Józsa István
INTERJÚ DR. ROBERT HAMERTON-KELLYVEL
ETNIKUMKÖZI VISZONYAINK, EURÓPÁINK – AMERIKAI SZEMMEL
Dr. Robert Hamerton-Kelly, a Center for International Security and Arms Control (Nemzetközi Biztonsági S Fegyverkezést Ellenőrző Központ) tagja, a kaliforniai Stanford Egyetem védelmi politikát előadó professzora dr. Matus János és dr. Vogel Sándor, a budapesti Magyar Külügyi Intézet politológusainak kíséretében tapasztalatszerző körutat tett Erdélyben. Szeptember 7-tól Kolozsváron folytatták a hazai, illetve a helyi biztonsági viszonyokat elemző munkájukat. Mint dr. Matus János tudományos főmunkatárs, a politikatudományok kandidátusa elmondta, az általuk képviselt intézmény független kutatóintézet, a Teleki Alapítvány keretei között működik, az elemzéseik eredményeként kialakítandó vélemény pedig a kutatóé, és nem valamely kormány hivatalos álláspontja. 1990 decembere óta működnek együtt a Stanford Egyetemmel. Mivel a különböző nemzetiségek együttélésének, az etnikumközi feszültségeknek a kérdését ma már világszerte nemzetközi biztonsági kérdésnek tekintik, Erdélyben az utóbbi hónapokban egyre feszültebb magyar—román etnikumközi viszonyokat vizsgálták, hiszen azoknak egyre nagyobb figyelmet kell szentelni — a nemzetközi leszerelés általános kategóriájának keretében. A választások előtti helyzetet vizsgálva a Demokratikus Konvenció esélyeit igyekeztek tisztázni, tárgyalásaik során találkoztak az RMDSZ, a görög katolikus egyház képviselőivel, Csiha Kálmán püspökkel, Czirják Árpád kanonokkal, Ion Rațiuval, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt egyik vezető egyéniségével és Petru Litiuval, a Demokratikus Konvenció — vesztes — kolozsvári polgármesterjelöltjével. Gheorghe Funar polgármester nem tartózkodott a városban. Dr. Robert Hamerton-Kellyvel eddigi tárgyalásaik, vizsgálataik (várt) eredményeiről, illetve a délkelet- és kelet-európai védelmi rendszerek jelenéről és jövőjéről beszélgettünk, arról, hogy miként látják az Egyesült Államokban a délkelet-európai biztonság jövőjét — a nacionalizmusok szította feszültségpotenciál katonai erővé válásának idején? Mi lehet az egyén szerepe a béke és biztonság előmozdításában — a manipuláció korában? Végezetül arról, hogy szerinte utópia-e még az Európai Egyesült Államok gondolata? Valójában csak Európák vannak, a régi sztálinista határok valamilyen formában túlélnek, marad hát a megosztottság? Amerikai szemszögből tekintve, érdekében áll-e Nyugatnak, hogy Közép- és Kelet-Európa felzárkózzék, „Európává" váljék? Egyenrangúvá váljék? A legvalószínűbb, és a jelenlegi állapotokat, illetve tendenciákat tekintve, a legtermészetesebb: a nagy földrajzi Európán és a kisebb politikaira belül létrejön egy még kisebb közös Európa, spiritualizált határokkal stb. Ehhez a demokrácia bizonyos fejlettségi foka szükségeltetik, ez a jövőben Nyugaton lehetséges. Hogyan viszonyulhat ez az új, ez a minden eddiginél, a többinél igazibb Európa a másikhoz? Az összes többihez?
DR. ROBERT HAMERTON-KELLY „ÚJ, TELJESEN MÁSKÉNT NEVELT GENERÁCIÓKNAK KELL FELNŐNIÜK"
--Délkelet- és Kelet-Európában, e nemzetiségi összecsapásoktól zaklatott környezetben a magyar—román viszonyt minősíthetjük egyelőre a legreményteljesebbnek, legbiztatóbbnak, noha a feszültség bármikor kész nyílt, erőszakos cselekményekben tetőzni. Az esélyek itt sajnos a néhai Jugoszláviáéhoz hasonlóak, elsősorban azért, mert belügyeken jóval túlmutató következményekkel kell számolnunk. Egy sajnos már létező példán levezetve: a horvátok harca maga után vonta a boszniai törekvéseket, ha Bosznia küzd, ez érinti Koszovót, ha pedig Koszovót, akkor már Albániát is. Ezzel érdekelt Törökország, Macedónia, Görögország, Bulgária... Munkatársaim és intézményeink célja tehát az, hogy modelleket építsünk fel a kormányok számára a többség és kisebbség interakciójának megértéséért. Ezek alapján építhető ki aztán a szükséges védelmi rendszer, ez pedig, bár természeténél fogva nem irányítja programszerűen egy társadalom politikai-kulturális stb. életét, igyekszik megelőzni bármiféle konfliktus kitörését és terjedését. Hogy diplomáciai úton megállítsuk a nacionalista erők katonai erővé válását, arra a legnagyobb esélyt a magyar—román viszonyok esetében látom. A néhai Jugoszláviáéban már nem bízom abban, hogy tárgyalások útján megállíthatnánk a harcokat. A szerbek szerintem sem érik be eddigi „eredményeikkel", és nem tudok olyan nyugat-európai vagy óceánon túli biztonsági rendszerről, amely szükséges és elégséges módon és mértékben közbe kívánna lépni, hogy megállítsa a vérengzést. Ezek a csoportfeszültségek nagyon mélyen gyökereznek az egyéni pszichében. Családi örökségként hozzuk magunkkal, kit kell gyűlölnünk, kit kell szeretnünk, és szinte automatikusan reagálunk a bennünket körülvevő környezeti, nyelvi, viselkedésbeli stb. jelekre. Mit tehet hát az egyén? Rá kell irányítani a figyelmét az e régióban egyre vitatott, de végre becsületesen felfedett történelmi stb. igazságokra — és ehhez elsősorban a nevelés, az elemi iskolai évekkel kezdődő nevelés a legreményteljesebb út. Nem az egyén gondolkodásmódját kell megváltoztatni, az nem sokat ígérő megoldás, hanem új, teljesen másként nevelt generációknak kell felnőniük, akiket az oktatás hozzásegít ahhoz, hogy elszakadjanak a nagyszülők szülők rossz nevelésétől. Az emberi viszonyulásmódok tudatosan helyes megválasztása egyének között kell hogy elkezdődjék, egyének közötti megértéshez kell vezetnie – majd csak ezután beszélhetünk etnikumközi toleranciáról. Ma még távol állunk ettől, de ha sokan sokáig vitatták is, részeredménynek tekinthetjük, hogy három, relatíve jól körvonalazódott Európáról beszélhetünk. Ez már lépcsőfoknak tekinthető a biztos közeledéshez — ha ugyanakkor vitathatatlan a tagozódás is. Sajnos, azt kell hinnem, Nyugat-Európa késlekedése fontossággal bírna. Azt hiszem, a jelenlegi álláspontjaiknak lehetséges köze van ahhoz, hogy már jól látják, miként léphetnének közbe és miként gyakorolhatnának nyomást a Balkánra. És nem szeretnék abban a helyzetben lenni, amelyben belerángatják Őket efféle interakciókba. Tisztázandó, hogy melyik út, a nemzetek Európája, a régiók Európája vagy az Európai Egyesült Államok megszületése vezet az arany megoldáshoz. Egyelőre az bír elsődleges fontossággal, hogy a nyugat-európai egységesülés valami többet eredményezzen, mint gazdasági összefogást. Közép- és Nyugat-Európa viszonyát ezután országonként kell elemeznünk, mert sajnos minden eshetőség kedvéért a már említett feszültségek miatt szemmel kell tartanunk ezen országok Közép-Európa többi államaihoz, Illetve a Balkánhoz fűző viszonyait is. És sajnos, e vonal nagy részének mentén Románia terül el. Csehország és Magyarország esélyei a legjobbak, esetükben tíz év alatt megvalósítható a teljes integráció. Lengyelország még távol áll ettől. Románia? Nem látok valós lehetőséget, az Európához való elzárkózáshoz: kezdetleges a demokrácia ebben az országban. Eddigi benyomásaim szerint még mindig valami átmeneti periódus tart, és nagyon-nagyon sok függ a szeptember 27-i választásoktól. A Demokratikus Konvenció tevékenységét tartom a legnagyobb távlatokkal kecsegtetőnek, mivel olyan demokratikus elveket képvisel, melyeket Nyugaton és az Óceánon túl elismerünk. A másik két szervezet nagyon... különös, politikai tevékenységük jellege kísértetiesen hasonlít a régi rezsim munkastílusára. Az még nem meglepő, hogy változatlanul vannak olyanok, akiket a régi módszerekkel irányítani, befolyásolni lehet, ezeknek az eljárásoknak a használata viszont nem kívánatos. Az így elért közvetlen, rövid távú, belföldi sikerek szemben állnak a kontinentális integráció lehetőségeivel.
1992
DR. ROBERT HAMERTON-KELLY „ÚJ, TELJESEN MÁSKÉNT NEVELT GENERÁCIÓKNAK KELL FELNŐNIÜK"
--Délkelet- és Kelet-Európában, e nemzetiségi összecsapásoktól zaklatott környezetben a magyar—román viszonyt minősíthetjük egyelőre a legreményteljesebbnek, legbiztatóbbnak, noha a feszültség bármikor kész nyílt, erőszakos cselekményekben tetőzni. Az esélyek itt sajnos a néhai Jugoszláviáéhoz hasonlóak, elsősorban azért, mert belügyeken jóval túlmutató következményekkel kell számolnunk. Egy sajnos már létező példán levezetve: a horvátok harca maga után vonta a boszniai törekvéseket, ha Bosznia küzd, ez érinti Koszovót, ha pedig Koszovót, akkor már Albániát is. Ezzel érdekelt Törökország, Macedónia, Görögország, Bulgária... Munkatársaim és intézményeink célja tehát az, hogy modelleket építsünk fel a kormányok számára a többség és kisebbség interakciójának megértéséért. Ezek alapján építhető ki aztán a szükséges védelmi rendszer, ez pedig, bár természeténél fogva nem irányítja programszerűen egy társadalom politikai-kulturális stb. életét, igyekszik megelőzni bármiféle konfliktus kitörését és terjedését. Hogy diplomáciai úton megállítsuk a nacionalista erők katonai erővé válását, arra a legnagyobb esélyt a magyar—román viszonyok esetében látom. A néhai Jugoszláviáéban már nem bízom abban, hogy tárgyalások útján megállíthatnánk a harcokat. A szerbek szerintem sem érik be eddigi „eredményeikkel", és nem tudok olyan nyugat-európai vagy óceánon túli biztonsági rendszerről, amely szükséges és elégséges módon és mértékben közbe kívánna lépni, hogy megállítsa a vérengzést. Ezek a csoportfeszültségek nagyon mélyen gyökereznek az egyéni pszichében. Családi örökségként hozzuk magunkkal, kit kell gyűlölnünk, kit kell szeretnünk, és szinte automatikusan reagálunk a bennünket körülvevő környezeti, nyelvi, viselkedésbeli stb. jelekre. Mit tehet hát az egyén? Rá kell irányítani a figyelmét az e régióban egyre vitatott, de végre becsületesen felfedett történelmi stb. igazságokra — és ehhez elsősorban a nevelés, az elemi iskolai évekkel kezdődő nevelés a legreményteljesebb út. Nem az egyén gondolkodásmódját kell megváltoztatni, az nem sokat ígérő megoldás, hanem új, teljesen másként nevelt generációknak kell felnőniük, akiket az oktatás hozzásegít ahhoz, hogy elszakadjanak a nagyszülők szülők rossz nevelésétől. Az emberi viszonyulásmódok tudatosan helyes megválasztása egyének között kell hogy elkezdődjék, egyének közötti megértéshez kell vezetnie – majd csak ezután beszélhetünk etnikumközi toleranciáról. Ma még távol állunk ettől, de ha sokan sokáig vitatták is, részeredménynek tekinthetjük, hogy három, relatíve jól körvonalazódott Európáról beszélhetünk. Ez már lépcsőfoknak tekinthető a biztos közeledéshez — ha ugyanakkor vitathatatlan a tagozódás is. Sajnos, azt kell hinnem, Nyugat-Európa késlekedése fontossággal bírna. Azt hiszem, a jelenlegi álláspontjaiknak lehetséges köze van ahhoz, hogy már jól látják, miként léphetnének közbe és miként gyakorolhatnának nyomást a Balkánra. És nem szeretnék abban a helyzetben lenni, amelyben belerángatják Őket efféle interakciókba. Tisztázandó, hogy melyik út, a nemzetek Európája, a régiók Európája vagy az Európai Egyesült Államok megszületése vezet az arany megoldáshoz. Egyelőre az bír elsődleges fontossággal, hogy a nyugat-európai egységesülés valami többet eredményezzen, mint gazdasági összefogást. Közép- és Nyugat-Európa viszonyát ezután országonként kell elemeznünk, mert sajnos minden eshetőség kedvéért a már említett feszültségek miatt szemmel kell tartanunk ezen országok Közép-Európa többi államaihoz, Illetve a Balkánhoz fűző viszonyait is. És sajnos, e vonal nagy részének mentén Románia terül el. Csehország és Magyarország esélyei a legjobbak, esetükben tíz év alatt megvalósítható a teljes integráció. Lengyelország még távol áll ettől. Románia? Nem látok valós lehetőséget, az Európához való elzárkózáshoz: kezdetleges a demokrácia ebben az országban. Eddigi benyomásaim szerint még mindig valami átmeneti periódus tart, és nagyon-nagyon sok függ a szeptember 27-i választásoktól. A Demokratikus Konvenció tevékenységét tartom a legnagyobb távlatokkal kecsegtetőnek, mivel olyan demokratikus elveket képvisel, melyeket Nyugaton és az Óceánon túl elismerünk. A másik két szervezet nagyon... különös, politikai tevékenységük jellege kísértetiesen hasonlít a régi rezsim munkastílusára. Az még nem meglepő, hogy változatlanul vannak olyanok, akiket a régi módszerekkel irányítani, befolyásolni lehet, ezeknek az eljárásoknak a használata viszont nem kívánatos. Az így elért közvetlen, rövid távú, belföldi sikerek szemben állnak a kontinentális integráció lehetőségeivel.
1992
