Józsa István
KÖLTŐ HITE

Mítosznyi vázlat
​

„Aki dudás akar lenni, 
Pokolra kell annak menni.”

          Idegen a költő a világban, de nem idegenkedik el attól soha.
       Költő és teremtményeinek útját, kapcsolatát a mindennapi élettel figyelik, kísérik, elemzik és értékelik, felfedezik, interpretálják, dicsőítik, nyomorítják, meglopják, a mű hatását, következményeit áldják és átkozzák a kortársak, az utókor filozófusai, esztétái, irodalomtudósai, irodalomtörténészei, kritikusai, epigonjai stb. – röviden: mindenki aki a nyomában képes, illetve mer kapaszkodni. Útját az egyszerűségtől, a fiatalkori, kezdő versektől a bonyolultságon, a férfikor teremtményein át a bonyolulton túli, a felsőfokú, nemes és letisztult egyszerűségig, illetve a tökéletességig követik ezek, erre a három, illetve négy szakasznyi útra még kiterjed az elméleti vizsgálódások köre. Hisz ez a táv a mindenféle elemzésmódszerekkel feltérképezhető, belátható.

       E távon belül a klasszikusok által megvalósított tökéletesség szakaszáról írunk, beszélünk, értekezünk a legtöbbet. Méltán, hiszen – legalábbis az előző szakaszok közül – ez adja a lehetőséget a legtöbb megközelítésre, leírásra, elemzésre, értékelésre, értekezésre, sőt, természetszerűleg ez követeli meg a legtöbbet. Mivel a költő egyedi, ő előtte sosem volt utat tör és épít idáig, az irodalomtörténet, az esztétikák felől a szakasz metafizikája megragadhatatlan – gyorsan felcsapunk a metafizika ellenségeinek –, annyi arca van, ahány ide eljutott költő, és arcai a közelítés szögétől és módjától függően változnak. Ráadásul a költők nyomában ott csüng a mindenkori másodhegedűs, a kritikus, évszázadok interpretációinak raja. Művészetfilozófiai szempontból aztán tovább nehezíti a keresést, hogy boldog-tragikus szakasz természete kettős, és hogy a két alapvonás közül egyik sem tagadva jelenti ki a másikat. Boldog, mert visszatekintve, íme, megvalósult az életen át vágyott és épített teljesség, de ugyanakkor tragikus is, sőt talán elsősorban az, mert a tökéletesség boldog szakasza a halál előhírnöke. Mert az elért tökéletesség már maga a halál. Pontosabban az út vége, ahol az alkotó élet léptei már beteljesednek, célt érnek, s ahogy célt értek és funkciójuknak eleget tettek, törvényszerűen elhalnak. – Mindezt figyelembe véve a művészetfilozófiának ezerarcú tökéletességek ezerarcúságából, értelmezések rengetegéből, egzisztenciális problémákat is tárgyalva, stabil voltában is sokszor mozgóhomokszerű talajából kell életre absztrahálnia magát. Ennek ellenére vagy éppen ezért olyan termékeny terület, s ha nem is épp az egyetlen, de az első a tudományok sorában, melyek hozzásegíthetnek bennünket ahhoz, hogy figyelmünkkel követhessük a költőt odaátra, a tökéletességen túlra. Heidegger a gondolati mű lényegét a létező igazságának művé válásaként és működésbe lépéseként (das Sich-ins-Werk-Setzen der Wahrheit) ragadja meg: értelmezésében az „igazság” nem a tárgy és képzet megegyezése, hanem a létező el-nem-rejtettsége. Ilyen igazság megnyilatkozása szerinte a jelentős műalkotás, az államalapító tett, a „lényeges” áldozat. A költészet lényege „az igazság alapítása”, és az alapítás három mozzanata – az „ajándékozás”, a műalkotásban feltáruló igazságtöbblet, az „alapozás”, a „kezdés” – alkotja tevékenységének lényegi szerkezetét. „Alapítás” tehát – ahogy a költő a korszellemmel szembefordul, ahogy az alkotó kora előtt jár, és…ahogy műve egyszerre ajándék és másfelől áldozat. Hogy arról, ahogyan mindez odaát, a tökéletesség kimeríthetetlenül gazdag szakaszán túl következik, van, lehet, kevesebb szó esik? Egyrészt nem / nemigen / nem annyira az eddig alkalmazott tudományok feladatköre, kutatási területe már, hanem a lételméletek, a művészetfilozófia, a filozófiai esztétika, az irodalomelmélet, az alkotáspszichológia prizmarendszere szükségeltetik – oda. Másrészt a nagy út folytonosságában is olyannyira külön világ, ideátról kegyetlen egyszerűségében olyan bonyolultnak tetszik és végzetes bonyolultságában olyan egyszerűnek, csak olyan kevés alkotó elme jut el oda, az életművekben is oly kevés, egy-egy versnyi a „művészi híradás” róla, mi pedig olyannyira nem követhetjük őket, hogy számunkra rejtélyekkel teli, javarészt ismeretlen, s ha nem is megismerhetetlen, de általunk nem megismerhető. „Élet és irodalom”…És szükségképpen az is marad. Hisz csak a kevés alkotó elme számára megközelíthető, bejárható, felderíthető és – végigszenvedhető. „Túlhevített virágcsokor.” (Pilinszky János: Sírfelirat) Hiszen csak őket pusztítja el. A Senkiföldje.

       A hátralevő néhány lépésnyi végtelenben kiteljesedik, ahogyan a kívül-belül egyszerre őrlő, pusztítva teremtő folyamatok végzetes sodrásként fokoztak egy szellemi-etikai válságot. Az úton az alkotás objektív és szubjektív indítékainak, sajátosságainak összhangja megszűnik és hiányérzete kelt, mely mindennemű teremtés indítóoka. Teremtés, melyet a költő hittel igyekszik bevégezni. Lépésenként, versenként, az egyes szellemi-fizikai helyzetmódosulások és -fejlődések végén a kész mű, amely valamiképpen, minden költőre egyéni módon jellemzően megvalósította a totalitást, önálló életre kellve elidegenedik alkotójától, s nemcsak a műtől távolítja el azt, hanem – önmagától is. Legfőbb visszahatása abban állandósul, hogy a költő énje két részre szakad, egy, a művekben élő és ható egóra, illetve a maga fizikai énjére. Ez utóbbi nyilván már nem lehet azonos az individuum sokrétű, szellemi-erkölcsi válságfolyamata előtti testi valóságával. Mivel a költő nem szűnik meg verset írni, a két én közötti arány szükségszerűen eltolódik, és amint a posztmodern Nietzsche máig érvényes megállapítása szól, a művész már nem művész többé, hanem maga is műalkotássá vált. E folyamat, mely persze csak akkor válik nyilvánvaló módon tragikussá, amikor az alkotó ennek tudatára ébred, az alkotó én újrateremtésének vágyát, az azt szülő újabb hiányérzet rémuralmát szabadítja el. „Ay, nina terca, / ay, voluntad del ser, presencia hostil, / limite frio a nuestro amor.” (Damaso Alonso: Nina) Az úton az immár műalkotássá váló művész helyzetébe, társadalmi viszonyaiba súlyos változás rándul, mely természetszerűleg a művészet és élet összefüggés keretében tárgyalandó. A tökéletesség szakasza, pontosabban művének tökéletessége már rég elszakította a költőt élettől, messzire röpítette-vetette és távol tartja annak… tökéletlenségétől. Életadó tökéletlenségétől. A költő útja, „helyzete” immár az „az vagyok, amit gondolok” állapota, az alkotó „itt” már a műalkotások műalkotásként közelít felénk, és végletes magányában önmagára talált emberként szólal meg. Aki a pokol megtapasztalásával gazdagabb, akinek egyáltalán a „létezési foka” magasabb, és aki joggal áll elő azzal az elvárással, hogy figyeljenek rá, ha azt mondja: „Én”. Az én mint labirintus. Körülötte a teremtésre késztető úr, szemében a mentális univerzum magánya – „Agyamban / folyvást magamban?” (Illyés Gyula: Töredékről töredékre) –, a szeretet hiánya, az isteni világosság hiánya. A pokol. „E non dici parole / e nessuno ti parla.” (Cesare Pavese: Di salmastro e di terra) Csak semmi transzcendencia, egészen evilági a kín, és Salamon király óta tudjuk, hogy minél nagyobb a bölcsesség, annál nagyobb a szenvedés. Lépések, versek, lépések. Mindezt mívesen, ráadásul, olyan művészi igénnyel, útja, befelé forduló, „transzavantgarde” (Hegyi Lóránd) alkotó gesztusa, esztétikai magatartása, megismerése, létezésének célja kognitív vállalása lesz, versgondolatait – „azonosulni földiekkel” (Illyés Gyula: Töredékről töredékre) – így küldi lehetséges embertársak felé. Természetes reflexként kísérli meg és próbálja egyre az élet gyakorlatiságának részévé tenni tevékenységét. Csakhogy… odaátról már lehetetlen, mert egyrészt olyan kompromisszumokra kényszerülne, hogy meg kellene szűnnie művésznek lenni, másrészt tevékenysége gyökerében művészi, következésképpen a művészet felől közelít a társadalom felé. A művészet és élet közötti határ azonban csak az élet, a társadalom felől léphető át. Az integráció és felmorzsolódás közötti térben hiába akarja tehát, hogy tevékenysége túllépjen, az élet formálásában gyakorlati cselekvésként túlhasson a művészet birodalmán, az soha nem képes elszakadni az esztétikai gyökerektől. Ideátról figyelve teremtő tevékenysége kvázicselekvés, mert hát csak a művek poétikai individualitásában tárgyiasulhat, csak a művészet teremtett világában lehet helye és eredménye. Végül alkotónk és műve egyedül, egyedül, egyedül áll szembe az egyre távolodó, eleven, lüktető és fejlődő élet valóságával. „Fáj a szívem, a szó kihűl, / De hát kinek is szólanék.” (József Attila: Reménytelenül. Vasszínű égboltban)

         Az úton a tökéletesség szakaszán túl, a megtartó közösség testéből immár kiszakadva-kiszakítva, megdöbbentően nyilvánvalóvá válik tehát, hogy a személyiséget megnyilvánító adekvát társadalmi szerep: szükség és lehetőség, valamint a költői személyiség összhangja lehetetlenné vált. A szerep akadályozza, eltorzítja a személyiséget – a külső-belső válság tovább fokozódik. És ebben összegeződik: a legfőbb emberi cél, hogy ti, az egyén befejezett, teljes személyiséggé alkossa önmagát, hogy megóvja integritását – lehetetlenné válik. A műalkotássá vált művész szellemi-etikai válsághelyzete, melyet a két részre szakadás okozott, feladhatatlan, hisz az egyetlen megoldás az , hogy költőnk megszűnjék művésznek lenni, önmagának lenni; személyiségválsága pedig feloldhatatlan: alternatíva nincs. „Maradj fölöslegesnek” (József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat) – így a távolodó költő, aki egyik lehetséges szerepet sem fogadhatja el, lévén számára már mindegyikük személyiségtorzító. S a költő, az erkölcsi, az intellektuális ember ezt az alternatíva nélküli helyzetet csak egyetlen irányba lépheti túl: nem a lehetséges szerepet, az ahhoz való idomulást választja, hanem önmagát. Önmagát, aki akkor lenne, ha külső-belső helyzete önmegalkotását lehetővé tenné. „Légy, ami lennél.” (József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat)

      „Költő”. Az úton egészen és végérvényesen leszakadt-leszakította a társadalomról. Az esztétikai érvényességeken keresztül mégis a társadalomra próbál hatni, a sehova nem tartozás végzetes szabadságában a mindenkiért való megnyilatkozás rezignált csöndjében szól. A Senkiföldjén. „Az ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél.” (József Attila: Reménytelenül) Tökéletesség és halál között, a nagy út ívén, a Senkiföldjének útszakaszán elhelyezve értelmezhetők a sokat idézett sorok, elsősorban itt tárják fel jelentésüket, gazdagságuk elsősorban itt mérhető fel, a vers élményalapja, megírásának objektív és szubjektív indítékai a nagy út egészét ismerve világosak. A Senkiföldjének határai a költőben is csak akkor tudatosodnak, miután már átlépte azokat: a vers jelenideje múltat-jövőt szintetizál, és szerzője megállapít. Ő itt már végképp és végletesen magányos, visszaútja nincs, egyedüli rab a végtelen szabadság feltörhetetlen börtönében. „A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog, / Köréje gyűlnek szelíden És nézik, nézik a csillagok.” (József Attila: Reménytelenül) Teljes magárahagyatottságában kizárólag saját döntései vezérelik – amennyire vezérelhetik –, és tetteinek következményei csak rá szállnak vissza. Bizonyos értelemben ezért tévedhetetlennek kell lennie, s e tény olyan felelősség terhét zúdítja vállaira, mint „amennyire” végtelen a szabadsága, melyet egy életen át óhajtott, s lám most ez okozza fokozatos felmorzsolódását. Végtelen szabadsága, lehetősége és hatalma, hogy választásait ő és csakis ő irányíthatja, vagyis a legmagasabb fokú individualitás – épp saját individualitásától fosztja meg. Magányában és végtelen szabadságában mi nem követhetjük, hiszen a költő itt nem ő maga, nem egy individuum , hanem bizonyosság. Immár nem József Attila és nem Pilinszky János integet felénk és versüzenget nekünk, odaátról. A költő már nem személyiségként, hanem bizonyosságként nyilatkozik meg, művében pedig nem gazdag szellemének egy érintésével gazdagodunk, hanem az áldozatával feltárt és művészi valósággá tett bizonyossága és kegyetlen igazsága üt szíven bennünket  a reveláció erejével. Versinterpretációk? Első a… helyzetközpontúság. Abban az értelemben, hogy „megkeresve” a versben, illetve az életműben a szöveg születési „helyét” , lehetőleg lépésnyi pontossággal  meghatározzuk azt a nagy úton, amely nyilván nem életrajzi tények sora. Mű  egzisztenciális tapasztalat. Nem tévesztendő össze a vershelyzettel, léthelyzetről van szó, amelyen belül természetesen több vershelyzet is sorakozhat. A genetikus összefüggéseiben szemlélt helyzetből ki –, pontosabban visszaindulva értelmezhető aztán teljességében a vers. Mű « helyzet. Helyzet, melyben a költőnek – ha még lehet teljes joggal használni a költő megnevezést – már csak egyetlen vonatkoztatási pontja, nem több: vonatkoztatási pontja van, a múlt. S hogy már nem ő írja az életművét, hanem az íratja magát, viteti tovább magát az egyetlen lehetséges, az utolsó állomás felé, csak egyet tehet. Számbaveszi a múltját. Csak leltározhat. (József Attila: Kész a leltár) A mű irányítja az ember, a néhai alkotó ember, az egyéniségből, személyiségből bizonyossággá vált ember sorsát is. Leginkább ezen a ponton, illetve ettől a ponttól válik nyilvánvalóvá, hogy az alkotás kezdettől, az út elejétől mindvégig kognitív vállalás, áldozatvállalás, áldozathozatal. Érvényes ez műre, életműre, illetve magára az emberi kultúra egészére egyaránt. (Az viszont, hogy milyen változásokat hozott e tekintetben a posztmodern, milyen mutációk – nem több, mutációk álltak be az útszakaszokon, értéklépcsőjükön, kívül esik a szöveg spektrumán.) A mű irányítja, azaz hogy a másik, a műalkotásokban élő énje, „aki” költőnk életének utolsó szilánkjaival egyre teljesebbé lesz. S a múltat lezárttá távolítva, attól is elszakítja a költőt. „Bennem a múlt hull, mint a kő / az űrön által hangtalan. / Elleng a néma kék idő.” (József Attila: Reménytelenül. Vasszínű égboltban) – A Senkiföldje végül is nem időn kívüli, nem időn túli, egyszerűen (!?) időtlen. Nincs jelen, nincs múlt. A problémakört ezért nem kötjük konkrétan egy bizonyos korszakhoz vagy többhöz, sui generis időtlen. A tárgyaltak néhány periférikusnak mondható mozzanattól eltekintve nem egyetlen korszak, társadalmi rend stb. problémái. Jellegzetesen huszadik századiak ugyan, mert az úton, alkotók önreflexiója, most érett meg a felismerés, mely ezer és ezer éveket bevilágít. De hatottak az első lángrajz és sámánének óta, noha tudomást sem szereztünk róluk, hatnak ma is és hatni is fognak. Sopánkodunk, hogy a problémák súlyosbodnak, kritizálunk, hogy a filozófiák nem voltak képesek megoldani őket. De „megoldást” mi sem mutatunk fel. Megoldás nincs. A problémák az emberi létezés, az alkotás lényegéből fakadnak, meghaladásuk egyetlenegye az, amit a költő tesz. Nincs jelen, nincs múlt, de a jövő elsődleges fontosságúvá válik annak utolsó lépésében. Intellektusa számára életének befejezettsége tény. A közös cselekvésben való aktív, a művek esztétikai kisugárzásában aktiválódó részvétel érdekében, a kollektivitásban való feloldódás képességének visszanyeréséért csak a másik, a művekben élő énjét teremtheti újjá, méghozzá az anyagi-testi énjéről való lemondással. Heidegger és József Attila, Kafka és Borges óta tudjuk, hogy az út végén a Semmit megnyilvánító halál belép a létezésébe, s a halállal szembeni magatartása határozza meg a költő létezésének valódi vagy nem valódi voltát. A halál vállalása önmagává, szabaddá teszi, a halál vállalásával hitelesíti életművét, léttörténetté alkotja saját létét, és ami a legfőbb, tőle elszakadó, önálló életre teremti a másik énjét. Az utolsó néhány lépésben dől el, addig még lehetséges az ellenkezője is. Hogy az utolsó néhány lépés elhibázásával vagy egyszerűen megtorpanva még rommá hagyhatja az élet építményét. Tény, hogy Petőfi Sándor egy pillanatra sem habozott, tökéletesen mindegy, hogy József Attila „csupán” a beszámíthatatlanság stigmáját nem bírja elviselni, vagy a beszámíthatatlanság állapotában mozdul vagy keserűen józanul – de így menti saját életét, így teremti újjá a másik énjét és visszaszületik a közösségbe. „Íme hát megleltem házamat.” (József Attila) „A költő él”, „A költő itt van közöttünk”, mondogatjuk… Ez a közhely, tehát alapigazság, mely mindenkié, egyszerűen, tömören foglalja össze és mondja ki azt, hogy a gondolati költő útján semmiképp sem valamiféle tökéletesség a betetőzés; a beteljesülés, a teremtés kegyetlenebb fele csak ezután kezdődik, tökéletesség és halál között a Senkiföldjének halált vállaló meghaladása jelenti a csúcsot. Beteljesülés ez a szó legigazibb, legnemesebb értelmében, de ez a fajta beteljesülés nem lezár. Mert ez a halhatatlanság kezdete.

       Mindazonáltal. Tény, hogy rég nem figyelünk rá, sőt, a századvégre már a vers, illetve egyáltalán az írott szó státusvesztése miatt siránkozó szövegek is közhelyesek, a sokat aposztrofált Olvasónak egyre kevésbé kell az írott szó, újra képkorszakban élünk, Gutenberg lassan elhalt, sőt már McLuhan is, elsősorban filmet fogyasztunk. És ma így is van ez rendjén. A befogadó egyre kevésbé hisz az írott szóban, az író egyre kevésbé hihet saját lehetőségeiben. Költő és világa… A vers, mint minden műalkotás, egyrészt a hagyomány szubjektív átértékelése, a jelen felől átértékelt múlt öröksége. Másrészt az ő jelene, szubjektív időszelete, átértékelt időszelete felől ideje nem a befogadóé, a befogadó ideje az alkotó számára a múlt. Nincs közös időélmény, emberformájú, megtartó keret, hagyomány, mely akárhogy is fogódzót jelent, csak a társtalan keresés. „Kard éle csillan”… (József Attila: Reménytelenül) És a költő útján a befogadó kerül közelebb saját világához, ami számára így megtérült eredmény, az a másik oldalon a befektetett áldozat. A megteremtett lehetőség. Az életút folytatására. „Én – tudnék még beszélni. / De minek? Megtudván, mi ez: élni” összegez Illyés Gyula. (Némulás felé) Illyés személyes élettapasztalatára alapoz, egyes elsőben – „Én”, „Én… még” – ad tovább, előlegez meg egy összegezést, aztán majd a befogadó. József Attila a személyes élmény alapján maga teljesíti ki az indukciót az egyeditől az általános felé – „Az ember”, „Az ember végül”, „végül” –, nem vallomásban szól, legyen bár az költői is, hanem kognitív térképet (Ulrich Neisser) ad a csak szellemiekben felderíthető, megélhető területről, az emberi szellem, az eredendő sajátosságai szerint alkotó emberi szellem fejlődésének utolsó szakaszáról. Tálalja kora emberének, illetve tekintve a gondolat időtlenségét és versszövege esztétikai minőségét, időtállóságát, jóval korán túli utókoroknak is, műve útmutató lesz, Hans-Georg Gadamer Igazság és módszerében taglalt értelemben elő(zetes erkölcsi és logikai) ítélet, heideggeri kezdés, másokért hozott áldozat, illetve az áldozathozatal értelmének megnyilatkozása. A mű saját társadalmi kontextusában, kortárs világában „ellenvilág”, írja Almási Miklós, a mimetikus mű a köznapi valóság elemeiből építkezik, szimbolikusan használja azokat, igazsága épp a köznapival szembenálló, azt leleplező filozófiát fog sugallni. Ez az út a reneszánsztól a modernig. A konstrukció alkotója „kitalált elemekből építkezik”, metaforikusan mégis a világ rejtőző szerkezetére derít fényt. Az emberiség önkeresése tulajdonképpen ennek az önreflexiónak az eredménye, médiumai a művészetek. Az alkotó az előreküldött katona. „A világ csak akkor válik megragadhatóvá számunkra, ha a művészet felfedezte és bemutatta.” „Sőt az ember is csak teremtett másának segítségével képes magába látni, csak a művészi képpel szembesülve képes látni önmagát mint objektív létezőt: lényegéről mindaddig csak homályos leképzelései lehetnek.” A művészet tehát „azt jeleníti meg, ami korábban nem volt. Teremti a világot.” (Almási Miklós: Anti-esztétika) – Költő a múltat. Saját múltját. Kortársai jövőjét. Ajándékozás tehát, a költő vérével ad – és hogy a 20. század végi befogadónak nem kell ez az ajándék? Egyébre sincs szüksége. Ha költő egyszer csak nem akadna, előreküldene másat, ugyanazért, és… mindig találna másat, mindig ajánlkozna más, vállalkozna más. Valaki. Akárki. Hogy ő, a műve tehát… nem kell? Mi nem fogjuk üzenetét – hol a hangsúly az interakcióban? A 19. század is. Negyvennyolcadik évére. Világégést. Aztán az előkészületek újabb alapításokhoz. Cézanne már az 1860-as években protokubista képeket festett, jóval megelőzve magát a kubizmust mint irányzatot. A 20. század negyvenötödik évére a világégést. Aztán a manierista posztmodern, a magával ironizáló, a gyávaságával, a kishitűségével ironizáló. Hogy a századvég a megvalósításokra visszatekintve, kiábrándult? „Fáradt”? Inkább hitevesztett, mert hitefáradt. Közép- és Kelet-Európában mindez egybeesik egy bizonyos társadalmi rend csúnya végével, minden utópia és valóság összeomlásával jelképes és materiális értelemben. A kutya hétköznapok tapasztalata felől közelítve, persze, mindez érthető, sőt elfogadható. Szintén összegezés, hogy a befogadó ma így reagál, és az is, hogy elutasító magatartása elsősorban… médium kérdése. Nem nyelvi formában akarja az áldozatot, mely évezredek óta ugyanaz, hanem képekben, konkrétan filmként. „A mindenkori transzavantgarde szemlélet (…) számára nincs többé értelme a merev és pontosan kijelölt kutatási területeknek, mivel ezek a kutatások személytelenek, objektívek, elvontak, és egy időtől, tértől, tradíciótól és személytől független általános séma, általános modell felállítását célozzák meg. az elvont , módszerközpontú, általánosító és történetiségellenes szemlélet helyett a transzavantgarde konkrét, személyes,  képközpontú és történeti szemléletet juttat érvényre. ”(Hegyi Lóránd) a befogadó elsősorban ugyanezt a „konkrét, személyes, képközpontú és történeti”, mediált világot akarja maga előtt látni, követni, a film előtt, a film terében csökken az a bizonyos távolság, a most, a közvetlen, az azonnali élménye a döntő. Erre az elvárásra fogadnak a populáris kategória filmjeinek alkotói. E filmek előreküldött alkotói és a befogadó között kicsi, egészen kicsi a távolság, hát a siker és visszajelzés is azonnali. Az a táv pedig hit kérdése – a hit pedig századok elején óriási, „lehet és lesz is ez még jobb is”, a külsőnek érzett idő váltása magával hozza ezt. Hitre van szükség, új hitre, honnan?, hogyan?, a század kezdetén volt egy Ady, aki „új hitekről”, századvégi magunkról már az önirónia maestrói dallnak, sőt aki hisz valamiben, anakronisztikus gondolkodású, eretneknek számít. Ridley Scott viszont a Blade Runnerben arról beszél, hogy hogyan is kell percek alatt újra feltalálni a kereszténységet, Francis Ford Coppola a Draculában, a Frankensteinben a szerelmet dicsőíti, átminősíti a szörnyeket és megadja nekik a megváltás lehetőségét. És ez már új hit, új kezdet. „Alapítás”. A hit formája, a hitnek formát adni – újracsak és változatlanul költészet. A hit szavai, a hit designja, a hit színei. Mert költő, mondom, Költő volt Tarkovszkij is, filmköltő, a filmköltészet pedig nagyon is hat az életre; amit Andy Warhol a 60-as években, Herbert Marcuse a 70-esekben előrejelzett, mára már közhely, hogy ti. az élet utánozza a művészetet. A filmet, amely legmagasabb művészi fokán szintén bonyolulton túli, letisztult költészet, esetleg próza – lásd Fellini alkotásait –, vagy szobrászat; „A film az idő szobra” – mondja Tarkovszkij remekbeszabott… költői képpel. Az irodalmárok is figyelnek a környéken, de őket nem lehet komolyan venni, ők ebből élnek.

       Az irodalmárok? A költő alakjához, útjához, verséhez mint élő lényhez módszerekkel, szuperszofisztikált módszerekkel közelíteni már a cinizmus másodvirágzása. Az rendjén van, hogy „a kritika közvetít a befogadó felé”, sőt még több embert von be a lehetséges olvasók táborába, a viviszekcióval, magyarán az élveboncolással dolgozni itt még a hullarablásnál is perverzebb. A műalkotás interpretálásában a „helyzet” feltérképezése ugyanakkor még csak afféle point of departure – „Between the idea / and reality between the motion / and the act / falls the shadow / For Thine is the Kingdom” (T. S. Eliot: The hollow men) –, az interpretációk pedig itt állnak meg, noha ez még csak a műalkotás intenzív totalitása… Ez most csupán az indulás helye, innen kellene tovább segítenünk magunkat és a mindenkori befogadót. Hogy ez már nem az irodalom feladata, területe? Vagy mégis? Egy biztos, nem a kritikáé, az eleve csak másodhegedűs a gyakorló művészek nyomában – de magáé a szó legtágabb és legnemesebb értelmében vett irodalomé. Amint a módszer vesződik önmagával…A tusakodás először is a módszer státusának tisztázását célozza, azt persze csak a túlról szerzett információkkal tehetjük. De… végül is hogyan ellenőrizhetjük munkánk eredményét? Persze, egy újabb, már magát a módszert ellenőrző módszerrel… Amint a vers, az irodalom státusvesztett helyzetéből keressük a kiutat. Soha olyan káoszt, mint a szuperfejlett 20. században. Fejlődés, tetőfokok, korlátok és korlátok felismerése és korlátok ellen és kiábrándultság és hitevesztettség, „fáradt századvég”. Az egész a saját nevét nagy R-rel író racionális megismerés zsákutcája, illetve a zsákutca végének megsejtése. És a befogadó is megjárta a maga poklát.

     Itt a zsákutca végetájt az ismertetőjel. A nyelv zseniális: abszolút uralkodó és úgy gyámkodik életünkben, hogy meghagyja nekünk a számunkra létfontosságú uralásának, a vele szembeni teljes szabadságnak a lehetőségét. Hogy is ragozzuk mindennapi magunkat? Én – az első, te – a második, ő – a harmadik. És ez így érvényes mindenki esetében. Hátborzongató, hogy mi mindent jelez ez a sorrend – kész világrend! –, de még hátborzongatóbb, hogy derűs vagy érzéketlen nemtörődömséggel ragozzuk magunk köré a világot. Hiszen így… „természetes”. A nyelvi törvény a bizonyíték rá. És ugyan kinek jut eszébe rákérdezni a nyelvi törvényekre? Határhelyzetekben, „átmeneti korszakokban” mégis meg kell tennünk.

       Én – aki reneszánsz alkotói értelemben vett egocentrikus módon folyton magamról beszélek, most éppen keresem az elődeimet. Én – a sokmillió. A művek, életművek válogatásánál, leírásánál, interpretálásánál, értékelésénél élő lényekkel, emberekkel állva szemben, köztük csenevészekkel és pompás, szívet-lelket gyönyörködtető „példányokkal”, mai művészetfilozófiai ismereteink szerint előzetesen, már az irracionalitás szintjén eldől, hogy befogadóként hogyan is közelítek feléjük. Hát újra a módszer szabadságát keresem. „Az ember eleve több, mint amit önmagáról tudhat”… (Karl Jaspers) Hogyan, mitől függően viszonyuljak hozzájuk? Mutatis mutandis, a másik eleve több, mint amit én róla tudhatok. „Szeresd felebarátodat mint temagadat.” Keresem az elődeimet.

       A műalkotás az emberi létezés objektivációja – műalkotásokat vizsgálva felmérhetem , felbecsülhetem, interpretálhatom mások létezési fokát, és e fokok keresése a legfőbb célom. A vizsgált objektiváció is először is ún. tárgymű, esztétikai tárggyá, majd a befogadással, az én cselekvésem eredményeként válik. Ő – így születik meg újra. A befogadó tudatállapota megváltozik, noha maga a befogadó természetesen ugyanaz marad – csak éppen már nem lehet ugyanaz, mert fizikai és a műalkotásban, annak megismerésében élő énjének egységeként… már maga is objektiváció. A műalkotásbeli lény létezésének objektivációja. Megismerésem folyamata az interakcióval kezdődött, ebből én a befogadást tudatosítva nem a saját tevékenységemre reflektálok, hanem a tárgyra, mondjuk versre, amelyet vizsgálok. „Befogadó vagyok”. Paradox módon nem ő, az alkotó felől indulok felderítő utamra, hanem én magam felől lépek ki, én olvasom a verset, a regényt, a magam esztétikai élvezetét keresem a műalkotásban, ő benne is magamat keresem és… magamra figyelek. Például a William Shakespeare nevű, a jelzett módon objektiválódott lény igazi varázsló ügyességével immár évszázadok óta és emberek millióinak adja meg, hogy megtalálják magukat „a műben”. Olyankor Shakespeare bennünk él és mi mindnyájan benne élünk – mondom csendben, a teremtés analógiájára. Élünk, létezünk, katarzisonként önvizsgálatot tartunk művekben és műveken kívül, és, közben nem vesszük észre, mi is történik valójában. Mi múlunk a művek fölött.

         Felülről nézünk a papírba, és ez olyan illúziókeltő! Én vagyok felül, és úgy tartom, hogy ez természetes. „Felül” – súlyos szó, hiszen a „fent”, a „lent” archetípusok, maga a világteremtés kezdődik elválasztásukkal, helyük és terük meghatározásával.

        A konkrét hely három dimenzióját tekintve lehetek éppen „felül”, de a tér, a gondolati tér dimenziói eleve másak és másként változnak. A jelszavakat is – „Éljen a… ” stb. – mindig oda fel rakták, elődeimben én voltam alul, hogyan viszonyultam ahhoz ott fent? Habár felül az az izé, és alul én, azért én… Aztán az „átmeneti korszak”.

     Új módszerre van szükségem, hogy ne változatlanul Escarpit és társai elméletei alapján dolgozzam. Más esztétikai magatartást kell kifejlesztenem, amelynek alapja a hermeneutikai értelemben vett önmegismerésem és az ahhoz való viszony, az önreflexió. Természete szerint ez is irracionális alapú közeledés, két homályos tükörkép keresi magát a másik szemében visszavert fényében, mégsem Worringer Einführung-elméletének aktualizálásáról van szó, mivel az önmagammal szembeni attitűd a döntő. Interpretációm  és értékelésem kezdődjék tehát módszertani önvizsgálattal, a befogadóvá objektiválódott lény önreflexiójával. A befogadás – ellenőrzött voltában – metabefogadássá válik, és a költő útját követve már megvannak az egyetemes értékeim, amelyek szerint vezérlem. Mégis , induljak csak egy „zéró” ismeretállapotból, ezúttal mellőzzek mindenfajta elő (zetes logikai, esztétikai, erkölcsi) Ítéletet, amelynek amúgy létfontosságúak mindennapjaimban. Amit ebben a pillanatban megérzek, az az alapérzés építi tovább a két objektiválódott lény kapcsolatát. Eztán már sorozhatom a többi információt, még azt is, hogy a költő hol született, és hogy falta-e a nőket. E gondolat fontosságát egyrészt a költő útjának metafizikájában és dekonstrukciójában, másrészt most, az átmeneti korszak idején mérhetem fel. Először is olyan attitűd, esztétikai magatartás ez, amely mindig , mindenkitől elvárható, másodszor pedig elvvé kellene tennem. Abszurd, de magam miatt el kell végeznem a kísérletet, bár gondolatkísérletet: próbáljak csak úgy verset, novellát olvasni, hogy – a papírt a fejem fölé tartom. Legyen csak ő… felül. Azt már nem javaslom, hogy így is értékeljek aztán, de az így támadt érzéseimet és gondolataimat csapjam végül a… hagyományos módon születettekhez – együttesük alapján másként látom magunkat.

     Azonosítanom kell ugyanis legalább egy bizonyos világgal, emberrel, társadalommal, társadalmi renddel, politikával, művészettel stb. szembeni magatartást, amelyet végig kell követnem a századelőtől irodalomban, képzőművészetben, filmben egyaránt. Jean Luc Godard svájci filmrendező Dziga Vertovról nevezte el munkacsoportját. Az elődük felkutatásának, a folytonosság megtalálásának örömét akár előlegezhetem magamnak, ugyanis bizonyos, hogy van rá alapom, egyelőre valahol mélyen, de van. Nem Tarkovszkij-arcú rejtett és félig kiásott szobrokról beszélek, bár a sors iróniája, hogy amit az oroszok kezdtek, az ellen először ők maguk mutattak fel megoldást. Én, a befogadó, műalkotással szembeni ptolemaioszi csalódásomat felismertem, beismertem, és a költő útját követve már ettől függően keresem az elődeimet és szelektálom örökségem, a hagyományt. Hát egy. Az írók írjanak. Kettő. Hagyom a múltat a fenébe, egyszerűen követem azt a természetes és univerzális folyamatot, amint az úton a nem életrevaló lények kimaradnak, mindennapjaim „soft” szintjeiről lemaradnak, elsatnyulnak, elpusztulnak. Ez a természet rendje. Három. Az írók írjanak. Négy. Én, a megismerő, a világgal, majd az újrateremtett világgal, a műalkotással szemben először is saját magamra kell hogy reflektáljak, ugyanakkor elismert vagy el nem ismert elődeim példájából okulva, az ellenkező irányban igyekeznem kell minél kevésbé beavatkozni abba a folyamatba, amely nélkülem tán gördülékenyebb, simább, gyorsabban zajlana. Haladna. Öt. Az írók írjanak. Hat. Megismerőként uralkodnom kell magamon – abban a tudatban hogy semmittevésem alkotó passzivitás. Hét. Hogy mindez megtörténhessék, ahhoz persze arra is szükség van, hogy az a múlt se avatkozzék már be semmilyen formában az én jelenembe. It's my life. Nyolc. Tarkovszkij mentségemre nagy költő volt. Kilenc. Az írók írjanak. Tíz. Hogy melyik mű bizonyul maradandónak, utólagos felismerésem, és hogy egyszerűen miért marad és miért élek vele, benne már nem tudom megválaszolni. Mint ahogy azt se, hogy miért szép. Közben kisebb-nagyobb próbálkozásaimmal magam építem köré, bár persze tudom, a kérdés az , hogy… magamon túl mit nyújtok. „Meg aztán (és talán a mondanivalóm lényege) az idő mely kifosztja a palotákat, gazdagítja a verseket.” (Jorge Luis Borges: Averoes nyomában)

       Mondja pedig mindezt a művészi megismerés a „tiszta észnek”, a racionális megismerésnek. Századvégi világunk információs tükörvilágként gazdagon, sőt elsősorban mediált, információözönként könnyedén és megállíthatatlanul árasztja el és falja fel az… emberkét, egykori teremtőjét. Amint a túlracionalizált világ módszeresen, persze, módszeresen önmaga ellen fordul. Közben ugyanis már figyelemre sem méltat(hat)ta a bizonyosságot, melyet okulására már 6000, az újabb régészeti kutatások szerint 9000 évvel ezelőtt leírt… mit leírt, kőtáblába vésett a hit általi megismerés – úti gondolatait a költőnek, aki utópiákat: esztétikai ellenvilágokat (Almási Miklós) épített, illetve tagadott és mutatott fel koronként új és új, amúgy mégis időtlen igazságokat. Megjegyzem, mindezt minden vallási ideológia nélkül, egyszerűen a teremtő emberi szellem egy típusának útjáról szólva. A 20. század teljes művészetfilozófiai termelése benne van ebben a mindössze két, tömör, világmondó sorban, nyolc szóban: „Aki dudás akar lenni, / Pokolra kell annak menni.” Az emberi intellektus a maga maximális lehetőségeit kiélte már a mítoszok, legendák korában, szövegeiben, egyáltalán világában. Mi ez a visszatárás, koronkénti újra felbukkanás? Miért ez ugyanaz a gondolat? Miért akkor? Miért újra? Miért most? Késés… Mi ez a késés? Mi ez a hiátus? Mi van ott? Mi nincs? A gondolat ezek szerint századokon-ezredeken át végig élt – valahol az emberi szellem mélyén, most kor-szerűen, számunkra tehát korszerűen teremtetett újra. Modern, sőt posztmodern elméleteink, módszerein, fogalmaink, szakszavaink mégis elégteleneknek bizonyulnak a nyelvi formában öntéséhez.

       Egyetlenegy bizonyult időtállónak – minthogy évmilliók óta időtlen – az, ahogyan a Könyv megnevezte. „Bűn”. Az eredendő isteni, természeti koncepciótól való eltérés. Ezzel: „Bűntudat”.

       Íme hát. A költő siet, ezt a bűnt és bűntudatot kell feloldania, ő az , „aki dudás akar lenni”. De – akar-e a dudás dudás lenni, az író író lenni, a költő költő lenni, vagy mintegy elrendeltetésszerűen… nyakába esik az a hangszer? Óvakodjunk a határozott válaszoktól. Ez a „Wille zur Macht” (Friedrich Nietzsche) a megértés hatalmát célozza, az igazság alapítását (Martin Heidegger), az áldozatot követel, és az alkotó magát áldozza fel. Útja halódásának és átszületésének története, illetve ideiglenes megváltásunk története, letettük a könyvet, na menjünk, jó vót, dógunk van. Megváltás abban az értelemben, hogy az alkotó kinyit…ja? – nem, kinyitná a befogadó szemét, a művészet hitelvű megismerés, időtlen, mert abban, ahogyan korhoz kötött, kortalan; a befogadó csak akkor – no nem hisz, hanem hiszi majd el a feltárt igazságtartalmakat, mikor a racionális megismerés lefordítja kor-szerű nevekre azokat. Íme a késés. A hiátus. Ez a fej-lődés. Melynek során a költőnek, alkotónak erre az ezredvégre végül is egyetlen célja marad, tüzön-vizen, vagyis hát… poklon át kell érnie, hogy a sietős, az elfoglalt, a túlracionalizált, a fáradt, a lusta, a kiábrándult, a hitetlen befogadó is higgyen neki – azaz higgyen benne. Arra kell rávezetnie neki és a nyomába leselkedő szakembereknek a befogadót, foglalkozzák az mellesleg ákár irodalomtudománnyal, irodalomkritikával, hogy ne „olvassa” a műalkotásokat, hanem hittel élje azokat. A legnagyobb művészeknek a kritika bárminemű közbenjárása nélkül is sikerül ez, abszolút egyedül. Csak egyetlen példát. Jugoszláviában a harcok kezdetekor a hazafiak Silvester Stallone hősét, Rambót utánzó jelmezekben kezdték gyilkolni egymást… Íme hát a pokoljárás eredménye, alkotók műve, illetve művek műve – „költő” –, jó esetben sok kis Krisztus, aki arra tette fel, tudjuk, sokszor amúgy nyomorult életét, hogy áldozatot hozzon. A pokoljárás vállalása az ő áldozatuk, illetve áldozathozataluk oka, értelme, célja. „Due corpos frente a frente / son dos astros que caen / en un cielo vacio.” (Octavio Paz: Due corpos) A módszer? A módszer élete, „sztorija” itt változatlanul az, amint jórészt változatlanul üresjáratban vesződik önmagával.

       Ahogy tehát a költő kezdettől hitével közelít világához – „Hitem: – vaskenyér, te táplálj –, / s megőrizni téged, ehhez adj erőt, / Csikordulj meg számban, ha becsapnak, / s add meg jussomat a kínhoz – mindenekelőtt.” (Farkas Árpád: Vaskenyéren) –, a befogadó is úgy közelítsen a műalkotáshoz, az alkotáshoz, a világhoz, egy, kettő, három – út, igazság, élet. A hit mint módszer? Irodalomkritikai-módszertani kategóriát csináltunk a hitből? Olyan területen alkalmaztuk (?!), mely … idegen? Nem, az első két leírt szó irodalom volt, és a hit univerzalitása okán is nyugodtan, sőt – hittel tehetjük. Egészséges interdiszciplinaritás, a legszilárdabb alapozás, ráadásul a hit útja az öngeneráló káoszból, világképek, világnézetek zűrzavarából, dekonstrukciójából valóságos huszárvágás. Kiút a magunk összekínlódta káoszból, annak egyik leglaposabbra kövült, racionális és csakis racionális (ön)megismerésmódjából, a kelet-európai örökségből. A visszatérés az archetípusokhoz. A Senkiföldje legfőbb bizonyossága. Magasabb fokú visszatérés ez, a teremtő-újrateremtő, alkotó, befogadó ember útja ez, kiút, mely megvolt, megvan, itt volt, itt van. „And death shall have no dominion.” (Dylan Thomas)

       Most József Attilát, költőket követve úgy érzem, a hat névmás előtt, az egyes szám első személy előtt tán még lennie kell … valaminek,, az „én” előtt van már valaki. Mindennapi – nemcsak irodalmi – viszonyainkban mindig ott van a másik öt közül valamelyik. De valaki más is. Csakhogy „a” nyelv azt – szintén zseniálisan – elhallgatja. Hiszen nekem, neked, neki, nekünk – nincs külön névmásra szükségünk. Megvagyunk a meglévő hattal. Talán csak én megyek túl messzire a keresésben. Talán… én. Te. Ő. Mi, ti, ők. Mert ez így először is mind egy. És megvan a hét. Aki Egy.

       Idegen költő a világban, de nem idegenedik el attól soha.