Józsa István
FAUSTUS
A MITIKUS EMLÉKEZET
Kicsoda Faustus?
Faustus alakja és története az európai kulturális hagyomány része, és amint az a legendák esetében törvényszerű, sőt sorsszerű, elsősorban későbbi korok, szerzők feldolgozásaiban él tovább.[1] Főként Goethe nevéhez kötődik, az újraköltésében vált közismertté és halhatatlanná. Goethe óta a német irodalomban minden szerzőnek, aki ... ad magára, illik egy újabb Faustot írni, a különböző népek irodalmában századok óta újabb parafrázisok születnek, azok további adaptációkat szülnek, az egyes művek irodalomtudományi, esztétikai stb. szakirodalma is folyamatosan gyarapszik. A Faustus-legenda rögzült, pontosabban klasszicizálódott értelmezési kereteit ugyanakkor nem lépi túl egyetlen század újabb írója, költője sem, sőt azon belül is csak a legenda formáját költi újra mindegyikük – természetesen aktualizálás céljából. – Mindez szépirodalmi hagyományban. Hogy mely feldolgozások előtt melyek tekintendők forrásoknak, melyek és mire ösztönözték a szerzőt, csupán az interpretáció előmunkálatainak kérdése. Az viszont, hogy magában az ős, a mitikus hagyományban volt, van egy őseredeti Faustus-legenda, az már a legkevésbé kelti fel a figyelmet, hiszen „csak nyersanyag”. Valójában pedig ... az a kezdet, amely századok óta folyton előzetesen, mégis közvetlenül meghatároz, maga az őserő, mely a témában eleve adott, és mint ilyet nehéz felszínre hozni, méghozzá lehetőleg a ráöltöztetett örökségtől függetlenül. Az idődimenziót tekintve meghatározhatatlan, visszafelé nyitott múltban keresgélünk, sőt a legvalószínűbb az, hogy maga a legenda sem egészen eredeti, úgymond, hanem egy még ősibb gondolat, téma feldolgozása. Ezzel pedig szimbolikája, rejtett jelentéstartalmai elvesztik európai sajátosságaikat.
Évezredek távlatában és dimenzióiban gondolkodva nemcsak a legenda „mondanivalója”, annak „ábrázolásmódja” az elsődleges, noha a „miről” és a „mikéntről”, Faustus alakjáról és történetéről, annak szimbolikájáról, rejtett jelentéstartalmáról stb., stb. már könyvtárnyi filozófiai, esztétikai, irodalomtudományi és ki tudja még, milyen elemzés született. De az értelem számára beláthatatlanul súlyos üzenet már maga az újjászületés ténye, vagyis az, hogy a téma miért dolgoztatott fel újra, és miért épp akkor, 1500 körül, a reneszánszban.
Kicsoda Faustus?
A szakirodalmat tekintve a művek közös sajátossága, hogy Faustusszal mint kulturális kérdéssel, sajátosan reneszánsz irodalmi témával foglalkozik mindegyikük. Alakját Prométheuszból vezették le[2] – de Faustus tette nem másokért vállalt áldozat. Faustust csak a személyes megismerésvágy hajtja – elidegenedett Prométheusz-leszármazott, az talán lehet.
Ioan Petre Culianu Éros et magie á la renaissance. 1484 című, Umberto Eco szerint nagy erudícióval megírt könyvében követi a téma eredetét, vándorlását, feldolgozásait, a reneszánsz kontextust érosz és mágia összefüggésében ragadja meg, a legenda két eredeti változatát vizsgálja, a Spiess-féle népkönyv forrásait az antikvitásig, illetve a német történelmi hagyományt az i.sz. századig követi. Szerinte Johan vagy Jorg Faust a reformáció által legyőzött reneszánsz jelképe[3]. Hans Biedermann szerint Faustus történetében a reneszánsz egyszerű emberének a tudománytól való félelme tükröződik.[4] Kurt Selinmann Teophilusnak, „a középkor Faustjának”, a Höllenzwang (A pokol kényszere) című okkultista gyűjteményeknek, feketemágusoknak, ördöggel szövetkezőknek a példáját írja le.[5] Lutz Röhrich Az ördög alakja a népköltészetben című tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy Faustusban testesül meg a teológiától emancipálódó tudomány egész lelkiismereti szorultsága.[6] Serge Hutin L'alchimie című könyve szerint az alkímia a természet megismerésére szolgáló eszköz volt, az alkimista a mágus a későbbi reneszánsz tudós előképének tekintendő.[7]
Szerzők, művek, elméletek.[8]
Kicsoda Faustus?
Élettörténetét tekinthetjük csupán kulturális fogódzónak, tárgyalhatjuk csak reneszánsz gondolatként, újra és újra feldolgozható irodalmi témakánt – valójában azonban minden humán diszciplína területén mesze túlmutat.
Kicsoda Faustus?
Még „témaként” keresve, vizsgálva is az ókorig, időszámításunk előttre kell visszanyúlnunk, a Faustus név vagy ragadványnév Görögországtól Spanyolországig többször is felbukkan. Meddig visz–vezet?
Kicsoda Faustus?
Úgy kell megközelítenünk, megragadnunk, interpretálnunk alakját és történetét, mint egy vektor természetét, ahogy annak irányáról és irányítottságáról kell beszélnünk. Nem újfajta metafora-elméletről van szó, hanem az újjászületések sorát követjük. Az irány értelmetlen, kaotikus, meghatározhatatlan az irányítottság, nélkül ez utóbbi a koncepció. „Sors”, mondogatjuk... Az alapgondolatot, amely ezzel a témával, ebben a témában formát kap, nem köthetjük kizárólag a reneszánszhoz, illetve szigorúan egyetlen korhoz. Ha megtisztítjuk a korjellemzőktől, arra az eredményre jutunk, hogy az egyes Faustus-variációk – Trithémius, Maximus, Simon mágus stb. történetei – ugyanannak a gondolatnak a megtestesülései. Faustus jelkép. A Faustus gondolat a keresztény hagyomány fontos része, már a sarkköve.
Kicsoda Faustus?
A legendából ismert Faustus tipikus reneszánsz alak – pontosabb leginkább akként vonult be a köztudatba. Az az emberi tulajdonság viszont, amelyet ő „képvisel”, a kezdetek óta megvolt, megvan az emberben, a reneszánsz „csak” alakot, újabb emberalakot adott annak, vagyis Faustusban az emberi kultúra hajnala óta ismert eljárással antropomorfizálta azt. Tulajdonság, emberi önazonosságunk egyik első ismérve, amelyet már a korai írásos emlékek is „végzetesnek” neveznek. Például a Biblia így ír: „És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrízze azt. És parancsola az Úr Isten az embernek, mondván: A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél, mert a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz.” (Mózes, 1,2, 16-17.) „A kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett vala, és mondá az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek? És mondá az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk: de annak a fának a gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok. És mondá a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg: Hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanná lésztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói. És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre, s hogy kedves a szemnek, és kívánatos az a fa a bölcsességért: szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele levő férjének is, és az is evék... És megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei.” (Mózes, 1,3, 1-7.) Igen sokféleképpen értelmezték a bűnbeesés történetét, a betű szerinti magyarázattól addig, hogy lévén szinte minden ősi emberi csontváz koponyája lyukas: megették az áldozat agyvelejét, és így a történet a kannibalizmus korai leírásaként „fejthető meg”, elméletek egész sora született. De figyeljünk fel először is inkább arra, hogy az események a „tudás”, a „bölcsesség” – és nem a „hit” – körül folynak. Amint az a „bűnbeesés” után nyomban meg is történik, a tudás elsődleges anyagi alapú, közvetlen információkat szállít a világról a közvetlenül nem érzékelhető dolgokról való, meggyőződésként megélt hittények helyett. Az emberben a megismerésvágy gyengeséggel társul – mondja a történet –, az ember tulajdonképpen „a könnyeb útat választja”. Itt és így hat a „kísértés”. Ebben a pillanatban az ember – nyilván el kell tekintenünk a nemektől – már nem hisz, hanem megfigyel, kutat, vagyis a tévesen megélt szabadság, az isteni koncepciótól való eltérés, a racionalitás uralkodóvá válása lesz a „bűn”, a „luciferi” váltás és út. Hogy az emberiség hibás modell szerint fejlődik, gyakran mondogatjuk ma.
A Faustus-legenda a bűnbeesés történetének a folytatása. Sőt a két történet tulajdonképpen azonos, kiindulópontjuk ugyanaz, alapkategóriáik, „tudás”, „bölcsesség”, kimondatlanul: „megismerésvágy”, majd „kísértés”, „elkárhozás”, illetve az alapkonfliktusaik ugyanazok, az eltérések, amelyek a kettejük fiktív téridejének, illetve születésük időpontjainak sokszázadnyi különbségéből adódnak, csak formai-stilárisak. „(...) és kívánatos az a fa a bölcsességért”- olvashatjuk a Bibliában. „De lakozék az ő (ti. a már eleve »bűnben fogant« Faustus) fejében néminemű balgaság, esztelen kevélkedés, minek okáért mindenkoron nevezék őtet az ő társai a vizsgálódónak.” „(...) és akará ég és föld minden fundamentomát fürkészni, mert kíváncsi és hívságos természete furdalton-furdalta, hogy egykoron magában föltevé, miképpen az ördögöt cum vocabilis, figuris et conjurationibus, az az szóval, jellel és bűvöléssel elében idézze.[9]
További metaforánk, íme, ma már inkább kényszerűségből, és nem választás okán, Ádám és Éva maradéka, ha úgy tetszik, „töredéke”, Faustus marad, hisz hozzánk közelebb áll, és így legendáját kiismerhetőbbnek hisszük.
Kicsoda Faustus?
Milyen az élete?
A klasszicizálódott értelmezés keretei között maradva: Faustus valójában áldozat volna? Sőt mártír?... Az első és tán egyetlen újkori, noha inkább az áldozathozatal tényével, mintsem módjával utódja, íme, kisebb kaliberű antik – sumér, ógörög – elődeinek. Lelkének elvesztésével válik lehetségessé és valóságossá az öncéllá lett megismerés, amely magát aztán „felsőbbrendűnek” fogja nevezni. Alakja az egyetlen archetípusunk, amely gondolkodásmódunk egyik sarkpontjává, gondolatvilágunk egyik magvává lett, amely koronként stílszerű metaforává öltözik, és ahogy múlunk kultúránk alapkövein, koronként átépíthető kapuvá válik többek között a megismerés témabirodalmának bármely formájú feltérképezéséhez. Ahhoz képest viszont, hogy milyen dimenziójú jelentés-lehetőségeket hordoz magában, koncepciójában meglehetősen földhözragadtnak bizonyul sok, kitűnően megformázott volta miatt rangosnak tekintett mű. „Faustus” alakjának és történetének, pontosabban énképünknek ilyen formájú felfogása vagy beszűkített és csonka, vagy alapjaiban téves – mondanám.
Van valami távolabb mutató abban hogy Faustus reneszánsz alak? Az újkor hajnalán a reneszánsz ember értelme rányílt a végtelenre, és ez az első néhány századnyi pillanatban természetesen saját nagyságának tudatával töltötte el, nem a parányiság és a szédülés rémületével. Ember és világ nagy földi harmóniáját kívánta, hisz az egyszerre kozmikussá vált hiányérzet azaz megismerésvágy mindenáron önnön beteljesítésére ösztökélte, hívta, „kísértette”. A dogmatikusan vallásos középkor után, ilyen fordulat küszöbén a még alapjaiban hitelvű, biblikus, zsidó-keresztény hagyományra támaszkodó reneszánsz,[10] pontosabban a korai reneszánsz választott, illetve mintegy figyelmeztette magát Faustus történetében, majd „eladva lelkét”, a racionalitás antik, elsősorban görög hagyománya által meghatároztatva folytatta újjászületését. Vagyis a reneszánsz gondolkodás története tulajdonképpen megíratott a kezdetben teológus Faustuséban, ez utóbbiét pedig felleljük a bűnbeesés történetében. A mi reneszánsz gondolkodásunk történetét... „mi történt (...) a középkor és az újkor fordulóján, ha nincs értelme arról beszélni, hogy a keresztény kultúra összeomlott, és indokolatlan a középkort a kereszténység egyetlen vagy legtisztább megnyilvánulásának tekinteni? – teszi fel a kérdést Fejér Ádám. – Mit kell gondolnunk e változásokról, ha az antikvitás reneszánszkori kultusza nem az ókori kultúra újjászületését jelentette, hanem az újabb történeti formáját kialakító kereszténység szellemi igényeit elégítette ki? A középkort általában arisztokratikus berendezkedésnek szokás mondani, és vele szemben az újkort a polgári szemléletmód kibontakoztatójának. Ha jelenségeiket a politika- és gazdaságtörténet, a társadalmi szerkezetek, vagyis az eseménytörténet szemszögéből nézzük, és ha megállapításunkat ehhez a nézőponthoz kötjük, az állítást nem kell vitatni. Ha azonban a középkor és az újkor szellemi-kulturális alapjainak megragadására törekszünk, annak a nézőpontnak az alkalmazására, amelyek szemszögéből (...) képtelenségnek tűnt az antik kultúra megújulásának és a kereszténység meggyöngülésének vagy elhalásának állítása, akkor a megszokottal ellentétes képet kapunk: a középkort fogjuk a polgár és az újkort az arisztokrata szellemi-kulturális elsőbbségének jegyében berendezett, szerepvállalási készségre hangolt kornak tekinteni.”[11] – Az episztemológia kellő fokú absztrakcióinak szintjeiről vizsgálódva és összegezve tehát az egyik részkövetkeztetés ez: a racionalitás emberiségméretű, „rohamos” abszolutizálódásával megszületett egy korszerű és sajátos metaforákkal építkező, figyelmeztető – mi ezt csak így tudjuk megnevezni: – példázat, mítosz, legenda... Miről?
Az ember racionális lény – így a rég közhelyszerű kijelentés. Évszázadok filozófiai elméletei, bizonyításai után fölösleges is a gondolat módszeres újratárgyalása, hát elég leszögezni, hogy a ráció idejekorán eljutott saját gyilkoló voltának felismeréséig... – Gondolatmenetünkben közvetlenül vagy közvetve, de végig a tudat elsőbbségének a tagadását, a ráció reflexív mindenhatóságának felszámolását hirdető filozófiai irányvonalon gondolkoztunk, közelebbről a heideggeri, illetve gadameri hermeneutika vonalát követtük. A kortárs gondolkodás, illetve a sok évszázada létező, az értelem primátusát tagadó bölcseleti irány sem másat, sem többet nem mond, mint a bibliai történet. Ma így és ennyit mondunk: Heidegger, majd Gadamer hermeneutikája, hermeneutika-értelmezése meggyőzően mutatta ki a tagadás szükségességét. – A következtetés, amennyiben helyes, igen súlyos. Az ember eredendően nem racionális lény. Megállapítások sorozata. Egyenlőre nincs az a filozófia, azaz racionális gondolatrendszer, amely ezt az ellentmondást, a saját termékét feloldotta, megválaszolta volna, a Faustus-legenda pedig, lévén konfliktusrendszere már csak kétpólusú – ember és ördög –, már csak egy újabb elrettentő példát mutat fel a doktoréban, és tanúságában csak buzdít az istenhit gyakorlására. A bibliában világos válaszra találunk. Az ember nem racionális lénynek teremtetett – értelmezzük itt a „teremtés” fogalmát akár vallási terminusként, akár például az evolúció egy metaforájaként –, csupán a „bűnbeesés” eredményeként, tévelygés áldozataként vált azzá, innen a fenti paradoxon. Hogy az emberiség hibás modell szerint, gyakran mondogatjuk ma, a társadalomtudományok fogalmait használva... Joggal merül fel a kérdés: mi, melyik hát a helyes út, merre találjuk? A tudományok itt már némák. Válasz híján újra csak a Bibliához fordulhatunk, egyedül annak a gondolatrendszere annyira teljes, hogy feleletet adjon – Jézus alakjában és cselekedeteiben.
A fenti gondolatmenet kimondatlanul feltételez még egy, a tárgyalt tagadáshoz viszonyítva fölöttes gondolatot. A téma reneszánsz újjászületésének miértjére felelvén legalábbis egy kérdéshez jutunk: az ember civilizációjának és kultúrájának egész eddigi fejlődése során tudatában lett volna annak, hogy útja nem a helyes út, azaz „hibás modell szerint fejlődik”? Erre a lappangva meglevő, megmaradó gondolatra lenne visszavezethető a Faustus-legenda születésének, azaz a bibliai bűnbeesés történetének újrafeldolgozása? A bibliában ott az isteni tiltás...
Összekötve az eddig felvázolt pontokat, ugyanannak a vektornak az irányítottságát, magát a koncepcióját kapjuk. Faustus alakja és története ugyanannak az ősi gondolatnak az újjászületése, amely az emberi életprogramnak kezdettől alapeleme, amelynek a reneszánsz csak formát adott, illetve újabb formát adott. Csak egzisztenciális kérdésként, csak ontológiai alapozással megközelítve ismerhetjük fel, hogy a Faustus-téma, a Faustus-jelkép, a Faustus-gondolat a bűnbeesés, az eredendő bűn, az isteni koncepciótól való eltérés gondolatának újratárgyalása. A kísértésé és a negatív oldalhoz való közelítésé. Ahogy az ember racionális lény lett, így a zsidó-keresztény hagyomány. A gondolat a kezdetektől ott él az emberi szellem és lélek mélységeiben, más kontinensek, kultúrák, népek mítoszoknak mondott szent szövegeiben, újabb korok feldolgozásaiban is megtaláljuk.
Prométheusz után Phoroneuszt követjük, ő volt „(…) az első, aki rájött, mire lehet használni a tüzet, amelyet Prométheusz lopott.”[12] Az indiai Pāndala-testvérek, a Mahabharata isteni származású hősei ugyanúgy az emberért harcolnak. [13] Prométheusz – Sámson, Héraklész, Thészeusz, Perszeusz… – mellé soroljuk a grúz Amirant is. [14] A legkorábbi héber mítoszokban jelen van a „bűn”, a tévedés, az eltérés gondolata.[15] Ugyanazt a fordulatot jelenti az upanisádokban Nāciketa tüze, [16] Purusa története, [17] a hettita mítoszvilágban Telepinus mítosza.[18] A kínai mitológiában Fuxi és Nuwa ajándékozzák a tüzet az embereknek, és nevükhöz kötődik a hangszerek születése, ők az „aranykor” fő alakjai. [19] Az óceániai mítoszvilágban Maui áldozata jelenti a fordulatot, [20] a maya-kiecse indiánok szent könyvében a Popol Vuh-ban a Bölcsességek Könyvében az univerzális látás visszavétele, [21] Afrikában Szungyata története. [22] Indiai történet: soklábú mitikus lény vonul fenségesen, mivel isteni származású, feladatának tartja, hogy megismerje magát. Belegondol, hogy a hetedik pár lába előrelép, mit csinál a tizenharmadik? Mondják, hogy abban a pillanatban a tizenharmadik pár lába begörcsölt. És attól a pillanattól nem a spontán életprogram működtette, hanem az akarat. [23]
Egy biztos. A tárgyalt témára a zsidó-keresztény hagyományban csak egyetlen történet létezik. Mózes első könyvének kilenc, monumentális egyszerűségű sora. A többi csak föld példakép, némább feldolgozás.
John Milton példája
Kicsoda Faustus?
Egy gondolat történetét követjük, a fikció valóságát, születését, létezését mint a kollektív tudat absztrakcióját, vagyis nem elsősorban azt az alkotó invenciót írjuk le és interpretáljuk és értékeljük stb. – az majd az irodalomkutatás feladata lesz –, amellyel a műalkotások, emberiség-költemények szerzői feldolgozták, irodalmi műalkotássá élték a készen kapott, öröklött, hagyományozódott, generációkon, évszázadokon és ezredeken át túlélő, meg-megújuló folyton felbukkanó gondolatot. Milton Az elveszett paradicsom című műve is az újrafelbukkanás hogyanja, reneszánsz és angol változata, megértéséhez kevés az irodalmi sajátosságokat megragadó interpretáció.
Az első legfontosabb kérdés az volna, hogy miért újra az a gondolat, annak az egzisztenciális fordulatnak a gondolata, amelyről minden nép őstudásának szövegei beszélnek. Maga a reneszánsz, természetesen már maga a reneszánsz is megpróbált választ adni a kérdésre – így született Faustus története.
Kicsoda Faustus?
Mi történt a reneszánszban? Mert itt és csak itt ragadható meg igazán az arisztotelészi célok, ez esetben erkölcsnemesítő szándék, a hit megerősítésére való törekvés. Persze, megújult az antik görög hagyomány, mondogatjuk – de ez a megfogalmazás homályos, hát kapitális tévedésekhez vezet. Ez a visszaható igeforma csalós, mintha azt mondaná, hogy az a görög hagyomány – ki tudja?, senki nem tudja megmondani, miért – fogta magát és megújult. Nem, az a kor zseniális alkotók sorának kora, azok az emberek egzisztenciális mélységeket jártak be, éltek meg, és az önkifejezéshez használták századok kulturális kincseit. A művész számára nyilván az önkifejezés a fontos, az az alkotói én kozmikussá tágul, gondolati, szellemi tere a mindenséggel mérhető. Az antik görög hagyományban, az európai kultúra egyik csúcsteljesítményében kitűnő alapra találtak. „Élet”. Ez érdekli Salamont, Dantét, Petrarcát, Bocacciot, Leonardo da Vincit, Michelangelot, Chauceert. És majd Andrej Tarkovszkijt is. Világos, az a gondolat, annak az egzisztenciális fordulatnak a gondolati megélése folyamán aktualizálódik, az ősgondolat aktuálissá válik, az egykor aktuálistól, azaz a kultúra immár legmélyebb, univerzális rétegeiből. A nagy csoport, a kis csoport szintjén át a személyesig, az alkotó jelenéig fejlődik. Figyeljük a gondolat útját: az egész elveszti időbeliségét és lesz időtlen, pontosabban örök. Illetve hát történeti meghatározottságaiban koronként kor- és korszerű formában jelenik meg.
Az angolszász gondolkodás – egyáltalán, a nyugat-európai … – a görög hagyományt folytatja, elsőre helyesnek tűnik a Sátán alakját, toposzát Prométheusz lázadásából levezetni.[24] A titán az isteni és az emberi világ között közvetít, a fordulattal az emberé lett valami, amit az istenség tilt. A Sátán az Isten ellen és az ember ellen mozdul, nem az emberért fordul szembe az Úrral, hanem a saját győzelméért. Csak használja az embert, az neki csak médium. Faustust nem szabad és nem lehet Prométheuszból levezetni, a tudás, vagyis racionális tudás, vagyis a túlhajtott önreflexió, a saját nevét nagy betűvel író Ráció képessége, funkciója, tevékenysége, a „Sátánnak” vagy nevezzük akárminek a tevékenysége a teremtővé válásnak a története, Isten utánzása. Ezt akarja Prométheusz is, egyes mítosz-változatok szerint. Ő teremti az embert, vagyis számára ő az alkotó. Faustus számára a zsidó-keresztény hagyomány által a Sátánnak nevezett is alakítóvá vált.
Milton? [25]Dramatizálta az ő koráig túlélt, örökölt gondolatot, az emberiség egyik első nagy témáját, annak előzetesség-struktúráját. Ezek a gyökerek a fontosak, a meghatározók. Először is azt kell leszögeznünk, hogy irodalmon túliak, pontosabban: előttiek. Amint az egzisztencia kijelenti magát. Irodalom ez már? Nem, sőt semmiképpen sem, ez itt az ontológiai alapozás szintje. Csak ennek a vizsgálata után válik egyáltalán lehetségessé, hogy nyelvi leképzését, az alkotó invencióját, a költői teljesítményt méltassuk, csak ezután kezdődhet az irodalmi interpretáció, az csak akkor kezd majd élni, ha az előzmények tudatában van.
Milyen gondolati keretben ragadható meg Milton műve? Először is szimbólumkezelése a fontos, a mód, ahogyan feldolgozza az őshagyományt, annak archetipikus rétegeiig alámerülve. A szimbolikus alakok, helyzetek, elmozdulások, az egész történet, maga a „sztori” elsőre a Bibliában leírtak egyszerű átvételének tűnik. Az alakok sajátosságaiban, viszonyaiban, hierarchiájában nincs semmi változás, az archetípusok, a toposzok ismertek. Miért írja meg, mondja el újra Milton? Többen az „usurper”, a zsarnok elleni lázadásnak tartják, de a művet a társadalmi rendszerből, az azzal szembeni viszonyból levezetni kevés.
Szimbólumteremtésében az első és legfontosabb, hogy az ismert, átvett, örökölt történetet a Sátán szemszögéből írja le, írja újra – és erről szólva nemcsak az a fontos, amit eddig már sokan kiemeltek, hogy ti. hős lett, mert hősök tulajdonságait egyesíti.[26] De így lesz világos, hogy az ember paradicsomvesztése az ő bukásának ismétlése, kicsi, emberi léptékben. Két pont talán ez esetben is meghatároz egy egyenest, Milton művében, a Faustus legenda megjelenésével rajzolódik ki egyre világosabban az a paradigmatikus tengely, amely gondolkodásunkat vezetni látszik, amely a fikció valóságát táplálja, amely a fölöttes reflexiót vezérli. A szerző a görög hagyományt folytatja, a platóni gondolkodás ez, az égi világ mása a földi, ez az árnyékvilág. A görög hagyomány folytatását találjuk tehát az újragondolás módjában is. Ami előzőleg a mennyben történt, annak ismétlődése, árnyéka az ember sorsa is, mondja Milton.
A reneszánsz Milton tehát? A kor egyik leggyakoribb, legjellemzőbb témáját angol reneszánsz módon, ezen a görög-, platóni- és zsidó-keresztény hagyomány szülte módon költi újra, hatalmas költői erővel. A további interpretáció már irodalmivá válik, a motívumok, a ritmus stb., vizsgálatát már elvégezte, illetve többszáz éve végzi a szakirodalom. A fentieket nem is annyira e munkákat folytatva, végül is, hanem azok elé, elé, elé.
Faustus történetének előképe ugyanis a Sátán története a Mennyben, ezt az előképet írja meg, dramatizálja Milton Az elveszett paradicsom című művében. A „bűn”, a teremtő koncepciótól való eltérés gondolatával hangsúlyozottan foglalkozik a reneszánsz, kitűnő alkotók sora jutott el a felismeréshez, hogy az egyetlen lehetőség, alternatíva valamely visszaút keresése. És mi végül azt mondjuk: „a reneszánsz”. Mi történt? Miért? A kérdés alapvetően történetfilozófiai, de… találunk Miltonnál választ? [27]
A történet ugyanaz tehát, melyik az az alapvető dinamizmus, amely újra… „előhozta” azt a gondolatot? Egyfajta válasz látszik körvonalazódni, amint észrevesszük, hogy – közben végig a másik fáról, a kert közepén álló másik fáról van szó. Ez a tiltott fa az egyik első időmetaforánk, minden nép mítoszkincsében megtaláljuk a megfelelőét. Ezt a gondolatot, a visszaút kísérletét írja meg paródia formájában George Bernard Shaw Vissza Matuzsálemhez című „metabiológiai pentateuchjában”. A két legfőbb emberi törekvés, motiváció, a két alapvető dinamizmus, amely meghatározza az egzisztenciát. E két motiváció nyomán a keresések, a tévedések, a mértéktévesztések – és következményeik, amelyek csak és csakis magára a személyre szállnak vissza. „Bűn” tehát „és bűnhődés”, esetleg „föloldozás”, „kegyelem”, mondja a Könyv, amely vezeti ezt a gondolkodást, megvilágosodás, mondja a magát tudományosnak nevező filozófia.[28]
George Bernard Shaw példája
Kicsoda Faustus?
Az isteni koncepciótól való eltérés a görögöknél már a titánok világában, az isteni és emberi világ között közvetítő szinten elkezdődik, Prométheusz, a titán a közvetítő lény egyedül bűnhődik, egyedül viseli a következményeket. Az ember – éli a kapott ajándék áldásait, az emberről aztán szó sem esik Prométheusz történetében. A főistenség az embert is büntethetné valamely formában, visszavehetné Prométheusz ajándékát stb. A tűzlopás és –ajándékozás metaforájával leírt fordulat váltás, változás az emberi, a földi élet nagy folyamatában – Zeusz, valamely teremtő istenség korrigálhatta volna valamilyen formában, beavatkozhatott volna. A világon sehol, egyetlen nép ősmitikus hagyományában sincs utalás efféle beavatkozásra. A visszaút? A lehetőség a zsidó-keresztény hagyományban rögzült fordulatig, Jézusig a görög, a római hagyományban, egyáltalán a kereszténység előtti időkben fel sem merül. A keresztény gondolkodást, európai önreflexiót követve ezért kell szólnunk Shaw Vissza Matuzsálemhez című művéről. A tudás fájának gyümölcsével lerövidül az ember életideje – a „metabiológiai” szövegben a visszautat az emberi akarat jelenti. A Faustus-gondolat újjászületéseit követve: a 20. században talán az egyetlen irodalmi, művészeti kísérlet a visszaút efféle megtalálására. A mű az emberi akarat abszolutizálásának története, tulajdonképpen paródiája, mert annyira eltúlozza azt, hogy csak paródia lehet. A „megoldás” nem az égi világból születik, nem isteni kegyelem, csak emberi igyekezet. Faustus története a fiktívből csak imaginárius „megoldásba” vezet. A Vissza Matuzsálemhez című „metabiológiai pentateuch” csak paródia lehet. George Bernard Shaw következetesen gondolkodik.
Franz Hodjak példája
Közép-kelet-európai Prométheusz
Kicsoda Faustus?
Mondjuk Közép-Kelet-Európában… ? Prométheusz leszármazottja?
Tény, hogy ennek a Prométheusznak, a miénknek már alig van köze ahhoz a Prométheuszhoz, az „igazihoz”. De hát itt tulajdonképpen ez az igazi, amaz egy antik görög idea csupán, lássuk csak, hogy is van ez…. André Gide majdnem-prózájában[29], A rosszul leláncolt Prométheuszban, a 20. századi háttérhez viszonyítva következetesen jelentkezik a gondolattal és viszi azt végig: „De uram, sasunk tulajdonképpen mindannyiunknak van.” Ez azonban az egyén–Titán–világ viszonyban a változásoknak csak a töredékét ragadja meg. Fontosabbak ennél a Prométheusz-, Faustus-gondolat változásai, hiszen a szimbólumon át nézve-bontva fel a világot, minden viszonyfonal tőle indul ki és hozzá kanyarodik vissza.
A mi Prométheuszunknak, Közép Kelet Európa Prométheuszának igazi természetét olyan költő ragadhatta meg… úgy igazán aki a legfasisztább „rend” nyomása alatt is alkotott. Franz Hodjak kolozsvári költő volt, és tulajdonképpen költői, egzisztenciális, emberi kötelességét teljesítette, amikor megírta versét.
Prométheusz II
most íme
a madarak kihalnak
tömegestül
gyűlnek új gondjai
prométheusznak
mi jöhet még
ha egy napon
nem marcangol
nem fáj több sas
örökhittel azért
gyúrja-e még önképére
az embert
tán legyen végül
önmaga
mint ő
kételyek közt
már mindennapi
örömök
gondok
gondolatok
névtelenségébe dobva
szorong
s a minden-ragyogásból
inkább csak vigaszként
a mártíromság marad
hogy sorsszerűen mártírnak lenni
többé nem szabad
nem szabad
Józsa István fordítása [30]
Ennek a Prométheusznak az esetében a megváltozott léthelyzet következményeként fojtó identitásváltozás a tragédia, melyben a Prométheusz-jelkép áthajlást képez az episztémés, megismerő jellegkörből[31] egy gnósztikus Prométheusz-fogalom felé. Így a jellembeli meghatározottságok kiszabta eredeti helyéről, a szituáció- és típusmotívum határáról kényszerűen visszahúzódik valamely szituáció-motívum szférájába. Lázadó típusának jegyeit elveszté, vagyis kénytelen alávetni magát a bármilyen adott léthelyzet törvényszerűségeinek. Mindennek következményeként a téma hordozta, két szembeállított, pontosabban párhuzamos de ellenétes értékű végtelenség: a titáni mártíromság és a köznapi létünkbe zártság viszonya is változik. Aiszkhülosz, Shelley stb. műveiben a titáni lét – emberi lét viszonyban a titáni mártíromság végtelensége eleve föltételezi a kötelezően köznapi mártíromság végtelenségét, viszont megmaradnak egymás ellentéteinek. Franz Hodjak verse olvastán a kitűnően alkalmazott, ironikusan elidegenítő effektus hatásában rádöbbenünk, és már nyilvánvaló: a kettő lehet – lehet, hogy…– egymás folytatása! A kezdeti világrend vagy inkább világmodell három szintje, szférája közül az isteninek már nyoma sincs, említés sem esik róla – hiányában mégis súlyos –, a titánit pedig épp látjuk megszűnni. Míg az, az a másik Prométheusz élete és hallhatatlansága árán szembeszállt az istenivel, hogy megvédje az embert, addig itt tettének következményeit látjuk, egy másik Prométheuszt: épp felfalja a megvédett kis, kicsi világ. Kimondottan vagy kimondatlanul, de benne van ennek a másik Prométheusznak a tragédiájában is egy egész történelem, egy egész világrend, csak a vers képes ilyen szűkszavúan világmondóvá, világmodellé válni. Egyetlen szféra van, egy és csakis egy – világos?! –, egy és csakis egy. A mi Prométheuszunknak alá kell szállnia, sőt egyszerűen lepottyan, útja a titáni másértvalóságból: az értünkvalóságból az önmagáértvalóságba, az önmagáért valóság nép mártíromságába vezet. „S a mindenragyogásból/inkább csak vigaszként/a mártíromság marad/hogy sorsszerűen mártírnak lennie/többé nem szabad/nem szabad.”
Mártíromságból a mártíromságba. De micsoda különbség!
A folyamat visszafordíthatatlan?
Mit értett meg Faustus?
Mikszáth Kálmán példája
Kicsoda Faustus?
Mikszáth Kálmán A hályogkovács című szövege ugyanazt a választ fogalmazza tovább. A mű keretnovella, a „Rahmennovelle” a német romantika jellegzetes műfaja, a német-magyar, magyar-német kapcsolatok révén a magyar irodalomban sem ritka. A keret: fiatal szerző levelet ír a Mesternek. Lehet, hogy igaz, megtörtént, lehet, hogy a Mester gondolkodott el egyszer a gondolatok genézisén, és költött egy fiktív keretet. Végül is nem fontos, a fikcióról maga Mikszáth Kálmán vetett papírra máig helytálló gondolatokat. A kép: a hályogkovács története, ahogy a tudatosítás a csoda végét jelenti. A főszereplő: nem, semmiképpen nem a hályogkovács – maga Mikszáth Kálmán, hisz kezdettől végig alkotó-magáról beszél. De tulajdonképpen nem is ő – a gondolat megtestesülése. A gondolatsor prózában megírva, az alkotásról való elmélkedés, meditáció. [32] A főszereplő tulajdonképpen az alkotó szellem, megnyilvánulásainak – emberalakok – a hierarchiáját vázoljuk, ha szereplőstruktúrát, motívumrendszert stb. írunk le. Fontosabb az alapgondolat interpretációja, a művet úgy kell tekintenünk, mint egy összetett mondatot, örök kérdésre adott választ. Hogyan kell remekművet írni? A főmondat: nem tudom, mondja a Mester. A fő főmondat: nem is akarom tudni. Okhatározói mellékmondat: mert úgy járnék én is, mint …. Keret és kép viszonyát követve: a keret a fontos, nem az óvja tartja a képet, amint úgy általában, a kép van a keretért. Indiai mítosz, közép-amerikai szent könyv, indonéziai, kínai bölcsességek, afrikai mesék – Mikszáth Kálmán magyar realista író szövege tulajdonképpen a Mózes első könyvében leírtaknak az ellenképe. Monumentális, kozmikus gondolat, amellyel az ember fajtól, kontinenstől, kultúrától, kortól, tér- és időbeli távolságoktól függetlenül minden nép, minden alkotó foglalkozott. Prózában, letisztult, nemes egyszerűséggel megörökítve, egyetlen alak és rövid története. A prózaírás párlata, nagymester alkotása. A mű szöveg és metaszöveg egyszerre a történetet, a textust végigjáró emberalakok „tartják” a metatextust, a szöveg tulajdonképpen egy interpretáció története. Sőt, az öninterpretációé. Mózes utáni bölcselet.
19. századi a történet?! Realista mű?! Felszínes értékelés, módszertani igénytelenség volna csak egy bizonyos irodalomtörténeti korszak reprezentatív alkotásának tartani. A szöveg a Faustus-paradigmában érthető meg és értelmezhető igazán, a mű mint metatextus pedig, hiszen elsősorban az, magának a Faustus-paradigma gondolati terének a felmérése, körvonalazása. A Mester, ahogy a nagy alkotók, elmegy az emberi megismerés végső határaiig, ameddig emberi elme valaha is eljutott. A mítoszokban, a különböző népek őstudásában sincs továbbvezető út.
Mikszáth Kálmán az egyetlen életes alternatívát dolgozta fel. Válasza örökké aktuális, akárhol és akárhogy is.
Részkövetkeztetés
Kicsoda Faustus?
Ádám és Éva tévedése pillanatnyi, átmeneti, időleges ingadozás, Faustus viszont határozottan elutasítja a Teremtőt, és az ördöggel köt szövetséget. Faustus a legszélsőségesebb példája az embernek, aki, ugye, az első emberpár után bűnben fogant – és bűnben veszett el. Ahogy az önelégült Ráció éli, fejleszti, vezeti a maga útját. Tat twam asi. A történelem mindegyik századában, akárhol és akárhogy is.
Faustus alakja és története az európai kulturális hagyomány része, és amint az a legendák esetében törvényszerű, sőt sorsszerű, elsősorban későbbi korok, szerzők feldolgozásaiban él tovább.[1] Főként Goethe nevéhez kötődik, az újraköltésében vált közismertté és halhatatlanná. Goethe óta a német irodalomban minden szerzőnek, aki ... ad magára, illik egy újabb Faustot írni, a különböző népek irodalmában századok óta újabb parafrázisok születnek, azok további adaptációkat szülnek, az egyes művek irodalomtudományi, esztétikai stb. szakirodalma is folyamatosan gyarapszik. A Faustus-legenda rögzült, pontosabban klasszicizálódott értelmezési kereteit ugyanakkor nem lépi túl egyetlen század újabb írója, költője sem, sőt azon belül is csak a legenda formáját költi újra mindegyikük – természetesen aktualizálás céljából. – Mindez szépirodalmi hagyományban. Hogy mely feldolgozások előtt melyek tekintendők forrásoknak, melyek és mire ösztönözték a szerzőt, csupán az interpretáció előmunkálatainak kérdése. Az viszont, hogy magában az ős, a mitikus hagyományban volt, van egy őseredeti Faustus-legenda, az már a legkevésbé kelti fel a figyelmet, hiszen „csak nyersanyag”. Valójában pedig ... az a kezdet, amely századok óta folyton előzetesen, mégis közvetlenül meghatároz, maga az őserő, mely a témában eleve adott, és mint ilyet nehéz felszínre hozni, méghozzá lehetőleg a ráöltöztetett örökségtől függetlenül. Az idődimenziót tekintve meghatározhatatlan, visszafelé nyitott múltban keresgélünk, sőt a legvalószínűbb az, hogy maga a legenda sem egészen eredeti, úgymond, hanem egy még ősibb gondolat, téma feldolgozása. Ezzel pedig szimbolikája, rejtett jelentéstartalmai elvesztik európai sajátosságaikat.
Évezredek távlatában és dimenzióiban gondolkodva nemcsak a legenda „mondanivalója”, annak „ábrázolásmódja” az elsődleges, noha a „miről” és a „mikéntről”, Faustus alakjáról és történetéről, annak szimbolikájáról, rejtett jelentéstartalmáról stb., stb. már könyvtárnyi filozófiai, esztétikai, irodalomtudományi és ki tudja még, milyen elemzés született. De az értelem számára beláthatatlanul súlyos üzenet már maga az újjászületés ténye, vagyis az, hogy a téma miért dolgoztatott fel újra, és miért épp akkor, 1500 körül, a reneszánszban.
Kicsoda Faustus?
A szakirodalmat tekintve a művek közös sajátossága, hogy Faustusszal mint kulturális kérdéssel, sajátosan reneszánsz irodalmi témával foglalkozik mindegyikük. Alakját Prométheuszból vezették le[2] – de Faustus tette nem másokért vállalt áldozat. Faustust csak a személyes megismerésvágy hajtja – elidegenedett Prométheusz-leszármazott, az talán lehet.
Ioan Petre Culianu Éros et magie á la renaissance. 1484 című, Umberto Eco szerint nagy erudícióval megírt könyvében követi a téma eredetét, vándorlását, feldolgozásait, a reneszánsz kontextust érosz és mágia összefüggésében ragadja meg, a legenda két eredeti változatát vizsgálja, a Spiess-féle népkönyv forrásait az antikvitásig, illetve a német történelmi hagyományt az i.sz. századig követi. Szerinte Johan vagy Jorg Faust a reformáció által legyőzött reneszánsz jelképe[3]. Hans Biedermann szerint Faustus történetében a reneszánsz egyszerű emberének a tudománytól való félelme tükröződik.[4] Kurt Selinmann Teophilusnak, „a középkor Faustjának”, a Höllenzwang (A pokol kényszere) című okkultista gyűjteményeknek, feketemágusoknak, ördöggel szövetkezőknek a példáját írja le.[5] Lutz Röhrich Az ördög alakja a népköltészetben című tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy Faustusban testesül meg a teológiától emancipálódó tudomány egész lelkiismereti szorultsága.[6] Serge Hutin L'alchimie című könyve szerint az alkímia a természet megismerésére szolgáló eszköz volt, az alkimista a mágus a későbbi reneszánsz tudós előképének tekintendő.[7]
Szerzők, művek, elméletek.[8]
Kicsoda Faustus?
Élettörténetét tekinthetjük csupán kulturális fogódzónak, tárgyalhatjuk csak reneszánsz gondolatként, újra és újra feldolgozható irodalmi témakánt – valójában azonban minden humán diszciplína területén mesze túlmutat.
Kicsoda Faustus?
Még „témaként” keresve, vizsgálva is az ókorig, időszámításunk előttre kell visszanyúlnunk, a Faustus név vagy ragadványnév Görögországtól Spanyolországig többször is felbukkan. Meddig visz–vezet?
Kicsoda Faustus?
Úgy kell megközelítenünk, megragadnunk, interpretálnunk alakját és történetét, mint egy vektor természetét, ahogy annak irányáról és irányítottságáról kell beszélnünk. Nem újfajta metafora-elméletről van szó, hanem az újjászületések sorát követjük. Az irány értelmetlen, kaotikus, meghatározhatatlan az irányítottság, nélkül ez utóbbi a koncepció. „Sors”, mondogatjuk... Az alapgondolatot, amely ezzel a témával, ebben a témában formát kap, nem köthetjük kizárólag a reneszánszhoz, illetve szigorúan egyetlen korhoz. Ha megtisztítjuk a korjellemzőktől, arra az eredményre jutunk, hogy az egyes Faustus-variációk – Trithémius, Maximus, Simon mágus stb. történetei – ugyanannak a gondolatnak a megtestesülései. Faustus jelkép. A Faustus gondolat a keresztény hagyomány fontos része, már a sarkköve.
Kicsoda Faustus?
A legendából ismert Faustus tipikus reneszánsz alak – pontosabb leginkább akként vonult be a köztudatba. Az az emberi tulajdonság viszont, amelyet ő „képvisel”, a kezdetek óta megvolt, megvan az emberben, a reneszánsz „csak” alakot, újabb emberalakot adott annak, vagyis Faustusban az emberi kultúra hajnala óta ismert eljárással antropomorfizálta azt. Tulajdonság, emberi önazonosságunk egyik első ismérve, amelyet már a korai írásos emlékek is „végzetesnek” neveznek. Például a Biblia így ír: „És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrízze azt. És parancsola az Úr Isten az embernek, mondván: A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél, mert a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz.” (Mózes, 1,2, 16-17.) „A kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett vala, és mondá az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek? És mondá az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk: de annak a fának a gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok. És mondá a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg: Hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanná lésztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói. És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre, s hogy kedves a szemnek, és kívánatos az a fa a bölcsességért: szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele levő férjének is, és az is evék... És megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei.” (Mózes, 1,3, 1-7.) Igen sokféleképpen értelmezték a bűnbeesés történetét, a betű szerinti magyarázattól addig, hogy lévén szinte minden ősi emberi csontváz koponyája lyukas: megették az áldozat agyvelejét, és így a történet a kannibalizmus korai leírásaként „fejthető meg”, elméletek egész sora született. De figyeljünk fel először is inkább arra, hogy az események a „tudás”, a „bölcsesség” – és nem a „hit” – körül folynak. Amint az a „bűnbeesés” után nyomban meg is történik, a tudás elsődleges anyagi alapú, közvetlen információkat szállít a világról a közvetlenül nem érzékelhető dolgokról való, meggyőződésként megélt hittények helyett. Az emberben a megismerésvágy gyengeséggel társul – mondja a történet –, az ember tulajdonképpen „a könnyeb útat választja”. Itt és így hat a „kísértés”. Ebben a pillanatban az ember – nyilván el kell tekintenünk a nemektől – már nem hisz, hanem megfigyel, kutat, vagyis a tévesen megélt szabadság, az isteni koncepciótól való eltérés, a racionalitás uralkodóvá válása lesz a „bűn”, a „luciferi” váltás és út. Hogy az emberiség hibás modell szerint fejlődik, gyakran mondogatjuk ma.
A Faustus-legenda a bűnbeesés történetének a folytatása. Sőt a két történet tulajdonképpen azonos, kiindulópontjuk ugyanaz, alapkategóriáik, „tudás”, „bölcsesség”, kimondatlanul: „megismerésvágy”, majd „kísértés”, „elkárhozás”, illetve az alapkonfliktusaik ugyanazok, az eltérések, amelyek a kettejük fiktív téridejének, illetve születésük időpontjainak sokszázadnyi különbségéből adódnak, csak formai-stilárisak. „(...) és kívánatos az a fa a bölcsességért”- olvashatjuk a Bibliában. „De lakozék az ő (ti. a már eleve »bűnben fogant« Faustus) fejében néminemű balgaság, esztelen kevélkedés, minek okáért mindenkoron nevezék őtet az ő társai a vizsgálódónak.” „(...) és akará ég és föld minden fundamentomát fürkészni, mert kíváncsi és hívságos természete furdalton-furdalta, hogy egykoron magában föltevé, miképpen az ördögöt cum vocabilis, figuris et conjurationibus, az az szóval, jellel és bűvöléssel elében idézze.[9]
További metaforánk, íme, ma már inkább kényszerűségből, és nem választás okán, Ádám és Éva maradéka, ha úgy tetszik, „töredéke”, Faustus marad, hisz hozzánk közelebb áll, és így legendáját kiismerhetőbbnek hisszük.
Kicsoda Faustus?
Milyen az élete?
A klasszicizálódott értelmezés keretei között maradva: Faustus valójában áldozat volna? Sőt mártír?... Az első és tán egyetlen újkori, noha inkább az áldozathozatal tényével, mintsem módjával utódja, íme, kisebb kaliberű antik – sumér, ógörög – elődeinek. Lelkének elvesztésével válik lehetségessé és valóságossá az öncéllá lett megismerés, amely magát aztán „felsőbbrendűnek” fogja nevezni. Alakja az egyetlen archetípusunk, amely gondolkodásmódunk egyik sarkpontjává, gondolatvilágunk egyik magvává lett, amely koronként stílszerű metaforává öltözik, és ahogy múlunk kultúránk alapkövein, koronként átépíthető kapuvá válik többek között a megismerés témabirodalmának bármely formájú feltérképezéséhez. Ahhoz képest viszont, hogy milyen dimenziójú jelentés-lehetőségeket hordoz magában, koncepciójában meglehetősen földhözragadtnak bizonyul sok, kitűnően megformázott volta miatt rangosnak tekintett mű. „Faustus” alakjának és történetének, pontosabban énképünknek ilyen formájú felfogása vagy beszűkített és csonka, vagy alapjaiban téves – mondanám.
Van valami távolabb mutató abban hogy Faustus reneszánsz alak? Az újkor hajnalán a reneszánsz ember értelme rányílt a végtelenre, és ez az első néhány századnyi pillanatban természetesen saját nagyságának tudatával töltötte el, nem a parányiság és a szédülés rémületével. Ember és világ nagy földi harmóniáját kívánta, hisz az egyszerre kozmikussá vált hiányérzet azaz megismerésvágy mindenáron önnön beteljesítésére ösztökélte, hívta, „kísértette”. A dogmatikusan vallásos középkor után, ilyen fordulat küszöbén a még alapjaiban hitelvű, biblikus, zsidó-keresztény hagyományra támaszkodó reneszánsz,[10] pontosabban a korai reneszánsz választott, illetve mintegy figyelmeztette magát Faustus történetében, majd „eladva lelkét”, a racionalitás antik, elsősorban görög hagyománya által meghatároztatva folytatta újjászületését. Vagyis a reneszánsz gondolkodás története tulajdonképpen megíratott a kezdetben teológus Faustuséban, ez utóbbiét pedig felleljük a bűnbeesés történetében. A mi reneszánsz gondolkodásunk történetét... „mi történt (...) a középkor és az újkor fordulóján, ha nincs értelme arról beszélni, hogy a keresztény kultúra összeomlott, és indokolatlan a középkort a kereszténység egyetlen vagy legtisztább megnyilvánulásának tekinteni? – teszi fel a kérdést Fejér Ádám. – Mit kell gondolnunk e változásokról, ha az antikvitás reneszánszkori kultusza nem az ókori kultúra újjászületését jelentette, hanem az újabb történeti formáját kialakító kereszténység szellemi igényeit elégítette ki? A középkort általában arisztokratikus berendezkedésnek szokás mondani, és vele szemben az újkort a polgári szemléletmód kibontakoztatójának. Ha jelenségeiket a politika- és gazdaságtörténet, a társadalmi szerkezetek, vagyis az eseménytörténet szemszögéből nézzük, és ha megállapításunkat ehhez a nézőponthoz kötjük, az állítást nem kell vitatni. Ha azonban a középkor és az újkor szellemi-kulturális alapjainak megragadására törekszünk, annak a nézőpontnak az alkalmazására, amelyek szemszögéből (...) képtelenségnek tűnt az antik kultúra megújulásának és a kereszténység meggyöngülésének vagy elhalásának állítása, akkor a megszokottal ellentétes képet kapunk: a középkort fogjuk a polgár és az újkort az arisztokrata szellemi-kulturális elsőbbségének jegyében berendezett, szerepvállalási készségre hangolt kornak tekinteni.”[11] – Az episztemológia kellő fokú absztrakcióinak szintjeiről vizsgálódva és összegezve tehát az egyik részkövetkeztetés ez: a racionalitás emberiségméretű, „rohamos” abszolutizálódásával megszületett egy korszerű és sajátos metaforákkal építkező, figyelmeztető – mi ezt csak így tudjuk megnevezni: – példázat, mítosz, legenda... Miről?
Az ember racionális lény – így a rég közhelyszerű kijelentés. Évszázadok filozófiai elméletei, bizonyításai után fölösleges is a gondolat módszeres újratárgyalása, hát elég leszögezni, hogy a ráció idejekorán eljutott saját gyilkoló voltának felismeréséig... – Gondolatmenetünkben közvetlenül vagy közvetve, de végig a tudat elsőbbségének a tagadását, a ráció reflexív mindenhatóságának felszámolását hirdető filozófiai irányvonalon gondolkoztunk, közelebbről a heideggeri, illetve gadameri hermeneutika vonalát követtük. A kortárs gondolkodás, illetve a sok évszázada létező, az értelem primátusát tagadó bölcseleti irány sem másat, sem többet nem mond, mint a bibliai történet. Ma így és ennyit mondunk: Heidegger, majd Gadamer hermeneutikája, hermeneutika-értelmezése meggyőzően mutatta ki a tagadás szükségességét. – A következtetés, amennyiben helyes, igen súlyos. Az ember eredendően nem racionális lény. Megállapítások sorozata. Egyenlőre nincs az a filozófia, azaz racionális gondolatrendszer, amely ezt az ellentmondást, a saját termékét feloldotta, megválaszolta volna, a Faustus-legenda pedig, lévén konfliktusrendszere már csak kétpólusú – ember és ördög –, már csak egy újabb elrettentő példát mutat fel a doktoréban, és tanúságában csak buzdít az istenhit gyakorlására. A bibliában világos válaszra találunk. Az ember nem racionális lénynek teremtetett – értelmezzük itt a „teremtés” fogalmát akár vallási terminusként, akár például az evolúció egy metaforájaként –, csupán a „bűnbeesés” eredményeként, tévelygés áldozataként vált azzá, innen a fenti paradoxon. Hogy az emberiség hibás modell szerint, gyakran mondogatjuk ma, a társadalomtudományok fogalmait használva... Joggal merül fel a kérdés: mi, melyik hát a helyes út, merre találjuk? A tudományok itt már némák. Válasz híján újra csak a Bibliához fordulhatunk, egyedül annak a gondolatrendszere annyira teljes, hogy feleletet adjon – Jézus alakjában és cselekedeteiben.
A fenti gondolatmenet kimondatlanul feltételez még egy, a tárgyalt tagadáshoz viszonyítva fölöttes gondolatot. A téma reneszánsz újjászületésének miértjére felelvén legalábbis egy kérdéshez jutunk: az ember civilizációjának és kultúrájának egész eddigi fejlődése során tudatában lett volna annak, hogy útja nem a helyes út, azaz „hibás modell szerint fejlődik”? Erre a lappangva meglevő, megmaradó gondolatra lenne visszavezethető a Faustus-legenda születésének, azaz a bibliai bűnbeesés történetének újrafeldolgozása? A bibliában ott az isteni tiltás...
Összekötve az eddig felvázolt pontokat, ugyanannak a vektornak az irányítottságát, magát a koncepcióját kapjuk. Faustus alakja és története ugyanannak az ősi gondolatnak az újjászületése, amely az emberi életprogramnak kezdettől alapeleme, amelynek a reneszánsz csak formát adott, illetve újabb formát adott. Csak egzisztenciális kérdésként, csak ontológiai alapozással megközelítve ismerhetjük fel, hogy a Faustus-téma, a Faustus-jelkép, a Faustus-gondolat a bűnbeesés, az eredendő bűn, az isteni koncepciótól való eltérés gondolatának újratárgyalása. A kísértésé és a negatív oldalhoz való közelítésé. Ahogy az ember racionális lény lett, így a zsidó-keresztény hagyomány. A gondolat a kezdetektől ott él az emberi szellem és lélek mélységeiben, más kontinensek, kultúrák, népek mítoszoknak mondott szent szövegeiben, újabb korok feldolgozásaiban is megtaláljuk.
Prométheusz után Phoroneuszt követjük, ő volt „(…) az első, aki rájött, mire lehet használni a tüzet, amelyet Prométheusz lopott.”[12] Az indiai Pāndala-testvérek, a Mahabharata isteni származású hősei ugyanúgy az emberért harcolnak. [13] Prométheusz – Sámson, Héraklész, Thészeusz, Perszeusz… – mellé soroljuk a grúz Amirant is. [14] A legkorábbi héber mítoszokban jelen van a „bűn”, a tévedés, az eltérés gondolata.[15] Ugyanazt a fordulatot jelenti az upanisádokban Nāciketa tüze, [16] Purusa története, [17] a hettita mítoszvilágban Telepinus mítosza.[18] A kínai mitológiában Fuxi és Nuwa ajándékozzák a tüzet az embereknek, és nevükhöz kötődik a hangszerek születése, ők az „aranykor” fő alakjai. [19] Az óceániai mítoszvilágban Maui áldozata jelenti a fordulatot, [20] a maya-kiecse indiánok szent könyvében a Popol Vuh-ban a Bölcsességek Könyvében az univerzális látás visszavétele, [21] Afrikában Szungyata története. [22] Indiai történet: soklábú mitikus lény vonul fenségesen, mivel isteni származású, feladatának tartja, hogy megismerje magát. Belegondol, hogy a hetedik pár lába előrelép, mit csinál a tizenharmadik? Mondják, hogy abban a pillanatban a tizenharmadik pár lába begörcsölt. És attól a pillanattól nem a spontán életprogram működtette, hanem az akarat. [23]
Egy biztos. A tárgyalt témára a zsidó-keresztény hagyományban csak egyetlen történet létezik. Mózes első könyvének kilenc, monumentális egyszerűségű sora. A többi csak föld példakép, némább feldolgozás.
John Milton példája
Kicsoda Faustus?
Egy gondolat történetét követjük, a fikció valóságát, születését, létezését mint a kollektív tudat absztrakcióját, vagyis nem elsősorban azt az alkotó invenciót írjuk le és interpretáljuk és értékeljük stb. – az majd az irodalomkutatás feladata lesz –, amellyel a műalkotások, emberiség-költemények szerzői feldolgozták, irodalmi műalkotássá élték a készen kapott, öröklött, hagyományozódott, generációkon, évszázadokon és ezredeken át túlélő, meg-megújuló folyton felbukkanó gondolatot. Milton Az elveszett paradicsom című műve is az újrafelbukkanás hogyanja, reneszánsz és angol változata, megértéséhez kevés az irodalmi sajátosságokat megragadó interpretáció.
Az első legfontosabb kérdés az volna, hogy miért újra az a gondolat, annak az egzisztenciális fordulatnak a gondolata, amelyről minden nép őstudásának szövegei beszélnek. Maga a reneszánsz, természetesen már maga a reneszánsz is megpróbált választ adni a kérdésre – így született Faustus története.
Kicsoda Faustus?
Mi történt a reneszánszban? Mert itt és csak itt ragadható meg igazán az arisztotelészi célok, ez esetben erkölcsnemesítő szándék, a hit megerősítésére való törekvés. Persze, megújult az antik görög hagyomány, mondogatjuk – de ez a megfogalmazás homályos, hát kapitális tévedésekhez vezet. Ez a visszaható igeforma csalós, mintha azt mondaná, hogy az a görög hagyomány – ki tudja?, senki nem tudja megmondani, miért – fogta magát és megújult. Nem, az a kor zseniális alkotók sorának kora, azok az emberek egzisztenciális mélységeket jártak be, éltek meg, és az önkifejezéshez használták századok kulturális kincseit. A művész számára nyilván az önkifejezés a fontos, az az alkotói én kozmikussá tágul, gondolati, szellemi tere a mindenséggel mérhető. Az antik görög hagyományban, az európai kultúra egyik csúcsteljesítményében kitűnő alapra találtak. „Élet”. Ez érdekli Salamont, Dantét, Petrarcát, Bocacciot, Leonardo da Vincit, Michelangelot, Chauceert. És majd Andrej Tarkovszkijt is. Világos, az a gondolat, annak az egzisztenciális fordulatnak a gondolati megélése folyamán aktualizálódik, az ősgondolat aktuálissá válik, az egykor aktuálistól, azaz a kultúra immár legmélyebb, univerzális rétegeiből. A nagy csoport, a kis csoport szintjén át a személyesig, az alkotó jelenéig fejlődik. Figyeljük a gondolat útját: az egész elveszti időbeliségét és lesz időtlen, pontosabban örök. Illetve hát történeti meghatározottságaiban koronként kor- és korszerű formában jelenik meg.
Az angolszász gondolkodás – egyáltalán, a nyugat-európai … – a görög hagyományt folytatja, elsőre helyesnek tűnik a Sátán alakját, toposzát Prométheusz lázadásából levezetni.[24] A titán az isteni és az emberi világ között közvetít, a fordulattal az emberé lett valami, amit az istenség tilt. A Sátán az Isten ellen és az ember ellen mozdul, nem az emberért fordul szembe az Úrral, hanem a saját győzelméért. Csak használja az embert, az neki csak médium. Faustust nem szabad és nem lehet Prométheuszból levezetni, a tudás, vagyis racionális tudás, vagyis a túlhajtott önreflexió, a saját nevét nagy betűvel író Ráció képessége, funkciója, tevékenysége, a „Sátánnak” vagy nevezzük akárminek a tevékenysége a teremtővé válásnak a története, Isten utánzása. Ezt akarja Prométheusz is, egyes mítosz-változatok szerint. Ő teremti az embert, vagyis számára ő az alkotó. Faustus számára a zsidó-keresztény hagyomány által a Sátánnak nevezett is alakítóvá vált.
Milton? [25]Dramatizálta az ő koráig túlélt, örökölt gondolatot, az emberiség egyik első nagy témáját, annak előzetesség-struktúráját. Ezek a gyökerek a fontosak, a meghatározók. Először is azt kell leszögeznünk, hogy irodalmon túliak, pontosabban: előttiek. Amint az egzisztencia kijelenti magát. Irodalom ez már? Nem, sőt semmiképpen sem, ez itt az ontológiai alapozás szintje. Csak ennek a vizsgálata után válik egyáltalán lehetségessé, hogy nyelvi leképzését, az alkotó invencióját, a költői teljesítményt méltassuk, csak ezután kezdődhet az irodalmi interpretáció, az csak akkor kezd majd élni, ha az előzmények tudatában van.
Milyen gondolati keretben ragadható meg Milton műve? Először is szimbólumkezelése a fontos, a mód, ahogyan feldolgozza az őshagyományt, annak archetipikus rétegeiig alámerülve. A szimbolikus alakok, helyzetek, elmozdulások, az egész történet, maga a „sztori” elsőre a Bibliában leírtak egyszerű átvételének tűnik. Az alakok sajátosságaiban, viszonyaiban, hierarchiájában nincs semmi változás, az archetípusok, a toposzok ismertek. Miért írja meg, mondja el újra Milton? Többen az „usurper”, a zsarnok elleni lázadásnak tartják, de a művet a társadalmi rendszerből, az azzal szembeni viszonyból levezetni kevés.
Szimbólumteremtésében az első és legfontosabb, hogy az ismert, átvett, örökölt történetet a Sátán szemszögéből írja le, írja újra – és erről szólva nemcsak az a fontos, amit eddig már sokan kiemeltek, hogy ti. hős lett, mert hősök tulajdonságait egyesíti.[26] De így lesz világos, hogy az ember paradicsomvesztése az ő bukásának ismétlése, kicsi, emberi léptékben. Két pont talán ez esetben is meghatároz egy egyenest, Milton művében, a Faustus legenda megjelenésével rajzolódik ki egyre világosabban az a paradigmatikus tengely, amely gondolkodásunkat vezetni látszik, amely a fikció valóságát táplálja, amely a fölöttes reflexiót vezérli. A szerző a görög hagyományt folytatja, a platóni gondolkodás ez, az égi világ mása a földi, ez az árnyékvilág. A görög hagyomány folytatását találjuk tehát az újragondolás módjában is. Ami előzőleg a mennyben történt, annak ismétlődése, árnyéka az ember sorsa is, mondja Milton.
A reneszánsz Milton tehát? A kor egyik leggyakoribb, legjellemzőbb témáját angol reneszánsz módon, ezen a görög-, platóni- és zsidó-keresztény hagyomány szülte módon költi újra, hatalmas költői erővel. A további interpretáció már irodalmivá válik, a motívumok, a ritmus stb., vizsgálatát már elvégezte, illetve többszáz éve végzi a szakirodalom. A fentieket nem is annyira e munkákat folytatva, végül is, hanem azok elé, elé, elé.
Faustus történetének előképe ugyanis a Sátán története a Mennyben, ezt az előképet írja meg, dramatizálja Milton Az elveszett paradicsom című művében. A „bűn”, a teremtő koncepciótól való eltérés gondolatával hangsúlyozottan foglalkozik a reneszánsz, kitűnő alkotók sora jutott el a felismeréshez, hogy az egyetlen lehetőség, alternatíva valamely visszaút keresése. És mi végül azt mondjuk: „a reneszánsz”. Mi történt? Miért? A kérdés alapvetően történetfilozófiai, de… találunk Miltonnál választ? [27]
A történet ugyanaz tehát, melyik az az alapvető dinamizmus, amely újra… „előhozta” azt a gondolatot? Egyfajta válasz látszik körvonalazódni, amint észrevesszük, hogy – közben végig a másik fáról, a kert közepén álló másik fáról van szó. Ez a tiltott fa az egyik első időmetaforánk, minden nép mítoszkincsében megtaláljuk a megfelelőét. Ezt a gondolatot, a visszaút kísérletét írja meg paródia formájában George Bernard Shaw Vissza Matuzsálemhez című „metabiológiai pentateuchjában”. A két legfőbb emberi törekvés, motiváció, a két alapvető dinamizmus, amely meghatározza az egzisztenciát. E két motiváció nyomán a keresések, a tévedések, a mértéktévesztések – és következményeik, amelyek csak és csakis magára a személyre szállnak vissza. „Bűn” tehát „és bűnhődés”, esetleg „föloldozás”, „kegyelem”, mondja a Könyv, amely vezeti ezt a gondolkodást, megvilágosodás, mondja a magát tudományosnak nevező filozófia.[28]
George Bernard Shaw példája
Kicsoda Faustus?
Az isteni koncepciótól való eltérés a görögöknél már a titánok világában, az isteni és emberi világ között közvetítő szinten elkezdődik, Prométheusz, a titán a közvetítő lény egyedül bűnhődik, egyedül viseli a következményeket. Az ember – éli a kapott ajándék áldásait, az emberről aztán szó sem esik Prométheusz történetében. A főistenség az embert is büntethetné valamely formában, visszavehetné Prométheusz ajándékát stb. A tűzlopás és –ajándékozás metaforájával leírt fordulat váltás, változás az emberi, a földi élet nagy folyamatában – Zeusz, valamely teremtő istenség korrigálhatta volna valamilyen formában, beavatkozhatott volna. A világon sehol, egyetlen nép ősmitikus hagyományában sincs utalás efféle beavatkozásra. A visszaút? A lehetőség a zsidó-keresztény hagyományban rögzült fordulatig, Jézusig a görög, a római hagyományban, egyáltalán a kereszténység előtti időkben fel sem merül. A keresztény gondolkodást, európai önreflexiót követve ezért kell szólnunk Shaw Vissza Matuzsálemhez című művéről. A tudás fájának gyümölcsével lerövidül az ember életideje – a „metabiológiai” szövegben a visszautat az emberi akarat jelenti. A Faustus-gondolat újjászületéseit követve: a 20. században talán az egyetlen irodalmi, művészeti kísérlet a visszaút efféle megtalálására. A mű az emberi akarat abszolutizálásának története, tulajdonképpen paródiája, mert annyira eltúlozza azt, hogy csak paródia lehet. A „megoldás” nem az égi világból születik, nem isteni kegyelem, csak emberi igyekezet. Faustus története a fiktívből csak imaginárius „megoldásba” vezet. A Vissza Matuzsálemhez című „metabiológiai pentateuch” csak paródia lehet. George Bernard Shaw következetesen gondolkodik.
Franz Hodjak példája
Közép-kelet-európai Prométheusz
Kicsoda Faustus?
Mondjuk Közép-Kelet-Európában… ? Prométheusz leszármazottja?
Tény, hogy ennek a Prométheusznak, a miénknek már alig van köze ahhoz a Prométheuszhoz, az „igazihoz”. De hát itt tulajdonképpen ez az igazi, amaz egy antik görög idea csupán, lássuk csak, hogy is van ez…. André Gide majdnem-prózájában[29], A rosszul leláncolt Prométheuszban, a 20. századi háttérhez viszonyítva következetesen jelentkezik a gondolattal és viszi azt végig: „De uram, sasunk tulajdonképpen mindannyiunknak van.” Ez azonban az egyén–Titán–világ viszonyban a változásoknak csak a töredékét ragadja meg. Fontosabbak ennél a Prométheusz-, Faustus-gondolat változásai, hiszen a szimbólumon át nézve-bontva fel a világot, minden viszonyfonal tőle indul ki és hozzá kanyarodik vissza.
A mi Prométheuszunknak, Közép Kelet Európa Prométheuszának igazi természetét olyan költő ragadhatta meg… úgy igazán aki a legfasisztább „rend” nyomása alatt is alkotott. Franz Hodjak kolozsvári költő volt, és tulajdonképpen költői, egzisztenciális, emberi kötelességét teljesítette, amikor megírta versét.
Prométheusz II
most íme
a madarak kihalnak
tömegestül
gyűlnek új gondjai
prométheusznak
mi jöhet még
ha egy napon
nem marcangol
nem fáj több sas
örökhittel azért
gyúrja-e még önképére
az embert
tán legyen végül
önmaga
mint ő
kételyek közt
már mindennapi
örömök
gondok
gondolatok
névtelenségébe dobva
szorong
s a minden-ragyogásból
inkább csak vigaszként
a mártíromság marad
hogy sorsszerűen mártírnak lenni
többé nem szabad
nem szabad
Józsa István fordítása [30]
Ennek a Prométheusznak az esetében a megváltozott léthelyzet következményeként fojtó identitásváltozás a tragédia, melyben a Prométheusz-jelkép áthajlást képez az episztémés, megismerő jellegkörből[31] egy gnósztikus Prométheusz-fogalom felé. Így a jellembeli meghatározottságok kiszabta eredeti helyéről, a szituáció- és típusmotívum határáról kényszerűen visszahúzódik valamely szituáció-motívum szférájába. Lázadó típusának jegyeit elveszté, vagyis kénytelen alávetni magát a bármilyen adott léthelyzet törvényszerűségeinek. Mindennek következményeként a téma hordozta, két szembeállított, pontosabban párhuzamos de ellenétes értékű végtelenség: a titáni mártíromság és a köznapi létünkbe zártság viszonya is változik. Aiszkhülosz, Shelley stb. műveiben a titáni lét – emberi lét viszonyban a titáni mártíromság végtelensége eleve föltételezi a kötelezően köznapi mártíromság végtelenségét, viszont megmaradnak egymás ellentéteinek. Franz Hodjak verse olvastán a kitűnően alkalmazott, ironikusan elidegenítő effektus hatásában rádöbbenünk, és már nyilvánvaló: a kettő lehet – lehet, hogy…– egymás folytatása! A kezdeti világrend vagy inkább világmodell három szintje, szférája közül az isteninek már nyoma sincs, említés sem esik róla – hiányában mégis súlyos –, a titánit pedig épp látjuk megszűnni. Míg az, az a másik Prométheusz élete és hallhatatlansága árán szembeszállt az istenivel, hogy megvédje az embert, addig itt tettének következményeit látjuk, egy másik Prométheuszt: épp felfalja a megvédett kis, kicsi világ. Kimondottan vagy kimondatlanul, de benne van ennek a másik Prométheusznak a tragédiájában is egy egész történelem, egy egész világrend, csak a vers képes ilyen szűkszavúan világmondóvá, világmodellé válni. Egyetlen szféra van, egy és csakis egy – világos?! –, egy és csakis egy. A mi Prométheuszunknak alá kell szállnia, sőt egyszerűen lepottyan, útja a titáni másértvalóságból: az értünkvalóságból az önmagáértvalóságba, az önmagáért valóság nép mártíromságába vezet. „S a mindenragyogásból/inkább csak vigaszként/a mártíromság marad/hogy sorsszerűen mártírnak lennie/többé nem szabad/nem szabad.”
Mártíromságból a mártíromságba. De micsoda különbség!
A folyamat visszafordíthatatlan?
Mit értett meg Faustus?
Mikszáth Kálmán példája
Kicsoda Faustus?
Mikszáth Kálmán A hályogkovács című szövege ugyanazt a választ fogalmazza tovább. A mű keretnovella, a „Rahmennovelle” a német romantika jellegzetes műfaja, a német-magyar, magyar-német kapcsolatok révén a magyar irodalomban sem ritka. A keret: fiatal szerző levelet ír a Mesternek. Lehet, hogy igaz, megtörtént, lehet, hogy a Mester gondolkodott el egyszer a gondolatok genézisén, és költött egy fiktív keretet. Végül is nem fontos, a fikcióról maga Mikszáth Kálmán vetett papírra máig helytálló gondolatokat. A kép: a hályogkovács története, ahogy a tudatosítás a csoda végét jelenti. A főszereplő: nem, semmiképpen nem a hályogkovács – maga Mikszáth Kálmán, hisz kezdettől végig alkotó-magáról beszél. De tulajdonképpen nem is ő – a gondolat megtestesülése. A gondolatsor prózában megírva, az alkotásról való elmélkedés, meditáció. [32] A főszereplő tulajdonképpen az alkotó szellem, megnyilvánulásainak – emberalakok – a hierarchiáját vázoljuk, ha szereplőstruktúrát, motívumrendszert stb. írunk le. Fontosabb az alapgondolat interpretációja, a művet úgy kell tekintenünk, mint egy összetett mondatot, örök kérdésre adott választ. Hogyan kell remekművet írni? A főmondat: nem tudom, mondja a Mester. A fő főmondat: nem is akarom tudni. Okhatározói mellékmondat: mert úgy járnék én is, mint …. Keret és kép viszonyát követve: a keret a fontos, nem az óvja tartja a képet, amint úgy általában, a kép van a keretért. Indiai mítosz, közép-amerikai szent könyv, indonéziai, kínai bölcsességek, afrikai mesék – Mikszáth Kálmán magyar realista író szövege tulajdonképpen a Mózes első könyvében leírtaknak az ellenképe. Monumentális, kozmikus gondolat, amellyel az ember fajtól, kontinenstől, kultúrától, kortól, tér- és időbeli távolságoktól függetlenül minden nép, minden alkotó foglalkozott. Prózában, letisztult, nemes egyszerűséggel megörökítve, egyetlen alak és rövid története. A prózaírás párlata, nagymester alkotása. A mű szöveg és metaszöveg egyszerre a történetet, a textust végigjáró emberalakok „tartják” a metatextust, a szöveg tulajdonképpen egy interpretáció története. Sőt, az öninterpretációé. Mózes utáni bölcselet.
19. századi a történet?! Realista mű?! Felszínes értékelés, módszertani igénytelenség volna csak egy bizonyos irodalomtörténeti korszak reprezentatív alkotásának tartani. A szöveg a Faustus-paradigmában érthető meg és értelmezhető igazán, a mű mint metatextus pedig, hiszen elsősorban az, magának a Faustus-paradigma gondolati terének a felmérése, körvonalazása. A Mester, ahogy a nagy alkotók, elmegy az emberi megismerés végső határaiig, ameddig emberi elme valaha is eljutott. A mítoszokban, a különböző népek őstudásában sincs továbbvezető út.
Mikszáth Kálmán az egyetlen életes alternatívát dolgozta fel. Válasza örökké aktuális, akárhol és akárhogy is.
Részkövetkeztetés
Kicsoda Faustus?
Ádám és Éva tévedése pillanatnyi, átmeneti, időleges ingadozás, Faustus viszont határozottan elutasítja a Teremtőt, és az ördöggel köt szövetséget. Faustus a legszélsőségesebb példája az embernek, aki, ugye, az első emberpár után bűnben fogant – és bűnben veszett el. Ahogy az önelégült Ráció éli, fejleszti, vezeti a maga útját. Tat twam asi. A történelem mindegyik századában, akárhol és akárhogy is.
Jegyzetek
[1] Megírta Goethe, Heine, Lessing, Thomas Mann, elsősorban az ő műveik révén vonult be a köztudatba, de klasszikusok és követőik neveinek sorát kortárs szerzőkig folytathatnánk
[2] pl. M- Moroianu: Marii damnaţi, Editura muzicală, Bucureşti, 1983; vagy l..a teljes Milton-szakirodalmat stb., stb.
[3] I.P. Culianu: Éros et magie á la renaissance.1484. Flammarion, Paris, 1984.
[4] H.Biedermann: A mágikus művészetek zseblexikona, Kentaur Könyvek, Budapest, é.n. (1989)
[5] K. Seligman: Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban. Gondolat, Budapest, 1987, 146, 192-193, 197.
[6] L. Röhrich: Az ördög alakja a népköltészetben, Etnographia, 1966.2.
[7] S. Hutin: L'alchimie. Presses Universitaire de France, Paris, 1951.
[8] E.M. Butler: The Fortunes of Faust., Cambridge, 1952: V.G. Meek: Johann Faust: The Man and the Myxt. Oxfford, 1930: P.M. Palmer, R.P. Moore: The Sources of the Faust Tradition. London, 1966: L. Kratzenbacher: Teufelsbünder und Faustgestalten im Abendlande, Klaugenfurt, 1967 R. Nye: Faust, Helikon, Budapest, é.n., stb., stb.
[9] A Spiess-féle népkönyv, Frankfurt, 1587, Károlyi György deák fordítása
[10] L. Heller Á.: A reneszánsz ember
[11] Fejér Á.: Mi született újjá a reneszánszban?, Korunk, 1997.9.
[12] Robert Graves: A görög mítoszok, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981, 282.
[13] Georges Dumésil: Mit si epopee, Editura Ştiinţifică, Bucureşti, 1993, 37-72., 961-962.
[14] Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, Gondolat, Budapest, 12-13., 15.
[15] Terncsényi-Waldapfel Imre: I. m., 53-54.
[16] Paul Deussen: Filosofia Upanişadelor, Editura Technică, Bucureşti, 1994, 56.
[17] Rig Veda, X, 90. Cele mai vechi upanişade, Editura Ştiinţifica, Bucureşti, 1993, 225-226.
[18] Gândirea hittită în texte, Editura Ştiinţifică şi Enciclopedică, Bucureşti, 1986, 185-192.
[19] Yuan Ke. Miturile Chinei antice, Editura Ştiinţifică şi Enciclopedică, Bucureşti, 1978, 57-80.
[20] Rosalyn Poignant: Ozeanische Mythologie, Polinesian, Micronesian, Melanesien, Australien, Emil Vollner Verlag, Wiesbaden, é.n., 65-66.
[21] Popol Vuh. A maya-kicse indiánok szent könyve, Helikon, Budapest, é.n.
[22] Szungyata, az oroszlán fia. Mandinka hősének, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983.
[23] A szöveg tízezer éves előképe kortárs pszichológiai felfedezéseknek.
[24] John Broadbent: Paradise Lost, Books I-II, Cambridge at the University Press, 1972
[25] Bibliai fogalmakban gondolkodik, az egzisztenciáról beszél, tulajdonképpen nem mond újat, tulajdonképpen nem akar újdonságokat feltárni.
[26] John Broadbent: I.m.; John Milton: English Minor Poems. Paradise Lost. Samson Agonistes. Aeropagitica. William Benton Publisher, Enciclopaedia Britanica, Inc., Chicago, London, Toronto, é.n. [1952] 3.; Stepford A. Brooke: Milton Maximillian and Co. Ltd., London, 1909, 87-91.,140.; Carl Eilmer: Miltons Das Verlorene Paradies, Bibliographisches Institut, é.n., 14-15.; Paradise Lost and Other Poems edited, with introduction by Maurice Kelley, published by Walter J. Black, New York, e.n. [1943] XIV.; Milton’s Paradise Lost, Edited with Introduction and notes by C. F. Gregory, N.A.. G. Ball and Sons Ltd, London, 1915, XII., XXVIII.;Outline of 17 th Century English Literature, Edited by John Henderson, N.A. Forum House Publishing Company, Toronto-London-Sydney-Auckland-Capetown-Singapure, 1969, 104-105, 112-124; George Williamson: Milton and Others, Faber and Faber, London, 1965, 15-16., 42-65.; stb. – folytathatnánk a példák sorát. A 20. századvévig a szakirodalom ugyanabban a gondolati keretben kutat.
[27] A második ének híres allegóriájában igen, az Jakab ap. I 15. versének: A kívánság mikor fogant, szüli a bűnt; a bűn pedig mikor véghezmegyen, nemzi a halált.
[28] A gondolat fogalmazásmódoktól függetlenül – egy és ugyanaz. Esterházy Péter Fuharosok című regényéig és Steven Spielberg Párbaj című filmjéig és Francis Ford Coppola utolsó filmjéig sorolhatnók a példákat a gondolat újrafeldolgozásait követve.
[29] Emiatt a „majdnem” jellege miatt nehezen azonosítható műfajú szöveg.
[30] Korunk, 1994 11. 3.
[31] Hésziodosz Theogónia, i.e. VI század, Aiszkhülösz: A leláncolt Prométheusz, i.e. 470
[32] Ahogy Novalis, Goethe, Schiller, Balzac, az európai romantika és realizmus nagyjai mind megörökítették a gondolatot.
[1] Megírta Goethe, Heine, Lessing, Thomas Mann, elsősorban az ő műveik révén vonult be a köztudatba, de klasszikusok és követőik neveinek sorát kortárs szerzőkig folytathatnánk
[2] pl. M- Moroianu: Marii damnaţi, Editura muzicală, Bucureşti, 1983; vagy l..a teljes Milton-szakirodalmat stb., stb.
[3] I.P. Culianu: Éros et magie á la renaissance.1484. Flammarion, Paris, 1984.
[4] H.Biedermann: A mágikus művészetek zseblexikona, Kentaur Könyvek, Budapest, é.n. (1989)
[5] K. Seligman: Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban. Gondolat, Budapest, 1987, 146, 192-193, 197.
[6] L. Röhrich: Az ördög alakja a népköltészetben, Etnographia, 1966.2.
[7] S. Hutin: L'alchimie. Presses Universitaire de France, Paris, 1951.
[8] E.M. Butler: The Fortunes of Faust., Cambridge, 1952: V.G. Meek: Johann Faust: The Man and the Myxt. Oxfford, 1930: P.M. Palmer, R.P. Moore: The Sources of the Faust Tradition. London, 1966: L. Kratzenbacher: Teufelsbünder und Faustgestalten im Abendlande, Klaugenfurt, 1967 R. Nye: Faust, Helikon, Budapest, é.n., stb., stb.
[9] A Spiess-féle népkönyv, Frankfurt, 1587, Károlyi György deák fordítása
[10] L. Heller Á.: A reneszánsz ember
[11] Fejér Á.: Mi született újjá a reneszánszban?, Korunk, 1997.9.
[12] Robert Graves: A görög mítoszok, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981, 282.
[13] Georges Dumésil: Mit si epopee, Editura Ştiinţifică, Bucureşti, 1993, 37-72., 961-962.
[14] Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, Gondolat, Budapest, 12-13., 15.
[15] Terncsényi-Waldapfel Imre: I. m., 53-54.
[16] Paul Deussen: Filosofia Upanişadelor, Editura Technică, Bucureşti, 1994, 56.
[17] Rig Veda, X, 90. Cele mai vechi upanişade, Editura Ştiinţifica, Bucureşti, 1993, 225-226.
[18] Gândirea hittită în texte, Editura Ştiinţifică şi Enciclopedică, Bucureşti, 1986, 185-192.
[19] Yuan Ke. Miturile Chinei antice, Editura Ştiinţifică şi Enciclopedică, Bucureşti, 1978, 57-80.
[20] Rosalyn Poignant: Ozeanische Mythologie, Polinesian, Micronesian, Melanesien, Australien, Emil Vollner Verlag, Wiesbaden, é.n., 65-66.
[21] Popol Vuh. A maya-kicse indiánok szent könyve, Helikon, Budapest, é.n.
[22] Szungyata, az oroszlán fia. Mandinka hősének, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983.
[23] A szöveg tízezer éves előképe kortárs pszichológiai felfedezéseknek.
[24] John Broadbent: Paradise Lost, Books I-II, Cambridge at the University Press, 1972
[25] Bibliai fogalmakban gondolkodik, az egzisztenciáról beszél, tulajdonképpen nem mond újat, tulajdonképpen nem akar újdonságokat feltárni.
[26] John Broadbent: I.m.; John Milton: English Minor Poems. Paradise Lost. Samson Agonistes. Aeropagitica. William Benton Publisher, Enciclopaedia Britanica, Inc., Chicago, London, Toronto, é.n. [1952] 3.; Stepford A. Brooke: Milton Maximillian and Co. Ltd., London, 1909, 87-91.,140.; Carl Eilmer: Miltons Das Verlorene Paradies, Bibliographisches Institut, é.n., 14-15.; Paradise Lost and Other Poems edited, with introduction by Maurice Kelley, published by Walter J. Black, New York, e.n. [1943] XIV.; Milton’s Paradise Lost, Edited with Introduction and notes by C. F. Gregory, N.A.. G. Ball and Sons Ltd, London, 1915, XII., XXVIII.;Outline of 17 th Century English Literature, Edited by John Henderson, N.A. Forum House Publishing Company, Toronto-London-Sydney-Auckland-Capetown-Singapure, 1969, 104-105, 112-124; George Williamson: Milton and Others, Faber and Faber, London, 1965, 15-16., 42-65.; stb. – folytathatnánk a példák sorát. A 20. századvévig a szakirodalom ugyanabban a gondolati keretben kutat.
[27] A második ének híres allegóriájában igen, az Jakab ap. I 15. versének: A kívánság mikor fogant, szüli a bűnt; a bűn pedig mikor véghezmegyen, nemzi a halált.
[28] A gondolat fogalmazásmódoktól függetlenül – egy és ugyanaz. Esterházy Péter Fuharosok című regényéig és Steven Spielberg Párbaj című filmjéig és Francis Ford Coppola utolsó filmjéig sorolhatnók a példákat a gondolat újrafeldolgozásait követve.
[29] Emiatt a „majdnem” jellege miatt nehezen azonosítható műfajú szöveg.
[30] Korunk, 1994 11. 3.
[31] Hésziodosz Theogónia, i.e. VI század, Aiszkhülösz: A leláncolt Prométheusz, i.e. 470
[32] Ahogy Novalis, Goethe, Schiller, Balzac, az európai romantika és realizmus nagyjai mind megörökítették a gondolatot.
