JÓZSA ISTVÁN - KORTÁRS MŰVÉSZET
  • Főoldal
  • Amerikai Magyar Képzőművészek
  • Tanulmányok
  • Esszék
  • Kortárs művészek
  • Kritikusok Fóruma
  • Kötetek
  • Filmek
  • KMEG - KORTÁRS MŰVÉSZET E-GALÉRIA

Józsa István
Köszöntjük a 80 éves Kozma Dezsőt

 
          Kozma Dezső irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár -- nagyformátumú   munkásságot folytat, köteteinek sora már helyére került a szakmában. 
​
​
          -- Kezdjük ezt az évfordulós beszélgetést  a külső, történelmi meghatározókkal.  Olyan  emberrel beszélgetek,  aki   az életét a   II. világháborúval kezdte. Hát ez  már  önmagában külön  téma lehetne.  Öt– hat évesen  az embernek sokkal fontosabb dolgai vannak.  Olyan istenigazából  nagy elhatározás,  nagy célok vezetik. De amikor annak rendje és  módja szerint iskolába indultál volna, közbeszólt minden idők legnagyobb világkatasztrófája. Hol, hogyan élted át azokat az éveket, azt a több mint ezerhatszázhatvan  napot, milyen nyomot hagytak az életedben?  
​
         
          -- Már-már múltbavesző, mégis máig tartó élményeket éleszt bennem kérdésed. Természetesen a világot csak részben értő 5-6 éves gyermek megpróbál tájékozódni, eligazodni abban a környezetben, amelybe  beleszületett. Különösen nem könnyű ez sorsformáló időben, még a mindennapok szintjén sem. 
          Egy magyar-román lakosú,  szép fekvésű erdélyi faluban szereztem első tapasztalataimat: az egykori Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon. Nem messze a   kultúrházunkat tervező Kós Károly Varjúvárától, Wesselényi Miklós és Ady Endre szellemét őrző Zilah, illetve Kolozsvár vonzáskörében. Mintha a település neve is jelképesen ezt  fejezné ki: Kalotaszeg, a Szilágyság és  Erdély művelődési központjának számító  számító  „kincses” város felé vezetnek az utak.
          Négy elemis iskolánk és a református zsoltárok jelentették számunkra az első szellemi  „útravalót”.  S lélekben persze azok a minősítések, amelyeket az osztatlan iskola tanítója 1940 és 1945  között          értesítőinkbe vésett: „jó”,  „jeles”,  „dicséretes”, „kitűnő” Mindezek az épp akkor véget érő háborút követő történelmi fordulattal sem múltak el nyomtalanul. Iskolánkban azonban nem lévén további osztályok, magántanulóként, egyedül egy szál tanító segítségével kellett eligazodnom a könyvekkel egyébként sem bővelkedő szűkebb világomban. Az év végi kolozsvári számonkérő vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán a  következő szeptemberben  velem is elindultak a szekerek a betű  újabb birodalmába.  Előbb Bánffyhunyadra, ahol a bentlakás volt  „magán”, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt  a kisváros környéki falvak  tanulni vágyói számára otthonában bentlakást  berendezni.  Középiskolai éveimnek  színhelye,  Kolozsvár  –  Mátyás király szobrával, patinás épületeivel  –  nyitott könyvet jelentett egy  falusi fiatalember számára. Érettségi  után  a Bolyai Egyetem előttem is kitárta kapuját, hogy aztán  pár év múlva a sepsiszentgyörgyi Székely  Mikó   Kollégiumban taníthassak   magyar irodalmat.
          Leegyszerűsítő szűkszavúsággal:  ezek voltak a tágabban értelmezett kezdetek, a felkészülés útjelzői.                     


                                                              
          -- 1956 –itt az országban  az akkori hatóságok az elítélteket a következő években egyenként, hosszabb-rövidebb idő után börtönözték be vagy bocsátották el.   Így nem volt a magyarországihoz hasonlóan feltűnő a megtorlás. Édesapámat, édesanyámat politikai okokból elbocsátották. Börtönben nem voltak, „csak” elbocsátották őket.  21  évesen mit éltél  meg  ’56 következményeiből?

          -- Több mint fél évszázad távlatából (mai történelmi tudásunk birtokában) nem könnyű pár szóban elmondani,    kolozsvári magyar szakos egyetemi hallgatókként  –  a rádió mellett szorongva, reménykedve  – miként válhattunk érzelmileg részeseivé az általunk is  világfordítónak vélt  történéseknek.  Sokszor elmondott szavak kívánkoznak ide: ritkán tapasztalható  szabadságvággyal, aggódásaink közepette is megőrzött bizakodással, hittel,  majd  a felemelő érzelmeket követő tragikusan fájdalmas keserűséggel. „Egységből csoda született”  –  emlékezett  az idei évfordulón  az akkori feszült napokat   tevőlegesen megélő Dávid Gyula. Ma nem titok az sem, hogy a korábban engedélyezett esemény (a magyar írók sírjai melletti tisztelgésünk a kolozsvári Házsongárdi Temetőben)   november elsején már tiltottnak számított, veszélyes politikai megmozdulásnak,  amit abban a pillanatban  a  bennünket vezető tanárunk, Dávid Gyula  (ő mondta el) sem tudott, nem  tudhatott. Hét évi börtönnel szenvedett meg  érte.  A verseivel  jelentkező Páskándi Géza elítélésekor (ő is csaknem ennyi évet kapott) vádpontként szerepelt az is, hogy sürgette az oktatási rendszer reformját, a többi között azt, hogy a történelmi materializmus mellett más  filozófiát is oktassanak az egyetemen.
          Nem egy évfolyamtársamat meghurcolták, másokat kizártak az egyetemről. És jól ismertek  a más szakokon, kolozsvári  szellemi  intézményekben az országszerte elkövetett megtorlások is. Rengetegen kerültek hosszú évekre börtönbe, többen az életükkel fizettek. 



          -- Képzett, elsősorban a munkájával  foglalkozó  irodalomtörténész, egyetemi tanár számára milyen fordulatot jelentett 1989? 

          -- Nem szükséges fejtegetnem, számunkra, számomra is hozott változást 1989. Legfeljebb  arról lehetne most beszélni, hogy milyen mértében,  milyen módon. Kétségtelen:  addig nem javallott, illetve kényes  témák, elhallgatott írók is sorra kerülhettek előadásaimon, árnyaltabban lehetett megközelíteni egy-egy  életművet, mint ahogy  a különböző szemináriumi,   államvizsgai és a továbbképzést szolgáló szakdolgozatok  tematikája is bővülhetett. És  a tudományos kutatómunkára  tágabb  lehetőségek nyíltak, bizonyos forrásokhoz nem kellett külön  engedélyt kérni,  hazai és külföldi (magyarországi) levéltárak is hozzáférhetőbbekké váltak. Személyesebbre fordítva beszélgetésünket: 1994-ben    neveztek ki professzornak.  (Jóllehet   korábban  megvoltak az ehhez szükséges szakmai feltételek. Huszonhárom évvel azelőtt,   1971-ben megkaptam a filológia  doktora  tudományos fokozatot,  1994- ig   12  önálló  kötetem,  két egyetemi  kézikönyvem,  számos  kísérő szöveggel  ellátott válogatásom  magyar írók  műveiből és több mint kétszáz  tanulmány, szakközleményem jelent meg  különböző folyóiratokban, lapokban.   Elnézést a felsorolásért, nem valamiféle  utólagos méltatlankodásból fakadóan teszem ezt, hisz az igazsághoz az is hozzátartozik,  hogy abban az időben egyáltalán nem volt könnyű a „ranglétrán” előrelépni, és talán a Tanszék sem siette el a felterjesztést  –  lehet, hogy csak puszta feledékenységből.  Végső soron örültem, hogy  professzor lettem.)  1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesévé választottak, 1997-ben a doktori iskola keretében szakirányítással bíztak meg, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba.  Némiképp az általad említett fordulat következményének tekinthető az is, hogy kolozsvári nyugdíjazásom után a frissen alakuló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen még tíz évig (2003-2013) taníthattam magyar kultúrát, magyar irodalmat, és talán itteni dékáni működésemnek (az adminisztrációs munkát elvégzőknek köszönhetően) is volt valami értelme. És  azt hiszem,  nem puszta véletlen, hogy  szakmai díjazásokban, kitüntetésekben csak 1990 után részesültem.
  
 

          -- Tudományos tevékenységedről néhány kérdést. Miért, hogyan lettél irodalomtörténész? 

          -- Hogy  mikor és miért  lettem irodalomtörténész?      Nehezen tudnám pontosan  egy bizonyos időszakhoz, eseményhez kapcsolni,  úgy vélem ugyanis, hogy egy ilyen elhatározás több tényezőtől függő. Közre játszhatott ebben az is, hogy mindig érdekelt a múlt, szerettem hallgatni  a régi történeteket, nézegetni a régi épületeket, tárgyakat. Középiskolai történelemtanárom, Pataki József (később egyetemi professzor) csak fokozta bennem a tovatűnt korok iránti vonzalmat,  kiváncsiságot. Évek múlva  a kolozsvári egyetemi könyvtár rendszeres látogatójaként, régi könyveket, lapokat böngészve  mindez „tudatosabbá”, „rendezettebbé” vált bennem, arra késztetett,  hogy egy irodalmi mű, életmű vizsgálata alkalmával (természetesen  az esztétikai értékek felfedezésével párhuzamosan) életre keltsem azt a történelmi, szellemi közeget, amelyekben ezek az alkotások megszülettek. (Egyébként abban az időben a különböző – olykor inkább csak divat-szülte –  elméletekhez nemigen juthattunk hozzá. Vagy ha igen, ezek az elméletek nemigen voltak vonzóak. 



          -- Hogyan, miért éppen a 19. századot választottad? 

          -- Fiatal tanársegédként,  a 60-as években a magyar irodalom különböző  korszakait szeminarizáltam, és volt időszak, amikor verstan, összehasonlító irodalom,   irodalomelmélet és esztétika is szerepelt az óráim között. Mondanom sem szükséges, hogy a sokféle tantárgy nemcsak rengeteg időt vett igénybe, egyben nem kis próbatételt jelentett szakmai szempontból, ezért  ritkán nyílt alkalom egy  irodalmi áramlattal vagy életművel behatóbban   foglalkozni. Azonban nyomban hozzáfűzném: ez a szerteágazó  lefoglaltság nem ártott, sőt megkönnyítette később, az egy területre, egy irodalmi jelenségre szorítkozó búvárkodásomat, oktatói működésemet. Lehet, hogy másképp nem vállalkoztam volna  középiskolai tankönyvek írására.
            Éveken át főleg a XIX. század magyar irodalmát szeminarizáltam és ebből a korszakból merítettem doktori  értekezésem témáját. (Irodalom a kolozsvári századvégen)
            Így lettem viszonylag korán (majd professzorként is)  irodalmunk egyik  nagy  korszakának  előadója.
            Talán nem  szükséges a neveket felsorolni: Arany János, Madách Imre, Tompa Mihály, Jókai Mór, kemény Zsigmond, Vajda János, Mikszáth Kálmán, Gyulai Pál. Folytathatnám a századfordulón  jelentkező  és  a  századelőn kibontakozó nemzedékkel: Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Petelei István, Thury Zoltán, Csiky Gergely, Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Tömörkény  István, Krúdy Gyula. 
            Nem kis erőfeszítést jelentett számomra   szűkre szabott óraszámban  mindezt bemutatni. Ezért éreztem szükségét  előadásaimat nyomtatásban  megjelentetni. (Magyar irodalom a XIX. század második felében, Bukarest, 1980; Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár,  1978 ). Persze közben  ki-kirándultam a XX. századba és  a világirodalomba.



          -- Új Európa van születőben  – más kontextusban más a recepció.  Ugyanaz  a műalkotás   ma más  életet él.  Csak egy példát, de klasszikusat, és éppen a 19 századból.    Arany János „A walesi bárdok” című költeményét lefordították walesi nyelvre.  A  remekműnek eget-földet  rengető  sikere van.  Voltak már más fordítások, más próbálkozások is – Zolman Péter  angol fordítása stb. --, de egyiknek sem volt  ekkora sikere – ilyen hatása.  Európa  nyugati és keleti „fele” ma másképp, jobban figyel egymásra?  Sőt, születőben egy  egységesülő  kontinens?  Hogyan reagál a  21. század elméletírása? Mi mindent kell újraírni?

          -- Azt hiszem, kérdésed az irodalmon túlmutató választ igényelne. Már maga a különböző irodalmak kölcsönhatása,  a műfordítások szerepe a nemzeti kultúrák közeledésében igen sokféleképp érzelmezhető.  Szószaporítás lenne újra és újra elmondani, hogy minden kor (így a mi XXI. századunk is) megbirkózik jelenbe épülő örökségével, értékeivel. Különösképpen gond az, hogy egy olyan, a nemzet életéhez és szellemi örökségéhez szorosan kötődő alkotó, mint Arany János költői világa,  kivételesen gazdag nyelve, annak sajátos ízei miként  közvetíthetők kellő színvonalon más nyelvű olvasók számára.  Önkéntelenül  Kosztolányi Dezső szállóigévé vált szavai jutnak eszembe: fordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni. A többi között jórészt ezzel is magyarázható, hogy az utóbbi időben megélénkültek a „kulturális modernség” és a szellemi kölcsönhatások  körüli,   különböző felfogásokat szembesítő viták. Ebben  az  „egymásra figyelésben” arról sem feledkezhetünk meg, hogy egy nemzeti irodalom elsősorban (már csak nyelve okán  is) a nemzet életének, történelmi és szellemi­-irodalmi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének része, megjelenítője. Természetesen azoknak az egyetemes értékeknek is kifejezője, amelyeket már a reformkor nagyjai, Kölcsey, Vörösmarty megfogalmaztak.   Mint ahogy figyelmet érdemlő, milyen közegben történnek meg ezek a találkozások, párbeszédek. A jeles irodalomtörténész,  Horváth János vélekedése sok igazságot hordozó: az irodalom kétlaki növény, amelynek virágai a formák világában nyílnak, s a  nemzeti irodalmak fejlődéstörténeti helyzetétől is függ, hogy melyik mikor fejti ki a maga egyediségét. Már ezért sem lehet a tolmácsolás, a szellemi értékek közvetítésének módja sem  „röghöz kötött”.  Elég, ha a magyar  irodalom több mint másfél  évszázaddal ezelőtti  „kulcsszavaira”  gondolunk:  haza és emberiség,   népek hazája nagyvilág.



          -- Kötetek sorában foglalkoztál erdélyi magyar irodalommal. – Gondoltál már egy teljes erdélyi magyar  irodalomtörténet megírására? Eddigi tudományos tevékenységed mintegy előrejelzi...

          -- Az Erdélyben született magyar irodalom csakugyan foglalkoztatott (foglalkoztat),    a régebbi és az első világháború utáni erdélyi (romániai)  írókról, művekről   több alkalommal írtam. Egy részük a  szegedi székhelyű Madách Irodalmi Társaság kiadásában most megjelent válogatott írásaimban olvasható, a két háború közötti romániai magyar írókról készült közleményeim   jórészt hazai folyóiratokban láttak napvilágot.  Talán egyszer összegyűjtöm őket. Egyelőre megbízható irodalomtörténeti kézikönyvként ajánlom Pomogáts Béla többkötetes  (2008-2010 között megjelentetett) kiváló irodalomtörténeti  munkáját: Magyar irodalom Erdélyben. 



          -- Bálint Tibor íróval  sokat  beszélgettünk  a témáról:   az író feladata, hogy megírja a maga korát,  Ő a háború következményeit  és a diktatúrát élte meg,  hát két főműve  a „Zokogó majom” és a „Bábel tornya”. Bálint Tibor írói feladatát   elvégezte.   Mire ösztönöz,  illetve kötelez az irodalomtörténet-írás? 

          -- Kétségtelen  nem ritka, hogy egy  alkotó elmulaszthatatlan szükségét érzi,   írói feladatának tekinti  személyes élettapasztalait, élményeit írásaiban megörökíteni. Bálint Tibor valóban  ezt tette.  Némiképp módosítva  kérdésed és a választ, bennem is felsejlettek  korábbi élményeim  újrateremtésére késztető gondolatok. Persze  másképpen. Pédául úgy, hogy a  magyar irodalom  egyik nagy korszakáról  több  mint   három   évtizeddel    ezelőtt  megjelent egyetemi kézikönyvemet – azóta felgyűlt ismereteim alapján  –  továbbgondoljam,  mintegy ötvözve az akkori és mostani élményeimet, gondolkodásmódomat. Nem  föltétlenül  tankönyvszerűen. A  válogatott írásaimat tartalmazó, a Madách Irodalmi Társaság jóvoltából most megjelent gyűjteményes kötetem tulajdonképpen  ilyen szándékkal is  készült:  szembesülni egykori, máig elkísérő élményeimmel. Azt hiszem, ez is szellemi  léthelyzetek egyfajta  újraélése.



          -- Európa  töténelmének utóbbi  nyolc évtizede  sok csodát  és sok szörnyűséget  produkált, sokszor ipari  méretekben.  Hamvas Béla, aki megélte mind a két világháborút, aztán a diktatúrát, politikai börtönt, aki életében egyetlenegyszer publikálhatott,  „Óda a XX. századhoz” című  esszéjében írja: mindezek után és csakis  ezek után  beérik az emberben  egy bölcs derű.  Az a  derű pedig nem  langyos jókedv,  hanem  túl jón és rosszon is az élet igenlése...

          -- Hamvas Bélához kapcsolódó kérdésedre  – irodalmárként  –   a szintén hányatott életű, mellőzött  Weöres Sándor jut eszembe,  a saját belső világából oly mélyen  merítő költő. Számomra ugyanis  Hamvas szintén az  egyén és a világ harmóniáját kereső, a lét értelmén töprengő alkotó, aki a mindennapok tapasztalataiból és az emberiség több évszázados tudományos teljesítményeiből, filozófiai kultúrájából alakítja ki, teremti meg (még nem teljesen feltárt) életművének világát.  Kérdésed egyben másfajta hasonlóságra is emlékeztet: szellemi és testi megpróbáltatások közepette Hamvas Béla sem veszítette el tudósi tartását, jobbító szándékú hitét  és  „bölcs derűjét”. Világszemléletét összegező Patmosz című esszékötetében olvashatjuk:  „Tudjuk, hogy az életnek célja nincs; értelme van. Az értelmet pedig maga az ember helyezi el önmagában azzal, hogy milyen életet tart a maga számára méltónak.”



          -- Min dolgozol most?  Mik a terveid?

          -- Most éppen a  Madách életművéről (jórészt erdélyi utóéletéről)  megjelent írásaimat, a Madách Imre Irodalmi Társaságban megtartott előadásaimat gyűjtöm össze. Mintegy bővíteni, kiegészíteni szeretném a 2003-ban  Magyarországon kiadott gyűjteményemet.
Milyen terveim vannak?

Elképzeléseim közül csak egyet említenék itt meg. Több évtizedes búvárkodásom folytatásaként könyvet  szeretnék írni a korán elhunyt  Török Gyuláról, akinek regényei, elbeszélései új színt jelentettek a XX. század első éveinek magyar prózájában. Remélem öröksége feltárásával sikerül  erről másokat is meggyőzni.

Powered by Create your own unique website with customizable templates.