Józsa István
BOLTÍVEK

          Murvai György és fia, Murvai Ervin fotói versekké válnak. Drámai hatású képek, azt az alapérzést azonosítva, amely árad belôlük, bút, rezignáltságot, részvétet találunk, és olykor, nagy ritkán humort. Ezek a képvilágok nem egyszerűen sajátos és „érdekes” élethelyzetek megörökítései, nem mechanikus leképezés eredményei, úgy a hatás, erô magában a témában állna. Nem is csak dokumentumszerű bemutatása egy sajátos tájegységnek, az Alföldnek. Hanem meditácó szintjére emelt szemlélôdés eredménye, a fotós ebben a meditációban a megragadott témák alapján a földtôl az égig újrakölti az alföldi ember világát. Végül is mit látunk, pontosabban mire látunk rá a képekben, a képek által? A tájképekben, montázsokban olyan térkonstrukciókat találunk, amelyek maguk kínálják a  fogódzókat a tájékozódáshoz. Ezek a fotók az újragondolt tér gondolatai..

          Könyvtárnyi szakirodalom íródott már a fénykép objektivitásáról, illetve egyszerre könyörtelen, csalóka és manipulálható hűségérôl. Murvai Ervin alkotásai esetében legyen szó itt szociofotóról, tájképrôl, portéról, az alkotó feldolgozza, újra konstruálja a látványt, és végül a riportképek is tulajdonképpen montázzsá válnak. Nemcsak észerveszi a mindennapi élet produkálta helyzeteket, hanem rádupláz az azok által keltett hatásra.  Murvai György sem, Murvai Ervin sem szenvtelen krónikás, alkotásuk nem egyszerűen dokumentum -- az alkotók határozottan érvényesítik személyiségüket, és  ez nemcsak technikákkal való kísérletezést jelent. De mélyebb, alkotói, szemléleti tényezőt.  Riportképek?  A riport a pillanat gyümölcse, ugyanakkor tudatos képalkotás eredménye, legyen szó szociofotóról,  tájképről, portréról,  mindketten feldolgozzák, újrakonstruálják  a látványt, és  végül a riportképek is sokszor montázzsá válnak. Az emberek, helyzetek, események, tárgyak jelképekké kesznek, szimbólumok gondolati terére nyitnak. Így sokszor kigondolt pillanatot spontán látványban képszerűsítenek, a csendéletek az örök témákon -- szegénység stb. --  időképek lesznek. Elmélyült  fekete-fehér tájfotóik --a színesek nem időtállóak, mondja Murvai György --, a táj, elsősorban az Alföld karakterére való ráhangolódásban, az azzal folytatott dialógusban születnek. Riportnak indult a Nehéz teher, Múlik az idô, és a vizuális fantázia végül képkölteménnyé változtatja azokat. Murvai György és Murvai Ervin képein egyaránt a legfontosabb szereplő a tér és az idő, illetve amint aztt az "... eszében", a Maszk példázza, maga a fotográfia. Murvai György szemlélőként járja aa tájat, elsősorban az Alföldet, fűszálig, fáig, emberig, településekig,  fotója a kutya  hétköznapok humoros vagy drámai  helyzeteire, apró részleteire való rácsodálkozás. Murvai Ervin képeinek fő szellemi ereje a meditáció mint módszer. Mikor a kép már nem az ábrázolt dologról szól,  hanem azon túl, annak ürügyén magáról a fotográfiáról, annak születéséről, létezésmódjáról.  És fotója tuéajdonképpen metakép lesz.  Váratlan helyzeteket kap el,  szokatlan nézőpontokból, meredek perdpektívákból, részleteiket kiemeli szűkebb-tágabb környezetükből, és azok montázs részleteiként kelnek új életre. Az újragondolt kép stabilitását biztosítja egyrészt az alapul szolgáló keretek közé ragadott látvány szerkezete, a keret és a perspektíva összjátéka – a fotós aztán rájátszik erre a montírozott elemmel, elemekkel; leggyakoribb motívumai tulajdonképpen ôsképek, Nap, Hold, kerék, óra stb. Az Alföld nyitott terében, térélményében közelebb vagyunk az ôsképek működéséhez. Végül a kép szerkezete – hát természetesen, mondanám – a boltív lesz.  A fotók boltívei gondolati pillérek lesznek. Fotósok leggyakoribb eljárása a látvány technicista feltupírozása – Murvai Ervin boltíves képeire ráépül így egy látomásos, egy gondolati tér. A térszeletek halmozásában, társításaiban találunk szürrealista asszociációt – például Klio, A kormányos –, iróniát – például „Tojás” –, és játékot, játékot, egyszerűen játékot – „Matt?” A látomást, az elképzelt viszonyokat ugyanúgy mutatja be, mint a legkonkrétabb valóságot. Apa és fia fotóinak együttesében összeáll egy kép az Alföldrôl, annak sajátosságairól, életéről.. Karakterérôl.
 
          Az Alföld a maga embereivel – életkorok szerint –, falu és város világa, viruló vidéki élet és pusztuló falu, és kihaló falu, ég, fények, növényzet, ünnepek – átfogó tabló tehát egy magyarságrészrôl, és nemcsak a szociofotó dokumentáris hűségével, hanem költôien „lebegtetett” történetmondásban. Mindennapi valóság és látomás – a képek komplex, újraköltött valóságában végül is egyetlen gondolat jegyében látszanak illeszkedni. Egy fölöttes idô gondolatában. A tér hatalma az alföldi ember gondolkodásában, a nagy távlatok szabadsága és megélt teremtô ereje ez. És nem csupán a konrkét hely sajátosságaira visszavezethetô vonás, több kitűnô szerzô szerint az Alföld ôrizte meg leginkább azt az ôsmagyar karaktert, amely más géniuszokban … hát legalábbis változott.

          Az Alföld. Az Alföld nyitott és adakozó, termékeny, „jó föld”, „halat, vadat, s mi jó falat”. És befogadó. Toleráns.
Titoktalan? Az már nem, csak a titkai felfoghatatlanabbak. Míg a hegy újabb hegyek elé-mögé rejti magát, az Alföld úgy titkos, hogy túl közeli, hiszen benne sétálsz, füve a lábad alatt herseg, benne vagy, benne élsz abban a titokban. A bonyolult – és feloldhatatlan – az, hogy nincs lehetôség semmiféle reflexiós távolságtartásra, mely nélkülözhetetlen a ráció, a racionális megismerés számára. Hegyek között csak ilyen és épp ennek megfelelô kisnagy távolságok vannak. Hegyek között kitűnôen lehet filozofálni. Furfangoskodni. Erre áll az ember esze. Ugyanis … kénytelen. A havasokból leköltözött emberen elhatalmasodik a birtoklásvágy, sôt az sokszor agresszíven nyilvánul meg. Ez az ember folyton bizonyítani akar, ennek megfeleelôen intrikus és önintrikus, helyezkedô. Beláthatatlan tájhoz való alkalmazkodás alakította életvitelét, térélménye intenzív – „itt és most” ... – az az ember eleve védekezésre beállított. Vagyis az az ember fél, az a mélységes félelem határozza meg. Jó esetben tudja, mit cselekszik, de nem ez az általános. Az Alföld hangját és csendjét az egymásra utaltság más formája, a távolságok áthidalásának vágya vezérli. Különbözô terek összekötésének vágya. Az Alföld egypólusú rendszer, és ez a legbonyolultabb. Misztérium. „Értelmezni”? „Interpretálni”? Meg lehet próbálni. Kizárólag alföldön születettek tülekedjenek, mindenki másnak reménytelen, mert „kívülrôl” közeledve nem is tudhatja, mit akar. Az Alföldön fog rájönni, hogy nem szétszedni, nem szabdalni kell azt a titkot, hanem – élni. Ég, föld, fű, fa. Archetípusok, melyek a teljes konkrét és gondolati teret jelentik és formázzák születés és halál között és azokon túl, ezért az Alföld egyszerűsége csalóka. Ugyanis felsôfokú, a bonyolulton túli, ôs, misztikus, primér és idôtlen és abszolút és folyamatosan röptetô. És úgy, hogy ez mind egyszerre.

          Az Alföld. Egész élete túl, sôt egészen-egészen nyilvánvaló, elôttünk, körülöttünk, bennünk lakozik és mi benne élünk. Ezért mint elemivel, megszokottal már nem is törôdünk vele, nem látjuk meg, nem is vesszük észre. Mert, ugye, akkor, sôt attól vagyunk nagyok, hogy bonyolult gondokat hajkurászunk. Pedig a legbonyolultabb az Alföld egyszerűsége. Istenarcú titok.
Végül is mi és mileyen llesz ezeknek a képvilágoknak a szellemi arcéle? Már amennyire, ugye,  azt alakuló életművek esetében, "menet közben" meg lehet ragadni... Murvai György alkotásait nem valamiféle "nemzedéki mondanivalóként" kell megragadnunk, még csak nem is  úgymond 89 előtti vagy utáni mivoltukban. Lehetséges, persze, és a bennük foglalt esztétikum, művészi érték  történeti jellege ad is alapot erre, mégsem igazán eredményre vezető. Táj karakterét vizualizáló fotói közül  a legsikerültebbek az eszköztelen fogalmazású képek -- amelyeken  paradox módon az alkotó egyénisége mégis átütő erővel érvényesül.   Egyszerűségük már a bonyolulton - eszközökön, trükkökön, montázsokon -- túli, felsőfokú egyszerűség. A fénykép sokat emlegetett objektivitása ugyanakkor idő- és térbeli esetlegességet jelent -- melyik hát az a pillanat, a mechanikus századmásodperc,  amelyet abban a helyzetben, illetve amelyben azt a helyzetet  meg lehet, meg kell ragadni? Mi az elmondanivaló abban a helyzetben, amely aztán az egészet képviselheti? A jó fotó a kegyelem pillanata. Hogyan és mennyire lehet arról  beszélni?  Azaz nem linearizálható misztérium képszerűsítését, átkódolását más, nyelvi eszközökre fordítani? Abban a kegyelmi pillanatban a téma, táj, ember, bármi, adja magát -- míg egy fotós ráérzéssel, azaz együttérzéssel eljut ezeknek a kegyelmi pillanatoknak a rögzítéséhez, hosszú a fejlődés. Első nézésre az alkotó teljes hiánya... "látszik",  az alkotó úgymond hiányzik. Amíg látszik a munka, az erőlködés érezhető, addig még nem gyakorolt eleget, sőt a kép modoros. "Kezdetben a még fellelhető világ rögzítésére törekedtem -- mondja Murvai Ervin --, így édesapám és fotós barátai  (Vénig László)  nyomán klasszikus fényképeket készítettem. Majd Vencselei István debreceni fotóművész ráván kapcsolatba kerültem a montázs-, a kollázs-, valamint a "tükör"-technikával (dagerrotípia-utánzat), mely új utat, lehetőséget kínált. Ekkor a hiteles parasztember-képeimk egy részét átdolgoztam. Így sikerült a képek mondanivalóját tömörítenem, és egyben nyomatékosítanom is. Ezt követően sokkal inkább vonzott ez a kifejezésmód, egyre közelebb állt hozzám. De mivel nem akartam megmaradni egy  jól kidolgozott technikánál és ugyanannál a témánál, újat kerestem. Ettől fogva a részleges szintázist  és a zoomolást használva, egy kicsit beavatkoztam a már előre megkomponált képeimbe. A dagerrotípia-utánzatokkal, a kézzel színezett, zoomolt képekkel sikerült elérnem az egyediséget (...)" "Természetesen a kísérletezések itt nem értek véget, hisz debreceni fotós kollégáim már megismerkedésünkkor geometriai  szimmetriákkal foglalkoztak. Ekkor úgy éreztem, ha helyt akarok állni közöttük, én is meg kell hogy mutassam, hogyan tudom a szimmetriát alkalmazni. Egyes vélemények szerrint ezúton több lírát sikerült képeimbe vInni,  így a geometrikus "absztrakt" alakzatok örülni, szomorkodni képesek, félelmet, szeretetet tudnak nyújtani,  persze csak akkor,  ha nem elutasítóan szemléljük őket."  "Az új utakat fürkészve sem hagytam fel a hagyományos, klasszikussá vált  felvételek készítésével (...)" "Jelentős, nemcsak formai, de  szellemi fordulatot jelentett Katona Bálint képzőművésszel való kapcsolatom,  hisz ő, "aki szembeszáll a fejünk fölött köröző dögkeselyűkkel, ő mutatta meg hogy szürke világunkból  nem muszály a régi paraszti világba menekülni. Elég csak jelezni a régmúltat, a színekben, formákban, vibrálásokkal és a monotóniával sokkal inkább egy újaabb hatást lehet elérni s a háttérszínezéssel -- legyen az kézzel való festés is -- az egyediséget. Az ő plasztográfia-technikáját sikerült kissé továbbfejlesztenem, oly módon, hogy az  előtér még  inkább kihangsúlyozódjék." (Nagykároly és Vidéke Évkönyv, xxxx)

          Murvai György és Murvai Ervin fotója végül is egyetlen gondolat, egyetlen boltív – a dokume ntum, a meditáció, a fantázia, a játék, vagyis szimbólumok -- tere és ideje, ennek a tér-idônek a vizualizálása. Ezzel kísérletezik, ezt kutatja Murvai Ervin. Ezt éli a költô, erre áll rá a fotós szeme, képköltészete ezt a végsô titkot rejti magában és mutatja meg.