Józsa István
LŐVITH EGON
Az alkotó válasza*
​

A modern ember létélménye a szorongás, írta a filozófus. Milyen magatartásformákban nyilvánul meg? Lövith Egon (1923 -- 2009) szobrai és képei úgy beszélnek a 20. és 21. századról, hogy attitûdje tragédiák – gazdasági válság, háború, koncentrációs láger, diktatúra – átélésében és az azokkal szembeni távolságtartásban formálódott. Egy költői eszmény keresésében.

Kolozsvárt született 1923-ban, családja 1925-ben Mexikóba emigrál. Tizennégy évvel késôbb, apja halála után hazatérnek. 1944-ben a fasiszták munkaszolgálatra ítélik: a dachaui, majd a türkheimi lágerbe szállítják. A türkheimi halálbarakk két túlélőjének egyike. 1953-tól a kolozsvári képzômûvészeti akadémia tanára. Szobrászmûvészete a 60-as évektôl a formanyelv megújítását jelenti. 1989 körül pályáján fordulat: elsôsorban festôként tevékenykedik.

Zárkózott, töprengô, elvágyódó emberalakok, kakasviadalok, bikaviadalok, Don Juan és az álomképekben élô Don Quijote. Tekintve a pályaív egészét, ez a mûvészet három központi téma: a mexikói tizennégy év, a lágerélmények és bibliai témák köré épül. A mûvész, emigráló családjával 1925-ben, mindössze kétévesen kerül Mexikóba, anyanyelve végül is a spanyol lesz, az elsô azon hagyományok sorában, melyek meghatározzák szemléletét. Szobrain, képein elôször is az ôsi azték szobrok tömbszerû építkezését fedezhetjük fel. Emellett a görög-latin, az etruszk hagyomány, illetve a zsidó keresztény érték- és gondolatvilág jelentik e mûvészi szemlélet három fô pillérét. Erdély az a szellemi tér, ahova Löwith Egon háromszor is visszajött, végül is erdélyi mûvész – hogyan erdélyi?

– A mexikói gyermekkor... Elôször is egy nagy, gazdag szín- és formavilágban nôttem fel. Azt mondanám, Mexikónak még a csendje is beszédes és látványos. Mélyen maradandó emlékek. A bizonyíték az, hogy 50 évvel az ott-tartózkodásunk után meg tudtam festeni a mexikói sorozatot. Az erdélyi újra-letelepedésünk – végeredményben Kolozsvárt születtem, és nemcsak a spanyol az anyanyelvem, a magyar is az lett – az erdélyi élet még erre a mexikói élményvilágra ötvözôdött. Nem mondom, hogy rárakódott, hanem ötvözôdött, összeolvadtak. Az évek folyamán pedig együtt erôsödtek, izmosodtak.

Ezek a szoboralakok elégikus hangnemben, titokzatos magányba burkolózva – különös távolságot idéznek. Valami archaikus, mítoszi és egzotikus sugallat – gondolataik a nagy, elemi formák és felületek mögé rejtôznek. Ugyanakkor monumentalitásukat, kifejezô erejüket épp a formák leegyszerûsítése adja. A felszínen a részletek hiánya a belsô tér dimenzióira irányítja a figyelmet és ezek Közép-Amerikától Itálián át Erdélyig, az ôsi aztéktól az erdélyi jelenig terjednek. Erdély, a tolerancia földje kitûnô környezet az ilyen szintézishez. „(...) magába zárt hallgatásuk olyan drámaian komollyá avatja ôket – írta Németh Lajos a Madarak sorozat darabjairól –, hogy korunk tragikus élményvilágának hordozóivá válnak.” (Az 1990-es szekszárdi kiállítás katalógusának szövegébôl.) Villon, Ovidius, Michelangelo, Aesopus, Shakespeare, Mózes stb. szoboralakjainak beállításaiban, „mitológiai, kultúrtörténeti vagy színházias” (Szôcs István), spanyolos pózaiban, mimikájukkal, gesztusaikkal a sejtetett, inkább befelé elhordozott sebek ellenére egy világgal történelemmel szembeni dac, karakterisztikus tartás jut kifejezésre.

Tovább pontosítják, árnyalják, lebontják és részletezik ezt a magatartást Lövith Egon festményei és grafikái. Hogyan kezd egy szobrász festeni?

– Büntetlenül nem lehet eltölteni negyvenöt  évet a szobrászat területén anélkül, hogy ne látsszék meg – legalább is az elején – az, hogy szobrász valaki. Nem bûn, ha emellett a festô eredményei valóban jók, szépek. A képben megvan az az artikulációja a színnek, amely csak a festôre jellemzô. Fontos, hogy mûve ne afféle színezett szobrászati mû legyen. Végeredményben az antik világ, a görögök világa, az színes szobrokkal volt teli. Még a fehér márványszobrok is agyon voltak pingálva. Az utcáik, a tereik, festettek, színesek voltak. Honnan ez a szükséglet, hogy arra a görög formára még szín kerüljön? Ami a szemlélôben nyilván már más érzést vált ki... A gazdagságot, a színességet, ezeknek megfelelô gondolatokat. Miért is van hát az, hogy egy szobrász festeni is próbál...? És egy tisztán személyi tényezô. Az emeber elér egy kort, mikor a szobrászi munka már nehéz. Fizikailag nehezen tud eleget tenni annak, amit a szürkeállomány diktál. A fantáziája, a képzelete. Bizony fájó szívvel, de le kell mondania bizonyos terveirôl. Aki viszont alkotóképességei teljes birtokában van még, az megpróbál továbbélni. Ez a túlélés egyik lehetôsége. Hogy megpróbálok festeni. Változatlanul önkifejezés ez, piktúrában.

Az emlékképek narratív jellege. A mexikóiak mindennapjaiba nyerünk betekintést. A körkép az élethelyzetek, köznapi események, testhelyzetek, a ruházat legfôbb sajátosságainak kihangsúlyozásával áll össze és kel életre. Kalapos, sombrerós emberalakok, mozdulataik ugyanúgy kimerevítettek, mint az azték, tolték ábrázolásokon. A mexikói ember nem tesz fölösleges mozdulatokat – mondja Löwith Egon –, hallgatásában ott az archaikus stabilitás. Tömbszerûség, monumentalitás, nagy, sima felületek, befelé mutató mozdulatok, a minimálisan szükséges vonalak, körívek, amelyek befelé mutatnak – a grafikákon változatlanul a szobrász látásmódja érvényesül.

A holocaust, életmûvének egyik legfontosabb témája. Az agresszió, a szenvedés képei. Az alakok ez esetben is többnyire csak töredékesen egyénítettek, és az így születô elvonatkoztatás, általánosítás mintegy jelzi, hogy a látvány csak azokat a minimális elemeket tartalmazza, amelyekre a szemlélônek szüksége van a kívánt atmoszféra felidézéséhez. A mûalkotás másfajta teljességével állunk itt szemben: a részletek teljes hiánya elvontabbá, elvontságában szikárabbá, szikárságában kifejezôbbé, döbbenetesebbé teszi a képet.

Bibliai témájú képei az érzelmi elvonatkoztatás újabb mintapéldái. Grafikái, melyeken a kifejezôeszközök hiánya vélik beszédesebbé és hatásosabbá. Jeruzsálem, a szent város szimbólumértékének megragadásához, egy ima belsô és külsô dimenziónak képszerûsítéséhez a látható felszín – emberalak, épület, faltöredék – monumentális egyszerûsége illik.

Lövith Egon a látvány eszenciáját keresi, csak azt hangsúlyozza ki, mint a karikaturista, de míg ez utóbbi a humor felé közelít, addig ô az expresszionizmus felé. Vonalai kifejezôereje sokszor Altamira felé vezeti a gondolatot. (George Arion: a Quijotesco címû kiállítás katalógusában, Kolozsvár, 1986.) „S ezt a mechanikus, megszerkeszthetô merevséget alávillózza (...) a bennsôséges színvilág.” (Gazda József: A másik Lövith, Korunk, 1989, 7.) Egyszerre fest és rajzol, szoborszerûen építi képeit, azok terét. Szerkezeti megoldásaiban az alapjel a ferde, de nem valamely egyensúlyvesztés értelmében, a háromszög, a csúcsív, a boltív – az ég felé törekvés imperatívuszaként.

Látszólag ellentmondás, de olyan mûvészet a Lövith Egoné, amely elôször befelé kezd élni, a század tragédiáitól való elfordulásban. Jelképeiben élet és mûvészet összeolvad. (Viorica Guy Marica: Egon Marc Lövith, Képzômûvészek Egyesülete, Kolozsvár, é.n.) Aztán mégis, hit, optimizmus és – egy harmóniaeszmény jegyében tárulkozik ki. Az alkotó ugyanis mûveinek befogadóját helyezi az erkölcsi döntôbíró helyzetébe. És ami megszenvedett igazságai nyomán felemelô: a kálváriák nyomán beérett bölcs derû. Hamvas Béla ugyanezért a derûért és megvilágosodásért mond köszönetet Óda a XX. századhoz címû esszéjében, Székely János örvendett, hogy abban a bizonyos korszakban élt, egyébként sohasem foglalkozott volna a diktatúrák természetével, mondta. Ez a mûvészet emléket állít, figyelmeztet, vezérel, a zsidó-keresztény hagyomány értékei alapján. Úgy beszél emigrációról, háborúról, fasiszta és kommunista lágerrôl, hogy elsôsorban mégis azt önti szobraiba, azt fejezi ki képein, ahogy a fölöttes gondolat visszahat, ahogy hittel, szeretettel túlélhetô, sôt megszépíthetô  a 2O. század. Ez itt a képaktus oda- és visszaútja, ez az alkotó költői válasza, ezt fejezi be a szemlélô.


* A mûvészrôl készült portréfilm szövegkönyvének átdolgozott változata.


Lövith Egon, 16’16”. Narrátor: Keresztes Attila, operatôr: Essig József, írta és rendezte: Józsa István.

Kolozsvári tévéstúdió, 1997. július

Magyar Televízió 2, Budapest, 1997. november

Egon Marc Lövith,  documentary, English version, narrated by András Hatházy, The 26th Festival of Nations, Linz, Austria, 1998. július 19-25.

 
Szócikk készül Lövith Egonról erdélyi magyar művészek antológiájába.