethő Bertalan volt – ugyanis a rég felte(vődő)tt kérdésekre az ő szintézisének alapján kerestem meg a válaszokat.
A „Posztmodern” fogalma afféle szemétláda (volt), jelentéstartalma tisztázatlan, meghatározatlan lévén, keretként dobigálták minden olyan irodalmi, művészeti vagy vegyipari termék számára, amelyik különbözött tegnapi, tegnapelőtti őseitől. A metapethői értelmezés a kategória külső és belső erőterét eszmetörténeti előzmények felvázolásával, tisztázásával, elvi összefoglalásával határozza meg. Először is a Modernnel való szembenézés eredményeként, hogy jelezhesse, mihez képest korszakváltozás a Posztmodern, másodszor magáról a Posztmodernről szólván, magukból a mindennapjainkban megélt jelenségekből indult ki. A leghitelesebb módon saját tapasztalatokat idéz fel – „Harmadik hónapja éltem már akkor az Egyesült Államokban”, „Akit bekötött szemmel visznek el a New Orleans-i Piazza de’Italiára” stb. –, korsajátságokat szelektál és szembesít, törvényszerűségeket tár fel, majd kategóriákat épít ki. Végül kategóriáinak legmagasabb fokú és legtágabb körű absztrakciójáért – lásd a címet – az eddigi elméleti szerzők (nyitott) kategóriarendszerét állítja párhuzamba.
A következő – nem derridai értelemben vett – dekonstrukció első premisszája az, hogy az alkotói szubjektivitás egyeduralkodóvá válásával végül is csak Posztmodernek vannak. Adhattam volna tehát ennek a szövegnek olyan nyálas címet is, hogy „Az én Posztmodernem”, de az ezzel a névvel jelölt valami egyrészt nyilván kényszerítő jelleggel bír, másrészt vágyott, sóvárgott cél, mivel „kor-szerű” értelemben értékminősítő jellegű kategóriává vált. Harmadrészt pedig választó és választható. Ez a metaszöveg tehát voltaképpen kísérlet annak egyfajta aktualizálására – pontosabban tehát közép-kelet-európai aktualizálására.
Pethő a Modern megragadásához saját fogalmi hálót javasol, amely amúgy Borges módjára, négy tömör oldalon annak tündöklését és bukását is átfogja. A világi elkülönülése a vallástól, a természettudományos-technikai civilizáció kibontakozása, matematizálódó természettudomány, differenciálódás és kölcsönös egymást-áthatás, embertelen technikaiinstrumentális racionalitás, modernizmus, avantgárd, modernizálás stb. Ne firtassuk, hogy Közép-Kelet-Európának mekkora távlata van ehhez (a távlat, ugye, alapvető fontosságú); rendszeralkotó lendületében Pethő az említett metaszinten amerikai, nyugat-európai szerzők szövegeivel teszi ezt. No nem, képet nyújtani a Posztmodernről, ahhoz helyénvaló és elégséges megoldás ez. Milyen fogalmi hálóba fogható be tehát a Posztmodern világa, illetve a világ posztmodernsége?
Azt az új struktúrarendszert, amelyre a Posztmodern alapul, a radikális pluralitás foglalataként határozták meg. Á pluralitásként való felfogás helytállónak bizonyult a Posztmodern holisztikus, alternatív és katasztrofikus változatainak esetében egyaránt, itt pedig a sokat emlegetett átmenet a nem igazán modern Modernnek a bomlása. Ne ijedjen meg senki, nem a sztálinizmus súlyos örökségéről kell most beszélnünk. Hanem a létező., posztmodernről, mondanám akár így, kis pével is, de nem igazán tehetem, hiszen egyetlen korszak sem zárul le, amíg ki nem éli a maga maximális lehetőségeit, és talán csak naiv ifjonti vágy azt állítani, hogy itt a Modern... még nem, hát remélem, hogy még nem... hát egy vágyott Posztmodern részben megvalósított alternatívái felől közelítsünk témánk felé, persze annak tudatában és annak tisztázásával, hogy a Posztmodern elsősorban Amerikában él(t), elméletét, filozófiáját mégis inkább Európában dolgozták ki.
Itt vannak hát a fiúk, a szerkben összegyűltek azok, akik Modern utáni korunk legjelentősebb teoretikusai közé tartoznak. Mit tehetünk mi most Erdélyben? íme.
Mikorra teszik a Posztmodern kezdetét? Időszámításunk előtt 1358-ra, Tutenkámen reformjának idejére, ha egy kicsit komolytalanabbul vesszük a dolgot, így Pethő. Egyébként a XVIII. századtól él, mint a Modern el nem ismert démonja. A kifejezés első ízben 1870-ben fordul elő, Chapmannek a posztmodern festészet programjáról, az impresszionizmusról írott kritikájában. Hogyan válik el a XX. századi Moderntől? A XX. századi Modernet a végesség (-tudat) és ennek túlfeszítése jellemzi az egyetemesség helyett, illetve mellett. Az „Uj”-ak divatja után az „Új hanyatlása” állapítható meg (1970-ben); a modernizmus „kimerült” a 70-es évekre (van, aki szerint már a húszas években), elveszítette tagadóerejét. Mások úgy vélik, hogy a „Modern terve” még beváltásra vár.
Nyilván folyamatról van szó, de ismerünk-e olyan fordulópontot, amelyen nyilvánvalóvá vált a szakadás? Az (...) ember úgy érezte a hatvanas évek lendületében, hogy bármiféle legújabb létesítményt is magáévá tehet, sőt önmagát minden határon túl rugaszkodva megvalósíthatja alkalmas szerep igénybevételével. Képzelete ebben az erőfeszítésben vallott kudarcot. Az emancipációs és az ellenkulturális mozgalmakban szabad tere nyílott a képzeletben, az elektronikusan átmediált valóságról és az átélés-alany tulajdon érzéki/tudati pszichedelikus bővítéséről azonban egyaránt lemaradt. Elményszerűleg a képzeletnek ebben a behatásában mutatkozik meg a korszakos változás, amelyet „Posztmodern”-nek nevezünk. S ha már különben is van tapasztalatunk a Posztmodernről, akkor azt mondhatjuk, hogy a Modernnek Posztmodernbe billenése a képzelet behatárolódásában fejeződik ki élményszerűleg.
— Fogalmakról: határozatlanság...
— A határozatlanság – kezdi Ihab Hassan –, mint ahogyan a tudományos gondolkodás
ban, a kulturális gondolkodásban is, a megszüntető akarat (szétszórás, elpusztítás, félbeszakítás stb.) és az ellenkezője: az integratív akarat közötti űrt tölti be. A kulturális határozatlanság viszont nagyobb fortéllyal és vegyértékkel fedi fel magát; a választás, a pluralizmus, á töredezettség, az esetlegesség, a képzelet csak néhány a kétértelmű aspektusok kö^ül.
— Új eszkatológia...
— Vallás és tudomány, mítosz és technika, intuíció és értelem, népi és magaskultúra, női és férfi őstípusok (vagy sztereotípiák) módosítani és tájékoztatni kezdik egymást; mindenhol tanúi lehetünk a „határon való átlépés, a résfeltöltés” (Leslie Fiedler) kísérletének. Túl a „két kultúrán” (C. P. Snow, F.R. Leavis), túl a „misztikán és mechanikán” (William Irwin Thompson), túl az „árkádiaikon és a technofileken” (Ihab Hassan) egy új tudatosság vonásai alakulnak ki. így az ökológia nem „csöndes tavasza” (Rachel Carson), az „új alkimisták” (John Todd, William McLarney), ideologikus vagy látnoki „androginia” (Carolin Heilbrun, June Singer), a „fizika Taója” (Fritjof Capra) és talán még az „egységes szenzibilitás” (Susan Sontag) is felszólít tudásunk rendjének ismeretelméleti elmozdítására.
— Miben áll a Modern válsága?
— A döntő fordulat – mosolyodik el Baudrillard – a valamit elrejtő jelektől vezet át azokhoz a jelekhez, amelyek a semmit rejtik el. Az előbbiek az igazság és a titok teológiájára utalnak (és ide tartozik az ideológia is). Az utóbbiakkal nyílik meg a szimulakrumok és szimulációk korszaka, ahol nincs többé Isten, aki felismerhetné övéit, nincs utolsó ítélet, mely elválasztaná az igazat a hamistól, a valóságot mesterséges feltámasztásától, mert immár minden halott és eleve feltámasztatott. Amikor a valóság megszűnik annak lenni, ami volt, a nosztalgia elnyeri igazi értelmét. Az eredetmítoszok és a valóság jeleinek egymásra licitálása. A másodrendű igazság, tárgyilagosság és valódiság egymásra licitálása. Az igaz, a megélt kiterjesztése, a szimulakrum feltámadása ott, ahonnan eltűnt a tárgy és a szubsztancia. A valóság és a viszonyítás fejveszett előállítása, az anyagi javak előállításának fejvesztettségével párhuzamosan és azt felülmúlóan: így jelenik meg előttünk bennünket
foglalkoztató fázisában a szimuláció – a valóságnak, a neovalóságnak és a hipervalóságnak a stratégiája, amelyet mindenütt nyomon követ cáfolatának stratégiája is.
— Média, információ...
— Ami a társadalmak informatizálását illeti – emeli fel figyelmeztetően az ujját ^yotard –, láthatóvá válik végül, hogy az új orientáció hogyan érinti ezt a problematikát. „Áhított” eszközzé válhatik, mely ellenőrzi és szabályozza a piaci rendszert, a tudásig menően, a hatékonyság elvének kizárólagos jegyében. Ez esetben elkerülhetetlen velejárója lesz a terror meg a kényszer. De szolgálhatja is a vitázó csoportokat a metaelőírások értelmezésében, s megadhatja nekik a szükséges információkat, hisz leginkább ezért nem tudnak a tények ismeretében dönteni. Hogy a folyamatok ez utóbbi irányba terelődjenek, viszonylag egyszerű a tennivaló: a lakosságnak szabadon hozzá kell férnie a vonatkozó tanulmányokhoz és adatbankokhoz. A nyelvi játékok így teljes információs hátterű játékokká válnak az adott pillanatban. Ugyanakkor nem redukálódnak nullára, következésképp a velük kapcsolatos viták sohasem ragadhatnak meg minimax egyensúlyi állapotban a tétek eltűnése miatt. Mert a téteket ekkor ismeretek (ha úgy tetszik, információk) alkotják, márpedig kimeríthetetlen az ismeretek készlete, mely egyben lehetséges kijelentésekben megjelenő nyelvi készlet is. Olyan politika rajzolódik ki, amely tiszteletben tartja mind az igazság vágyát, mind az ismeretlenét.
— Terv, „projekt”, ahogyan szívesebben nevezik ma, bár a kifejezés nem mond többet, szóval terv és megvalósítás... Ezzel tehát a kultúra és annak (vissza)hatása...
— A modern kultúra differenciált visszacsatolása egy vitális hagyományokra utalt, puszta tradicionalizmus révén azonban elszegényedett mindennapi gyakorlathoz alighanem csak akkor sikerülhet – kezd érvelni Habermas –, ha a társadalmi modernizálás is átterelhető más nem kapitalista pályákra, ha az életvilág önmagából képes olyan intézményeket létrehozni, amelyeknek a gazdasági és adminisztratív cselekvésrendszer rendszerszerű saját dinamikája szab határt.
— Pluralitás – mondtam, és nyomban Welschet kezdtem figyelni, mert amit ő eddig leírt, az máris kritikai szempontok sokaságát kínálja a Posztmodern például ellatyakosodott irodalmának a felértékeléséhez...
— Az igazi posztmodernitás gyakorlatát legalább két veszély fenyegeti: a tetszőlegesség és a felületesség. Ez utóbbival foglalkozom először, mivel általában ritkán esik szó róla. A látványos és felszínes szubjektivitás gyakorlatára utalok, amely pusztán kényelemből és a felelősség elhárításának reményében tart igényt a pluralitásra. Tudományos diskurzusokra gondolok, és azoknak a viselkedésére, akik, mondjanak bármit, odabiggyesztik eléje: „úgy vélem”, „nézetem szerint”, „az én álláspontom”, s azt hiszik, ezzel máris mentesültek a kimerítőbb, de főképp a feltételek szabályozta érvelés kötelezettsége alól. így aztán a pluralitás az önkényesség kipárnázott karosszékévé válik, és fölöttébb érdekes: mintha ilyenekben ülnének a többiek is mind, hiszen kérdezősködés nélkül elfogadják az efféle beszédet, és maguk is hasonlóképpen kezdik válaszukat: „felfogásom szerint”. Ez a gyakorlat először is, mint említettem, annyiban tanulságos, amennyiben megmutatja, máris mennyire magától értetődővé vált a pluralitás, másodszor és lényegében viszont siralmas, mert a pluralitást olyan felszínességében jelöli ki, amelyben nincs jelentős szerepe, sőt amelyben meg sincs egyáltalán. Hiszen az a pluralitás, amely parancsoló és termékeny, pusztán a különböző szubjektumok jelentkezésében még nem érvényesülhet, hanem csak a felfogások ütközésének szintjén, és a szubjektumoknak az volna a kötelességük, hogy érveikkel a vitának ebbe a dimenziójába küzdjék vissza magukat, nem pedig hogy csevegésbe elegyedjenek, és már az érvelés kezdetét jelentő pingpongjátékot is túlzott követelésnek tekintsék. A pluralitás másik önfelszámoló módszerének lényege a tetszőlegesség. Ez sokféle lehet. Aki észrevette ugyan, hogy a valóság képét különbözőségek formálják, maga viszont huzamosabban képtelen differenciálni, az előszeretettel menekül az „anything goes” egyenlősdit hirdető frázisához. Az ilyesfajta indifferentizmus azonban nemcsak azt küszöböli ki könnyelműen, amire hivatkozik, de eleve meggondolatlanságon alapul. Mert valójában mégsem úgy van, hogy bármi elmenne, hanem csak ez vagy az sikeres, míg más pusztán alig-aligjut előre, megint más pedig szorosan mellette halad, vagy épp a végét járja. Nevetséges eltekinteni effajta különbségektől egy általános „bármi elmegy” jelszavának hangoztatásával. A „posztmodern” igényes koncepció, nem pedig lazítási program. Mint ilyen, ki is rekeszthető, az efelé tartó átmenetben pedig egyre könnyebben dönthető meg. Az ilyenfajta tetszőlegesség összevisszaságával szemben még a különbség eltúlzásának is létjogosultsága lehet.
— Dekonstrukció és... bomlás, azaz... alternatívák, netán katasztrófa, mondanám ezzel.
Természetesen Derrida kezdte köszörülni a torkát.
– Talán olyasmi következett be a struktúrafogalom történetében, amit „eseménynek” mondhatnánk, ha e szó nem hordozna olyan jelentésbeli töltést, amelynek megsemmisítése vagy legalább kétségbevonása éppen alapfunkciója a strukturális vagy strukturalista követelményeknek. Beszéljünk mégis „eseményről”, de használjuk óvatosan, macskakörmök közt a szót. Miféle eseményről van tehát szó? Külső formája szerint szakadás vagy megkettőződés. Könnyű volna kimutatni, hogy a struktúra fogalma, sőt a szó maga is egyidejű az ismeretelmélettel, azaz a nyugati tudománnyal és filozófiával, s mindkettő a közönséges nyelv talajában gyökeredzik, ahonnan az ismeretelmélet elővette, és képes értelemben magához emelte. Mindazonáltál egészen a fenti eseményig, amelyet megszeretnék ragadni, a struktúrát vagy inkább a struktúra strukturáltságát, noha mindig jelen volt és hatott, semlegesítette vagy semmivé tette az a gesztus, amely mintegy kijelölte középpontját, s jól meghatározott eredetre, egy adott pontra vezette vissza. E középpont funkciója nem csupán az volt, hogy a struktúrának irányt szabjon, egyensúlyát biztosítsa, azaz megszervezze – hiszen csakugyan elgondolni sem lehet egy szervezetlen struktúrát –, hanem még inkább az, hogy a struktúra szervezőelve segítségével korlátozza azt, amit talán a struktúra játékának mondhatnánk. Kétségkívül egy struktúra középpontja megengedi alkotóelemeinek bizonyos játékát aj. egész forma keretén belül, miközben a rendszert irányítja és koherenciáját szervezi. És mind a mai napig elgondolhatatlan egy mindenfajta középponttól megfosztott struktúra. Csakhogy a középpont nemcsak lehetővé teszi és megnyitja a játékot, hanem ki is zárja. A centrum éppen az a pont, ahol a tartalmak, elemek, terminusok nem váltakozhatnak. A középpontban tilos az alkotóelemek permutációja vagy átalakulása (noha ezek maguk is lehetnek struktúrák a struktúrán belül). Legalább eddig mindig tilosnak tekintették (és én szándékosan használom éppen ezt a szót). A szakadás, elválás eseménye, amelyre kezdetben céloztam, talán akkor következett be, amikor a struktúra szerveződését kezdték újragondolni, azaz megkettőzni; ezért mondtam, hogy ez a szakadás egyszersmind megkettőződés volt vagy ismétlés, e szó legtágabb értelmében. Akkor került gondolkodásunk homlokterébe az a törvény is, mely ránk kényszerítette a struktúra felépítésében a középpont igényét, valamint a jelentés ügye, melynek változásait és fejlődését ugyancsak a középpont jelenlétének e törvénye diktálta; de egy olyan központi jelenlétét, mely sosem volt azonos önmagával, melyet mindig átvittek rsyta kívül eső szubsztitútumaira. Hol és hogyan állt elő ez a középpontvesztés a struktúra szerveződésének alapeszméjeként? Kissé naiv eljárás volna e vívmány megjelölése végett egy eseményre, elméletre vagy egy szerző nevére utalnunk. Ez a vívmány kétségkívül egy korszak, a mi korszakunk egészének tulajdonítható, de már előbb is mindig fel-feltűnt és hatott. Ha a szemléletesség kedvéért mégis meg akarnánk említeni bizonyos „személyek nevét” és citálni azoknak a fejtegetéseknek a szerzőit, akik e felismerés lehető legradikálisabb megfogalmazásának a közelébe jutottak, kétségkívül ide kellene sorolnunk a metafizika, a létezés és az igazság fogalmának nietzschei kritikáját, melyek helyére nála a játék, az értelmezés és a jel (az adott igazság híján való jel) fogalma lép. Az én jelenlétének, azaz az öntudatnak, a szubjektumnak, az önazonosságnak, az énhez való közelségnek vagy az én birtoklásának freudi kritikáját; és mint a legradikálisabbat, a metafizikának, az ontoteológiának, a lét jelenlétként való meghatározásának heideggeri cáfolatát.
„Átmenetek” – hallgattam el az utolsó körüljárandó fogalmat. De mondhattam volna „manierizmust”, sőt „elektronikus, komputerizált manierizmust”, túl tág volta miatt homályosnak, semmitmondónak tűnő „válságot”, és a pluralitás, illetve bomlás címén „rothadást”. A fenti fogalmakkal azonban már kijelöltünk egy olyan hálót, ha úgy tetszik, kört, amely már képes megtartani egy kort jellemző kórkép mezejét. Ez tehát a munka egyik fele. Csak látlelet. Hogy miként győzhetné le a Posztmodern saját magát – és ez fura mód a Modernet igazán ki sem élt Közép-Kelet-Európában olyan kínos kérdés –, azt még maga a Posztmodern sem dolgozta ki. Százan százegy irányban tapogatózunk. „Posztmodernek” vagyunk. Sőt, rá is játszunk, hiszen kor-szerűnek kívánunk látszani. Olcsón áruljuk a lelkeinket. A másokét. Senki ne szalassza el az alkalmat! Egy olyan lenyűgözőfen felszerelt vagy felszerelni kívánt) piacon, amelyre még senkinek nincs rálátása.
A fiúktól a hétórai expressznél búcsúztunk el. A vonatablakból mosolyogva, de valahogy furcsa arckifejezéssel integettek még.
