Józsa István
GEERT LOVINK A VIDEO ARTRÓL

           
            Geert Lovink, az Amsterdamban megjelenő Mediamatic folyóirat főszerkesztője 1992 novenmebr 11-én, 16 órától, a Mátyás-házban előadást tartott a viedo-művészetről. Lapja megjelenése óta, hat éve a művészet nemzetközi fóruma, nem cask a videoval foglalkozik, hanem általában a kortárs médiákat tanulmányozza: a nukleáris kor televizíóját, az “intelligens médiat” (lásd bővebben a Korunk 1990/5 számát).
​            Előadása történeti-bevezetővel kezdődött: eszerint a video art 25 áve született. Alapítója a koreai származású Nam June Paik, ú volt az első, aki egy hordozható Sony kamerával rögzített képeket tanulmányozott. Ma már újabb, fejletebb technológiát, komputereket használnak erre, s végeredményben olyan medium született, mely áthidalja azt a sokat emlegetett és elemzett távot, melyet a hagyományos médiumok nem: közvetlen kapcsolatot teremt a befogadóval. A medium maga a műalkotás. Lovink meghatározásában  e művészet nem más, mint a kép tanulmányozása, és nem annak előállítása. Mivel pedig születésében döntő volt a tévéhez és más massmédiákhoz fűző viszonya, a tévés stb. hatalom és szabályok kritikájaként született. Nem igényel valamiféle szofisztikált technikát sem, cask teszteli azt. A video art tulajdonképpen a kép lebontása, ez pedig nem más, mint a postmodern filozófia egyik alapelve. Valójában támadás a személyiség ellen, vagyis antiművészet, nem bizonyos ideológiát közvetít, hanem tudatosítja bennünk modern, pontosabban postmodern életkörülményeink sajátosságait. Esztétikumát megragadandó, a kezdeti görög “aisthesis” fogalomhoz kell visszanyulnunk: annak jelentése “látásmód”. Nos, a video art e látásmód tanulmányozása, amint Marshall McLuhan mondta: a médium nem üzenetet közvetít, hanem elbűvöli a befogadót, nem valamiféle mögöttes értelmet kell itt keresnünk, henm maga a médium az üzenet.
​            Lovink gazdagon ilusztrálva bemutatta a 25 éves történet korszakait, filmtípusait: a 60-as években az alternatív tévé “feltalálásával” a videot olyan eszközként használták, melyet a társadalmi élet megváltoztatására igyekeztek használni. A 70-es éveben születik az úgynevezett “absztrakt alkotások”, a komputergrafikákat ötvözték a happening, a performance sajátosságaival. A harmadik típusnak, mely ma is él, társadalom-politikai gyökerei vannak, és ötvözi az előző két típust. Narrative elemeket is használ, nagy erőfeszítéseket tesz, hogy igazi művészet legyen, és legsikerültebb példái szerint az elektronikus kép újabb költészete. A lehetőségek világa, új típusú valóság.

            -- Művészi megvalósításai ellenére a video art mintha a végét járná, legalábbis mintha válságban lenne. Mik ennek az okai? – kérdeztük előadása után Geert Lovinkot.
            -- Először is szinte egész történetében valamiképpen szemben állt a tévével. Tévé mindig csupán eszközként igyekezett használni video-művészeti eljárásokat, és nem állt érdekében, nem vált előnyére annak önállosódása. Számolnunk kell továbbá egy technikai vetülettel: a szuper 8-as filmek valóban vége, a 16 mm-es is fenyegetett már, nemigen gyártják. A képeket ma már magában a komputerben állítják elő, nincs szükség más technikára. A terjesztés is válságos, hiszen a gyűjtők egyedi példányokat, egyedi műalkotásokat akarnak, ez pedig a természetük szerint sok ezer példányban forgalmazandó filmekkel szemben éretlenséget szül.

            -- Ha létezik a video art berkeiben a hagyományos “Kelet-” és “Nyugat-Európa” megosztottság, hogyan él? Kísérletek itt is voltak és vannak...
            -- Magyarországról és Jugoszláviáról nem beszélhetünk, ők kezdettől fogva ott voltak a nemzetközi fesztiválokon, a piacon, és világszinvonalon dolgoztak. Lengyelország, Cseh-Szlovákia és Románia esetében a politikai dokumentum filmek után megfigyelhető egy, a politikai-társadalmi témáktól való elrugaszkodás. Az alkotók nyitottak a nyugat tapasztalataival szembeb, de amint képeik bizonyítják, még az eleminek mondható technikai felszerelés sem állt és áll rendelkezésükre. A tapasztalatok fontosabbak, említettem, a video art nem egy költséges művészet.

            -- Hogyan látod itt a video art jövőjét? Tulajdonképpen még ma sem született meg...
            -- Remélem, Romániában a művelői másképp kezdik majd használni, mint egy fegyvert: mint egy propagandafegyvert. Hozzá kell járulnia a tévé depolitizálásához.

            -- Most konkrétan az un. szabad Román Televizíó undorító manipulálására gondoltál?
            -- Ha az emberek tudják, hogy olcsó manipuláció, ami ott folyik, akkor a tévések munkája elvileg nem lehet hatásos. Ha azok megtanulnak egyszer normálisan  megszerkeszteni egy műsort – kicsiben jó példa erre a videoklip –, akkor munkájuk akár esztétikailag is kritizálhatóvá válik. Egy 5 órás sajtókonferenciát 20 másodperc alatt be lehet mutatni – csúsztatások nélkül. A tévében természetszerűleg nem a szóé kell hogy legyen a döntő szerep hanem a képé. Ha valaki azt gondolná tehát, hogy manipulálnak, de íme, jól végzik a dolgukat, nincs igaza. Nincs. Mert hát kilóg a lóláb, nem kell ahhoz szakértő szem.

            -- De hát egy parlamenti közvetítésben nem lehet a képé a fő szerep...
            -- Valóságos kép nincs, a kép egz mesevilág, nem a való világ része.

            -- Miért?
            -- Újra csak McLuhanra hivatkozhatok. Vége a Guttemberg-galaxisnak. Nem nézhetek öt órán át parlamenti közvettést. Az azt bemutató filmet úgy kell megszerkeszteni, mint egy reklámot, akkor lesz igazán hatásos, amit egy politikus mond!
​
            -- Miben látod hát ebben az esetben a megoldást?
            -- Szülessen meg végre a szakszerű tévékritika! Én magam is embereket keresek, akik a tévéhatalom és –manipuláció természetét vizsgálják. Ne egy tévé mögötti világot kelljen birálnunk, hanem magát a tévét elemezzük! 




​
1992