Józsa István
EGY MONDAT A SZABADSÁGRÓL
A fenti címben a Költőt parafrazálva arról az új korszakról kívánunk szólni, amely immár több éve dűl a világ történelmében, politikájában és persze művészetében. Elsősorban és mindenekfelett megszűnt az a bizonyos ideológiai nyomás, hát akár tükör a művészet, akár egyfajta idealizálás végállapota a műalkotás, az alkotóknak a „helyzetre” való reagálása is változott. Változnia kellett. Az új esztétikai magatartás, alkotói és/vagy befogadói viszonyulásrendszer elismerése vagy tagadása egyetlen központi fogalom változásában-változatai- ban vizsgálható igazán: a művészi szabadságéban.
Az itt közölt szöveg műfaja szerint kollektív esszé. Egyetlen szerző – legyen az vallomásait, naplójegyzeteit közzétevő gyakorló festő, legyen az elméletíró – szubjektív szempontjainak érvényre juttatása helyett minden bizonnyal ez a legmegfelelőbb forma témánk megragadásához. A megszólaltatott képzőművészek egyetlen mondatban-gondolatban igyekeznek összefoglalni elveiket, s ha számuk alapján talán túlzásnak is tűnik az állítás, de generációs metszetüket a legfiatalabbtól a legidősebbig tekintve elfogadható: általános érvényű premisszákat kínálnak a mai erdélyi magyar művészet megközelítéséhez.
A szövegekből pedig végül remélhetőleg felépül az az egy nagy mondat, amelyért az egész összeállítás íródott. De döntse el ezt az olvasó.
Az itt közölt szöveg műfaja szerint kollektív esszé. Egyetlen szerző – legyen az vallomásait, naplójegyzeteit közzétevő gyakorló festő, legyen az elméletíró – szubjektív szempontjainak érvényre juttatása helyett minden bizonnyal ez a legmegfelelőbb forma témánk megragadásához. A megszólaltatott képzőművészek egyetlen mondatban-gondolatban igyekeznek összefoglalni elveiket, s ha számuk alapján talán túlzásnak is tűnik az állítás, de generációs metszetüket a legfiatalabbtól a legidősebbig tekintve elfogadható: általános érvényű premisszákat kínálnak a mai erdélyi magyar művészet megközelítéséhez.
A szövegekből pedig végül remélhetőleg felépül az az egy nagy mondat, amelyért az egész összeállítás íródott. De döntse el ezt az olvasó.
Dobribán Emil, festő: A művészet semmiképpen sem szabad cselekvés. A mai művész esetében, aki műve funkcióját saját művészi hitvallásának hajtóerejében hiszi és véli felfedezni, és aki mentesnek tekinti magát minden társadalmi kötelezettség alól, bizonyos századjellemző korlátokba ütközik. A művészi munka eredményét – az önkifejezés heve mellett – azon új kifejezési eszközök használatára való törekvés adja, melyek elősegítik a mű könnyebb kereskedelmi forgalmazását. Az alkotás művészeten kívüli céloknak való alárendelése pedig újra a tartalom kiüresedéséhez, az esztétikai alapok elvesztéséhez vezethet. Azok az alkotások, amelyek nem komplex művészi megrendüléseket követnek és tárgyiasítanak, magát a művész nevet kérdőjelezik meg, és egyfajta kisipari termelés névtelensége felé mutatnak. Ezeknek az alkotásoknak a hamis, „művészi” kritériumok szerinti értékelése végső soron a művészi cselekvés individualizáló erejének szabad kinyilvánítását korlátozzák.
Antik Sándor, keramikus: Egy olyan környezetben, ahol a művészet és kultúra identitásának megfogalmazója és megnyilvánulásai egy centrálisán szervezett kommunista intézményrendszer kezében voltak, nem valósulhatott meg a generációk öndefiníciója, a természetes párbeszéd, és így az alkotások nem korlátozódtak az illető generáció életérzéseire és tendenciáira. Saját generációmat politikai apátia jellemezte munkáiban, és nem volt valami általános körű jelenség a mi nagyszerű ATELIER 35 (Stúdió 35) óvodánkban, hogy mint az ösztön és a szellem „vad” travesztitái ostrom alá akarhattuk volna venni öreg nemzeti kultúránkat. Erre a generációra sokkal inkább a handicap életérzése jellemző, amellyel szakmailag és magatartását illetően is, hogy úgy mondjam, a szocialista-kommunista kor tökéletes gyermekeként belesimult a már meglévő modellbe. Vagyis a 60-as 70-es években megformált képzőművészeti szövetség rendszerébe, amelynek alapdöntéseibe, valljuk be, ez a generáció nem nagyon szólt bele.
Másrészt a saját generációm plasztikai neveltetéséből majdnem teljesen hiányoztak a korának megfelelő és a fiatalságra jellemző nyugati típusú radikális kultúrmodellek és személyiségek, akik-amelyek megkönnyítették volna saját image-ának felrajzolását.
Ezen eszmei és formai magatartási modellek hiányában ez a generáció hiába próbálta összeilleszteni saját image-ának frusztrált robotportréját, hiába próbált az olvasmányai és a lapozgatott albumok alapján a modernizmus, avantgárd, posztmodern stb. kultúrtendenciáinak és termékeinek töredékeiből építkezni. A szorgalmas lektorálás és formai modellezés éppen azt a helyi társadalmi és kulturális kontextust mellőzte, amely az említett modellek esetében ezeknek sajátos szubsztrátuma és előidézője volt. Ezt a panteizmusba menekülést formailag is egyszerű mázolmány- ként lehet elkönyvelni, tradicionalista keretben. Persze, tiszteletem annak a pár kivételnek (függetlenül attól, hogy melyik ifjabb generáció tagja), aki tisztában lévén e kultúrközeg ellenséges jellegével, tiltakozott, menekült, vagy a művészi szabadságot, vagy az egzisztencia méltóságát biztosító kompromisszumos megoldásokkal ez ellen fellépett.
Csakhogy az elmúlt évtizedekben nem ez a három magatartásforma jellemezte a román plasztika összképét. Annak tárgyi értékei emiatt inkább kézműves jelleget kaptak, míg kritikai kommentárjaik annál inkább absztraktabbak-esztétizálóbbak lettek, minél inkább represszívebbé vált a társadalmi kontextus.
A ’89-es események után, melyeknek a változást csupán jelző, szimbolikus értékük volt, a viszonyokat és az azokat uraló régi reflexeket változatlanul hagyták, a mai 35–45 évesek generációjában újra felerősödött, sőt életérzéssé vált a frusztráció. Az információzárlat és az ideológiai béklyó megszűnésével ez a nem természetes keretben élő fiatal generáció olyan konkurens helyzettel találta magát szemben, melyben nem szabadkozhat azzal, hogy a csúcsteljesítményhez szükséges anyagi szubvenció vagy megfelelő polgári művészeti és reprezentációs intézményrendszer nem állt rendelkezésére. Legyenek ezek bármennyire is alapvető meghatározói saját image-ának.
Nem marad más hátra, mint hogy elhatárolja magát ettől az adminisztratív-professzionális hierarchiától, melyben nem tudta megtalálni helyét, s melyben érzéseivel együtt magában hordta a „rosszra” való hajlamot. Sokkal üdvösebb tehát, ha tükröt állít saját arcának és életérzéseinek, tudatosítva, hogy megint a hivatalos kultúra peremén vagy akár egy gettó meghatározta helyzetben őrizheti meg művészi szabadságát és a művészi egzisztencia méltóságát.
Orth István, grafikus: Egy. Az alkotói tevékenység szabadsága természete szerint minden politikai jövés-menésnek felette áll. A műalkotás minden politikai rendszer keretén az emberi életek keretein felül áll. Ebből kiindulva a kérdésre az az első válasz, hogy maga a ’89-es változás sem annyira változás, mivel a művészi szenny mindig is létezett, ráadásul magában az alkotói munkában. Kettő. Tehát létezett 1989 előtt is. Ezért innen továbblépve felismerhető: a kérdés az, hogy a politikai helyzet hogyan viszonyul a művészethez – és nem fordítva! Kivételt kell tennünk akkor, ha az illető művész elkötelezi magát valamely ideológia mellett, elsősorban a pénzért hajt stb. Három. Ha a művészi szabadság megnyilvánulásaiban sértette az emberi szellem általános értékeit, azt egy humánus rendszer mindig is tiltotta. Ezen a címen a fordulatok előtt a kiállítások rendezésekor nem fogadtak el olyan műalkotásokat, amelyek... „sértettek”... vagyis ellentmondtak bizonyos erkölcsi nézeteknek. Az állam fenntartotta magának a jogot, hogy eldöntse, mit támogasson, és mit ne. Nem támogatta az avantgárdot. Az mégis mindennek ellenére élt és megélt... valahogy. Ma a kérdés már úgy tevődik fel, hogy hol az a határ? És hogy az állam vagy bármelyik szponzorizáló testület támogat-e egyáltalán, és ha igen, akkor hogyan?
Kusztos Endre, grafikus: 1949-ben felvételiztem a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára, 1955-ben végeztem. Hogy a festő mennyi festéket „használt el” azóta, a színész mennyi szót, és általában az emberek mennyi időt, az most, a fordulatok után mérhető fel igazán. Annak idején a diákotthonban nem voltak nemzetiségi gondok, fel sem merültek. Most a fordulatok például abban nyilvánultak meg, hogy megkezdődtek az egymás ellen indított rágalomhadjáratok. A megélhetési gondok pedig sokakat az anyagiak hajhászására kényszerítettek. Mi mindennek az eredménye? Közömbösség, megalkuvás. Sokan elfásultak. Az emberek alig járnak kiállításokra. Ma nem ez a fontos.
Antik Sándor, keramikus: Egy olyan környezetben, ahol a művészet és kultúra identitásának megfogalmazója és megnyilvánulásai egy centrálisán szervezett kommunista intézményrendszer kezében voltak, nem valósulhatott meg a generációk öndefiníciója, a természetes párbeszéd, és így az alkotások nem korlátozódtak az illető generáció életérzéseire és tendenciáira. Saját generációmat politikai apátia jellemezte munkáiban, és nem volt valami általános körű jelenség a mi nagyszerű ATELIER 35 (Stúdió 35) óvodánkban, hogy mint az ösztön és a szellem „vad” travesztitái ostrom alá akarhattuk volna venni öreg nemzeti kultúránkat. Erre a generációra sokkal inkább a handicap életérzése jellemző, amellyel szakmailag és magatartását illetően is, hogy úgy mondjam, a szocialista-kommunista kor tökéletes gyermekeként belesimult a már meglévő modellbe. Vagyis a 60-as 70-es években megformált képzőművészeti szövetség rendszerébe, amelynek alapdöntéseibe, valljuk be, ez a generáció nem nagyon szólt bele.
Másrészt a saját generációm plasztikai neveltetéséből majdnem teljesen hiányoztak a korának megfelelő és a fiatalságra jellemző nyugati típusú radikális kultúrmodellek és személyiségek, akik-amelyek megkönnyítették volna saját image-ának felrajzolását.
Ezen eszmei és formai magatartási modellek hiányában ez a generáció hiába próbálta összeilleszteni saját image-ának frusztrált robotportréját, hiába próbált az olvasmányai és a lapozgatott albumok alapján a modernizmus, avantgárd, posztmodern stb. kultúrtendenciáinak és termékeinek töredékeiből építkezni. A szorgalmas lektorálás és formai modellezés éppen azt a helyi társadalmi és kulturális kontextust mellőzte, amely az említett modellek esetében ezeknek sajátos szubsztrátuma és előidézője volt. Ezt a panteizmusba menekülést formailag is egyszerű mázolmány- ként lehet elkönyvelni, tradicionalista keretben. Persze, tiszteletem annak a pár kivételnek (függetlenül attól, hogy melyik ifjabb generáció tagja), aki tisztában lévén e kultúrközeg ellenséges jellegével, tiltakozott, menekült, vagy a művészi szabadságot, vagy az egzisztencia méltóságát biztosító kompromisszumos megoldásokkal ez ellen fellépett.
Csakhogy az elmúlt évtizedekben nem ez a három magatartásforma jellemezte a román plasztika összképét. Annak tárgyi értékei emiatt inkább kézműves jelleget kaptak, míg kritikai kommentárjaik annál inkább absztraktabbak-esztétizálóbbak lettek, minél inkább represszívebbé vált a társadalmi kontextus.
A ’89-es események után, melyeknek a változást csupán jelző, szimbolikus értékük volt, a viszonyokat és az azokat uraló régi reflexeket változatlanul hagyták, a mai 35–45 évesek generációjában újra felerősödött, sőt életérzéssé vált a frusztráció. Az információzárlat és az ideológiai béklyó megszűnésével ez a nem természetes keretben élő fiatal generáció olyan konkurens helyzettel találta magát szemben, melyben nem szabadkozhat azzal, hogy a csúcsteljesítményhez szükséges anyagi szubvenció vagy megfelelő polgári művészeti és reprezentációs intézményrendszer nem állt rendelkezésére. Legyenek ezek bármennyire is alapvető meghatározói saját image-ának.
Nem marad más hátra, mint hogy elhatárolja magát ettől az adminisztratív-professzionális hierarchiától, melyben nem tudta megtalálni helyét, s melyben érzéseivel együtt magában hordta a „rosszra” való hajlamot. Sokkal üdvösebb tehát, ha tükröt állít saját arcának és életérzéseinek, tudatosítva, hogy megint a hivatalos kultúra peremén vagy akár egy gettó meghatározta helyzetben őrizheti meg művészi szabadságát és a művészi egzisztencia méltóságát.
Orth István, grafikus: Egy. Az alkotói tevékenység szabadsága természete szerint minden politikai jövés-menésnek felette áll. A műalkotás minden politikai rendszer keretén az emberi életek keretein felül áll. Ebből kiindulva a kérdésre az az első válasz, hogy maga a ’89-es változás sem annyira változás, mivel a művészi szenny mindig is létezett, ráadásul magában az alkotói munkában. Kettő. Tehát létezett 1989 előtt is. Ezért innen továbblépve felismerhető: a kérdés az, hogy a politikai helyzet hogyan viszonyul a művészethez – és nem fordítva! Kivételt kell tennünk akkor, ha az illető művész elkötelezi magát valamely ideológia mellett, elsősorban a pénzért hajt stb. Három. Ha a művészi szabadság megnyilvánulásaiban sértette az emberi szellem általános értékeit, azt egy humánus rendszer mindig is tiltotta. Ezen a címen a fordulatok előtt a kiállítások rendezésekor nem fogadtak el olyan műalkotásokat, amelyek... „sértettek”... vagyis ellentmondtak bizonyos erkölcsi nézeteknek. Az állam fenntartotta magának a jogot, hogy eldöntse, mit támogasson, és mit ne. Nem támogatta az avantgárdot. Az mégis mindennek ellenére élt és megélt... valahogy. Ma a kérdés már úgy tevődik fel, hogy hol az a határ? És hogy az állam vagy bármelyik szponzorizáló testület támogat-e egyáltalán, és ha igen, akkor hogyan?
Kusztos Endre, grafikus: 1949-ben felvételiztem a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára, 1955-ben végeztem. Hogy a festő mennyi festéket „használt el” azóta, a színész mennyi szót, és általában az emberek mennyi időt, az most, a fordulatok után mérhető fel igazán. Annak idején a diákotthonban nem voltak nemzetiségi gondok, fel sem merültek. Most a fordulatok például abban nyilvánultak meg, hogy megkezdődtek az egymás ellen indított rágalomhadjáratok. A megélhetési gondok pedig sokakat az anyagiak hajhászására kényszerítettek. Mi mindennek az eredménye? Közömbösség, megalkuvás. Sokan elfásultak. Az emberek alig járnak kiállításokra. Ma nem ez a fontos.
