Józsa István
AZ OSZTENZÍV MEGISMERÉS
Faustus szavai…
Kicsoda Faustus? Hogyan gondolkodik tehát?
A benne lakozó Sámáni létterének a bejárásához önmagában elégséges alapozást biztosított a kognitív pszichológia, innen viszont az értelmi absztrahálás: a tudat spirálköreinek a kezdetétől a változatlanul továbbvitt fenomenológiai redukcióban már kettős pillérsorra kell hogy épüljön a faustusi gondolatmenet. A kognitív pszichológiáéra és a logikáéra.[1] A kognitív pszichológia számára a gondolkodás a szubjektum egészébe ágyazva képviseli a felderítés tárgyát, hiszen az folytonosan az érdekek, a hangulatok, az érzelmek, az önismeret stb. befolyása alatt áll. A logika a szubjektumtól elszakítva vizsgálja azt, és eltekint a logikán kívüli tényezők jelenlététől és tevékenységétől. Míg a kognitív pszichológia a logikus gondolkodást tanulmányozza, annak idegen behatásoktól mentes, ideális működését, és ez tárgyának csak egyik szeletét jelenti, addig a logika a helyes gondolkodást, annak törvényeit, ítéleteinek validitását vizsgálja tisztán formális alapon, és ez egész területét kitölti.[2] Egyszóval: míg a – kognitív – pszichológia tárgya a gondolkodás mint folyamat, addig a logikáé a gondolkodás mint művelet és forma. Mégis, hogy az absztrahálás folyamatát biztonsággal ágyazhassuk bele az emberi pszichikum egészébe, és hogy ezek után megalapozottan és meggyőzően húzhassuk tovább annak a személy fejlődésével, illetve az emberiség fejlődésével való párhuzamát, egymás mellett kell futtatnunk a két pillérsort.
Az önszabályozás spirálszakaszától kell számítanunk a szemiotikai funkció működését, a képzetek konceptualizálásával innen indul az ismeretek tudatosításának folyamata. A tudati észlelés sémáiról, sémaprogressziójáról, asszociációs mechanizmusairól csupán annyit, hogy „képzeletünket jelentős mértékben maguk ezek a sémák alkotják"[3], hogy bennük rögzül az a rugalmas rendszer, amelyet tudásnak nevezünk, és hogy ez az új információkkal folytonosan változik, gazdagodik. A prekonceptusok, majd az általános konceptusok képviselik a következő állomást a szó – eredmény voltában immár tudatbeli – megjelenéséig. Az érzékelt-szemlélt tárgy, jelenség stb. nevének elsajátításáig, az osztenzív megismerésig.[4]
Ez a terminus egy név vagy lingvisztikai kifejezés értelmének és referensének (tárgyak, tulajdonságok, események stb.) egy megismerő alany általi elsajátítását jelenti, közvetlen észlelés eredményeként, meghatározott praxiológiai helyzetben és egy más, egy természetes nyelvet ismerő szubjektum befolyása alatt megy végbe. Az osztenzív megismerés közvetlen interakcióformát, szenzoriális-perceptív komponenst feltételez az alany és az objektum között de semmilyen esetben nem korlátozódik csupán arra; feltételezi továbbá egy szemiotikai rendszer és egy legalább két alany között zajló kommunikációs folyamat működését. Egy logikai alany akkor ismer meg osztenzíve egy adott objektumot, ha arra reflektál, ugyanakkor egy másik alannyal való kommunikációs folyamatban elsajátítja az illető természetes nyelven az objektumot jelölő nevet vagy lingvisztikai kifejezést. Egy objektum osztenzív megismerése annyit jelent, mint újrateremteni egy vagy több materiális tulajdonságát, azok struktúráját, az azokat jelölő jeleknek vagy lingvisztikai kifejezéseknek a megismerő alany általi elsajátításával együtt. Az osztenzív megismerés útján kezdi tudatosan birtokolni a környezetéből szerzett elemi ismereteket, ennek a szakasznak az eredményeit követve írhatja le egy szó értelmének a rögzülését, amely egy másik megismerő alannyal való viszonyban megy végbe, ill. a szónak a másik alany általi kiejtésében, ugyanakkor az objektum megjelölésében áll[5]. Nem számítva itt már a kognitív helyzet egyéb tényezőit, egy osztenzív meghatározás a következő elemekből áll: egy közlő logikai alany, egy befogadó logikai alany, egy szó vagy kifejezés, mely osztenzív vezettetik be, illetve az objektum, amelyre ez vonatkozik. Egy terminus osztenzív bevezetése tehát kizárólag egy kommunikációs folyamat keretében történhet meg, másodsorban pedig csak azok esetében lehetséges mindez, amelyek fizikai objektumokat vagy jelenségeket, illetve ezek materiális tulajdonságait, viszonyait nevezik meg. A logika nyelvén szólva osztenzíve csak a tulajdonnevek és a predikátumok határozhatók meg. Azon kívül, hogy jelentéssel bírnak, megfigyelhető fizikai entitást vagy tulajdonságot neveznek meg. Ezekről a terminusokról mondjuk, hogy van denotátumuk vagy referensük.
Az osztenzív elsajátításhoz a következő feltételeknek kell teljesülniük: ebben a szakaszban, az érzelmi absztrakciók kiépülése után mindenekelőtt az szükséges, hogy a közlő szubjektum ismereteinek hermeneutikai aspektusa működésbe lépjen, vagyis a közlő szubjektum előzetes gyakorlatából ismerje azt a szabályt vagy konvenciót – elő(zetes logikai vagy erkölcsi)ítéletek –, amely szerint az illető nyelvben az illető kifejezést a dolgok vagy jelenségek meghatározott osztályához társítjuk. Ez először is a lingvisztikai feltétel. Másodsorban az osztenzíve bevezetendő jel közlő alany általi létrehozása vagy a szó kiejtése azon körülmények között kell hogy végbemenjen, amikor az adott helyen és pillanatban bekövetkezik a szóbanforgó jelenség. Ez az ontológiai feltétel vagy a szimultaneitás feltétele. Harmadrészt a jelenség és ugyanígy az azt jelölő jel fizikai létrejöttének szabad szemmel vagy közvetlenül rendelkezésre álló megfigyelési eszközökkel kell megfigyelhetőnek lennie – röviden ez a műveleti feltétel lényege. Negyedik a pszichológiai feltétel, eszerint a befogadó alanynak egyszerre és ugyanúgy kell a jelölt objektumra vagy jelenségre koncentrálnia, mint az azt jelölő jelre és névre. Ötödször és legvégül az ún. pedagógiai feltétel kielégítéséhez szükségeltetik a jel közlő alany általi ismétlése, a név kiejtése a jelenség feltűnésének körülményei között, míg a kettő asszociációja-összekapcsolása az alany intellektusában megtörténik. A megismerő alany akkor végezte el valamely nem folyamatos jelenséget, objektumot jelölő kifejezés osztenzív meghatározását, ha az objektum előfordulása vagy a jelenség létrejötte felidézi benne annak nevét, és fordítva: a név kiejtése okozati szükségszerűséggel meghatározza a neisseri értelemben vett felderítést vagy az objektum gyakorlati kiválasztását, mikor az az alany cselekvési körén belül található, vagy legalább felidézi annak képét, ha az objektum nincs jelen.
Egy terminus osztenzív bevezetésének első szakaszában az objektum vagy jelenség megjelenésénél megtörténik annak megnevezése, az első pillanatokban a befogadó szubjektum felderítése a tárgyra irányul. A kapcsolat az objektumtól, illetve annak képétől, illetve annak a most vele egyeztetni kezdett mentális képétől, együttesüktől: a képzetétől annak neve felé irányul. A másodikban a jel létrejöttétől indul, és egy bizonyos értelmet tulajdonít annak, pontosabban egy referenst vagy denotátumot vagy tényvonatkozást[6], melyet egy előzőleg vagy a jelenben érzékelt objektum képvisel. A figyelme ezúttal a jelre vagy névre irányul; a hangos szó vagy a létrejött jel a megismerő tapasztalatainak előzetesség-struktúrájához viszonyítva ábrázoló funkciót tölt be. Birtokolva ezt a nevet, az alany – előzetes perceptuális vagy diszkurzív gyakorlatával összhangban – meghatározza annak jelentését vagy denotátumát vagy tényvonatkozását. Ettől a pillanattól a fizikai esemény megjelenésének és az esemény nevének a létrejötte közötti kapcsolat a kognitív viszony mindkét pólusa felé rögzített, a szubjektum tevékenysége ugyanúgy irányulhat már az objektumtól annak neve felé és a névtől az objektum felé, az objektumnak neve van és a névnek jelentése – a szubjektum nyelvén. Az osztenzív meghatározás megvalósult.
De ... mindez nem korlátozódik a fizikai események és a hangos jelek létrehozására és kétoldalú társítására. A lingvisztikai jel nemcsak a megnevezett objektumhoz, hanem annak érzékelt képéhez és annak gondolatához, pontosabban konceptusához is társul, amely F. objektív gyakorlati és érzelmi megismerése fokozatain munkálódott az illető jelenségről. Ahelyett tehát, hogy egyszerűen egy megnevezett objektum és név párral dolgozna, egy három- vagy négypólusú kapcsolatrendszerben kell gondolkoznia, mely egyszerre kapcsolja a nevet a megnevezett objektumhoz, a befogadó szubjektumnak a tárgyról alkotott ötvözött képéhez – és n számú képe lehet! –, a tárggyal való interakcióban absztrahált konceptushoz vagy tulajdonságok együtteséhez. Mindezek után a harmadik szakaszban-szakasztól még mindig a megismerő alany szellemének programtörvényei, illetve előzetes lingvisztikai konstrukcióinak relatív függetlensége nyilvánul meg, a kezdetben osztenzíve bevezetett terminusok most beépülnek a befogadó szubjektum lingvisztikai hálózatába, kapcsolatba állva, állítva más terminusokkal. Amire kezdetben rámutattunk, azt most leírjuk, magyarázzuk. A terminusok, amelyek számára kezdetben csak értelmet határoztunk meg osztenzív úton mostmár használhatók a befogadói szókincs más terminusainak diszkurzív meghatározására, vagy maguk is diszkurzíve meghatározhatók lehetnek.
A név használata először csak az érzékelt-érzékelhető objektumok esetére korlátozódik, és ez így marad az osztenzíve meghatározott tulajdonnevek esetében is. A közneveket tekintve azonban a jel vagy a név különböző fizikai objektumokkal, eseményekkel ismétlődik, amiben is a szó, illetve az osztenzíve bevezetett név általánosító funkciója nyilvánul meg. A szó immár olyan egyedi objektumok osztályának jelölésére is képes, melyek már kívül esnek érzékelésünk körén. A szóval vagy a jellel eltávolodunk az érzéki konkréttól, az egyedi objektummal való közvetlen kapcsolattól. Az osztenzív megismerés révén az alany eljut a folyamatos dolog gondolatához: az első észlelési ciklus után egy képet, egy elsődleges információt nyerünk a tárgyról – a képhez aztán név társul. Mindegyik osztenzív aktusnak megfelel egy megkülönböztetett kép. Társítva ugyanazt a nevet a kapott osztenzív képek sorához, melyet egy és ugyanannak a dolognak az észlelése nyomán ötvöztünk, eljutunk a folytonos dolog gondolatáig, mely fokozatosan észlelési aktusaink tartópillérévé válik. Erről a funkcióról szólva különbséget kell tennünk egy egyedi fizikai dolog két vagy több megjelenésének vagy fejlődési stádiumának osztenzív meghatározási művelete és több fizikai tárgy azonos tulajdonságának vagy viszonyának a meghatározása között. Az első esetben az osztenzív úton bevezetett terminus egy egyedi objektum megjelenésein át közvetíti az azonosítást, míg a másodikban a terminus – ezúttal egy köznév vagy egy predikátum – az interobjektuális azonosítás eszköze.
A második funkció egy jel vagy szó denotátumának vagy referensének vagy tényvonatkozásának a lingvisztikai eljárások nélküli meghatározásában áll. Az osztenzív meghatározások mindenekelőtt egy referenciális, denotatív funkciót és nem intencionális, konnotatív funkciót töltenek be.[7] Olyan eset megjelölésére korlátozódnak, melyre alkalmazza a műszót vagy a szót, és vagy egy tulajdonnevet vagy egy predikátumot társít egy „itt és most” érzékelhető objektumhoz. Az első esetben egy tulajdonnevet vezet be, a lingvisztika körén „túli” – pszichológiai stb. – eszközökkel pontosítva annak referensét. A másodikban egy egzisztenciális ítéletet alkot egy predikátumnak egy lingvisztikailag közelebbről meg nem határozott, de rámutatással megjelölt konstanshoz való kapcsolódásával. Az osztenzíve bevezetett műszavak kezdeti pontatlansága, homályos volta a természetes beszéd folyamán folyamatosan konkretizálódik, tisztázódik a meghatározott műszó más esetekre való alkalmazásával, illetve egy terminusnak egy vagy több objektumra való, erőszakolt alkalmazásának a kizárásával. Másrészt a megismerő személy diszkurzív nyelvezetének a fejlődésével és az éppen aktuális kommunikációs folyamatokba való bekapcsolódásával folyamatosan „hangolja” műszavait – illetve azok használatát! – egységes szabványnyelvének a normáihoz. Az osztenzív meghatározások tehát olyan eszközökként jelennek meg, melyek a lingvisztikai kifejezéseket, egyéb jeleket és az emberek konkrét tevékenységét, illetve a közvetlen környezete környezet megnyilvánulásai kötik össze, és végeredményben segítségükkel vonható használatba egy természetes nyelv összes többi szava, kifejezése.
Az osztenzív megismerésben megvalósul tehát a prelingvisztikai biológiai információtól az érzelmi absztrakciókon át a kognitív értékkel bíró szemantikai információig ívelő hatalmas ugrás, s bár tudományos szempontból még nincs tisztázva a kódok közötti átmenet mechanizmusa[8], tény, hogy ebben áll a megismerés továbbgyűrűzése – az aszertorikus kijelentő mondatokig.[9] Ezen az úton a Faustus érzelmi absztrakcióiban foglalt információ társadalmilag közölhetővé válik, hiszen áttevődik egy társadalmilag konvencionális lingvisztikai kódba. Az osztenzív megismerés ismeret- és tudományelméleti fontossága elsősorban és mindenekfelett abban áll, hogy kiutat képvisel az érzelmi absztrakcióvilág egyszemélyes zártságából, hogy a személy a nyelvi kommunikáció hídján általa épül embertársainkig. Illetve abban, hogy tulajdon- és köznevek bevezetésével, ugyanakkor azok predikátumokkal való viszonyba állításával – ítélet, mondja a logika, mondat, mondja a nyelvtudomány – lehetővé teszi a tudományos megismerés alapműveleteit, a további elvonatkoztatást és az általánosítást.[10]
[1] „Elégséges”? Csak abban az értelemben, természetesen, ameddig a rációnak, a fölöttes ellenőrző funkcióinak a mélységekbe kell tekintenie, hogy a leírt működéseket megragadja.
[2] Az irodalom, a művészet? Az író, a költő, a festő végül is ugyanazt a teret éli… Az irodalom, a művészet, illetve az azokról beszélők öntudatlanul építenek kimondatlan ismeretelméleti alapokra. De nem is szükséges tudatosítani azokat, spontán életprogramok érintetlenül működnek igazán. Csodásan.
[3] U. Neisser: Megismerés és valóság. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1984, 112. lap.
[4] Az „osztenzív” terminus a latin „ostendeo, –ere” (mutat, bemutat, kiállít) igéből ered; a logikai-filozófiai irodalom W. E. Johnson vezette be 1921-ben. Később átvette és elemezte B. Russell (Human Knowledge, 1948), W. O. Quine és mások.
[5] Mindez az értelmi absztrahálás belső, elemi köreire érvényes, a közvetlen tapasztalatokkal szerzett ismeretekre. Erre a szintre materializál, antropomorfizál, képszerűsít minden megismerés körein kívüli, túli, transzcendens vagy képzeletbeli létezőt.
[6] Cs. Gyímesi É.: Teremtett világ. Kriterion, Bukarest.
[7] Megjegyzendő, hogy ez egy irodalmi, olykor képzőművészeti műalkotás illetve film interpretációjában csak akkor érvényes, „validis”, ha a mű az élmény – élménynemesítés, alkotói fantázia – műalkotás lineáris, leíró modelljével ragadható meg. Lásd például a történelmi filmet. Elveszíti azonban validitását, amikor az alkotó előzetes elmekonstrukciójához keres és talál témát például letűnt történelmi korban, és efféle Möbius-kanyarral épül fel a műalkotás. Lásd például Andrej Tarkovszkij Andrej Rubljovját. A film nem történelmi, még csak nem is életrajzi film, hanem könyörtelen ítélet Közép- és Kelet-Európa 1989 előtti, sokat emlegetett „helyzetéről”.
[8] R. T. De George: The Philosopher's Guide to Sources, Research Tools, Professional Life and Related Fields. Regent Press of Kansas, Lawrence, 1980. Lásd még A. Marga: Cunoastere si sens. Editura Politică, Bucuresti, 1984.
[9] „Regény”, „elbeszélés”, „novella”, fogjuk majd mondani.
[10] Vö. C. Popa: Teoria cunoasterii. Editura Stiintifică, Buc., 1972, 30–33.
