Józsa István
HOMO TRANSSYLVANICUS
„Szabadság és igazságosság feltételezik egymást” — évszázadok bölcsességét rejti magában ez az aranymondás, de mivel a tény megállapításán túl nem tartalmaz minősítő kritériumokat is, értelmezhető és igen könnyen kisajátítható. Elsősorban nyilván politikai célokra, hiszen a „felszólalók” olyankor kapaszkodnak bele, mikor úgymond szabadságért és/vagy méltányosságért küzdenek. Sőt, születése is talán egyikük vagy másikuk vagy kapcsolatuk hiányára vezethető vissza. Mert elképzelhetők egymás nélkül is, és ma Közép-Kelet-Európában az sem lep meg senkit, hogy létezhetnek egymás nélkül is. De együtt?! Erdély „sorsáról” beszélek.
Valamiképpen korlátozni kellene a többség szabadságát ahhoz, hogy a magyar kisebbségnek igazság szolgáltassék? Mi és milyen ma a politikai értelemben megvalósítandó szabadság, mi és milyen lenne a politikai értelemben történő igazságszolgáltatás? Tény: a többség politikája dönt arról, hogy szabadon tanulhatunk, írhatunk, olvashatunk, utazhatunk stb. — egy bizonyos mértékig. Amely mérték más a többség és más a kisebbség esetében. Az ok? Csak mennyiségi jellegű. Egyénileg, saját tapasztalatok alapján nagyon jól tudjuk, mi az igazságtalanság: mindig ott kell szembeszállnunk vele, ahol egyetlen embertől vagy egy csoporttól megvonják az önmegvalósítás esélyét, jelentse ez akár az alapjogoknak, akár a kiteljesedés terének a megnyirbálását. Él Közép-Kelet-Európában több millió ember, akiknek a szabadsága olykor vagy inkább általában mindössze a megmaradásban objektiválódik, legnagyobb szabadságuk abban áll, hogy úgymond szabad megmaradniuk... Micsoda léttér! A megmaradás szabadsága elvileg nem a megvalósítások szabadsága, gyakorlatilag azonban kényszerűen annak kell lennie. Noha a szabadság előfeltétele maga a szabadság, a metafizikus, a mindenkori, az időtlen... Isten az embert szabadnak teremtette, az „embertárs” vonta meg tőle ezt az eredendő jogát — hát emberünk harcol. Létező vagy vágyott önállósága — „autonómiája”...— már a szabadsághoz vezető utat jelzi, de nem pótolhatja azt, és legfőképpen nem maga a szabadság. Olyan távolságra van tőle, mint amilyen üveges, tehát egészen áttetsző, ugyanakkor a törékenységig kemény a határ a két értékelméleti alapfogalom, a való és a kellő között. Mitöbb, amely fél a többség nevében „óvja a rendszert”, könnyen a dogmatizál(ód)ás tévútjaira siklik, és mivel változatlanul csupán mennyiségi és nem minőségi elvek alapján törtet kiváltságait védve, kiöli saját rendszeréből azt a rugalmasságot, amely a szabadság esélyének egyedüli biztosítéka. Belterjes fejlődés ez, hisz csupán az lehet, és olyan iramú, mint... ezé az országé. A szabadság szempontjából kell most felülvizsgálnunk életminőségeinket. Amennyiben az éppen uralkodó politika ugyanis az életminőség mércéjét is meghatározza, annyiban óvnia kell a vezetett társadalmat, és mindenkinek esélyt kell biztosítania arra, hogy megélje szabadságát. Elvileg, bizonyos erkölcsi, de nem politikai törvények szerint így... „igazságos”, de bár etikai elvekből kovácsolhatunk egy a mindennapi élet fölött lebegő ideológiát, például a transzszilvanista eszmerendszert és tévedéseit már intő jelként állíthatjuk — akár magunk elé is. A szabadsághoz való szabadságunk korlátoztatik. Micsoda perspektívák! Közép-Kelet-Európa kisebbségeinek „sorsáról” beszélek.
— Nézd, egyszerűen azon a jogon, hogy Erdély nyugati határszélén születtem és nevelkedtem. A leginformációgazdagabb vidék, egy kontinentális szabadság kezdete, ahol a szellem bármikor elválhat hivatalos foglalatától. Szabadsága ellenőrizhetetlen. Kisgyermekként is Nyugat felé néztem, meg tudod magyarázni, hogy miért? Azt a magyar kultúrát már rég ismertem, mikor Erdély felé kezdtem közeledni — hát most egy személyben lehetek résztvevő és külső szemlélő. Az önvizsgálat pedig természete szerint megköveteli mind a két megközelítést.
(...) Ha van „titka” az erdélyi szellemnek, ha van valami ellentmondásos természetében, ami összeköti egymást tagadó és e tagadással egymást szinten tartó pólusait, akkor ideje lenne megismernünk azt. Hogy e földrajzilag kis terület miképpen körvonalazódik szellemiségében, hogyan önálló, és bár féltik vagy szidják, paktumok és döntések eredményeként adják-veszik, hogyan marad meg mégis összetéveszthetetlen önmagának. (...)
— Mért, te hiszel ebben az országban?
— Nem én aztán. És te?
A homo transsylvanicus szellemének lényegi vonása, hogy nem a mindennapi értelemben vett kezdeményező, hanem sokkal inkább tükröző és reagáló — értsd: elsősorban tagadó — típus. No nem természete szerint ilyen, legtöbb energiáját a folyamatosan kényszerű válaszadás kényszere köti le vagy emészti fel. Magányos, Jézus és Lao-ce, a progressus ad futurum és a regressio ad originem között, az önmeghatározással századok óta egyre küszködő szláv és balkáni tér határán úgy áll helyt, mint sík mezőben egy szál fa. Hogy közép-európai. 1990 előtt anyaországában sem hihetett, „saját” államában pedig nem is hitt soha. A homo transsylvanicus legfontosabb jellemzője, hogy nem hisz hazájában. Ez határozza meg szellemi-lelki alapállását, életérzését, világával szembeni attitűdjét. Alkotásmódját. Irodalmát. Művészetét. Kultúráját. Létezését. A felnövő generációk életútján az egyik legfontosabb tapasztalat változatlanul, immár fél évszázada ennek a ténynek a tudatosítása. Akár tudatosodik viszont ez a hitetlenség vagy hit nélküliség, akár nem, az ily módon megélt léthelyzetre válaszolni kell — és a válaszadás módjában, a válaszok tipizálásában árnyalatok fedezhetők fel. Eltekintve az elnyomástól mint „kapcsolatformától”, Erdély, az erdélyi magyarság időszakos (?!) magára hagyatottságában csak önmagában hihet — és ha a történelem határhelyzeteiben már abban sem — elvégre akárhol és akárhogy is „kisebbség” —, akkor önmagukat felszabadító egyénekben menti magát. Hát a legszélsőségesebb válasz — nem számítva természetesen az öngyilkosságot és az alkoholista vigaszát — az ország végleges elhagyása a kilátástalanként megélt helyzet miatt; hadd hangsúlyozzam itt ki, hogy szándékosan kerültem a kivándorlás főnevet. Nem a homo transsylvanicus szellemiségének valamely apokaliptikus vonásáról van szó, mint több kelet-európai nép esetében — lásd a legrelevánsabb esetet, az oroszt —, semmiképp sem. Erdély határozottan és egyértelműen közép-európai, méghozzá abban, hogy nem lévén sem misztikus, sem önmisztifikáló, sem dogmatikus, sem nihilista, csatlakozásai-csatolásai a feltörés igyekezetét mutató kvázi-apollói ívet vonnak meg. Töredék-létet jelző töredékes ívet.
Állítsuk most szembe a kellő megmaradás vágyát a „helyzet” valóságával, illetve ez utóbbit a rá adott válaszok típusaival. Homónk alternatívái: maradhat és akkor a múltba menekül vagy asszimilálódik vagy addig lázong, míg bekapják, vagy a minimális eredmény reményében tiltakozik — és egy „helytállás” nevű valamit tesz meg gondolkodásának egyik sarkkövévé. Vagy elmehet és akkor különböző köveket gyűjt új sarkok építéséhez. A polgárosodás folyamatában — jó esetben — először is önvizsgálatot tart, és szabadságnak meg boldogságnak és legfőképpen azok viszonyának átértelmezésében először is azt fedezi fel, hogy azok funkcionális és érzelmi jellemzői között nincs természetes, istenadta kapcsolat, hanem csak, azaz kizárólag a személyes akarat alakíthatja ki és tarthatja fenn azt. (...) Mai tudásunk szerint minden egyén számára biztosítani kell az esélyt, hogy alapjogait élvezhesse, és saját sajátos, nem idegen úton és eszközökkel megvalósíthassa önmagát. Hogy ez az esély mi mindent kell hogy jelentsen számunkra, azon még ritkán ábrándoztunk, annyira nincs tapasztalatunk, amelynek alapján elindulhatnánk bár egy gondolatkísérlet erejéig. De lássuk csak az említett, igenis létező árnyalatokat, amelyeket az egyneműsítő „Erdély szellemisége” kifejezés eltakar, illetve annyiban mond ki, amennyiben a „pályaudvar” szó érkező-induló mozdonyokat, egy integető vasutast és egy csókolózó párt jelent.
Ha az észak-nyugati megyéket és a Bánságot más szempontok alapján el is kell különítenünk, abban a tekintetben nem, hogy a Partium mindig is Nyugatban hitt és ma is abban hisz. A ’89-es fordulattal számukra is elérhetővé váltak az addig tantaluszi módon vágyott-szemlélt határok, és bár az ország többi vidékeivel szemben az Európával való kapcsolat tartásban eleve bizonyos helyzeti előnyük volt, először az ő „helyzet” értelmezésük változott meg. Mert ha eztán a személyes életút — nyilván már más természetű — korlátokba ütközik is, a határszéli homo transsylvanicus már nem a korlátok ellen indul harcba, hanem részben azoktól függően átértelmezi szabadságát. Útját követve, hozzá hasonlóan induljunk ki abból, hogy a polgári szabadságfogalom tulajdonképpen alapvetően gazdasági természetű, másfelől a fordulat — elvileg — felszabadította Közép-Kelet-Európa, ezzel Erdély emberét személyi függőségeinek már rég túl szűk világocskájából. Ne feledjük, a Partium már csak földrajzi nyitottsága miatt is mindig is az ország leginformációgazdagabb vidéke volt, hát emberünk számára túl nagy volt már a különbség a szellemiek terén megélt — határtalan vagy inkább határok fölötti — értékvilág és annak kényszerűen helyi, leromlott anyagi „hordozói”, illetve bizonyos mértékben tükörképei között. Hát e tényezők helyét végre egy olyan szabadságfelfogás vette át, amely csak egyetlen értéket ismert és ismer el: az egyén partikuláris érdekeit. Ez az érdek győz a közösségi hovatartozás érzésével szemben, és mivel ez utóbbi ébrentartását mind a többség, mind a kisebbség épp eleget erőltette ahhoz, hogy emberünk bizonyos „nagy gondolatokkal” torkig legyen, elfordulása valósággal reflexszerű — és nem is lepődhetünk meg ezen. (...) Nem akar áldozat lenni, „egyszer él”, és úgy érzi, joga van egy magánszférányi boldogsághoz. A Partiumról lévén szó, ne feledjük, hogy sokak számára az élő, sőt egyre éledő német gyökerek még inkább alátámasztják először is a már jelzett hitetlenséget, másodszor az elvágyódást, harmadszor Németországba — végre — „hazamennek”; több generációnyi megszakítás után, de „haza”. Ha pedig nem „haza”, akkor innen el, micsoda különbség — az eredmény felől nézve viszont a tények mégis ugyanazok.
Ez a szinte teljes szabadság, amelyet végre abszolút értékké tehetett, nem egyszerűen gazdasági vagy politikai elvekre alapul, hanem a természet évezredek óta vizsgált törvényeire. A homo oeconomicus az ember ősképe, tettei a természet törvényeit követik. A történelemnek, sőt magának az evolúciónak a folyamán ez a „szó”, a természet szava volt a fejlődés hajtóereje. Elvi szinten a törvény emberünk esetében is változatlan marad, a „helyzetre” áttelepüléssel felelő homo transsylvanicus esete is ezt bizonyítja. A mindennapi élet szintjén, az egyénekén és a csoportén egyaránt, azonban olyan következtetéseket kell levonnunk, amelyeket nehéz szívvel vet papírra az „azokkal logikai műveleteket végző” szerző. A homo ex-transsylvanicus identitásváltozásáról, identitásának szétcafrangolódásáról, más, külső, ugyancsak „felülről” átvett identitásnormák és hatások egymásra tolódásáról olvassuk újra, aztán ismét újra Mrozek Emigránsok című döbbenetes színművét. Ha most valaki furának tartja, hogy tények és szakmunkák helyett műalkotásra hivatkozom, a válasz — tehát nem az enyém, hanem „a” válasz — az, hogy Mrozek a színház tükrével racionalizálja az emigráns élettapasztalatait, és megspórolja mások, a (még) nem kivándorlók számára ezt a szellemi erőfeszítést. Ami azért fontos, mert önreflexiójukban sokan, a legtöbben nem jutnak el a racionalizálás szükséges és elégséges fokáig, csak mindennapi életük eseményeinek, „példázatainak” tömkelegével ecsetelik-bizonyítják, hogy itt már nem maradhattak, és ott az élet... hát... hajaj... nehéz. Nagyon nehéz ám.
Módosítsunk ezért eddigi következtetéseinken: a törvény az emigráns személyének esetében gazdasági szempontból érvényes — de ez a szempont ugyanolyan természetesen csak egyetlen a mindennapi élet beláthatatlanul komplex szövevényében. Emberünk homo transsylvanicus is egyben, tehát szembesülnie kell tettének a csoportjára visszaható következményeivel — méghozzá előzetesen. A csoportjából kiszakadt egyén távoli gazdasági fejlődésének természetesen minimális hatása sincs volt csoportjára, sem elvi szinten, sem gyakorlatilag — és itt elsősorban a magyarság nemzethalálát ecsetelő Herderre és sokkal inkább Einsteinre kell hivatkoznunk. Herder megállapítása inkább kora „helyzetére” volt és maradt érvényes, az évszázadok távlatában gondolkodó einsteini elméé viszont... még bizonyulhat igaznak. Az erdélyi magyarság pedig? Az erdélyi magyarság elvándorlásának értékelése végül is lehetetlen: a polgári szabadságelvek alapján, láttuk, természetesnek minősül, és mint ilyen megfellebbezhetetlen. Ugyanakkor az erdélyi magyarság mint társadalmi entitás felől, amely ugyancsak polgárosodni szeretne, semmiképp sem helyes. A két szemszög egyelőre (?) összeegyeztethetetlen. A megoldás? Hát az erdélyi polgári intézmény- és elvrendszer kidolgozása — mondanám amúgy kapásból. De mire az erdélyi polgári intézmény- és elvrendszert kidolgozzák — nem lesz emberalap, amely aszerint élhetne. Hogyan oldható... ha nem is meg, de bár fel a dilemma?
(...) Közép-Erdélyben a helyben maradás a szó szoros értelmében helyben maradást jelent. Az újabb fejlődés nem annyira egyének polgárosodásában áll, mint inkább a közös együtthaladás igyekezetében fél kontinensünk világrendező törekvéseivel. A közép-erdélyi homo transsylvanicus saját múltja felé fordul, abban hisz, és nemcsak történelmi határhelyzetekben, hanem folyamatosan annak értékeit felmutatva, azokra hivatkozva követeli jogait. (...)
A legkompaktabb erdélyi magyar közösségre, a székelységre az jellemző, hogy ha közülük sokan törvényesen vagy törvénytelenül folyamatosan Magyarországon dolgoznak is, egyéni célok és csoportérdek viszonyában ez utóbbi javára dönt. A székely emberre az jellemző, hogy akkor is marad, ha elmegy. Ezt bizonyítják a statisztikák is: a bukaresti rádió egyik közlése szerint Szatmár megyében 1000 emberből több mint 270 vándorol ki, Hargita és Kovászna megyéből — 18. Az adatok fölött pedig legyen elég most a székely himnusznak — lásd az eddigieket: minden ideológiai indíték nélkül — arra a bizonyos sorára hivatkozni. (...)
Valamiképpen korlátozni kellene a többség szabadságát ahhoz, hogy a magyar kisebbségnek igazság szolgáltassék? Mi és milyen ma a politikai értelemben megvalósítandó szabadság, mi és milyen lenne a politikai értelemben történő igazságszolgáltatás? Tény: a többség politikája dönt arról, hogy szabadon tanulhatunk, írhatunk, olvashatunk, utazhatunk stb. — egy bizonyos mértékig. Amely mérték más a többség és más a kisebbség esetében. Az ok? Csak mennyiségi jellegű. Egyénileg, saját tapasztalatok alapján nagyon jól tudjuk, mi az igazságtalanság: mindig ott kell szembeszállnunk vele, ahol egyetlen embertől vagy egy csoporttól megvonják az önmegvalósítás esélyét, jelentse ez akár az alapjogoknak, akár a kiteljesedés terének a megnyirbálását. Él Közép-Kelet-Európában több millió ember, akiknek a szabadsága olykor vagy inkább általában mindössze a megmaradásban objektiválódik, legnagyobb szabadságuk abban áll, hogy úgymond szabad megmaradniuk... Micsoda léttér! A megmaradás szabadsága elvileg nem a megvalósítások szabadsága, gyakorlatilag azonban kényszerűen annak kell lennie. Noha a szabadság előfeltétele maga a szabadság, a metafizikus, a mindenkori, az időtlen... Isten az embert szabadnak teremtette, az „embertárs” vonta meg tőle ezt az eredendő jogát — hát emberünk harcol. Létező vagy vágyott önállósága — „autonómiája”...— már a szabadsághoz vezető utat jelzi, de nem pótolhatja azt, és legfőképpen nem maga a szabadság. Olyan távolságra van tőle, mint amilyen üveges, tehát egészen áttetsző, ugyanakkor a törékenységig kemény a határ a két értékelméleti alapfogalom, a való és a kellő között. Mitöbb, amely fél a többség nevében „óvja a rendszert”, könnyen a dogmatizál(ód)ás tévútjaira siklik, és mivel változatlanul csupán mennyiségi és nem minőségi elvek alapján törtet kiváltságait védve, kiöli saját rendszeréből azt a rugalmasságot, amely a szabadság esélyének egyedüli biztosítéka. Belterjes fejlődés ez, hisz csupán az lehet, és olyan iramú, mint... ezé az országé. A szabadság szempontjából kell most felülvizsgálnunk életminőségeinket. Amennyiben az éppen uralkodó politika ugyanis az életminőség mércéjét is meghatározza, annyiban óvnia kell a vezetett társadalmat, és mindenkinek esélyt kell biztosítania arra, hogy megélje szabadságát. Elvileg, bizonyos erkölcsi, de nem politikai törvények szerint így... „igazságos”, de bár etikai elvekből kovácsolhatunk egy a mindennapi élet fölött lebegő ideológiát, például a transzszilvanista eszmerendszert és tévedéseit már intő jelként állíthatjuk — akár magunk elé is. A szabadsághoz való szabadságunk korlátoztatik. Micsoda perspektívák! Közép-Kelet-Európa kisebbségeinek „sorsáról” beszélek.
— Nézd, egyszerűen azon a jogon, hogy Erdély nyugati határszélén születtem és nevelkedtem. A leginformációgazdagabb vidék, egy kontinentális szabadság kezdete, ahol a szellem bármikor elválhat hivatalos foglalatától. Szabadsága ellenőrizhetetlen. Kisgyermekként is Nyugat felé néztem, meg tudod magyarázni, hogy miért? Azt a magyar kultúrát már rég ismertem, mikor Erdély felé kezdtem közeledni — hát most egy személyben lehetek résztvevő és külső szemlélő. Az önvizsgálat pedig természete szerint megköveteli mind a két megközelítést.
(...) Ha van „titka” az erdélyi szellemnek, ha van valami ellentmondásos természetében, ami összeköti egymást tagadó és e tagadással egymást szinten tartó pólusait, akkor ideje lenne megismernünk azt. Hogy e földrajzilag kis terület miképpen körvonalazódik szellemiségében, hogyan önálló, és bár féltik vagy szidják, paktumok és döntések eredményeként adják-veszik, hogyan marad meg mégis összetéveszthetetlen önmagának. (...)
— Mért, te hiszel ebben az országban?
— Nem én aztán. És te?
A homo transsylvanicus szellemének lényegi vonása, hogy nem a mindennapi értelemben vett kezdeményező, hanem sokkal inkább tükröző és reagáló — értsd: elsősorban tagadó — típus. No nem természete szerint ilyen, legtöbb energiáját a folyamatosan kényszerű válaszadás kényszere köti le vagy emészti fel. Magányos, Jézus és Lao-ce, a progressus ad futurum és a regressio ad originem között, az önmeghatározással századok óta egyre küszködő szláv és balkáni tér határán úgy áll helyt, mint sík mezőben egy szál fa. Hogy közép-európai. 1990 előtt anyaországában sem hihetett, „saját” államában pedig nem is hitt soha. A homo transsylvanicus legfontosabb jellemzője, hogy nem hisz hazájában. Ez határozza meg szellemi-lelki alapállását, életérzését, világával szembeni attitűdjét. Alkotásmódját. Irodalmát. Művészetét. Kultúráját. Létezését. A felnövő generációk életútján az egyik legfontosabb tapasztalat változatlanul, immár fél évszázada ennek a ténynek a tudatosítása. Akár tudatosodik viszont ez a hitetlenség vagy hit nélküliség, akár nem, az ily módon megélt léthelyzetre válaszolni kell — és a válaszadás módjában, a válaszok tipizálásában árnyalatok fedezhetők fel. Eltekintve az elnyomástól mint „kapcsolatformától”, Erdély, az erdélyi magyarság időszakos (?!) magára hagyatottságában csak önmagában hihet — és ha a történelem határhelyzeteiben már abban sem — elvégre akárhol és akárhogy is „kisebbség” —, akkor önmagukat felszabadító egyénekben menti magát. Hát a legszélsőségesebb válasz — nem számítva természetesen az öngyilkosságot és az alkoholista vigaszát — az ország végleges elhagyása a kilátástalanként megélt helyzet miatt; hadd hangsúlyozzam itt ki, hogy szándékosan kerültem a kivándorlás főnevet. Nem a homo transsylvanicus szellemiségének valamely apokaliptikus vonásáról van szó, mint több kelet-európai nép esetében — lásd a legrelevánsabb esetet, az oroszt —, semmiképp sem. Erdély határozottan és egyértelműen közép-európai, méghozzá abban, hogy nem lévén sem misztikus, sem önmisztifikáló, sem dogmatikus, sem nihilista, csatlakozásai-csatolásai a feltörés igyekezetét mutató kvázi-apollói ívet vonnak meg. Töredék-létet jelző töredékes ívet.
Állítsuk most szembe a kellő megmaradás vágyát a „helyzet” valóságával, illetve ez utóbbit a rá adott válaszok típusaival. Homónk alternatívái: maradhat és akkor a múltba menekül vagy asszimilálódik vagy addig lázong, míg bekapják, vagy a minimális eredmény reményében tiltakozik — és egy „helytállás” nevű valamit tesz meg gondolkodásának egyik sarkkövévé. Vagy elmehet és akkor különböző köveket gyűjt új sarkok építéséhez. A polgárosodás folyamatában — jó esetben — először is önvizsgálatot tart, és szabadságnak meg boldogságnak és legfőképpen azok viszonyának átértelmezésében először is azt fedezi fel, hogy azok funkcionális és érzelmi jellemzői között nincs természetes, istenadta kapcsolat, hanem csak, azaz kizárólag a személyes akarat alakíthatja ki és tarthatja fenn azt. (...) Mai tudásunk szerint minden egyén számára biztosítani kell az esélyt, hogy alapjogait élvezhesse, és saját sajátos, nem idegen úton és eszközökkel megvalósíthassa önmagát. Hogy ez az esély mi mindent kell hogy jelentsen számunkra, azon még ritkán ábrándoztunk, annyira nincs tapasztalatunk, amelynek alapján elindulhatnánk bár egy gondolatkísérlet erejéig. De lássuk csak az említett, igenis létező árnyalatokat, amelyeket az egyneműsítő „Erdély szellemisége” kifejezés eltakar, illetve annyiban mond ki, amennyiben a „pályaudvar” szó érkező-induló mozdonyokat, egy integető vasutast és egy csókolózó párt jelent.
Ha az észak-nyugati megyéket és a Bánságot más szempontok alapján el is kell különítenünk, abban a tekintetben nem, hogy a Partium mindig is Nyugatban hitt és ma is abban hisz. A ’89-es fordulattal számukra is elérhetővé váltak az addig tantaluszi módon vágyott-szemlélt határok, és bár az ország többi vidékeivel szemben az Európával való kapcsolat tartásban eleve bizonyos helyzeti előnyük volt, először az ő „helyzet” értelmezésük változott meg. Mert ha eztán a személyes életút — nyilván már más természetű — korlátokba ütközik is, a határszéli homo transsylvanicus már nem a korlátok ellen indul harcba, hanem részben azoktól függően átértelmezi szabadságát. Útját követve, hozzá hasonlóan induljunk ki abból, hogy a polgári szabadságfogalom tulajdonképpen alapvetően gazdasági természetű, másfelől a fordulat — elvileg — felszabadította Közép-Kelet-Európa, ezzel Erdély emberét személyi függőségeinek már rég túl szűk világocskájából. Ne feledjük, a Partium már csak földrajzi nyitottsága miatt is mindig is az ország leginformációgazdagabb vidéke volt, hát emberünk számára túl nagy volt már a különbség a szellemiek terén megélt — határtalan vagy inkább határok fölötti — értékvilág és annak kényszerűen helyi, leromlott anyagi „hordozói”, illetve bizonyos mértékben tükörképei között. Hát e tényezők helyét végre egy olyan szabadságfelfogás vette át, amely csak egyetlen értéket ismert és ismer el: az egyén partikuláris érdekeit. Ez az érdek győz a közösségi hovatartozás érzésével szemben, és mivel ez utóbbi ébrentartását mind a többség, mind a kisebbség épp eleget erőltette ahhoz, hogy emberünk bizonyos „nagy gondolatokkal” torkig legyen, elfordulása valósággal reflexszerű — és nem is lepődhetünk meg ezen. (...) Nem akar áldozat lenni, „egyszer él”, és úgy érzi, joga van egy magánszférányi boldogsághoz. A Partiumról lévén szó, ne feledjük, hogy sokak számára az élő, sőt egyre éledő német gyökerek még inkább alátámasztják először is a már jelzett hitetlenséget, másodszor az elvágyódást, harmadszor Németországba — végre — „hazamennek”; több generációnyi megszakítás után, de „haza”. Ha pedig nem „haza”, akkor innen el, micsoda különbség — az eredmény felől nézve viszont a tények mégis ugyanazok.
Ez a szinte teljes szabadság, amelyet végre abszolút értékké tehetett, nem egyszerűen gazdasági vagy politikai elvekre alapul, hanem a természet évezredek óta vizsgált törvényeire. A homo oeconomicus az ember ősképe, tettei a természet törvényeit követik. A történelemnek, sőt magának az evolúciónak a folyamán ez a „szó”, a természet szava volt a fejlődés hajtóereje. Elvi szinten a törvény emberünk esetében is változatlan marad, a „helyzetre” áttelepüléssel felelő homo transsylvanicus esete is ezt bizonyítja. A mindennapi élet szintjén, az egyénekén és a csoportén egyaránt, azonban olyan következtetéseket kell levonnunk, amelyeket nehéz szívvel vet papírra az „azokkal logikai műveleteket végző” szerző. A homo ex-transsylvanicus identitásváltozásáról, identitásának szétcafrangolódásáról, más, külső, ugyancsak „felülről” átvett identitásnormák és hatások egymásra tolódásáról olvassuk újra, aztán ismét újra Mrozek Emigránsok című döbbenetes színművét. Ha most valaki furának tartja, hogy tények és szakmunkák helyett műalkotásra hivatkozom, a válasz — tehát nem az enyém, hanem „a” válasz — az, hogy Mrozek a színház tükrével racionalizálja az emigráns élettapasztalatait, és megspórolja mások, a (még) nem kivándorlók számára ezt a szellemi erőfeszítést. Ami azért fontos, mert önreflexiójukban sokan, a legtöbben nem jutnak el a racionalizálás szükséges és elégséges fokáig, csak mindennapi életük eseményeinek, „példázatainak” tömkelegével ecsetelik-bizonyítják, hogy itt már nem maradhattak, és ott az élet... hát... hajaj... nehéz. Nagyon nehéz ám.
Módosítsunk ezért eddigi következtetéseinken: a törvény az emigráns személyének esetében gazdasági szempontból érvényes — de ez a szempont ugyanolyan természetesen csak egyetlen a mindennapi élet beláthatatlanul komplex szövevényében. Emberünk homo transsylvanicus is egyben, tehát szembesülnie kell tettének a csoportjára visszaható következményeivel — méghozzá előzetesen. A csoportjából kiszakadt egyén távoli gazdasági fejlődésének természetesen minimális hatása sincs volt csoportjára, sem elvi szinten, sem gyakorlatilag — és itt elsősorban a magyarság nemzethalálát ecsetelő Herderre és sokkal inkább Einsteinre kell hivatkoznunk. Herder megállapítása inkább kora „helyzetére” volt és maradt érvényes, az évszázadok távlatában gondolkodó einsteini elméé viszont... még bizonyulhat igaznak. Az erdélyi magyarság pedig? Az erdélyi magyarság elvándorlásának értékelése végül is lehetetlen: a polgári szabadságelvek alapján, láttuk, természetesnek minősül, és mint ilyen megfellebbezhetetlen. Ugyanakkor az erdélyi magyarság mint társadalmi entitás felől, amely ugyancsak polgárosodni szeretne, semmiképp sem helyes. A két szemszög egyelőre (?) összeegyeztethetetlen. A megoldás? Hát az erdélyi polgári intézmény- és elvrendszer kidolgozása — mondanám amúgy kapásból. De mire az erdélyi polgári intézmény- és elvrendszert kidolgozzák — nem lesz emberalap, amely aszerint élhetne. Hogyan oldható... ha nem is meg, de bár fel a dilemma?
(...) Közép-Erdélyben a helyben maradás a szó szoros értelmében helyben maradást jelent. Az újabb fejlődés nem annyira egyének polgárosodásában áll, mint inkább a közös együtthaladás igyekezetében fél kontinensünk világrendező törekvéseivel. A közép-erdélyi homo transsylvanicus saját múltja felé fordul, abban hisz, és nemcsak történelmi határhelyzetekben, hanem folyamatosan annak értékeit felmutatva, azokra hivatkozva követeli jogait. (...)
A legkompaktabb erdélyi magyar közösségre, a székelységre az jellemző, hogy ha közülük sokan törvényesen vagy törvénytelenül folyamatosan Magyarországon dolgoznak is, egyéni célok és csoportérdek viszonyában ez utóbbi javára dönt. A székely emberre az jellemző, hogy akkor is marad, ha elmegy. Ezt bizonyítják a statisztikák is: a bukaresti rádió egyik közlése szerint Szatmár megyében 1000 emberből több mint 270 vándorol ki, Hargita és Kovászna megyéből — 18. Az adatok fölött pedig legyen elég most a székely himnusznak — lásd az eddigieket: minden ideológiai indíték nélkül — arra a bizonyos sorára hivatkozni. (...)
