Józsa István
„KISEBBSÉG” – JELENTÉS NÉLKÜLI FOGALOM*
​
​

„Nyelvében él a nemzet.”

        „Kisebbség”—az egyik alapvető kategória több közép- és kelet-európai nép  önértelmezésében, egy fogalom,  tradíció, amely egyben szemléleti keret is lett. Az erdélyi magyarok sorsa, körülbelül kétmillió emberé, akik az 1989-es fordulatig Európa legnagyobb „kisebbségét” alkották, árnyalatgazdag példaként szolgálhat annak bemutatásához, ahogy egy tisztán szociológiai terminus gyakran használt... kategória lett, illetve az egyik legjobb példa ontológiai alapjainak interpretációjához[1].

        „Kisebbséginek” lenni a diktatúra politikai körülményei között annyit jelentett, mint „másodrangú állampolgárnak” lenni, tehát természetes, hogy a „kisebbségi” önátelemzés  a gyakran emlegetett „kisebbségi helyzet”, a „helyzet”  reflexiójának függvényében történt – feldolgozásaiban, a műalkotásokban a trianoni szerződéstől a nyolcvanas évekig a védekező keresést, az alternatívák kutatását azonosíthatjuk mint egyedüli, átfogó, egész nemzettestre érvényes  tendenciát. A szolgalelkű magatartáson túl a titokzatoskodásba való menekülés bizonyult hatékonynak, az intézményes, de rejtett politikai nyomás és a mindennapi életbeli következményei miatt az alkotók univerzális erkölcsi értékekre mutogattak, ami jellegzetes közép-kelet-európai politikai és erkölcsi kavarodáshoz,  az esztétikum szennyezéséhez vezetett – hát mintegy reflexként megjelent az úgynevezett „tiszta” esztétikai értékek utáni vágy, sőt küzdelem. A közösségről gondolkodva, sőt szólva – szimulákruma a hetvenes évek alkotásaiban az „önismeret” jegyében zajlott, a könyvkiadók, a szerkesztőségek – Kriterion, Korunk, Utunk, A Hét – fontos szerepet töltöttek be ebben a jól meghatározott  tevékenységben.  Az „önismeret” korszaka után, különös ellentmondás, a legsötétebb években, mikor már senki nem hitt az államrendben, az írók, az alkotók az „értékőrzésre” fektették a hangsúlyt. Végül is a kultúra multifunkcionális menedékhely lett, alap a közösség öntudatának, önbecsülésének temploma számára.  Ennek a tevékenységnek egyetlen célja volt. Meghatározni – újra és újra... – ezeknek az embereknek a szellemi arcélét. A lehető legátfogóbban tisztázni a válaszokat a legrégibb, legegyszerűbb és legégetőbb kérdésre. Az identitásról kell szólnunk. És mindezt egyetlen fogalom alapján, amely nagyon veszélyesnek bizonyult: egy tisztán, egy csak szociológiai nomen határozta meg közel kétmillió ember gondolkodását, önismeretét, önbecsülését, magát a létezését.[2] 

        1989 decembere után az egész ország   elkezdte újraépíteni szabadságát -- „átmeneti korszak”  --, a magyar kisebbség – újra és folyamatosan... – egzisztenciális alternatívákat keresett, először is, ha nem is mindenekfölött – a kultúra szellemi építményén kívül.  Nem, ebben a régióban a politika nem elég milliók és milliók vezetéséhez – hol az?! -- , „új utak”- „új módszer” etc.; szép, üres mondatok, folyamatosan ott a szakadék a nyilatkozatok, szónoklatok  és a napi gyakorlat között. Identitás. Az átmenet évei, a „helyzet”, a múlt agresszív árnyai, nemzetközi nyitás, kapcsolatok, újraépítés, „mindent megtenni a demokráciáért”, a szabadság új arcai. Lássuk az irodalmat, a művészetet, a teóriákat.„Az író már nem olyan fontos.” „Már nem fontos fontosnak lenni.” Az öninterpretáció új útjai. Identitás. 

        Irodalom? Művészet? „Tekintve fenséges meg mindenféle hagyományainkat, századaink során az irodalom, illetve a művészet és a politikum viszonya folyamatosan tisztázatlan maradt. Az írástudók vagy rákényszerültek a politizálásra – mert az irodalomnak kellett olyan funkciókat betöltenie, melyeket a politika nem volt képes --, vagy pedig – és ezt érdemes lenne külön tárgyként elemezni – idővel felébredt vagy megfékezhetetlenné nőtt bennük a hatalomvágy. Értelmiségi státusok fedték át így egymást, ötvöződtek, keveredtek, kavarodtak, az eredmény pedig az lett, hogy... tekintve az alkotó egyént, az egyik státusának értékjegyeit érvényesnek, életképesnek kívánta tekinteni-tekintetni a másik esetében, míg az utóbbi, a politikai úgymond teljes joggal kívánta befolyásolni, meghatározni az előzőt... Más szóval se tiszta irodalmi érték, se igazi politika. A 19. század magyar irodalmában-kultúrájában, illetve az 1989 előtti romániai magyar irodalomban a történelmi helyzet kényszerű volta diktált és eredményezett effajta torzulásokat, ma viszont, ma, a nagy fordulatok után a két státus keveredése „természetesebbnek” tűnik.

Nos, ezzel az esszével akkor azon töprengtem, hogy milyen természetű is ez a tipikusan kelet-közép-európai nyavalya, hogyan is lehetne hazaküldeni a politikát, a politikusokat a parlamentbe. Ma pedig az alapvető fogalmak és elemzési szempontok tisztázása után azt is végig kellene gondolni, hogy mitől is „természetesebb” az a keveredés. Legyen szó viszont irodalom, művészet és politikum bármelyik említett típusú, illetve bármiféle viszonyáról, az összekapcsolás-összekapcsolódás pontja, pontosabban útvonala ugyanaz: a művészi tükrözés folyamata. Ennek vonalán kell vizsgálódnunk, hogy mindkét pólus felé helytálló elméleti következtetésekhez jussunk, ugyanis ez a mindenható tényezője a művészetek születési és létezési folyamatának, ezzel pedig az emberi létezés bármiféle objektivációjának. Az irodalom antológiájától az irodalom esztétikájáig az út a maga minden buktatójával a tükrözés folyamatát elemezve járható végig, térképezhető fel – és újítható meg. (Legalábbis olyan mértékben, amennyiben ez az előzetes elméleti megfontolásoktól a gyakorlat felé megvalósítható. Lásd a címet.)”[3]

-- Ellentmondásosnak tűnik, de „megtisztítva”  a  közép- és kelet-európai öninterpretáció alapfogalmait, azt fedezzük fel, hogy az irodalom, a művészet birodalmában a „kisebbség” fogalom elveszti jelentéseit. Mi több, az egyetlen  szociológiai vonatkozáson túl nem is volt neki.  Dekonstrukciója világosan feltárja a tényt..

        Ma az identitás a legtöbbünk számára, a társadalomtudományok számára nyelvi kérdés. „Nyelvében él a nemzet.” Így van ez? Valóban? Nem elég ezt ismételgetni, mi több, tévedés. Felszínes tévedés. Teljesen mindegy, hogy ez a két ember itt mellettem angolul vagy japánul okos és tehetséges, magyarul vagy svédül módos vagy energikus. Olyanok, amilyenek. Egyébként az ember a Kozmosz kicsinyített mása, ezt már a középkorban tudtuk, sőt már a görögök... Az identitás először is olyan apriori rendszer, amely meghatároz már mesze a nyelvi formába: prekonceptusokba, konceptusokba, szavakba, fogalmakba, mondatokba, szövegekbe, párbeszédekbe való foglalása előtt. „Nyelvében él a nemzet.”  A gondolat közismert maximaként régóta él Erdélyben, a magyar kultúrában. Különböző megfogalmazásait megtaláljuk a 18., 19. század klasszikusainak műveiben, Bessenyei György (1775), Kisfaludy Sándor (1807), Kisfaludy Károly (1817), Kölcsey Ferenc (1827), Széchényi István (1830, 1831), Arany János (1850) szövegeiben.[4] „Kisebbségi  helyzetben” a magyarság anyanyelvét menti – létezésének szellemi terét. Ez azt jelenti, hogy a magyarság, annak erdélyi része felfedezte Wittgenstein filozófiájának egyik legfontosabb paragrafusát, messze Wittgenstein előtt: nyelvem korlátai világom korlátai, írta.[5] Gadamer filozófiai hermeneutikája, illetve a Derrida-féle dekonstrukció először Wittgenstein nyelvelméletével számolt le, de nem számolta fel annak következményeit. Legalábbis... még nem. Az effajta szemlélet ma is él és változatlanul eredményesnek bizonyul.

         Dekonstruálva a „szót” mint lingvisztikai struktúrát, a nyelvi keret és jelentés kapcsolatát, először is az válik világossá, hogy kezdetben a gondolat teljességgel független nyelvi formájától, ugyanazt a gondolatot számtalan formában megfogalmazhatjuk. A gondolathoz mint olyanhoz kell közelítenünk. Az első pillanatban a gondolat absztrakt terv („Entwurf”), amely tartalmazza mindazokat az előzetes tapasztalatokat, amelyeket a beszélő személyes múltjában megélt. Most, a beszélés, írás, a közlés pillanataiban, jelenidejében a kommunikáció – illetve a megértés – szándékában, a párbeszéd következő pillanatai felé. „Ezen a ponton”, az emberi elme absztrakt terveként a gondolatot megfogalmazhatjuk angolul, németül, magyarul vagy japánul, vagyis angol, német, magyar vagy japán lingvisztikai formákba foglalva egyaránt. Miközben az emberek a világon mindenütt eszesek, energikusak, gyors észjárásúak vagy nem, stb. Olyanok, amilyenek. Az ember a Kozmosz... A következő, szintén felfoghatatlanul közeli pillanatban mi, a beszélők használjuk a szavakat, az ismert nyelvi kereteket, hogy közeledhessünk a gondolathoz, a jól ismert keretek felől indulva. Hogy betölthessük a keretet, szükségünk van az előzetes absztrakt jelentés, szellemi természetű jelentés és a kimondott keret közötti kapcsolatra. Ezzel a kapcsolattal születik a „szó”. Olyan kapcsolat, amely erős függőséggé vált, egzisztenciális fontosságú – mi, „a nemzet”, mi „élünk”, mi létezünk „nyelvünkben”. De mindez már a másik irány ugyanazon a szellemi traverzen, de már az ellenkező irányba: ez a kettő a két fő komponens, az interakció két erős ága. Ugyanaz az út és a hál’istennek felfoghatatlan különbség, a két traverz átfedi egymást – és egyidejűségük lesz a legfőbb akadály vizsgálatukban. Bárki mondhatná, hogy igen, minden nyelvnek megvannak a lefordíthatatlan sajátosságai. Igen, de ez a keretek kérdése, a keretek specifikumának kérdése, nem az univerzális gondolaté, amelyet abba a nyelvi keretbe foglalunk, abba „mondjuk”, „beszéljük”, hogy közölhessük. Jelentés és keret – íme, egy kör, hol „kezdődik” egy kör? Csupán módszer kérdése? A gondolat ebben az interakcióban kap formát: ölt alakot. A szellem megtestesült – ez a Teremtés. A mindennapi beszéd és írás folyamata analóg a teremtés folyamatával. Egyfelől írott szavaink kis idejében élünk, nyelvünk gondolati terében és idejében. És mindez a Teremtés nagy idejében történt eseményeknek az újabb és újabb, folyamatos ismétlése, tükröződése és folytatása. „Identitás”. Azt kérdem végül – végül...?! --, hogyan, milyen mértékben médiuma a nyelv az irodalomnak magának? Mert hogy nem száz százalékban, abban mostmár biztosak lehetünk. Mert... ebben a belső végtelenünkben a visszaútra reflektál és reflektáhat a ráció, itt kezdik tevékenységüket a nyelvfilozófiák, a szemiotika, a pszihológia stb. Hol... „hol” kezd születni, élni a nyelv? Hol a kezdet? „Hol” kezdi elválasztani a Logos az eget és a földet?

         Az ismeretek pszihogenézise körül kutattunk, a „steady nucleus” körül. Velünkszületett az [performated][6] vagy konstrukció és az első és másodlagos szocializáció útján építjük és gazdagítjuk, ahogyan a konstruktivisták írják le,[7] de az elemi emberi sajátosságok személyes vonások jelentik a személyiség gyökerét a megértés prelogikus szakaszában, ami azt jelenti, hogy nem nyelvi jellegűek, természetűek. Ezeken a mélységes alapokon – húszmilliárd év kozmikus információja, maga a „tudatalatti” – kezd működni a lingvisztikai funkció,[8] és ez az a „soft” szint, a nyelv, az „anyanyelv” már közösségi sajátosságukat, kis és nagy csoport, „nemzet” vonásait hordozza. Többmillió ember, ugyanaz a nyelv, ugyanaz az anyanyelv – ez a nemzet meghatározásának egyik első mozzanata. „Identitás”. „Nyelvében él a nemzet” – azok az alkotók, illetve a kollektív tudatalatti. amely a legegyszerűbb és leggazdagabb absztrakciót építette fel, egy maximát , nem tévedtek, dehogyis, de ma látnunk kell a születését megelőző, eredményező folyamatokat is. „Kisebbség”. Van a „nemzetiség”, „kisebbség” nyelvi kereteknek valamely előzetes, természetes, veleszületett jelentése? E két ember közül, illetve társaik közül... most ki? Olyan emberekre vonatkozik, akiknek a száma... – és álljunk meg itt. Úgy nézünk rájuk, hogy a számuk, és nyilvánvalóan és természetesen nem emberi, személyes, elemi, veleszületett sajátosságaik... –stb. A mondatot sem érdemes befejezni. Kezdetben a nyelvi keret – mint ahogy minden nyelvi keret – üres. „Másodrangú állampolgárok?” Utunkon visszafelé, a fentebb leírt, egymást átfedő traverzeken jelentéssel töltöttük meg, jelentést éltünk bele. Így... van jelentése. De... tulajdonképpen nincs. De belekényszerítettek egyet, így hát van. De hát nincs. De lett, vagyis van. De nincs. De van. De nincs – és így tovább a végtelenségig. A következmények? A régió alkotói a „kisebbségi” jelzőt az irodalomra, a művészetre, a kultúrára is használni kezdték, a szintagma meggyökerezett és elkezdte meghatározni Európa millióinak gondolkodását, önbecsülését, létezését magát, és elődeinkben valóban elkezdtünk

„kisebbségiekként” élni. És végül Közép és Kelet-Európa lett a legnagyobb „kisebbség” a világon. „Identitás”. Amibe be akartuk zárni magunkat. Miközben nyitott cellának kell lennie.  És az is.  Követve az emeleteket a szellem mélyrétegeitől, először is univerzális emberi karaktere van – a Jung-féle „kollektív tudatalatti” -- , egy személyes, aztán egy közösségi, illetve nemzeti, a kulturális, amelyben a személy él, és végül és mindenek fölött újra egy univerzális emberi. Hogyan lehet újrateremteni egy személyt?  Egyetlen szintnek sincs értelme, egyik  sem létezhet a másik, a többi nélkül...

         Helmut Willke szerint egy közösség identitásának a meghatározásához nem, elég kívülről leírni, jellemezni az illető embereket, hanem az ő öninterpretációjukat kell leírnunk.[9] Például az erdélyi magyarok nagy része változatlanul néhány – alig néhány – kulturális szimbólum belső terében él.[10] A szimbólumrendszert polittikailag-ideológiailag-szociológiailag szennyezett, ontológiai, etikai, esztétikai vonatkozásokhoz kevert fogalmakkal ragadták meg,  elődeink valóban, sőt túlzottan „kisebbségiek” lettek. Ha van itt egyáltalán értelme fokozni. Ma a fiatalabb generációk megtisztítják néhány szakralizálódott szó, fogalom szellemi terét, „e non dice parole/ e ne suno ti parla’”[11]. De mit használhatunk helyette? Senki nem akarja helyettesíteni ezt a fogalmat. Ez a változások teljes félreértése. Nagyon hasznos volt a politikai párbeszédekben? „Nagyon hasznos?”?! Most ne részletezzük, hogy mennyire volt hasznos, az államvezetés szerint a „többségiek” legnagyobb része úgy gondolja, hogy a „kisebbségiek” túl sokat követelnek.[12] Ma egyszerűen haza kell küldenünk a fogalmat a maga területére – politika, szociológia, jog -- , és fel kell szabadítanunk a szellem fejlődésének útjait. Gadamer hermeneutikája és Derrida dekonstrukciója után rekonstruáló új generációkról kell beszélni, a metafizika legrégibb, legállandóbb és legsúlyosabb köveinek kutatása felé fordulásról. Régi kategória – néhány évre kompromisszumot jelentett használatuk, de mindez csak egy időszak volt történetükben, negyven év, hetven év, periódus, amely lezárult. Most mi akarunk lenni a jelentésük. „Vissza kell térnünk a kezdetekhez” – mondja Gorcsakov, a költő, műfordító Tarkovszkij Nosztalgiájában. Elfoigadni az egyszerűen örökölt kulturális hagyományt elvtelen idomulást jelent, azt jelenti, hogy az előző értékőrzés szegényes útja változatlanul folytatódik.
Hol vannak a nagy fordulatok? Befejezni és beteljesíteni a fordulatot annyit jelent, mint megtisztítani és jelentéssel tölteni meg öninterpretációnk kategóriáit, visszatérni az időben, majd a jelenünkbe vezető úton eltűntetni, átlépni a közelmúlt hagyományát, amely árnyékainak változatlanul ismeretlen seregével változatlanul támad. A tudomány művelése hatalmi helyezkedés, funkciók vadászata, magánéleti hiányok kompenzálása lett, mindennek szakmához, szakmaisághoz, urambocsá’ tudományhoz talán közvetve van köze.   Efféle befolyások nélkül dolgozni, alkotni, gondolkozni, élni – ez az út az igazi szabadság felé. A műalkotás már nem ideológiai aurája miatt „fontos”, „rangos” vagy... egyszerűen „jó”, a befogadónak a szöveggel mint szöveggel, a festménnyel mint festménnyel, a filmmel mint filmmel van dolga, és nem csak egyszerűen befogadja azt, hanem éli a műalkotást a lehető legteljesebb mértékben. Az irodalomtörténet és nagyrészt a művészettörténet is  társadalomtörténet volt – most a diszciplínákat elválaszthatjuk. Egy mennyiségjelző minőségjelzővé vált, melléknév főnévvé, majd főnévként úgy akarta eladni magát, mintha eleve létezne. Hát nem. Szabad világban élünk, különböztessük meg a szófajokat, mondatrészeket. Erdély – nem politikai realitás, csak az interpretációban létezik. Ha tehát valaki Erdélyről akar szólni, eleve egy interpretációnak az interpretációját kell nyújtania. Nem ragadhatjuk meg ugyanazokkal a fogalmakkal a két világháború között született műalkotásokat, az 1945 utáni periódust, és végképp az 1990 után történteket. Szelektálunk, és ez nem csak kövületváltást jelent, hanem új ezred kezdésének a felelősségét is. Erdélyről nem szólhatunk ugyanúgy, mint a többi öt országba szakadt részről, nyilvánvalóan mindegyik saját interpretációt követel, ami még nem történt meg. Az egyes művészeti ágakat,  műnemeket, műfajokat tekintve: nincs olyan író, költő, nincs olyan alkotó, aki „kisebbségi” írónak „kisebbségi költőnek” stb. nevezné magát. „Kisebbségi festészet”, „kisebbségi grafika”, „kisebbségi festő” – az ilyesminek nyilván nincs értelme. Mit tesz hát a teória embere?! Steril elméleti konstrukciókat eszkábál, régebbi elméleti munkákból átvett fogalmakat szajkóz öntudatlan boldogságban – mindennek az élő irodalomhoz, művészethez semmi köze. A határok spiritualizálása egyszerűen megszűnteti a „kisebbség” fogalom  beleerőltetett, belehazudott, mondvacsinált jelentését és minden pereputtyát. – Gondolatok, amelyek mentén milliók létezése gomdolandó újra, illetve létezésük lenyomata, irodalmuk, művészetük, kultúrájuk.  „Hagyomány”. Nem az elmaradottságot fogják „hagyományőrzésnek” nevezni. Erdély zártságának sokévszázados szakirodalma van, arra zárt, amerre Nyugat felé hegyei elsimulnak, folyamatosan Bizánc felé nyitott. 13 Most a zárt cselekvési tér egyre nyitottabbá válik. És a nyitás minden pozitív és negatív következményével, a keresés elsősorban azért, mert nincs hozzá türténelmi tapasztalat. Heidegger bebizonyította, hogy a hagyomány játékterében gondolkodunk, az vezet bennünket, mikor megszabadít egy múltról való gondolkodásmódtól egy jövőről való gondolkodásmód felé, amely már nem terv többé. „Erst wenn wir uns denkend dem schon Gedachten zuwenden, werden wir verwendet für das noch zu denkende.”[13] Ez az attitűd változatlanul a hagyomány tisztelete, de 1990 óta Közép és Kelet-Európa megújulása kozmikus emberi hagyományokat folytat a szó legtágabb értelmében. Ennek az új iránynak új politikai fontosságot kellene adnunk? Indulásának tere változatlanul ugyanaz: az irodalmi-nyelvi funkciók köre? A nyelv, a Logosz lehetőségei határtalanok. És a második civilizációs ciklus felé közeledve az egyetlen igaz utat, igazságot és életet keresi, amely perspektívákat biztosít számukra.

         Mi az, ami történik? Mi az, amit tehetünk?

         Több, mint hétmilliárd ember áll mellettem. Míg írom indián, afrikai, arab  és japán  nyelvjárásokban is, hogy: vagyunk. Meg tudná mondani valaki, melyikünk úgynevezett „kisebbségi”?  Ez nem kérdés. Ne is legyen.

                                                                  Dácz Enikő fordítása



*Első vázlata  elhangzott  a  „The 6th Internetional Conference of Minority Languages” /6. Nemzetközi Kisebbségi Nyelvi Konferencián, , Gdansk, 1996.06.30-07.05.


[1] Lásd Rickertet „Seinsschichten” – jeit, „létemeleteit”


[2] Kétmillió... pontosabban mintegy másfélmillió, de elsősorban  politikai célzattal  ajánlatos volt felfelé kerekíteni.


[3] Józsa István: „Közép-kelet-európai utópia”, Korunk, 1992.8.


[4] Békés István: „Napjaink szállóigéi”, Gondolat, Budapes, 1977, 742


[5] Ludwig Wittgenstein: „Tractatus logico-philozophicus”, 5.6.


[6] Jean Piaget: Genetikus episztemológia, illetve  követői


[7] Théories du language. Théories de l’appetissage. Le debat entre Jean Piaget et Noam Chomsky organisé et recueilli par Massimo Piattelli – Palmarini. Éditions de Seuil, 1982. Ulric Neisser: Megismerés és valóság , Gondolat, Budapest, 198? Massimo Piattelli-Palmarini, George Fodor,stb.


[8] Ernst Cassirer óta tudjuk, hogy a mítikus-vallási funkció, az intuíció, a lingvisztikai funkció és a megismerés együttese jelenti az emberi gondolkodás folyamatát.


[9] Helmut  Willke: Systemtheorie entwickelter Gesellschaften. Juventa Verlag, Weinheim und München, 1989, 75-81.


[10] Józsa István: Kalandok egy gondolati tér megragadásához . Bárka, 1996.4.


[11] Cesare Pavese: Di salmastro e di terra (Sóból és földből) című verse.


[12] István  Józsa: Nationalismus als Droge? Zugange, 1993.14.


[13] Lásd a magyar karakterológiát Cornides Dánieltől Prohászka Lajoson, Joó Tiboron, Németh Lászlón, Hamvas Bélán át Dukrét Gézáig.


[14] Martin Heidegger: Der Satz der Identitat. In: Identitat und Differenz. Günther Neske, Pfullingen, 1957, 12-34.