Józsa István
KÖZÉP-KELET-EURÓPAI PROMÉTHEUSZ
​

          Jelképpe vált a mártíromság a Titáné, s mert nem valamiféle örökké aktuális művészi mondanivalóért tündököl, önmagában érték. Önmagában az ez a metafizikus, a fennálló világrend elleni lázadás, bár hogy jelkép voltában túlmutat önmagán, az önköréből való kilépés pontján irányítható az értelmezés fonala, a korháttértől függően, a sugallni kívánt jelentés felé. Minden forradalmi mutációktól terhes vagy az átmeneti jelleg feszültségeiben vívódó kor kibeszélte a Titán ürügyén a maga kívül-belül kínzó töviseit: megírta Milton, Shelley, Goethe, Ady,  és már rég megiratta a 21. századnak ez a szöglete is. Mert van egy olyan dinamikus „képesség” is az ilyen részben metaforákban, részben jelképekben, hogy századok interpretációinak sodrában, koronként, társadalmi léthelyzetenként, szerzőnként, művenként más-másként, mindig aktuális mondanivaló egyediségébe öltözötten jelenhetnek meg.      
          Tény, hogy ennek a Prométheusznak, a miénknek már alig van köze ahhoz a Prométheuszhoz, az „igazihoz”. De hát tulajdonképpen ez az igazi, amaz egy antik görög idea csupán. Lássuk csak, hogy is van ez!... André Gide majdnem  prózai  -- emiatt a „majdnem” jellege miatt legalábbis nehezen azonosítható műfajú -- művében, A rosszul leláncolt Prométheuszban, 20.  századi hátterünkhöz viszonyítva, következetesen jelentkezik a gondolattal, és viszi azt végig: „De uram, sasunk tulajdonképpen mindannyiunknak van”. Ez azonban az egyén – Titán – világ viszonyban a változásoknak csak a töredékét ragadja meg. Fontosabbank ennél a Prométheusz-gondolat változásai, hiszen a motívumon át nézve-bontva fel a világot, minden viszonyfonal tőle indul ki és hozzá kanyarodik vissza.
          A mai Prométheusznak, Közép-Kelet-Európa Prométheuszának igazi természetét olyan költő ragadhatta meg... úgy igazán, aki  diktatúra  nyomása alatt élt és alkotott. Franz Hodjak kolozsvári költő  volt,  és tulajdonképpen költői, egzisztenciális, emberi kötelességét teljesítette, amikor megírta versét.
​

Franz Hodjak
Prométheusz II.
 
most íme
a madarak kihalnak
tömegestül
gyűlnek új gondjai prométheusznak
 
mi jöhet még
ha egy napon nem marcangol
nem fáj több sas
 
örökhittel azért
gyúrja-e még önképére
az embert
tán legyen végül
önmaga
mint ő
 
kételyek közt
már mindennapi
örömök
gondok
gondolatok
névtelenségébe dobva
szorong
 
s a minden-ragyogásból
inkább csak vígaszként
 a mártíromság marad
hogy kötelezően mártírnak lenni
többé nem szabad
nem szabad
​
                         Józsa István fordítása
​
​

          Ennek a Prométheusznak az esetében  – ki nem tudja miért?! – megváltozott  léthelyzet következményeként egy fojtó identitásváltozás a tragédia.  Tragédia, melyben a Prométheusz-motívum áthajlást képez az episztémés  -- megismerő -- jellegkörből (Hésziodosz: Thegónia, Aiszkhülösz: A leláncolt Prométheusz) egy gnosztikus Prométheusz-fogalom felé. Így a jellembeli meghatározottságok kiszabta eredeti helyéről, a szituáció- és típusmotívum határáról kényszerűen visszahúzódik a szituációmotívum szférájába. Lázadó típusának jegyeit elveszíti, vagyis kénytelen alávetni magát a bármilyen adott léthelyzet törvényszerűségeinek. Mindennek következményeként a  titáni mártíromság és a köznapi létünkbe zártság viszonya is változik. Aiszkhülosz, Shelley stb. műveiben a titáni lét --- emberi lét viszonyban a titáni mártíromság végtelensége eleve föltételezi a kötelezően köznapi mártíromság végtelenségét, viszont megmaradnak egymás ellentéteinek. De lám, Hodjak verse olvastán a kitűnően alkalmazott, irónikusan elidegenítő effektus hatásában rádöbbenünk, s immár milyen nyilvánvaló: a kettő lehet (hogy) egymás folytatása! A kezdeti világrend vagy inkább világmodell három szintje-szférája közül az isteninek már nyoma sincs, említés sem esik róla – hiányában mégis súlyos –, a titánit pedig épp látjuk megszűnni. Míg az, az a másik Prométheusz élete és halhatatlansága árán szembeszállt az istenivel, hogy megvédje az embert, addig itt tettének következményeit látjuk, egy másik Prométheuszt: épp felfalja a megvédett kis, kicsi világ. Kimondottan vagy kimondatlanul, de benne van ennek a másik Prométheusznak a tragédiájában is egy egész történelem, csak a vers képes ilyen szűkszavúan világmondóvá, világmodellé válni. Egyetlen szféra van, egy és csakis egy – világos? –, egy és csakis egy. Egy és csakis egy. Éljen! Világos? A mi Prométheuszunknak alá kell szállnia, sőt egyszerűen lepottyan, útja a titáni másértvalóságból: az értünkvalóságból az önmagáértvalóságba, az önmagáért való lét mártíromságába vezet. „S a minden-ragyogásból / inkább csak vigaszként / a mártíromság marad / hogy kötelezően mártírnak lennie / többé nem szabad / nem szabad”. Mártíromságból mártíromságba. De micsoda különbség! Mert hát nézd, ahogy kényszerűen köznapi létünkkel, ezzel az örök béklyóval, szürke csendjével megtöltjük az utcákat, a városokat, a kontinenseket, a világot... Sok kis Prométheusz.  Akik sokszor rá sem döbbenünk a mártíromságra, hogy csak önmagunkért szenvedhettünk és szenvedünk.
          A titáni mártíromság-idea most kis hasonmásának ellentétébe fordult.
 


1994