Józsa István
DANI PÉTER KÖTETÉRŐL
1956-RÓL ÉS KÖVETKEZMÉNYEIRŐL

       Tizennegyedik éve folyik a 2O. század értékelése,  egy nagyon tömény és agresszív  század,  amelyik  sok csodát és sok szörnyűséget produkált. És nagyrészt még mindig ismeretlen az a 2O. század. 2OOO-ben még 1945-től orosz hadifogságban felejtett embert találtak, és 1956 októberéről és következményiről  is még mindig újat tudunk meg.

        Kolozsvár, 1956. A történetet a résztvevők, ma a szabadság hősei, illetve a szemtanúk, a hozzátartozók sokszor elmondták,  leírták, és mégis. A kép, íme, hiányos, alapvető részleteit nem ismertük.  Sokakat  rejtőzni kényszerítették, később történetüket szorgalmasan elhallgatták.

       Dani Péter, evangélikus lelkész, németországi emigrációból tért haza. 1958-ban tizenöt évre ítélték, hat év után az Amerikai Egyesült Államok közbenjárására szabadon engedték, és rögtön Németországba emigrált. Évtizedek után először látogatott haza.
A beszélgetésekben kiderült, hogy édesapám évfolyamtársa volt. Az 56-osokat, 57-58-ban elítélteket a következő években egyenként, rövidebb-hosszabb szünetek után tartóztatták le, így nem volt feltűnő megtorlás. 

     Dani Péter évtizedek után először 2OO8-ban látogatott haza, a Zsoboki Művésztábor díszvendége volt. Szép történet: a későbbi  beszélgetésekben kiderült, hogy édesapám  évfolyamtársa  volt.


     Édesapám  Debrecenben a híres Református Kollégiumba járt, ott is tanult tovább. Hazajött, tanfelügyelő  lett – politikai okokból elbocsátották. Besúgója egyetemi tanár lett, egyszer tán azt is megírom, hogy hol. Bizonyára  1989-cel ment nyugdíjba, vagy tán még akkor sem. ’’Művelte a tudományt’’. Eredmények nélkül. Édesanyám is éppen tanítani kezdett, ugyanazokból az okokból szintén elbocsátották. Egyik történettel hirtelen újra lefutnak a másik képei, olyan emlékek, amelyek generációk életútját határozták meg. Édesapám kijelentette, hogy márpedig az elvtársak miatt nem fog emigrálni. Hogy mi volt nagyobb kaland, menni vagy maradni, az külön téma lehetne

         Íme néhány részlet  a beszélgetésekből, Essig József operatőr Németországban készített videointerjúját felhasználva.


         Dani  Péter ’’Ez volt, így volt Börtönországban’’ címmel kiadta emlékiratait (Püski Kiadó, Budapest, 2OO6), bemutatja teljes életútját, különös hangsúllyal az egész pályáját, az egész magyarság történelmét meghatározó 1956-os eseményeket és az azokat követő megtorlásokat.

         Dani Péter és néhány teológus diák tiltakozó szöveget nyújtott be az intézmény vezetőségéhez. ''A (.,..) beadvány lényege a következő volt: Felkéretett a Püspök Úr,  hogy Rapp Károly és Lengyel Lóránd  tanár urak a következőkre figyelmeztessenek:'' ''Tanítsák nekünk azt, amivel őket az egyház megbízta,és ne az egyháztól idegen eszméket terjesszenek. Az előadásaiknak legyen meg az akadémiai színvonala, érződjék rajtuk,  hogy felkészültek megtartásukra. Nagy teológusok, szakemberek műveit kommentár és magyarázat nélkül felolvasni nem nagy dolog, azt mi önállóan is meg tudjuk tenni.(Itt az idegen tollakkalvaló hivalkodásra gondoltunk. (I.m., 117.)

          
      -- A kereszténységben vannak küzdők és van nézőtér. Hát nem szeretnék csak hajrázó néző lenni, és noszogatni azokat, akik a mai harcokat vívják, hanem ha lehet, segíteni nekik.  Ezért írtam meg az emlékkönyvemet, most készítem a német fordítását. És az életcélom az, hogy mint szemtanú, résztvevő, vallomásként hátrahagyjam azt, amit átéltem, hogy érezzék ki az emberek, hogy a kommunizmus emberellenes, sátáni utópia

   -- A könyv olyan fogadtatásban részesült, amilyenben általában a könyvek. Volt, aki lelkesedett, volt, aki felháborodott, főleg a volt kommunisták és még élő utódaik. Nem szeretik, ha tanúk mondják el, miből származtak az előnyeik. A másik: a könyv megváltoztatta az én Erzsébet lányom látásmódját. Így jobban rendeződtek a kapcsolataink. A könyv hatását először az én gyermekemen látom.

       -- 2OO6. október 28-án  óriási megtiszteltetésben volt részem. A frankfurti Paulskirchében kitüntetést vettem át Sólyom Lászlótól, a Magyar köztársaság elnökétől. A kitüntetést s börtönben való helytállásom elismeréseként, az egész börtönországbeli tevékenységem elismeréseként, illetve a megjelent könyvem elismeréseként. Persze, könyvbenutató is volt. Szemelvények a könyvből és más német szerzők szövegeiből.  Ezért a kettőért a kitüntetés. Életem nagy élményei közé tartozott. Körülbelül ezerötszáz ember a Paulskirchében, ott volt Erzsébet lányom is. Az elnök úr meleg szavakkal üdvözölt, átvettem a kitüntetést,  és amikor meghajoltam az emberek felé, zúgott a taps. Drága jó szüleim jutottak eszembe, úgy éreztem, hogy ez a taps nekik szól.  Mert ők vérteztek fel, hogy a nyugati világban is megálltam a helyem.


      -- Úgy gondolom, szükség volna az én szolgálatomra,  otthon. De kisebb jelekből azt látom, értem,  hogy nem lennék  kívánatos személy.  Aradon  -- a volt munkahelyemen --  levették a képem a tanácsteremből,  a többieké maradt.  A gyülekezet felavatott, beiktatott lelkipásztora vagyok, de az emlékemet is kitörölték. Ha visszamennék, ugyanaz lenne a sorsom, nint az elüldöztetésem előtt volt.  A mostani vezetésnek nincs antennája az én gondolataimhoz. Hiába bizonyítottam itt.

      -- Iszonyodom, mikor hazamegyek a szülőföldemre, -- nem engedték, hogy hazám lehessen --, azt látom, hogy lecsúsztak, csak a romlás, pusztulás. Az első hazatérésem. Félve, rettegve mentem haza,  de nagy-nagy szeretettel fogadtak, és rögtön megkértek, hogy a brassói gyülekezetben vállaljam el a szószéki szolgálatot.  Az exodusomhoz hozzátartozik, hogy otthon rögtön összehívták, ’’elhagytam őket’’, mondták, és megfosztottak az állásomtól.  A törvény szerint tizenöt napon belül fellebbezhettem volna, és én fél év múlva kaptam mmeg a végzést.  Semmi lehetőségem nem volt arra, hogy védekezhessek. Elfogadtam, akkor bizonyára felsőbb utasításra tették. De volt egy 1989. És az egészet lehetett volna rehabilitálni. Nem türtént meg, és ezt nagyon rossz néven vettem.  A kötetből tiszteletpéldányokat küldtem,  annyira sem méltattak, hogy egy sorban megírják, megkapták. Ezek a jelek önmagukért beszélnek.  Én nem fogok könyörögni.

’’Egy jogállam polgára lettem, ahol nem csak kötelességeim, de jogaim is voltak s vannak, ahol emberi méltóságom szerint szabadon élhettem, élhetek.’’ ’’Boldog ember vagyok – összegez könyvében Dani Péter. – Áldott életű szüleim, jó tanítóim, tanáraim voltak, akik nemes értékekkel vérteztek föl.  Áldott égi mesterem volt s van, aki össszehasonlíthatatlan. Ajtók csukódtak előttem,  hogy kapuk nyittassanak meg.  Erő adatott a tanításban,  értékek átadásában való kitartásra és állhatatosságra. Méltóságosan, szépen, könyvek között, (...) háládatos szívvel vonulhattam nyugalomba.’’

   
                                                                                                                                      
--Ön tizenöt  év börtönt kapott, elüldözték az országból. Nem hagyták, hogy Erdély a hazája legyen.  Édesapám  számára a teológia második egyetem volt, megoldás a maradáshoz. Végzés után ellehetetlenítették, de nem tudták elüldözni. Mit hoztak még a 6O-as évek? Mi lett a többi kollégájával?

--1964-ben kiengedtek ugyan a börtönből, de rövid időn belül tudomásul kellett vennünk, hogy börtönországban vagyunk. Nem a fegyőrök,hanem besúgók hemzsegtek  körülöttünk. Mi ,felszentelt lelkészek ,az államgépezet jóváhagyásával gyülekezetekbe kerültünk ahol ellenőrzésünkről nagyon következetesen „gondoskodott” a hírhedt  titkos rendőrség. A teológiai hallgatók nagy része ott hagyta a teológiai Intézetet.


--Könyvben kiadta történetét, megírta börtönélményeit. Az 56-osok munkái dokumentum értékűek. Követte könyve hazai, magyarországi, németországi fogadtatását?

--Az a tény, hogy a kiadott magyar példányokból csak néhány darab maradt, önmagáért beszél. A könyvben érintetteknek s azok hozzátartozóinak persze egyáltalán nem tetszett, nem tetszik. Németországból sok elismerő visszajelzést kapok . Rendszeresen kapok meghívást a Frankfurt-i könyvvásárra.Ez is ingerli a demokratákká vedlett, de a régi diktatúra mezőnyében pöffeszkedők, a jón kívül mindenre képes „társaságát” !!!


--Könyvét nemrég állítólag betiltották – igaz ez? És ki, mi, milyen okból? 
A... hogyaszongya szabad világban, egyáltalán a 21. század elején mit jelent az, hogy "betiltották"?

--A betiltásról nincs tudomásom. Hogy  mit jelent ez, ma egy „állítólag”  EU-s országban, majd meglátjuk.Az, akinek a könyvben rögzített, személyesen átélt dolgok tálalása,nem tetszik, írja meg a cáfolatát ! Tézis. Antitézis ! Én az eseményeket, történéseket  úgy éltem át,ahogy leírtam. Azok, akik másképen élték át, az az ő dolguk. A könyv szárnyakat kapott, még Ausztráliába és Amerikába is eljutott..Ott pedig fütyülnek a betiltásért „szorgoskodókra. Én pedig,ha kell a legfelsőbb nemzetközi fórumok elé viszem az ügyet.


--Önt a börtönévek után száműzték, nem hagyták, hogy Erdély a hazája legyen. Édesapám kijelentette, hogy ő bizony az elvtársak miatt nem fog emigrálni. Hogy melyik volt nagyobb kaland, menni vagy maradni -- külön téma lehetne. Mit mondott a vámtiszt, mi volt az utolsó mondat, mikor Ön elhagyta az országot?

--Dühtől, gyűlölettől eltorzult arccal pásztázott végig tetőtől-talpig s sziszegte : nu ești dorit.


--Ön német állampolgár lett -- ilyen körülmények között hazalátogat  még?

--Deo volente igen, de nem tudom, mikor.Drága Szüleim már nem élnek, akik mindég féltő szeretettel vártak. De nem akarom látni az egykoron szép Erdélyország balkanizálását, népünk öntudatvesztését, a nem pénz és hataloméhes vezéregyéniségek hiányából ,adódó öntudat romboló tévelygéseket.


--Milyen itthoni szakmai és családi kapcsolatai vannak?

--Sajnos semmilyen.


--És a legfontosabb kérdés: hogyan tovább?

--Abban bízva, Akié az ország és a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Mégis, mégis.

   

          Mi hát ez a kötet? Egy élet története, úgy elbeszélve, hogy kordokumentum is, esettanulmány a társadalomtudományok számára.  Egyháztörténeti dokumentum.  Magyarságtörténeti kézikönyv, fontos adalék az emigráció történetének leírásához.
Dani Péter útja szinte fél évszázad hallgatás után – haza.  Talán ezért, hogy egyfajta megelégedéssel zárom és teszem le a kötetet. És engedtessék meg, édesapámra és édesanyámra gondoltam. Íme, azért van, aki elégtételt kapott, legalábbis részben. A szabadság hősei. Terveiket, magatartásukat a történelem igazolta.

             És az utánuk jövő generációk köszönik.