Józsa István
GEERT LOVINK AZ INDIAI FILMRŐL
Geert Lovink az Amsterdamban megjelenő Mediamatic című folyóirat szerkesztője, a videóművészet berkeiben ismert már neve.. Ezúttal indiai útjáról hazatérve állt meg Kolozsváron.
-- Nyilván filmes szakemberként utaztál Indiába...
-- Egyrészt Patrice Riemens barátom hívott meg Calcuttába, másrészt több szerkesztőségnek is dolgozom. A hindi filmet tanulmányoztam.
-- Calcutta. Indiában nem a tévé, nem a videó uralkodik...
--...hanem a mozi. Vannak persze videótékák is, de ezek eldugottak. Calcutta legnagyobb mozija, az Elite 30000 férőhelyes, egy, kettő, három, hat, kilenc vetités naponta. Az országban 12500 mozi van, kb. egymilliárd nézőt fogadnak évente. Ha a mintegy 800 milliós lakossághoz viszonyítunk, nekünk a számok akkor is nagynak tűnnek, de figyeljük csak meg a következő adatokat: 1985-ben 913 filmet gyártottak, 86-ban 840-et, 87-ben 806-ot, 88-ban 773-at. Hadd jegyezzek meg csak annyit, hogy az amerikai filmgyártás fellegvárában, Hollywoodban évente három-négyszázat forgatnak... Indiában nincs konkurencia: nincs tévé. Első és legfontosabb üzleti szempont, nem a művészi, mégis, egy kissé régimódian még „Eastmancolor”-ban meg „Technicolor”-ban dolgoznak. Magát az egész ipart mindenesetre nem becsülhetjük le, a hangosítás digitalizált stb.
-- Számukra nem a kulturális érték a fontos, hiszen egyre ugyanazokkal a sablonokkal dolgoznak. Szerelmesek kényszerű elválása, árva gyermek meghurcoltatása – ha megszámozzuk őket, akkor egy film röviden: kettő, hat, három, egy, öt, kilenc es hét, kettő, egy, négy, hat.
-- Az indiai film kizárólag kereskedelmi célokat szolgál. Egy film sikerét a szereposztás jelzi előre – a döntő az, hogy melyik sztárt sikerült szerződtetni. Külön közösségként élő sztárrendszer alakult ki, sokkal inkább, mint Hollywoodban. A híres sztároknak nagyobb hatalmuk van, mint magának a rendezőnek: ha egyikük úgy kívánja, a történet fél órával is hosszabb lehet a tervezettnél.
-- De hát a film, mint műalkotás „elbírja” ezt?
-- Hát...ez a klasszikus vita, hogy egy filmnek, mint műalkotásnak milyen mértékben van szerzője. Hát ott egyáltalán nincs. Ott más a fontos. Hatalmas harc dúl a mozikért, azt pedig, hogy meddig jászanak egy filmet, azt a menedzser dönti el Bombay-ban. Ha három hétig, az már óriási siker. Bombay-ban élnek a mozihálozatok tulajdonosai, Calcuttában van egy, a filmelméletbe bevezető magánintézmény, Chitra Bani, és Pooná-ban van a legnagyobb filmarchívum.
-- Mik a legfontosabb sajátosságai a mai indiai filmnek?
-- Először is hosszúak, mintegy három órát tartanak, kis szünetekkel. Nem „genre”-filmek, és ebben alig van közöttük különbség. A cselekményük ideje nem lineáris, föltétlenül ismernünk kell hozzá az elbeszélésmód mitikus fogalmát: a kronológiát gyakran és a legtermészetesebben fölcserélik, a vágásban a számunkra legirracionálisabb megoldások érvényesülhetnek.
-- Amivel Európában a posztmodern próbálkozott, az ott ősrégi, mitikus alapokig vezethető vissza.
-- Igen, de a legfőbb cél mégis a maximális hatás kiváltásá, egy indiai film tulajdonképpen egy esztétikai merénylet. Diszkózene, tarka ruhák – ha Nyugaton valaha álomgyáraknak nevezték a filmgyárakat, hát a mai indiai filmgyárak azok. Egy Mrinal Sen, egy Rhitwik Ghatak eszerint dolgozik. Persze tudják, hogy a közönség több szempontból is differenciált - , az egyiknek tánc, a másiknak szex, a harmadiknak harci jelenet kell -, mindenkinek szeretnének mondani valamit. Hát ezért nem csinálnak „genre”-filmeket. A 90-es években újabb változásnak indult az indiai társadalom, ugrásszerűen megnőtt az újgazdagok száma – a film pedig ettől nagyban függ. A beállt identitás-krizís fő kérdése: a film kihez szóljon elsősorban? A yuppikhoz, a tinikhez, a hajléktalanokhoz vagy tartson, lépést a hatalmas és változó városban megjelenő „új identítássokkal”? A filmelmélet körülbelül az 50-es évektől követi az indiai New Filmet. Nos, ez megpróbál választ adni. Ennek esetében a művészi vetület az uralkodó, nem is forgalmazzák e filmeket olyan mértékben a már jellemzett nagykereskedelemben. Elég egy nevet felhozni: Satyajit Ray, 1991-ben Oscar-dijat kapott. Ezek a filmek már az etnikai: a hindi-iszlám ellentétekről szólnak, rejtett erkölcsi üzenetet hordoznak stb. Jórészt még mindig az indiai film hagyományos sablonjaival dolgoznak, de a tétjük jóval nagyobb.
-- Jellemeznéd röviden e filmek közönségét is?
-- Az indiai közönség általában sokkal tágabb körű klasszikus filmtörténeti ismeretekkel rendelkezik, mint az európai. Egy Chaplint, egy nagy francia, olasz rendezőt jól ismernek és gyakran emlegetnek. A mai film – egy Lucas, egy Spielberg, egy Coppola – viszont teljesen ismeretlen számukra. Ez a közönség tőlünk eltérően, mindig részese a filmnek: kacagnak, felállnak, kiabálnak, tapsolnak – a nézőtéren mindig történik valami. Ha pedig tetszik nekik a film, pénzt dobnak előre.
Geert Lovink beszámolója után már eldönthetjük: a sok szentimentalista szirupos sablonparádé után kérhetnénk, játsszanak a hazai mozik néhány művészi(bb) indiai filmet is.
1992
