Józsa István
ÉLETANYAG

Lászlóffy Csaba regénye

         A pszichológus gyermekrajzok kiállitását nézi, az alkotók négytől tizennégy éves korig. A rajzok egymás fölött több sorban, befedik az egész falfelületet. Szines, mozgalmas mesevilág, képzelt lények, fantasztikus helyzetek, a vizuális fantázia játékai.  A pszichológusnak feltűnik, hogy egy ponton mintha elvágták volna a rajzok sorát, , szürke ceruzarajzok következnek, kalapács, harapófpgó, poharak -- határozott váltás. A pszichológus erre a rajzokhoz lépve az életkorokból megérti: -- a gyermek akikor megy iskolába. A személy fejlődésében ebben az életkorban, illetve az iskolai oktatas kezdetével történik meg, kezdődik a racionalizálódás, az emberéletben az első nagy fordulat. A vizuális nyelvben ez a fejlődési fokozatváltás pontosan követhető.

        Lászlóffy Csaba Hiánzyol-e magadnak? 1 cimű kötete ennek a fordulatnak a leirásával indul. Hogyan lehet megirni egy emberélet nagy fordulatait, utambocsá' korszakait? A próza évezredek óta ennek a keresése, újabb és újabb válaszok sora. Lászlóffy Csaba regénye a 21. század elején olyan szövegvilág, amely egyszerre ötvöz prózát, verset, drámai és esszészövegezést,

         ''Olvasunk'', ''szöveget olvasunk, hallgatunk'' – a mondatnak, a szavak sorának karaktere van, ha nem ismerjük is az illető művet, több-kevesebb bizonyossággal elsőre  meg tudjuk állapítani, hogy az illető mondat versszövegből valő, prózából, esszéből, tanulmányból, színműből, köznapi beszélgetésből. Elóször is Lászlóffy Csaba mondatainak a sajátos karakterét figyeljük.  A mondatok karaktere az igékhez illeszkedik, illetve a karaktert az igék adják, ahol a történetben, a helyzetek és elmozdulások rendjében-sorában értékelő jellegűek. Az előrehaladást biztosító feszültséget jelzik, a motivációt. A mondatkarakterek váltogatásából következik aztán mafuknak a műfajoknak a váltűsa, ötvözése. Most akkor – mondta a kritikus. Most akkor a kötetről szólva írni kellene egy, illetve néhány szövegnyi szöveget – relatív, na – miről is? Hogy ez a szöveg műfaji meghatározása szerint regény, és úgy regény, hogy próza, vers, bennük emlékezés.  És ezzel együtt, párhuzamosan, de tulajdonképpen abba beleszőve egy másik szöveget arról, hogy mi a szerző történetmondásának a sajátosságait keressük.

És mindezek köré egy harmadikat arról, hogy az elmélet vizsgálódása szerint a regény azért mond el egy történetet, plusz korrajz, hogy abból metaforát teremtsen, de ez a regény nem azért mond el egy történetet – egyet? --, hanem a végsőkig fokozott önvizsgálat.  De sorjában mondom el, mert hát ilyen a nyelv – írja Borges az Alefről.

Lászlóffy Csaba történetmondásának egyik legfőbb, vagy inkább első legfőbb sajátossága az, hogy mondata teljes megismerésmodell. ''Teljes''... Megvan ''benne'' – első, előzetes réteg – a leírt esemény, amelyet a szereplő a maga évtizedeiben  megél. ''Majd'', ''aztán'', ''fölötte'' az érzelmi lenyomat, ezt fogalmazza mondatokba az író. A 2O. század fogalmazta meg,  hogy így él, így működik a zene, a világ érzelmeket kelt az emberben, és ezeket az érzelmeket mutatja meg aztén a zene. Ezért kettős absztrakció. Lászlóffy Csaba mondata a fölöttes, ellenőrző, értékelő ráció felől mutaja meg azt a külső eseményt, amelynek belső leképezéséről beszél. És akkor benne van ebben a megismerésfolyamatban a külső események sora,  harminc év történelme, egy lezárult, most értékelt korszak történelme, és lesz a megszövegezés innen, itt, idáig olvasva történetírás, emlékezés.  És akkor benne van egy gyermek racionalizálődásának a története, ez már próza, és benne van az emberi eszmélés története, az epika műfajainak az eszközeivel leírva.

         A töredékekben az én, az ének története az énkeresés minden poézisével, drámájával egy értékelő, összegező, fölöttes én felől. Az én mint labirintus. Valamely,,, kollektív én? Vagy inkább egy grammatikai én? Hogyne, olvastunk Wittgensteint is, nyelvem korlátai világom korlátai, mondta a filozófus, soha nem szerettem ezt az 5.6-os paragrafust, ha ismerem és untig használom a dolog nevét, egyáltalán nem biztos, hogy ismerem magát a dolgot is, a nyelvi tapasztalás előtt, körül, azon túl és túl még egy kozmosznyi világ vár, a megnevezéssel induló, talán elinduló megismerésfolyamat előtt és után. Lászlőffy Csaba prózája ennek a megismerő énnek, ezeknek az éneknek az útját követi, útjuk az emlékek tere. Utak, útszakaszok, amelyek sokszor esetlegesen sorjáznak. Aztán az elméletírás vizsgálódva... perspektívákat keres ebben a szövegvilágban. Ebben a labirintusban. Ahogy különboző történet-töredékek, narratív struktúrák tevődnek egymésra. És úgy, hogy nem illeszkednek folyamatosan.

         Végül csak az űr – csapda a szellemnek, így az értékelés.  Gondolatgazdag prózát ír Lászlóffy Csaba, szövegében, akárcsak korábbi munkáiban, gyakoriak a maxima-értékű gondolatok, megfogalmazások. Kellene, hát csak erről az egy gondolatról kellene elméleti szöveg, távolról sem lenne köze ''kritikához'', effélékhez, hát nem a kritika területe ez. Tulajdonképpen évezredek óta tárgyalják, kutatjuk, szövegezik, rajzolják, parafrazálják ezt a gondolatot filozófusok, írók, költők, teológusok, művészek, alkotók és tolvajok. A megismeréstől a felismerésig – mondta a Költő. Hát miért felismerés ez a ''csak a semmi'', ''végül csak a semmi'', ''csapda'' gondolat, évtizedek eszmélése, munkája, keresése után miért ez az utólagos felismerés? Ez a versszerű mondat egyszerre drámai befejezés is, de már bölcselet is, irodalom és szellemtudományok határain. Szóval... külön csak erről a gondolatról. Évezredek sodró változásai után erről a... miért mégis ugyanarról?

         Gyermekkori emlékek szilánkjai – nagyobb barátjával kihallgatták a szellemeket --,  évtizedek deológiai bezártsága, az eszmélés köenyezettől-környezetektől független-függetlenedő drámája. Egy emberélet története súlypontokban, az illető életkorra, életszakaszokra jellemző helyzetekben elbeszélve. Töredezettség tehát, a lineáris történet hiánya, az én mint labirintus, narrátori perspektívák váltogatása, műfajok, műnemek oldódása. A nagy történet lebomlott kis történetekre – írta Lyotard. Azok pedig nem illeszkednek törvényszerűen, ''die verlorene Mitte'', ''az elveszett közép'' –írta Habermas. Mindezek a posztmodern próza sajátosságai.  Nem szeretem a posztmodernt, sőt utálom – mondja gyakran Lászlóffy Csaba --, mégis posztmodern írónak neveznek. – És mindezek után születik... születik?, végül is születhetne egy szöveg a szövegek szövegéről, kritika?, jó na, több szempontból illene  rá a kritika név, Érdemes lesz megírni, meg is fogják írni, többen is, lesz, aki a történetírás-jellegre koncentrál, lesz, aki struktúrát, sőt mélystruktúrát keres elméleti szerzők sora között keresve saját helyét és így tovább. Mind-mind fontos folyosó a szöveg felé, a szövegben.  Kritika? A legtöbhb vonatkozásban nem, Lászlóffy Csabának ez az újabb kötete olyan gondolatokat tárgyal, amelyek határozottan másként vetik fel ezt a kérdést, hiszen területük a megismerés megismerése és kőkemény ontológia. Meg pszichológia és erkölcs, erkölcsi tartás kérdése. Szóval mennyiben része az alkotó saját korának? Hiányzik-e abból? Örök kérdés. Az író ezt az önvizsgálatot fokozza tovább, a végsőkig. Hiányzol-e magadnak? Keressük ott a választ, hogy Lászlóffy Csabát posztmodern írónak nevezik.

         Hát legfőképpen azért lesz érdemes megírni azokat a szövegeket,  mert Lászlóffy Csaba ''Hiányzol-e magadnak?'' című kötete  a kortárs magyar irodalom alakulásában Esterházy-, Nádas-, Garaczi-, Krasznahorkai-, Márton László-szövegek közé illesztve tárgyalandó. Évtizedek élettapasztalatát sűríti, a Modern deszcendens szakaszában, a 21. század első évtizedében bizony posztmodern szintézis, mint Douglas Hofstadter "GEB''-je, és az emberi szellem évezredeinek történetében kell keresnünk gondolatainak a helyét.



1   Lászlóffy Csaba:   Hiányzol-e magadnak?, Napkút Kiadó, Budapest, 2OO7