Józsa István
CAPO D'ASTRO
„KISEBBSÉG”
Én, aki ezt a szöveget írom és/vagy olvasom, gondolataim folyamát, lelkiállapotaim változását, az állandó, energiát adó háttérzenét figyelem. Magamat keresem, és a toll hegyén, mások szeme tükrében, a televízió képernyőjén, az éppen becsukott könyv emlékeiben, szóval amúgy mindenben kisebb-nagyobb házakat építek. Kövekből, téglából, szavakból, vonalakból – tartózkodásaim színhelye pedig létem foglalata. Hogy mekkora? Ez itt a kérdés.Hogy milyen? Hát ez kellene hogy legyen a kérdés. Művekben élünk.
Katonák!, angolok és nem angolok!, ma az angolszász kultúra mellett a világ mindegyik kultúrája kisebbségben van, szociológiai, etnikai, esztétikai és az összes többi lehetséges és lehetetlen szempontból egyaránt, tulajdonképpen a „tiszta” művészet házát keressük, így van-e?, és létezik-e egyáltalán?, gyakorlatilag az angol közelít hozzá a leginkább, de hát erre az eszményt, művészeteszményt feltételező kérdésre mégis a magunk válaszával kell felelnünk, a magunk házát kell bemutatnunk.
Most kezdjük kivételesen a tetőnél építeni ezt az átmeneti meditációs központot, amelybe az építéssel egyidőben próbáljuk becsalogatni az olvasót. Hogy mekkora házról, házakról van szó, az először is attól függ, hogy hányán vagyok. Hogy kevesebben vagy többen vagyok.
A kérdés az irodalom esetében nagy részben – igen, „csak” nagy részben – nyelvi jellegű, ma egyre több mű születik angol nyelven, a 21. században a lingua franca az angol, ma egy műnek leginkább angolul érdemes megszületnie, a felismeréssel fejen talált bennünket a kérdés: azok a művek, amelyek angol nyelvűek ugyan, de nem angolszász szerzőktől származnak, melyik irodalmat-kultúrát gazdagítják?, a szerzőét vagy az angolszászt?, és melyik melyik most már?, töprengünk, mert nem, nem hamis kérdés ez, a válasz, hogyaszongya, „a világirodalmat, a világ kultúráját gazdagítják”, egyrészt nyilvánvalóan nyilvánvaló, másrészt dühítően semmitmondó, mert tudatosan elmossa azokat a bizonyos határvonalakat, amelyeket a szerző áthidalt ugyan, de nem tüntetett el.
Műalkotás, kulturális kontextus, ideológiai rendszer– próbálunk tájékozódni, és minduntalan beleütközünk... egy fogalomba. Ugyanabba a fogalomba. Lásd az alcímet. Kérem! Házam foglalata egy nagyobb ház, de lehet, hogy az csak innen, csak bentről látszik nagyobbnak.
Nézzük csak a „tiszta” német irodalmat, a török bevándoroltak Németországban is építik kultúrájukat, és persze gyakran elkövetik azt a hibát, hogy jó verseket írnak – németül, az effajta változásokat követve máris több elméletíró aggódik a „tiszta”, az etnikailag egyszínű német irodalomért, hát reszkető gesztusuk máris emlékeztet egy tán túl lelkiismeretes szobafestő és mázolóra, aki ugyancsak...
Kik vagyunk hát? A különbség a por és por, a hamu és hamu között annyi, hogy amint elnézem ezt a padlózatlan hónapos szobát, a lábam előtt vannak úgynevezett domborzati formák. Dombok. Sőt hegyek. Por és hamuhegyek. Meg völgyek. Micsoda különbségek! Ugyanannak a padlónak a helyén.
Mert kezdettől fogva az „identitás” kérdését kerülgetjük, angolul írsz – bekerülsz a világ nagy vérkeringésébe, az anyanyelveden írsz – és megmaradsz bezárva a magad ún. identitásába.
Néha úgy tűnik, valóban sokan vagyok itt bent, az emberek jönnek-mennek, de a létszám megint csak viszonyítás kérdése. Úgyis széttapostunk itt már jó néhány porhalmot. Isszuk a bort, rúgjuk a port, hallodetekőrösilánykőrösilánykőrösilány.
Végül is: egy olyan irodalomhoz jutunk, amelynek nyelve, mondjuk, az angol, megnyilvánulási tonnája többségi, de csak, vagyis csupán az többségi, hát az irodalomnak mennyiben közege a nyelv?, velőt rázóan... nem merném megmondani, milyen kérdés ez, de ma már nem követhetjük el a hibát, hogy nem tesszük fel, szerző + téma = műalkotás, mondogatjuk, mondogatjuk, mondogatjuk mai tudásunk szerint...
Képzőművészet. A kép elsődleges jel, a képzőművészet „nyelve” univerzális, valósággal fellélegzik az ember. De a szerző, a műalkotás, a befogadó kapcsolatai, azok formái azonosak... Az egész dáridó addig tart, amíg le nem fognak és ki nem dobnak bennünket – azaz hát elmegyünk mi magunktól is. Ugyancsak százhuszonnyolcoldalas ez a lapszám is, mint a többi. De ahogy így elnézem ezeket a falakat, ezt a házat meg a nagyobbakat, eszembe ötlik, hogy ezzel a porrugdalásnak; mulatságnak, férfimunkának még távolról sincs vége.
A művészet relativizálja a „kisebbség” fogalmat vagy tulajdonképpen felszámolja, érvényteleníti, kikapcsolja minden más értelemben – az esztétikáin kívül. A ház másképpen nagy vagy kicsi, dimenzióit nem az élek hossza adja, hanem a minőségek minősége. Művekben élve mégis igazi falak, repedések, gödrök választanak el minket egymástól házainkon kívül is, és ami még aggasztóbb, házunkon belül is. A felülről lefelé építkezőnek ezt nem áll hatalmában megváltoztatni.
„Identitás”. Az úgynevezett „összmagyaron” belül újra kell építenünk ugyanezt a gondolatmenetet, mert ha az említett határvonalak nem is annyira szélesek, de ugyanúgy léteznek. Hidakat beszélni vagy festeni féléjük igen nemek gesztus, de eredménye addig él, amíg szemtől a szájig, szájtól a szívig a szó, és annyira teherbíró, amennyire a képkeret tartja a vásznat. Mihez elég ez? Úgy értjük, önmagán túl... Mert egyébként a kategória csupán a hazafi prédikációk egyik leggyakoribb szlogenjévé lesz, és a kis magyar nép nagymagyar tudatlanságát hizlalja.
A probléma például Erdély esetében hatványozott súllyal érvényesül, hiszen az ún. összmagyaron, tehát mint mondtuk, egy kisebbségen belül is kisebbség.
Egy-egy újabb (ön)szembesítésig azért bizton hihetjük, megtaláltuk magunkat, házunkat.
Katonák!, angolok és nem angolok!, ma az angolszász kultúra mellett a világ mindegyik kultúrája kisebbségben van, szociológiai, etnikai, esztétikai és az összes többi lehetséges és lehetetlen szempontból egyaránt, tulajdonképpen a „tiszta” művészet házát keressük, így van-e?, és létezik-e egyáltalán?, gyakorlatilag az angol közelít hozzá a leginkább, de hát erre az eszményt, művészeteszményt feltételező kérdésre mégis a magunk válaszával kell felelnünk, a magunk házát kell bemutatnunk.
Most kezdjük kivételesen a tetőnél építeni ezt az átmeneti meditációs központot, amelybe az építéssel egyidőben próbáljuk becsalogatni az olvasót. Hogy mekkora házról, házakról van szó, az először is attól függ, hogy hányán vagyok. Hogy kevesebben vagy többen vagyok.
A kérdés az irodalom esetében nagy részben – igen, „csak” nagy részben – nyelvi jellegű, ma egyre több mű születik angol nyelven, a 21. században a lingua franca az angol, ma egy műnek leginkább angolul érdemes megszületnie, a felismeréssel fejen talált bennünket a kérdés: azok a művek, amelyek angol nyelvűek ugyan, de nem angolszász szerzőktől származnak, melyik irodalmat-kultúrát gazdagítják?, a szerzőét vagy az angolszászt?, és melyik melyik most már?, töprengünk, mert nem, nem hamis kérdés ez, a válasz, hogyaszongya, „a világirodalmat, a világ kultúráját gazdagítják”, egyrészt nyilvánvalóan nyilvánvaló, másrészt dühítően semmitmondó, mert tudatosan elmossa azokat a bizonyos határvonalakat, amelyeket a szerző áthidalt ugyan, de nem tüntetett el.
Műalkotás, kulturális kontextus, ideológiai rendszer– próbálunk tájékozódni, és minduntalan beleütközünk... egy fogalomba. Ugyanabba a fogalomba. Lásd az alcímet. Kérem! Házam foglalata egy nagyobb ház, de lehet, hogy az csak innen, csak bentről látszik nagyobbnak.
Nézzük csak a „tiszta” német irodalmat, a török bevándoroltak Németországban is építik kultúrájukat, és persze gyakran elkövetik azt a hibát, hogy jó verseket írnak – németül, az effajta változásokat követve máris több elméletíró aggódik a „tiszta”, az etnikailag egyszínű német irodalomért, hát reszkető gesztusuk máris emlékeztet egy tán túl lelkiismeretes szobafestő és mázolóra, aki ugyancsak...
Kik vagyunk hát? A különbség a por és por, a hamu és hamu között annyi, hogy amint elnézem ezt a padlózatlan hónapos szobát, a lábam előtt vannak úgynevezett domborzati formák. Dombok. Sőt hegyek. Por és hamuhegyek. Meg völgyek. Micsoda különbségek! Ugyanannak a padlónak a helyén.
Mert kezdettől fogva az „identitás” kérdését kerülgetjük, angolul írsz – bekerülsz a világ nagy vérkeringésébe, az anyanyelveden írsz – és megmaradsz bezárva a magad ún. identitásába.
Néha úgy tűnik, valóban sokan vagyok itt bent, az emberek jönnek-mennek, de a létszám megint csak viszonyítás kérdése. Úgyis széttapostunk itt már jó néhány porhalmot. Isszuk a bort, rúgjuk a port, hallodetekőrösilánykőrösilánykőrösilány.
Végül is: egy olyan irodalomhoz jutunk, amelynek nyelve, mondjuk, az angol, megnyilvánulási tonnája többségi, de csak, vagyis csupán az többségi, hát az irodalomnak mennyiben közege a nyelv?, velőt rázóan... nem merném megmondani, milyen kérdés ez, de ma már nem követhetjük el a hibát, hogy nem tesszük fel, szerző + téma = műalkotás, mondogatjuk, mondogatjuk, mondogatjuk mai tudásunk szerint...
Képzőművészet. A kép elsődleges jel, a képzőművészet „nyelve” univerzális, valósággal fellélegzik az ember. De a szerző, a műalkotás, a befogadó kapcsolatai, azok formái azonosak... Az egész dáridó addig tart, amíg le nem fognak és ki nem dobnak bennünket – azaz hát elmegyünk mi magunktól is. Ugyancsak százhuszonnyolcoldalas ez a lapszám is, mint a többi. De ahogy így elnézem ezeket a falakat, ezt a házat meg a nagyobbakat, eszembe ötlik, hogy ezzel a porrugdalásnak; mulatságnak, férfimunkának még távolról sincs vége.
A művészet relativizálja a „kisebbség” fogalmat vagy tulajdonképpen felszámolja, érvényteleníti, kikapcsolja minden más értelemben – az esztétikáin kívül. A ház másképpen nagy vagy kicsi, dimenzióit nem az élek hossza adja, hanem a minőségek minősége. Művekben élve mégis igazi falak, repedések, gödrök választanak el minket egymástól házainkon kívül is, és ami még aggasztóbb, házunkon belül is. A felülről lefelé építkezőnek ezt nem áll hatalmában megváltoztatni.
„Identitás”. Az úgynevezett „összmagyaron” belül újra kell építenünk ugyanezt a gondolatmenetet, mert ha az említett határvonalak nem is annyira szélesek, de ugyanúgy léteznek. Hidakat beszélni vagy festeni féléjük igen nemek gesztus, de eredménye addig él, amíg szemtől a szájig, szájtól a szívig a szó, és annyira teherbíró, amennyire a képkeret tartja a vásznat. Mihez elég ez? Úgy értjük, önmagán túl... Mert egyébként a kategória csupán a hazafi prédikációk egyik leggyakoribb szlogenjévé lesz, és a kis magyar nép nagymagyar tudatlanságát hizlalja.
A probléma például Erdély esetében hatványozott súllyal érvényesül, hiszen az ún. összmagyaron, tehát mint mondtuk, egy kisebbségen belül is kisebbség.
Egy-egy újabb (ön)szembesítésig azért bizton hihetjük, megtaláltuk magunkat, házunkat.
