JÓZSA ISTVÁN - KORTÁRS MŰVÉSZET
  • Főoldal
  • Amerikai Magyar Képzőművészek
  • Tanulmányok
  • Esszék
  • Kortárs művészek
  • Kritikusok Fóruma
  • Kötetek
  • Filmek
  • KMEG - KORTÁRS MŰVÉSZET E-GALÉRIA



​Dosztojevszkij 200



Józsa István
MÉLYFEHÉR


​F.M. Dosztojevszkij  „A Karamazov testvérek” című regényében  a történé­sek tere elsősorban a lélek tere, ott forronganak, érnek, illetve áradn­ak túl az események, amelyek végül is szélsőséges élethelyzetek­ben nyilvánulnak meg.  Az  emberi  személyiséget  ragadja   meg, embe­ri  sorsokat  követ, és a környezet nála  nagyon  sok  esetben  csupán díszlet.  — Két  agyonszajkózott  kijelentés, melyek   nyilván   nem  megalapoztlanok,  de  mivel túlzottan sarkítanak, önmagukban   sem  helyt­állóak, és egész sor elégtelen,  vagyis  hibás következtetésre  adnak  ala­pot. Ezek közül az 1991-es kiadás *  utószavát író Kovács Albert  is kiemeli és bírálja a következőket: „ Nem az embert ábrázolja a világban, hanem a világot az emberben . "Vá­lasza viszont mindössze ennyi: „ ( . . . ) ő igenis bemutatja a francia »nouveau roman« programjától eltérően az  embert is a világ­ban ". Természetesen megmaradva az ember és világ pólusoknál, az előbbi „nem . . . hanem" jelezte  kizárólagos viszonynál az „is "sem jelez pontosabbat, és ez persze nem csupán nyelvi probléma. Dosztojevszkij esetében is, amint  a  — mondjuk most, prózai — világteremtés esetében általában érvényes a két pólusra, hogy a világ ember általi megismerése és az ember önmegismerése kölcsönösen feltételezik egymást, amennyiben  a  megismerés egy bizonyos fokú ön­megismerést is magában ölel, ez utóbbi pedig szükségszerűen feltételez egy világra nyitó perspektívát. Ezt a kört fogja a 20. száz­adi ismeretelmélet egyik utolsó magistere, Martin Heidegger „hermeneutikai  körnek" nevezni. E kör nyilvánvaló megléténél sokkal  fontosabb annak dosztojevszkiji módon „tökéletlen", azaz torzított volta: a kör „külső" felén az ese­mények gyorsan és nagy intenzí­tással futnak le, „belül" pedig szinte állandó és hosszas a gyöt­rődés, az önemésztés. E kettő összhatásában születik meg a jellegzetes nyomasztó atmoszféra, melyet az író már elbeszéléseiben és kisregényeiben igyekezett megteremteni (lásd: Szegényemberek, A hasonmás, Feljegyzések az  egérlyukból, Egy  nevetséges ember ál­ma stb.). Szélsőséges élethelyzetek­től hosszas, sokszor évtizedekig, esetleg a kései „megtérésig " tartó belső gyötrődésen át, szélsőséges reakciókig ível tehát a kör — de az író zseniálisan soha nem zárja be azt. A nyitással újabb szélső­ségek felé vezeti és fokozza a cselekményt és  így  egy öntágító  — és aszimmetrikus körökből álló — spirálmenettel modellezhető az.  Dosztojevszkij embere — az esendő, a tékozló, a gyilkos , a megtérő, a vezeklő, a... Ha ezeknek a „jellemállapotoknak" van  is egy  epikai, azaz végül is  lineáris rendje, ez az emberkép igen közel áll a Tolsztojéhoz: ez utóbbi így ír „Feltámadás” című regényében: mindenkiben fellelhető minden  tulajdonság, nincsenek „jó" és „rossz" emberek, és nincsenek  határozottan körvonalazható jellemek. Az pedig, hogy mikor, hol, melyik jellemvonás válik uralkodóvá, pontosabban pozitív hatású­vá,  vagy tragédia okozójává, az — saját megfogalmazásunkkal élve — mindig a kör másik felén kezd eldőlni. Hagyjuk a pszichológu­sokra, hogy Dosztojevszkij mélylélektani elemzései „már mikor", „milyen pontosan" és „milyen mélyrehatóan", „mennyivel a pszichológiai elméletek előtt" stb.  Azt se firtassuk — hisz elég, ha a deklaráció szintjén maradunk —, hogy a  művészet mindig  is  a nyű­gös, általában (neo)pozitivista módon araszoló tudomány előtt jár.
           
Dosztojevszij mélylélektana ma is művészi és pszichológiai és filozófiai stb. szempontból is ér­vényes gondolatokat — kínál nekünk megismerésre. Ekként modellezve tehát a mű­vet, már az egész regényre, sőt, az egész dosztojevszkiji világra ráláthatunk. Így felismerhető, hogy  abban a romlás erőteljesen, ellenállhatatlanul lefelé húzó erőviszonyai élnek, mind kívül — lásd a társadalmi kor-  és kórké­pet —, mind belül — lásd az  emberi jellemeket —. „A Karamazov testvérek”, illetve az egész dosztojevszkiji életmű nagy kérdése: M I É R T ? Egy múlt századi író, rá­adásul Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij nem reked meg azonban a keresésnél — nem a keresésben: a keresésnél — , hanem megoldásokat is javasol: utópiá­kat épít (lásd a regényben Zoszima önéletrajzát). Majd a 21. század lesz az a nagyszerű kor, mikor a keresés már önmagában is értékké válik. A keresztény ideológia tantételei tehát — és még egyszer: tehát — erre a kül­ső-belső nagy romlásra adott vá­laszként mutattatnak fel, alapjuk tehát inkább „csak" hit, életfor­májuk inkább „csak" a vágy, Tolsztoj fennebb vázolt emberképének esetében nem lehetséges semmilyen döntés, nála különben is a parasztok mindig az igazság­talanul elnyomottak, a  pozitív sze­replők; Németh Lászlónak van igaza: Tolsztoj prózájában az élet uralkodik, Dosztojevszkijén a lé­lek . Az egyik a mi körünk külső, a másik a belső fele . Dosztojevszkij eképpen realista: azt teremti újra, amit kortárs világában és az emberi lélek örök rétegeiben tapasztal, a romlást — ezzel állítj­a szembe a vágyott keresztény értékeket. Sokan elemezték már  az orosz író magatartását — valóban az Dosztojevszkij humanizmusa, de ilyen.  Ilyen Dosztojevszkij, nem  szabad epikai kiskapukon „belépni"  a  regénybe, amint a  többi regényében sem, mert „ott bent" episztemológiai távlatok híján beleveszünk annak-azoknak kimerít­hetetlen szövevényébe, és saját részmegállapításaink tömkelegébe. Nagy érzések kavarognak itt egy befelé végtelen térben.
         
​A nagy  érzések  kavargását helyezzük most rá a Newton-korongra, lássuk, mi alakul. Petőfi verse napfényes, Arany  János szövege izzó narancsszínt idéz, Ady verse zavargó lila, Babits tolla alatt bíborban parádéznak a szavak.   Dosztojevszkij prózája – mélyfehér. (...)
​

* F. M. Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek, Kriterion 
Könyvkiadó, Bukarest, 1991 

Powered by Create your own unique website with customizable templates.