Józsa István
GYÖRKÖS MÁNYI ALBERT
„Az én művészetem nem kiagyalt művészet"
Beszélgetés Györkös Mányi Albert festőművésszel
-- Ha egy rövid összefoglalót kérek, hogyan írná le Berci bácsi eddigi pályáját?
-- Úgy érzem, hogy úgy indultam, mint ahogyan sokan szeretnének alkotni: egy olyan szürrealista képpel, amelyet ha akarsz, nem tudsz megfesteni. Az a kép egyszerűen ösztönszerűleg volt műalkotás . Az alap egy falusi téma -- egy kollégám megkérdezte egyszer: „Hogy is tudod te ezt csinálni...?”, majd a képeken elmeditálva, így szólt: „Most már tudom, te ezzel születtél!” -, a témát pedig úgy értelmezem, hogy uralkodóvá válik a sokat és joggal emlegetett szürrelaizmus.
-- Miként él és jut érvényre a születéssel magával hozott népi szellem mellett ez a szürrelaizmus?
-- Úti élményeim, egy bizonyos hangulatot keltő épület megpillantása, irodalom, zene, bármi befolyásol, egy adott lelkiállapotot kelt bennem. A Szabók bástyáján ennek kifejezése mellett sikerült megragadnom, megelevenítenem a kort, amely a kolozsvári vagy általában a bástyát megpillantó embereknek egy olyan emléket sugall, hogy a Farkas utcai útvonalon már nem felejtik el. Jobb példa mégis a Hiroshima a képen nem az iszonyatot, a vért ábrázoltam, hanem egy komplex metaforát alkottam: a felkelő Nap országában a napkorong előtt egy szál elfeketedett tulipán maradt csak. Mindezt anélkül, hogy kalkuláltam volna. Egy 2O. századi, világ dimenziöjú témát úgy fogtam fel, ahogy az ottani témáknak a maguk ősi formájában a 2O. századba való átültetése történik. A Vízizenén -- mély vízben kardhal, szájában hegedűt tart -- ezt az érzelmi pluszt úgy fogtam fel, ahogy Chagall tette volna, de Erdélyben. Lehet, hogy muzsikál, de az is lehet, hogy keresztülfűrészeli azt a piros szerszámot.
--Hogyan nyilvánul meg a fenti kettősség a tájképeken?
-- A tájról úgy érzem, hogy megint csak valami új született; íme, szokatlan képben jelentkezik az évszakok közül az ősz. Kleenél előfordul, hogy még a fa is muzsikál. Az éln képeimen vékonyka, sötét faágakon a csókák irreálisan üldögélnek, mint valami esernyők, alattuk a piros avar drapériaszerűen vonul.
-- Miért hajlanak össze gótikusan a fák?
-- Hadd kezdjem ott, hogyha a parton végigmegyünk, úgy tűnik: fölöttünk így ívelnek a fák. De ha visszaemlékszem gyermekkoromra, mikor epret vagy gombát szedtem az erdőben, mintha mindig boltívek alatt jártam volna. Ebben az ábrázolásmódban a fák mintha nem is lennének fák, a kerítések pedig úgy jönnek elő a kertek alatt, mintha fúga szólalna meg. Úgy igyekszem, hogy a metaforáim mindazonáltal egyszerűek és közvetlenek legyenek; az én művészetem nem kiagyalt művészet és nem ragaszkodom különböző iskolákhoz sem. Európ t járva, meggyőződtem arról, hogy igazam volt, mikor nem siettettem művészetem kialakulását. Láttam eredeti Chagallt, Van Gogh-ot, Picassót, Rembradtot. Elsősorban Modiglianira voltam kíváncsi: valóban olyan-e, mint amilyennek reprodukciókon láttam? Főként azokat a képeket figyeltem, ahol igen nagy eltéréseket mutattak a különböző színekben nyomtatott reprók. Dali és Rembrandt esetében megbizonyosodtam: mindegy milyen színben kapjuk a reprót -- nincs szemfényvesztés.
-- De hát szinte sohasem adják vissza hűen a síneket, csak nagyon-nagyon jó nyomdatechnikával lehet esetleg megközelítően jól reproduűálni azokat...
-- De lényegében tartom a véleményemet, mert művész szemmel bírálva, akár közelről, nagyítóval, akár távolról, az ember le tudja vonni a következtetést. Ha például Rembrandtot így elemezzük, csak azt és annyit mondhatunk: ez a repró kevésbé sikerült. Mint minden téren, a mellébeszéléseknek itt is nagy szerepe van, de valójában csak jó és kevésbé jó reprodukció létezhet. Színbeli torzítások adódnak ugyan, de azok nem változtatnak a kép értelmezésén. Az igazán jó műalkotás esetében nem történhet ilyesmi.
--Berci bácsi fenntartja tehát, hogy a színbeli változások-változatok nem módosítják egy kép értelmezését...
-- Igen.
-- Még mindig a képek folklorizmusánál maradva, szóljunk néhány szót arról, hogy már a népművészetek világából ismerünk egy bizonyos népi szürrealizmust, ezeken a képeken viszont a népművészeti elem -- jelentse azt maga a téma, egyetlen alak, tárgy, vagy ezek megformázása -- inkább afféle anyagi alap. Ennek az alapnak a jelentésmezői egybeolvadnak aztán egy 2O. századi, helyenként erősen absztrakt jellegű szürrealizmus lehetőségmezőivel, vagyis ötözésük úgy történik, hogy bár az egyikben a konkretizáló tendencia uralkodik, a másikban épp ellenkezőleg, az elvonatkozatás. A kész képen végül szerves egészként élnek...
--Csontváry megfestette a pusztát, a panaszfalat, a cédrust -- ezért mondom, „otthon volt” a pusztán, a panaszfalnál, a cédrus előtt, mindenütt. Az én törekvésem nem kiagyalt, hanem bárhol is tartózkodjam, tájékozódás, valóságos élmények gyűjtése révén igyekszem közelebb kerülni más népek -- esetenként magasabb -- kultúrájához, a világmindenséghez. Chagall. Pélául Chagall „elvitte” Vityebszket Párizsba. Amíg élt, művészete életének korai élményeiből táplálkozott, és a párizsi szellemi környezet hatása alatt formázta azokat.
-- A népművészethez való viszonyulás elvi alapja tehát -- hogy magyar irodalmi párhuzamok mondják -- a Kölcsey‚: magasabb színvonalra emelni és így kifejezni azokat a témákat, érzelmeket, gondolatokat, melyek a választott létszféra részei. Erről a festészetről írva sokanű elemezték már azok látomásos és mesei jellegét. A sajátos világű nyilvánvaló építése mellett miért és milyen irányban történik ez a továbbfejlesztés?
-- Itt van ez a kép: A szentlászlói lányok kórusa. Ami kezdettől fogva inspirált, az az újévi köszöntés, a lányok gyülekezője a falu végén. Vagy a templom előtt. Az emberi viszonyokban a tisztaság, a szeretet uralkodik, a képen ez az uralkodó érzelem. Itt ez a másik festmény: két falusi ház, egy kicsi utca elnémul, amikor hirtelen, sokkszerűen megjelenik ez a piros ökör -- hát ez jellemzi, kifejezi a kép születési idején a falu lelki bénulását. Ez már Párizsban is felfogható és elfogadható. Ugyanígy a Széki lányoknál is: megjelenik a hold a széki tó fölött, egy külön álló lányalakkal az elhagyatottságot érzékeltetem. ősi, eposzszerű modorban, stílusban megalkotva, ez már Amszterdamban is kép. Falusi madonna -- a háttér sötét, mint sok reneszánsz portré: ha ilyen képek közé állítanánk ezt a festményt, nagyon eltne tőlük, művészileg mégis megállná a helyét. Sajátos hazai témákon, ha úgy tetszik, plasztikai alapokon igyekszem egyetemes emberi érzelmeket kifejezni. Az én világom úgy viszonyul az őseim szelleméhez, ugyanakkor pedig valami nem készakarva, hanem ösztönszerűleg ösztökél arra, hogy az alkotásom kultúrvárosokban is mondjon valamit. Németh Lajos műtörténész egy beszélgetés alkalmával mondta el, hogy az én utam Nagy István művészetének modernebb formában való továbbvitele. Szerintem van igazság ebben és talán nemcsak azért, mert a témáink többsége szülőföldem világában gyökerezik.
-- Milyen formában él ez a párhuzam? Vagy folytonosság?
-- A téli bozót cókákkal, az erdőben kereszt, a kerűítések fúgaszerű előrelépése nem hasonlít Nagy István képeinek egyetlen eleméhez sem, mégis érződik, hogy erdélyi festő festette.
-- Ez így eléggé tág és körvonalatalan, érez-e Berci bácsi közelebbi szemléletbeli-lélekbeli rokonságot?
-- Igen. Mélység és komolyság szempontjából igen. Az én képeimben van egy vallásos áhítat, Nagy István kis kucsmás fedelű házaiban vagy az emberalakjaiban is lelki mélység és az annak megragadására ir nyuló igyekezet tükröződik. A színvilágunk már eltéréseket látok: az én színeim világosabbak, az én fehér képeim kékes-szürkés variánsai világosabb tónusúak. ő inább a pasztellnek volt mestere, én inkább olajjal dolgozom, és ha nem akarja a kép, akkor is megszelídítem. Ami az állatábrázolást illeti, ugyanazon erdélyi falusi világ tartozékai, a tehenek, a juhok stb. Nagy Istvánnál valóságos formában jelennek meg, nálam a szürrelaista és absztrakt megoldások érvényesülnek. Hát ez lenne a Németh Lajos által mondottak továbbvitele.
-- A képek szürrealizmusa -- és ősmagyar szelleme, mondanám -- tulajdonképpen egyfajta redukción alapul, aféleképpen ábrázoltatnak itt az állat- és emberalakok, mint például hajdan a nyírfakéregre rajzolt képeken...
-- Semmilyen mai vagy felelevenített sémát nem tartok tiszteletben, és senkinek az egyénisége nem nyomta rám a bélyegét. A téma szellemét tartom meghatározónak, és így gondolkodva, igyekszem a néplélek, a saját lelkem minél mélyebb rétegeiig, minél általánosabb érzelmekig merülni és emelkedni. Ezért sikerült ilyen felszabadultan alkotnom, még akkor is, ha feleségemmel egy műteremben dolgoztunk, és a műterem ma is tele van albumokkal. Az igazság persze az, hogy nehéz, nehéz erre pontos és kieégítő választ adni, talán alkati kérdés, talán így születtem. Nagy példaképem, Van Gogh példájára alapoztam, mert robusztus lelki állapotát mélységes tisztasággal adta vissza munkáin. Hallatlan tisztelettel Rembradt-ot figyeltem, mert óriási mesterségbeli tudással alkotta képpé érzelmeit. Chagall költészete és líraisága, Csontváry kozmikus dimenziójú festészete, mellyel magasra emelte a magyar művészetet, meggyőztek arról, hogy jó úton járok.
-- Már az eddigiekben is felmerült több név, klasszikusok nevei, a velük való rokonság: művészetük a példa erejével, de valójában nem befolyásoló módon hatott erre a képvilágra. Tisztáznunk kellene a Berci bácsi hozzájuk fűző viszonyát.
-- Itt van három kép, három napraforgó. Egyik sem hasonlít Van Gogh festményeihez, sem kivitelezésben, sem szerkesztésben. Az egyik egy száraz virág, a kép elvontabb, a másikban több élet van, a kép színskálája gazdagabb, és összetettebbé teszi a kompozíciót, hogy a virág mellett áll egy már kialudt gyertya. A harmadik világosabb, a lírai absztrakt felé hajlik, de úgy érzem, talán nem tévedek, --, hogy az a fajta lelkiállapot, nyugtalanság fűti a képet, mint Van Gogh esetében. Volt, aki azt mondta, hogy én vagyok az erdélyi Chagall. A képeimben tényleg van líraiság, a témavilágom is az övének megfelelő élményszférában gyökerezik, de ezek valahogy olyan hasonlatosságok, mint ahogy nagy zeneszerzők műveiben is közel áll egy-egy futam, egy-egy motívum a kortárs művekben fellelhetőkhöz, és mégis megmarad mindegyik határozottan egyéninek. Csontváryt is említettem, a Vihar a pusztánt, az ő esetében is az alkotásmódbeli rokonság a lélnyeg. Egy itthoni témát ügy kell feldolgozni, hogy a kész mű végül világszintű érték legyen.
-- Berci bácsi hova helyezné magát hazai és európai kontextusban?
-- Nem nagyon lehet ehhez hozzászólni, mert végső soron a kor a kegyetlen, ami szelektál. Lautrec adott erre egy elfogadható választ, akkort jöt, amikor kidobták a párizsi főiskoláról. A függetlenek kiállításra készültek, a tagok felugráltak és javasolták, hogy vezessék be a zsűrizést. Lautrec kérte, hogy hallagassák meg, és így szólt: De uraim, ki az közülünk, aki el tudja dönteni, hogy ki lesz nagy művész, ki lesz halhatatlan vagy nem? Nos, én a lelkem mélyén tisztában vagyok azzal, hogy mit csinálok, szeretem a munkáimat, és bízom abban, hogy... talán bekerülnek egyszer a képeim a nagy múzeumokba. Újabb idézettel válaszolnék: a vámos Reausseaunál vidám, elegáns, frakkos társaság -- köztük több kritikus -- kacarászott, ott volt Van Gogh is. Nagy hangoskodással mentek el, aprópénzeket dobáltak Reausseau asztalon levő cilinderébe, és vitték a képeit. Van Gogh halkan jegyezte meg: Hagyjátok csak, majd meglátjátok, nagyképűek, hogy lesz még nekünk nagy múzeumokban képünk. De hivatkozhatok egy másik jó példára is. Egy kritikustól megkérdezték, hogy hova helyezné Csontváryt a huszadik század művészetének történetében. Azt felelte, hogy először is tisztázandó, honnan indulnak ki a kritikus vagy a kritikus társadalom. A festő szerintem is, szerinte is a század egyik legnagyobb alkotója volt, de ha onnan kezdjük az elemzést, hogy Csontváry gyógyszerészként kezdte karrierjét, kezdte pályáját, akkor már egy bizonyos késleltető dilemma akadályoz bennünket, és nem közelíünk, nem közelíthetünk adekvát módon ehhez a nagy szellemhez. Hogy hova helyezném magam? Lássam... Borzasztó nehéz kérdés ez. És az én utam is szintén ilyen... Ilyenszerű elbír álás alá kerül: 40 éves koromban robbanászserűen jött a fordulat hisz én zenei pályára készültem, de a lelkem mélyén azért valami másat vártam. Azt viszont, hogy hol is lesz a helyem, azt mások, azt majd az idő dönti el.
-- De egy bizonyos munkásságnak a helyét meghatározni nem, vagy nem föltétlenül jelenti azt is egyben, hogy korszerű szempontjaink szerint felmérjük annak rangját is. Illetve annyiban jelenti azt, hogy a művészettörténetben eleve a kimagasló, a rangos munkásságok helyeztetnek el. Most egy értékítélet nélküli, illetve a fenti módon beleértendő és kimondatlan értékeléssel járó, vallomásos formájú elhelyezést szeretnék.
-- Végső soron mégsem tudom besorolni magam sehova a kortárs képzőmővészet terén. Teljességgel lehetetlen. Van Gogh és Cezanne úgy újították meg a reneszánsz szemléletet, és egyáltalán, a művészettörténetben úgy léptek fel az újítók, hogy semmiféple érvényes normarendszert nem tartottak tiszteletben. Mit itt ma is körül vagyunk véve gyávákkal. Sokan most is megrendelés szerint festenek. és azt sem hallgathatjuk el, hogy sok baráti kör nem engedett meg semmiféle kiugrást, a fiatalok vagy nem voltak elég erős egyéniségek, vagy ha igen, egyéniségük nem párosult tehetséggel úgy, hogy –- hát hogy is mondjam -- megbírkózzanak egy kitörés akadályaival. Hova helyezem magam? Már csak azért sem tudom, mert sohasem törődtem azzal, hogy vásárol-e tőlem az állam, vagy sem, nem befolyásolt, hogy tilos volt például templomokat festeni, és a tipikus szocialista művészet sem volt képes megérinteni. Az egy vulgáris dolog. Zsákutca. Oda akarok kilyukadni, hogy képeket állítottam ki, amilyeneket mások nem mertek, például 89 tavaszán a főtéri kisgalériabeli tárlatomat az akkori társadalmi állapotok között úttörőnek lehet nevezni. Ahogy 1977-ben, egy vásárhelyi tárlatomat is, ahol egy templomsorozatot állítottam ki. Szóval Kolozsváron az Őszt, az Esti itatást -- a piros ökör bevonulása -- addig vagy elviek miatt nem engedték, vagy nem merték kiállítani. A szervezők reszkettek, hogy na most, hányukat fogják kidobni. Ez a kiállításom is erősen elhatárolta magát az úgynevezett... úgynevezett.. szocialista realista szemlélettől, ahhoz képest a tárlat fordulatot jelentett. Hadd fogalmazzak meg hát végülis egy választ a kérdésre: úgy látom, azoknak a sorában foglalok el egy egyéni helyet, akiknek a művészete számára a szülőföld, Erdély az életadó anyagi alap, és akik elsősorban és közvetlenül az erdélyi népművészethez kötődnek.