Dosztojevszkij 200
Józsa István
MÉLYFEHÉR
F.M. Dosztojevszkij „A Karamazov testvérek” című regényében a történések tere elsősorban a lélek tere, ott forronganak, érnek, illetve áradnak túl az események, amelyek végül is szélsőséges élethelyzetekben nyilvánulnak meg. Az emberi személyiséget ragadja meg, emberi sorsokat követ, és a környezet nála nagyon sok esetben csupán díszlet. — Két agyonszajkózott kijelentés, melyek nyilván nem megalapoztlanok, de mivel túlzottan sarkítanak, önmagukban sem helytállóak, és egész sor elégtelen, vagyis hibás következtetésre adnak alapot. Ezek közül az 1991-es kiadás * utószavát író Kovács Albert is kiemeli és bírálja a következőket: „ Nem az embert ábrázolja a világban, hanem a világot az emberben . "Válasza viszont mindössze ennyi: „ ( . . . ) ő igenis bemutatja a francia »nouveau roman« programjától eltérően az embert is a világban ". Természetesen megmaradva az ember és világ pólusoknál, az előbbi „nem . . . hanem" jelezte kizárólagos viszonynál az „is "sem jelez pontosabbat, és ez persze nem csupán nyelvi probléma. Dosztojevszkij esetében is, amint a — mondjuk most, prózai — világteremtés esetében általában érvényes a két pólusra, hogy a világ ember általi megismerése és az ember önmegismerése kölcsönösen feltételezik egymást, amennyiben a megismerés egy bizonyos fokú önmegismerést is magában ölel, ez utóbbi pedig szükségszerűen feltételez egy világra nyitó perspektívát. Ezt a kört fogja a 20. századi ismeretelmélet egyik utolsó magistere, Martin Heidegger „hermeneutikai körnek" nevezni. E kör nyilvánvaló megléténél sokkal fontosabb annak dosztojevszkiji módon „tökéletlen", azaz torzított volta: a kör „külső" felén az események gyorsan és nagy intenzítással futnak le, „belül" pedig szinte állandó és hosszas a gyötrődés, az önemésztés. E kettő összhatásában születik meg a jellegzetes nyomasztó atmoszféra, melyet az író már elbeszéléseiben és kisregényeiben igyekezett megteremteni (lásd: Szegényemberek, A hasonmás, Feljegyzések az egérlyukból, Egy nevetséges ember álma stb.). Szélsőséges élethelyzetektől hosszas, sokszor évtizedekig, esetleg a kései „megtérésig " tartó belső gyötrődésen át, szélsőséges reakciókig ível tehát a kör — de az író zseniálisan soha nem zárja be azt. A nyitással újabb szélsőségek felé vezeti és fokozza a cselekményt és így egy öntágító — és aszimmetrikus körökből álló — spirálmenettel modellezhető az. Dosztojevszkij embere — az esendő, a tékozló, a gyilkos , a megtérő, a vezeklő, a... Ha ezeknek a „jellemállapotoknak" van is egy epikai, azaz végül is lineáris rendje, ez az emberkép igen közel áll a Tolsztojéhoz: ez utóbbi így ír „Feltámadás” című regényében: mindenkiben fellelhető minden tulajdonság, nincsenek „jó" és „rossz" emberek, és nincsenek határozottan körvonalazható jellemek. Az pedig, hogy mikor, hol, melyik jellemvonás válik uralkodóvá, pontosabban pozitív hatásúvá, vagy tragédia okozójává, az — saját megfogalmazásunkkal élve — mindig a kör másik felén kezd eldőlni. Hagyjuk a pszichológusokra, hogy Dosztojevszkij mélylélektani elemzései „már mikor", „milyen pontosan" és „milyen mélyrehatóan", „mennyivel a pszichológiai elméletek előtt" stb. Azt se firtassuk — hisz elég, ha a deklaráció szintjén maradunk —, hogy a művészet mindig is a nyűgös, általában (neo)pozitivista módon araszoló tudomány előtt jár.
Dosztojevszij mélylélektana ma is művészi és pszichológiai és filozófiai stb. szempontból is érvényes gondolatokat — kínál nekünk megismerésre. Ekként modellezve tehát a művet, már az egész regényre, sőt, az egész dosztojevszkiji világra ráláthatunk. Így felismerhető, hogy abban a romlás erőteljesen, ellenállhatatlanul lefelé húzó erőviszonyai élnek, mind kívül — lásd a társadalmi kor- és kórképet —, mind belül — lásd az emberi jellemeket —. „A Karamazov testvérek”, illetve az egész dosztojevszkiji életmű nagy kérdése: M I É R T ? Egy múlt századi író, ráadásul Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij nem reked meg azonban a keresésnél — nem a keresésben: a keresésnél — , hanem megoldásokat is javasol: utópiákat épít (lásd a regényben Zoszima önéletrajzát). Majd a 21. század lesz az a nagyszerű kor, mikor a keresés már önmagában is értékké válik. A keresztény ideológia tantételei tehát — és még egyszer: tehát — erre a külső-belső nagy romlásra adott válaszként mutattatnak fel, alapjuk tehát inkább „csak" hit, életformájuk inkább „csak" a vágy, Tolsztoj fennebb vázolt emberképének esetében nem lehetséges semmilyen döntés, nála különben is a parasztok mindig az igazságtalanul elnyomottak, a pozitív szereplők; Németh Lászlónak van igaza: Tolsztoj prózájában az élet uralkodik, Dosztojevszkijén a lélek . Az egyik a mi körünk külső, a másik a belső fele . Dosztojevszkij eképpen realista: azt teremti újra, amit kortárs világában és az emberi lélek örök rétegeiben tapasztal, a romlást — ezzel állítja szembe a vágyott keresztény értékeket. Sokan elemezték már az orosz író magatartását — valóban az Dosztojevszkij humanizmusa, de ilyen. Ilyen Dosztojevszkij, nem szabad epikai kiskapukon „belépni" a regénybe, amint a többi regényében sem, mert „ott bent" episztemológiai távlatok híján beleveszünk annak-azoknak kimeríthetetlen szövevényébe, és saját részmegállapításaink tömkelegébe. Nagy érzések kavarognak itt egy befelé végtelen térben.
A nagy érzések kavargását helyezzük most rá a Newton-korongra, lássuk, mi alakul. Petőfi verse napfényes, Arany János szövege izzó narancsszínt idéz, Ady verse zavargó lila, Babits tolla alatt bíborban parádéznak a szavak. Dosztojevszkij prózája – mélyfehér. (...)
Dosztojevszij mélylélektana ma is művészi és pszichológiai és filozófiai stb. szempontból is érvényes gondolatokat — kínál nekünk megismerésre. Ekként modellezve tehát a művet, már az egész regényre, sőt, az egész dosztojevszkiji világra ráláthatunk. Így felismerhető, hogy abban a romlás erőteljesen, ellenállhatatlanul lefelé húzó erőviszonyai élnek, mind kívül — lásd a társadalmi kor- és kórképet —, mind belül — lásd az emberi jellemeket —. „A Karamazov testvérek”, illetve az egész dosztojevszkiji életmű nagy kérdése: M I É R T ? Egy múlt századi író, ráadásul Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij nem reked meg azonban a keresésnél — nem a keresésben: a keresésnél — , hanem megoldásokat is javasol: utópiákat épít (lásd a regényben Zoszima önéletrajzát). Majd a 21. század lesz az a nagyszerű kor, mikor a keresés már önmagában is értékké válik. A keresztény ideológia tantételei tehát — és még egyszer: tehát — erre a külső-belső nagy romlásra adott válaszként mutattatnak fel, alapjuk tehát inkább „csak" hit, életformájuk inkább „csak" a vágy, Tolsztoj fennebb vázolt emberképének esetében nem lehetséges semmilyen döntés, nála különben is a parasztok mindig az igazságtalanul elnyomottak, a pozitív szereplők; Németh Lászlónak van igaza: Tolsztoj prózájában az élet uralkodik, Dosztojevszkijén a lélek . Az egyik a mi körünk külső, a másik a belső fele . Dosztojevszkij eképpen realista: azt teremti újra, amit kortárs világában és az emberi lélek örök rétegeiben tapasztal, a romlást — ezzel állítja szembe a vágyott keresztény értékeket. Sokan elemezték már az orosz író magatartását — valóban az Dosztojevszkij humanizmusa, de ilyen. Ilyen Dosztojevszkij, nem szabad epikai kiskapukon „belépni" a regénybe, amint a többi regényében sem, mert „ott bent" episztemológiai távlatok híján beleveszünk annak-azoknak kimeríthetetlen szövevényébe, és saját részmegállapításaink tömkelegébe. Nagy érzések kavarognak itt egy befelé végtelen térben.
A nagy érzések kavargását helyezzük most rá a Newton-korongra, lássuk, mi alakul. Petőfi verse napfényes, Arany János szövege izzó narancsszínt idéz, Ady verse zavargó lila, Babits tolla alatt bíborban parádéznak a szavak. Dosztojevszkij prózája – mélyfehér. (...)
