Józsa István
GAÁL ANDRÁS
Tájképek, portrék, az erdélyi táj és embere. Helmut Willke bebizonyította, hogy egy ember, egy nép, egy kultúra megismeréséhez távolról sem elég egyszerűen jellemezni azt, nem biztos út a kölcsönös megértéshez, sőt, lehet félrevezető. Ehelyett: az ő önjellemzését kell leírni, interpretálni.
Gaál András pasztelljeinek és vízfestményeinek leggyakoribb témája az erdélyi táj ugyan, de nem a „zordon Kárpátok”, amelyről Petőfi ír, nem is a „vad Erdély”, amelyről Hamvas Béla. Hogyan „szól” ezekkel a képekkel alkotójuk, illetve Erdély -- magáról?
Hegyes-dombos, hullámzó vidék, mely lehetne akár lírai is -- itt azonban a konkrét tér felfokozott érzelmi térré minősül át. Erőteljes, mély színárnyalatokban tárul elénk, a széles színskálán olyan tónusok is kerülnek egymás mellé, amelyek a természetben amúgy sohasem. Egy füves hegyoldal így pompázik aztán a pirostól a már-már éjsötét zöldig, a mélybarnától a citromsárgán és üveges zölden át a mélykékig száz árnyalatban -- és együttesükben, nem másolt, hanm újrateremtett harmóniájukban a táj újjászületik. Az 1959-ben, Kolozsvárt végzett művész a valóságos színre-színhatásra rádupláz, felerősíti azt, nagy erővel felfokozza azt az érzelmet, amelyet az illető szín, illetve a táj összképe kivált. Végül nem a táj látványa a fontos, noha azt is megtalálhatjuk, valahol, mélyen a képben, itt a kifejezett érzelem dominál. Szembeszökő a mélykékek, gyökereit tekintve azt a bizonyos mélykéket a népművészetből, a székely népviseletről ismerjük, szintén kiemelkedő fontosságú a patinás barna, a történelmet, az idő súlyát ábrázolják itt így. Gaál András képe -- érzelmi tér, felfokozott érzelmi tér. Expresszionista eljárás ez, a témától elrugaszkodó alkotó műve önmagát építi. Végül az Erdélynek nevezett földrajzi tér sajátos gondolati térré válik, amely már önmagában mitikus tér.
A képek kompozícióiban egy-egy ív a tartópillér, mely az egész felületet átfogja. Egy domb íve? Vagy hogy ilyen-e a táj? Nem fontos. Egyrészt nem az anyagi-biológiai információ a meghatározó, másrészt mag ának az emberi érzékelésnek a természete az, hogy gömbszeleteket fogunk fel a bennünket körülölelőő térből. Évszázadok sora csodálta már az ógörög épületek tökéletességét, ha azoknak oszlopai párhuzamosak lennének, akkor az emberi szem oldott nyalábszerűen távolodni látná azokat. Ezért a titok: trapéz formában kissé közelednek. Gaál András képe hasonlóképpen gömbszelet egy mitikus gondolati térből -- így lesz az maga a világ. Ebben a mitikus világban-gondolati térben a legfontosabb archetipikus mozgást ezek az ívek jelzik, konkretizálják, az ég felé emelkedést. Ez az ég felé törekvés -- univerzális, a táj, az anyóka, a képek témája erdélyi, vagyis e törekvés képszerű megjelenítésében a forma erdélyi. Mindez pikturális nyelven: Gaál András egyszerre fest és rajzol, ötvöz foltokat és vonalakat. Nem grafikai kontúrokról van szó, Banner Zoltán részben irányított hangulati-indulati eredet– foltokra-szövevényekre, illetve eligazító, konkrét részletekre bontotta le a képeken a részleteket. Az ecsetkezelés dinamikus, a vonások-vonalak már-már gesztusértékűek -- ez a felfelé törekvés elsősorban irracionális. A képek tere, ha konkrétan hegyvidék is, nyitott tér, ha konkrét is, nem lokalizált, és végül a képek ideje -- időn, mindennapi időn túli szelet. Az expresszionizmus eljárásait sajátszerűen továbbgondolva, művészi gondolkodásának eredménye végül is figuratívból absztraktba hajló magánmitológia. Képek innenről -- odaátra, egy fölöttes Erdélybe.