Józsa István
JANCSÓ MIKLÓS INTERJÚ
A VILÁGÁLOM PUSZTÍTÓ HATALMÁRÓL
|
Jancsó Miklós filmrendező egyik védnöke volt az East Central European Festivalnak, amely Szombathelyen, 1995. május 26--28. között, a Center for European Studies, a HCA Liaison Office for East Central European Cooperation, illetve a szombathelyi tanárképző főiskola szervezésében került megrendezésre. Az előadások, majd az azokat követő kerekasztal-beszélgetés témája az emigráció volt, értve ezen a ki- és bevándorlást csakúgy, mint Közép-és Kelet-Európa értelmiségének “belső emigrációját’. A régió mintegy tucatnyi országából írók, újságírók, művészek, politikusok, társadalomtudósok találkoztak itt, és számoltak be saját tapasztalataikról. Jancsó Miklós filmrendezővel a régió határain belüli és azokon túli alkotói lehetőségekről, azok változásairól beszélgettünk -- természetesen a film kapcsán.
|
Józsa István: Abból kell kiindulnunk, hogy Közép- és Kelet-Európábán politika és művészet viszonya a század második felében, de tulajdonképpen a fasiszta ideológia uralmától kezdve tisztázatlan maradt; ez egyfelől egy bizonyos politikai kényszert jelentett, másrészt sokszor valóban heroikus vállalást az írók, művészek részéről. Az egyik következmény a kultúra berkeiben, magukban a műalkotásokban egy ingázás erkölcs és esztétikum között, amely országonként változó formájú volt ugyan, de elvi alapjaiban ugyanaz. Másrészt — és ez valahol természetes — megjelent az úgynevezett “tiszta”, politikai ideológiától nem szennyezett esztétikai értéknek a... vágyálma. Jancsó Miklós, Andrej Tarkovszkij, Szabó István. Néhány olyan — filmtörténeti jelentőségű — név, akik nem emigrációban kifejtett munkásságukban mégis közelítettek ezen eszmény felé.
Jancsó Miklós: Ez a három ember olyan korban dolgozott, mikor a nyílt állásfoglalás lehetetlen volt. Nemcsak megalkuvást jelent ez, magáról a film természetéről is szólnunk kell itt. A film ugyanis ritkán érinti a művészet határait, a film, amelyet a közönség néz, egyetlen és folyamatosan ugyanazon gonddal küzd. A pénz. A filmcsináló, a forgalmazó mindig ki van szolgáltatva valakinek, ha tisztességes, megkerüli a problémát. Tarkovszkij, Szabó, Jancsó, Ciulei, Pintilie — az ő filmjeikben a dolog természete miatt ilyen. Ha szerencsés volt a közeg, az ember nemcsak állásfoglalását, hanem világnézetét is kifejezésre juttathatta; arról a fajta filmről beszélek, amelyet mi ezen az égtájon forgattunk, amely elbeszélésben, formában más. Egy virágnyelvet használtunk. Az utolsó amerikai hullám előtt az volt a fontos, hogy a film realista legyen. A Csillagok háborúja óta ez a művészet a mese, az álom felé fejlődött. Ha addig a “valóság”, a szájbarágás volt a fontos — és nélkülözhetetlen — , ez a filmnyelv fölösleges lett, halott, akkor volt rá szükség, mikor a közvetlen politikai ráhatást kellett kikerülni. A régión kívüli befogadó oldaláról... Kitűnő példaként hozhatom fel Jörg Donner barátom esetét: finnországi, mellesleg svéd. Megnézte a Szegénylegényeket — hát ez egy történelmi film, mondta. 0 , a kívülálló már nem ismeri a nyelvezetét, a kódját. És ugyanez a helyzet a formával.
JI: A ''helyzetben'', a sokat emlegetett "helyzetben ’' határozott alternatívák kínálkoztak az alkotó számára: hogy behódol, hogy ellenáll, és vállalja ellenállása következményeit, hogy a hagyományba, a múltba menekül — lásd a történelmi regény “divatját” Erdélyben, a történelmi filmek számát a régió más kultúráiban —, hogy “belső emigrációba" vonul. Ezeket azonban tekintsük "csak" típusoknak, akadt ugyanis, aki másból is élt. Guido Aristarco azt írja Jancsó Miklósról, Szabó Istvánról, hogy a "rendszerben” tiltakoztak a "rendszer" ellen...
JM: Ugyanígy jó példa Ciulei és Pintilie is. Magamról... Hát nem volt más lehetőségem. Meg kellett teremtenem a magam nyelvezetét. Kitűnő ebben a tekintetben Szabó István. Megérdemelte az Oscar-dijat, és ne feledjük, hogy azután sem hagyta el Magyarországot. Tisztában volt, van azzal, hogy nemcsak politikai nyomással kell harcolni, hanem gazdaságival is. A klasszikus hollywoodi film esetében a rendező nem szerző, ő csak leforgatja az egészet, az ún. utolsó vágás joga nem az övé. A producer odaadja a művet az “editor”-nak, az vágja végül a felvett anyagot. Nálunk ez a rendezővel együtt történik — ott nem. Ez a fajta korlátozás erőteljesen megszabja, hogy ki marad felszínen. Itt most Szabó István az egyetlen, aki m indig minden bizalmat megkap; foglalkoztat, hogy írok róla egy könyvet.
JI: "Magyar filmgyártás ’’ — él-e ez a fogalom, és ha igen, milyen értelemben?
JM: Van ilyesmi, de óriási nehézségekkel küzd. A közönségnek nem kell. Bacsó Péter Újra tan ú című filmje 80 000 nézőt vonzott, egy közepes amerikai film helyből 150— 200 000 nézőt jelent. Az amerikaiak lenyúlták a magyar piacot, nem tudom, ismerős-e már Kolozsváron ez a nagyon kifejező, új pesti szleng; “lenyúlni” valamit, az azt jelenti, hogy fe n trö l, könnyedén elkapni, elvinni, elcsípni. Nos, az amerikai film Közép- és Kelet-Európának ebben az átmeneti, ebben a gazdasági gondokkal küszködő korszakában különösebb ellenállás nélkül lenyúlta a piacot. A tény azonban nemcsak ezt a régiót minősíti, ez a “helyzet” világszerte.
JI: Siófokon idén május 12— 15. között zajlott a Határon Túli Magyar Filmesek 1. Fesztiválja és Vására. A tapasztalatok igen fontosak voltak mind a szervezők, mind a résztvevők számára. Ön szerint milyen szerepet tölthetnek be a határon túli magyarfilmesek?
JM: Először is a mozgókép természetéről. A filmesnek el kell döntenie, hogy profi-e vagy sem. A mozgókép mint kifejezési eszköz akkor él igazán, ha úgy használják, mint a tollat a jegyzeteléshez. Régi alapigazság ez. A mozgókép a kommunikáció egy lehetősége, és nem feltétlenül profi. Egyfajta beszéd magamnak, barátaimnak, a jövőnek. Bostonban, Cambridge-ben, a Harvardon filmet tanítottam két évig — ha lehet azt tanítani — , összesen hárman voltak, akik profik akartak lenni. Az ilyen filmeket nevezem én diákfilmeknek. Olyan kommunikációs termékeknek, amelyek elsősorban az alkotói önkifejezés céljából születtek. Hát ezért gondolom, hogy a határon túli magyar filmnek ma először is el kell döntenie, hogy profi akar-e lenni. Ha ma rákérdezünk, hogy milyen filmeket is vetítenek a mozikban, mire jutunk? Hát ezért mondom, nem biztos, hogy profinak kell lennie, alkotójának nem kell okvetlenül ebből élnie. Sokan azt hiszik, hogy igen, pedig ez ma egyszerűen nem feltétel az alkotáshoz.
JI: Tekintve a keretet, a "helyzetet", a feltételrendszert, amelyben az alkotó — azt mondtuk, film es — dolgozik, a művészet — filmművészet — mint kommunikációs lehetőség a szó szoros értelmében az egész világot átfogó hálózat révén terjedhet, egyáltalán élhet. Gondolok itt elsősorban az Internetre, de m ég inkább a napjainkban ugrásszerűen felfejlődött Video On Line-ra. Ez utóbbi már megalkotta az ún. hipertextuális újságot, a hipermediális újságstandot — az ember a világon bárhol, otthon, a számítógép előtt ülve megrendelheti az aznap reggeli New York Times címoldalát, kinagyíthatja a lap bármelyik cikkét —, a Video On Line segítségével bevásárolhat — a képernyőn megjelenik a bekapcsolt üzletek felkínált áruinak listája, számítógépen megrendelhetők, majd hazaszállíttathatók —, postai szolgáltatás, filmek megrendelése, tájékoztató az időjárásról, utazások megtervezése, videojáték stb., stb. válik lehetővé számára. Még az Internetet is felváltani látszik, mert az elsősorban angol nyelvű, bonyolult és technicizált, nem föltétlenül megbízható és lassú. A Video On Line bármely nyelven képes működni, alkalmazkodik a használójához, megkönnyíti a szolgáltatások igénybevételét, megbízható és gyors. És mindezt a helyi telefonköltség szintjén. Évi 300 százalékos fejlődést mutat, tíz percenként születik egy-egy új hálózat. Idén május 5-én került sor a cég európai bemutatkozó sorozatának budapesti rendezvényére. Óriási lehetőségek — mennyiben lehetnek ezek a filmgyártás, esetleg a határon túli magyarfilmgyártásfejlődésének elősegítői?
JM: Ez a világméretű kapcsolat, már maga az Internet először is ahhoz vezetett, hogy kiemelkedett egy új elit. Ez már helyből nemzetközi szinten képes kifejezni magát, pénze van, információs korlátái egyszerűen nincsenek, ma tehát ez a korszerű kommunikációs lehetőség. Ma az amerikai filmek uralják a világpiacot, a mindenféle “helyzetet”, ők minden politikai elnyomás nélkül és óriási gazdasági lehetőségekkel közelítenek ahhoz a “tiszta” esztétikai értékhez, amely ebben a régióban általában távoli vágykép volt csupán. Az amerikai filmek álomfilmek. Olyan álomról van szó, amelyről eddig el sem lehetett képzelni, hogy megvalósítható. Ha ez módomban áll, akkor már csak dolgozni kell, ha nem, akkora hendikeppel küszködöm, hogy energiáim nagy, sőt legnagyobb részét arra kell fordítanom. Most is van egy forgatókönyvem, amely a technika miatt nagyon sokba kerülne. Ha elektronika segítségével meg tudnám oldani, rendben lenne. Tudom, hogy primitíven hogyan lehet megcsinálni, de még így is rengeteg korlát áll előttem.
JI: Politikai, gazdasági? Más? "Helyzet” ma is van...
JM: Hát ma már tényleg nem lehet olyan egyszerűen meghatározni azt. Mikor az ország már a harmadik, sőt a negyedik világba csúszik át, banánköztársaság leszünk, mikor tudjuk a politikusokról, ki mennyit lopott, melyiküknek miért lenne börtönben a helye, hát a “helyzetet" tényleg nehezen lehet megragadni. A képzőművész számára ez a zűrzavar nem hendikep, a költő számára szintén, a filmes számára azonban nagyon is az. A legfőbb korlátom az, hogy nem is ismerhetem ki a korlátokat. Tizenöt évvel ezelőtt tudtam, hogy legfeljebb húszmillióból meg lehet csinálni egy filmet. Most...
JI: Az elektronika mennyiben segíthet? Megszületett a "virtuális valóság", a "második valóság ", és az a félelmetes, hogy beavatkozik az eddig egyetlennek hitt valóságos világba. Hogy az élet utánozza a művészetet, az a hetvenes-nyolcvanas években született és felfejlődött gondolat. Ma az első és '‘második'’ valóság együttélésében lenyűgöző az újabb technikai stb., stb. lehetőség, de az a döbbenetes, hogy már ma alig lehet megkülönböztetni-elkülöníteni az egyiket a másiktól. Michael Douglas legújabb filmje, a Disclosure már elsősorban az információ, a komputerekben tárolt információ dimenziójában játszódik. "Ott" — élet és halál kérdései dőlnek el, “Itt ” — a mindennapi élet, a látszólag barátságos párbeszédek szintjén nyoma sincs az egésznek... Hozzáteszem, semmiképp sem a művet igyekszem minősíteni itt, hanem a két valóság viszonyáról beszélek, mert hál annak a film hű elvi modellje.
JM: Maga a film végül is tennék, áru. Méghozzá nagyon is jövedelmező. Ma “ a” film, és itt elsősorban és mindenekfelett az amerikai filmet kell értenünk, a három legvirágzóbb illegális kereskedelem, a lány-, a kábítószer- és a fegyverkereskedelem után a negyedik helyen áll. Ma az amerikai filmen nem is lehet pénzt veszíteni. És míg más, hasonló volumenű befektetés hosszú lejáratú, ez nem. És ez ma már olyan iparág, ahova már befektetni is nehéz. Kialakult hálózatok vannak, azok egyrészt felosztották egymás között a piacot, másrészt azoknak a nagyságoknak a konkurenciájába kicsik nem tudnak beleszólni. Roppant jövedelmező üzletág. Nemcsak filmet készíteni nehéz, utána még következik az, hogy a zsúfolt piacon el is kell tudni adni. Standardizálni kell; ez a tornacipő itt rajtam Reebok, Dél-Koreában vettem, a világon bárhol megvehetem — ez jelenti azt, hogy standardizálva van. Nos, Amerikában az élvonal tudja, hogy kísérleteznie kell, eljátszik a “valóságokkal", számára ez nem jelent nehézséget. És ezt bele is plántálják a világ közönségébe. Hogy “mit kér a közönség...” Bennünket sokáig ez érdekelt, és odajutottunk, hogy nem kellünk neki. Ez az amerikai Ilim kialakítja, sőt neveli a maga közönségét! Minden szofisztikáit technika a rendelkezésére áll, hogy — álomból valósággá változtasson bármit. Hova vezet ez az út? Az ember nem tudja. Nézőként olyanok vagyunk, mint a viccbeli ember, aki az úton találkozik Jézussal. És a kérdésre — “Hova mész, fiam?” — nem képes egyetlen szónyi választ sem adni. Nos, ez a film tudja a választ. A győztesek, az erősek oldalán áll, a harmadik, a legkisebb fiú pártján. És a néző le is fordítja a maga életvitelében, amit ez a film akar; csak egyetlen példát: a volt Jugoszláviában, a harcok kezdetekor az emberek Sylvester Stallone hősének, Rambo jelmezének utánzataiba öltözve kezdték gyilkolni egymást... Szóval a világálom megvalósulva már nem olyan egyszerű. A fehér ember kultúrájának ez a vége. A világ nyolcvan százaléka ugyanis nem a szerencsés oldalon áll. Völgyessy Iván példáját hoznám fel arra, hogy hogyan is kell az egyszerű embereket öntudatra ébreszteni. Kaposváron egy gyár vezetősége az összehívott munkások elé állt, bejelentették, hogy a gyárat be fogják zárni. Egy munkás kérdéssel felelt: jó-jó, hogy most át kell képezniük magukat, de mondják meg neki, mire. Völgyessy válasza: uram, ön felnőtt, gondolkodó ember, ezt saját magának kell eldöntenie. — És itt megint az anyagi korlátokba ütközünk. Legkisebb fiam egy kitűnő amerikai iskolába jár; mikor kérték az iskolai étkeztetésért a díjat, napi egy dollárt, a szülőknek csak harminc százaléka tudott fizetni. Hova vezet az átképzés?
JI: Van-e olyan értékrendszerünk, amellyel védekezhetünk az ilyen típusú manipuláció ellen?
JM: Nincs. Nincs. És ez hatalmi kérdés. Esetleg akkor lesz, ha az a szűk elit újra és még inkább beavatkozik az emberek életébe. Ahhoz, persze, magas fokú képzettség és technikai lehetőségek kellenek. Egyelőre azonban ez a hálózat nem enged engem tágabb körben kommunikálni. És itt nem Közép- és Kelet-Európáról van szó, hanem a hatmilliárd emberből ötmilliárd-kilencszázkilencvenkilencmillió... kilencszázezer elzárt emberről.
1995
