​
"HA LEOLVASSUK"...  

​

​Dr. Dobriban Emil festőművész, a kolosvári Művészeti Akadémia  docense a Babeș-Bolyai Tudományegyetem diákjaival beszélget
​

– Volt-e olyan esemény vagy periódus, amely meghatározó volt a stílusa számára? Hogyan fejlődött ki az ön stílusa az idők során?

– Hát, biztos volt ilyen periódus. Egy párszor megváltoztam művészként. Az első meghatározó periódus az egyetemi évek voltak és többek között volt egy tanárom, akit úgy hívtak, hogy … Viktor, nemrég halt meg szegény. Egy nagyon-nagy avantgárd kortárs művész volt, jól beszélt magyarul is és ő megadta pár lapnak a nevét, folyóiratnak a nevét, franciát, többek között a L'oeil A szem, ami kortárs képzőművészetről szólt és azokba belenézve, tanulmányozva, ezek határoztak meg, hogy én is egy ilyen expresszionista féle irányzatba dolgozzak, és ugyanakkor abban az időben volt ez a Biblioteca pentru toți, ez a román kiadás volt és több nagyon jó esztétikai könyvet fordítottak le románra. Így jutottam nagyon jó írókhoz, nagyon jó reprodukciókhoz, még ha fekete-fehérben is volt. Én mai napig azt mondom, hogy azokat a könyveket bármikor elő lehet venni és tanulmányozni, mert a kortárs képzőművészettel, kortárs esztétikával, a művészeknek az életével foglalkoztak és jelentek meg franciák, németek, és én ezeket olvasva ezekkel felteltem és így kezdtem dolgozni ebbe az irányzatba.

A második meghatározó időszak az volt mikor felfedeztem a land artot, körülbelül a 90'-es években és tíz évre rá kezdtem én is részt venni külföldön ilyen táborokban és kiállításokon. Az egyik ilyen táborban találkoztam több ilyen land art művésszel, akik dolgoztak a természetbe. Ez akkor nekem is olyan természetesnek, normálisnak tűnt, hogy tényleg lehet így is. Akkor kezdtem alkotni természetes anyagokkal, főleg ágakkal. Mai napig is szívesen dolgozok fával, csak sokkal nehezebb, mint a festészet, mert ott kell legyen egy hely, egy tér.

Én szívvel-lélekkel csináltam ezt a land artot, mai napig is csinálom, sőt szerveztem egy nemzetközi alkotótábort, ahova meghívtam egy jópár művészt, akit megismertem és alkottunk Kolozsvár mellett.  Ez a land art változtatta még meg, hiszen ennek hatására kezdtem el festeni fekete-fehérben is. Itt Kolozsváron nagy szerencsém volt, hogy alkossak ilyen land artot, hisz pár évvel ezelőtt a Fellegvár aljába szerveztek egy fesztivált, hogy felhívják a figyelmet, hogy mennyire le van rombolva az a rész.

Többféle művészt hívtak meg: zenészeket, szavalókat, színházi embereket. Böngésztek az interneten és felfedezték, hogy van egy land art művész Kolozsváron, felkerestek és megkérdezték, hogy nem tudok-e csinálni egy alkotást, ők mindennel támogatnak. Ehhez nem csupán a hely kell, hanem az anyag is, amiből csináld. Ők biztosították az anyagot, elhozták nekem a követ és készítettem egy négy méter magas görbe tornyot kövekből. Azért lett görbe, mert ezzel akartam szuggerálni, hogy mennyire deformálva van a valóság, mennyire helyre kellene hozni a Fellegvárnál a helyet. Több, mint két évig ott volt.

Az ,,ex libris”-ről is kéne beszélni, ezekről a kis grafikákról. Vannak olyan emberek, akiknek nagyon fontos a könyv és meg akarják egyéniesíteni ezeket a könyveket. Nem írják bele a nevüket, ahogyan szokták, hiszen ez ,,inkultúrát” jelent, hanem rendelnek egy művésztől egy kis grafikát, ami szimbolizálja az ötletvilágát, többszörösíti ezt a grafikát és minden könyvnek az első oldalára beleteszik. Ez az ,,ex libris”, tehát ,,az én könyvem”.

Ez nálam úgy indult, hogy nyugaton ez nagyon elterjedt és nagy múzeumok rendszeresen szerveznek ilyen Biennálékat, s az egyik a Belgiumi Biennálé, ahol van egy múzeum is és minden két évben szervezik ezeket a kiállításokat és mindig lehet küldeni oda ,,ex libriseket”.

A forradalom előtt fantasztikus dolog volt, hogy részt veszel Nyugaton egy kiállításon és ezeket könnyű volt a cenzúra ellenére elküldeni, mert beletetted egy borítékba és elment úgy, mint egy levél. Így nekem nagyon jó volt, mert úgy éreztem, hogy én is valahogy ellen tudtok állni a rezsimnek. Ez inspirált az ,,ez librisbe”. Mai napig meg van a présem, amivel ezt a technikát kell használni, mert egy kicsi munka van vele: ki kell vésni a lemezbe, utána rá kell tenni a papírt és így átjön a festék a papírra.


– Mi alapján ítéli meg egy műnek a minőségét? Például én hogyha látok egy festményt, vagy egy bármiféle képzőművészeti alkotást én csak azt tudom eldönteni róla, hogy tetszik, nem tetszik, és esetleg tudom is, hogy miért. De ön mi alapján dönti el, hogy milyen a minősége? Most tekintsünk el a művésznek a technikai tudásától.

– Nem könnyű dolog. Nekem mondjuk könnyű, mert elsősorban én érzem belülről. Tehát ránézek valamire és érzem azt, hogy jól ért. De általánosan azt tanácsolnám, hogy elsősorba jóindulattal kell közelíteni egy alkotáshoz. Én azt mondanám, hogy kell bízzunk abba, hogy egy művész azért őszinte abban a munkában és valamit akar mondani, csak nekünk türelmesnek kell lennünk és bízzunk abba, hogy tényleg akar valami érdekeset nekünk szuggerálni. Kicsit álljunk meg a kép előtt és kicsit nézzük, próbáljuk boncolgatni, hogy mi van benne.

Ha leolvassuk, hogy milyen színekből áll, hogy a vonalak hogy vannak téve, hogy az ecsetkezelés milyen, hol mi van, ez fogja segíteni, hogy megértsük és akkor ezek alapján tudjuk eldönteni, hogy tetszik-e, akarunk-e maradni előtte, hogy nézzük, vagy megyünk tovább. Én ezt ajánlanám, hogy jóindulattal nézzük a képet. Azután, miután kezdtük megérteni sokszor van úgy, hogy például mész valakivel, nézed a képet és a másik mondja, hogy ,,nézd meg, itt még van egy virág, vagy egy fa”, s te mondod, hogy ,,hu, ezt észre sem vettem, hogy ott van”. Tehát ez azt jelenti, hogy nem könnyű komolyan megnézni egy képet. Meg kell jól nézni, türelemmel. Ha már eldöntöd, hogy mész és megnézel egy kiállítást, akkor szánj 5-10 percet egy festménynek, hogy nézd meg egy kicsit, próbáld megérteni. Olvasd el a címét, mert sokszor a cím is segít. Van olyan, hogy nem törődők ezzel, de azért kell.

Ha a Kortárs Képzőművészeti Kiállítást nézem meg, akkor olvasd el az alkotásnak az utasításait, mert sok galériában most már legalább egy fél oldalas szöveg van a munka mellett, hogy egy kicsit magyarázza a munkát. Amikor nézed a festményt föltétlenül azokat olvasd el, azután kezd el nézni a munkát és akkor sokkal több mindent veszel észre benne. Sőt, mielőtt megnézed a kiállítást nem ártana az interneten a művészről is megtudni pár dolgot. Tehát úgy kéne, hogy kicsit mintha családtag lenne az a munka, kerüljetek közelebbi viszonyba.

Egy embert is amikor meglátsz, akkor mi a neve, tudnod kell a nevét. A nevét amikor megtudtad, sokkal másképpen beszélsz vele.  Én így csinálom és így ajánlom a diákoknak. Sőt, a művész diákoknak ajánlom, hogy másolatot csináljanak a munkáról. Rájöttem, hogy sokkal jobban megszerették a munkát, miután lemásolták. Akkor mindent észrevettek.  Van olyan művész, mint például Salvador Dali, aki célként tűzte ki, hogy valamit elrejtsen a művében. Nem mindig válik be, de ez azt jelenti, hogy neked nem mond semmit. Nem minden művet kell szeretni, de kell adni egy esélyt.


– Hogyan hatott művészi pályafutására a pandémia? Voltak-e változások jó vagy rossz értelemben?

– Én azt mondanám, hogy jó értelemben voltak, mert többet kerestem az interneten lehetőségeket kiállítani, többet tudtam ezzel az elmélettel foglalkozni, sok virtuális dolgot fedeztem fel. Ilyen szempontból hatott. Viszont, gyakorlatilag nem tudtam elmenni több kiállításra. Nemrég volt kiállítva Rómába egy festményem és nem tudtam elmenni megnézni, mert olyan vírusos állapot van, meg karanténba tesznek, vagy ki tudja mi történt volna. Tehát voltak hátrányok is. Azért, ha mérlegbe tesszük több a hátránya ennek a helyzetnek. Én azért szeretném látni élőben másoknak a munkáit és így nem tudok elmenni megnézni a kiállítást, kiállításokat. Lett volna egy találkozásom a művész kollegákkal, amikor volt ez a megyei tárlat, de nem tudtam elmenni.


– Mindegyik művésznek van egy kedvenc műve, egy kedvenc alkotása. Önnek van-e?

– Igen, van egy festményem. Egy női akt, hátpozícióból van festve, áll, támaszkodik a falnak, szép, hosszú fekete haja van derékig és relax pozícióban áll. Ahogy mondják a katonaságban, egyik lábán támaszkodik. Csípőre van téve a keze és a feje így féloldalra van, fél profilból van festve. Még a forradalom előtt festettem és nem tudtam kiállítani sehol, hiszen addig nem volt szabad sehol kiállítani. Ez tabu téma volt, valamint a vallásos is, azt sem szabadott kiállítani. Ikonok egyáltalán nem voltak sehol. Se aktok.

Az enyém nagyon diszkrét, szerény volt. Hátulról semmi sem látszott. Mégsem tudtam kiállítani. Viszont a forradalom után több helyen kiállítottam, Németországban is. Meg is vették Németországban. Azután is festettem róla egy pár variációt. Ez volt az egyik fő festmény, ami tetszik a festészetbe. Az emberi testet nagyon szeretem festeni, sok festményembe találni fogsz ilyen emberi sziluettet, mert úgy vélem, hogy az emberi mozgás kifejezi az egész lelkivilágát, nem muszáj annyira az arca látszódjon, hanem ahogy ül egy ember, vagy ahogy áll, ahogy néz kifejezi az egész lelkivilágát, karakterét. Elmondják a keretét. Az emberi test és kompozícióimat szeretem a legjobban.


– Mit mondhatunk el az önarcképről?

– Voltam egyszer egy művésztelepen Nagybánya mellet és ott az volt a téma, hogy ,,önarckép”.  Érdekes, addig ilyennel nem találkoztam. Ott minden művész kellett fessen egy önarcképet magáról. Én azt mondom, hogy jó dolog az önarckép. Sok gyűjtő van, aki önarcképeket gyűjt a művészektől.

Máskülönben kiállításokon ritkán látsz. Lehet a fénykép miatt. Én sem festek gyakran, 10 évben egyet esetleg, de ha lenne egy téma, vagy ha van valahol egy kiállítás ezzel a témával, akkor szívesen csinálok. Az egyetemen fő téma volt az emberi arc, tanulmányoztuk a görögöktől kezdve, hogy hogyan kell felosztani az emberi arcot, hiszen van egy arány és mi mindig a szép arányt kell választanunk.

A szem között a fülig mennyi, milyen távolságok vannak, akkor az orr bázisától a szájig megint mennyi kell legyen, a nyak milyen hosszú, tehát vannak bizonyos arányok. Különben a görögök a tökéletesre mentek. Általában modellek után dolgoztak, de nem egy után. Tehát az egyik művésznek több női modellje volt, s mindeniktől vette azt, ami a legszebb nála. Az önarckép az nagy dolog, az nagyon érdekes. Törvények vannak, szabályokat kell betartania a művészeknek.